Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Papp Richárd
2 tétel
2014. szeptember 15.
Hagyományőrzők zászlóavatása
Történelmi múltidézés
Szombaton Rigmányban, azon a helyen, ahol állítólag hajdanában II. Rákóczi Ferenc is megpihent, a korabeli ceremóniát idéző ünnepségen megszentelték a marosvásárhelyi Magyar Királyi 23. Határvadász Zászlóalj Hagyományőrző Csoport zászlaját, majd ünnepélyes fogadalmat tettek azok a fiatalok, akik felvállalták azt, hogy az elődök előtt tisztelegve, hozzájuk méltón felidézik a közelmúltat, ápolják azok emlékét, akik elhunytak a második világháborúban.
Az ünnepély ökumenikus istentisztelettel kezdődött egy, a tisztáson szimbolikusan kialakított téren: nyírfából készített kereszt és vallási kellékekkel, ugyanakkor katonai tárgyakkal "díszített" két asztal előtt. Valószínűleg nem erre az alkalomra készült, de az is jelképes volt, hogy a hagyományőrző katonák által alakított teret kisebb árok vette körül, hiszen valamikor a zászlóalj küldetése az volt, hogy a Kárpátok által övezett országhatárt védjék.
A tábori oltárnál az ökumenikus istentiszteletet Buksa Ferenc rigmányi református lelkész, Palkó Ágoston magyarjárai róm. kat. plébános és Varró Bodóczi Barna szentgericei unitárius lelkipásztor tartotta. Az egyházak képviselői szolgálatukban kifejtették, hogy azok az elődök, akiknek az emlékére létrejött a hagyományőrző zászlóalj, tulajdonképpen a hazát védték, otthonukat, és a kommunizmus ellen is harcoltak. Példamutató volt bátorságuk, helytállásuk, hazaszeretetük – olyan erények, eszmék ezek, amelyeket ma is érdemes "zászlónkra tűznünk", amiért érdemes küzdenünk. "Tud-nunk kell, hogy kik voltunk és vagyunk, hagyományainkat ápolva a jövőbe tekintünk" – hangzott el – s ezért szükségünk van ma is példaképekre.
Az istentiszteletet, misét követően Fráter Olivér, a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Orbán Balázst idézve Erdély jelentőségét hangsúlyozta a magyar történelemben, s röviden kitért arra is, hogy a Trianon után elszakított országrészekben milyen áldozatokat kellett hozni a megmaradásért. Ezek között volt az az időszak is, amikor annak reményében vonultak háborúba a székely hadosztályok, hogy megvédik az ősi hazát, de a második világháborút követően, akik ezt túlélték, azok fogolytáborokba kerültek és megjárták a poklok poklát. Ezért is dicséretre méltó a hagyományőrzők kezdeményezése, hogy az elődök emlékét ápolják.
Szolnokról és Debrecenből egy tíztagú küldöttség élén eljött Rigmányba Nagy Péter, aki a Szent László Hadosztály hagyományőrző alakulatát vezeti. Elmondta, 1995- től vállalta fel azt, hogy katonaruhát ölt és emléket állít nagyapjának, nagybátyjának, akik szintén honvédként harcoltak a világégéskor. A mai fiatalok nem is tudják, hogy milyen történelmi időket éltek át eleink, ezért kötelességének tartja mindezekről hiteles képet nyújtani a mai nemzedéknek, s ezért is örömmel vállalták fel azt, hogy segítik az ifj. Benkő József által kezdeményezett hagyományőrző zászlóalj megalakulását.
Ifj. Benkő József történész meghatódottan mondott köszönetet mindazoknak, akik kitartottak mellette. Négy évbe került, ameddig eljutottak oda, hogy zászlót avassanak. Volt, amikor hárman, máskor pedig tízen vették fel az egyenruhát. De a hagyományápolás nemcsak ebből állt. Felkeresték, felújították az elesett honvédok sírjait, megszervezték a doni csata emlékmenetét. Emléktárgyakat gyűjtenek azzal a reménnyel, hogy valamikor önálló múzeumban is felidézhetik a kort. Ifj. Benkő József elmondta, mindezekkel Kosztándi Gyula nagyapjának is emléket állít, aki honvéd volt. Doktorandusz történészként pedig azért választotta a második világháború és körülményei kutatását, mert még élnek azok, akiktől első kézből, hiteles forrásból tájékozódhat a történtekről. Majd egy perc néma csenddel adóztak a második világháborúban elhunyt honvédek emléke előtt.
