Márc. 15-e alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki irodalmi munkássága elismeréseként Papp Ferenc írót, műfordítót, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével pedig néprajzi tudományos munkássága elismeréséül dr. Kós Károly kolozsvári etnográfust. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./

"Máj. 8-án Budapesten megkezdődött a Fidesz - Magyar Polgári Párt XI. kétnapos tisztújító kongresszusa. Orbán Viktor pártelnök-kormányfő nem mondott beszédet, egyetlen elnökjelöltként a választás utánra tartogatta mondandóját. "Aggodalommal tölt el - mondta -, hogy az előző kormány tisztségviselői tűnnek fel olyan békemozgalmakban, amelyek nem tesznek különbséget a koszovói áldozatok és a bűn elkövetői között". Kövér László ügyvezető alelnök szerint a koszovói válság átfogó rendezésének keretében a vajdasági autonómiát is meg kell oldani. A kongresszuson meghívottként vesz részt - a határon túli magyarság képviselői közül - Bugár Béla, a Szlovákiai Magyar Koalíció Párjának elnöke, illetve Duray Miklós, a párt tiszteletbeli elnöke, Eckstein Kovács Péter, a román kormány kisebbségügyi minisztere, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és Tőkés László, a szövetség tiszteletbeli elnöke, Papp Ferenc, a Vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalmának elnöke, Szabó Zsolt, a Holland Szabadság és Haladás Pártjának külügyi titkára, valamint Tomka György, a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség elnöke. Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke levélben köszöntötte a Fidesz kongresszusát. "A vajdasági magyarság fél, de nem veszítette el a fejét. Azt tapasztaljuk, hogy Magyarország NATO-tagsága és a kormány határozott, kiszámítható fellépése erősíti pozíciónkat". Tőkés László együttérzéséről biztosította a vajdasági magyarságot. Köszönetet mondott Kövér Lászlónak az autonómiával kapcsolatban a kongresszuson mondott szavaiért, mert - mint fogalmazott - az elvszerű, politikailag és erkölcsileg tiszta beszéd bátorítólag hat a kisebbségi sorban élő magyarokra. Aggodalmának adott hangot, hogy Romániában a magyarság a belső önrendelkezésen alapuló autonómiapolitikája a többségi hatalommal megalkuvó asszimiláns kisebbségi politikának eshet áldozatul. Markó Béla, az RMDSZ elnöke a kongresszust üdvözölve elmondta: azt a pártot köszönti, amely nem csupán Magyarország sorsáért, hanem közvetve az egész magyar nemzetért vállalt felelősséget. Azokért a magyar közösségekért, amelyek egymástól elszakítva is egymáshoz tartoznak, mert ugyanannak a nemzetnek vagyunk részei mindannyian - fogalmazott. Bugár Béla, a Szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Fidesz vezette kormány egyenrangú viszonyt teremtett a határon túl élő magyar kisebbségek számára, és intézményesülhetett kapcsolatrendszerük az anyaországgal. /Fidesz-kongresszus és vendégei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./"

Nov. 27-én Székelyudvarhelyen díjat osztott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány. A kisregénypályázatra 103 pályamunka érkezett. A zsűri az első díjat megosztotta, így tehát a két első díjas: Penckófer János (Beregszász, Kárpátalja) és Zsidó Ferenc (Székelyudvarhely). Második díjat nem osztottak, s a harmadik ugyancsak megosztott - a sepsiszentgyörgyi Balogh László kapta, illetve a Máramaros jeligét választó szerző. A díjátadás után Gálfalvi Zsolt, az A Hét főszerkesztője köszöntötte 70 éves vagy annál idősebb erdélyi magyar írókat: a 90. évét betöltő Anavi Ádám /Temesvár/ költőt, színműírót, a 80 éve Nagy Ilona /Nagyszalonta/ prózaírót, a 75 esztendős Papp Ferenc /Marosvásárhely/ prózaírót és Nagy Pál /Marosvásárhely/ irodalomtörténészt, a 70 éves Kányádi Sándor /Kolozsvár/ költőt és Veress Dániel /Sepsiszentgyörgy/ írót. /Megosztott díjak Székelyudvarhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30., Kiosztották a kisregény-pályázat díjait. = Népe (Csíkszereda), nov. 29./

Romániai magyar alkotók nyerték a Budapesten megrendezett II. Moholy Filmfesztivál fődíját, a Zsoltár Fehérvízen című dokumentumfilmmel, amely a Romániai Magyar TV Média Stúdiója és a Duna TV közreműködésével készült, alkotói B. Nagy Veronika, Mráz Ferenc és Kacsó Sándor. A magyar nyelvű regionális- és kábeltelevíziók seregszemléje a Moholy Filmfesztivál. A II. Moholy Filmfesztiválra 38 magyar nyelvű kisközösségi televíziós stúdió nevezett be: 6 budapesti, 26 vidéki és 6 határon túli alkotóműhely. A fesztivált a Moholy Nagy László Multimédia Egyesület szervezi, melynek elnöke Puszt Tibor filmrendező. Az egyesületet 1997-ben tizenegy közművelődési, oktatási, filmes és televíziós szakember alapította, a multimédia kultúra fejlesztését és terjesztését tűzve ki fő célul. Iskolát, Multimédia Televíziót működtetnek, Art-Mozi Filmklubot, a Kistotál Stúdiót. - A fesztivál idei fővédnöke dr. Mádl Ferenc köztársasági elnök volt, védnöke Tőkés László, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöke minőségében. A fődíjon kívül a Legjobb dokumentumfilmek kategóriában is díjat nyert a Média Stúdió (Romániai Magyar TV), megosztva a magyarországi Helényi Stúdió, Szigetközi percek című alkotásával. B. Nagy Veronika, Papp Ferenc és Kötő Zsolt alkotásának címe: Az ördög szeme. A Legjobb határon túli alkotóműhely díjat a Siflis Film kapta a Vajdaságból, az Ahol nincs jövő című filmért, melynek alkotói Siflis Zoltán és S. Gordán Klára. A hét Különdíj egyikét a felvidékiek kapták, A betléri kastély című filmért, mellyel a Bodva-völgyi Stúdió Szepsi nevezett be, alkotói Nagy Imre és Nagy István. /Guther M. Ilona: Moholy Filmfesztivál. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./

A millecentenárium alkalmából az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv-, és Történettudományi Szakosztálya és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közösen tudományos konferenciát rendezett Kolozsváron 2000. október 13–14-én, amelyen harminc Kolozsvár-központú szakdolgozatot mutattak be neves történészek, irodalomtörténészek és más kutatók. Az akkor elhangzottak kötet formájában is megjelentek: Kolozsvár 1000 éve. Kiadja az EME és az EMKE, 2001, Kolozsvár. A Kolozsvár 1000 éve szerzői névsora: Egyed Ákos, Csetri Elek, Kiss András, Pozsony Ferenc, Vekov Károly, Kovács András, Kovács Kiss Gyöngy, Balázs Mihály, Papp Ferenc, Jeney-Tóth Annamária, Sipos Gábor, R.Várkonyi Ágnes, Bíró Gyöngyi, Magyari András, Egyed Emese, Benkő Samu, D. Tóth Béla, Kötő József, Pölöskei Ferenc, Sas Péter, Gaal György, Balogh Ferenc, Benkő András, Dávid Gyula, Csucsuja István, Nagy Mihály Zoltán, Vincze Gábor, Pillich László, Wanek Ferenc. /Szabó Csaba: Emlékhatáresetek. Kolozsvár 1000 éve. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 15./

"A halottak napján szerte a Vajdaságban megemlékeztek a Tito partizánjai által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatokról. Az újvidéki Futaki úti temetőben lezajlott megemlékezést a Nagy Sándor nevét viselő Hagyományápoló és Műemlékvédő Magyar Egyesület szervezte. Jelena Jevtic, a vajdasági parlament alelnöke reményét fejezte ki, hogy a tartomány polgárai a jövőben egyenjogúan emlékezhetnek meg halottaikról. Papp Ferenc, a hagyományápoló egyesület elnöke beszédében azt hangoztatta: a 44-45-ös áldozatok egyetlen bűne az volt, hogy magyarok voltak. Az elmúlt tizenkét évben minden esztendőben állítottak keresztet a magyar mártíroknak, de ismeretlen tettesek azt rendre kidöntötték. Matuska Márton újvidéki publicista, történelemkutató szerint nem lehet pontosan tudni, hogy Újvidéken hány magyart végeztek ki, de az áldozatok száma több ezerre tehető. Az egész Délvidékre vonatkozóan sincsenek hivatalos adatok, becslések szerint a halottak száma valószínűleg meghaladja a harmincezret. A Vajdaságban a titói vérengzések áldozatairól első ízben nyíltan és szervezetten tizenkét évvel ezelőtt emlékeztek meg, addig a partizánok vérengzéseit tabu témaként kezelték Szerbiában. /A vérengzésekre emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./ "

