Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Papp Annamária
343 tétel
2011. május 20.
László Attila: A különböző bomlasztási próbálkozások ellenére, megálltuk a helyünket
– Immár hat éve tölti be az RMDSZ Kolozs megyei elnöki tisztségét. Hogyan vonná meg ennek az időszaknak a mérlegét? Milyen mértékben sikerült megvalósítania az elképzeléseit?
– Úgy érzem, hogy a kritikák ellenére sikeres hat évet zárunk. A hangos véleménynyilvánítók valószínűleg nem fognak velem egyetérteni, de szerintem a legnagyobb eredmény az, hogy egyrészt egyben tudtuk tartani a magyar érdekképviseletet, másrészt pedig nem ültünk tétlenül, és sikerült impulzust adnunk megyénk újjáépítésének. Emlékezzünk csak vissza, hogy évente rángattuk az embereket az urnák elé, és a különböző szétverési próbálkozások ellenére minden esetben megálltuk a helyünket. A helyhatósági választásokon a magyarság részarányának megfelelően vagy afölött teljesítettünk, azaz szereztünk mandátumokat, emellett mindazokban az intézményekben, ahol a sorsunkról döntenek, biztosítani tudtuk a jelenlétünket. Ugyanakkor sikerült kialakítani egy olyan struktúrát, amely hatékonyan és céltudatosan tudott tevékenykedni. Minden egyes településen összeállítottuk a legfontosabb feladatokat tartalmazó listát, hogy ne valamiféle etnikai feszültségek látszatát keltő, jelképes háborúkra épülő politizálást folytassunk, hanem kezdjük el végre felmérni azokat az igényeket, amelyek megoldását a magyar emberek elvárják tőlünk. Ennek megfelelően elkezdődött a települések szintjén a munka, és egyetlen közösség sem mondhatja el magáról, hogy ne építettük volna újjá az oktatási, kulturális és közösségi intézményeinket, infrastruktúrát stb. Közben pedig megtanultuk, hogy sajátunknak érezzük a falvainkat, községeinket, térségünket, és használjuk ki a kínálkozó lehetőségeket. Méltóságteljesen és büszkén éljünk anélkül, hogy félnénk, s hogy véleményünk hangoztatásáért bármi bántódás érne.
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetéről tiszta szívvel mondhatom el, hogy nem sároztuk be magunkat. Nagyon büszke vagyok azokra, akik a különböző intézményekben, a megyei és helyi önkormányzatokban képviselnek bennünket. Senkinek nem szabtuk meg, hogy milyen havi normát teljesítsen a szervezeten belül, hanem mindenkitől csak annyit kértünk: felkészültségének megfelelően hatékonyan, bátran és büszkén végezze a munkáját. Aki ezt megtette, annak biztosítottuk azt, hogy haladhasson és előre léphessen azon a területen, amelyen érvényesülni akart. Másfelől sikerült átalakítanunk a paternalista, központosított jellegű szervezetet olyan szervezetté, amelyben minden egyes helyi körzetnek a véleményét tiszteletben tartjuk. Ennek köszönhetően olyan emberekből állt össze ez a szervezet, akiknek helyi szinten széles körű együttműködést sikerült megvalósítaniuk, ami az illető kistérség felvirágoztatását jelentette. Emlékszem, hogyan nézett ki a megye 2004–2005-ben, és miként néz ki most. Volt olyan hétvége, amikor több száz kilométert autóztam, és sehol nem kellett a sarat taposnom. Engem is meglepett az a munka és kitartás, amelynek eredményeképpen iskolákat, kultúrotthonokat és templomokat újítottak fel. Mindez a helyi emberek munkáját dicséri, és ez elsősorban az ő érdemük. Nem vagyok dicsekvő, mellveregető, hogy mennyi mindent tettem, mert soha nem egyedül cselekedtem. Természetesen tisztában vagyok a hibáimmal, amelyekért vállalom a felelősséget, és elnézést kérek azoktól, akiket esetleg megsértettem. Tudom, hogy pokoli szónok vagyok, nem szeretek gyűlésekre járni, vagy például egy pohár pálinka mellett, kocsmában elbeszélni a dolgokat. Nem vagyok ez a típusú ember. A kritikákat mindig elviseltem, még akkor is, ha időnként azok nagyon durvák voltak. Sok esetben jogosnak érzem azokat, próbáltam megérteni a bírálatokat, és értékelni az észrevételeket.
Ki kell térnem arra is, hogy nagyra becsülöm elődeim – Molnos Lajos, Boros János, Kónya-Hamar Sándor – munkáját. Nem egyszer nekem más volt a véleményem, és hosszabb idő kellett ahhoz, hogy megértsem a cselekedeteiket, amelyek tulajdonképpen arra irányultak: megőrizzék ennek a szervezetnek az önállóságát, függetlenségét, véleménynyilvánítási készségét és képességét.
– Több bírálat és kifogás fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy alpolgármesterként elhanyagolja a megyei elnöki teendőket…
– A kritika teljesen jogos, de szerintem még kevésbé lehet a szervezetet Bukarestből irányítani. Másfelől felteszem a kérdést, képesek vagyunk-e a jelenlegi gazdasági helyzetben valakinek olyan egzisztenciát biztosítani, hogy csakis egy dologgal foglalkozzon. Nem látom továbbá sok értelmét annak, hogy hetente kétszer, tartalom nélküli gyűlésekre rángassuk az embereket csak azért, hogy csapkodjuk az asztalt, megvalósíthatatlan határidőket szabjunk, és esetleg kellemetlen helyzetekbe hozzuk egymást. Ugyanakkor nem lenne értelmesebb hagyni, hogy felszusszanjon az apparátus, és engedni a szervezetet: mindenféle drasztikus beavatkozástól mentesen alulról jövő kezdeményezés által megújítsa önmagát. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan kialakítani azt a hálózati rendszert, amelyet szükség esetén, például önkormányzati és parlamenti választások előtt, mozgósítani lehessen. Mindeközben azonban önkormányzati jelenlétünknek köszönhetően megvannak azok az eszközök, hogy egy másik vonalon avatkozzunk be a különféle igények kielégítésére.
– Milyen mértékben sikerült helyi szinten érvényt szerezni a Demokrata-Liberális Párttal (PD-L) kötött megállapodásnak?
– A legfontosabb pontja ennek a megállapodásnak az volt, hogy minden, ami magyar ügy, az a magyar alpolgármester hatásköre. Ugyanígy fordítva, a román vonatkozású ügyek, a román polgármester és alpolgármester feladatai közé tartoznak. Ezt az egyezséget az elmúlt időszakban tisztességesen betartottuk, bár számos olyan terület létezik, ahol átfedésekkel kellett számolni. Sikerült továbbá bizalmi kapcsolatot kialakítani, amelynek eredményeképpen nagyon kényes kérdéseket tudtunk megoldani. Mindez azonban nem mondható el a megyei tanács esetében, ahol egy hólyag mindvégig megpróbálta mellőzni alelnökünket, Fekete Emőkét. Azzal is szembesülnöm kellett, hogy még az okirat-hamisítástól sem riadtak vissza. Ilyen körülmények között nagyon nehéz együttműködni, tény viszont az, hogy sehol nem tudnak megkerülni. Jó példa erre a legutóbbi eset: az ortodox egyháznak adott területről kiköltöztettük a cigánytelepet, amelynek fejében az egészségügyi líceum megkapta a David Prodan iskola épületét, így megteremtettük a feltételét annak, hogy az utóbbiak elhagyják a régi unitárius kollégiumot.
– Mi a helyzet a városháza alárendeltségébe tartozó intézményeknél ígért vezetői tisztségekkel?
– Ez régi bánatunk, ugyanis az elmúlt három–négy évben állandóan átalakultak ezek az intézmények. Elég fura helyzet állt elő, mivel 2004 és 2008 között köztisztviselői minőséget kaptak az itt dolgozók, de közben továbbra is folytak a politikai alapon történő kinevezések. Van olyan hely, ahol mai napig sem sikerült labdába rúgnunk, és egyszerre három igazgató is létezik. Olyan jogi bonyodalmakkal állunk szemben, amelyekre rövid távon nemigen látok megoldást.
– Jövőre helyhatósági és parlamenti választások lesznek. A statisztikai kimutatások szerint a megye magyar szavazóbázisa nyolc év alatt a felére csökkent. Ráadásul egy új magyar párt megjelenésével is számolni kell…
– Egy önkormányzati választás megszervezése megyei szinten közel 1200–1600 ember munkáját jelenti, ez nem egyszemélyes feladat, tehát nem csak a megyei elnökre tartozik. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a Magyar Polgári Párt (MPP) a 2008-as önkormányzati választáson Kolozs megyében nem érte el a bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt, de elvitt mintegy 3300 szavazatot. Az ezt megelőző előválasztás során Kolozs megyében 16 ezer ember fejtette ki a véleményét, és nem volt olyan kitétel, hogy csak RMDSZ-tag szerepelhet a jelöltlistán, de a másik tábor nem élt ezzel a lehetőséggel, utólag pedig megpróbált feltételeket szabni. Ezért eléggé felelőtlennek és komolytalannak tartom az előválasztásokat szorgalmazó nyilatkozatokat. Ha egyszer nem éltek a lehetőséggel, akkor szerintem másodszor sem fognak. Én egyszerűen azt látom, hogy a leendő új magyar párt képviselői konfrontálódni akarnak, s az önkormányzati választásokon kialakuló arányt a parlamenti választások során próbálják majd érvényesíteni. Ezért úgy vélem, hogy időben fel kell készülnünk arra, hogy konfrontációképesek legyünk.
– Konkrétan mit lehetne tenni, hogy az RMDSZ visszanyerje szavazóbázisát?
– Remélem, hogy azoknak az intézkedéseknek, amelyek Kelemen Hunor megválasztása után elindultak, meglesz az eredménye, ugyanis ismét sikerült mozgalmi jelleget adni a szövetségnek, és megszólítani azokat, akik lemorzsolódtak. Ez egyébként nem csak a magyar közösséget érinti, hanem általánosan tapasztalható jelenség. Ahhoz, hogy ide eljussunk, újból meg kell tanulnunk közösségként élni. Távolítsuk el azokat az embereket, akik fenyegető és feljelentő módszerekhez folyamodnak a közösségen belül, tisztázzuk le a prioritásainkat, és osszuk le a feladatokat.
– Az RMDSZ megyei szervezete 11 pontos javaslatot fogalmazott meg és adott át Sorin Apostu polgármesternek Kolozsvár multikulturális jellegének hivatalos felvállalása érdekében. Mire sikerült jutni ebben a tekintetben?
– Több ügyben történtek előrelépések: magyar nyelven is elindítottuk a polgármesteri hivatal honlapját, hivatalos turisztikai tájékoztató anyag jelent meg. Elértük azt, hogy a városháza által szervezett vagy társszervezett rendezvényekre hívjanak meg magyar együtteseket, illetve előadókat is. Kollégáink azon dolgoznak, hogy Kolozsvár új utcáinak az elnevezésekor tartsák tiszteletben a város nemzetiségi megoszlását. Folyamatban van továbbá a háromnyelvű helységnévtáblák elhelyezése a város határánál, a város műemlék épületeire kihelyezendő táblákon a magyar nyelvű feliratok elhelyezése, az épületek restaurálása során pedig a gyűlöletre szító, kétes értelmű emléktáblák kicserélése.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)
2011. május 20.
Máté András Levente: A közösségépítésben látom a megoldást, mindent ennek szeretnék alárendelni
– A Megyei Képviselők Tanácsának (MKT) elnökeként, Kolozs megye parlamenti képviselőjeként, azaz a szervezet egyik alapembereként hogyan értékeli a szövetségnek az utóbbi években kifejtett tevékenységét? Ha mérleget kellene vonnia az utóbbi évekről, mit tart a legnagyobb eredménynek, illetve hiányosságnak?
