Költségvetési pénzekből finanszírozza a Hargita Megyei Tanács az idei EMI-tábort. Az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezet gyergyószentmiklósi rendezvényét idén augusztus 5-e és 9-e között tartják; az idei díszvendég Vona Gábor, a Jobbik elnöke. „Az ilyesmit büntetni kell, nem pénzelni” – jelentette ki Aurel Vainer zsidó kisebbségi képviselő. Hargita megye a rendezvénysorozathoz 5000 lejjel járul hozzá. „A tábornak nyújtott támogatás azt is jelenti, hogy a megyei önkormányzat elkötelezi magát az itt népszerűsített szélsőjobboldali eszmék támogatása mellett?” – kérdezte az ÚMSZ Borboly Csabától, a Hargita megyei tanács elnökétől. Borboly a támogatással kapcsolatban kifejtette, hogy az általa vezetett önkormányzat nem működhet ideológiai szűrőként, és mint elnök, ő nem cenzor. „Nem bírálhatom fölül 325 ezer Hargita megyei ember gondolkodásmódját, elvárásait és értékrendjét” – szögezte le Borboly. „Ha a gyergyói térség legnagyobb rendezvényévé nőtte ki magát az EMI-tábor, akkor az annak a szervezőit dicséri, és a bírálókról állít ki bizonyítványt. Fel lehet tenni a kérdést, hogy az, aki ezzel nem ért egyet, miért nem szervez szebbet, jobbat, baloldalibbat?” – replikázott a tanácselnök. Borboly szerint ha ideológiai alapon döntene az önkormányzat arról, milyen rendezvényt támogat, és milyen rendezvénytől vonja meg a finanszírozást, akkor az 1989 előtti időkhöz térne vissza. Eckstein-Kovács Pétert, az államfő kisebbségügyi tanácsosát „felháborítja a rendezvény támogatása. Kelemen Hunor, az RMDSZ államelnökjelöltje kifejtette: a tábor támogatása a megyei tanácselnök személyes felelőssége. „Nem tudom milyen érvei vannak Borboly Csabának, de minthogy hamis indokokkal jöjjön, inkább vállalja fel nyíltan, hogy ő egy ilyen szélsőséges szervezettel szimpatizál. ” /Horváth István, Parászka Boróka, Salamon Márton László: Közpénzek a szélsőjobbnak. Anyagilag is támogatja a jobbikosokat felvonultató EMI-tábort a Hargita megyei tanács. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 15./

Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nyílt levélben tiltakoznak Eckstein-Kovács Péter és Czika Tihamér szervezetüket megbélyegzően szélsőséges jobboldalinak tituláló nyilatkozatai ellen, amelyekben látszólagos tájékozatlanságot és tudatos ferdítést vélnek felfedezni. Közölték, hogy az EMI Csíkszeredán a Budaházy melletti tüntetésben nem vett részt, és a rendezvényen nem képviseltette magát. Az EMI és a magyarországi Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom két különálló szervezet, amelynek rendezvényei, programja és megjelenési formái különbözőek. A két szervezet tevékenységének összekeverése tudatos zavarkeltés. Az EMI független ifjúsági szervezet, egyetlen erdélyi vagy magyarországi politikai párt mellett sem kötelezte el magát. Az EMI táborában és különböző rendezvényein azon közéleti szereplőknek, szakértőknek, neves személyiségeknek biztosít nyilvánosságot, akik a magyarságért tevékenykednek. Az EMI radikális, következetes, de nem szélsőséges, nem kirekesztő, célja: tenni a Kárpát-medencei magyarságért. Az EMI nemzeti ügyek előmozdításáért különféle – akár politikai – szervezetekkel, csoportosulásokkal működik együtt, így lett tagja az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumnak (EMEF) is. A Hargita Megyei Önkormányzat nem támogatója az V. EMI-tábornak, hanem partnere, ugyanúgy, ahogy Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatala és több civil szervezet is. Az EMI válaszát kézjegyével ellátó Soós Sándor elnök a továbbiakban megjegyezte, hogy az Eckstein-Kovács Péter nevével fémjelzett csoportosulás nyíltan elkötelezett partnere a magyarországi, szétesőben lévő Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ), amely párt következetesen a nemzeti érdekek elleni cselekedetekről híres, és a december 5-i népszavazáskor a NEM-re való szavazásra buzdított. Soós Sándor felkérte Eckstein-Kovács Pétert, hogy ne importálja az SZDSZ szélsőjobboldallal való riogatásait Erdélybe is. Az augusztus 5–9. között sorra kerülő V. EMI-táborba várják a szabadelvű csoportosulás tagjait is. /Sylvester Lajos: Nem szélsőségesek (Erdélyi Magyar Ifjak). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 27./ Előzmény: Horváth István, Parászka Boróka, Salamon Márton László: Közpénzek a szélsőjobbnak. Anyagilag is támogatja a jobbikosokat felvonultató EMI-tábort a Hargita megyei tanács. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 15.

Megdöbbentően rosszindulatú, uszító hangvételű, rasszista, fajgyűlölő cikk jelent meg július 13-án a Manna.ro honlapon, a Nesze neked csabakirályfizás című írás szerzője Parászka Boróka. A Manna.ro honlapot a Scripta Kiadó adja ki, mely a közelmúltig Verestóy Attila szenátor tulajdona volt. A Scripta Kiadóban jelenleg a Free Press Románia Alapítvány a többségi tulajdonos, fő kiadványai az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport – melyek köztudottan az RMDSZ szócsövei. Ebben a cikkben Parászka a Csíkszentmártonban és Csíkszentkirályon kirobbant, magyar–roma ellentétek kapcsán írt, leszögezve: „Hogy Székelyföld sötét, indulatos, szegény, tanácstalan és igazságtalan, az csak most vált egyértelművé. ” Parászka Boróka írása az elhallgatás és a nyílt hazugság technikáit váltogatja, szerinte a konfliktus azért tört ki, mert pár ló máshol legelt, s az anyák „csökött répát loptak a híg levesbe”. Parászka tudatosan elhallgatja, hogy mindkét községben a romák sorozatos erőszakos tettei miatt fogyott el a lakosság türelme. Parászka Boróka bátran kérdez és válaszol: „Miféle szerencsétlen, nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. ” S még itt sem áll meg, rasszista, magyarellenes dühvel kimondja a szentenciát: „A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok. ” Ezek vagyunk tehát mi, csíki magyarok, székelyek Parászka Boróka és a manna.ro honlap szerkesztői szerint: szerencsétlen nyomorultak, állatok, vonta le a következtetést Szondy Zoltán. Parászka cikke ellen nem tiltakoztak. Pár hónapja közéleti személyiségek aláírásgyűjtést indítottak tiltakozásul a Hargita Népében megjelent György Attila-írás nyomán, pedig abban sem fajt, sem vallást nem sértett a szerző, csupán egy magyarországi liberális pártot érintett meg. Ha azonban Parászka Boróka nem saját népét, hanem az udvarhelyi zsidókat vagy a gyergyói örményeket nevezte szerencsétlen, nyomorult állatoknak, akkor már gyűlnének az aláírások... Magyarellenes, uszító hangvételű, gyűlöletkeltésre alkalmas cikk jelent meg a manna.ro honlapon, szerzője Parászka Boróka. Szondy Zoltán várja a MÚRE, a Diszkriminációellenes Tanács s más, erre hivatott szervek lépéseit. /Szondy Zoltán, Hargita Népe: Szabad gyalázni a csíki magyarokat? = Erdély. Ma, júl. 23./

A romló közbiztonsági állapotokról tárgyaltak július 27-én a csíki polgármesterek Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kezdeményezésére Csíkszeredában. A tanácskozást követően kiadott közlemény szerint az elöljárók a békés együttélés érdekében az alapvető normák betartására szólítják fel a térség valamennyi lakóját. „A gyűlés célja az volt, hogy a polgármesterek megfogalmazzák a közrend biztosítása érdekében rövid időn belül foganatosítandó intézkedéseket, és hogy az illetékes hatóságokat és egyéb szervezeteket hatékony cselekvésre szólítsák fel” – olvasható a dokumentumban. A találkozón közös nyilatkozatot fogadtak el a résztvevők, és felhívást intéztek Dan Nica belügyminiszterhez, Gyerkó László szenátorhoz, Korodi Attila, illetve Kelemen Hunor parlamenti képviselőkhöz, Asztalos Csabához, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnökéhez, valamint a csíki falvak lakóihoz. Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz címzett levélben kifogásolták az egyik romániai magyar internetes portálon megjelent írást, amely „mélységesen sértő a csíki székely közösségre nézve, egyben kimeríti a közösség elleni gyalázkodás fogalmát, és alkalmas a gyűlöletkeltésre. A szóban forgó írás szerzője bűnelkövetőnek és állatoknak nevezi a csíki térség lakóit, nyomorultnak a csíki magyarokat. ”Az elöljárók végül a csíki falvak lakóinak üzennek, felhívva a figyelmet a törvényes kötelezettségek betartásának fontosságára. /Csíki elöljárók a közbiztonságról. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 28./ A gyűlöletkeltő cikk: Parászka Boróka: Nesze neked csabakirályfizás /Manna. ro, júl. 13./ Idézte: Szondy Zoltán, Hargita Népe: Szabad gyalázni a csíki magyarokat? = Erdély. Ma, júl. 23.

„Ez egy abszurd és nevetséges dolog” – nyilatkozta Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elnöke annak kapcsán, hogy Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök és a Csíki-medence tizenhat polgármestere feljelentette a tanácsnál az Új Magyar Szó internetes kiadását is tartalmazó manna.ro portált. A Hargita Megyei Tanács és a polgármesterek arra kérik Asztalost, vizsgálja meg a Nesze neked csabakirályfizás című, a manna.ro -n megjelent írás több mondatát, és tegye meg a szükségesnek vélt intézkedéseket. Az aláírók közleményük szerint a cikk kifogásolt részei „mélységesen sértőek a csíki székely közösségre nézve, egyben kimerítik a közösség elleni gyalázkodás fogalmát, és alkalmasak a gyűlöletkeltésre”. A közlemény megfogalmazói azzal vádolják a portált, hogy „a kollektív bűnösség elvét etnikai alapon” alkalmazza a csíki térség valamennyi magyar nemzetiségű lakójára. „Az úgynevezett csíki magyar közösség hét év alatt, amióta én a tanács tagja vagyok, egyetlen feljelentést nem tett diszkrimináció miatt. Most egy ilyen dologért képesek voltak megtenni ezt a lépést. Visszataszító” – sommázott Asztalos az ÚMSZ kérdésére. Augusztus 21-én Asztalos hétéves mandátuma is lejár, így ő maga sem kaphatja meg feladatként ennek az ügynek a végigvitelét. Borbolyék feljelentését a kollégiumi elnök szerint nagy valószínűséggel elutasítja majd a testület. A kifogásolt publicisztika a csíkszentkirályi eset kapcsán született, melyek kirobbantó oka az volt, hogy egy késelő roma férfit a rendőrség nagyon rövid előállítás után szabadon engedett, az illető pedig büntetlenül visszatért a faluba. A manna. ro-n megjelent írás kifogásolt passzusai a következők: „Miféle szerencsétlen, nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb”. „A legnagyobb szégyen nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok. ” /S. M. L. : Feljelentés Borboly Csabától. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 29./ A Nesze neked csabakirályfizás című cikk szerzője Parászka Boróka.

Nyílt háborút folytat egymással Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke és az Új Magyar Szó (ÚMSZ) című napilapot, valamint a manna.ro című portált kiadó Scripta Kiadó. Borboly az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult a portál egyik írása miatt. A manna.ro-n Parászka Boróka újságíró olyan cikket közöl, amelyben elítélte, hogy a Hargita megyei csíkszentkirályiak rátámadtak a helyi romákra. Borboly több Hargita megyei polgármesterrel együtt kifogásolta, hogy az újságíró egyebek között állatoknak nevezte a romákra támadt csíkiakat. A feljelentők szerint ez a kifejezés „mélységesen sértő a csíki székely közösségre nézve”, és „kimeríti a közösség elleni gyalázkodás fogalmát”, valamint „alkalmas a gyűlöletkeltésre”. Korábban az ÚMSZ több cikket is közölt, amelyben elítélte a megyei tanácselnököt amiatt, hogy az önkormányzat 5 ezer lejjel támogatja a Gyergyószentmiklóson minden évben megrendezett EMI-tábort. Ezen a rendezvényen minden évben felvonulnak a magyarországi szélsőjobboldali politikusok. Az idén a tábor vendége Vona Gábor, a magyarországi Jobbik párt elnöke lesz. Borbolyt élesen bírálta emiatt Eckstein-Kovács Péter, Traian Basescu államfő tanácsadója is. A felek közötti kölcsönös vádaskodások lavinája azt követően indult el, hogy az ÚMSZ-tól több újságíró is a Hargita Megyei Tanács tulajdonában lévő Hargita Népe című napilaphoz szerződött. / B. T. : Háborúzik a Scripta és a Hargita Megyei Tanács. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 29./

A Csíki-medence polgármesterei által kidolgozott együttélési kódex jobban szolgálja majd a helyi magyar és roma közösség együttélését, mint a Romani Criss nevű cigány érdekvédelmi szervezet tüntetése. A jelen helyzetben a tüntetés vélhetően csak olaj lenne a tűzre. A felszított indulatok csillapítására ugyanis nem biztos, hogy alkalmas lesz a romákat kizárólag áldozati szerepben bemutató érdekvédők megmozdulása, miközben a helyiek azt tapasztalják, hogy a falujukban élő roma közösség bizonyos tagjai rendszeresen megdézsmálják a kerteket, termőföldeket. A roma szervezetet bizonyos, a háttérben megbúvó erők ösztönözhették arra, hogy utcára vonuljon a magyarok „atrocitásai” ellen tiltakozva – olyan erők, amelyeknek érdeke, hogy a magyar és a roma közösség között konfliktus legyen. Természetesen a terménylopásra, a késelésre nem elfogadható válasz az önbíráskodás. Mindezt nem ártana maguknak a hatóságoknak is tudatosítaniuk magukban, az előzményeket nem ismerő, de reflexből fajgyűlöletet és rasszizmust kiáltó, az emberi jogokat szelektíven értelmező megmondóemberekkel egyetemben. Nem lehet a politikai korrektségre hivatkozva elfogadni a megélhetési bűnözés tényét. A hatékony iskoláztatási és munka-helyteremtési programot kell kidolgozni a romák számára. Ez esélyesebbé tenné a kulturált egymás mellett élést. Ahhoz képest legalábbis mindenképpen, mint ha a tulajdonuk védelmében fellépőket vagy a bűnelkövetőket csípőből leállatozzák. /Balogh Levente: Megélhetésiek. = Krónika (Kolozsvár), júl. 29./ Előzmény: Parászka Boróka: Nesze neked csabakirályfizás /Manna. ro, júl. 13./ címen

Etnikai tisztogatás – az első lépés a területi autonómiához; Együtt Európába – romák nélkül?; Hargita megye mindenekfelett, az igazságszolgáltatás és az emberi jogok felett; Nem az öntörvénykezésre egy jogállamban – ehhez hasonló jelszavakat skandált a július 30-án Csíkszeredában tiltakozó roma szervezetek mintegy 60 képviselője. A Romani Criss szervezte tüntetésre Bukarestből, Fehér, Szilágy, Kolozs, Maros és Gorj megyéből érkeztek résztvevők, akik az elmúlt időszakban Csíkszentkirályon és Csíkszentmártonban a roma és a magyar közösség között lezajlott erőszakos cselekedetek ellen emelték fel szavukat, azt állítva, hogy a magyarok roma családok házait gyújtották fel és legyilkolták lovaikat, kutyáikat. Mátyás László helyi önkormányzati képviselő cáfolta a tüntetők vádjait, miszerint a magyarok elkergették a romákat a községből. Mint mondta, a településen békés a hangulat, és nem került sor újabb összetűzésre a magyarok és a cigányság között. Gráncsa János csíkszentkirályi cigányvajda – aki szintén csak nézőként volt jelen az eseményen – elmondta: azért nem akartak részt venni ezen, mivel magyarnak tekintik magukat, és szerintük a községben nem lehet etnikai konfliktusról beszélni. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere cáfolta a vádakat, miszerint a magyarok felgyújtották egy roma család házát, meggyilkolták kutyáikat és lovaikat, és azóta is rettegésben tartják a cigány közösséget, melynek számos tagja az erdőkben kénytelen meghúzódni. /Romatüntetés vármegyésekkel. = Krónika (Kolozsvár), júl. 31./ Egyetlen helyi roma sem vett részt Csíkszeredában a tüntetésen. Pedig – a szervezők szerint – éppen a köztük, valamint két alcsíki település magyar lakossága között nemrég kirobbant konfliktus miatt vonultak utcára. „Nem as erósaknak” – állt azoknak a tábláknak az egyikén, amelyeket végighordozott Csíkszeredában a mintegy hetven roma fiatal. „Minek jöttetek ide? Tanítottátok volna meg eddig jó néhány társatokat, hogy ne lopjanak” – kiabált a tüntetők irányába egy csíkszentmártoni férfi. A szentkirályi romák közül több mint nyolcvanan írták alá azt a dokumentumot, amelyben kijelentették, hogy a faluban nincs semmilyen interetnikus konfliktus. Kelemen Hunor, az RMDSZ ügyvezető elnöke provokációnak nevezte a Romani Criss által Csíkszeredában szervezett demonstrációt. A csíki településeken kirobbant cigányprobléma miatt nyilatkozatháború robbant ki. Ezzel kapcsolatban Kelemen Hunor elmondta, „a politikusoknak nem érdemes hadakozniuk a médiával. Természetesen semmilyen körülmények között nem lehet elfogadni azt sem, hogy valaki a nyilvánosság előtt egyetlen embert is állatnak nevezzen, de ismétlem, ebben az ügyben nem szabadott volna kialakulnia a sajtó és a politikusok közti konfliktusnak, ráadásul olyan ügy kapcsán, mely mindkét fél számára probléma” – mondta az RMDSZ államfőjelöltje. /Mihály László: Tüntetés értük, de nélkülük. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 31./ Kelemen Hunor Parászka Boróka Nesze neked csabakirályfizás /Manna. ro, júl. 13./ című írására utalt.