1956. október 24-én reggel óta minden rádiókészülékkel rendelkező család percről percre követhette a budapesti eseményeket. Aznap Marosvásárhelyen a tartományi pártbizottság égisze alatt „értelmiségi találkozót” tartottak. A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi néptanács elnöke vezette. A részt vevő írók heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a „sztálinista” vonal (Hajdu Győző, Papp Ferenc, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Tompa László, Nagy Pál), valamint az idősebb nemzedék tagjai (Antallfy Endre, Molter Károly, Kemény János) is. Hajdu Győző a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámról beszélt. Sütő András szerint „igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó”. Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: „Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi körből való eszmei befolyás”. Az ülésen szóba került: mi történt Magyarországon? Hajdu Győző kifejtette: „folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc.” Leszögezte: „ha valaki párttag és kommunista, akkor meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei”. Sütő András nem értett egyet főnökével, tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: „Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. (...) Megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet” – mondta. Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi hozzátette, hogy személy szerint helyesli a békés tüntetést mint harci eszközt, mire Hajdu így válaszolt: „A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá”. A pártbizottság képviselője, Ioan Badioc „klasszikus” ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, ugyanúgy Kovács György. /Pál-Antal Sándor: Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

Jancsó Elemér (1905-1971) irodalomtörténész, egyetemi tanár örökségét méltatták az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszéke által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, november 23-án. A beszélgetést dr. Egyed Emese egyetemi tanár nyitotta meg. A meghívott vendégek hozzászólásai, a Jancsóhoz fűződő személyes emlékek felidézése méltó volt szellemiségéhez. A beszélgetés alatt Jancsó Elemér műveiből, személyes tárgyaiból rendezett alkalmi kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők, ahol látható volt a szabadkőműves páholyba tartozását bizonyító igazolvány is. Jancsó Miklós színművész édesapjához fűződő emlékeit idézte fel, Pomogáts Béla irodalomtörténész baráti beszélgetéseik tanulságait osztotta meg a résztvevőkkel. Papp Ferenc Jancsó gazdag könyvtárát méltatta. Kötő József színháztörténeti munkáira tért ki részletesebben. Cseke Péter Balogh Edgár és a Jancsó fivérek (Béla és Elemér) kapcsolatáról beszélt. /Végh M. Balázs: Alkalmi kiállítás és kávéházi hangulat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./

A Balázs Imre József szerkesztette tanulmánykötetben /A sztálinizmus irodalma Romániában /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007/ fülszöveg világosan fogalmaz: ,,A hivatali nyelv igyekezett teljesen kisajátítani a nyilvánosságot, és a magánéleti nyelv rétegében is dominanciára tört. Azok az egyéni nyelvjárások vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, az én kultúrája tiltás alá esett, vagy periferikusként bélyegezte meg a hatalom. " Balázs Imre József A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után című, alaposan dokumentált tanulmányában tekinti át az akkori irodalmat. Kevés szó esik viszont a korszak, az ötvenes évek uralgó műfajáról, a nagyregényről. (Köztük van: Nagy István A legmagasabb hőfokon, Kovács György Foggal és körömmel, Asztalos István Fiatal szívvel, Papp Ferenc Viharostető stb.). Érthetetlen a nagyregény reprezentatív elemzésének hiánya, mert a kötet igyekezett áttekinteni az irodalmi lapok helyzetét is. Gyulai Levente az Utunkat, Vári Csaba az Irodalmi Almanachot vizsgálta, Sütő-Egeressy Zsuzsa a Dolgozó Nő reprezentatív nőképét, Vallasek Júlia pedig a gyermekkép alakítására koncentrált. A korszak vezető kritikusai alakították az irodalmat, döntöttek arról, hogy mi a helyes sok írót hallgatásra ítéltek, sokakat bebörtönöztek (Méliusz József, Balogh Edgár, Bözödi György, később Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula), még többet megfélemlítettek. /Bogdán László: A sztálinizmus irodalma Romániában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

Örömmadár a szívünkben
– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta "olvasókönyv" minden közösségben elkelne.
A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról ("Ezt a kutat betömi az idő"); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt.
A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt- tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszáza-dokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrástól kölcsönzött metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy "madár". A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Szent István-napi ünnepség Aradon
Arad – Tegnap, Szent István napján, a sokéves hagyomány szerint, újra együtt ünnepelt az aradi magyarság. A Püspökség utcai RMDSZ székház udvarán egyetlen jókora bográcsban a sofronyai Oláh Sándor 50 kiló sertéshúsból főzte a valódi, magyarosan ízesített pörköltet, egy másik bográcsban 45 kiló burgonya rotyogott. Eközben a Máltai Segélyszolgálat aradi munkatársai palacsintát sütöttek, használt ruhát tartalmazó tombolacsomagokat árusítottak a rászorulók javára.
Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök Szent István napjának közös megélését, az együtt ünneplés hagyományát emelte ki. Együtt lenni a közösség megerősödését, hitünknek, Szent István hagyatékának a megbecsülését jelenti, mert Aradon vagyunk és lenni is akarunk. Faragó Péter parlamenti képviselő is örömének adott hangot a Szent István napi közös ünneplés hagyományáért, ami ritka kincse magyarságunknak. Üdvözlő szavaik után köszönetet mondtak a támogatóknak, mindenkinek kellemes együttlétet, jó szórakozást kívántak. Ehhez nagyban hozzájárult Miltaller Lajos és felesége, Julianna, akik szintetizátoron szórakoztatták az ünneplőket. 19 órától ünnepi szentmisén vehettek részt a belvárosi katolikus templomban, vacsora után a székházban 20. 30 órától Lehoczky Attila történelemtanár filmvetítéssel egybekötött előadást tartott első szent királyunkról. Utána levetítették az István a király című rockoperát. Néhány embert megszólaltattunk a jelen lévők közül. Meszmann János Németországból érkezett haza, együtt ünnepelni. Amikor visszautazik, a kint élő magyaroknak beszámol az ünnepség részleteiről, a hangulatáról. Simandan Edit először vett részt az ünnepségen, de nem utoljára, mert felejthetetlen élmény marad számára a vidám, bensőséges együttlét.