– Nem szeretnék elítélően beszélni a szervezet tevékenységéről, még akkor sem, ha vannak hiányosságok, és bőven van még tennivaló. A kormányzati koalíció szintjén vállalt megszorító intézkedésekről viszont mindenképpen beszélni kell ebben az összefüggésben, hiszen az elmúlt év folyamán elmélyülő gazdasági válság, a pénzalapok csökkenése óhatatlanul rányomta a bélyegét a vállalt és teljesített feladatokra, azaz a szervezet általában vett megítélésére, illetve népszerűségének aggasztó csökkenésére. Mindezek ellenére pozitív előjellel említeném a tavaly augusztusban megrendezett Kolozsvári Magyar Napokat, a Mátyás király szoborcsoport restaurálási munkálataiban és felavatásában vállalt szerepet, de akár a szórványvidék magyar iskoláiért, tagozataiért és osztályaiért folytatott küzdelmet is (lásd a tordai magyar tannyelvű iskola létrehozása, templom- és iskolajavításra kiutalt pénzalapok). A hiányosságokra egy gondolat erejéig visszatérve: nyilván a szervezet mögött álló mindenkori szavazóbázis csökkenését kell említenem, a szervezet és a választók között mélyülő szakadékra kell reflektálnom, ez a legfontosabb ok, amely az elnöki tisztségért való indulásomat magyarázza. Úgy vélem, a cél ezek kiküszöbölése, a megyei szervezet működésének intézményesítése által a tagság érdekképviseletének erősödése, és a mindennapi gondjainak megoldásában való szerepvállalás növelése.
– Amennyiben megválasztják elnöknek, ténylegesen mit kíván tenni a szervezet hatékonyabb működése érdekében? Melyek lennének programjának főbb pontjai? Kiknek a támogatására számít elsősorban, kikből állna össze a csapata?
– Elsősorban újra szeretném gondolni a kommunikációt a tagság és a szervezet között, fokozni ennek tagközpontúságát, árnyalni a feladatkörök és kompetenciák leosztásának módját. Kolozs megye különleges szellemi, gazdasági potenciállal rendelkezik, ezért közérdekű, hogy jobban kihasználjuk a megye szakértelmének potenciálját, kormányzati szerepvállalásunkból eredendően pedig fokozottabban ki kell vennünk részünket a szociális helyzetet is javító gazdasági fejlesztésből. Szeretném bevonni a fiatalokat az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének életébe, ebben a tekintetben meghatározónak ítélem: a politika iránt érdeklődő fiataloknak lehetőséget adjak arra, hogy kipróbálhassák rátermettségüket ebben a szférában. Célom az idősebbek tapasztalatának ötvözése a fiatalok lendületével, energiájával. Elkezdtem egy településekre lebontott diagnózis-térképet elkészíteni a megyéről, amely hosszú távú terveim alapjául szolgálhat. Folyamatos kapcsolattartást szándékozom kialakítani a vidék és a város helyi képviselőivel, illetve a választókkal. Képviselőjelöltként is elmondtam, nem csupán választási szlogennek tartom: a Kolozs megyei magyarság gazdasági és társadalmi fejlődésének megerősítését tartom szem előtt. Minden legitim eszközt a magyar kisebbség jogérvényesítésének szolgálatába fogok állítani. A jelenlegi gazdasági válságra, Kolozsvár sajátos kisebbségi kérdéseire fokozottan figyelni kívánok. Éppen ezért mindazok támogatására számítok, akik energiát, késztetést éreznek egy ilyen jellegű partnerségi viszony kiépítésére.
– Az évek folyamán örökös témaként vetődött fel, hogy a megyei elnöki tisztség teljes embert követel. Sokan nem tartják helyesnek azt sem, hogy a megyei szervezet élén lévő személy ügyvezető elnökre hagyatkozzon. Jelen esetben mennyire egyeztethető össze a parlamenti tisztség a megyei elnöki funkcióval? Ön a hétből legkevesebb öt napot Bukarestben tölt. Ha választania kellene a két tisztség között, akkor melyiket részesítené előnyben?
– A politika, a felelősségteljes politikai szerepvállalás általában teljes embert követel. A közmegítélés ellenére – amely egyre pejoratívabb színben látja ezt a tevékenységet – én úgy gondolom, hogy ezt másként nem lehet. Ezért is indulok a tisztségért. Helyi tanácsosként kezdtem, jelenleg második mandátumát töltő parlamenti képviselő és egyben képviselőházi frakcióvezető vagyok. Úgy vélem, számos példa igazolja, hogy ezek a tisztségek – megfelelő hozzáállás mellett – hatékonyan és sikerrel összeegyeztethetőek. Az elmúlt évek tapasztalatai az úgynevezett „nagypolitika” berkeiben nem távolítottak el, ellenkezőleg: közelítettek a helyi közösség problémái felé. Láttam, tapasztaltam, hogy a bukaresti részvétel nélkül sok minden láthatatlan és elérhetetlen marad. Az RMDSZ megyei elnöke nem akkor lesz sikeres, ha hét napból hetet Kolozsváron tölt, hanem akkor, ha a bukaresti jelenléte adta lehetőségek és információk birtokában szó szerint „ügyvezet”. Éppen ezért semmiképpen nem érzem hátránynak azt, hogy képviselői mandátum birtokában pályázok az elnöki tisztségre. Más szavakkal: a bukaresti jelenlét súlyt és erőt ad. Másfelől ez a munka minden más előtt leginkább csapatmunka. Ebben a formában az én feladatomat koordinációs, felügyeleti jellegűnek ítélem a megfelelő emberekkel való együtt dolgozás mellett. Ami pedig egy esetleges választási lehetőséget illet, egyértelműen kijelentem: azt a megbízatást fogom teljesíteni, és mindenek fölött állóként kezelni, amellyel Kolozs megye magyarsága felruházott.
– Jövőre önkormányzati és parlamenti választások lesznek, ilyen értelemben nagy a megyei elnök felelőssége, hiszen elsősorban rá tartozik a választások megszervezése és lebonyolítása. Milyen elképzelései vannak ebben a tekintetben? Indítana-e a megyei szervezet Kolozsváron polgármesterjelöltet, hány megyei és helyi tanácsosi mandátum megszerzését tűznék ki célul?
– Úgy vélem, hogy a megválasztott megyei elnök számára az első igazán nagy próbatétel a rohamosan közeledő önkormányzati és parlamenti választás lesz. Tisztában vagyok azzal, hogy akkor fog igazán kiderülni, hogy milyen irányba sikerült a jelenlegi helyzetet eltolni: milyen súlya van a megye magyarságának a helyi és országos képviselet mérlegében. Mint ahogy azt is eldöntheti, hogy milyen mértékű lesz az érdekérvényesítési képességünk. Szervezetünk és választóink egységes akaratán múlik mindez, s ennek megteremtése valóban elsőrendűen a megyei elnök felelőssége. Az, hogy az RMDSZ Kolozsváron polgármesterjelöltet állítson, kiemelten fontos, és ennek megfelelően szorgalmazni is fogom. E választás eredménye fogja elsőként tükrözni, hogy van Kolozsváron megkerülhetetlen magyar kisebbség, amely arányának megfelelően kíván részt venni az őt érintő döntések meghozatalában. Célom az, hogy az RMDSZ-nek a következő mandátumban is legyen alpolgármestere, a megyei és helyi tanácsosi mandátumokat tekintve pedig szintén egyértelmű az álláspontom: maximális mozgósítás mellett valamennyi megszerezhető mandátum birtokába kell jutnunk.
– Amint már korábban Ön is utalt rá, köztudott, hogy sok magyar választópolgár megcsömörlött a politikától, és egyre kevesebben élnek állampolgári jogukkal. Véleménye szerint mit kellene tenni, illetve mit tenne Ön, hogy az RMDSZ visszanyerje szavazóbázisát?
– Be kell látnunk, hogy ezt a kérdést tényként kezelhetjük. Folyamatról van szó, amely nem tegnap kezdődött, és amelyet a jelenlegi gazdasági helyzet is súlyosbít. Természetesen ez nem lehet magyarázat vagy kifogás arra, hogy mit tesz, vagy inkább nem tesz meg egy szervezet. Egyértelmű, hogy Kolozs megyében az RMDSZ az utóbbi években csak veszített szavazóbázisából, különös tekintettel a városi lakosokra. Úgy vélem, ez leginkább annak tudható be, hogy nem működött az építő jellegű párbeszéd, az állandó visszacsatolás választóink felé. Sokszor utaltam már rá: az RMDSZ mindenkori szavazóit nem négyévente kell megszólítani. Más megközelítésben: nincsen közösség a szervezet mögött. A közösségépítésben látom a megoldást, mindent ennek szeretnék alárendelni. Szeretném bevonni választóinkat a szervezet életébe, az élet minden területére kiterjedő olyan programok megvalósítását tervezem, amelyek tudatosítani kívánják a közösség és az érdekképviselet „egymásra utaltságának” fontosságát. Ehhez az embereknek naponta érezniük kell, hogy teszünk értük, és hogy nem utolsósorban ők tehetnek legtöbbet magukért.
– Ha megalakul az új erdélyi magyar párt, nagy a valószínűsége annak, hogy Kolozs megyében is indítanak majd jelölteket mind a helyi, mind pedig a parlamenti választásokon. Hogyan képzeli el a polgári oldallal való együttműködést?
– Emlékeztetnék korábbi nyilatkozataimra ilyen, illetve ehhez hasonló kérdések kapcsán. Következetesen azt az elvet vallottam, hogy a politikában, különösen a kisebbségi politizálásban a konfrontáció és a párbeszédre való hajlandóság hiánya képezi a legnagyobb buktatót. Lássuk be, hogy jelenleg itt a legnagyobb a kockázat, és valós veszély – amivel egyébként, remélem, az új magyar párt kezdeményezői is tisztában vannak – megint a magyarság helyi és parlamenti képviseletének kompromittálása. Hangsúlyozom: nem vagyok a megosztottság híve, viszont fel szeretném hívni a figyelmet arra, ha az új párt Kolozs megyében indul a helyhatósági választásokon, elsősorban nem az RMDSZ ellen indul, hanem a megye magyarsága ellen. Ez a fajta megosztottság Kolozsváron kiemelten veszélyes, és semmiképpen nem vezet eredményre, sokkal inkább kudarcot szül.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)
2011. május 24.
Ismét arcul csapták a kolozsvári magyarságot
Visszakerült a Mátyás-szoborhoz a Iorga-idézet, eltűntek az ötnyelvű köszöntő táblák
Egyetlen nap leforgása alatt váratlan övön aluli ütések érték a kolozsvári magyarságot. Elsőként a pénteken kihelyezett, ötnyelvű köszöntő táblák tűntek el szombatról vasárnapra virradóra a város három bejáratától, majd tegnap észrevettük: titkon visszakerült a Mátyás-szoborcsoporthoz az a Iorga-idézet, amelyről László Attila alpolgármester alig néhány napja úgy nyilatkozott lapunknak, hogy a tábla elhelyezése még esetleges opcióként sem merül fel, és a kérdést lezártnak tekinti. Most azonban mégis ott van az idézet, igaz ugyan, hogy nem a szobor talapzatán, hanem az ahhoz tartozó zöldövezet közepén elhelyezett bronztáblán. Nem sokat árnyalja a tényeket az sem, hogy nem a Gheorghe Funar által 1992-ben elhelyezett plakett került vissza, hanem egy tájékoztató táblának álcázott felirat, amely azonban szóról szóra a Iorga-idézetet tartalmazza. A kettős tábla-ügy kapcsán egyébként az egyik helyi román napilap portálja tegnap késő délután „bombaként” dobta be a hírt: titkos politikai egyezség született Kolozsváron, amelynek értelmében a Iorga-idézetért cserébe a magyarok megkapják a háromnyelvű helységnévtáblákat, bónuszként pedig az alpolgármesteri széket. László Attila cáfolta, Máté András kacsának nevezte a Ziua de Cluj értesüléseit.
Amint a Iorga-idézet („A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult”) elhelyezésének híre terjedni kezdett, a magyar értelmiségiek valóságos zarándokhelyévé változott Kolozsvár főtere: mindenki a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy a híresztelés nem alaposan megkésett április elsejei tréfa. Értesüléseink szerint megjelent a helyszínen Virgil Pop, a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Igazgatóság főtanácsosa is, aki a látottak után átirattal kíván a polgármesteri hivatalhoz fordulni a tábla eltávolítása érdekében. Pop egyébként éppen a múlt héten fejtette ki a Szabadságnak, hogy műemlékvédelmi engedélyt csak konkrét terv alapján bocsátanak ki, illetve az 1992 november–decemberében, a Főtéren végzett átalakítási munkálatok – így a Gheorghe Funar által elhelyezett tábla is – törvénytelenek voltak. Mint elmondta, a megyei műemlékvédelmi igazgatósághoz nem érkezett kérvény, márpedig a tábla esetleges visszahelyezését a tulajdonosnak, ez esetben a kolozsvári polgármesteri hivatalnak kell kérelmeznie az intézménytől. Hozzátette: a műemlékvédelmi engedély mellett a városháza által kibocsátandó építkezési engedély is szükséges a beavatkozáshoz.