Nem tudja beazonosítani az Országos Diszkriminációellenes Tanács azt az újságcikket, amelyben a csíkiakat állatoknak nevezték, ez derül ki a Hargita Megye Tanácsához eljuttatott válaszlevelükből. Jogi huzavonába próbálja átvinni az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a manna. ro portál elleni feljelentést. Az internetes portált azért jelentette fel a hatóságnál Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök és a Csíki-medence tizenhat polgármestere, mert azon megjelent egy olyan írás, amelyben a szerző a csíkiakat állatoknak nevezte. Az aláírók szerint az inkriminált publicisztika kijelentései „sértők a csíki közösségre nézve, és az írás kimeríti a közösség elleni gyalázkodás fogalmát, és alkalmas a gyűlöletkeltésre”. Az elöljárók ugyanakkor azt is állítják, hogy a manna. ro alkalmazza a „kollektív bűnösség elvét etnikai alapon”. Furcsa ez a hatósági válasz, hiszen ha tudják a portál nevét, illetve a cikk címét, nem nehéz megtalálni és letölteni azt. Asztalos Csaba reakciója sem szokványos: a Diszkriminációellenes Tanács vezetője az Új Magyar Szónak azt nyilatkozta, hogy „ez egy abszurd és nevetséges dolog”. „Az úgynevezett csíki magyar közösség hét év alatt, amióta én a tanács tagja vagyok, egyetlen feljelentést nem tett diszkrimináció miatt. Most egy ilyen dologért képesek voltak megtenni ezt a lépést. Visszataszító” – tette hozzá az elnök, még mielőtt egyáltalán sorra került volna ennek vitája. Szerinte a feljelentést „valószínűleg elutasítja majd a testület”. /Isán István Csongor: Akadékoskodik a CNCD a csíki feljelentőkkel. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 9./ Nesze neked csabakiralifizas – így diszkriminálta a magyar nyelvet az Országos Diszkriminációellenes Tanács. A „Nesztek nektek csabakirályfizás” egy internetes portálon megjelent cikk, amelyben a szerző a csíkiakat állatoknak nevezte, ezért a csíki önkormányzati vezetők egy csoportja feljelentette az írást közlő médiaorgánumot. A feljelentést követően Asztalos Csaba, a Diszkriminációellenes Tanács elnöke rögtön kijelentette, hogy nevetséges a feljelentés, és biztosan elvetik. /Isán István Csongor: Csabakiralifi és a diszkriminációellenes tanács. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 10./ Emlékeztető: Parászka Boróka Nesztek nektek csabakirályfizás /Manna. ro, júl. 13./ című írását nem akarják megtalálni.

Elmarasztaló hangú levelet írt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnak (CNCD) Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, tíz Hargita megyei polgármester, illetve két megyei tanácsos. Azt róják fel a testületnek, hogy a Hargita megyei Kászonfeltíz, Kászonújfalu és Kászonaltíz településeken a romák diszkriminációjának megelőzését célzó oktatási program keretében reklámbögrékre, -sapkákra, illetve különböző képzésekre költött el kormánypénzeket, miközben szerintük ezeket az összegeket sokkal hatékonyabban is fel lehetett volna használni. A kászoni romák részére szánt kormánytámogatásból 220 027 lejt reklámanyagokra költöttek, 147 ezer lejt pedig képzésekre. Hozzáteszik: ebből a közel 400 ezer lejből közmunkaprogramot lehetett volna indítani a munkanélkülieknek, meg lehetett volna javítani az utakat, fejleszteni a helyi gazdaságot, munkahelyeket teremteni, iskolákat felújítani, közegészségügyi beruházásokat végrehajtani. A 400 ezer lejből 2000 roma gyereket lehetett volna iskolába indítani, mintegy 200 lejes iskolai „indulócsomag” értékkel számolva. Megoldásként azt javasolják a testületnek, hogy a jövőben konzultáljanak az érintett önkormányzatokkal. Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke hangsúlyozta, a projekt kivitelezésére a strasbourgi emberi jogi bíróság kötelezte Romániát, miután a testület elmarasztalta az országot a Kászonokban történt romaellenes cselekmények miatt. A strasbourgi testület tételesen diszkriminációellenes kampányt kért, illetve képzések megtartását követelte bírák, ügyészek, rendőrök, valamint tanárok számára a hátrányos megkülönböztetés tematikájában. „Ilyen megkötések közepette nem fordíthattuk az összeget sem iskolafelújításra, sem munkahelyek teremtésére” – fogalmazott Asztalos. Nézeteltérés alakult ki a közelmúltban Asztalos Csaba és a Hargita megyei elöljárók között, amikor ez utóbbiak feljelentést tettek a manna.ro portál ellen, amiért annak újságírója elmarasztalóan írt a székelyekről. Az ügy kapcsán Asztalos azt Új Magyar Szónak nyilatkozva abszurdnak és nevetségesnek nevezte a feljelentést. Most úgy nyilatkozott, nem tudja, indult-e vizsgálat az ügyben. /Bálint Eszter: Megoldást keresnek a romakérdésre. = Krónika (Kolozsvár), aug. 19./ Előzmény: A Manna.ro újságírója, Parászka Boróka írta: „Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. Répáját félti, nem az életét. ” „A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok. ” Ezen írás miatti felháborodás Asztalos Csaba szerint abszurd és nevetséges.

Vincze Lóránt, az Új Magyar Szó főszerkesztője, érintettnek érezve magát, kirohant Borboly Csabának a Transindexen megjelent Hol szorít a nadrág? című írása ellen. Zavaros. Röviden így jellemezhetné Borboly Csaba írását. Májusban arról írt az ÚMSZ, hogy Borboly Csaba tanácselnökként a Hargita Népe napilap vezetését nem éppen szakmai indokokkal sürgősen menesztette és új vezetést állított az élére. A szándék kézenfekvő: kézi vezérléssel irányítani a megye mérvadó napilapját. /Vincze Lóránt nem említette, Borboly az ÚMSZ munkatársait hozta a laphoz. / Júliusban az ÚMSZ megtudta, hogy a Hargita Megyei Tanács pénzzel támogatja az Erdélyi Magyar Ifjak táborát. A tanácselnök azzal védekezett, hogy választópolgárai között minden politikai ideológiának vannak támogatói. Egy hétre rá robbantak ki az alcsíki konfliktusok. Vincze Lóránt akkor írta: kicsinyes a megyei önkormányzati vezető védekezése, hogy a helyi választott vezetőknek elsősorban magyar választópolgáraik érdekeit kell szem előtt tartaniuk. A manna.ro-n – tehát nem az Új Magyar Szóban – megjelent hasonló témájú írás érvei és következtetései szintén helyénvalóak voltak, azonban Vincze Lóránt elismerte: szóhasználata túlzó és illetlen volt. /Vincze Lóránt: A politikus esete a sajtóval. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./ Vincze Loránt nem nevezte meg, hogy Parászka Boróka cikkéről van szó, melyben nyomorult csíkiakról írt, hozzátéve: állatok. Ezt a minősítést Vincze illetlennek mondta.

Háromszéken az idei lehet az első év, amikor minden tanintézmény megkapja a működéséhez szükséges egészségügyi engedélyt, mondta Deme Judit, a Kovászna megyei Közegészségügyi Hatóság igazgatója. Tájékoztatása szerint Háromszéken az elmúlt években sokat javult a tanintézmények felszereltsége. Míg tavalyelőtt még több mint 50 intézmény működött egészségügyi engedély nélkül, tavaly már csak 6 iskola nem kapott ilyen engedélyt. Három „problémás” iskolát tart nyilván a megyei oktatásügy: forráshiány miatt Máréfalván nem sikerült befejezni az iskolaépületben megkezdett munkálatokat, ezért a helybeli iskolásokat ebben a tanévben is a kultúrotthon fogadja be. A székelykeresztúri Orbán Balázs Líceum arra készül, hogy felmondja a szerződést az új iskolaépület kivitelezőjével. Itt is alternatív helyet kell biztosítani a tanulók számára a következő tanévben. A székelyudvarhelyi Benedek Elek Líceumban sem fejeződtek be az építkezési munkálatok. /Kovács Zsolt, Parászka Boróka: Iskola-”mosdatás” = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./

Miben sántikál a Jobbik?
Katonai fegyelemmel őrizték a hétvégén a hatodik EMI-tábort: Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke látogatott Gyergyószentmiklósra, hogy beszámoljon az érdeklődőknek a szélsőjobboldal erdélyi és magyarországi terveiről.
Katonai zubbonyt imitáló egyenruhába bujtatott őrök, a Magyar Gárda tagjainak sorfala jelezte: kiemelt fontosságú esemény, és nem pusztán egy egyszerű, koncertekben és más kulturális programokban bővelkedő város végi diáktábor zajlik a Békény völgyében.
Kihelyezett pártülés, „útszéli” stílusban
Ottjártunkkor a „hivatalos” karhatalom – néhány csendőr – csak a tábor területén kívül téblábolt békésen kávézgatva, bent azonban nem békeidőket idézett a táborhangulat.
„A magyarság szíve Székelyföldön dobog, és nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a politikai központ is áthelyeződik ide” – fogalmazott a tábor központi rendezvényén lelkesen tapsoló, időnként bekiabálásokkal helyeslő, jól szervezett közönségének Vona Gábor.
Tavaly még parlamenten kívüli kis párt képviselőjeként volt meghívott itt a magyarországi politikus, aki ma már jelentős parlamenti erővel a háta mögött, „beváltott” ígéretekkel és nagyszabású tervekkel érkezett hagyományosnak mondott gyergyószentmiklósi látogatására. Programbeszédek és új politikai szövetségkötések helyszínévé vált az Erdélyi Magyar Ifjaknak a Gyergyóból Moldva felé vezető út mentén szervezett tábora.
„A Fidesz lohol a Jobbik nyomában, és azt a politikai programot valósítja meg, amellyel mi kampányoltunk” – figyelmeztette hallgatóságát a szélsőjobb valódi szerepére és erejére Vona Gábor, aki szerint ennek a ténynek köszönhető a kettős állampolgárság megszavazása, a Trianonemléknap bevezetése és a határon túli iskolai kirándulások intézményesítése.
A beharangozóval és a hivatalos állásfoglalásokkal ellentétben nem volt jelen többezres tömeg Gyergyóban: a szélsőjobbos politikus szavait mintegy 250-300 ember követte a tábor leglátogatottabb sátrában. Előadása az ötnapos rendezvénysorozat egyik legnépszerűbb eseménye volt, ám a törzsközönség nem erdélyiekből állt össze.
A Magyarországról ide látogató Vonát jelentős részben a Jobbik Magyarországért Mozgalom polóit és jelvényeit viselő vendégek, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai, valamint a Magyar Gárda szintén Magyarországról érkező egyenruhásai hallgatták: Budapestről kihelyezett politikai ülés helyszínévé vált Gyergyószentmiklós kedvelt turistaövezete.
Fontos az érzés
Az általunk a helyszínen megkérdezett gyergyóiak szerint a Hargita Megyei Tanács által kiemelten támogatott rendezvényre a helyiek fenntartásokkal látogatnak ki: nagyobb tömegben csak az esti koncerteken és sörözéseken vesznek részt.
„Ide olyan együttesek is eljönnek, amelyeket a többi erdélyi fesztiválra nem hívnak meg, én ezért is járok ide. Nem mondom, fontos, ami napközben elhangzik, de a legfontosabb az az érzés, amit itt magába szív az ember, ide értve az esti bulikat. Itt együtt vagyunk a magunkfajtákkal” – számol be lapunknak élményeiről egy sátorárnyékban hűsölő, húsz év körüli fiatalember.
A felemás érdeklődés vagy részleges érdektelenség ellenére a szervezők sajátos témákkal készültek az idén. Az egyetlen mérvadó támogatót, a Hargita megyei önkormányzatot népszerűsítő többméteres banner árnyékában Kohnról és Salamonról szóló zsidóviccek, a cigány népszaporulatot érintő megjegyzések és egy új pártépítési stratégia követik egymást.
Nem helyi érdekű
Vona Gábor több mint másfél órás beszédében összegzi a magyarországi parlamenti pártok és a Jobbik viszonyát, vázolja a Magyar Gárda jövőjét, ismerteti a Jobbik Magyarországért Mozgalom erdélyi terjeszkedésének mikéntjeit és hogyanjait, utalva a romániai magyar kisebbségi politikai szervezetekhez fűződő kapcsolatára is.
„A Jobbik nemzetpolitikája olyan fordulatot eredményez, amelyet a Fidesz már nem fog tudni követni. Olyan következményei lesznek, amelyek a Jobbik malmára hajtják a vizet” – hangzik a figyelmeztetés. Vona szerint a cél a politikai közösség átszervezése, és ebben az átszervezésben kulcsfontosságú lehet az erdélyi szervezet- és kapcsolatépítés.
„Politikai példaképem – vallja be a pártelnök – az a Bethlen Gábor, aki Erdélyből szervezte meg az összma- gyarság képviseletét és felemelkedését.” Mint állítja, ezt az „erdélyi” hangsúlyváltást kívánja követni a Jobbik is akkor, amikor baráti köröket szervez. Mint arról hírt adtuk, az első ilyen jellegű csoportosulás az elmúlt napokban jött létre Marosvásárhelyen.
Várhatóan a következő időszakban több erdélyi településen is hasonló körök jönnek majd létre – jelenti be a politikus. Vona már a teljes Kárpát-medencét átfogó pártszervezetet vizionálja, miközben elismeri, a teljes jogú tagszervezetek határon túli alapítása egyelőre jogi akadályokba ütközik, ezért „szövetségeseket” keres Erdélyben.
„Szomorúan állapítom meg, hogy az erdélyi politikusok is azoknak a nótáját húzzák, akik ezért a nótáért fizetnek” – fogalmaz lakonikusan az országgyűlési képviselő, de nem ad konkrét választ a kérdésre, hogy milyen viszony fűzi a Jobbikot az RMDSZ-hez és az EMNThez. Azt azonban jelzi, hogy a Székely Nemzeti Tanáccsal már felvették a kapcsolatot a további együttműködés érdekében, és parlamenti pártként „szívesen támogatják azokat, akik nyitottak a szövetségkötésre”.
Az erdélyi lobbi
A nyitásra már csak azért is szükség van, derül ki felszólalásából, mert Magyarországon a Jobbik a Fidesz és az MSZP, valamint a „globális trükkel és tőkével” létrehozott LMP „ellenszelében”, „úthenger alatt” politizál, itt azonban még van esély az építkezésre. Vona szerint fontos cél, hogy ne csak kettős állampolgárságot, de szavazati jogot is biztosítsanak a Magyarország határain kívül élők számára.
A táborlakóknak a Jobbik elnöke azt javasolja, gyakoroljanak nyomást a későbbiekben a helyszínre érkező Kövér Lászlóra, a Fidesz parlamenti képviselőjére, a magyar Országgyűlés újdonsült elnökére. „Háromszáz székely legényt kell felsorakoztatni itt, a többit pedig bízzák ránk” – magyarázza a pártelnök.
Vona Gábor előadása után Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökségének tagja kér szót. „A Székely Nemzeti Tanács egészen biztosan nem a más nótáját húzza” – szögezi le Borbély. A közönség nevében beszélő erdélyi politikus arra is utal: valóban szükség lenne a jobbikos pártépítés „Kárpát-medencei” kiterjesztésére.
Azt azonban, hogy ennek a terjeszkedésnek lehet-e tömegbázisa, az EMI-tábor látogatottsága alapján nehéz eldönteni. Ottjártunkkor az Árpád-sávos lobogókkal feldíszített „művészsátorban” néhány ember érdeklődött csupán, elkerülte a közönség a szórványsátort, a kézműves és a gyereksátor környékén sem találtunk számottevő résztvevőt.
Mint arról korábban beszámoltunk, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke azzal indokolta a rendezvénysorozat kiemelt támogatását, hogy több ezer itt élő fiatal kulturális-közösségi igényét elégíti ki ez a tábor. Ez az igény azonban a helyszínen nem volt érezhető.
Parászka Boróka. Új Magyar Szó (Bukarest)