A 83 éves Papp Ferencnek nagyon sokat számít együtt ünnepelni Szent István napján, hiszen ha ő nem lett volna, már a magyarság sem lenne. Ezért bárhol is éljenek a magyarok, ünnepelniük nem csak lehetőség, kötelesség is.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Elismerni a múltat a jövő tiszteletéért
Szeptember 22-én, szombaton délelőtt a szentábrahámi unitárius templomban a Magyar Honvédelmi Minisztérium kitüntetését adták át Szőcs Gyulának. A 90 éves férfi a második világháború idején önként vonult be katonának, megvédeni a magyar hazát.
Szentábrahám községben szombaton 11 óra előtt néhány perccel megtelt az unitárius templomkert, ahol a helybéliek nagy része virágcsokorral kezében ácsorgott. Az idősebbek korábban elfoglalták helyeiket a templomban, harangszóra megérkeztek a magyarországi és helybéli elöljárók is, a fakazettás kis templom zsúfolásig megtelt.
Berei István, a község unitárius lelkésze a szószékről szólt az egybegyűltekhez. Szőcs Gyulát méltató szavaiban kiemelte: életét és munkásságát nemcsak a közvetlen környezetében élők értékelik, hanem a magyar Honvédelmi Minisztérium is számon tartja.
A magyarországi elöljárók közül Papp Ferenc ezredes Hende Csaba magyar honvédelmi miniszter üdvözlő szavait tolmácsolta. Papp igencsak megtisztelőnek érezte, hogy a jelenkor katonájaként egy olyan emberrel találkozhat, aki valamikor önként ment harcolni a magyar hazáért. Beszédében röviden vázolta Szőcs Gyula katonai életét, aki 1942. október 3-án huszonévesen vonult be a háborúba, önként húzott egyenruhát és vállalta, hogy székely határvédő katona lesz. Egy évvel később megsebesült, és fogolyként az orosz frontra került. 1944-től öt éven át volt hadifogoly, mindennapjait hidegben, éhezve, nélkülözve töltötte. „A legnagyobb világégésben, a legtöbb emberáldozatot követelő harcban az, hogy olyan kitartóak tudtunk lenni és hogy oly sokáig megvédtük az ezeréves határt, a sok száz és ezer olyan katonának volt köszönhető, mint Szőcs Gyula” -- fejtette ki Papp, majd a harcban való kiállásért, a honvédelem iránti elkötelezettségért és kitartásért, a haza védelméért a I. Osztályú Honvédelemért kitüntetést adta át a 90 éves egykori magyar katonának. Ezt követően Bende Sándor, az RMDSZ Gyergyó területi szervezetének elnöke Borboly Csabának, Hargita Megye Tanácsa elnökének szavait tolmácsolta.
Szombatfalvi József unitárius esperes személyes élményeinek bemutatásával kezdte beszédét. „Kicsiny gyermekkoromtól számon tartottuk a faluban azokat az embereket, akik harcba mentek. Én magam 12 éven keresztül ebben a templomban köszönthettem Gyula bácsit. Édesapámtól igencsak sokat hallottam a háborúról, tűzharcról és a fogságról, arról az időről, amikor Szőcs Gyula bácsival bajtársak voltak, vagyis társak a bajban” – fejtette ki az esperes. Akkor egy katona életében mindennapos volt a rettegés, a frontokon végigjárva nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot. „Örökölnünk kell valamit abból a tartásból, szülőföldszeretetből, amiért Önök meghozták az áldozatot” – emelte ki, majd a magyarországi elöljárókhoz fordulva elmondta: azáltal, hogy az anyaországban számon tartják azokat, akik vérüket adták a hazáért, minket, erdélyi magyarokat is számon tartanak.
Utolsóként Szentábrahám díszpolgára, Szabó László szólalt fel, aki Földi Pál Horthy tábornokai című művéből idézve méltatta Szőcs Gyulát. Az ünnepélyes átadót a helyi iskolások gitárral kísért énekei után Lőrinczi Anna néni háborús nótákkal zárta.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Csendőrök és vármegyések csaptak össze
Összecsapásba keveredtek a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) háromszéki aktivistái a csendőrséggel december elsején Sepsiszentgyörgyön. Két fiatalt a hatóságok bekísértek, miközben az Új Jobboldal zavartalanul provokálva vonult ki a megyeszékhelyről.
Az incidensre a hivatalos ünnepség vége felé került sor, amikor a szélsőséges román szervezet tagjainak gépkocsija és az őket szállító Szatmár megyei busz mellett várakozó vármegyések nem tettek eleget a hatósági felkérésnek, hogy vonuljanak arrébb. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) mintegy nyolcvan tagja 2009 és 2011 után immár harmadik alkalommal vett részt a hivatalos sepsiszentgyörgyi ünnepségen, a csendőrök pedig a járműveikhez érkezésük előtt próbálták a HVIM tagokat arrébb tessékelni. Az egyenruhások többszöri felszólítás után elkezdték az Erzsébet park irányába tolni a vármegyés fiatalokat, valamint azt a pár személyt, akik szintén a román szervezet jelenléte ellen jöttek tiltakozni.
Az indulatok pár másodperc alatt felcsaptak, amely nyomán dulakodásra került sor, és két fiatalt – pár perces eltéréssel – a csendőrök kiemeltek a kavarodásból és elszállítottak, szemmel láthatóan erőszakot alkalmazva. A karhatalmi erők és a tiltakozók végül a park bejáratáig jutottak, itt újabb lökdösődés kezdődött, sértő, fenyegető szavak hangzottak el. Időközben az Új Jobboldal felvonulói is a járművekhez érkeztek, és újból elkezdték skandálni a délelőtt már elhangzott rigmusokat, provokálva többek között a média képviselőit is, majd lassan elindultak rendőrségi és csendőrségi felvezetéssel. A karhatalmi erők egyébként csak csitítani próbálták őket, tettlegességre nem került sor.
Tóth Bálint, a HVIM képviselője az incidens kapcsán elmondta, csak annyit szerettek volna, ha engedik, hogy a Székely Mikó Kollégium előtti útszakaszon maradhatnak – ott parkoltak az Új Jobboldal tagjait szállító gépkocsik, valamint az autóbusz. Az aktivista szerint a csendőrök kettős mércét alkalmaztak, amikor erőszakkal – kihasználva azt is, hogy rohamruházatban vannak –, rúgásokkal, ütésekkel eltávolították őket, de a román szervezet tagjaihoz nem nyúltak. A fiatal szerint közülük senki nem ütött meg egy csendőrt sem. Tóth Barna elismételte korábban a magyar tiltakozók által már elmondottakat, hogy nem a nemzeti ünnep hivatalos rendezvénye, hanem az Új Jobboldal jelenléte ellen tiltakoztak – mintegy negyvenen. A HVIM-képviselő hozzátette: a csendőri fellépésnek jogi következményei is lesznek, már felvették a kapcsolatot több ügyvéddel. A hatóság Papp Ferenc kolozsvári tagjukat, illetve Farkas Bálint erdővidéki aktivistájukat állította elő.
A délelőtt sem volt csendes
Noha úgy tűnt, incidensre nem kerül sor, a román szélsőségesek jelenléte az ünnepség előtt már borzolta a kedélyeket. Az Új Jobboldal mintegy nyolcvan tagja az előző két alkalomhoz – amikor ugyancsak Sepsiszentgyörgyön ünnepeltek – hasonlóan most is végigvonultak transzparenseikkel, zászlóikkal az ortodox katedrálistól a Mihai Viteazul térig, némileg lemaradva a hivatalos menettől. A legszembetűnőbb ez alkalommal is az egységes, oszthatatlan nemzetállamot hirdető transzparens volt. A skandált rigmusok is ismerősen hangzottak: Hargita, Kovászna román föld (ezt egyébként egy zászlóra felírva, az ünneplő tömeg láthatta a hivatalos események alatt is), A román nyelv az egyetlen úr, Székelyföld román föld, nemzeti egységet, és hasonlók.