László Attila az ügy kapcsán elmondta: engedély nélkül, ismeretlenek tették ki a táblát. Kolozsvár alpolgármestere rámutatott, hogy az A kategóriás műemlékként besorolt Mátyás-szoborcsoporton módosításokat csak a regionális vagy az országos műemlékvédelmi bizottság engedélyével lehet végrehajtani, de senki nem kérte ezektől a testületektől a jóváhagyást. László Attila sajnálatosnak nevezte a történteket, ugyanakkor cáfolta a Ziua de Cluj azon értesüléseit, miszerint titkos paktum létezne a Iorga-idézet és a magyar nyelvű helységnévtáblák elhelyezését illetően.
A térfigyelők rögzítették a táblák eltávolítását
Tiszavirág-életűnek bizonyultak azok az ötnyelvű köszöntő táblák, amelyeket pénteken kora este helyeztek ki Kolozsvár három bejáratához. A román, magyar, német, angol és francia nyelvű üdvözlő feliratokat tartalmazó pannókat a feltételezések szerint szombatról vasárnapra virradó éjszaka távolították el a helyükről, egyelőre ismeretlen tettesek.
A különböző helyszíneken általunk tapasztaltak szerint a táblákat meglehetősen szakszerűen távolították el. Az RMDSZ képviselői Kisbácsnál és Szászfenesen a pannókat pénteken este a meglévő helységnévtáblákra helyezték el, a Cluj-Napoca felirat alá. A tettesek innen szerelték le és vitték el azokat, de érdekes módon a román nyelvű helységnévtáblát sehol sem érte bántódás. A város erdőfeleki bejáratánál kirakott táblát fémből készült két tartórúdhoz rögzítették, amiket az elkövetők feltételezhetően vágókoronggal „szakítottak el” a talapzattól, és mindenestől, azaz a tartórúdakkal együtt tűntettek el a helyszínről. A város erdőfeleki és szászfenesi bejáratánál közvetlenül a pannók közelében térfigyelő kamerák léteznek, ezek egészen bizonyosan rögzíthették a történéséket, tehát az elkövetők is láthatók. Következésképpen a felvételek kulcsfontosságúak lehetnek az igazság kiderítése szempontjából, és akár bizonyítékként is szolgálhatnak az ügyben.
László Attila lapunknak elmondta: péntekről szombatra virradó éjszaka mind a három táblát őrizték, hogy megakadályozzák azok esetleges megrongálását és eltávolítását. A feliratok szombaton este még a helyükön voltak, vasárnap viszont kollégái már jelentették, hogy azok eltűntek. Kolozsvár alpolgármesterének közlése szerint azért is döntöttek úgy, hogy elsőként a köszöntő táblákat, és nem a háromnyelvű helységnévtáblákat helyezik el a város határainál, mert a korábbi példák alapján számítottak ezek „bántalmazására”.
A térfigyelő kamerák által rögzített felvételekről szólva László Attila elmondta: azokat nem tudta megtekinteni, mivel a két helyszínen található készülékek nem a helyi önkormányzathoz tartoznak. Hozzátette: telefonon felvették a kapcsolatot a kolozsvári rendőrséggel, és az ügy kivizsgálását kérték. Abban maradtak, hogy kedden, azaz a mai nap folyamán személyesen fognak találkozni a rendőrfelügyelőség vezetőivel a helyzet tisztázása érdekében, és valószínűleg feljelentést fognak tenni a rendőrségen az ügyben. Kolozsvár alpolgármestere hangsúlyozta: semmi különöset nem tettek a köszöntő táblák kifüggesztésével, hiszen 2002 óta érvényes tanácsi határozat létezik a háromnyelvű helységnévtáblák elhelyezéséről is.
Máté András Levente, az RMDSZ megyei szervezetének frissen megválasztott elnöke lapunknak kifejtette: a Iorga-tábla kihelyezése valaki részéről provokáció, és mivel bűnténynek minősül, el kell induljon a tettes ellen a kivizsgálás. Tudomása szerint a feljelentés már megtörtént a műemlékvédelmi hatóságok részéről. Szerinte a tettesek azonosítása könnyű lesz, hiszen a Főtéren számos térfigyelő kamera van. Hozzátette: reméli, hogy nem a PDL áll az akció mögött.
Az ötnyelvű táblákat illetően Máté elmondta: amennyiben azok törvényes keretek között lettek kihelyezve, akkor szintén büntetés szabható ki az eltávolításuk miatt, rongálásért. Végül kijelentette: a titkos paktumról szóló sajtóhír kacsa, ha lett volna valamilyen egyezség, akkor arról László Attila korábbi megyei elnök szólt volna neki.
BALÁZS BENCE, PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)
2011. május 24.
Valótlanságot állít a kolozsvári városháza a Iorga-idézet ügyében
Valótlanságot állít a kolozsvári városháza abban a közleményében, mely szerint a Nicolae Iorga történésztől származó idézetet tartalmazó táblának a Mátyás-szoborcsoport elé helyezése a restaurálási terv része. A Kelemen Hunor kulturális miniszter által a Krónikához eljuttatott dokumentumokból kiderül: csupán a műalkotás megnevezését tartalmazó négynyelvű táblára bólintott rá az Országos Műemlékvédelmi Bizottság és a polgármesteri hivatal, a Iorga-idézet nem szerepel a restaurálás dokumentációjában.
Ezt a tervet hagyta jóvá az Országos Műemlékvédelmi Bizottság. A tervnek része a tábla is, pontosan szerepel benne nem csak a tábla mérete, hanem a rajta szereplő szöveg is. A kolozsvári Polgármesteri Hivatal által tegnap elhelyezett tábla nem az engedélyezett szöveget tartalmazza, emiatt ezt onnan el kell távolítani” – áll a kulturális miniszter által küldött tájékoztatóban.
A jóváhagyott terv pontosan leszögezi, milyen felirat kerül a szoborra, illetve a műalkotás elé tervezett táblára. Utóbbiról a dokumentum 3.9 paragrafusa beszél, amely szerint négy nyelven tüntetik fel a következő feliratot: „Mátyás Király Lovasszobra. Fadrusz János alkotása. Felavatták 1902 október 12-én”. A domumentumcsomag nem tartalmaz egyetlen utalást sem a Iorga-féle idézetre.
A Kolozsi Tibor szobrászművész aláírásával ellátott javaslatokat (a tábla pontos tervével együtt) maga Sorin Apostu polgármester is jóváhagyta. A restaurálást végző Concefa cégnek küldött levelében az áll: a „MATHIAS REX” feliratot tartalmazó táblát ugyanúgy helyezik vissza a szoborra, ahogy a restaurálás megkezdése előtt volt – az Utilitas Kft és a Part of Art alapítvány közös tervének megfelelően. Ugyanakkor a szobor elé tervezett táblát a Kulturális Minisztérium által jóváhagyott tervnek megfelelően készítik el.
A kolozsvári polgármesteri hivatal keddi közlése szerint a Iorga-idézetet tartalmazó tábla elhelyezését már a szoborcsoport restaurálási terve is tartalmazta. Oana Buzatu szóvivő szerint az építkezési engedély is előírta egy „feliratos, bronzból készült lap” elhelyezését. Mint mondta, a restaurálást végző vállalat valószínűleg csak most helyezte el a táblát – ahogyan a terv azt előírta.
Kelemen Hunor kedd délelőtt felszólította a városházát, hogy azonnal távolítsa el az új táblát a szobor közeléből, az ugyanis mindössze a magyar és román közösségek közötti mesterséges feszültségkeltésre szolgál. Érvei szerint a műemlékvédelmi törvény is tiltja annak elhelyezését.
Egyetért László Attila, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármestere Kelemen Hunor azon felszólításával, hogy azonnal el kell távolítani a Iorga-idézetet tartalmazó táblát a szoborcsoport elől.
Az alpolgármester a Krónikának határozottan cáfolta a kolozsvári polgármesteri hivatal állítását, miszerint már az építkezési engedély tartalmazta a fent említett tábla elhelyezését. „Percről percre követtem az engedélyeztetési eljárást, a kulturális minisztérium által elfogadott technikai terv pedig nem csupán azt írja elő, hogy csak egyetlen bronztáblát helyezzenek el a szoborcsoport talapzata előtt, hanem annak teljes szövegét tartalmazza, sőt még a betűtípust is rögzíti” – nyilatkozta a Krónikának László Attila, aki állítása alátámasztására szó szerint felolvasta az engedélyezési dokumentáció vonatkozó passzusait. Az alpolgármester hozzáfűzte: megkapta Virgil Popnak, a Kolozs Megyei Műemlékvédelmi Bizottság elnökének a jelentését, amelyben Pop is azt kéri: távolítsák el a táblát, illetve javasolja, hogy az eredeti terveknek megfelelően, helyezzék középre a hivatalosan engedélyezett, most a szoborcsoport jobb oldalán látható négy nyelvű bronztáblát.
„Félrevezeti a közvéleményt a kolozsvári önkormányzat” – reagált lapunknak a polgármesteri hivatal közleményére Máté András, a Kolozs Megyei RMDSZ elnöke. „Amit tettek bűnténynek minősíthető” – kommentálta a Iorga-idézetet tartalmazó tábla elhelyezését az egyébként jogász végzettségű politikus. Kérdésünkre, hogy a történtek hogyan befolyásolják az RMDSZ és a Demokrata Liberális Párt (PDL) koalíciós együttműködését, Máté András leszögezte: nem marad következmény nélkül, főleg akkor, ha az önkormányzat még kedden nem távolítja el a táblát. Hozzáfűzte: épp ezért péntekre összehívta az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének Állandó Tanácsát. „Ez nem csak a kolozsvári RMDSZ hátbatámadása, hanem a kolozsvári magyarság arcul csapása” – nyilatkozta a Krónikának Máté András.
A Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt hétfő délután jelent meg egy román nyelvű tábla, melyen a korábban eltávolított Iorga-idézet is olvasható. A talapzatot övező füves részen a földbe süllyesztve elhelyezett bronztáblán domborodó felirat szerint 1932-ben Nicolae Iorga román történésztől származó idézetet helyeztek el a szobron, a 2010-es restaurálás során pedig az eredeti Mathias Rex felirat került vissza a kőtalapzatra. A táblán ugyanakkor megjelenik a Iorga-idézet is: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
A törvénytelenül elhelyezett Iorga-tábla ellen egyébként tegnap délután tiltakozó akciót hirdettek az egyik közösségi portálon: a résztvevőket arra kérték fel, hogy este nyolc órakor takarják el virágokkal a bronztáblát. A felhívás szerint az akció egy hétig tart, ennyi ideig szeretnék, ha a feliratot virágszőnyeg takarná el.
Gyújtópontban – El kell távolítani a Iorga-idézetet tartalmazó táblát!
Szőcs Géza: Brutális beavatkozás a szobor esztétikai terébe
A Mátyás király szoborcsoport elé kihelyezett vitatott tábla eltávolítását kérte Kelemen Hunor művelődési miniszter a Kolozsvári Polgármesteri Hivataltól, amely azonban tegnap azt állította, hogy törvényesen történt a Nicolae Iorga idézetét tartalmazó tábla elhelyezése. Kelemen tegnap délután újabb közleményt bocsátott ki, amelyben ismételten a tábla eltávolítására szólította fel az önkormányzatot, és csatolta azokat a dokumentumokat, amelyekből egyértelműen kiderül: az országos műemlékvédelmi bizottság csak a már korábban elhelyezett, négynyelvű felirat elhelyezését hagyta jóvá. Kolozsi Tibor restaurátor is ugyanerről számolt be lapunknak, aki maga készítette el a táblát, és szereltette fel a szobor elé. Ez nem pontosan a tervrajzban szereplő helyre került, hanem kicsit odébb, a gyep enyhén baloldali részén. Ezt a helyzetet használták ki a Iorga-idézetet tartalmazó tábla kifüggesztői, bár az eszközölt változtatásokról írásos dokumentum létezik.
A művelődési minisztérium hétfőn késő este kiadott közleményében arra kérte Sorin Apostu kolozsvári polgármestert, hogy haladéktalanul távolítsák el a Nicolae Iorga román történésztől származó idézetet is tartalmazó táblát a szobor előtti gyepről, amit hétfőn délután vettek észre először Kolozsvár főterén.
László Attila kolozsvári alpolgármester úgy nyilatkozott hétfőn, hogy engedély nélkül, törvénytelenül helyezték el azt a szobor talapzata előtti gyepre. Csakhogy a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal sajtóosztálya kedden délelőtt közleményben azt állította, hogy az „építtető cég” helyezte el hétvégén a táblát az emlékmű restaurálására a 2008. december 8-án kibocsátott 1237-es számú építkezési engedély alapján. A hivatal sajtóosztálya a közlemény mellé egy tervrajzot is csatolt, amely szerint a szobor fő alakja elé, tehát a gyepes rész kellős közepén egy tájékoztató táblát kell elhelyezni.