Román botrány a magyar Nemzetiben
Bár a nagykövetség már kiküldte november 30-ra a meghívókat, a Román Kulturális Intézet idén mégsem szervezheti Budapesten, a Nemzeti Színházban Románia nemzeti ünnepét. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója váratlanul visszavonta a megállapodást.
Menetrendszerűen robban ki a botrány Románia (a románok?) nemzeti ünnepével kapcsolatban. Vagy azért, mert nem jó helyen, vagy azért mert nem jól ünnepelnek, vagy egyszerűen azért, mert ünnepelnek (ők, a románok). December elsejét annyira utáljuk (mi, a magyarok), hogy fájna, ha nem lenne.
Ha nem sajnálhatnánk magunkat, ha nem haragudhatnánk a románokra, a nemzeti fátumra, a sorsra. Kell ez a december elseje, hogy csatornázzuk a frusztrációinkat, a gyűlöletünket, az összeférhetetlenségünket, mindazt a negatívumot, amelyből táplálkozik a közösségi tudatunk.
Ha ez nem lenne, ha évente legalább egyszer nem nézhetnénk szembe kreált ellenségeinkkel, ha nem kapaszkodhatnánk beléjük, nem társulhatnánk hozzájuk, vajon mi lenne velünk, magyarokkal? Egyedül maradnánk félelmeinkkel, és be kellene ismernünk: nincs is más nekünk, csak ők, akiket utálunk.
A nemzet maga a gyűlölet. A nemzeti érzést és öntudatot sikerült erre a kristálytiszta, egyszerű képletre bontani, bárki megérti, bárki megemészti.
Ez a mentális állapot végzetes: megfoszt a saját múltunktól, elviselhetetlenné teszi a jelent, amely így nem folytatható, jövő tehát nincs. Muszáj elmozdulni erről a holtpontról, találni egy perspektívát, amelyből feldolgozhatóak a félelmeink, átértékelhetők a viszonyaink, érthetővé válik a múltunk, és élhetővé, sőt élvezhetővé válik a jelenünk.
Ehhez az elmozduláshoz nyújtott volna kiváló segítséget az az ötlet, hogy Románia nemzeti ünnepéről Budapesten, a Nemzeti Színházban emlékezzenek meg. Nem akárhogyan: Závada Pál Magyar ünnep című darabjának bemutatója után. Az Erdély (magyarul) „elcsatolásáról”, (románul) „egyesüléséről” szóló megemlékezéshez, Erdély „visszacsatolásáról” szóló dráma teremtett volna új kontextust. 1918-at 1940 hozta volna közelebb 2010-ben.
Magyarok, zsidók és svábok egykori történetei a máról.
Történetei arról, hogy mit hogyan és miért ünneplünk. Ki és hogyan rendelt mindennapjaink fölé ünnepnapokat, azok megtartása, vagy éppen megszegése mivel jár? Történetek a tízparancsolatról. Az, hogy a román „ünnep” „a románok” ezen a helyen, ez után a bemutató után „ünnepelték” (volna) felér egy beismeréssel, egy önleleplezéssel.
Mondanám, hogy bocsánatkéréssel, ha nem tudnám, hogy itt csak a körbocsánat ideje jöhet el: éppúgy tartozunk mi, magyarok is a mélyére nézni saját közösségiségünknek, ünnep- és hétköznapjainknak.
Talán, ha sikerül az elmúlt közel száz évet összesűríteni a Nemzetiben, és azt sikerül közösen, román és magyar meghívottakkal újra átélni, akkor végre – bár egy színházi este erejéig – bekövetkezhetett volna a nemzeti katarzis. Lehetett volna koccintani, egymás szemébe nézni. Nem legyőzöttekként és legyőzőként, hanem közös emberi drámánk szereplőiként.
Nem ez történt. A román nemzeti ünnep lebontására és újraértelmezésére, átértékelésére tett kísérletet meghiúsította a Jobbik. Vagy ki tudja ki. A magyar erőszak. A magyar hülyeség? Gyávaság? Az esemény ellen demonstrációt szervezett a Jobbik. Hogy le ne maradjon: hevesen tiltakozott a Keresztény Demokrata Néppárt is. Taktikusan nemtetszését fejezte ki a Fidesz is.
Végül Alföldi Róbert, aki egészen biztosan jól érti az esemény jelentőségét visszavonta szóbeli megállapodását a Román Kulturális Intézettel: mégsem kerül ünnepi terítékre a román nemzeti ünnep, mégsem a Nemzeti Színház ad helyet és lehetőséget a román-magyar nemzeti katarzisra.
Mégsem nemzeti a Nemzeti Színház.
Alföldi visszakozása bizonyos szempontból érthető: hónapok óta ő is – mint a magyar kulturális intézmények és intézményvezetők zöme – folyamatos támadás alatt áll. Magyarországon kormányváltás volt, és ez a magyar hagyományoknak nem csak politikai vezető- és klienscserét, de kultúrharcot is jelent.
Mindig így megy, akár jobb- akár baloldali kormány van hatalmon. Mikor sűrűbben, mikor ritkábban, de hullanak a fejek. Nincs az a színidirektor – nagyon úgy tűnik – aki szembe menne az aktuális kurzussal.
Amíg ez magyar belügy, addig ez rendben van, aki dudás akar lenni, az menjen szépen a magyar közélet poklába. Ez a történet azonban már nem magyar belügy. Ez a kudarc román-magyar kudarc, amelynek a „levét” azok fogják meginni, akiknek fontos a jó román-magyar kapcsolat, a történelmi továbblépés. Akik már rájöttek, hogy sem Trianon-trauma, sem nemzeti gyász, sem fájó sebek nincsenek, csak élni akarás és tudás. Persze jut majd a kudarcból a Jobbiknak, a KDNP-nek és pláne a Fidesznek is: még egy alkalom arra, hogy romoljanak Magyarország amúgy sem rózsás diplomáciai kapcsolatai, még egy hatalmas lépés az elzárkózás felé. Még egy bizonyíték arra, hogy a magyar nemzetpolitika képtelen megújulni, erőt gyűjteni, életképessé válni. Arra, hogy a magyar kormányt a szélsőségesek irányítják, hogy a Jobbik fél a Gárdától, a Jobbiktól fél a KDNP, de legfőképpen retteg a Fidesz: ezért licitálnak rá egymásra. Marionett ország.
Alföldi pedig úgy járt, mint az egyszeri liberalizmus Magyarországon.
Mert bátor lenni, de nem eléggé. Mert kitartani, de nem addig, amíg erre szükség van. És a visszavonulás, a kapitulálás többet árt ennek az egész történetnek, mintha meg sem születtek volna a nagyszerű ötletek, mintha fel sem merült volna, hogy másként is lehet.
Novemberben megfogant, de elvetélt az új magyar nemzeti gondolat. Nem voltunk elég bátrak hozzá.
Parászka Boróka, Manna.ro

Irány az erdélyi parlament?
Szombaton hivatalosan is eldöntötte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, hogy pártot alapít Erdélyi Magyar Néppárt néven. Az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt és a pénteken bejelentett Erdélyiek Pártja mellett ez lesz a negyedik regionális párt. Már csak egy regionális parlament kellene nekik.
Néhány hónappal ezelőtt még csak lebegtettétek, mostanra egyértelművé vált: pártot alapít az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Miért?
Toró Tibor: A kényszer vitt a pártalapításra. Egy éves tapasztalatunk azt mutatta, hogy hiába hozunk létre olyan civil politikai mozgalmat, amely az autonómiáért cselekedni akar, hogyha nem találunk ehhez partnert, amely a kemény politika eszközeivel ezt a célt felvállalja.
Több, mint egy éve azon vagyunk, hogy az RMDSZ-ben és az MPP-ben partnerre találjunk. Az RMDSZ meg van győződve, hogy jó úton halad, és a bukaresti kijárás, a „főnökkel való jóban levés” eredményre vezet. Bárki legyen az RMDSZ élén, annyira át van itatva a szervezet ezzel a szemlélettel, hogy ebből kimozdítani nem lehet.
Ha az RMDSZ nem az autonómiát képviseli, akkor mit képvisel?
A retorika szintjén nyilván ezt képviseli, de a politikai döntései nem erről szólnak, a kapcsolatai nem ez irányba mutatnak. Itt egy cél van, hogy az RMDSZ legyen a „főnök” mellett.
Ezzel most azt akarod mondani, hogy az új pártnak nem prioritás a parlamenti részvétel, nem fontos a kormányzati szerepvállalás?
Korai erről nyilatkozni, hiszen még be sem vagyunk jegyezve. Elvi alapon elmondható, hogy a kormányzás eszköz, mint minden más eszköz. Amíg ez az autonómia megszerzését segíti, addig felhasználjuk, ugyanígy élhetünk az ellenzékiséggel, a külpolitikai kapcsolatokkal, a civil mozgalmakkal, a nemzetközi kapcsolatokkal.
Az RMDSZ nem tűzött ki ilyen jellegű stratégiai célt, még akkor sem, ha a programjában ez szerepel. De kritikával illethetem az MPP-t is, mert ha alkalmas lett volna az együttműködésre, nem lett volna szükség az új párt bejegyzésére. Sajnos ezt a szervezetet élén az elnökével megkaparintotta egy szűklátókörű vezetés, amely nem érdekelt az együttműködésben. Még abban sem voltak érdekeltek, hogy a pártot tovább fejlesszék, vagy hátországot biztosítsanak azoknak, akiket képviselnek.
Egészen konkrétan mi kellett volna ahhoz, hogy azt mondjátok, együtt tudtok működni mondjuk az RMDSZ-szel? Nézzük meg az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum helyzetét: ennek keretén belül lehetett és kellett volna közös döntéseket hozni, konszenzust kialakítani. Számtalan sikertelen próba történt, mégsem sikerült megegyezni. Csak egy példát mondok: a kulturális autonómia-tanácsot folyamatosan maga alá akarta gyűrni az RMDSZ, azt szerette volna, ha ez a saját intézményévé válik. Arculat-kozmetikázásra használták ezt a fórumot, és nem is érdekelte őket, hogy van-e mögötte konszenzus. Bizonyítja ezt a civil szervezetekhez vagy az egyházakhoz való RMDSZ-viszony is.
Ha nincs együttműködés, akkor mi jöhet?
Jelenleg zuhanórepülésben van az RMDSZ megítélése. Az emberek elfordultak a politikától. A Magyar Polgári Párt támogatottságát szinte mérni se lehet. A parlamenti és önkormányzati képviseletünket ez az állapot sodorja veszélybe. Az EMNT a pártalakítással esélyt akar adni a csalódottaknak ahhoz, hogy legyen, akit támogatni.
Abban bíztok, hogy ki tudjátok szorítani az RMDSZ-t és az MPP-t?
Nem abban bízunk, hogy bárkit is kiszorítunk, abban bízunk, hogy az emberek mellénk állnak. Ha hiteles programunk van, akkor az emberek támogatnak. Ennek ellenére meg vagyok győződve arról, hogy a stratégiai kérdésekben konszenzusnak kell lennie. Olyan mechanizmust kell kiépíteni és elindítani, hogy azokban a pillanatokban, amikor erőt kell felmutatni, tudjuk megtenni.
Jelenleg a Székelyföldön van arra példa, hogy a pártok együtt tudnak működni, igaz, olyanra is van példa, hogy képtelenek együttműködni. Arra kellene törekedni, hogy az első példa legyen ragadós. Amikor a verseny ideje van itt, akkor legyen verseny, mikor meg az együttműködésre van szükség, akkor tudjunk együttműködni. Érthetőbben: a versenyző felek nem ejthetnek olyan sebet egymáson, hogy képtelenné váljanak a közös munkára.
És nincsenek ilyen sebek?
Az EMEF-en belül mi voltunk a párbeszéd kezdeményezői. Nem is jöttek volna létre találkozók, ha mi nem erőltetjük, ha nem tematizálunk folyamatosan. A legutolsó ülést szeptemberben mi erőltettük ki, azóta sem kezdeményezett senki. Az RMDSZ meg fogja próbálni megakadályozni a párt bejegyzését. Ha az Erdélyi Magyar Néppárt mégis létre jön, akkor lesz a dialógus valóságos.
Az EMNT stratégiai partnere a magyar kormánypárt, a Fidesz. Hogy alakulhatnak ennek fényében a viszonyok, és milyen lesz az a politika, amelyet ily módon támogatnak? Eckstein-Kovács Péter, aki ringbe száll az RMDSZ elnöki posztjáért, azt nyilatkozta: a Szövetség legnagyobb erénye a politikai függetlenség. Én azért megkérdőjelezem az RMDSZ függetlenségét. Az RMDSZ nagyon jó kapcsolatokat ápolt a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormánnyal. Sőt igazán jó viszonyban a Medgyessy kormánnyal volt. Ennek meg is volt az ideológiai alapja. A mi partnerünk az elmúlt húsz évben a Fidesz és részben az MDF volt. A konzervatív, nemzeti-liberális értékek mentén kerestük a partnereinket. Ennyit a függetlenségről. Örülünk annak, hogy stratégiai partnerei lehetünk a kormánynak, és kivehetjük a részünket a nemzeti együttműködés programjából. Nincs semmi olyan, amit ne lehetne felvállalni ebből a kapcsolatból.
Úgy gondolod, védhető az az álláspont, hogy a magyarországi politikai erők határozzák meg az erdélyi magyar közéleti folyamatokat? Akár az új párt születésénél folyó bábáskodással, akár konkrét vagy szimbolikus támogatással?
Ha úgy gondoljuk, hogy független entitások vagyunk, van Erdély, Magyarország, Felvidék stb., és a kapcsolatépítés egyenlő a másik belügyeibe való beavatkozással, akkor nyilván, hogy ennek nincs létjogosultsága. De mi nem így gondolkodunk. Mi azt gondoljuk, hogy van egy egységes magyar nemzet, amelynek vannak részei a mai Magyarország területén belül és kívül. Vannak közös és eltérő problémáink, de sokkal több a közös ügyünk, mint a sajátos problémánk. Természetes módon adódik, hogy a közös értékek mentén kialakított kapcsolatok révén az egyik segít a másiknak, a saját elvbarátainak. Erről szólnak az európai pártok.
Az RMDSZ függetlenségről beszél, arra való hivatkozással, hogy így képviselhető egységesen az erdélyi magyarság.
Az RMDSZ-nek nem érdeke felvállalni ezt az együttműködést, mert talán szégyelli a stratégiai partnerét, mert úgy gondolja, hogy nem hoz neki szavazatot. Elhallgatja, hogy ki a partnere. Ha jól megnézzük, akkor látszanak az értékrendi kapcsolatok az RMDSZ és az MSZP, vagy az egykori SZDSZ között. Ebben nincs semmi szégyen.
Miért nem az EMNT alakult párttá, miért volt szükség az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozására?
A köztudatban az van, hogy az EMNT párttá alakult, pedig nem erről van szó. Az EMNT megmarad annak a mozgalomnak, aminek eleve indult. Az EMNT-nek nagyon sok dolga van, és nem lett volna tisztességes, ha az itt működő politikusok ráerőltették volna a mozgalomra az akaratukat. A mozgalomra szükség van, de arra a következtetésre jutottunk, hogy pártra is szükség van, ha már nem tudtunk a többi párttal stratégiai partnerséget kialakítani.
Szimbiózisra van szükség a párt és a mozgalom között, hogy az ügy szempontjából hatékonyak legyünk. Természetes dolog, hogy egy párt körül kialakul egy holdudvar, akár több mozgalom is van, ezek szervezkednek, szerveződnek. Ez egy egészséges folyamat: a tagok a mozgalomban tanulják meg a közösségi szerepvállalást, és ha sikeresen teljesítenek, akkor átlépnek.
Ez egy komplex intézményháló, nagyon hasonló ahhoz, amit az RMDSZ is létrehozott. Mit tudsz mondani azoknak, akik féltik az erdélyi magyar civilszféra függetlenségét?
Nagyon remélem, hogy a civil társadalom védekezik, ha a politika meg próbál túlzottan beavatkozni. Erre például a mozgalomban garanciát nyújthatnak azok a mozgalmárok, akik nem fognak a pártba belépni. Nagyon remélem, hogy ezt a létező feszültségforrást, ami a politika és a civilszféra között mindig jelen van, a jóízlés és a normalitás keretein belül fogjuk tartani. Már csak azért is, mert az EMNT politikusai jelentős civil szerepet vállalnak.
Magamból kiindulva is azt mondhatom, hogy rendelkezünk elég empátiával, erről tanúskodik az elmúlt húsz év. Úgy érzem, sikerült megőriznem magamban a civil szféra iránti tiszteletet, és ez nem fog megváltozni. Nyilván a pártpolitikai feladatok megváltoztatják egy kicsit az embert, de a folyamatos odafigyelés megakadályozhatja a konfliktusok kialakulását.
Mit tudsz mondani azoknak, akik szerint az EMNT az RMDSZ struktúrájának tükörképét hozta létre? Az RMDSZ-nek is vannak alapítványai, a Szövetség is közösségi, mozgalmi munkát szorgalmaz. Akkor most hol a különbség? Tükör-világok állnak szemben?
Semmit nem akarok mondani, ezt az emberek megítélésére bízom. Ha hibázunk, akkor majd ők szóvá fogják tenni. Nem haragszunk meg érte, számítunk is a kritikára. Nem az a fontos, hogy mi mit mondunk, hanem hogy mit teszünk.
Az EMNT bejelentésével szinte egy időben jelentette be Emil Aluaş karmester az Erdélyiek Pártjának megalapítását. Mi a véleményed a kezdeményezésről?
Én szurkolok ezeknek a pártoknak, a regionális érdekvédők nekünk szövetségeseink. Szkeptikus vagyok, hogy mennyire esélyes ez a vállalkozás a homogenizációs folyamatok miatt, kevesen vannak azok az erdélyi románok, akik készek az együttműködésre az egészséges transzszilvanizmus szellemében, és támogatják az autonómia-törekvéseket.
Bár ne lenne igazam, és hátha sikerül visszahozni azt a transzszilván gondolatot, amely szövetségeseinkké teheti az ilyen kezdeményezéseket. Jól együtt lehetne működni a majdani erdélyi parlamentben, ha eljutunk addig.
Parászka Boróka, Manna.ro