A magyar tiltakozók – zömükben a vármegyések – először az Erzsébet park menti járdáról üzentek – egyrészt, hogy Vesszen Trianon, Székelyföld nem Románia, idegenek, menjetek haza, másrészt, hogy a felvonulók tanuljanak meg magyarul, illetve a második helyszínen már obszcén gesztusokkal is megnyilvánultak. Utóbbiak már a Szent György szobor előtti zöldövezetről „indultak” az Új Jobboldal felvonulói irányába, akik nem fukarkodtak a válasszal. Az idősebb magyar „ellentüntetők” részéről többször elhangzott, hogy szégyelljék magukat az Új Jobboldal tagjai, amiért Sepsiszentgyörgyre jönnek provokálni, sértegetni a helyieket.
A hivatalos ünnepség egyébként csendesen zajlott le, és öt kisebb repülőgép légi bemutatójával, feliratos konfetti szétszórásával ért véget. Némileg visszás volt ugyanakkor, hogy míg a vezérszónok románokat és magyarokat egyaránt köszöntött, Codrin Munteanu volt háromszéki prefektus a dákó-román elmélet köré építette egész beszédét. A kormányhivatal egyébként incidensmentesnek (a csendőrök és vármegyések közötti összecsapás a park másik végén történt) ítélte meg az ünnepséget, illetve 15 ezerre becsülte a megye szintjén három helyszínen zajló eseményeken résztvevők számát. Utóbbi adat azért érdekes, mert noha idén meglepően sokan tartották érdemesnek Sepsiszentgyörgyön, hogy részt vegyenek, ugyanez a szám szerepelt a Székelyek Nagy Menetelése hivatalos közleményében is. A magyar elöljárók, amint azt jelezték, nem vettek részt a megmozduláson.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Bírsággal megúszták a vármegyések
Rendbontásért kiszabott borsos bírsággal távozhatott vasárnap este a háromszéki csendőrségről a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom azon két tagja, akiket a december elsejei ünnepségen vettek őrizetbe a hatóságok.
Mint arról beszámoltunk, vasárnap Sepsiszentgyörgyön dulakodás tört ki az Új Jobboldal felvonulása ellen tiltakozni kivonult HVIM tagjai, valamint a csendőrség kivezényelt egységei között. Az incidens nyomán Papp Ferenc kolozsvári és Farkas Bálint erdővidéki fiatalt, a szervezet aktivistáit bekísérték a csendőrségre. A hatóság vezetői a helyszínen nem kívánták kommentálni, hogy miért került sor a lépésre, viszont a szóvivő utólag elmondta: a két fiatal erőszakosan lépett fel a csendőrökkel szemben, miközben azok csak át akarták terelni a tiltakozókat a park bejáratához. A kihallgatás után végül a hatóság képviselői úgy döntöttek, rendbontásért megbírságolják és elengedik a két fiatalt. Egyikük 700, míg a másik 1000 lejt kell kifizessen viselkedéséért. A szervezet aktivistái, akik részt vettek az incidensben, az Új Jobboldal távozását követően a csendőrségre mentek. A két fiatal bő két óra után távozhatott.
Tóth Bálint HVIM képviselő két társuk elhurcolását követően a helyszínen elmondta, hogy a csendőrség fellépését jogtalannak tartják, és az eset nem marad jogi következmények nélkül.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Nem indul eljárás Boldizsár Béla ellen
A Bélafalván élő Boldizsár Béla, a Tuzson János Hagyományőrző Társaság vezetője a minap kapta kézhez a marosvásárhelyi ügyészség végzését, amelyben arról értesítették, hogy lemondtak a bűnügyi nyomozásról, és nem indítanak ellene bűnvádi eljárást.
A Daniela Călin ügyész által aláírt végzésben az olvasható, hogy március 24-én iktatták a marosvásárhelyi rendőrségen a Maros Megyei Sabin Motora Ezredes Csendőrfelügyelőség panaszát azzal kapcsolatban, hogy a székely szabadság napján, március 10-én 20 óra körül Boldizsár Béla egy csoport élén kihúzta kardját, és azzal tüntetőleg hadonászott a kocsiban ülő személyek felé. Az ügyészség március 31-i döntése nyomán elrendelte a bűnvádi nyomozás elindítását Boldizsár Béla ellen veszélyes tárgyak jogtalan birtoklásáért és használatáért, amiért legtöbb hét év börtönbüntetés szabható ki. A nyomozásból és a helyszínen készített videofelvételből az derült ki, hogy Boldizsár Béla tette nem összesíti a bűnvádi eljárás elkezdéséhez szükséges elemeket, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy megszüntetik ellene a bűnvádi eljárást. A húszlejes eljárási költséget az államkasszából fedezik – olvasható az ügyészségi végzésben.
Mint már hírül adtuk, Vetró András szobrász, hagyományőrző pénzbüntetéséről szóló jegyzőkönyvet a csendőrség kérésére a bíróság megsemmisítette. A kilenc, pénzbírsággal sújtott vármegyés fellebbezési tárgyalásai is elkezdődtek, Hodor István óvását június 10-én és 24-én július 1-jére napolták, Demeter Dénesét június 20-án szintén elhalasztották, szeptember 19-én tűzik ismét napirendre. Varga András fellebbezését július 4-re, a Szőcs Csongorét szeptember 4-re, a Salamon Csaba Attiláét szeptember 15-re, a Szőcs Zoltánét október 20-ra tűzték ki, Tóth Bálint, Papp Ferenc és Varga László Előd esetében pedig még nem tűzték ki a tárgyalás időpontját.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köszönöm, jól vagyok (Születésnapi beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval)
– Első kötete, amelyre felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók kö­rében, a Köszönöm, jól vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás-sorozatban. Miről szól a kisregény? – Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársonyleplet. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről...
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható: SUMMA – A Boldog utcán innen.
Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, s a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy „nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet”, és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban, apámmal élve, akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos-inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a Duna–Fekete-tenger csatornánál vezettem elektromos exkavátort, és a tervezőirodában műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– Milyen emlékeket őriz a moldvai katonáskodás idejéről, a múlt század ötvenes éveiből?
– Katonáskodásom idején, amikor azért is rettegtünk, hogy bevetnek bennünket a magyar forradalom ellen, füzetnyi verset írtam erről. Őrmesterem félelmében, titkon megsemmisítette verseimet. Blogomban, amelyet Titoktárnak neveztem (titoktarcsi.blogspot.se), közlök ezekből, néhányat másolatban őriztem.
– 1958 és ’68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa volt, majd tíz év után otthagyta a lapot, hogy fél évig a helyiipari vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságírói igazolványomat a titkárnő asztalára és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a helyiipari vállalatnál.
– De közben elvégzett egy bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
– Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője két éven keresztül az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak „szabad kezet” akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok? – Napilapnál művelődési rovatot is vezettem, innen van bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a megyei könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál. – 1970-től közel két évtizeden keresztül meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak. Mi hozta a váltást, amikor új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését?
– Cseke Gábor felfelé buktatása után magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amelybe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta a nevelési rovat vezetőjeként igyekeztem elhallgatott történelmünkről írni riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben is. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet elmondani. A Szülőföldtől távol riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy pártkönyvem mellé tette a sajátját Cseke Gábor is. A későbbi aktivista főszerkesztő megpróbált fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz. – Kik azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk? – Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazás nyomán kerültem ismeretségbe. Edgár később tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségébe való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításakor. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrégen elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a Securitatét is szolgálnia kellett... Nem tudok megbocsátani a besúgóknak! A csoport, ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja. – Hogyan emlékszik a ’85-ben kezdődő megszorításokra?