„A múlt hét végén a kivitelező által felszerelt plakett fontos tudnivalókat tartalmaz a szobor történetét illetően” – szögezi le a városháza. Ez egyébként kizárólag román nyelvű, és a fordításban így hangzik: „1932 – a szobor talapzatára feliratozzák a nagy történész Nicolae Iorga idézetét: «A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a legyőzhetetlen Moldva ellen indult» 2010 – a szoborcsoport restaurálásakor megtartották a Fadrusz J. által elhelyezett feliratot, amely azon a munkán szerepelt, amellyel megnyerte az 1894-es versenyt: «Mathias Rex».
Kolozsi: megindokoltuk a változtatást
Az április eleji újraavatási ünnepség előtt elhelyezett négynyelvű tábla román, magyar, angol és német nyelven írja le, hogy Fadrusz János alkotásáról van szó, és felidézi, hogy 1902-ben avatták fel a szobrot. Ezt a szoborhoz viszonyítva enyhén baloldali részen rakták ki a gyepen, vagyis eltértek az eredeti tervrajztól.
Kolozsi Tibor képzőművész, az alkotás restaurátora lapunknak elmondta, hogy gyakorlati szempontok miatt módosították a tábla eredetileg meghatározott helyét, amiről hivatalos iratokat is készítettek, és megindokolták a változtatást. Szerinte a restauráláskor használt acélállvány betonalapja már megvolt a munkálatok befejezésekor, ezért célszerűnek tartotta, hogy erre szereljék fel a táblát. Ellenkező esetben egy újabb alapot kellett volna önteni a tervrajz által eredetileg kijelölt helyre. Kolozsi szerint az emlékmű restaurálásának engedélyezésére vonatkozó dokumentumokban – amit a román művelődési minisztérium hagyott jóvá – pontos leírás van arról, hogy a tájékoztató táblának milyen szöveget kell tartalmaznia. Kolozsi szerint kizárt, hogy az általuk elkészített feliraton kívül egy másik tábla elhelyezésére vonatkozó tervek is szerepeltek volna a jóváhagyott dokumentumok között. A polgármesteri hivatal által elküldött tervrajz szerint egyébként a szobor előtt egyetlen táblának van kijelölve hely, nem pedig kettőnek.
A Kolozsi által elmondottakat tegnap délután megerősítette a szoborcsoport restaurálására vonatkozó projektből származó kivonat is, amely szerint a restaurálási tervnek része a tábla is. Pontosan szerepel benne nem csak a tábla mérete, hanem a rajta szereplő szöveg is. Kelemen Hunor szerint ezért el kell távolítani a hétvégén elhelyezett táblát, hiszen az nem az engedélyezett szöveget tartalmazza.
Szabó Bálint, a restaurálás terveit készítő Utilitas Kft. vezetője cáfolta, hogy ők helyezték volna el a vitatott táblát. Szerinte a tervrajzban középen látható tábla csakis az a négynyelvű felirat lehet, amit már az újraavatás előtt helyeztek el a restaurátorok. Hozzátette: csütörtökön az országos műemlékvédelmi bizottságnál tisztázzák a részleteket, és az Utilitas ez után közli az üggyel kapcsolatos hivatalos álláspontját.
Felül kell vizsgálni a PDL-vel a megállapodást
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezete felháborítónak tartja, hogy a Mátyás-szoborcsoporthoz tartozó zöldövezet közepére elhelyezték a Iorga-idézetet tartalmazó bronztáblát. Az RMDSZ megyei szervezetének frissen megválasztott elnöke, Máté András Levente és Csoma Botond, az RMDSZ városi frakciójának vezetője tegnap szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményükben leszögezik: sajnálatosnak tartják, hogy a PD-L-vel kötött helyi koalíciós megállapodása ellenére erre a minősíthetetlen gesztusra sor került, egy magát multikulturálisként meghatározó, és Európa kulturális fővárosa címére pályázó településen.
„Kolozsvár egész magyarságának arculcsapása elleni tiltakozásunk jegyében minden politikai és jogi lehetőséget latba vetünk a bűncselekménynek minősülő provokációt elkövetők azonosítása érdekében. Felszólítjuk egyben a polgármestert, hogy azonnali hatállyal távolítsa el a jogtalanul elhelyezett, sértő táblát. Annál is inkább, hogy az építkezési engedélyt nem a Iorga-tábla kihelyezésére bocsátották ki, hanem a szoborcsoport restaurálására vonatkozó információk közlésére” – hangsúlyozzák.
Az RMDSZ képviselői úgy vélik: mivel a kormánypárti polgármesternek tudomása volt a tábla elhelyezéséről, az RMDSZ és PD-L közötti együttműködés azonnali felülvizsgálatára van szükség.
Nyílt levélben tiltakozik az EMNT
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében Gergely Balázs közép-erdélyi régióelnök és Csigi Levente, a Kolozs megyei szervezet elnöke nyílt levélben fordulnak Kolozsvár polgármesteri hivatalához, a rendőrségéhez és a csendőrségéhez. Ebben megütközéssel veszik tudomásul, hogy Mátyás király kolozsvári lovas szobrának talapzatán engedély nélkül újból elhelyeztek egy, a történelmi valóságot elferdítő és a magyarságot sértő feliratot tartalmazó bronztáblát, valamint hogy a város bejáratainál eltűntek az érkezőket románul, magyarul, németül, angolul és franciául üdvözlő, alig egy nappal korábban felszerelt feliratok.
„Mindezek a törvénysértések egyben nyilvánvaló provokációk, amelyek az 1990 márciusában Marosvásárhelyen kirobbant súlyos nemzetiségi zavargások kiváltó okait juttatják eszünkbe” – állapítják meg.
Véleményük szerint súlyosbítja a helyzetet az a körülmény, hogy az illetékes hatóságok az azonnali és határozott fellépés helyett tétlenül szemlélik az eseményeket, ezáltal hallgatólagosan járulva hozzá – akárcsak Marosvásárhely tragikus emlékezetű márciusán – a feszültség fokozásához és a helyzet elmérgesedéséhez.
„Határozottan visszautasítjuk és elítéljük ezeket a cselekedeteket, és követeljük a Mátyás-szoborcsoport talapzata elé elhelyezett, a Iorga-idézetet tartalmazó bronztábla azonnali eltávolítását, a város bejáratainál az érkezőket üdvözlő ötnyelvű táblák visszahelyezését, valamint a két nyilvánvaló bűncselekmény elkövetőinek felderítését és felelősségre vonását” – szögezik le.
Nem távolítjuk el a feliratot!
A városháza képviselői Kelemen Hunor kérésére reagálva tegnap kijelentették: nem távolítják el a kifogásolt táblát, mert elhelyezése annak a restaurálási projektnek a része, amelyet a minisztérium hagyott jóvá. Oana Buzatu a Mediafaxnak megismételte, hogy a projektben szerepel az információs feliratot tartalmazó bronztábla. „Azt hiszem, hogy Kelemen Hunort nem tájékozatták pontosan, mert a terv haszonélvezője a kulturális minisztérium, és abban világosan ki van jelölve a plakett helye. A projektet a haszonélvező írta alá és pecsételte le” – érvelt.
…dobd vissza kenyérrel!
A világhálón terjeng annak a békés ellenszegülésnek a terve, amelynek célja a Iorga-idézetet tartalmazó tábla virágokkal való eltakarása. „Hogy miért éppen virág? Mert békés; mert tiszteletet fejez ki Mátyás királlyal szemben, ugyanakkor pedig eltakarja a tendenciózus, lejárató Iorga-idézetet; mert nem létezik olyan törvény, mely tiltaná egy virágcsokor elhelyezését egy szobor talapzatán” – áll a kétnyelvű felhívásban.
Szőcs Géza: Egyfajta szellemi és politikai rongálás történik
 Az ügyben megkérdeztük Szőcs Gézát, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkárát, aki a Szabadságnak adott exkluzív nyilatkozatában elmondta: a magyar kormány, mint a Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatainak társfinanszírozója elvárja, hogy ne kerüljön olyasmi a szoborra, amiről őt előzetesen nem tájékoztatták, és amivel aligha értene egyet, hiszen kontextusból kiragadott feliratról van szó.
Leszögezte ugyanakkor, hogy az eset miatt a magyar kormány egészen biztosan nem kívánja visszafizettetni a restaurálásra adott összegeket, hiszen Fadrusz János munkájának a megmentéséről volt szó, amikor anyagilag támogatták a műalkotás felújítását. „Sajnálatos viszont az, hogy brutális beavatkozás történik a szobor esztétikai terébe, amely legalább olyan ártalmas, mint a rozsda száz év alatt elvégzett munkája, csak ez egyfajta szellemi és politikai rongálás” – hangsúlyozta a kulturális államtitkár.
Úgy vélte: „Egyetlen egy műtárgy esetében sem engedhető meg, hogy hozzátoldjunk valamit, még ha csak a talapzatára is, illetve többet akarjunk elmondani róla, mint amennyit a szobrász vagy a festő közölni akart. Hogy néznének ki a világ képtárai és múzeumai, ha az éppen hatalmon lévők a politikai érdekeknek megfelelően, kényük-kedvük szerint értelmeznék azokat az alkotásokat, amelyeket más korok művészei hagytak ránk” – mondta Szőcs Géza, hozzáfűzve: a legbarbárabb és leggyermetegebb lépésnek tartja azt, hogy egy műtárgyba „behatoljanak” politikai üzenetekkel.
Balázs Bence, Borbély Tamás és Papp Annamária 
Krónika (Kolozsvár)
2011. június 9.
Magyar–magyar konszenzus kell a kisebbségi törvény kapcsán
Torz és valós adatok a Demokrácia Központok anyagi helyzetéről
A nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadásával kapcsolatos álláspontjukról és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által létrehozott Demokrácia Központok finanszírozásáról tájékoztatta tegnap Kolozsváron a sajtó képviselőit Toró T. Tibor ügyvezető alelnök és Gergely Balázs közép-erdélyi régió-elnök. Toró T. Tibor a kisebbségi törvény kapcsán – amelynek megszavazását még ebben az ülésszakban meg kellene ejteni az RMDSZ és a PD-L közti megállapodás értelmében – úgy vélekedett: meg kell teremteni a magyar–magyar konszenzust a jogszabályt illetően. Ugyanakkor Gergely Balázsal együtt reagáltak arra az Evenimentul zilei román napilapban megjelenő írásra, amely a Demokrácia Központok anyagi helyzetét, illetve munkatársainak jövedelmét firtatja. Az EMNT képviselői konkrét adatokkal cáfolták meg a cikkben megjelenő egyes valótlan adatokat. Továbbá tiltakoztak az ellen, hogy a pénzügyőrség magánjellegűnek számító információkat szolgáltat ki a sajtónak.
A kisebbségek jogállásáról szóló törvény kapcsán Toró T. Tibor elmondta: a jogszabály elfogadása nagyon fontos a romániai magyar közösség számára. Az EMNT ügyvezető elnöke emlékeztetett arra, hogy a törvénytervezet 2005-től szerepel a parlament és a közbeszéd napirendjén, időnként előkerül, s politikai bokszmeccsek témájává válik.
„Úgy vélem, most van esély arra, hogy pontot lehessen tenni a történet végére, de csakis akkor, ha erre tényleges politikai akarat létezik” – mondta Toró T. Tibor, aki azonban kételyeinek adott hangot ezzel kapcsolatban.
Véleménye szerint a kisebbségi törvény elfogadásának a kérdése egyrészt a román–magyar kapcsolatokat terheli, másrészt pedig mindmáig nem sikerült magyar–magyar konszenzust kialakítani az ügyben.
A kamarilla egyezségek nem jelentenek megoldást
„Ilyen horderejű kérdésekben nem lehet kamarilla-egyezségekkel eredményre jutni, hiszen ez előbb-utóbb megbosszulja magát” – hangsúlyozta Toró T. Tibor.
Az EMNT ügyvezető elnöke elmondta, hogy az RMDSZ parlamenti frakciójának a tagjaként módosító javaslatokat nyújtott be a tervezet kapcsán, amelyek ott vannak ugyan a törvényhozás asztalán, de azokat nincsen, aki képviselje.