CNCD: Parászka nem sértegetett
Elutasította Borboly Csaba panaszát, és nem marasztalta el Parászka Borókát a manna.ro-n 2009. július 13-án közölt írásáért az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD). Hargita Megye Tanácsának elnöke azért fordult korábban a testülethez, mert szerinte az újságíró megsértette a csíkszéki székely közösséget a Nesztek nektek csabakirályfizás című publicisztikájában.
A politikus azt kifogásolta, hogy a csíkszentkirályi roma–magyar konflikust kommentáló írásában Parászka így fogalmazott: „Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb”; „A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok.”
A CNCD megállapította, hogy az inkriminált mondatok csupán a kontextusból kiragadva számítanak sértőnek, a szerzőnek nem állt szándékában megbántani a csíkszéki székely közösséget. A testület az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata sajtószabadsággal kapcsolatos passzusaira, az Európai Emberjogi Bíróság korábbi ítéleteire hivatkozva úgy döntött, Parászka Boróka nem marasztalható el a 2000/137-es diszkriminációellenes törvény alapján. Borboly Csaba panaszát április 18-i ülésén tárgyalta a CNCD kollégiuma, ám a döntést csak a napokban kézbesítették a feleknek.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Az ellopott Csíksomlyó
Haknizó politikusok, statisztává visszaminősített helyiek, szereptévesztők és kullancskampányolók. Székelyföld, a térség, amit kivetkőztettek önmagából.
Megyenapok, városnapok, Gyere haza program, székelyföldi panorámakép, ilyen-olyan adatbázisok, székelykapu-rehabilitáció, kolbásztöltés, emlékkönyv, népi termékek vására – vég nélkül sorolhatnám azokat a programokat, amelyeknek a célja a térségi öntudat, az egységes székelyföldi közösségi kép kialakítása.
Vannak jópofa, és vannak elviselhetetlenül giccses kezdeményezések,
de el kell ismerni: komoly energiákat mozgósítanak a helyi és a megyei önkormányzatok a fent jelzett cél elérése érdekében.
Tegyük zárójelbe azt a kérdést (de ne felejtsük el), hogy van-e értelme az 'egységes Székelyföld' ideológiának. (Lehet, hogy Maros megyének inkább Kolozs megyére kellene összpontosítania, mint Hargita megyére, mert hogy gazdasági, infrastrukturális szempontból ezt diktálja az elemi logika. Ugyanígy Sepsiszentgyörgy esélye és végzete Brassó, nem pedig Csíkszereda.) Fogadjuk el, hogy egy nagyon is heterogén övezet önmagát egységben képzeli el, és Székelyföldként határozza meg.
Ennek az egységnek az egyik és elengedhetetlen feltétele, hogy legyen kulturális, közösségi előzménye, hagyománya. A „hagyományteremtés” ugyanis nem annyiból áll, hogy idén ökröt sütünk, jövőre is ökröt sütünk, és akkor már elmondhatjuk, hogy „immár hagyományosan ökröt sütünk”. Ha nincs praktikus haszna a közösségi gyakorlatnak, ha a szimbolikus jelentéseknek nincs konkrét tartalma, akkor nincs az a költségvetési pénz, amivel életben lehet tartani a „hagyományt”. Ha az ember nem éhes, akkor még a nyárson sütött ökör sem csúszik.
A csíksomlyói búcsú intézménye a tökéletes bizonyíték arra, hogy valamiféle térségi összefogás hosszú ideje működik. Biztos, hogy ennek a térségi összefogásnak a határai nem esnek egybe a mai ideológiák által elképzelt Székelyfölddel, de az is biztos, hogy az egyik legjobban kitalált és felépített „brand”, ami valaha működött errefelé.
Olyan egyázi, társadalmi intézmény, amelyet ma már a térség visszavonhatatlanul elveszített. Tudatosítsuk, hogyan történt ez, és hogyan kerülhetőek el a hasonló veszteségek.
Az első és legnagyobb bűn, amit a csíksomlyói tradíció ellen elkövettek, az az, hogy kivették a kisközösségek kezéből. Mindaddig, amíg a búcsújárás személyes és közösségi felelősség volt, amíg megvolt ennek a lokális intimitása, addig mindenki a magáénak érezte, és igyekezett érvényes tartalommal feltölteni.
Nem a tévéből tudta meg, hogy ez számára miért fontos, és nem azért ment el, hogy a tévében lássa önmagát mint búcsújárót. Tanulság: hiába a nagy térségi ideológia, ha az nem helyben fogan és szökik szárba, akkor nem lesz életképes.
A második hiba az volt, hogy miután a kisközösségek kiszorultak a saját hagyományaikból, statisztává váltak, elfeledkeztek saját céljaikról, mondanivalójukról, egymáshoz való viszonyukról, egy új ideológiát is rájuk kényszerítettek.
Csíksomlyó akkor vesztette el erejét,
tartalmát, amikor valaki – Csíksomlyótól távol – kitalálta, hogy ez az esemény a nemzeti összetartozás jelképe. Korszerű fogalommal úgy mondhatnánk: globalizálták – de legalábbis a nagy magyar kulturális, sajtó- és turisztikai piacra vitték – az eseményt.
Miért baj ez? Végülis egyre többen jönnek, egyre nagyobb a bevétel, egyre „összetartóbb a nemzet”. Azért baj, mert mindezek a pozitívumok látszatok. Csíksomlyón most nem a helyi szellemiség, nem a régiós identitás működik.
Fanchise rendszerben lezajlik egy vándorcirkusz,
aminek vajmi kevés köze van ahhoz a helyhez és időhöz, ahol tulajdonképpen történik. Ha kellőképpen a térség sajátja lenne ez a búcsú, akkor egész évre kisugárzó esemény lenne. A főeseménynek egyre több leágazása lehetne, fejleszthetőnek bizonyulna.
Most azonban mi történik? Egy évben egy hétvége erejéig elözönlik a tájat messziről jött emberek, majd messzire mennek, és lehetőleg vissza sem néznek. A helyiek egyetlen haszna, hogy három napon át eladhatják portékáikat és szálláshelyeiket. Tökéletes szimbóluma ez annak, hogy miért tiszavirágéletű a Székelyföld-fejlesztés.
Idegen ideológiákat, kulturális vagy politikai mintákat nem érdemes átvenni, mert az soha nem lesz a helyiek sajátja. És ha igen, akkor többé már nem mondhatják helyinek önmagukat. Nagyon esemény-idegen fogalmakba sűrítve: a fenti struktúrában másé a copyright, és másé a haszon is.
Mégis kinek a hagyományait éljük és gyakoroljuk? A „nagy Székelyföld” sem jön létre, ha a térségi kapcsolatok faluról falura, sőt kapuról kapura nem erősödnek. A lokális viszonyokat jól jellemzi a harmadik hiba: nem tisztázottak a közösségi szerepek, közösségi felelősségek.
Ez a „buli” a katolikus egyáz bulija.
(Reméljük, ezt legalább a katolikus egyház tudja. De amíg a püspök az egyházi eseményen a szekuláris állam alkotmányáról tart beszédet, addig kételkednünk kell.) Ezt tiszteletben kéne tartani. A katolikus egyház minden évben ki is ad egy közleményt, amelyben kéri a búcsúra látogatókat, hogy tartsák tiszteletben az esemény vallási jellegét, de erre a kérésre az éppen aktuális (magyarországi) hatalom – most éppen a keresztény-demokraták – nagy ívben tesznek.
Túl csábító, hogy annyi ezer ember előtt villogtathatják a politikusok és politikai aktivisták nemzeti elkötelezettségüket. A helyi önkormányzatok vezetői között sincs elég karakán és erős ember, aki azt mondaná a csíksomlyói búcsúsnak álcázott politikai busójáróknak, hogy most az egyszer maradjanak észrevétlenek, és ne akarják lefölözni a nem nekik szóló nyilvánosságot.
Pedig ha a gyors lejáratú politikai szövetségek és behódolások hasznát nézzük, akkor jól belátható: ezek a kullancs-kampányok nem fordíthatóak tartós közösségépítésre. A KDNP-hakniból nem lesz egységes székelyföldi identitás.
Ha azonban a helyi politikai erők, egyházak, civil szervezetek helyben meg tudnának egyezni a hosszú távú együttműködésről, a közös érdekképviseletről, ha tiszteletben tartanák egymás kompetenciáját, és támogatnák is azokat, ha mindenki tisztában lenne azzal, hol a helye, és mi a szerepe: akkor a közösségépítés több lábra állna – és így jobban is haladna.
Parászka Boróka
Manna.ro

Viskóháború a romavoksokért?
Rendhagyó falurombolás helyszíne volt a hét végén Hidegvölgy, a festői környezetben, a legszebb és legújabb kertvárosi negyedek tőszomszédságában található marosvásárhelyi roma gettó. A negyed szélén több, kisgyermekes családok által lakott házat tüntettek el a föld felszínéről a közösségi rendőrség munkatársai. Sokan vitatják, mi áll a példátlan akció mögött, mert a negyed kívülről rendezettnek látszik.
A megyei önkormányzat „színes, széles vásznú” reklámfeliratokkal kerítette körbe a Hidegvölgyet, üzeneteik a roma integráció fontosságára hívják fel a figyelmet, a paravánok mögül pedig korszerű szociális lakások bukkannak ki: a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal „példaértékű” szociális gondoskodásának jelképévé vált ez a körzet.
A „primár” emberei
A rendkívül tetszetős szociális lakások árnyékában azonban többen apró, hulladékfából, papírból és rongyokból tákolt viskókban élnek. A viskólakók – többnyire asszonyok, öregek és gyerekek – kiabálva menekültek pénteken az önkormányzat buldózerei elől.
„Csak az lakhat rendes házakban, akiknek van patronja” – magyarázza az ÚMSZ kérdésére az egyik idős roma, akinek háza még áll, de úgy tudja, a hét elején őt is kilakoltatják. „Tudja, itt sokan adnak kölcsönt – folytatja –, és aki fizet, és jóban van a patronokkal, az mehet a rendes házba, aki meg nem tud fizetni, az itt lakik a Hidegvölgy szélén.”
A hetven év körüli férfi szavait Costea Tibor cáfolja. A jól öltözött, láthatólag jól szituált (aranyláncokkal dúsan felékszerezett) roma férfi önkormányzati megbízottként lép fel, és állítja: a kilakoltatottaknak azért kell menniük, mert nem rendelkeznek marosvásárhelyi állandó lakcímmel, és mert nem tartják be a közösségi szabályokat. „Én már számtalanszor szóltam, hogy ne csináljanak mucskosságot.
A primár jó ember, én megértem, hogy el akarja takarítani ezeket, mert nincs mit velük kezdetni, itt legeltetik az állataikat, szétdobálják a szemetet. Mindenki menjen haza, ahova akar, mindenkinek meg an a maga primárja, és egyezkedjen vele” – mondta a megbízott.
„Jézus nevében”
„Hova menjünk, tessék megnézni, hol maradtam három gyerekkel” – vette át a szót Gábor Zsuzsanna, aki két, egy-két év körüli gyermekével és hathetes csecsemőjével fólialapok közé húzódva vészelte át a rendkívül viharos júniusi hétvégét. „Nincs ahova menjünk, én is itt születtem, a gyerekeim is, hova vigyem őket?” – kérdezte az asszony, de nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert a helyi pünkösdista szervezet képviselője vette át tőle a szót.
„Tessék nézni, én milyen házat építettem” – mutatta a roma telep aljára épített, emeletes, úszómedencés ingatlant a férfi, majd hozzátette, Jézus is megmondta, „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Szavait nemtetszéssel fogadták az otthon nélkül maradt romák: azt kiabálták, ő az egyik „patron”, ezért ilyen jómódú.
Szavazatokra hajtanak?
Koreck Mária, a Divers Egyesület elnöke, emberjogi aktivista évek óta követi a negyedben élők sorsát. Lapunk megkeresésére úgy fogalmazott: „a legsúlyosabb folyamatok” zajlanak a Hidegvölgyben, mert itt az uzsorakamat foglyai a legszegényebbek, akiket a telepen, illegális hitelezésből élők zsarolnak. A lerombolt házakban lakók ottjártunkkor megerősítették: úgy tudják, hogy az uzsorások közül többen együttműködnek a helyi önkormányzattal, ők döntenek arról, kik lakhatnak a szociális lakásokban, kik dolgozhatnak a köztisztasági vállalatnál és rendelkezhetnek rendszeres havi jövedelemmel.
Akik nem tudnak vagy nem akarnak fizetni – az idősek, a csonka családban élő nők és gyerekek –, a negyed szélén találják magukat, és így mint „beilleszkedni nem tudókat”, a kilakoltatás várja őket. Koreck szerint a polgármesteri hivatal „taktikusan jár el”, mert nincs szó tömeges kilakoltatásról, így a nemzetközi törvények sem védik a lerombolt viskókban élőket.
Az önkormányzat közleményben jelezte: már hónapok óta esedékes akció történt a hét végén, és az érintetteket időben, több rendben értesítették, volt idejük felkészülni. A Hidegvölgy lakói közül azonban többen úgy nyilatkoztak: a hét végi akció tulajdonképpen politikai erődemonstráció, a Demokrata Liberális Párt (PDL) egykori szavazóit ugyanis más pártok is megkörnyékezték.
Szerintük Dorin Florea PDL-s polgármester ezzel a hét végi rombolással üzent: könnyen a szociálisan tűrt és támogatott Hidegvölgy határain kívül találhatják magukat a más politikai alakulatokhoz pártolók.
Parászka Boróka
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tudományos rasszizmus?
Kikéri magának Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök, hogy rasszista lenne az RMDSZ Szövetségi Képviselői Tanácsának szombati ülésén tett kijelentése a Székelyföld „elcigányosodásáról”. A marosvásárhelyi Kultúrpalotában elhangzott beszédről és a beszéd által kiváltott reakciókról lapunk is beszámolt; mint arról hírt adtunk, Borboly Csaba felszólalása után Bognár Zoltán, a Szabadelvű Kör elnöke tiltakozott a Hargita megyei politikus rasszistának minősített fogalomhasználata ellen.
Nem baj, csak…
A Hargita megyei önkormányzat elnöke levélben fordult szerkesztőségünkhöz, hogy tisztázza a vitatott kifejezést. Borboly a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnek a térségre vonatkozó demográfiai előrejelzését idézte, amely szerint Keresztúr térsége „elcigányosodik”.
A Hargita megyei tanácselnök felvetésével kapcsolatban Kiss Tamás szociológus lapunk megkeresésére hangsúlyozta: az „elcigányosodás” kifejezést nem pejoratív értelemben használták, a magyar nyelvű szakirodalomban a fogalom a romák arányának növekedése mellett a terület ezzel járó társadalmi és gazdasági leértékelődését jelenti. „A leértékelődésre pedig – teszi hozzá a társadalomkutató – részben a romákkal szembeni előítéletek miatt kerül sor.”
„A szóban forgó kifejezést abban az értelemben használtam, ahogyan a fenti idézetben Kiss Tamás szociológus” – hangsúlyozta lapunkhoz eljuttatott levelében Borboly Csaba, akit marosvásárhelyi felszólalása után is arra kértünk, pontosítsa a beszédében mondottakat. Akkor a politikus úgy nyilatkozott: az „elcigányosodás” azt jelenti, hogy „az elnéptelenedő falvakba a cigány közösség tagjai költöznek be, ami nem baj, csak nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás”.
A Hargita megyei roma közösségekkel való együttműködést és párbeszédet a politikus példaértékűnek nevezte, de arra a kérdésre, hogy mit szólnak az érintettek ahhoz, hogy a megyei önkormányzat vezetője tart az „elcigányosodástól”, Borboly Csaba kitérő választ adott. Az elöljáró annyit fűzött hozzá, „erről őket kellene megkérdezni”.
Vitatható többértelműség
Kiss Tamás szociológus lapunk kérésére pontosította a fogalom tudományos tartalmát. „Ezt a kifejezést valóban társadalmi folyamatok leírásához használtam. Látni kell, hogy 1989 után új, addig nem létező marginalitásba került a romák egy része. Míg a múlt rendszerben állandó jövedelmük volt, munkát találtak maguknak a termelő szövetkezetekben, a rendszerváltás után kiszorultak a munkaerőpiacról, és ezzel párhuzamosan megkezdődött a területi szegregáció. Az elcigányosodást nem én használom először, ez a fogalom azt jelenti, hogy bizonyos falvakban, kistérségekben a romák aránya nő” – nyilatkozta a társadalomkutató, aki elismerte, hogy a vitathatóan többértelmű a kifejezés.
„Lehet, hogy van Borboly szavaiban kétértelműség, és az is lehet, hogy nem szerencsés az elcigányosodás fogalmának a használata. De tény, hogy maga a szegénység etnicizálódik” – egészítette ki mondanivalóját Kiss. A szakértőt arról is kérdeztük, mennyire tartja eredményesnek a Hargita megyei önkormányzat romapolitikáját a két évvel ezelőtti csíkszentkirályi és csíkszentmihályi konfliktusok óta.
„Nem látom a megyét aktív szereplőnek, nem látom, hogy jelentős előrelépés történt volna” – mutatott rá a szociológus, aki hozzátette: a hazai önkormányzatok sikertelensége ezen a területen általános.
Nem tudományos és félrevezető
Tavaly Fosztó László, Magyari Nándor László és Koreck Mária mutatott be terjedelmes tanulmányt a székelyföldi roma–magyar konfliktusokról. Magyari Nándor László az ÚMSZ-nek úgy nyilatkozott: a helyi etnikai konfliktusokat is figyelembe véve nem szerencsés kifejezés az elcigányosodás. „Ez a fogalom nemcsak, hogy nem tudományos, de politikailag sem korrekt, ráadásul félrevezető” – cáfolta kollégája érveit a kolozsvári társadalomkutató, aki hangsúlyozta: szakmai körökben a „demográfiai stressz” kifejezést tartják elfogadhatónak.
„Ezzel a fogalommal aszimmetrikus demográfiai folyamatokat lehet leírni: például az elöregedő és a jelentős gyereklétszámot magáénak tudó közösségek együttélését. A társadalmi lecsúszást, elszegényedést a gettósodás, illetve a slummosodás kifejezésekkel szokták jellemezni” – figyelmeztetett Magyari, aki úgy véli, ezek a kifejezésekk a faji, etnikai szempontokat is láttatni engedik, mégsincs rasszista, pejoratív, megbélyegző jellegük.
Parászka Boróka
Új Magyar Szó (Bukarest)

Dúl az újabb címerháború
A Székelyföld elnevezés miatt bírálta fölül e heti ülésén önmagát a kormány: a Boc-kabinet elrendelte Illyefalva címerének módosítását. A döntést a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának kezdeményezésére hozták, mely szerint a címer nemlétező térségmegjelölést hivatalosít.
A Székelyföld elnevezés miatt bírálta fölül e heti ülésén önmagát a kormány: a Boc-kabinet elrendelte Illyefalva címerének módosítását. A döntést a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának kezdeményezésére hozták, mely szerint a címer nemlétező térségmegjelölést hivatalosít.
A döntés szerint a 2010-ben szintén kormányhatározattal megerősített címerleírásból ki kell venni a „Székelyföld” megnevezést. A heraldikai magyarázatban ez olvasható: „a címeren látható ezüsthatárkő Székelyföld (Ţinutul Secuiesc) és a Barcaság (Brassó vidékének hagyományos neve) határát jelképezi”.
A tavalyi rendelet megjelenése után a Kovászna Megyei Tanács elnöke, Tamás Sándor azt nyilatkozta: a kormányhatározat szövege azért fontos, mert mindeddig a román hatóságok kétségbe vonták a magyar többségű történelmi régió létezését. A címerleírás ellen a székelyföldi román civil szervezetek is tiltakoztak, az érdekvédők nemcsak a Székelyföld megnevezést sérelmezték, hanem a határ-fogalmat is vitatták. Úgy vélték, határ csak két különálló állam között húzódhat, márpedig Illyefalva Románia részét képezi, és nincs a közelében államhatár.
A kérdést egy évvel a tavalyi kormányhatározat után június 16-án Olguţa Vasilescu szociáldemokrata képviselő vetette fel újra. Szerinte a 2010 április 21-én kelt, 402-es számú, Emil Boc kormányfő által aláírt és Vasile Blaga akkori belügyminiszter által ellenjegyzett dokumentum jogszerűtlen feltételeket rögzít.
„Mindeddig úgy tudtuk, hogy Brüsszelben nem lehet székelyföldi képviseletet nyitni, mert ilyen adminisztratív egység egyetlen romániai hivatalos okiratban sem szerepel. És íme, a hátsó ajtót maga a román kormány nyitja ki a székelyföldi törekvéseknek, amikor az illyefalvi címermeghatározást engedélyezi” – vélekedett Olguţa Vasilescu.
A PSD-s képviselő emlékeztetett: a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma a brassói táblabíróságon támadta meg a Barcaság és Székelyföld határát kijelölő címerleírást, az illetékes jogi fórum pedig helyt adott a keresetnek. A kormány fellebbezett a döntés ellen, Olguţa Vasilescu szerint azért, hogy „mindenki számára világos legyen: ki az, aki elismeri Székelyföldet”.
„Hogy a macska rúgja meg!” – reagált lapunk megkeresésére Fodor Imre illyefalvi polgármester, aki tőlünk tudta meg, mit tartalmaz az ominózus kormányhatározat. „Nekem az a fontos: hogy Illyefalvának legyen címere, amit a jogszabályoknak megfelelően tudunk használni” – nyilatkozta az elöljáró, aki hozzátette: az elmúlt években kompromisszumkészséggel kezelte az ügyet.
„Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy gondot jelent a Barcaság és a Székelyföld megnevezés, indítványoztuk, hogy a címerleírásban a fentieket cseréljék ki Brassó és Kovászna megyére” – mesélte Fodor, aki úgy tudja, végül is kommunikációs hiba miatt, véletlenül került bele a tavalyi kormányhatározat által legitimált verzióba a Székelyföld megnevezés.
„Illyefalván a románság aránya 15 százalék, a helyi románokat pedig nem érdekli az, amiből most aktuálpolitikai kérdést csinálnak, és én magam is nagyon sokat dolgozom azért, hogy itt ne legyen etnikai konfliktus” – hangsúlyozta az elöljáró.
Paradoxonok
A tavalyi kormányhatározatot hatályon kívül helyező döntés azért is meglepő, mert a címerügyben jelenleg is folyik a per. „Meglepődve vettük tudomásul a tavaly, hogy a román civil fórum által benyújtott kereset ellen, illetve a brassói bíróság döntése ellen maga a belügyminisztérium fellebbezett. Rengeteget kínlódtunk azért, hogy a román civilek, a román kormány mellett valaki már minket is, engem, kis falusi szutyok polgármestert is kérdezzen meg” – foglalta össze a történteket Fodor Imre.
Mint elmondta, a fellebbezésről jövő év februárjában dönt az illetékes hatóság. „Most politikai nyomásra a kormány önmagának mond ellent egy olyan ügyben, amelyben egyébként pereskedik” – összegezte a paradoxont az elöljáró.
Szekeres Attila István heraldikus, az illyefalvi címer készítője az ÚMSZ-nek elmondta: indokolatlan politikai vita folyik a címer körül, amelynek minden eleme történelmileg hiteles, és ha a kormány ezt nem ismeri el, történelemhamisítást követ el. „Felháborító, hogy összekötik ezt a címert a brüsszeli székelyföldi iroda ügyével” – tette hozzá a szakértő.
Nagy-Románia és horogkereszt
Bár Illyefalván az önkormányzat gondot fordít arra, hogy az országos vita ne gyűrűzzön be a vegyes lakosságú településre, Kovászna megyében érezhetően nőtt az etnikai feszültség az utóbbi időszakban. Amint arról lapunk korábban beszámolt, a Nagy-Románia Párt sepsiszentgyörgyi tagszervezetének irodájára ismeretlen tettesek néhány napja a „Székelyföld nem Románia!” feliratot festették, ugyanitt felbukkant a horogkeresztes jelkép is.
A felirat másodszor jelenik meg az irodának helyt adó tömbház falán, tavaly ősszel pedig a román zászlót lopták el a székház homlokzatáról. A Nagy-Románia Párt aktivistái a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjait vádolják, akik viszont tagadják, hogy részük lenne a provokációban. Az etnikumközi feszültség növekedését bizonyítja a youtube videómegosztó portálon nemrégiben megjelent felhívás is.
A román szélsőséges szervezetek nevében született videóüzenet sepsiszentgyörgyi „nemzetgyűlésre” hívja „az ország területi egységéért elkötelezett románokat”. Az üzenet szerint a kormány által meghirdetett közigazgatási reform miatt „ismét veszélyben van Románia egysége”. A videóban több civil szervezet logója is feltűnik, többek közt a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma vagy a Noua Dreaptă szélsőjobboldali alakulat is szervezőként jelenik meg. Mindkét szervezet cáfolta, hogy köze lenne a kezdeményezéshez, az akció végül elmaradt.
Parászka Boróka. Új Magyar Szó (Bukarest)