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy rendszerváltás küszöbén állunk. A főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki, feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek, az Huszár Sándor sorsára jutott. A módszert már előbb sikerrel használta Kovács András főszerkesztőm is. Mezei Józsefet, mert tisztafejként nem vette észre, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően önkéntes újjászervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, amely manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata ennek a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is felvetettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is... Mert olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amelyet kár ne folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a részvételemmel bejelentett művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelő igényét semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– ’95 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, ebből hosszabb „svéd szerelem” következik. Miért döntött úgy, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető-ápoló magyar kolóniában tölti?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halála után, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, félmagyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: alapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd–magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, s nemzetközileg elismert diplomája révén a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja.
– Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt húsz évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésemet. Az Ághegy (aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 számát tíz vaskos kötetbe foglaló antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen pályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az uralgó erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegy pedig mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek, valamint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságnak is választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, hanem gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Évtizeddel ezelőtt meghirdettem: magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem a részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az „alagsorokkal” kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataim szervezeti szabályzatba foglalását azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több kötete jelent meg, kérem, sorolja fel. Várhatunk-e újabb Tar Károly-válo­gatást?
– Remélem Est című versgyűjteményem mielőbbi megjelenését. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kiadtam többek között barátaim megajándékozása céljából, kis példányban néhány könyvemet: SUMMA: A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh – Emlékkönyv, Pánik – regény, Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt – regény, Tar Károly TITOKTÁRa – publicisztika, Kedves könyveim könyve – könyvismertetők, esszék, regények színhelyén, Itt és ott – versek és képek, Száraz oázis – négy színjáték, Ami eszembe jut – kisprózai írások.
– Ha holnap kérnék/sugallnák, térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Az újraindított ESZC ismételt elindítását – amennyi eszem és jóindulatom még akad – a következő évtizedben is vállalnám...
Székely Ferenc
TAR KÁROLY tagja a román, a magyar és a svéd írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. 2002-ben a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatán különdíjat, 2006-ban a Várad folyóirat Horváth Imre-pályázatán különdíjat, 2006-ban az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című munkájáért szintén kü­löndíjat kapott. A magyar művelődésben végzett munkájáért 2003-ban a Magyar Kultúra Lovagja címmel, 2013-ban Ex Libris-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, 2014-ben a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll-díjával tüntették ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés a 80 éves Tar Károly íróval
Erdélyi svéd "szerelem"
– A minap újból beleolvastam a Viselkedjünk című, 1988-ban megjelent illemtankönyvébe. Annyira fontos ez a könyv – nemcsak fiatalok körében –, hogy most, a harmadik évezred elején tanítani kellene Európa magyar iskoláiban.
– Azt hiszem, az e kis könyv nyomán született Illemszótár című könyvemben megfogalmazott ajánlás maradandó megállapítása az érdekes: "Ez a könyv nem kívánja a szájbarágós pedagógia gyakorlata szerint szabályokba szorítani a helyes viselkedés mikéntjét. Különben is ezeket a szabályokat az eddigiekből okulva mindenkinek saját magának kell kialakítania. Az illemben csak a jól viselkedni kész egyén jóérzése az állandó. Jóérzésből pedig mindenkor a megfelelő viselkedési szabályok is kialakíthatók. A szótár ehhez nyújt segítséget, támpontot, példát és sok hasznos ismeretet. A kényelmeseknek és a megcsontosodott illeműeknek nem ajánljuk ezt a könyvet. Hiábavalóan ne költsék erre a pénzüket. A változó időben a változtatás egyben jobbítás. A viselkedéskultúrának is új alapokról indulva kell javítania nem éppen dicséretes emberi kapcsolatainkon".
– Első kötete, amire felfigyelt a szakma és egyöntetű sikert aratott az olvasók körében, a Köszönöm, jó vagyok volt, 1969-ben jelent meg a Forrás sorozatban. Miről szól a kisregény?
– Már akkor sem volt titok, hogy kisregényemmel a proletárburzsoáziáról rángattam le a vörös bársony leplet. Volt egy rövid fél esztendő, a kurblivassal élre került és biciklitolvaj csicskása uralkodásának váltása idején, amikor a vásárhelyi Igaz Szó, majd Kacsó Sándor jóváhagyásával a Forrás sorozat könyveinek máig legnagyobb példányszámával megjelenhetett. A könyvet az egykori illegálisok elégették, az előszót író Bálint Tibort veréssel fenyegették meg, engem kilenc évig eltiltottak a közléstől. Később sem engedték meg, hogy a Forrás-nemzedék valamelyik csoportjához soroljanak. Nálunk figyelmen kívül hagyták. Megelégedtem Ruffy Péter és Illyés Gyula dicséretével. Legutóbb Kántor Lajos méltatása jelentett némi elégtételt művem elhallgattatásáért.
– Kolozsváron, Európa egyik legszebb városában született a két világégés között, 1935-ben. Meséljen gyermekéveiről, háborús emlékeiről!
– Megtettem ezt készülő pentalógiám első kötetében, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. SUMMA – A Boldog utcán innen. Máig érő bajom, hogy apám Károlynak nevezett, a születési bizonyítványomba Carolt írtak. A hivatalon kívül soha senki nem használta ezt a nevet. Most, amikor gondoskodtam, hogy "nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet" és a svédek az ékezetet is kiteszik keresztnevemre, otthon nem kaphatok igazolványt és útlevelet sem, mert a hivatal szerint nem is létezem. Négyesztendős koromban csak románul tudtam, egy öregasszony vigyázott rám. Apámmal lakva akkor laktam jól, amikor elettem előle az egy tál ebédet. Mostohaapámnál élveztem a külvárosi életet, jó voltam mézeskalácsos inasnak, a Református Kollégiumban pedig szobrásztehetségnek hittek. Aztán úgy is volt, hogy négy kolozsvári szülőm között, mert mostoha volt a sors, internátusban kellett laknom. Későn érő gyerek voltam, de a sok iskolareform miatt 17 évesen már technikusi diplomám volt, és a magam lábára állva kezdtem felnőtteknek való életet, jó messze szülővárosomtól, amely, ha ragaszkodom is hozzá, mindig kiebrudal. Konstancán, a tengeri csatornánál vezettem elektromos exkavátort és a tervezőirodán műszaki rajzolóként fénymásolási újításomért pénzt is adtak.
– 1958–68 között az Igazság című Kolozs megyei tartományi lap munkatársa, s tíz év után otthagyja a lapot, hogy fél évig a Helyiipari Vállalatnál keresse kenyerét, technikusként. Miért hozta ezt a döntést?
– Miután kisregényemet a főszerkesztő kulcsregénynek minősítve lapunkban elhallgatta, egy vajdrágító kormányintézkedést bíráló vitám nyomán letettem újságíró-igazolványomat a titkárnő asztalára, és távoztam a szerkesztőségből. Az akkoriban elrendelt személyzetleépítéssel úsztam meg a dolgot, és kaptam technikusi állást a Helyiipari Vállalatnál.
– És eközben elvégzi a bukaresti újságírói főiskolát és a magyar–román szakot a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán…
– Az újságírást második szakmámnak tartva, az 1960-as évek elején végeztem főiskolát. A magyar nyelv és irodalom szeretete és romántanárom biztatására, aki román nyelven írt karcolataimért biztatott, iratkoztam be a Pedagógiai Főiskola román–magyar nyelv és irodalom szakára. Később, amikor már az Ifjúmunkás publicistája voltam, hároméves mesteri tanfolyamon sajtóvezetői képesítést nyertem.