Toró felhívta a figyelmet a jogszabály néhány kitételére, amelyek szerinte változtatásokat igényelnének. Egyebek mellett ilyen például a kisebbségi politikai szervezetek státusára vonatkozó rész, amely szerinte kétszeresen is diszkriminatív. Egyrészt azért, mert a többség meg próbál akadályokat gördíteni a kisebbségi szervezetek létrehozása ellen, másrészt pedig a jelenleg létező parlamenti képviselettel rendelkező szervezetek nem akarnak maguknak konkurenciát, s letörnek minden olyan kísérletet, amely az ő monopolhelyzetüket veszélyeztetné.
„Ez a román politikai elitnek is érdeke lehet, hiszen ha kialakít egy klientúra-rendszert valamilyen szervezettel, akkor annak az érdekeit próbálja védeni. Itt találkozik a román politikai elitnek az érdeke a jelenleg parlamentben lévő kisebbségi szervezetekével. Akik fent vannak a fán, felhúzták a létrát, s nem engednek mást felmászni a fára, ami kedvez az etnobiznisz jelenségének” – mondta.
„Körülbelül négyest adnék a kisebbségi tervezetre”
Toró T. Tibor hangsúlyozta: kisebb módosításokkal elfogadhatóbbá lehet tenni a törvényt, ehhez körülbelül tíz cikkelyt kellene módosítani.
„Ha egy tízes skálán kellene osztályozni a tervezetet, nálunk elbukik, körülbelül 4-est adnék rá. Kis erőfeszítéssel és egyeztetéssel azonban ez 7-8-ra feltornázható. Úgy vélem, a jelenlegi politikai konjunktúrában, amikor az RMDSZ-en múlik, hogy áll vagy bukik ez a kormány, akkor az érdekvédelmi szövetségnek legalább 8-asra fel kellene emelnie a törvényt ahhoz, hogy meglegyen mögötte a szükséges magyar–magyar konszenzus” – fejtette ki a politikus.
Elmondása szerint levélben fordultak Kelemen Hunorhoz, az RMDSZ elnökéhez, amelyben egyeztetést szorgalmaztak az ügyben. Toró úgy véli, kőkemény közösségi érdekről van szó, ezért egyebek mellett a kisebbségi törvény kérdését politikamentessé kell tenni, s egyezségre kell jutni.
A pénzügyőrségtől származhatnak az adatok
Az EMNT vezetői kitértek az Evenimentul zilei című központi román napilapban a hét elején megjelenő írásra is, amely az EMNT által létrehozott Demokrácia Központok működését és anyagi hátterét taglalja, illetve adatokat közöl az intézmény munkatársainak a jövedelméről.
Toró T. Tibor és Gergely Balázs az ügy kapcsán kifejtették: alapos a gyanú, hogy a cikkben foglalt számok a pénzügyőrségtől szivárogtak ki, ugyanis a hivatal munkatársai az elmúlt időszakban négy héten keresztül napi rendszerességgel a vendégeik voltak. Alig fejeződött be az ellenőrzés, és az információk – amelyek közül bizonyos adatok hitelesek, mások viszont torzak – máris napvilágot láttak.
„Amúgy a pénzügyőrség jelenlegi vezetője az RMDSZ képviselője (Ladányi Árpád – szerk. megj.), akitől kérjük, hogy folytasson belső vizsgálatot az ügyben, s nézzen utána, hogyan szivároghattak ki egy jogállamban ilyen adatok” – mondta Toró T. Tibor.
Közölte: az EMNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Mozgalom Egyesület nem állami intézmény, hanem civil szervezet, tehát belső pénzügyei nem tekinthetők közérdekű információknak.
„A törvény szerint a pénzügyőrségnek joga van kutakodni, és szívesen is láttuk őket, de ahhoz nincs, hogy magánjellegű adatokat szivárogtasson ki “ – szögezte le az EMNT ügyvezető elnöke.
Kifejtette: a Demokrácia Központok magyar állami és egyéb jó szándékú támogatók finanszírozásával működnek, amely összegek azonban nem a Bethlen Gábor Alapban elkülönített pénzekből származnak. Elmondása szerint megfelel a valóságnak az az adat, amely szerint 2,25 millió lejt biztosítottak a Demokrácia Központok működésére.
Száztíz szerződéses alkalmazott van
Toró T. Tibor tájékoztatott, hogy a 30 Demokrácia Központban 110 munkaszerződéses alkalmazott dolgozik. Az ügyintézők bére 870–1100 lej, az irodavezetők, igazgatók fizetése 1200-2000 lej, a központi koordinátoroké (6 személyről van szó) pedig 2000–2900 lej közé tehető.
„Köszönöm szépen az Evenimentul zileinek, hogy 30 százalékos fizetésemelésben részesített”– mondta Gergely Balázs, aki bankszámla kivonattal támasztotta alá, hogy a hálózat igazgatójaként nettó havi 2900 lejes jövedelme volt, és nem 4100 lej, amint az a cikkben megjelent.
„Szerintem vállalható, hogy mint a rendszer igazgatója, ennyi volt a fizetésem. Nyugodtan össze lehet vetni akár más – magán, üzleti és politikai – szférában nyújtott fizetéssel” – mondta Gergely Balázs.
Közlése szerint az eltelt öt hónap alatt a Demokrácia Központok munkatársai 20 ezer könnyített honosítási iratcsomót állítottak össze, ami 42 ezer személyt jelent. Ugyanakkor 118 ezer embernek nyújtottak tájékoztatást a magyar állampolgárság igénylése kapcsán.
Csak három rokoni kapcsolat létezik
Toró T. Tibor cáfolta, hogy Tamás nevű fia a Demokrácia Központ munkatársa lenne. Az egész rendszeren belül három esetben fordul elő, hogy az illető alkalmazott az EMNT-hez közel álló valamely személy rokona. Egyikük közülük Gergely Balázs, aki Tőkés László unokaöccse, de aki nem ilyen jogon kapta a fizetését, hanem mint aki az egész hálózatot létrehozta, és irányította – mondta Toró.
Az EMNT ügyvezető elnöke szerint a cikk az új magyar párt bejegyzésével hozható kapcsolatba, ugyanis nem véletlenül emelték ki az írásban azokat a személyeket, akik a leendő politikai alakulatban szerepet játszanának.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)
2011. augusztus 27.
Kelemen Hunor: létbiztonságot és egységet követel a magyarság
Az RMDSZ elnöke exkluzív interjút adott lapunknak
Immár fél év telt el az RMDSZ februári nagyváradi kongresszusa óta, amikor Kelemen Hunor személyében új elnököt választott az érdekvédelmi szervezet. Ez alkalomból készítettünk interjút az RMDSZ új vezetőjével, aki egyben a kulturális tárcát is irányítja. Kelemen Hunort egyebek mellett az RMDSZ-ben bekövetkezett változásokról és célkitűzésekről, valamint a kormányzati szinten zajló tevékenységről faggattuk. Az RMDSZ elnöke nyilatkozott az érdekvédelmi szervezetnek a Fidesszel és a hazai román pártokkal, de az erdélyi magyar politikai alakulatokkal való viszonyáról is, akárcsak a verespataki bányaberuházás körüli helyzetről, a közelgő népszámlálásról, valamint a jövő évi választásokról. Exkluzív interjújában beszámolt az Erdélyi Konzultáció következtetéseiről is, amelynek egyik fő üzenete, hogy megváltoztak az erdélyi magyarság prioritásai, a másik szerint pedig a megkérdezettek fontosnak ítélik a politikai egységet.
– Hogyan értékeli az RMDSZ februári kongresszusa óta eltelt fél évet?
– Az elmúlt hat hónap jó fél esztendő volt, olyan szempontból, hogy az alapvető változásokat, amelyeket előkészítettünk, végig tudtuk vinni. Egyrészt a Főtitkárságot illetően nemcsak fiatalítottunk, hanem a munkamódszereket is lényegesen megújítottuk. Új emberek kerültek be a Főtitkárság vezetőségébe, mint például Kovács Péter főtitkár, Horváth Anna önkormányzati, Hegedüs Csilla kulturális, Székely István társadalomszervezési és Bodor László ifjúsági főtitkárhelyettes. Terveink szerint szeptember folyamán az oktatási főtitkárhelyettes kinevezésével véglegesítődik ez a struktúra is, az oktatási alelnök fiatal ember lesz, aki az egyetemi szférából érkezik, és bizonyára jelentős változást fog hozni a szervezet életében.
Sikerült befejeznünk az Erdélyi Konzultációt, amely az elnökválasztás óta eltelt első három hónapban az egyik nagy programunk volt. Az adatfeldolgozás jelentős része megtörtént, és úgy látom, hogy az akció jónak és sikeresnek bizonyult. Népszámlálási kampányunk előkészítését nagyjából befejeztük, és amíg szeptember 16-ra a népszámlálási biztosok toborzásának a határideje lejár, addig ezt a munkát is a célkitűzések szerint teljes mértékben el tudjuk végezni. Ezenkívül elkezdtük a felkészülést a jövő évi önkormányzati választásokra: a megyei és területi szervezetek elkészítették az elemzéseket, bizonyos helyeken már a főbb polgármester- vagy megyei tanácsi elnökjelölteket is nevesítették. Augusztus végéig, szeptember első feléig ez a munka is nagyrészt lezajlik, tehát az első fél esztendő ebből a szempontból is az elképzelések alapján alakult.
– Az elmúlt időszakban milyen mértékben sikerült rendezni az RMDSZ viszonyát a Fidesszel?
– Úgy érzem, hogy a magyar kormánnyal való kapcsolat kimozdult a holtpontról, ugyanis Tusnádon, a nyár folyamán volt egy hosszabb beszélgetésem Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel, a Fidesz elnökével, és őszire tervezünk egy hivatalos RMDSZ–Fidesz találkozót is. Véleményem szerint a következő időszakban tovább tudunk javítani a kapcsolaton, mivel mindkét fél részéről a nyitottság és az együttműködési szándék fogalmazódott meg, amit nagyon jónak és helyesnek tartok.
– Mire lehet számítani a jövőben az erdélyi magyar–magyar együttműködés terén?
– A magyar–magyar együttműködést mindig konkrét eseményekre terveztük, így legutóbb a Kolozsvári Magyar Napokat is közösen szerveztük, és támogattuk. A népszámlálás népszerűsítését szintén együtt végezzük, hiszen közös érdekről, s nem pártpolitikai célról van szó. Az önkormányzati választások esetében is elindult a megyei szervezetek közti egyezkedés néhány olyan helyen, ahol a közös jelölt támogatása lehetséges. Itt elsősorban Marosvásárhelyt említeném, ahol egy jelöltet fogunk állítani, s bízom abban, hogy az illető személyt mindenki támogatni fogja. A Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján nem lehettem jelen, mivel a miniszterelnökkel együtt Kínában tartózkodtam, de a kollégáim által tolmácsolt üzenetben jeleztem, hogy Kolozsvár is egy olyan hely, ahol úgyszintén el tudom képzelni a közös jelölt állítását. Nem vagyunk naivak, hiszen mindannyian tudjuk, milyen esélyei vannak annak, hogy megnyerjük a várost, az önkormányzatot és a polgármesteri tisztséget, de az összefogás erejét meg lehet és meg is tudjuk mutatni. Tehát rajtunk nem fog múlni az együttműködés azokon a helyeken, ahol erre szükség lesz.
– Milyennek bizonyult az utóbbi időben a román pártokkal – koalíciós partnerrel és ellenzékkel egyaránt – történő együttműködés?
– A román pártokkal való viszony az elmúlt hat hónapban az ismert paraméterekben mozgott: a Demokrata-Liberális Párttal együtt kormányzunk, és ez bizonyos értelemben egymáshoz közelít bennünket. Országos szinten ez a viszony jó, bár mindig voltak és vannak olyan vitás kérdések, amelyek akár feszültséget is szülnek. Megyei szinten, egyes helyeken elfogadható a kapcsolat, máshol egyáltalán nem létezik együttműködés, vagy amolyan finom vegyesnek tekinthető. Kolozsváron például a kezdetekben jó volt a koalíciós partnerrel való együttműködés, az utóbbi időben azonban ez megromlott, míg Bihar megyében, ahol rossz volt a viszony, most lényegesen javult. Számos más helyet mondhatnék, ahol az együttműködés az utóbbi időszakban hullámzott.