Minket se vígy a kísértésbe
Kevés könyvet olvastam ennyire nehezen, mint a Tőkés László magán(?)életéről szóló munkát, a „Ne vígy minket a kísértésbe" című dokumentum (?) gyűjteményt.
A kötet tulajdonképpen nem szól másról, mint nagyon különböző környezetben felbukkanó dokumentumokról, nyílt, félnyílt és nagyon is magán levelekből, közleményekből, üzenetekből: mindabból, ami között az elmúlt két évtizedben az ember – ha akart, ha nem – combig gázolt.
A Tőkés család magánéletéről, Tőkés László és Joó Edith házasságáról és válásáról. DrMáriás kiváló borítója (Tőkés László René Magritte műhelyében) jelzi, nyomasztó és veszélyes tartalomhoz nyúlt az olvasó.
Szabad-e nekem ezt elolvasnom?
Ez volt az első kérdés, ami azonnal, a bevezetővel való szembesüléskor felmerült. Nem véletlen: Andrassewben is ott a kérdés, kimondva, kimondatlan, hogy szabad-e megírni egyáltalán egy ilyen könyvet?
Mi a műfaja ennek a kiadványnak? Portré? Annak hézagos. Szocioriport? Ahhoz hiányzik belőle a személyes tapasztalat. Leleplezőkönyv? Nincs benne semmi olyasmi, amit korábban tudni, vagy sejteni nem lehetett.
Az újszerűsége talán abban rejlik, hogy az eddig tudottak, és elég határozottan ki nem mondottak, másod- és harmadlagos információs forrásokon terjedők, hangot kapnak, fejezetekbe szerveződnek, áttekinthetőek, követhetőek és következtethetőek lesznek.
Andrassew módszeresen távol tartja magát Tőkés közéleti munkásságától, politikai eredményeitől és eredménytelenségeitől, csak azzal foglalkozik, amit magánéleti, vagy magánéleti szempontból érinti a közéletet.
Így lesz Tőkésből nem hétköznapi antihősünk. Több mint merész.
Ne tegyünk úgy, mintha a magánélet nem lenne meghatározó a mai magyar közéletben. Nagyon is az, az elhallgatások és suttogások, a pletykálás nemzeti örökségében és örökségével élünk.
Mindenki sejteni, tudni véli, ki kivel, mit és hogyan, vagy hogyan nem, de arról – nyíltan, vállalva, állást foglalva – nem beszél. Így találhatott gazdag táptalajra például a családon belüli erőszak, és annak tolerálása, vagy a homofóbia.
Nehéz helyzetet vállalt Andrassew, mert nincs végiggondolt, végigbeszélt normarendszere annak, hogyan lehet a magánéletről beszélni. Azt sem tudni és érteni igazán, meddig terjed a magánélet, és honnan kezdődik a közéleti felelősség, érzékenység.
Mi az, amihez tényleg közünk van?
A magánélet csak mint erény, és erényforrás elképzelhető. Arról, hogy Tőkés László példás családapa, nemzetileg lekötelezett szülő illik beszélni, mert a férjség, családapaság nemzeti érték, erény.
Arról, hogy Tőkés László (vagy bármely más közéleti személy, magánember) sem élettársi, sem szülői kötelezettségeinek nem tesz eleget – arról már nem tudunk, nem merünk, vagy nem akarunk beszélni. Az tehát, hogy Andrassew Iván ezt a témát felvállalta, rendkívüli bátorságra vall.
Jól csinálja-e azt, amit csinál? Vannak kételyeim.
Mivel a magánéletről való beszéd módozatai sincsenek átgondolva, ezért azt sem tudni – én nem tudom – mi az, ami az információgyűjtésbe és -közlésbe belefér.
Szabad-e interneten keringő, vagy bizonytalan forrásból származó dokumentumokat közzé tenni? Tudjuk, még József Attila szabad ötleteinek publikációjával kapcsolatban is éles vita bontakozott ki. Pedig az a szöveg, konstruált szöveg, és bizonyos értelemben, sokszoros idézőjel mellett közlésre, a megmutatásért íródott.
Mi hát a kritérium, ami publikussá legitimál egy dokumentumot? Az idő? Amikor Nyáry Krisztián egy évszázad távlatából „leleplezi” (nb. az interneten) Diósy Ödön homoszexualitását, vagy Molnár Ferenc nőverését, idézi Móricz és öngyilkosságba menekülő felesége levelezését, az legitim? Tőkés hasonló történetei nem legitimek?
Lehet-e hasonló munkának másképpen nekifogni?
Én például fontosabbnak tartanám, ha Tőkés valóban nyilvánosnak szánt politikai működését, beszédeit, munkáit elemezné Andrassew, vagy bárki más, akit a célszemély (mint majdnem államfőjelölt, mint „nemzetpolitikailag fontos” ember) érdekel. Mindazt, ami megkérdőjelezhetetlenül publikus.
Úgy is nagyon sajátos kép rajzolódhat ki arról, hogyan alakult az elmúlt húsz évben a nemzetinek nevezett diskurzus, politika. Hol vannak a gyökerei, kik és miért a támogatói? Melyek az ellenmondásai? Ez lenne a történeti, elméleti megközelítés. Már, ha beszélhetünk itt egészen komolyan elméletekről.
És ha fontos a személyes szempont: akkor érdekes lehetne egy beszélgető könyv, az ebben a kötetben szereplő emberekkel, a tabukérdéseket sem kerülve, szembesítéssel. Megadva mindenkinek az esélyt a magyarázatra és a reakcióra. Tisztában vagyok vele persze, hogy ez Tőkés László eddigi nyilatkozatkészségét ismerve, szinte elképzelhetetlen.
Bármennyi kifogás is burjánzik fel olvasás után a módszerrel, a tartalommal kapcsolatban, kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon sok minden másképp látszik ez után a kötet után. Másképpen látom például a pecsétekbe, hivatali címekbe és fejléces papírokba beleszerelmesedett erdélyi közéletet.
A pecsétek és hivatali címek mögött, a fejléces papírokon ugyanis, a közéleti máz mögött, rengeteg a magánindulat, magánérdek, több mint sejthető. Van-e egyáltalán a magánéletünkön túli közéletünk?
És azzal is szembesültem, hogy mindenhol, a családi vacsorákon és reggeliken, a fodrásznál valamint a „emlékhelyeken” is tulajdonképpen egyetlen egy dologról van szó: a pénzről. Fillérek és dollármilliók röpködnek.
Az eddig érteni vélt események is más megvilágításba kerülnek.
Az a momentum például, ahogyan Tőkés László távozott eddigi legmagasabb pozíciójából, az EP alelnöki tisztségéből. Pedig a Tőkés-közlemények folyamatosan áradtak, követni lehetett ezt a döntést is, és mindazt, ami Brüsszelben körülötte történt. Hallottunk például a „Ciános Béla” akcióról.
Markó Béla Szávai Géza francia nyelvű kötetének, a Székely Jeruzsálemnek a bemutatóján vett részt Brüsszelben. Az erről hírt adó plakátra Tőkés László személyesen ragasztotta rá ezt a feliratot: „Mit keres az EP-ben ciános Béla?”.
A tiltakozásról a tiltakozó maga küldött szét kommünikét. Az azonban eddig elsikkadt, hogy az esettel kapcsolatban – derül ki Andrassew összeállításából – Tőkés magyarázkodni kényszerül, és levélben arról biztosítja Jerzi Buzek EP-elnököt, hogy „nem támadt” és „nem rongált”.
Nem győzte meg a címzettet. Jerzi Buzek választában arra figyelmezteti a politikust: „a fenti incidenst megjegyzi”, és az, amit Tőkés tett „nem tükrözi az EP szellemét és szokásait”. Ezek után nem indult újabb mandátumért Tőkés László, érthető módon, és nagyon helyesen.
Azzal kapcsolatban, hogy kinek van igaza, Tőkés Lászlónak vagy Joó Edithnek a válási sagában, az emberi drámákbn – ellentétben a szerzővel – én nem foglalok állást. Pont azért, mert a közzétett dokumentumok alapján követhető, hány féle szempont, hány féle igazság, vagy igazság töredék veendő figyelembe.
De Andrassew Ivánnal együtt azt gondolom, hogy amiről azt mondják, hallgatni kell, arról beszélni kötelesség. És hogy ennek a kibeszélésnek mi a módja, arról kell gondolkodnunk az elkövetkezendőkben.
Parászka Boróka. Manna.ro

Furdalása van
Parászka Boróka
Andrassew Iván Tőkés László magánéletéről, válásáról és családtagjairól állított össze kötetet. Ki ítél és ki ítéltet? A kötet szerzőjével beszélgettünk.
Hogy érzed magad a könyv megjelenés után? Kaptál hideget-meleget egy hét alatt.
Azt nem mondom, hogy jól, mert nekem vannak itt furdalásaim. De örülök a sikernek, mert a bookline.hu és a bookline.ro oldalon is első helyen áll ez a könyv, ami azt jelenti, hogy nagyon nagy az érdeklődés.
Mire vártál, hogy fogják fogadni?
Amikor ezt elkezdtem írni, akkor megmérgedtem. Abban se voltam biztos, hogy megjelenik. Hosszú ideig vártam, vártam, hogy… aki elolvassa ezt a könyvet, az pontosan tudja, miért voltak kétségeim. Ezért semmire sem gondoltam, semmire se számítottam. Kétségeim azért vannak, mert ez egy nagyon brutális könyv. De brutális a téma.
Itt mindenféle gazembernek beállítanak engem, miközben van egy szakmai kötelességtudat az emberben, és van egy etikai érzék. A kettő küzd. Megtehetem-e azt, ami szakmai szempontból a kötelességem? Egy újságírónak, egy írónak az a kötelessége, hogy beszéljen arról, amiről nem lehet, és ha olyan információk jutnak elé, amelyek döntően befolyásolják egy olyan ember megítélését, aki emberek százezreire, millióira van hatással, akinek nagy hatalma van, akkor azt a következmények mérlegelése nélkül köteles nyilvánosságra hozni.
Másrészt tudom, hogy mindezzel embereket sértek. Nemcsak Tőkés Lászlót, hanem azokat, akiknek az a kincs jutott az életükbe, hogy őt szeretik. Azt ne felejtsük el, hogy ő egy hős, aki a példaképünk volt. Nagyon fura érzéseim voltak végig. Végülis Tőkés László magatartása bírt rá, hogy mindez jelenjen meg.
Kaptál-e visszajelzést a kötet szereplőitől?
Nem, csak Tőkés Lászlótól kaptam, aki följelentett. Ugyanaz fogja képviselni, aki Pörzse Sándort és a goj motorosokat képviselte.
Láttál-e ehhez hasonló könyvet magyar nyelven? Mi az a műfaj, amihez ezt a kötetet közel akartad vinni?
Egyrészt ezt nem néztem, valószínűleg nincs ilyen. Nem akartam semmit. Sorba raktam azokat a dokumentumokat, amelyek elém kerültek a világhálón, és kicsit kommentáltam őket. Én novellaíró vagyok, még csak regényben sem tudok gondolkodni. Egyszerűen összeállt ez a kép és ez a történet.
Persze nagyon sok mindent nem írtam meg, és nem hoztam nyilvánosságra. Például csak 1992-es anyagi ügyeket tárgyalok, nem véletlenül. Nem akarok beleszólni a mostani politikába azzal, hogy vizsgálatok induljanak. Nekem nem volt célom a közvetlen beavatkozás.
Mégis felmerült a gyanú, hogy ez egy kampánykötet, amely jelentős szerepet tölthet be a közelgő romániai választások során.
Valóban kampánykötetnek indult abban az értelemben, hogy én attól tartottam, hogy Tőkés Lászlót Magyarország köztársasági elnökévé választhatják. Volt erre esély. Látszott, hogy Schmitt Pál nem lesz sokáig köztársasági elnök, majd meg is bukott. Már olyan értelemben, hogy kiderült róla egy csomó dolog. Nagyon sok olyan utalás van Orbán Viktor beszédeiben, hogy ő a magyarság köztársasági elnöke is, nekünk is van olyan elnökünk, mint Václáv Havel.
Amikor ezt írtam, fogalmam sem volt, hogy mikor lesz választás Romániában. Amikor elkészült, már láttam, de ez engem egyszerűen nem befolyásolt. Bármikor jelenik meg egy könyv, azt lehet azzal vádolni, hogy kampánykötet. Az más kérdés, hogy mindig lesznek emberek, akik ezt kihasználják. Ha megjelenik egy ilyen könyv, akkor azt fel fogják használni hivatkozásként Tőkés László ellen azok, akik őt nem szeretik.
Nem érzed úgy, hogy beleavatkoztál egy olyan történetbe, amibe neked nem kellett volna? Mennyire vagy te kívülálló? A legtöbb erdélyi író és olvasó ember, akivel erről a könyvről beszélgettem, azt mondta: „hogy jön ehhez egy kívülálló, hogy ő írja meg”.
Miért nem írták meg ők? Ezek a történetek, dokumentumok szerteszét keringenek egész Erdélyben, Magyarországon is. Egyrészt.
Másrészt hadd legyen egy kicsi közöm Erdélyhez is. Kolozsvári származású vagyok. Éveken át dolgoztam az erdélyi és csángó költészet antológiáján, több száz költő több ezer versével. Életem jelentős részét Erdélyben töltöttem, gyerekkoromat a nagymamámnál, Erdélyhez nagyon erősen kötődöm. Egyébként meg az Európai Uniónak a polgára vagyok. Ugyanannak a birodalomnak, mint bárki más.
Harmadrészt meg azt is vegyük figyelembe, hogy Tőkés László EP-képviselő, volt alelnök. Azért az én sorsomra is meg a magyarországi magyarok sorsára is rendkívül jelentős befolyással van az, amit ő csinál.
Szerinted miért nem írták meg erdélyiek ezeket a történeteket? Azokat, amelyeket nagyon sokan ismertek, és amelyekről nagyon sokan beszéltek. Mi a véleményed arról, hogy a magánélet szentségét tiszteletben kell tartani?
Hogy miért nem írták meg? Erdélyben járva azt tapasztaltam, hogy Tőkés Lászlóról elképesztő dolgokat mesélnek. Amikor bekapcsolom a magnót, vagy föl akarom írni a mondottakat, akkor azonnal figyelmeztetnek, hogy jaj, „de nem én mondtam”. Újságírók is így viselkednek. Az volt az érzésem, mintha a magyarországi félelem, a Fidesz hatalma bekúszott volna Erdélybe is.
Amint viszont hazaérek, jönnek a telefonok, emailek, hogy ezt nézd meg, azt nézd meg, figyelj oda. Nem tudom, mi az alaphangulat Erdélyben, de valami nagyon-nagyon fura dolog történik. A magyaroszágihoz nagyon hasonló. Talán mások a függelmi viszonyok az újságírók között, vagy a hatalom és az újságírók között, pontosabban a vélt hatalom és az újságírók között.
Én azt gondolom, hogy ott is nagyon erős öncenzúra működik. Nem tudom, miért, de ezt érzem. Azt gondolom egyébként, hogy ezt a könyvet egy erdélyinek kellett volna megírnia, és nagyon sajnálom, hogy végülis nekem kellett megcsinálni. És bocsánatot kérek az erdélyi kollégáktól.
Igaz az, hogy ezt a könyvet több ezres példányszámban, ingyen szórják?
Hallottam, sőt azt hallottam, hogy Tőkés László följelenti azokat, akik ezt szórják. Én nem tudom…
Elképzelhetőnek tartod?
Igen. Hát miért ne? Bár milyen jog korlátozza, hogy fölvásárolják és szórják azoknak, akik hangadók? Fogalmam sincs, ki lehet, de hát bocsánat, de van ilyen a politikában.
Ha ez igaz, akkor ez a kötet propaganda anyaggá minősül, és egy csomó más dimenziója, amiről lehetne beszélni – szövegminőség, szerkesztés, módszertan, műfaj – mind eltörpül. És marad a kötet mint kampánytéma: az idei választásokkor megjelentek az óriásplakátok, a szórólapok, a rádiószpottok és a te műved. Mi lehet ennek a könyvnek a következménye?
Most ítéljem el azokat, akik terjesztik a könyvemet? Lehet bárki, ad absurdum Tőkés belső ellenségei. Majd biztos kiderül. Mindenesetre bocsánat, hogy nem ítélem el. Propaganda anyagként használják, de nem gondolom, hogy ez az érdeklődés fő csapásiránya, hiszen az eladási listán is vezet. Tehát valamiféle közérdeklődést is kifejez.
Elég fura, hogy bármilyen terjesztő ellen eljárást akar indítani Tőkés László. Ezek szerint együtt kerülünk a máglyára. Hát igen, vannak ilyen módszerek is. Elég régóta híre terjed annak, hogy írom ezt könyvet, valakik úgy gondolták, hogy akkor ez jó lesz.
Nem keresett meg írás közben senki, nem akart segíteni, megállítani? Éreztél bármilyen irányú pressziót?
Nem.
Nem válaszoltál a következményre vonatkozó kérdésemre.
Egyetlen célom van. Hogy kapjon mindenki reális képet erről az emberről. Az előbb kérdezted a magánélet szentségét. Igen, a magánélet szentsége megillet mindenkit mindaddig, amíg nem egy olyan jelentőségű politikusról van szó, aki döntően befolyásolja az életünket.
Itt kiderül, családon belüli erőszakról van szó, én annak nevezem. Magyarországon most készül az új büntető törvénykönyv. Ebben az úgynevezett „ridegen tartást”, a lelki nyomást, nyomasztást már büntettként nevezik meg. Ha Tőkés Lászlóról kiderülne, hogy a kutyáit úgy tartja, hogy bezárja őket, és soha nem szól hozzájuk, csak bedobja nekik a húst, és hogy a kutyakölykökkel is borzalmasan bánik, akkor egy idő után a romániai sajtó a lemondását követelné. És teljes joggal.
Na most, ha a feleségével, aki pontosan ugyanolyan hős volt, mint ő, hiszen terhesen végig küzdötte annak idején a forradalmat, így bánhat, akkor senki sem szólhat, mert úgy illik, hogy ne szóljunk. Valami közmegegyezés van, hogy a kutya még igen, a család meg már nem. Ez egyszerűen abszurdum.
Ez nem a magánéletről és a közéletről szól. Egy embert szembesíteni kell a saját tanaival, prédikációival, politikai megnyilvánulásaival, és azt gondolom, hogy amit ő leír, amit róla írnak, azt nem lehet, az tűrhetetlen. manna.ro