Élő kapcsolatot teremtett múlt és a jelen között a 91 éves Radó László aki 1943-ban Székelyudvarhelyen vonult be. Miután az oroszok áttörtek a Kárpátokon, az 1300 fiatalból álló zászlóaljat visszavonulásra kényszerítették. A németekkel együtt utoljára 1945. február elsején a küstrini csatába vetették be. (Sz.m.: Berlin eleste előtt ez volt az utolsó erőd, ahol a német haderő azt remélte, hogy megállítja a Georg Zsukov marsall vezette orosz hadsereget, azért, hogy megerősítsék a főváros védelmét. Itt zajlott a második világháború egyik utolsó, legvéresebb csatája, amelyben a hozzávetőleges számítások szerint 5000 német katona esett el, 9000-en megsebesültek, 6000-en estek fogságba. Az oroszok is drágán megfizettek a végső győzelemért: 5000-en haltak meg és 15.000-en megsebesültek.) Radó László a zászlószentelési ceremóniát megelőzően elmondta, a küstrini csatában az 1300 fős zászlóaljból mindössze 134-en maradtak meg. A csata a városban utcáról utcára zajlott és 42 napig tartott. (Sz.m.: március 29-én vonultak vissza a megmaradt német haderők.) Laci bácsi március 12-én esett orosz fogságba. A vladimiri táborban töltött háromévi kényszermunka után szabadult. Honvédsapkával a fején – mint mondta, kissé megfiatalodva – megköszönte a fiataloknak, hogy "nem feledkeznek meg azokról, akik a magyar hazáért az életüket áldozták."
Az ünnepi beszédeket követően az egyházak képviselői megáldották, megszentelték a zászlót, majd Gergely Orsolya zászlóanya felkötötte a háromszínű szalagot, illetve a zászlószegelés következett. A hagyomány szerint azok díszítették ezüstverettel a rudat, akik hozzájárultak ahhoz, hogy létrejöjjön a hagyományőrző zászlóalj. Nagy Péter hagyományőrző százados feleskette az újoncokat, majd az immár felszentelt zászlót – mintegy történelmi köszöntésként – a jelen levő hagyományőrző huszáralakulatok zászlóihoz érintették. Mindezt megelőzően rendfokozatokat, emlékérmeket és elismerő oklevelet kaptak azok, akik támogatták az eseményt, a hagyományőrző alakulatot.
A zászlószentelést követően Miholcsa József hagyományőrző huszár elmondta, az alakulatzászló a történelem során a hazát s mindazt az értéket képviselte, amiért harcba szálltak eleink. A hagyományőrzés "halálosan komoly játék", mondta, aki ezt felvállalják – nem kevés anyagi áldozattal –, arra kell törekedjenek, hogy hitelesen tegyék, s mindazzal, amit cselekednek, méltó utódai legyenek azoknak, akiknek az emlékét megidézik. Megtudtuk, az erdélyi hagyományőrző mozgalom szándéka az, hogy lefedje a magyar történelem nagyobb korszakait. Ez még csak részben sikerült – még nincsenek középkori lovagok –, de remélik, hogy kiteljesedik ez a paletta, s az új és újabb nemzedék közelebbi képet kaphat azokról a korokról, amelyeket "újrajátszhatnak".
A rigmányi eseményt színesebbé tette Papp Richárd, Göndör Rezső, Bod Attila és Radó Ilona szavalata, majd a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a rendezvény.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 17.
Otthon a táncban
A virtust díjazták a III. Székelyföldi Legényesversenyen
Több tapsot, több figyelmet is megérdemelt volna az a nyolc legény, aki a Lajtha László Alapítvány és a Háromszék Táncegyüttes által meghirdetett III. Székelyföldi Legényesversenyre jelentkezett. Akadtak köztük olyanok, akik Györgyfalváról tánclépésben írtak verset, mások Százhalombattáról találták érdemesnek idejönni. Az udvarhelyszékiek pedig virtusból, tartásból, hagyománytiszteletből vizsgáztak jelesre a pénteki megmérettetésen. Ezért jogosan kapott mindenki díjat.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője műsorvezetőként lazán és poénosan vezette le az estet. Tehette, hiszen hazai terepen volt, (Deák Gyula igazgató szerint is jól sikerült a helyszínváltoztatás), és a maroknyi nézőközönség szinte a „családi kört” jelentette. No meg szüksége is volt az izgulós, lámpalázas 14–19 éveseknek egy kis kötetlen beszéltetésre, hogy elfelejtsék, miért is vannak itt: a verseny a györgyfalvi táncos, Jaskó István „Pitti” folyamatának (táncának) pontos bemutatásából állott, valamint a motívumok szabad kombinálásával a saját szájuk íze szerint formált legényesüket is meg kellett mutatniuk az ifjaknak.