Az ellenzéki pártokat illetően, több informális megbeszélés zajlott azok vezetőivel, Crin Antonescuval és Victor Pontával. Úgy véljük, hogy azokban a kérdésekben, amelyek az egész társadalmat és a magyar kisebbséget szintén jelentős mértékben érintik, párbeszédet kell folytatni az ellenzékkel is. Ezért nem tartom kizártnak, hogy szeptember folyamán hivatalosan is tárgyalunk a liberális és a szociáldemokrata párt képviselőivel. Úgy vélem, az alkotmány és a választási törvény módosítása, valamint a kisebbségi jogok kiszélesítése az a három nagy terület, ahol az összes, demokratikusnak tekinthető román parlamenti párttal fenn kell tartani a párbeszédet függetlenül attól, hogy az RMDSZ éppen kormánykoalícióban vagy ellenzékben van. Számunkra a dialógus mindig olyan érték volt az elmúlt húsz esztendőben, amit soha nem tagadtunk meg.
– Viharosnak mondható kormányzási időszakot tudhatunk a hátunk mögött. Hogyan mérlegelné az RMDSZ eddigi kormányzati tevékenységét?
– Lehetett volna jobb is az elmúlt időszak, de nem tudunk eltekinteni a gazdasági és a pénzügyi körülményektől. Nem csupán romániai vagy európai, hanem világszinten is gazdasági válság van, és ez nagymértékben befolyásolja, hogy milyen költségvetéssel s pénzügyi feltételek között tudunk mozogni. Ez nem hasonlítható össze a 2004–2008-as időszakkal, amikor volt egy erős gazdasági növekedés. Most számos megszorító intézkedést kellett életbe léptetni, amelyek nélkül a romániai polgárok ma sokkal nehezebb helyzetben lennének. Ezek nem kerültek el számos más országot – Magyarországot, Spanyolországot vagy akár Németországot – sem, ahol hasonló rendelkezéseket foganatosítottak. Ezekre a megszorításokra szükség volt, de 2012-ben már nem kell erre számítani, hacsak nem lesz olyan gazdasági visszaesés, ami nem Romániától függ. Tehát a kormányzati teljesítményünkkel csak olyan mértékben vagyok elégedett, amilyen mértékben a feltételek lehetővé tették, hogy előre haladjunk. Azt viszont nem tagadhatom, hogy ennél jobb gazdasági feltételek között sokkal sikeresebben és eredményesebben is lehetett volna kormányozni.
Mindezek ellenére létezik néhány olyan terület, ahol sikerült előre lépnünk. Szerintem az oktatási törvény elfogadása nagy eredményt jelent: jövő héten be fogjuk mutatni az új magyar nyelvű történelem és földrajzkönyvet, ami időközben elkészült. Előrehaladtunk a decentralizáció terén, különösen az egészségügyben, akárcsak a nagyberuházásokat, elsősorban a környezetvédelmet illetően. A kulturális tárcánál a műemlék-felújítás terén léptünk nagyot előre, hiszen az erre vonatkozó országos programunkban jelentős arányban magyar műemlékek is szerepelnek. A színházak fenntartásában arra vigyáztam, hogy a kolozsvári magyar színháznál és operánál, illetve a marosvásárhelyi színháznál, amelyek a minisztérium kötelékébe tartoznak, a válság ellenére ne legyenek leépítések, és a megszorítások ne érintsék ezeket az intézményeket. Elindítottuk azt a programot, ami az elmúlt húsz évben nem működött: a kulturális-irodalmi folyóiratoknak – mint például Helikon, Korunk, Látó, Székelyföld és Várad – normatív támogatást nyújtunk, tehát az elmúlt időszakban jól sikerült élnünk a meglévő költségvetési forrásokkal.
– Melyek lennének a következő időszak elsődleges kormányzati tervei, illetve a hamarosan kezdődő őszi parlamenti ülésszak főbb célkitűzései?
– Módosítani kell a választási törvényt, a régióátszervezés, a decentralizáció kérdése úgyszintén napirenden szerepel, lekerült viszont az a változat, amely a romániai magyar közösség számára előnytelen lett volna. Egy dolog biztos: nem fogunk elfogadni olyan változatot, amely a magyar közösséget a mostaninál rosszabb közigazgatási helyzetbe hozná, úgymond az önkormányzatokból kikerülnénk. A helyhatósági választási törvényt módosítottuk, szerintem jó döntés volt, hogy a polgármestereket az első fordulóból válasszák meg, akárcsak a megyei tanácsok elnökeit. Most következik a parlamenti választási törvény módosítása, amelyről év végéig szintén dönteni kellene.
– A PD-L a héten jelentette be újabb elgondolását, miszerint egyszerre szervezné meg a helyhatósági és a parlamenti választásokat. Hogyan viszonyul ehhez az RMDSZ, illetve mi a szövetség álláspontja ebben a kérdésben?
– Ezt az elképzelést a koalícióban már régebb felvetettük, de akkor ennek nem akadt támogatója. Én három szempont miatt tartanám jónak az önkormányzati és a parlamenti választások összevonását. Egyrészt pénzügyi-költségvetési okok miatt, ugyanis egy kampánnyal lehetne megszervezni mind a két választást, ami nagy könnyebbséget jelentene az országos költségvetésnek. Hiszen egyszer kellene kampányolni, a választási körzeteket megszervezni, az urnabiztosokat beszervezni, tehát egyértelmű, hogy ez nagy megtakarítást jelentene. Másrészt nekünk mindig az volt a célunk, hogy a választásokon minél magasabb legyen a részvételi arány. Ha összehasonlítjuk az önkormányzati választásokat a parlamentivel, az előbbi esetében ez az arány az elmúlt években mindig picit magasabb volt. Amennyiben tehát összekapcsoljuk a két választást, nagyobb lesz a részvétel, ami nagyon jó, hiszen erősebb lesz a testületek legitimitása. Ugyanakkor, azért is fontos lenne a két választás összekapcsolása, mert a különböző koalíciók megkötését az önkormányzati választás nem befolyásolná. Nagyon sokszor előfordul, hogy önkormányzati választások után egyfajta koalíciók alakulnak ki a megyékben, városokban és településeken, majd ősszel a parlamenti választásokon viszont más országos együttműködési megállapodás születik. Mindez a kormányzati politikáknak az életbe ültetését is megnehezíti, ezért is jó lenne tehát egyszerre letudni a két választást, hiszen akkor pontosan tudni lehet, hogy milyen felállásban fog működni a kormány, a parlament és az önkormányzatok. A kérdés csupán az, hogy az önkormányzati választásokat toljuk-e el októberre, vagy a parlamenti választásokat hozzuk előre, május-júliusra? Alkotmánymódosítás nélkül a parlamenti választásokat csak úgy lehet előbbre időzíteni, ha a parlamentet feloszlatja az államelnök, amelynek azonban minimálisak az esélyei. Ezért sokkal egyszerűbb az önkormányzati választásokat kitolni néhány hónappal, mivel ahhoz nem kell az alaptörvényt módosítani, és nem kell feloszlatni a parlamentet. A többség mindenképpen azt támogatja, hogy a választásokra egyszerre kerüljön sor. Természetesen az is fontos, hogy miként módosul majd a parlamenti választásokat szabályozó törvény is, hiszen nem mindegy, milyen választási rendszer lesz.
– Említette elnök úr, hogy lezárult az Erdélyi Konzultáció, és nagyrészt sikerült feldolgozni az adatokat. Milyen következtetés vonható le az eddigi összesítések alapján?
– Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni a teljes adatfeldolgozás előtt, de néhány dolog már körvonalazódik. Egyrészt az erdélyi magyar társadalom az elmúlt két-három évben, a gazdasági válság hatására, nagyon megváltozott. Előtérbe kerültek a munkahellyel, a szociális létbiztonsággal kapcsolatos kérdések. Ha ezek eddig a magyar választók körében nem voltak az első helyen, most teljes mértékbe oda kerültek. A megkérdezettek azt is szeretnék, ha további előrelépések történnének a kisebbségi jogok területén. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartják a döntéshozatalban való részvételt, parlamenti és önkormányzati szinten egyaránt, de a kormányzati szerepvállalást is szorgalmazzák. Hangsúlyosan fogalmazódott meg továbbá az az igény, hogy egységes politikai képviseletre van szükség, de ennek nem szabad a politikai pluralizmus rovására történnie. Az erdélyi magyar emberek pontosan látják, hogy 6,5 százalékkal nem lehet három-négy pártot versenyeztetni. A politikusok vitatkozzanak, ez az ő dolguk, de amikor a magyarság képviseletéről van szó, akkor hagyják abba a veszekedést, és azon legyenek, hogy biztosítsák a politikai képviseletet. Valamelyest árnyalja a helyzetet a tömbben és a szórványban elő magyar közösségek helyzete. A szórványban élők joggal várnak arra, hogy a kisebbségi nyelvi jogok területén az érdekérvényesítés folyamatos legyen, míg a tömbmagyarság a kollektív jogokra helyezi a hangsúlyt, hiszen nekik a nyelvi jogokat ma már inkább használniuk kellene. Az Erdélyi Konzultáció üzenete tehát egyrészt az, hogy a prioritások megváltoztak, másrészt pedig, hogy az erdélyi magyarság meg akarja őrizni politikai képviseletét. Ezt olyan értéknek tartja, amelyről húsz év után sem akar lemondani, és tisztában van azzal, hogy enélkül kiszolgáltatottá válik.
– Jelenleg három erdélyi magyar párt van, az egyik ugyan még csak bejegyzés előtt. Milyen esélyek vannak az együttműködésre, hogy az erdélyi magyarságnak az előbb említett ilyen vonatkozású igényét teljesíteni lehessen?
– Nem szeretnék azért illúziókat táplálni. A Magyar Polgári Párttal (MPP) nem igazán létezik kapcsolat, helyi szinten imitt-amott. A most bejegyzés előtt álló politikai alakulattal kapcsolatosan az a tapasztalatunk, hogy sok szempontból ugyanazokat az értékeket valljuk, s ha egyszer meg tudtunk egyezni, akkor biztosan sikerül majd másodjára és harmadjára is. Ám amíg ők a pártalapítással vannak elfoglalva – amit én továbbra is téves elképzelésnek tartok –, addig ezt nem lehet összeegyeztetni az együttműködéssel. Előbb túl kell esniük a mostani kezdeményezési lázon, s akkor majd adottak lesznek az együttműködés feltételei. Nekünk az erdélyi magyar embereknek a célját és óhaját kell figyelembe vennünk, és ezeknek az igényeknek kell tevékenységünket alárendelnünk. Az Erdélyi Konzultációból azt is ki lehet olvasni, hogy a nehéz kormányzati időszak ellenére, a többség még mindig az RMDSZ-ben bízik, és a kormányzati részvételt is támogatja. Más – nem általunk rendelt – közvélemény-kutatás is kimutatta, hogy igazából, minden erőfeszítés ellenére, nem történt olyan törés és átrendeződés, ami a most pártot alapító, egykori RMDSZ-es kollégáinknak túlságosan nagy szárnyalást biztosítana.
– Közeleg a népszámlálás, időnként ismételjük a jelszót, hogy „magyarnak lenni jó”, és próbáljuk megértetni az emberekkel, hogy vállalják az identitásukat. Ehhez mit tudna még külön hozzáfűzni, mit érdemes még ezen a téren szem előtt tartani?
– Minden magyar ember számít, amikor a magyar közösségről és annak jövőjéről beszélünk. Ezért mindenki bátran vállalja a magyarságát, és amikor kitöltik azokat a bizonyos űrlapokat, ellenőrizzék, hogy a nemzetiségnél jó helyre jelölték-e be azt, amit ő mondott, és akkor én biztos vagyok benne: erős közösségként fogjuk tudni az elkövetkező évtizedet is megtervezni. Mert nagyon sokat számít, hogy a népszámlálási adatok mit mutatnak, mert ezek alapján terveznek meg sok mindent itthon és az unióban egyaránt. Nem mindegy, hogy a romániai magyarság milyen erős közösséget mutat. Fenntartások nélkül mondom tehát, hogy minden magyar ember számít, amikor a közösség jövőjéről beszélünk. Szeptember-október folyamán nagyon sokszor visszatérünk még üzenetekkel. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy ez nem politikai kérdés, hanem közös érdek. Jelentős a szerepe annak, hogyan áll hozzá ehhez az ügyhöz az erdélyi magyar média, az egyházak, az erdélyi magyar értelmiség stb. Mi megkereséssel fordulunk a napokban több értelmiségihez, és kérni fogjuk őket, hogy ebben a kampányban az egyházakhoz hasonlóan vállaljanak szerepet.
– A magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatban felmerült a szavazati jog biztosításának a kérdése is. Ön szerint az állampolgársággal együtt kellene járnia a szavazati jognak?