A nemzet hullái
Parászka Boróka
Temetni tudni és akarni kell. A hullákkal való játék halottgyalázás. Mit hoztak Nyirő urnájában a politikai csempészek? És hova dugták el a haló porokat?
A halál utastársa
Ötszáz pengőbe kerül a halottszállítás Kolozsvárról Rákosra, de a jószívű koporsós négyszázért is megszámítja az utolsó utat. Ennyi engedmény sem elég a szegény székelynek, aki a nagyvárosból, sikertelen orvosi kezelés után, minden áron otthoni sírba akarja temetni elhunyt szerelmét.
Az alkudozás eredménytelen, nincs elég pénz a szállításra, az élő a holttal mégis útra kel – ez az utazás a magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb jelenete.
A történet szerint a férfinak csak harminc pengője van, élőknek járó – olcsó – jegyet vesz hát halott kedvesének is, s úgy ülnek fel ketten, az élő és a holt, a hazafelé vivő vonatra. A kegyeletből és szerelemből csaló férfi beszél a hullához a személyvonat padján, a testet az ablaknak támasztja, megigazítja a kendőjét. Mintha élne.
A szerelem örök, a halál pedig tilos a vonaton: rejt és szeret a férfi, simogató, becéző, hullának suttogott szavaival. Hiába az álca, oly korban ülnek együtt az utasok a fapadon, amikor a halált nem lehet elrejteni. Utastársai értik a férfit, a hullát, a nincstelenséget, az utaztatást és a hazai sír fontosságát.
„Sokat szenvedtünk, csak tetűnk vagy háromféle volt. Az udvarba kettős sorba parancsoltak bennünket, s a sorok közt egy zsákból leöntöttek valami régi, dohos puliszkalisztet, hogy aki éhes, az nyalja. Aztán bévágott közibénk a flektifusz, hullott az ember, mint az őszi légy. A katonák nagy meszes gödröt ástak, s lapáttal hengergették be a holtesteket, hogy a betegség ne terjedjen” – mondja, mintegy mellékesen, a rettenetes példázatot az egyik útitárs, válaszként a felesége hulláját becéző-bíztató férfinak.
Kint, a vonatablakon túl, hegyes-völgyes erdélyi táj, a szerelvényen az utastárs a halál. A bent ülők nem tiltakoznak, csak félnek. Furcsa, szolidaritás veszi körül a temetetlen holtat, a hulláját ölelő szerelmest, a hazafelé utazókat. Arcok egészen közelről, szemvillanások, fények, árnyak: háborús filmkockák egy békebeli filmen. Figyelmeztetés? Tiltakozás? A filmet 1942-ben Szőts István rendezte.
A forgatókönyv Nyirő József novellájából íródott.
Az Emberek a havason a velencei biennálé művészeti nagydíját nyerte el abban az évben. Szőts eljutott Viscontiig, de Sicáig, nélküle a neorelizmus sem lett volná azzá, ami.
Azért hatott, mert a kor populáris kultúrájától eltérően (erről lásd részletesen Margitházi Beja írását) „igazi volt”. Igazi emberek igazi nyomora igazi természetben hóval, fenyőkkel, farkasüvöltéssel.
Mit jelentett 1942-ben az igazság? Túl a műtermi műviség lebontásán, az igazi helyszíneken és farkashangon? Milyen viták, nézetkülönbségek, kompromisszumok árán jött létre az Emberek a havason? Kinek a filmje ez az erdei film?
Nyirő helyszínei, figurái, történetei.
Olyannyira a Nyirőé, hogy a saját birtokai közelében forgatták. De Szőts erejétől válik világhírű alkotássá: ő áll ellen, hogy ne lehessen propaganda belőle. Miközben Nyirő a Magyar Erő című hetilapot szerkeszti, aközben Szőts azért dolgozik, hogy ebben a történetben, az ő filmjében a tragédia valóban látható, követhető legyen, és kiszoruljon a korabeli kurzus.
Olyan kevés kellene ahhoz, hogy az Emberek a havason ne legyen több gyilkosságra, pogromra való felbujtásnál a Horthy-éra végén, a nyilas korszak előszobáján. De Szőts ellenáll: ebben a történetben nem lesz bűnös sem a zsidó, sem a román.
Nyirő nem áll ellen: a nyilas puccs idején Magyarországon, a háború után emigrációban tart ki a szélsőjobb, a hungarizmus mellett.
Szőts végül még egy játékfilmet rendezhetett hosszú élete során, 1948-ban Móra Ferenc műve alapján az Ének a búzamezőkrőlt. Emigrációban él ő is, akárcsak egykori munkatársa, forgatókönyvírója. Bár állami elismeréseket 1989 után kapott, életműve tulajdonképpen le nem forgatott filmek, remekmű-ígéretek sorozatából áll. Most azonban nem rá emlékezünk. Emlékeznek. Nyirőre sem.
Ha Nyirő szövegei lennének fontosak, különös, borzongató történetei, figurái, helyszínei, akkor ma is követhető lenne az a keskeny pászma a propaganda és az ellenállás között, a giccs és az esztétikai hitelesség között, amit Szőts – az író-pap és nyilas politikus mellett, azzal szemben – kijelölt. Érthető lenne, hogy mindaz, amit Nyirő szövegbe öntött, miért volt akkor, 1942-ben megkerülhetetlen és vállalhatatlan. Érthető lenne, hogy mitől törékeny, szegényen gazdag és önveszélyes a nemzeti kultúránk.
Van itt egy munka,
amit a magyar közélet, kultúra nem hajlandó türelemmel, önfegyelemmel, kritikával végigcsinálni. És ez az, amit Szőts felvállalt: szembenézett a félelmekkel, az előítéletekkel, a sémákkal, és megtalálta ezek számára a megtisztítás, megtisztulás módját. A közös nevezőt, nyelvet, képet, formát. Majdnem lehetetlen vállalkozás.
A forgatókönyvíró, akinek a filmjében elhangzik, hogyan lapátolják közös verembe az elhullottakat, két évvel a képes tiltakozás után így vall politikai hűséget:
„Most már tudom, hogy ki vagy! Németország szellemi életének vezére, a világégés kellős közepében, amikor hazája dicsőséges harcát vívja, édes anyanyelve tisztaságától borul el. Ez megmagyaráz mindent: azt is, hogy ki Josef Göbbels Reichsminister, és hogy miért ilyen nagy és legyőzhetetlen Németország!”. Ez így együtt Nyirő politikai-művészeti hagyatéka, bizonyítványa, valódi szándéka.
Hogyan lehetséges ez?
Hát így. Hogy minden benne van a magyar kultúrában, Göbbels is, és a penészes puliszkalisztet nyaló, tífusztól rettegő székelyek is. Nyirő, Tormay Cécile, Wass Albert is. Ady, József Attila, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos is. Amit a magyar kormány csinál most, az az eddig eltitkolt, (joggal) elszégyellt kulturális örökség kanonizálása, más kánonok semmissé nyilvánítása, kiebrudalása, lejáratása. Ez a neobarokk retro kora, írja György Péter.
Nem az a baj, hogy a magyar kormány most kánonokat sajátít ki, hogy a magyar jobboldal két évtized alatt elhasználta Sütőt, Márait, Wass Albertet, eljutott Tormay Cécile-ig és most Nyirőt zabálja. Nem. A kultúra politikai kisajátítása – megint csak idézem György Pétert – olyan hagyomány, amelyet a Kádár rendszer is kedvvel gyakorolt. (És hány, meg hány korábbi rendszer, teszem hozzá.)
A hatalmi akaratra életművek mentek rá, jobb és rosszabb életművek egyaránt. Szövegek váltak egysíkúvá, formák váltak tarthatatlanná, tartalmak szegényedtek el. Vannak szövegek, amelyek túlélték az ilyen folyamatokat, és vannak művek, amelyek nem. Legyünk hálásak a hatalomnak, ami felfalja önmagát. Az sem baj, hogy a mai magyar kultúrpolitika büntet, mellőz és megaláz.
Most megtanuljuk, hogy mit jelent az ellenállás, a szellemi autonómia, a politikai részvétel. Kellett ez a tanulási folyamat, nagyon. Az sem baj, hogy előkerült mindaz, amiről eddig nem tudtunk, vagy nem akartunk tudni. Ha hamarabb, jobban ismerjük Nyirőt, Tormay Cécile-t, talán ma óvatosabbak, felkészültebbek, határozottabbak lennénk. Tisztábbak, tudóbbak.
A bűn az, hogy a magyar kormány a magyar nemzeti kultúra nevében felszámolja a kultúrát. A kisajátítás után kioltja a kánonokat, semmissé nyilvánítja azokat.
Nyirő József nem szerzőként érdemelte ki az újratemetést. Nem forgatókönyvíróként vált újra érdekessé, kérdésessé és kérdezhetővé. Nyirő József nyilas propagandistaként egy politikai árucsomag védjegyeként került forgalomba.
Így vált az idei önkormányzati választások egyik médiahack-eszközévé. Ezért volt az előre bejelentett és (a magyar szervezők által) szándékosan elszabotált temetésének „kommunikációs vezetője”, akinek egyetlen valódi feladata a provokáció, a figyelemfelkeltés volt. Semmiképpen sem az emlékezés és az emlékeztetés. Mert eladni akartak vele. Nyirő Szász Jenő csatolt áruja.
Miért pont Nyirő?
Azért, mert a jobboldal már mindent kiárusított, eladott, ami eladható. Még ő maradt a sublódban. Ma már az olvasó nem ingerelhető Wass Alberttel, mert könyvei túl sokáig vártak vevőre a ponyván. Mert felteltek a háztartások a köteteivel. Mert túl sokat idézték.
Ideológiai és nem kulturális verseny zajlik. Egyre egyszerűbb, egyre hatásosabb üzenetekre van szükség. Most a nyilasokig jutottunk. Még incselkedünk a már elszabadított, rettenetes szellemmel. „Nem is annyira nyilas”, „azért vannak jó mondatai” – mentegetik, akik mentegetik Nyirőt. Igen, vannak.
Szőts kell a mondatok mellé, munka és figyelem. Most azonban nem állt Nyirő mellé Szőcs Géza, és nem kapott szót Szőts István. Most maradt a propaganda, a provokáció, az értelmezésnek és az értelemnek való makacs ellenállás. A következő lépés már csak az lehet, hogy a kultúra ürügyként, mázként sem kell. Amikor nyíltan ki lehet mondani, hogy Szálasi, Sztójay a mi emberünk.
Ha a Fidesz a politikai versenyben lenyúlta a Horthy-korszakot, a Jobbiknak (Erdélyben utazó vetélytársának) tehát mi más maradt, mint a Szálasi-korszak? Ma Nyirő, holnap maga Szálasi, már nem válogatunk. Kipróbáltuk, mindent lehet.
Azért még emlékezzünk arra, hogy felnyaltuk a földről a puliszkát, és hulláinkat lapáttal hányták a gödörbe. Manna.ro

Könyv az egykori püspök botrányos magánéletéről
Tőkés: van-e tovább?
„Két ember kezében van Tőkés László sorsa: Orbán Viktoréban és Kelemen Hunoréban.” Így összegezte a napokban megjelent új Tőkés-kötet következményeit Kelemen Attila, a kolozsvári Transindex kiadója, aki vitairattal reagált a kiadványra. PARÁSZKA BORÓKA írása.
A Tőkés László magánéletéről szóló könyv nem érte váratlanul az erdélyi magyar közösséget. Nem is lepte meg, hiszen olyan információkat tartalmaz, amelyek évek óta ott éltek a köztudatban. Az egykori püspök vitákkal, botrányokkal kísért válása majdnem teljesen a nyilvánosság előtt zajlott. Az ahhoz vezető konfliktusokról, a későbbi EP-alelnök viselkedéséről válófélben lévő felesége, Joó Edith juttatott el feljegyzéseket a sajtónak, egyházi elöljáróknak. Ezeknek jelentős része az Andrassew-könyv törzsanyaga, s évek óta fent van a világhálón, érintőlegesen cikkezett azokról a romániai magyar sajtó is.
Mindaz, amivel most szerkesztett, rendszerezett formában szembesült az olvasó, ismert, de sokak által, sokféle megfontolásból mellőzött információ volt. A kötet megjelenése annyiban teremtett új helyzetet, hogy tartalma immár nem tekinthető semmisnek, lényegtelennek: a könyv a boltokba került, megrendelhető, terjeszthető. Nagyon sokan meg is rendelik, terjesztik: ez lett az első erdélyi magyar politikai botránykönyv.
A Tőkés mögött álló Erdélyi Magyar Néppárt öt nappal a kötet megjelenése után sajtónyilatkozatban tiltakozott a kiadvány és annak „liberális gyűlöletimportja” ellen. A néppárti szöveget Sándor Krisztina az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként ellenjegyzi, és úgy fogalmaz, hogy a szerző, illetve a kötetet Budapesten bemutató Kuncze Gábor „hazugságkampányt folytat az erdélyi magyarok ellen, Andrassew és Kuncze ismét bizonyítja, hogy a hazugság az ő igazi otthonuk, s mert Magyarországon már senkinek sem kellenek, ezért most másutt próbálkoznak. Joggal tehető fel a kérdés: ugyan miért most, kampányban folyamodnak a Securitate által kedvelt eszközhöz, a hazugság fegyveréhez? Ki volt a megrendelőjük? Kitől kapta Andrassew és Kuncze a megbízást? Ki pénzelte őket? Kinek az érdekeit képviselik a förtelmes, erkölcsileg minősíthetetlen munkájukkal? Ki fizetett azért, hogy Erdélyben minden lelkészhez, paphoz, polgármesterhez eljusson postai úton a szerény számítások szerint is több ezer kötet – ismeretlen feladótól?” – sorolja a vádló kérdéseket a kommüniké.
Tőkés László személyesen érdemben nem reagált a könyvre, de pert indított a szerző, illetve a romániai terjesztők ellen. Romániában azért, mert rontja a hitelét a május eleje óta tartó választási kampányban a kiadvány. Szembesült azonban azzal, hogy milyen következményei lehetnek a dokumentumok megjelentetésének. Három nappal a kötet budapesti bemutatója után, Szilágy megyei kampánykörútján két fiatal lépett hozzá, és dedikáltatni akarta vele a róla szóló kötetet. Szemtanúk szerint Tőkés úgy reagált: „farizeusok”, és feldúltan visszavonult az őt kísérő EMNP-s csapat körébe. Nem kommentálta egyelőre az RMDSZ sem az ellenzékének kampányoló Tőkés László botrányos ügyét. A szövetség láthatólag igyekszik távolságot tartani, hiszen deklaráltan nem kíván negatív kampányeszközökhöz folyamodni az idei választási harcban.
Demeter Szilárd, Tőkés sajtóközpontjának irányítója úgy tudja, ismeretlen feladó több ezer ingyenpéldányt küldött szét a könyvből lelkészeknek és olyanoknak, akik részt vesznek a romániai magyar közéletben. Ilyen „terítés” tényét egyelőre nem bizonyították, Demeter azt állítja, szúrópróbaszerűen kérdeztek meg embereket, és többektől kapták azt a választ, hogy érkezett hozzájuk a könyvből. Az EMNP-ből többen tudni vélik: nem az országos RMDSZ-kampány része a kötet, azt csupán a Tőkéssel éles ellentétben álló Bihar megyei tagszervezet támogatta és terjeszti.
Andrassew Iván nem zárja ki annak lehetőségét, hogy valakik kampánycéllal terjesztik a művét, de az ismeretlen feladókról semmit sem tud, mint ahogyan azt is hangsúlyozza: dokumentumkötetét nem a romániai kampányra időzítette, eredetileg azért írta, mert felmerült: esetleg Tőkés László lehet Schmitt Pál utódja. Szintén EMNP-s vélemény azonban, hogy az időzítés azért történt, hogy „megakasszák” az RMDSZ ellenzékének a kampányát.
Demeter Szilárd úgy tudja: a kötet előkészítéséről és megjelenéséről tudott a Kövér László által támogatott Szász Jenő, aki mögött a romániai magyar szavazatokért az EMNP és az RMDSZ mellett harmadikként ringbe szálló Magyar Polgári Párt áll. Szász – ugyancsak Demeter Szilárd szerint – maga terjesztette a Joó Edith által rendelkezésére bocsátott, leleplezőnek szánt dokumentumokat a sajtónak. Az utóbbi hetekben élesedik a konfliktus nemcsak az RMDSZ és az ellenzéke kötött, de a két ellenzéki párt is egymásnak feszült: a Tőkés körüli botrányra – amelyet közvetve tehát Szász Jenő és Kövér László gerjeszt – ezért is irányul most rendkívüli figyelem.
A könyv megjelenésének fontosságát sem a bírálók, sem a támogatók nem vitatják. Andrassew Iván korábbi nyilatkozataiban azt hangsúlyozta, Tőkés tulajdonképpen „karakter-öngyilkosságot” követett el, mert bár tudomása volt a magánéletéről szóló információk terjedéséről, azokra nem reagált. Demeter Szilárd azt mondja: az egykori püspök, EP-alelnök készült a magánéletét érintő „coming outra”, de ennek lehetőségét elvette tőle a most megjelent kötet. A könyvet ismertető vagy bíráló szerzők, mint például a Kolozsváron élő szociológus-politológus, Magyari Nándor László úgy fogalmazott, a munka „fércmű”, és így valójában alkalmatlan a Tőkés életművével, politikai-közéleti felelősségével kapcsolatos szembesítésre. Ugyanakkor megsért egy olyan, két évtizede általánosan elfogadott erdélyi magyar közéleti normát, amelyet eddig pártállástól függetlenül mindenki tiszteletben tartott: a politikai vita részévé emeli a politikus magánéletét.
Kelemen Attila szintén azt hangsúlyozza: egy jobban átgondolt, alaposabban megírt munkával, amely tényleg látni engedi Tőkés László valódi személyiségét, környezetét, a közéleti szereplései mögötti magánéletét, hatékonyabb lehetett volna ez a vállalkozás. Andrassew Iván a felvetésekre úgy reagált: ezt a könyvet igazából egy erdélyi szerzőnek kellett volna megírnia, erre a feladatra azonban a romániai nyilvánosságban dolgozók – jelentős részben az Erdélyben tapasztalható öncenzúra, továbbá a Fidesz miatti, határon átszivárgó félelem miatt – nem vállalkoztak. Kelemen Attila viszont úgy látja: míg Magyarországon már majdnem mindent lehet, ha politikai vitákról, érdekekről van szó, hiszen szétestek a normarendszerek, addig Erdélyben még tartja magát néhány elv, ezért bírálja Andrassew könyvét tulajdonképpen az erdélyi baloldali-liberális elit is.
Függetlenül az Andrassew-kötet megítélésétől, tény: a szellem kiszabadult a palackból. Tőkés László politikai jövője több szempontból is megkérdőjelezhetővé vált. Nemcsak azért, mert rávetül a családon belüli erőszak árnyéka, hiszen a gyanú szerint méltatlanul bánt feleségével és gyermekeivel. Megítélése azért romlik érezhetően napról napra, mert a kirobbant botránnyal sem tud mit kezdeni: a radikalizmusáról, határozott fellépéséről ismert politikus egyre bizonytalanabbnak, politikai szempontból egyre erőtlenebbnek mutatkozik. Láthatóan kicsúszott a kezéből saját magánéletének az irányítása. Eddig egyetlen nyilatkozata volt az Andrassew-kötettel kapcsolatban. „Nem olvastam. Nem méltó, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Hányingerem van az olyan politikai támadásoktól, amelyek belegázolnak az ember magánéletébe” – fogalmazott Tőkés. Aki, úgy tűnik, még nem tudja, van-e tovább élet számára a kötet után – politikán innen és magánéleten túl. 168 Óra