– Mint Kolozs megye utolsó magyar nemzetiségű közművelődési felügyelője, két éven át, az újonnan átszervezett adminisztratív-földrajzi tájegység magyar művelődési életét igazgatta – a lehetőségekhez mérten. Mennyire adtak "szabad kezet" akkor az élet minden területét behálózó cenzorkorifeusok?
– Napilapnál művelődési rovatot is vezettem. Innen bizonyos tájékozottságom a közművelődésben. Elégtételt az adott, hogy sikerült két Kolozsvár környéki énekkar évfordulójának ünnepléséhez kormánykitüntetéseket szereznem, és munkakörömön kívül, saját felméréseim alapján a kalotaszegi falvak magyar könyvállományát fővárosi könyvraktárban porosodó kötetekkel gyarapítanom. Ezt a Megyei Könyvtár elrománosító törekvései ellenében, a falusi könyvtárak címére küldött könyvekkel értem el. A megyei néptanács értünk felelő alelnöke jelzésére, miszerint igen sokat dolgozom, szívesen vállaltam Cseke Gábor felkérésére munkát az Ifjúmunkásnál.
– 1970-től közel két évtizeden át meghatározó egyénisége a Bukarestben megjelenő erdélyi magyar ifjúsági lapnak, az Ifjúmunkásnak. Ezután új megbízatást kapott, s el kellett vállalnia a Napsugár és a Haza Sólymai főszerkesztését, hogy az apró magyarok is részesüljenek a "szeretett nagyvezérünk" iránti éljenzésből, de ugyanakkor – kellő zsurnalisztikai rátermettséggel – a valós értékeket, a gyermekeknek szánt, politikamentes irodalmat, képzőművészeti alkotásokat is be kellett vinni a laptestbe…
– Cseke Gábor felfelé buktatása után a magát a diktátor fia barátjának feltüntető főszerkesztőm ellehetetlenítette munkámat. Azt terjesztette a szerkesztőségben, hogy magyarkodom, nincs olyan írásom, amibe ne csempészném be a nemzetiségek ügyét. Évek óta, már mint a nevelési rovat vezetője, elhallgatott történelmünkről is írtam riportjaimban, elemző írásaimban és jegyzeteimben. Ezer kilométer a Dunán, Ezer kilométer a Kárpátokban, Keskenyvágányon, Regények színhelyén, Tanítók nyomában, Váraink, Szerelmes történelem és más sorozataimban Erdély történelméről igyekeztem a lehető legtöbbet írni. A Szülőföldtől távol című riportsorozatomra a Központi Bizottság is felfigyelt. Csak az mentett meg, hogy Cseke Gábor saját pártkönyvem mellé tette a sajátját. Az aktivista főszerkesztő fegyelmi eljárással fenyegetve távozásra akart bírni, végül a felfelé buktatás kényelmesebb változatát választva, javasolta áthelyezésemet a két gyermekirodalmi laphoz.
– Kik voltak azok a jeles romániai költők, írók, képzőművészek, akikkel dolgozott, s ma is szép emléket őriz róluk?
– Tamás Gáspár pelenkázott, a napilap szerkesztőségében engem nevezett meg írástudóként, Papp Ferenc és Kemény János biztatott regényírásra, Kacsó Sándor bátorságra tanított. Nem tartoztam egyik írói csoportosuláshoz sem. Szőcs Géza támogatására keltem a Fellegvár védelmére. Balogh Edgárral és Gaál Ernővel egy székelyföldi körutazáson kerültem ismeretségbe. Edgár később, amikor a Donát negyedbe költöztem, tanítványául fogadott. A Napsugárnál, ha kellett, Kányádi két kis verséből harmadikat csináltam, hogy kieszközölt külföldi távollétében fizetését biztosítsam. Bálint Tibor dicsérete jólesett, Fodor Sándor barátsága még a Bajor-féle katolikus lap szerkesztőségben való fogadásom után is tartott. Jó esztendeig dolgoztam Szőcs Gézának az Erdélyi Szépmíves Céh újraindításában. Egyetlen korombeli íróbarátom a nemrég elhunyt Lászlóffy Csaba volt. Varró János két regény megírására ösztönzött, nem sejtettem, hogy a szekuritátét is szolgálnia kellett. Nem tudok megbocsátani a besúgóknak. A csoport (klikkek), ahova tartoztak, ma is védi őket. Györkös Mányi Alberthez is közel álltam. Soó Zöld Margit mellett Deák Ferenc értette lapújító terveimet, neki köszönhető a Napsugár máig használatos címlapja.
– Hogyan emlékszik a ’85-ben beindult megszorításokra, amikor nemcsak a sajtóban, de az élet minden területén "húztak egyet" a csavaron, a legrafináltabb módszereket vetették be, hogy biztosítva legyen szeretett hazánk "felvirágoztatása"? Egyik elokvens példa Huszár Sándor eltávolítása A Héttől, azzal az ürüggyel, hogy egy kép fejjel lefelé jelent meg nyomtatásban. Nyilván, nem ez volt az első, sem az utolsó "kitaláció"…
– A nyolcvanas évek végéhez közeledve csak a vak nem látta, hogy a rendszerváltás küszöbén állunk. Főszerkesztőséget tudatosan, a szerkesztőség kérésére vállaltam. Akkoriban majd minden magyar lap élére pártaktivistát neveztek ki. Feladatuk a lapok elsorvasztása volt. Aki valamiért nem felelt meg ennek a feladatnak, a Huszár sorsára került. De ezt a módszert már előbb sikerrel használta Kovács Andor főszerkesztőm. Mezei Jocót, mert tisztafejként nem láthatta, hogy a spalton lévő fekete folt tótágast álló cinklemez eredménye, sietve menesztette. Az igazi ok az volt, hogy Jocó szemébe mondta a főnöknek: nem ért a képzőművészethez.
– A ’89-es változást követően, önkéntes újraszervezője, törvényes beiktatója, majd intézője is az Erdélyi Szépmíves Céhnek, ami manapság keveset hallat magáról. Mi volna ma a legfontosabb feladata a Céhnek?
– A Céh újraindítását mostanában is említettem Szőcs Gézának. Hiszem, hogy eljön az ideje ennek is. Mert az ESZC olyan, Kós Károly által reánk hagyományozott kincse az erdélyi magyarságnak, amit kár nem folytatnunk. Távozásom után az erdélyi magyarság vezetői közötti torzsalkodás légkörében sajnálatosan ellehetetlenült ez a művelődési egyesület, amelynek 27 fiókját terveztem, és félszáznál több külön könyvtárat létesítve beindítottam. Mert sablonos módon, a közérdek követelését semmibe véve, a személyes érdekek kerültek előtérbe. Azt hirdettem, hogy a Céh nem valakié, hanem az erdélyi magyaroké, így sikerült 2600 fizető támogatót toboroznom. Kós Károlyt követve, hiába adtam nyomdába az első sorozat hat kötetét, a nyomtatásra szükséges pénzt a sokféle, rosszindulatú akadályoztatás miatt nem sikerült biztosítani.
– 1995 végén, fia, szülei és felesége halála után Svédországba költözik, svéd-magyar unokái nevelése végett, de végül ebből hosszabb "svéd szerelem" következik. Miért hozta azt a döntést, hogy élete hátralévő éveit Európa északi felében, egy erős, nyelvét és gyökereit szerető- ápoló magyar kolóniában tölti le?