– Nem tudom elképzelni, hogy kétféle állampolgár legyen: az egyiknek van szavazati joga, a másiknak pedig nincs. Az más kérdés, hogy a szavazati joggal hogyan lehet élni, és milyen rendszerben fognak az anyaország határain túl élő állampolgárok szavazni. Magyarországnak is valamilyen megoldást kell találnia, erről a magyar miniszterelnökkel és más politikusokkal is beszéltem, körvonalazódik egy rendszer, s az ősz folyamán erről is egyeztetünk. Véleményem szerint nem lehet egyféle állampolgárságot adni azoknak, akik Magyarország határán kívül élnek, és másfajtát az ott élőknek. A fontos jelen pillanatban az, hogy az RMDSZ támogatja a magyar állampolgárság elnyerését, és egyfajta állampolgárság létezik, amit nem lehet kettőbe vagy háromba osztani. Az más kérdés, hogyan lehet majd a szavazati joggal élni.
– Verespatak esetében az utóbbi időben nagyon ellentétes vélemények körvonalazódtak, a bánya megnyitásának lehetősége felszította a kedélyeket, az ellenzők és a pártolók körében egyaránt. A régészeti mentesítési bizonylat kibocsátása miatt sok támadás érte a kulturális miniszter személyét, aláírásokat gyűjtenek a bányaterv ellen, ugyanakkor önt, a szaktárca vezetőjét lemondásra szólították fel különféle röplapokon. Mi erről a véleménye?
– Ez rettenetesen bonyolult történet. Szabad országban mindenki azt beszél, amit akar, nem azt, amit szabad, de nem fogok polemizálni nőszövetségekkel vagy más szervezetekkel, amelyek környezetvédelmi aktivitása az utóbbi időszakban nem volt ismert. Most kedvet kaptak, hogy aláírásokkal támogassák ezt a rosszul értelmezett, vádaskodó hangnemben megfogalmazott tiltakozó levelet. Verespatak esetében létezik a régészeti mentesítésről szóló engedély, és akinek egy kis jártassága is van a közigazgatásban – még ha a civil szervezeteknek nincs is, de néhány aláírónak igen, hiszen közöttük van egy államelnöki tanácsos, volt szenátor, ügyvéd – pontosan tudja, hogy ezt az Országos Régészeti Bizottság bocsátotta ki, és az érvényben levő jogszabályok szerint a Fehér megyei igazgatóság írta alá, és nem a miniszter. Egy ilyen engedély visszavonása miniszteri rendelettel nem lehetséges, ezt meg kell támadni a bíróságon, amit már eddig meg lehetett volna tenni, de nem ez volt a cél, hanem az, hogy egyrészt belém rúgjanak, másrészt pedig egyesek a saját imázsukat építsék. A történet másik része, hogy a régészeti mentesítési bizonylat alapján a Kirnyik-hegységet le kellene venni az A-kategóriás műemlékek listájáról, amit viszont valóban a miniszternek kell megtennie, de ezt „a miniszter” nem írta alá.
Ebben a pillanatban nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni arról, hogy később mi fog történni, mert nem a kulturális miniszter adja meg a bánya-kitermelési engedélyt. Miután megismertem a régészeti bizottság tagjainak a véleményét, megpróbáltam kialakítani azt a feltételrendszert, hogy ha elkezdődik a kitermelés, akkor a kulturális örökségnek minél nagyobb részét lehessen megmenteni. De ebben a pillanatban a Kirnyik-hegység védelmét nem szüntettem meg, és ez nincs is szándékomban. Aki azonban elmegy oda, láthatja, hogy tragédia, ami ott van, s ennél én sokkal jobbat is el tudok képzelni. Amíg a kormányzat nem dönt arról, hogy mi a szándéka Verespatakkal, és az állami részesedést nem tárgyalják újra, addig én nem fogok továbblépni. Ez a régészeti mentesítési bizonylat nem elegendő ahhoz, hogy a beruházási projektet folytatni lehessen, de megteremtette azt a feltételrendszert, hogy ha esetleg a kitermelés beindul, akkor a kulturális örökség megmentése legalább 80 százalékban teljesüljön.
– Van-e valamilyen fejlemény a kolozsvári Mátyás szoborcsoport elé törvénytelenül elhelyezett Iorga-tábla ügyében?
– Mi letettük a feljelentést, de nem kaptunk visszajelzést az ügyészség és a rendőrség részéről. Nekem ezek voltak a lehetőségeim, ennek keretében tudtam csak eljárni.
– Milyen esélyek vannak arra, hogy ősszel megszülessen a kisebbségi törvény?
– A törvénytervezetről ősszel folytatjuk a bizottságban az egyeztetéseket: akkor fogunk kisebbségi törvényt elfogadni, amikor olyan jogszabályt lehet megszavazni, amelyet meg tudunk tölteni tartalommal. A kulturális autonómia intézménye működőképes lesz, a döntési jogkörök átkerülnek ide, és törvénybe iktatják mindazokat a kérdéseket, amelyek az eredeti tervezetben is szerepeltek. Nem tudom, hogy ez mikor fog megtörténni, de ezek azok a feltételek, amelyek nélkül nem érdemes kisebbségi törvényt elfogadni. Az RMDSZ egyébként az elmúlt esztendőkben bebizonyította, hogy nem mond le a programjába foglalt egyetlen célkitűzésről sem, ehhez megkeresi a megfelelő partnereket, és amikor a feltételek megteremtődnek, akkor lép. Az oktatási törvényre is sok-sok évet kellett várni, és sokat gyomrozni a román partnereket, hogy azt elfogadják.
PAPP ANNAMÁRIA, ÚJVÁRI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)
2011. szeptember 15.
Fülöp Sándor emlékére
Sándor bácsi is elment. Nemrég elesett, és már nem tudott újra talpra állni. Pedig az ő kilencvenkét éve alatt hányszor, de hányszor próbálták térdre kényszeríteni, járatva vele a poklok poklát, de mindahányszor fel tudott állni. Pontosabban: talpon tudott maradni. Három ízben volt a szó szoros értelmében arasznyira a haláltól, kétszer arcvonalszolgálata közben, később pedig a hadifogságban kiütéses tífusszal fertőzötten. Egy értelmetlen botlás és esés bizonyult végzetesnek, saját otthonában.
Amikor néhány nappal ezelőtt telefonon kerestem, hogy elújságoljam neki az örömhírt, miszerint a Pallas Akadémia könyvkiadó visszahozatta Budapestről tavaly megjelent visszaemlékezés-kötetének utolsó megmaradt példányait – Erdélyben hónapok alatt mind egy szálig elkelt –, és a kötetből Kolozsvárra is küldtek, hogy a magyar könyvesboltokban kapható legyen, felesége sírva közölte: Sándor bácsi nemrég elesett, nagyon rosszul van, egészségi állapota hirtelen megromlott. A lelkem mélyén tudtam és éreztem, hogy akarata ellenére Sándor bácsi ezt a csatát már nem fogja megnyerni. Pedig reméltem, hogy szeptember végén együtt megünnepelhetjük az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra című, visszaemlékezését tartalmazó kötete nagy sikernek örvendő bemutatójának egyéves évfordulóját.
Nem szeretnék nagy szavakat használni, de meggyőződve állítom: kötetének minden könyvespolcon ott kell lennie, hiszen a szerző életútja jelenkori történelmünk egészét öleli át. Mert Fülöp Sándor egyidős volt az erdélyi magyarság kálváriájával: 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után. 1942. október 4-én vonult be katonai szolgálatára, mígnem 1944. szeptember 17-én harcközben, lőszerhiánnyal és az ellenség túlerejével szemben szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak 1948 nyarán szabadult. Itthon teljesen új politikai helyzet fogadta: az 1946. novemberi kommunista hatalomátvétel után szembesülnie kellett mindazzal, amit a népi demokráciának csúfolt vörös diktatúra jelentett. A szovjet fogságban szerzett kiváló orosz nyelvtudását kamatoztatva a Bolyai Tudományegyetemen tanított, amikor a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után, 1962 őszén szabadult. A történtek után azonban csak fizikai munkát vállalhatott, oktatóit nem, ezért tartotta mindig életfogytiglaninak a rá kimondott ítéletet. Nem véletlenül.
Sándor bácsi most örökre eltávozott közülünk. De azáltal, hogy bőröndjéből egy kötetet nekünk hagyva, emlékeit és életútját nem hallgatta el, számunkra mindig élni fog. Azért, mert elmondta, leírta, megörökítette a vele megtörténteket, hogy az eljövő nemzedékek tanuljanak s okuljanak, ha lehet. Sándor bácsi és háborút, fogságot, politikai börtönt megjárt sortársainak az élete, erkölcsi és emberi talpon maradása minden kétséget kizáróan követendő példaként szolgálnak. Mindenkoron.
Isten nyugtassa békében!
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 22.
A szekusok markában*
Részlet Fülöp Sándor (1920–2011) visszaemlékezéséből
Fülöp Sándor visszaemlékezésével lapunk az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a kommunista diktatúra áldozataira emlékezik. A néhány hete elhunyt, frontot és szovjet fogságot megjárt Sándor bácsit a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után 1962 őszén szabadult. A nemzeti ünnep alkalmával a kötet formájában is megjelent, nagyon izgalmas és érdekfeszítő visszaemlékezésből közlünk részeket.
November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogda-épületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ő volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:
– Forduljon arccal a falnak!
Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:
– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.
Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.
– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.
A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:
– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.
Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs ráerősített vastag deszkalappal tetejükön, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.
Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.
Miért?
Nem tartott sokáig lelkiismeret-vizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja, szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:
– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.
Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:
– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem.
Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:
– Tudja-e, miért került ide?
– Ezt én is szeretném tudni – felelem.
– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?
– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.
– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.
Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatóm asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény, jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja meg, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.
Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.
Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.
Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fennvaló rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.
Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszer-ellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevülten léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:
– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.
Az egyik tanuló megkérdezi:
– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?
– Igaz, fiam.
– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?
– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.
Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.
Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „deşteptarea” – ébresztő fölszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-véce-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tercset (terci), azaz enyhén cukrozott híg kukoricadara-kását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.
Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:
– Kihallgatásra viszem.
Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).
– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?
Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:
– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így mondjam: megélhetési forrásainak.
Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.
– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Tanár vagyok.
– Hol végezte el az egyetemet?
– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.
– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája?
– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.
– Szóval tanár diploma nélkül.
– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.
– Reám akar ezzel célozni?
– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem iskolai végzettségét.
– Ember! Hogy beszél maga velem?
– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék nélkül.
– De maga le van tartóztatva.
– Akkor is ember vagyok.
– Miféle iskolában tanárkodott?
– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.
– Horthyéknál sem?
– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem érdekelt, se most sem érdekel.
– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?
– Olyan alávaló hely a Securitáté, hogy itt lenni szégyenletes dolog?
– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.
– Nem magamra gondolok, százados úr.
– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellenőrizzük is. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?
– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.
Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.
– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?
– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.
– Üljön csak nyugodtan a f…án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.
Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és visszakísért cellámba.
FOLYTATJUK
*Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon. Sajtó alá rendezte Papp Annamária. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2010.
Szabadság (Kolozsvár)
2011. november 12.
Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása – a realitás talajáról szemlélve
Nagy Mihály Zoltán, az Országos Levéltár aligazgatója az új levéltári törvényt értékeli
A héten a képviselőház megszavazta az 1996/16-os levéltári törvény módosítását. A Máté András Levente és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők által kezdeményezett módosítások elfogadása lehetőséget teremt a kommunizmus idején elkobzott, beszolgáltatott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatására. Amennyiben az Alkotmánybíróság nem ad helyet a benyújtott kifogásoknak, illetve az államelnök kihirdeti a törvényt, akkor a jogszabály érvénybe lép. Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatásának ügye számos kérdést felvet, ezekről faggattuk Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár aligazgatóját.