A Fidesz erdélyi kullancspolitikája
A gyarmatosítók gyarmatosítása
„Erdély egy másfél milliós közösség, erős politikai kultúrával, szervezetrendszerrel. Naivitás azt hinni, bárki mondja, hogy Budapestről lehet irányítani az ottani politikát” – így nyilatkozott Németh Zsolt két héttel a romániai önkormányzati választások után. Kristálytiszta be- és elismerés. A váratlan mondatok kulcsszava itt nem a „naivitás azt hinni” vagy a „Budapestről [nem] lehet irányítani”, hanem a ravaszul elejtett „bárki mondja” formula.
Azt ugyanis, hogy Budapestről lehet irányítani az erdélyi politikát, sőt csak úgy lehet, és csak úgy kell, nem „bárki” mondta, hanem a Fidesz, és ebbe a gyűjtőfogalomba vastagon beletartozik maga Németh Zsolt is. Mint a magyar Erdély-politika egyik főállású irányítója, aki legutóbb az önkormányzati választásokon kísérelt meg utat mutatni, választási plakátokról és kampányanyagokról egyaránt. Ez az út azonban nem vezetett sehova. Legalábbis nem a szavazatok és az urnák, a politikai életképesség felé. Németh Zsolt Erdélyben céltudatosan gyalogolt bele saját, több évtizeden át érlelt naivitásának csapdájába. És most tanult belőle, a jelek szerint.
Trianon óta nem egy kísérlet volt arra, hogy a „másfél milliós közösség” ne érezze magát másfél milliónak, közösségnek meg pláne ne. Ne tanuljon „politikai kultúrát”, és ne építsen „szervezetrendszert”. Ne vegyen részt az önkormányzatokban, ne találja ki a saját ellenzéki, kormányzati helyét. Mikor mit lehetett és kellett. És egyáltalán: ne legyen. Másfél millió ember (erdélyi magyar vagy sem) együtt ugyanis elég veszélyes nehézkedési erő. És végül is (még) mindenhol ott van, ahol ennek a másfél millió embernek ott kell lennie. A Fidesz igen következetesen dolgozott azon, hogy ne ott legyen, ne úgy, és ne együtt, ahogy egyébként ezt Erdélyben jónak látják. A trianoni nemzetközösség-gyengítési verseny dobogós helyezettje a magát nemzeti oldalnak nevező párt. És mint annyi más versenyző, a Fidesz is elbukott, ezt ismerte be Németh Zsolt a HVG-nek adott interjúban.
Hogyan jutottunk eddig, és mi jöhet eztán?
A Fidesz most újat mondott (hátrált), pedig azt lehetett hinni, már mindent megüzent Erdélybe, amit meg lehet üzenni. Amióta a jobboldali „nemzetpolitika” virágkorát éri, Erdély maga vált egy bárhova kitűzhető, bárhol meglobogtatható üzenetté. Akciós politikai öntapadós matrica, és az áll rajta, hogy ti nem tudjátok, nem meritek, de mi tudjuk és merjük. Mi vagyunk – üzente a jobboldali kommunikáció – az egyetlen nemzeti igazság, és rajtunk kívül nincs élet a nemzeti politikában. Mi üzenünk, nektek pedig az egyetlen feladatotok, célotok, hogy vegyétek az üzenetet. Így épült fel Erdély, a nagy nemzeti visszhangfal.
Azért vagytok, kedves erdélyi barátaink – jött át a határon az egyetlen, semmivel össze nem téveszthető, túl nem kiabálható hang –, hogy mi üzenhessünk nektek. Hermész szerepében gyakorta maga Németh Zsolt. Budapestről hangzott el a végítélet: az erdélyi magyar politikai közösségben (amelynek Magyarországról nézve semmi, de semmi köze nincs a romániai politikához, még köszönő viszonyban sincs vele, csak úgy van, benne, a nagy kelet-európai semmiben, mint a mi nagy, közös, gyermekkori mesehelyünk, az „egyszervoltholnemvolt”) nincs demokrácia. „Egyszervoltholnemvoltot” kívülről kell megmenteni, újratelepíteni, mert itt segítség nélkül nem nő már más, csak dudva, esetleg némi muhar. Kevés dudva, kevés muhar. Kevesen vagytok, és semmiképpen sem elegen: így láthatta Erdély kevésnek – Budapestről – önmagát.
És segítségként, a pótolhatatlanság biztos jeleként érkeztek is a nagyon melegen, kötelező jelleggel ajánlott javaslatok, tanácsok, utasítások a nemzeti kormánytól. Hadüzenet hadüzenetet követett: a hangzatosan nemzetpolitikának nevezett, határokon átívelő klientúraépítés egyértelmű pedagógiai célja az volt, hogy rávezesse az erdélyieket, aki nincs a Fidesszel, az nincs. Az RMDSZ-t nemcsak megrekcumozták, megkokizták, hanem kizárták mindenből, hogy megértse: nincs túlélésre játszás, kis kiegyezés, kert alatti külön út, elsunnyogás, nincs „túléljük az Orbán-érát”.
Nagyon hamar egyértelművé vált a szándék, hogy a Fidesz számára az a fontos: Budapestről irányítsák az erdélyi folyamatokat. És úgy irányítsák, hogy az a magyar jobboldalnak jó legyen: saját embereit Erdélyben helyzetbe hozhassa, szavazatokat gyűjthessen, határon túli témákban kizárólagos hangon szólalhasson meg. Megélhessen Erdélyből. Marosvásárhelyen, Kolozsváron és sajnos Bukarestben is pontosan értették: itt nem új „stratégiai partnerségről” van szó, nem nemzet, hanem pártépítés, hatalomerősítés folyik.
A Fidesz nem építkezik Erdélyben, pláne nem Romániában (és ennek a legbiztosabb jele az, hogy a kulturális intézményes kapcsolat akkor épült le csontig, amikor két erdélyi magyar származású kultuszminisztere volt a két szomszédos országnak), hanem Budapestet kültelkesíti Erdélyben. Nemzeti kullancspolitika.
Parászka Boróka
168 Óra

Markó Béla az együttműködés esélyeiről
A Fidesz falnak ment
Románia parlamenti választásokra készül, miközben nyilvánvaló, hogy a Fidesz nem találja a magyarázatot arra: miért bukott meg a nyári önkormányzati voksoláson korábbi Erdély-politikája. Orbán Viktor idei beszéde a tusványosi szabadegyetemen azt mutatja: messze még az önkritika, az önkorrekció ideje. PARÁSZKA BORÓKA az RMDSZ volt elnökét kérte helyzetértékelésre.
– Túl vagyunk az idei tusnádfürdői Orbán-beszéden, a szokásos nyári román–magyar mérlegen. Érték-e meglepetések?
– Nem. Korábban előfordult, hogy az RMDSZ és a Fidesz viszonyában fontos volt a tusnádfürdői nyári egyetem, mert a két párt vezetői ott találkoztak. A kilencvenes évek első felében annak is volt bizonyos szerepe, hogy román és magyar értelmiségiek, politikusok egyeztettek Tusnádfürdőn. Akkor még sokkal több volt a tisztázatlan kérdés. Ám a kétezres években az itteni megszólalások már egyértelműen csak azt jelzik, hogy magyarországi politikusok mit üzennek haza: a nyári egyetem üzenőfal. Az elhangzottakat csak fűszerezi, hogy egy-két román politikust is elvárnak ide. Volt olyan, hogy Traian Băsescut is meghívták, aki „leiskolázta” beszélgetőpartnereit.
– Az utóbbi időben arról lehetett hallani, hogy a Fidesz újratárgyalja a viszonyát az RMDSZ-szel, mert levonta a romániai önkormányzati választások után a következtetéseket. Hogyan látja, lesz megegyezés?
– Bizonyos következtetéseket természetesen levont a Fidesz. Például azt, hogy ismét nekiment a falnak a pártalapítási kísérlettel. Annak idején hevesen és lelkesen támogatták a Magyar Polgári Pártot, amelyhez most a párton belül egyesek hűek maradtak, mások viszont az Erdélyi Magyar Néppárt mellé álltak. Az erdélyi magyar választókat nem sikerült megosztani, de ha így megy tovább, a Fidesz egyre megosztottabb lesz a határon túli politikáját illetően. És ez így kudarc volt – ezt valószínűleg látják –, hiszen a számok beszélnek: rossz befektetést csináltak Erdélyben. A tusnádfürdői beszédekből viszont én azt a következtetést vontam le, hogy a legfontosabb megállapításig nem jutottak el. Nem értették meg, hogy az RMDSZ-szel lehetne együttműködni, mert a szövetség alapvető érdeke, hogy a mindenkori magyar kormánnyal párbeszédet folytasson, a magyarországi politikai pártokkal minél közelebbi viszonyban legyen. De ez a viszony csak partneri alapon működhet. Vagyis el kell fogadni, hogy a romániai magyarsággal kapcsolatos döntéseket a romániai magyarság hozza meg. Abból, ahogy itt Orbán Viktor miniszterelnök – nem is túlságosan leplezetten – ismét megmondta, hogy mit kell csinálni a népszavazáson, és magyarországi politikusok megint „értékes” utasításokat adtak a romániai magyar választóknak, én úgy látom, hogy ebben továbbra sincs előrelépés.
– Közelednek a parlamenti választások. Mire számít, megismétlődik-e az önkormányzati választások alatti feszültség? Lesz-e együttműködés a magyar pártok között?
– Az önkormányzati választások eredménye azt mutatja, hogy az erdélyi magyar választók az RMDSZ-t kívánják érdek-képviseleti mandátummal felruházni. Pedig a helyi választások esetében megosztottabb a közösség, mert egy kisebb közigazgatási egységben nem mindig pártalapon választanak az emberek, hanem személyre szólóan voksolnak. Mégis egyértelműen az RMDSZ-re szavazott az elsöprő többség. Azt gondolom, hogy ősszel legalább hasonló szavazatarányt érünk el. Ez nem azt jelenti, hogy a következő időszakban nem kell nyitottaknak lennünk. Megtehetjük, hogy azok legyünk, mert nem vagyunk ideológiai párt. Ebben a szövetségben helye van jobboldalnak, baloldalnak. Igaz, az RMDSZ az Európai Unióban jobbközép szervezetként határozza meg magát, ám a szövetséget mint politikai keretet felkínáljuk bárkinek, aki hozzá tud tenni valami érdemlegeset a szervezet munkájához. Az RMDSZ-t olyan egységes partnernek tekintik a román tárgyaló felek, amellyel meg lehet egyezni, amely ha kialakított egy álláspontot, akkor ahhoz tartja is magát. Az ilyen egységes fellépést fontos prioritásunknak tekintem Bukarestben. Nem támogatok viszont olyan együttműködést az RMDSZ-en kívüli magyar pártokkal, amely arról szólna, hogy a törvényhozásba beviszünk még néhány, szervezeten kívüli képviselőt és szenátort. Úgy járnánk ezzel, mint Tőkés Lászlóval Brüsszelben. Az ottani kollégák a megmondhatói, hányszor kerültünk kellemetlen helyzetbe miatta, hányszor fordult szembe saját szervezetével, és mondott ellent csak azért, hogy ellentmondjon.
– Sikertelen népszavazás után vagyunk, Traian Băsescu leváltásáról nem született érvényes döntés. Mi lesz most?
– Az Alkotmánybíróság őszre halasztotta ítéletét a népszavazás érvényességéről. Szerintem ha marad a kormány és az államfő szembenállása – ismerve Băsescut, aki államelnökként kormányozni is szeretne –, ez folyamatos vitát, konfliktust eredményezne. A román alkotmány parlamenti köztársaságként határozza meg Romániát, mára azonban az államelnök már annyira kitágította saját hatásköreit, hogy számos kérdésbe tényleg bele tud szólni. A népszavazás eredménye egyértelműen azt mutatja, hogy a szociáldemokrata–liberális pártszövetség nem veszített a támogatottságából. Kérdés, hogy előáll-e az őszi parlamenti választások után olyan helyzet, hogy az RMDSZ legyen a mérleg nyelve. Lehet, hogy ötven százalék fölött nyernek a mostani kormánypártok – ennek látom a legnagyobb valószínűségét –, és akkor nem lesz szükségük az RMDSZ-re. Bárhogy alakul is, nekünk az az érdekünk, hogy erős parlamenti demokrácia legyen Romániában, mert ez kedvez a regionális és az etnikai érdekeknek. Nekünk, magyaroknak fontos, hogy helyben legyünk erősek, és a döntések árnyaltak legyenek. Traian Băsescuval és pártjával mi koalícióban voltunk, néhány fontos kérdést meg is oldottunk együtt, ezt méltányolni kell. Ám azt is ki kell mondanom: nincsen igaza, amikor koncentrálni igyekszik a hatalmát. Mi másfajta államkoncepciót támogatunk.
Parászka Boróka
(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
168 Óra