– Engem szüleim példája szolgálatra nevelt. Fiam, szüleim és feleségem halálát követően, ha megkésve is, de szilárd elhatározással családom szolgálatára szántam el magam. Családegyesítés nyomán, nyugdíjasként kerültem Svédországba, fél magyar unokáim nevelésére. Azóta minden vasárnap magyarórára várom három unokámat. Közszolgálatomnak is helye van itt: megalapítottam és szerkesztem a Magyar Liget családi lapot és az Ághegy című, skandináviai magyar irodalmi és művészeti folyóiratot. Némi rádiós tapasztalattal egy ideig vezettem az egyetlen svédországi magyar rádióadást, és főszerkesztésem alatt jelent meg a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränsen (Határokon át). Tanári képesítésemnek hasznát vettem. Minden karácsonyfánk alatt unokáim saját verssel vagy svéd-magyar fordításokkal szerepelnek. Nagyobbik unokám tavaly nyáron kitűnően vizsgázott a Balassi Intézetben, és a nemzetközileg elismert diplomája még inkább feljogosítja arra, hogy a svédországi fiatal fordítók közösségének ismert tagja legyen.
– Aki svédországi éveit és munkásságát követi, annak az a véleménye, hogy csöppet sem vett vissza a kolozsvári-bukaresti életritmusból, sőt, igenis, belekapcsolt… Készítene egy kisebb leltárt az elmúlt 20 évről?
– Lassan befejezem önkéntes küldetésem. Az Ághegy (http://aghegy.hhrf.org) egyféle, 50 lapszámát tíz vaskos kötetbe foglalt antológia is, amelybe összegyűjtöttem a Skandináviában élő magyar alkotókat. Éppen most fejezem be utolsó számát. Az egyetlen, csaknem minden támogatás nélkül megjelenő magyar folyóirat a világon. Nyolcvanévesen, társadalmi segélyből élve, anyagilag sem bírom tovább. Tizenhárom könyvem vár kiadóra, az elmúlt két évtizedben Erdélyben mindössze az Irodalmi Jelen regénypályázatán különdíjas regényemet jelentették meg. Okáról az egyik kiadó igazgatója azt mondta, hogy ez azért van, mert valaki olyanhoz tartozónak számítanak, akit nem kedvelnek az erdélyi magyar politikusok. Átadom a Magyar Liget (http://magyarliget.hhrf.org) szerkesztését egyik munkatársamnak, az Ághegyet pedig, mert nem találtam olyan embert, aki szerkesztését és szervezését ellenszolgáltatás nélkül végezné, visszahelyezem eredeti helyére, mellékletként fog megjelenni.
– Több írószövetségnek s a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának választmányi tagja. Mi a véleménye, hol kellene jobban odafigyelnünk, hogy anyanyelvünk ne sérüljön, gazdagodjon, úgy adjuk át utódainknak, ahogyan kaptuk?
– Magyarságunk jövője a magyar családokban dől el. Éppen úgy, ahogyan a magyar egyesületekben is, nem az emeleteken ütköződő pózolók, hanem a földszinten élő ezrek a fontosak. Az RMDSZ alapításából is kivettem részem, a kolozsvári huszonhét tagú szervezőbizottságot vezettem, amíg a saját pecsenyéjüket vigyázók meg nem rágalmaztak. A magyar szervezkedés alapjait, az "alagsorokkal" kezdődően, a régi magyar tízes szervezetek hagyományának folytatásában látom. Ilyen irányú javaslataimat szervezeti szabályzatban azok nem hagyták, akiknek a közösség csak arra kellett, hogy karrierjüket építhessék.
– Több verseskötete jelent meg kérem, sorolja fel ezeket. Várhatunk-e újabb Tar Károly- versválogatást?
– Remélem, hogy az Est című versgyűjteményem mielőbb megjelenik. Baráti biztatást Pomogáts Bélától és Kalász Mártontól kaptam, kiadót ezután kell keresnem. Kis példányszámban kiadtam néhány könyvemet: SUMMA – A Boldog utcán innen, Saját lábon, Ezer kilométerekkel – 1, Ezer kilométerekkel – 2, Erdélyi Szépmíves Céh (emlékkönyv), Pánik (regény), Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt (regény), Tar Károly Titoktára (publicisztika), Kedves könyveim könyve (könyvismertetők, esszék, regények színhelyén), Itt és ott (versek és képek), Száraz oázis (négy színjáték), Ami eszembe jut (kisprózai írások), Est (versek).
– Ha holnap kérnék/sugallnák, hogy térjen vissza Erdélybe, megtenné?
– Már javasoltam az Erdélyi Szépmíves Céh újraindítását, amennyi eszem és jóindulatom még akad, a feladatot a következő évtizedben is vállalnám.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként. 
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro | 

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Politikai jellegű megtorló intézkedések – nagygyűlések, hálanyilatkozatok
(Folytatás november 18-i lapszámunkból)
A román párt és a karhatalmi szervek, a diktatúra legexponáltabb haszonélvezői olyan veszélyforrásnak tekintették a magyarországi eseményeket, amely a „népi demokratikus” rendszer bukását eredményezheti. Ezért gyors ellenintézkedéseket hoztak országszerte. A forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej Jugoszláviában tartózkodott. Így 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedéseket a Politikai Bizottság foganatosította. Október 24-én, a Politikai Bizottság rendkívüli ülésén – amint már említettük – eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően, lezárják a határt és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, Miron Constantinescut 1 Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság újabb operatív ülésén kidolgoztak egy 22 pontos akciótervet. Az akciótervben többek között előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszer-ellátása érdekében, valamint a katonai védelem megerősítését a nyugati határon. A Gheorghiu-Dej hazatérése után végzett elemzésen a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte, és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án este egy vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnăraş2 vezetésével (kisegítői Alexandru Drăghici 3 , Nicolae Ceauşescu és Leontin Sălăjan4 ), azzal a feladattal: „tegyenek meg minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A parancsnokság számos intézkedést hozott, pl. a felsőoktatási intézmények működésének felfüggesztése, a hadsereg készültségbe helyezése, fegyveres munkásalakulatok felállítása, az Előre és az Utunk magyar nyelvű újságok szerkesztőségének „megfelelő” aktivistákkal való feltöltése. A székelyföldi helyi pártszervek és a központ között a kapcsolatot az október 25-én Marosvásárhelyre érkezett fiatal, ambiciózus és ügyesen taktikázó Fazekas János tartotta, aki 1956-ban nemcsak a Központi Bizottság egyik titkára, hanem a Magyar Autonóm Tartomány informális „patrónusa” és a magyar „ügyek” intézője volt Bukarestben. Megérkezése pillanatától az érintettek tudomására hozta, hogy a magyar autonóm tartományi párt- és állami szervek állásfoglalása a magyar forradalommal kapcsolatosan csak egy lehet, az, amelyet Bukarest magáévá tesz. Fazekas meggyőző munkája során azt hangoztatta, hogy ha az itteni magyarok nem helyezkednek szembe a magyarországi eseményekkel, és nem ítélik el azokat, a bukaresti hatalom a fennálló kulturális és nyelvhasználati jogok csorbításával büntetheti meg őket. Fazekas, a kapott utasításoknak megfelelően, november első napjaiban számos nagygyűlést tartatott, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának felvállalása és a magyarországi események elítélése volt. E célból a párt káderei sorra látogatták a tartomány gyárait, üzemeit, azzal a feladattal, hogy meggyőzzék az