Tizenéveseké a verseny
Bár a szervezők nem szabtak korhatárt, valahogy a tizenéveseké lett ez a verseny, mivelhogy az idősebbek vagy elkötelezik magukat egy-egy hivatásos néptáncegyüttesben, vagy egyéb elfoglaltságok miatt nem vállalják már a felkészülést. Így is megmutatkozott azonban a különbség a 14–15 évesek, illetve a színpadot, reflektort már jól tűrő, rutinos százhalombattaiak vagy a húszhoz már közelebb állók fellépésében, térkihasználásában, a tánc felépítésében, no meg persze a figurák minőségében is.
Ez különösen a kötelező tánc előadásában volt határozottan megfigyelhető, a szabadon választott szakasznál az iskolázottság súlya háttérbe szorult, és a két györgyfalvi legény, mint hal a vízben, anyanyelvi szinten adta elő saját legényesét. Ahogy illik. Nekik – saját bevallásuk szerint – kétszeri megnézése a Pitti táncának elegendő felkészülést jelentett.
Mit osztályoztak?
A zsűri, azaz Ivácson László, Melles Endre tánckarvezető, Péter László, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncművésze és Deák Gyula, a Háromszék igazgatója hosszasan mérlegelte minden versenyző egyéni érdemeit és gyengeségeit: látható módon a falusi környezetből jövők közvetlenebb kapcsolatban álltak a földdel, jobb volt a „talajfogásuk”, dobbantásaik keménységről és határozottságról árulkodtak.
A végső eredményt azonban még sok minden befolyásolta: a lábkörök teljessége, az ugrások magassága, a pityegtetés erőssége, nem utolsósorban az alkalomhoz–tánchoz illő viselet, és sokat nyomott a latban a saját egyéniség megmutatása is. Többször is elhangzott, „jó anyagról” beszélünk, felkészült versenyzők mérettették meg magukat. Ugyan ezt többen megtehették volna azok közül is, akik a nézőtéren ültek…
A lámpaláz volt a gyengéjük
Amíg a zsűri tanácskozott, addig a versenyzőket és tanáraikat faggattam várakozásaikról.
– Nem vagyok megelégedve magammal, úgy érzem, pontatlan voltam – mondta a rugonfalvi Forgács.
– Lehet fennebb lépni, látjuk mi is – tették hozzá oktatói, László Zsolt és Anna –, de elsősorban azért jöttünk, hogy visszaigazolást kapjunk a munkánkról. Erről a közönség tapsa tud leginkább meggyőzni.
A százhalombattai fiúk, 10–15 éves táncos múlttal a hátuk mögött, magabiztosabbnak tűntek, de a verseny izgalmainál erősebben hatalmába kerítette őket az afölött érzett meglepetés, hogy milyen vendégszeretetet tapasztaltak, ellentétben a hazai fellépésekkel, ahol szerintük a türelmetlenség és az információk elhallgatása a jellemző.
A nagyobbik györgyfalvi legény már dolgozik, így kevesebb időt töltöttek a felkészüléssel, gyenge pontjuknak azt tartották, hogy „erősen izgulnak”.
Megérdemelt díjeső
Az év kiváló legényes táncosa a magyarországi Papp Richárd lett. A legényes újraalkotója megtisztelő címet megosztva nyerte meg a györgyfalvi Mirza Miklós Barna és a tárnoki Kiss Attila.
Az egyetlen háromszéki versenyző, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás különdíja egy györgyfalvi tánctáborban való részvétel, amelyet az ottani Georgikon Alapítvány ajánlott fel. Palagyi Szilárd Ráckeresztúrról, Imre Róbert Rugonfalváról és az alsóboldogfalvi Farkas-Forgács Jenő szintén különdíjasok, a közönségdíjat és a zsűri különdíját a legifjabb legény, a györgyfalvi Csíki Ákos vitte haza.
Mindannyian megkapták Fekete Réka Táncbeszéd című gyönyörű könyvét is. Gratulálunk nekik és a szervezőknek is, és tekintve, hogy az eseményt követő táncházban, ahol a Folker zenekar húzta a talpalávalót, rengeteg ifjú leány, de annál kevesebb legény vett részt, a jövőre nézve reméljük, kissé népesebb lesz a mezőny.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)