Feljelentők és feljelentettek
Huszonötezren tiltakoztak szeptember elején Sepsiszentgyörgyön a romániai magyar egyházi ingatlanok "visszaállamosítása" ellen. Régi, meghitt ellenségek léptek együtt, egy célért színpadra - ám hogy ez a cél pontosan mi, nem vált világossá. Ahogyan az sem, hogy szabad-e román-magyar ellentétként beállítani az eseményeket.
A tüntetésen, amelyhez hasonló méretűt az erdélyi magyarság 1990, a marosvásárhelyi gyertyás demonstráció óta nem látott, képviseltette magát az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt, felszólalt Kelemen Hunor és Tőkés László is, hogy az erdélyi "történelmi" egyházakról szó se essék. A szónokok az erdélyi magyar közösség és a román állam konfliktusaként, pontosabban a kisebbség újabb állami, többségi vegzatúrájaként állították be a helyi Székely Mikó Kollégium ügyét: jóllehet a kollégiumot nem a román állam "államosítja vissza", hanem magyar magánszemélyek perelték el az Erdélyi Református Egyházkerülettől (ERE). A kárpótlási folyamatot, amely révén az ERE birtokba vehette a helyi magyar kollégiumot, magyar és román tisztségviselők felügyelték, vezették: ők az e folyamat során elkövetett törvénysértésekért - nem jogerősen - letöltendő börtönbüntetést kaptak.
Oda-vissza
A történet majd' másfél évtizede húzódik. A román kormány 1999-ben - az RMDSZ nyomására - sürgősségi rendelettel több egyházi ingatlan visszaszolgáltatásáról döntött. Egy évre rá az akkori kisebbségi miniszter, az RMDSZ-es Eckstein-Kovács Péter újabb hetven ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett: ekkor került a református egyház birtokába a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium is.
A romániai magyar érdekvédelmi szervezetek és az egyházak ezt a lépést jelentős győzelemként könyvelték el. Nem kis meglepetést okozott ezek után, hogy két magánember polgári peres eljárásban megtámadta a restitúciós döntést. Benedek Levente és Fejér Zoltán azt állították: az Erdélyi Református Egyházkerület nem kaphatja vissza az ingatlant, mert soha nem is volt a birtokában, ezért nem is léphetett volna fel visszaigénylőként. A lépésre azért szánták el magukat a panaszosok, mert a visszaszolgáltatott ingatlanban található tanári lakásokat megvásárolták. A rendszerváltás után Romániában nagyon sok hasonló ingatlant privatizáltak, általában jóval a piaci ár alatt: a lakások bérlői, használói jelentős kedvezményt kaptak.
Ez a polgári per 2006-ig húzódott: a brassói táblabíróság végül csak annyit állapított meg, hogy - a felperesek beadványával ellentétben - az ERE "perképesen" vesz részt a kollégium ügyében. Arról azonban nem született határozat, hogy kié a vitatott épület. 2007-ben a tulajdonosok újabb, immár büntető feljelentést tettek. Azt kifogásolták, hogy a református egyház tulajdonjogát úgy állapította meg a restitúciós bizottság, hogy azt hitelt érdemlő dokumentumok, például tulajdoni lap, nem bizonyították.
Ebben az eljárásban - miután a nyomozásba bekapcsolódott a Korrupcióellenes Ügyészség is - az elsőfokú ítélet 2012-ben született meg: júniusban a Buzau megyei bíróság (ide helyezték át a pert) a kárpótlási kormánybizottság tagjait okirat-hamisításban és hűtlen kezelésben marasztalta el. Markó Attila államtitkárt (RMDSZ) és Marosán Tamást, az Erdélyi Református Egyházkerület jogászát három év letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium jogi tanácsadóját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. (Összehasonlításként: a volt miniszterelnök, Adrian Nastase súlyos korrupciós ügyei miatt két évet kapott.) Az Erdélyi Református Egyházkerület 1,1 millió lej kártérítést köteles fizetni, és elrendelték a tizenkét éve visszaszolgáltatott épület visszaállamosítását is. A döntés értelmében a kedvezményezett Sepsiszentgyörgy város önkormányzata, ám Antal Árpád polgármester bejelentette: nem tartanak igényt az épületre, mert azt az 1948-as erőszakos államosítás dokumentumai szerint az Erdélyi Református Egyházkerülettől kobozták el, és az ingatlan építtetője is az egyház volt.
A helyzet ennél abszurdabb talán nem is lehetne: magyarok jelentettek fel magyar tisztviselőket és intézményeket azzal a céllal, hogy a román állam váljék kedvezményezetté. A bíróság a sepsiszentgyörgyi magyar többségű önkormányzat javára dönt, amely viszont nem kíván élni a tulajdonjogával.
Kézenfekvő konszenzus
A Mikó-per (és a többi hasonló konfliktus) gyökere abban keresendő, hogy az eredeti - a trianoni döntés, illetve az 1948-as államosítás előtti - jogviszonyok nem állíthatók helyre. Vagy mert a tulajdonviszonyokat nem dokumentálták megfelelő módon, vagy mert a tulajdonosok eltűntek, státuszuk megváltozott. A Székely Mikó Kollégiumot egyházi hozzájárulásból, Mikó Imre gróf magánadományából, Sepsiszentgyörgy város anyagi támogatásából és a helyiek közadakozásából építették. Az adakozás kedvezményezettje valóban nem a református egyház, hanem az "evangéliumi református Mikó Kollégium" volt. Ilyen jogi személy azonban nem létezik, így hivatalosan jogutód sincs. És mivel a pro forma,szigorúan jogi értelemben vett tulajdonost jószerivel képtelenség minden kétséget kizáróan azonosítani, minden képlékennyé válik. A református egyház több dokumentumban is felbukkan, de csak egy 1990-es telekkönyvi kivonat került elő, amelyre utólag vezették fel tulajdonosként - ezért állította azt a vád, hogy a restitúciós bizottság hamisított dokumentum alapján járt el. Egy korábbi telekkönyvi kivonaton több dátum is olvasható: e szerint 1915-ben az ingatlan tulajdonosa a sepsiszentgyörgyi "ev. ref. székely Mikó Kollégium". Erre a felperesek, illetve a vád hivatkozott: a kollégium önálló jogi személyiségű, saját vagyonnal rendelkező intézmény, és nem jogelődje a református egyháznak. Constantin Angelescu román tanügyi miniszter egyik 1928-as rendeletében viszont épp a református egyházat nevezi meg tulajdonosként. A Horthy-korszakban, 1942-ben ismét a Székely Mikó Kollégium került a tulajdonosi lapra... Az eljárásban az is felmerült, hogy a református egyháznak már a 19. század végén sem volt elég pénze a beruházásra, ezért volt szükség összefogásra, és a kollégiumot önerőből sohasem tudta fenntartani; a 70-es években pedig - az ingatlant súlyosan megrongáló földrengés után - önként kérték az államosítást. Más dokumentumok szerint ezt az épületcsoportot is az 1948-as államosításkor veszítette el az egyház.
A kárpótlási bizottságnak arról kellett döntenie, hogy létezik-e az eredeti tulajdonos és ki az, a visszaigényelt tulajdont az állam birtokolta-e, illetve fennállt-e az erőszakos államosítás ténye. A kárpótlásról, illetve az egyházi javak természetbeni visszaszolgáltatásáról 1991 és 2005 között számos jogszabály született. Mígnem 2002-ben, az EU-csatlakozás előtt és miatt a törvényhozó egyszerűsítette a tulajdonlevelek kibocsátását, lehetővé tette, hogy a tulajdonviszonyt tanúk bizonyítsák, és kötelezővé tette az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Ez a megengedő szellemű, a kártalanítást kiemelt fontosságú kérdésként kezelő jogharmonizáció is hozzájárulhatott a Mikó-vita elfajulásához. A rendelkezésre álló dokumentumok, valamint az erdélyi magyar egyházak és a politikai érdekképviselet közötti konszenzus alapján kézenfekvő volt, hogy a kárpótlási bizottság az Erdélyi Református Egyházkerületet nevezi meg tulajdonosként és a kárpótlás kedvezményezettjeként.
Egyszer volt, hol nem volt
Azt, hogy az eljárást magyarok óvják meg, kevesen sejthették, viszont sokakat háborított fel - Sepsiszentgyörgyön civil mozgalom indult az egyházi vagyon védelme érdekében, idén télen tüntettek is a helyiek. Ráadásul nem a Mikó-kollégiumé az egyetlen ilyen ügy. Hasonló helyzetben van a gyulafehérvári könyvtár, a Batthyaneum, amit 1998-ban kapott vissza a katolikus egyház. Ezt az eljárást 2003-ban támadták meg, mert az alapító püspök, Batthyány Ignác a könyvtárat - aminek legértékesebb darabjait 1914-ben, majd 1940-ben Magyarországra szállították, és amit 1950-ben a román állam államosított - "a katolikus egyházra és Erdélyre" hagyta. Az "és Erdély" kitétel alapján válhatott a román állam "és Erdély" jogutódjává, és a katolikus egyház mellett résztulajdonossá.
Ugyanakkor távolról sem biztos, hogy magyar-román konfrontációt, netán valamiféle román politikai-adminisztratív provokációt kell sejtenünk a háttérben. A sepsiszentgyörgyihez kísértetiesen hasonló konfliktusok keletkeztek a román felekezetek, illetve a román állam és az önkormányzatok között. A 2006-ban lejárt határidőig a romániai egyházak több mint 14 ezer visszaigénylési kérelmet nyújtottak be. Míg a legtöbb hívet magáénak tudó, "államvallásként" nyilvántartott ortodox egyház, de még a katolikus és református is a folyamatban lévő ügyek majdnem felét megoldottként könyvelheti el, addig a görög katolikusok csak javaik ötödét kapták vissza. A kárpótlási folyamat igazi vesztese tehát, legalábbis a fenti adatok alapján, a romániai görög katolikus egyház, és nem az erdélyi magyar egyházak. Az aránytalanság és a sepsiszentgyörgyihez hasonló visszaélések miatt tiltakozott a nagyváradi görög katolikus püspökség; a Bihar megyei Érvasadon tavasszal tettlegességig fajult a két román felekezet tagjai közötti vagyonvita. "Erőszakos és ellenséges" folyamatok indulhatnak el, mindennapossá válhat a megfélemlítés és zsarolás - figyelmeztettek a görög katolikusok.
A büntetőper októberben folytatódik, az viszont már most egyértelmű, hogy a Mikó-ügy több helyi konfliktusnál. Ha a júniusban született ítélet jogerőre emelkedik, akkor a teljes romániai visszaszolgáltatási folyamat leállhat vagy visszájára fordulhat. Sorozatban támadhatják meg a már lezárt restitúciós ügyeket, rendezettnek vélt kártalanítási ügyek indulhatnak újra. A többség az "igazságot", az "igazi tulajdonost", az "eredeti állapotokat" keresi, de egyre nyilvánvalóbbá válik: az egyszer volt jogállapotok nem hozhatók vissza. Az a bizonyos félelem pedig már érezhető az erdélyi magyar közösségben is - kárvallottak és kártalanítók, feljelentők és feljelentettek néznek egymással farkasszemet.
Parászka Boróka, Magyar Narancs (Budapest)

Sapi, PKE: ne égessétek a pofánkról a bőrt!
Elszakadt a cérna Magyarországon, utcára vonultak a magyar egyetemisták. Erdélyben, a magyar állam által finanszírozott egyetemeken csend van. Kínos ez, gyerekek.
Napok óta tiltakoznak a magyarországi diákok, kormányhivatalokat foglaltak el, utcára vonultak: nem bírják már az újabb és újabb megszorításokat a hallgatók. Jövőre újra megnegyedelik az államilag finanszírozott helyek számát, alig valamivel több, mint tízezer hallgató tanulhat tovább ilyen támogatással.
(Az elmúlt két évben már megszüntettek 25 ezer államilag finanszírozott helyet, mindenki azt hitte, nem jöhet új megszorítás. És jött.) Ezzel párhuzamosan nőnek a képzésért fizetendő díjak, ez évente több százezer-millió forint kiadást jelenthet a családoknak.
A tervek szerint 2013-ban 23 milliárd forinttal jut kevesebb a magyar felsőoktatásnak, mint egy évvel korábban. Tanszékek esnek szét, tanárok, diákok százai hagyják el az egyetemet, a pályát, az országot.
Az egyetemi lázadást Budapesten
hídfoglalással kezdték, és nem állnak meg itt, hosszú távra terveznek. A tüntetők tiltakoznak a „röghözkötés”, az egyetemi autonómia megsértése, a keretszámok csökkentése ellen. A helyzet tarthatatlan, nemcsak a szülői szervezetek támogatják a diákokat, a magyarországi tüntetőkkel szolidarizál az Európai Diákok Uniója is.
Csak Erdélyben van csend, holott két hazai egyetem, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem magyar állami támogatásból működik. Az erdélyi diákok helyzete elvileg ugyanolyan, mint a magyarországiaké – és mégsem. Egyrészt ezeket az intézményeket nem a mi adólejeinkből tartják fent. Ajándékba kapjuk ezeket, mint a kimérős cukorkát, kilóra. Megdolgoztunk érte? Nem. Adták, elvettük. (Éghet a pofánk.)
Orbán Viktor idén ősszel itt nem forráskivonást, hanem forráskiegészítést ígért: 4 milliárd forint plusztámogatást. Cserébe az egyetemvezetés egyáltalán nem volt finnyás, nem féltette az egyetemi autonómiát, hálásan lefejedelmezte a bőkezű miniszterelnököt, Bocskai-díjjal tüntette ki. Orbán meg tudja becsülni a helyet, ahol még szívesen várják (egyre kevesebb az ilyen, lehet hogy hamarosan ide költözik): beszédet mondott, viszonthálálkodott.
A Budapesten tüntető diákok is meghívták, egyelőre azonban úgy tűnik, ott nem vállalja a nyilvános szereplést, nem olyan bőbeszédű, mint Marosvásárhelyen. A koronkai kampuszon viszont megeredt a nyelve: a plusztámogatott erdélyi intézményeket Magyarország sikereinek nevezte, további segítséget és odafigyelést ígért.
Az erdélyi hallgatók pedig csak mosolyogtak, és lelkesedtek, senkinek eszébe sem villant egy bátrabb ejnyebejnye, egy merészebb szemöldökráncolás. Pedig – már ha komolyan vesszük, hogy egy a nemzet, hogy az erdélyi felsőoktatás a teljes magyar intézményhálózat része, és nem csak darutoll a magyar kormány kalpagján, hogy van összefüggés, kölcsönös odafigyelés és támogatás – akkor gyerekek, nincs mese.
Akkor lépni kéne, mielőtt végleg lejáratnánk magunkat.
Négy milliárd forint ide vagy oda, fel kell tennünk a kérdést: tényleg kell nekünk ez a sok kis erdélyi egyetem, ahova – szó a ház elejét ne érje – nagyon sok szakon lasszóval kell fogni a diákokat? Tényleg megengedhetjük magunknak a Babeş-Bolyai árnyékában (ahol a teljes magyar nyelvű képzés a román állam pénzén biztosított), hogy megannyi külön, egymásra licitáló, egymást ismétlő kar létezzen?
Nem kéne erre mifelénk kicsit ésszerűsíteni a teljes magyar felsőoktatás érdekében, némi szerénységgel és áldozatvállalással? Csak kell legyen valakiben annyi becsület, hogy azt mondja: nem kell a négymilliárd adomány, ha Magyarországon hatszor ennyit vesznek el az egyetemektől.
Tudom, kedves sapientiás, PKE-s diákok, hogy nagyon nehéz helyzetben vagytok. Mert oktatóitokban sincs annyi gerinc, hogy kiálljanak a mundér becsületéért, a magyarországi kollégák mellett, állást foglaljanak a magyar felsőoktatásért, amelynek állítólag, a szép szavak szintjén ők is a részesei és haszonélvezői.
Tudom, hogy nem csak a Sapientia és a PKE házatáján burjánzik az önzés és a gyávaság. Hogy a Babeş-Bolyai hallgatóit sem lehet jó példaként elétek állítani, mert amikor forrongott az idei év elején az ország, akkor pont Kolozsváron kushadtak a BBTE-es diákok.
És biztos vagyok benne, hogy Ti, akiket tanáraitok ahhoz szoktattak, hogy kezetcsókoljatok és hozzádörgölőzzetek a hatalmasakhoz, megköszönjétek szépen, amit kaptok, szóval ti se fogtok most utcára rohanni, hogy felszaggassátok az utcakövet. De legalább érezzétek magatokat Erdélyben kényelmetlenül a magyar állami pénzen jólfűtött kis egyetemi fészkeitekben. Odaát az utcai harcolók fáznak.
Parászka Boróka
Manna.ro

Nem ügynökügy
Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt.
Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita.
Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni.
Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek).
A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott.
Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”.
De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes.
Az apák elvesztegették az idejüket,
a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda.
Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk.
Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők.
Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit?
A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő.
Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek.
Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit.
Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz.
Mindezeken túl nagyon fontos kimondani:
a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el.
Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet.
A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította.
Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.)
A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség.
Parászka Boróka
Manna.ro,

Négyen két könyvről
Beszélgetés Szabó Róbert Csabával
Látó a négyzeten, illetve Négyen két könyvről címmel új beszélgetőest-sorozatot indít a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat. Szerkesztőkkel és meghívottakkal, kortárs szépirodalmi művekről. Szabó Róbert Csabát, a folyóirat főszerkesztő- helyettesét arról kérdeztük: a továbbra is futó és igen népszerűnek bizonyuló Látó Irodalmi Színpad mellett egyrészt milyen jellegű hagyományt igyekeznek megalapozni, másrészt miért van erre szükség, igény?
– Nagyon régi álmunk volt egy ilyen jellegű beszélgetőest-sorozat létrehozása. Különösen Láng Zsolt kollégám és én kívántunk életre hívni Marosvásárhelyen is egy egészséges beszélgetés-sorozatot arról, hogy hogyan lehet a kortárs magyar irodalmat olvasni. Olyan könyvekről esik majd szó az estek során, amelyeket egyrészt fontosaknak tartunk, másrészt valamilyen formában kötődnek Erdélyhez, Romániához, az itteni magyarsághoz, annak életéhez, irodalmához – mind magyarországi, mind innen elszármazott írók esetében. Mindez nem újkeletű dolog, ezt a beszélgetőest-formát nem mi találtuk ki, Magyarországon számos ilyen rendezvényt szerveznek. Az Élet és Irodalom beszélgetőestjén pontokat is adnak a résztvevők, de említhetnénk a József Attila Kör hasonló rendezvényét is. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, mi csak meghonosítani szeretnénk.
– Hogyan építitek fel az estet, van-e előre meghatározott koncepciótok?
– Négy résztvevő vitázik, természetesen közönség előtt. Közülük kettő a Látó szerkesztője – személyük minden beszélgetés esetében változik –, illetve van két meghívottunk. Egyikük személye ugyancsak változó. Az est során két könyvről folyik a beszélgetés: az egyiket előre meghatározzuk és beharangozóként a közönség tudomására hozzuk, a másikat az éppen aktuális meghívottunk hozza és a publikum számára meglepetés – csak az esten derül ki, hogy milyen szerzőnek melyik kötetéről van szó. Ezt csak mi tudjuk előre. A két kötetet igyekszünk úgy kiválasztani, hogy egy kicsit egymás ellenpontjai legyenek, érdekesebbé teendő a vitát, a beszélgetést. Az első beszélgetésünkre január 25-én, este hat órától kerül sor, megszokott helyünkön, a G Caféban. Ekkor Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című kötetéről vitázunk. Ez egy kis, határ menti városban, a rendszerváltás idején zajló történet, a tematikája igen érdekes. Mi Szatmárra tippelünk, jóllehet a szerző nem pontosít. Hiszen mi is az a határmenti város? És mi a határ? Illetve hogyan lehet átlépni rajta? Milyenek az erdélyi magyar városok? A könyv fogadtatása kedvező volt, lefordították román és finn nyelvre is. Sikeres, jól megírt kötet. Mi nem érthetetlen, irodalomelméleti szaknyelven, hanem érthető, köznapi, de igényes nyelven szeretnénk ezekről a könyvekről beszélgetni úgy hogy, az mind nekünk, mind a közönségnek örömöt okozzon. Az első esten a Látó részéről Láng Zsolt és Demény Péter vesz részt a vitában, meghívottunk Parászka Boróka, illetve B. Szabó Zsolt, az Erdély FM műsorvezetője. Ő hozza a meglepetéskönyvet is.
– Milyen gyakorisággal jelentkeztek a beszélgetőestekkel?
– Havonta egy alkalommal szervezzük meg őket. A második estünkün Herza Mikola kötetéről lesz szó, utána pedig a Magvetőnél megjelent Édes hazám című kortárs versantológiáról beszélgetünk. Ez is érdekes téma, hiszen a benne fellelhető gondolatok, érzelmek és gondok éppúgy érvényesek Erdélyre is, mint Magyarországra.
– Miben különbözik a Látó Irodalmi Színpadtól az új kezdeményezés?
– Sok mindenben, az est dramaturgiája, alapgondolata teljesen más. Például a szóban forgó kötet szerzője nem biztos, hogy ott lesz a beszélgetésen. Mert nem hívjuk meg. Természetesen eljöhet, mint néző. Itt a szövegen lesz a hangsúly, nem az íróján. Lehet, hogy nem lesz akkora sikere, mint a Látó Irodalmi Színpadnak, de reméljük, hogy idővel népszerűvé válik. Erre utaló jel, hogy igen sokan kölcsönkérték már a Papp Sándor Zsigmond fentebb említett kötetét. A publikum egy része felkészülten kíván részt venni a beszélgetésen. És ez igencsak biztató...
Knb.
Nyugati Jelen (Arad)