embereket a Magyarországon zajló ellenforradalomról és annak rémtetteiről. És szinte futószalagon születtek a különböző nyilatkozatok, a magyar „ellenforradalmat” elítélő nyílt levelek. Az első rendkívül nagyméretű akciót Marosvásárhely legrangosabb vállalatában, a szinte kizárólag magyar munkaerőt foglalkoztató Simó Géza Bútorgyárban november 2-án, pénteken délután tartották. A gyűlés forgatókönyvét a helyi alapszervezet párttitkára már napokkal azelőtt kidolgozta. Az ülésen többnyire kényszerűségből huszonhét munkás és mester „jelentkezett” felszólalásra, akik közül, az idő szűke miatt, a forradalmat elítélően felszólalt 17, akiket előzetesen felkészítettek és megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. A gyűlés végén felolvasták a „Magyarország munkásosztálya és egész magyar dolgozó népe! Harcos együttérzéssel állunk mellétek a népi hatalom megvédéséért vívott harcotokban” című kiáltványt, amelyben elítélték az „ellenforradalmat” és biztosították a címzetteket a romániai munkások támogatásáról a „népi hatalom védelmében folytatott harcban”, amelyet másnap a tartományi lapban is leközöltek5 . A rendkívül durva hangnemű nyílt levél Papp Ferenc és Hajdu Zoltán fogalmazványa, és az alábbi mondatokkal kezdődik: „Mi, a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár magyar és román kommunistái és párton kívüli dolgozói napok óta mélységes megrendüléssel és felháborodással hallgatjuk a rádióban azokat a közleményeket, amelyek gyászhírként közlik a világgal a Magyar Népköztársaság dolgozó népére sújtó keserves csapásokat, az ellenforradalmi bandák gyilkos terrorcselekményeit. Abban az országban, amelyben a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a néphez hű értelmiség 12 esztendő óta hősi munkával fáradozik új világának, új életének felépítésén, feltámadtak az ellenforradalom nyugatról pénzelt sötét erői, és most Budapest utcáin a magyar dolgozók vére piroslik, azoknak a vére is, akik már az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságért is hősiesen vállalták a harcot”. Befejezése pedig így hangzik: „Mély meggyőződésünk, hogy a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép, amely nemegyszer legyőzte a reakció sötét bandáit, most is elég erős lesz ahhoz, hogy harcokban edzett pártja vezetésével szétzúzza és megsemmisítse a hazai és külföldi reakció egyesült erőit”6 . A nyilatkozat szövege után az újság közölt hat hozzászólást is, valamint egy összegzést, amely kinyilvánította, hogy „a gyár munkássága félreérthetetlenül leszögezte: tiszta szívéből gyűlöli azokat, akik Magyarországot ismét horthysta fehérterror, földesúri és egyházi nagybirtok megtiprott, koldus országává akarják változtatni stb”. A kiáltvány rövidített szövegét „határozat” címen elküldték Gheorghe Gheorghiu Dejnek, a párt főtitkárának és az Előrének. 1956. november 3-án, szombat délután a bőr- és kesztyűgyár udvarán tartottak nagygyűlést, majd az Orvostudományi és Gyógyszerészti Intézetben, a Ciocanul – Kalapács Kisipari Termelőszövetkezetnél, a vasutasoknál és más egységeknél. A nagyobb egységek felhívásait, állásfoglalását, a bőr és kesztyűgyárét, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetét (42 tanár nevével), a kisipari tsz és a vasutasok nyilatkozatait is leközölték a helyi sajtóban. Ezekben durva, elítélő hangnemben elítélték a magyar „ellenforradalmat”, és kifejezték „hűségüket” a párt és a rendszer iránt, és szolidaritásukat Magyarország dolgozó népével. 7 A Magyar Autonóm Tartományban nem maradt ki a „népgyűlési akcióból” egyetlen jelentősebb vállalat, intézmény sem. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol is. A nagygyűlések után pártvonalon kezdetét vette egy széles körű, kisebb egységek szintjére is kiterjedő propagandatevékenység, amelyet a pártapparátus sorainak a rendezésével kezdtek. Hiszen, amint már említettük, a pártaktivisták közül is sokan „nem helyes” magatartást tanúsítottak az MNK-beli eseményekkel kapcsolatosan. A tartományi pártbizottság bürójának 1956. november 16-i ülésén pl. azt is elhatározták, hogy bekapcsolják a tanügyi kádereket a párt és az IMSZ-körök és kurzusok tevékenységébe, és hogy felvilágosító gyűléseket tartanak a Maros-völgyi faipari munkások körében is, feldolgozva egy magyarországi eseményekkel kapcsolatos tézist. De még a sportolókra is gondjuk volt, hogy a Magyarországról hazatért sportolókkal tartsanak egy külön gyűlést, segítsék őket az ottani események „helyes” megítélésében, és nyilatkozattételre késztessék őket, amelyekből a sajtóban is közöljenek. 8
1 Constantinescu, Miron (1917-1974) értelmiségi kommunista politikus. 1944-től a Scânteia (Scînteia) főszerkesztője, 1946–1961 között a Román Munkáspárt Központi Bizottságának, 1948–1957 között a párt Politikai Bizottságának tagja. 1949–1955 között az Állami Tervbizottság elnöke, 1956–1957-ben oktatási és művelődési miniszter, majd egyetemi tanár.
2 Bodnăraş, Emil (1904–1976) kommunista politikus. 1948–1976 között az RMP Politikai Bizottságának tagja, 1950–1955 között honvédelmi miniszter, 1954-1965 között miniszterelnök-helyettes.
3 Drăghici, Alexandru (1913–1993) kommunista politikus. 1945-től az RKP KB póttagja, 1948-tól rendes tagja, 1954-től a Politikai Bizottság tagja, 1950 decemberétől belügyminiszter-helyettes, 1953–1957 között a Belügyminisztériumhoz tartozó Állambiztonsági Hatóság vezetője, 1957– 1965 között belügyminiszter. 1965-1989 között visszavonultan élt. 1992-ben Magyarországra menekült, ott is hunyt el.
4 Sălăjan, Leontin (Szilágyi Levente, 1913–1966) román kommunista politikus. 1945-1948 között az RKP Szatmár tartományi első titkára, 1948-1949-ben egészségügyiminiszter-helyettes, 1949-1950-ben építésügyi miniszter, 1950-1955 között honvédelmi miniszter-helyettes, 1955-1966 között honvédelmi miniszter.
5 Közölve a Vörös Zászló 1956. november 3-i számában. A nyilatkozat címe alatt pedig a következő szöveg: „A Simó Géza bútorgyár munkássága megbélyegzi a magyarországi ellenforradalomi akciót”. Az újságcikk szerint „tizenhét egyszerű ember – mert hát mind a huszonhétnek idő nem jutott – öntötte szavakba mindazt, ami a magyarországi események hallatára szívében, agyában megfogalmazódott”.
6 Uo.
7 Lásd a Vörös Zászló 1956. november 4-5-i számait. (Közölve a bútorgyári nyilatkozattal együtt: PÁL-ANTAL 2006, 217-258.) A Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozóinak felhívása „Bízunk abban, hogy a magyar munkásosztály lesújt ellenségeire és győzelemre viszi a szocializmus felépítésének nagy ügyét” címmel jelent meg az újságban az írók és irodalmi intézményekben dolgozók nyilatkozatával együtt. November 5-én megjelent az újságban „A marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet bővített tudományos tanácsának nyilatkozata” külön cím nélkül. Következett november 6-án a Ciocanul–Kalapács Kisipari Tsz nyilatkozata „Dolgozóink harcos szolidaritásukat fejezik ki Magyarország népének a munkás-paraszt hatalom megvalósításáért vívott küzdelmével” címmel.
8 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 145/1956. sz. ügyiratcsomó, 306.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)