– Ha az egyházi levéltárak jogállásának hátterét nézzük, és hogy ezt miként szabályozták Románia modernkori történelmében, akkor kiindulópontnak az 1925-ös levéltári törvényt tekinthetjük, amely 8. szakaszában kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek és a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn, ugyanakkor a felekezeteknek nem kell beszolgáltatniuk irataikat az állami intézményekbe. A jogszabály előírása szerint az iratokat keletkezésük után harminc évvel be kellett szolgáltatni az államnak, de az 1925-ös levéltári törvény előírta, hogy sem a nemzeti kisebbségek, sem az egyházak levéltáraira nem vonatkozik ez a kitétel. A törvény tehát elismerte a felekezeti levéltárak létét, de kimondta azt is, hogy a szóban forgó intézményeknek az állam ellenőrzése és felügyelete alatt kell tevékenykedniük. Ugyanakkor a törvény leszögezte, hogy ezekben a levéltárakban biztosítani kell az iratok tárolásához szükséges megfelelő körülményeket, illetve a képzett szakszemélyzetet. 1957 júliusában újabb román levéltári törvény jelent meg, és érdekes módon ennek a jogszabálynak a 11. paragrafusában szintén az szerepelt, hogy az egyházak, a különböző felekezetek vagy vallási közösségek saját maguk tarthatják fenn levéltáraikat. Ugyanúgy a törvényalkotó megszabta azt is, hogy az iratokra az egyházaknak különösen ügyelniük kell, és levéltáraik úgyszintén az állam felügyelete alatt működnek. Itt már a jogalkotó annak a lehetőségét is felvetette, ha: az egyházak akarják, akkor a birtokukban lévő dokumentumokat megőrzésre leadhatják az állami levéltárakhoz. 1971-ben újabb jogszabály jelent meg, amelyet 1974-ben módosítottak. Ez azonban már az egyházak számára kevésbé pozitív kitételeket tartalmazott, ugyanis a 22. szakaszában az szerepelt, hogy az egyházaknak be kell szolgáltatniuk iratanyagaikat az állami levéltárnak. A törvény megjelenése után bizottságokat állítottak össze a felekezetek és az állami levéltárak képviselőiből, hogy eldöntsék, mely iratokat kell átadni az állami levéltáraknak, amelyek bekerültek az úgynevezett Nemzeti Levéltári Fondba. A következő állomás az 1996-ban megjelent 16-os levéltári törvény volt, amelynek 18. paragrafusa leszögezte, hogy ha egy irat egyszer bekerült a Nemzeti Levéltári Fondba, nem vehető innen ki. Ugyanakkor a jogszabály nem tett külön említést arról, hogy a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn.
– Ezek szerint a most módosított levéltári törvény a kommunizmus és a rendszerváltás után hozott jogszabályokhoz képest jelentős előrelépést jelent…
– Az RMDSZ már a 2000-es évek elején lépéseket tett egy új levéltári törvény megszületése érdekében, amely az állami közlevéltárak mellett a magánlevéltárak helyzetét is szabályozta volna. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy a megyei levéltárak ne közvetlenül Bukarest igazgatása alá tartozzanak, hanem az adott megyék közigazgatási hatáskörébe kerüljenek. Újabban Kerekes Károly és Máté András Levente indítványozta az 1996/16-os számú levéltári törvény, mindenekelőtt a 18-as szakasz módosítását. Következésképpen tárgyalás kezdődött a magyar történelmi egyházak, az állami levéltár, a kormány és a szövetség képviselői között. Az egyik alapvető kérdés az volt, hogy milyen jogszabályok alapján vették el az egyházak tulajdonát képező levéltári iratokat. A törvény végleges szövege leszögezi, hogy az 1950-ben kibocsájtott jogszabály, valamint az 1974-es levéltári törvény 22. paragrafusa alapján elkobzott iratanyagokat kell visszaszolgáltatni a volt tulajdonosoknak. Fontos továbbá megemlíteni, hogy az 1950-ben megjelent 153. számú törvény értelmében az egyházaktól elvették az anyakönyveket, amelyek először a helyi lakossági nyilvántartókhoz kerültek. Ez az állam szempontjából azért is volt lényeges, mert az országvezetés közigazgatási reformot helyezett kilátásba, amelynek nyomán aztán elrendelték a tartományok létrehozását. Ugyanakkor népszámlálásra készültek, ami miatt az állami közigazgatásnak úgyszintén szüksége volt az egyházi anyakönyvekre, így elrendelték azok átadását.
Egyesek úgy vélték, hogy el kell ismerni az egyházak tulajdonjogát, de az iratokat nem kell visszaszolgáltatni, mert nem az egyház feladata azok megőrzése. A parlamenti bizottsági ülések alkalmával végül olyan megoldás született, hogy csakis abban az esetben szolgáltatják vissza a dokumentumokat, ha az egyházak biztosítják az anyagok megfelelő tárolását, garantálják azok kutathatóságát, és szakképzett alkalmazottakkal rendelkeznek. Ennek érdekében olyan előírás is bekerült a jogszabályba, hogy az átadás előtt az érintett dokumentumokról kötelező módon mikrofilmet kell készíteni. Ugyanakkor a visszakapott iratokat nem szétszórva fogják tárolni, nem kerülnek vissza a gyülekezetekhez, a parókiákra, hanem – mint ahogyan azt a törvény előírja – a püspökségeken, egyházkerületeknél fogják tárolni azokat. Itt ki kell emelni, hogy ezek a kitételek éppen azt szolgálják: az iratok továbbra is kutathatók legyenek, vagyis így sikerült eloszlatni az ezzel kapcsolatos félelmeket. A törvény szerint az egyházaknak bizonyító iratok alapján be kell nyújtaniuk igénylési kérésüket az adott megyei levéltárakhoz, amire azoknak harminc napon belül választ kell adniuk. Amennyiben nem támasztanak kifogást, akkor egy éven belül a dokumentumokat természetben, eredeti formájukban vissza kell szolgáltatni volt tulajdonosuknak.
– A felek között vitát váltott ki az egyházi anyakönyvek kérdése. Milyen álláspontok fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban?
– Valóban különböző vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy az egyházi anyakönyvek miként keletkeztek. A Tridenti zsinat hozott elsőként határozatot arról, hogy a katolikus egyház vezesse be az anyakönyveket. Ezek után a protestáns egyházak is hasonlóképpen döntöttek saját híveik számontartása érdekében. Nagyon fontos leszögezni, hogy az anyakönyvek az adott egyházak belső igazgatási iratai, és nem az állam utasítására születtek meg. Magyarországon 1895-ben bevezették az állami anyakönyvezést, és ezt egyesek úgy értelmezték, hogy korábban az állam az anyakönyvezést az egyházakra ruházta át. Azt is kiemelném, hogy a gyülekezet számontartásán kívül az anyakönyvezésnek gazdasági vonatkozása is volt, hiszen pontosan tudni kellett, hogy a híveknek mennyi adót kell beszolgáltatniuk.
Ugyanakkor az egyházi anyakönyvek kérdése felvet még egy nagyon fontos problémát. Tekintettel arra, hogy személyes adatokról van szó, korlátozni kell az ezekhez való hozzáférhetőséget, hiszen nem bárki szerezhet tudomást az azokban szereplő adatokról. A román levéltári törvény szerint csak a száz évvel korábban kibocsátott anyakönyveket lehet szabadon forgatni, kutatni. Hasonlóképpen az egyházak belső szabályzatában is szerepel a száz éves határ, tehát akárkinek ők sem szolgáltatják ki az adatokat.
Az iratok visszaadása az egyházak számára mindenkép plusz kiadást jelent majd, hiszen levéltárakat kell kiépíteniük, megfelelő személyzetet kell alkalmazniuk, és biztosítaniuk kell a kutatótermi szolgálatot is. Külön kérdés, hogy az egyházak mennyire készültek fel az említett feltételek teljesítésére. Nincs kizárva továbbá az a lehetőség sem – amennyiben a felek megegyeznek –, hogy a tulajdonjog visszaszálljon az egyházakra, de a dokumentumok megőrzése a jövőben is az állami levéltárak hatáskörében maradjon.
– Az anyakönyveken kívül milyen típusú dokumentumokat szolgáltatnának vissza? Rendelkeznek-e információkkal az iratanyagok tartalmát illetően?
– Természetesen egyéb iratokról is szó van, főleg 1974-ben kerültek át nagyon fontos iratok az egyházaktól az állami levéltárakba. Ezekről konkrét jegyzékek léteznek, amelyekről az egyházaknak is tudomása van. Megtörtént amúgy az is, hogy a kommunizmus időszakában különböző püspökségek vagy egyházkerületek egyes vezetői önként adtak át anyagokat az államnak. Sajnos, a törvény ezekre az esetekre vonatkozóan nem tartalmaz előírásokat, mert itt önkéntes iratátadásról van szó.
– Lehet-e tudni konkrétan, hogy összességében, illetve külön-külön egyházakra lebontva milyen mennyiségű dokumentum átadásáról van szó?
– Erre vonatkozólag egyelőre nincsenek pontos kimutatások. A sajtóban olyan hírek is terjedtek, hogy a megyei levéltárak által őrzött iratoknak közel ötven százalékát kell majd visszaszolgáltatni. Ez nem igaz, hiszen 1974-ig az állami törvények megengedték az egyházi levéltárak működését, s kevés olyan püspökség és egyházkerület volt, amely átadta volna az általuk kibocsátott iratoknak az összességét. Nagyon sok anyag megmaradt a gyulafehérvári érsekség levéltárában, a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség és a Kolozs-Dobokai római katolikus főesperesség iratait nagyon jó állapotban megőrizték a templomtornyokban, a református egyházkerület dokumentumait pedig a Farkas utcai templom oldalsó termeiben. Az egész ügy pikantériája az, hogy a törvény legnagyobb kedvezményezettjei tulajdonképpen nem a magyar történelmi egyházak, hanem a görög katolikus egyház. Amikor 1948-ban felszámolták ezt az egyházat, akkor az iratok egy része elpusztult, másik része különböző intézményekhez került, vagy átadták azokat az ortodox püspökségeknek, amelyektől legvégül az állami levéltárak raktáraiba kerültek. A módosított jogszabálynak köszönhetően tehát a görög katolikus püspökségek több mint háromszáz éves múltjuk írásos emlékeit kaphatják vissza. A magyar történelmi egyházak esetében a legfontosabb iratok mindenekelőtt az anyakönyvek, illetve azok a dokumentumok, amelyeket 1974 után vettek el.
– A jogszabály kötelező módon előírja a visszaadandó okiratok mikrofilmre vitelét. A törvény szerint egy év állna az illetékesek rendelkezésére ezek elkészítésére. Az állami levéltárak fel vannak készülve arra, hogy eleget tegyenek a megszabott feltételnek?
– Ez nagyon komoly logisztikai és anyagi kérdéseket vet fel, hiszen Bukaresten kívül az országban csupán öt megyei levéltárban készítettek mikrofilmeket. Megfelelő anyagi források hiányában 2005-től kezdődően már csak a fővárosra korlátozódott ennek a munkafolyamatnak az elvégzése. A bizottsági viták során felmerült, hogy amennyiben mikrofilmeket kell készíteni a szóban forgó dokumentumokról, akkor az állami levéltárak a jelenlegi finanszírozás mellett nem biztos, hogy ennek a feltételnek eleget tudnak tenni. Az állami levéltárak egyébként ígéretet kaptak a kulturális bizottság részéről, hogy a jövő évi költségvetésben megpróbálnak majd számukra anyagi forrásokat elkülöníteni.
– Szakmai szempontból fontosnak ítéli a mikrofilmek elkészítését?
– Az egyházi anyakönyvek nagyon fontos adatokat tartalmaznak, hiszen ezek jelentős jogbiztosító iratok. Ebből kifolyólag nagyon fontos lenne ezek mikrofilmezése, bár felmerült az a kérdés is, hogy másolatról nem lehet kiadni igazolást. Az elkövetkezőkben biztosítani kellene az egyházak számára is a jogot, hogy az anyakönyvekről hiteles másolatot bocsáthassanak ki a különböző tulajdonjogi, örökösödési vagy egyéb perek esetében.
– Mivel magyarázható, hogy a két világháború közötti időszakban hozott törvény tiszteletben tartotta az egyházak tulajdonjogát? Hiszen az impériumváltást követően minden téren korlátozni próbálták a kisebbségbe került magyarság jogait.
– A két világháború között polgári demokratikus rendszer próbált kiépülni, amelynek működésébe beletartozott a tulajdonjog tisztelete. Ezért nem merült fel, hogy az iratokat államosítani kell. Ugyanakkor az állam számára abban az időszakban a dokumentumok bekérése óriási megterhelést jelentett volna, hiszen ekkor épültek ki a megyei levéltárak. Tulajdonképpen Erdélyben a két világháború között nem létezett minden megyében levéltár, hanem központi iratmegőrzők működtek. A dokumentumok begyűjtésére sokkal nagyobb kapacitású levéltárakat kellett volna létrehozni, amelyre az adott időszakban nem volt lehetőség. Amikor 1974-ben atomerőműveket és óriási hidakat kezdtek el építeni, akkor már nem volt kérdéses, hogy ezeket az iratokat be kell szolgáltatni, és hol fogják azokat tárolni. Az is lényeges, hogy milyen elméletet vallott az adott levéltárosi és történészi társadalom. Míg a két világháború között tiszteletben tartották az egyházak iratmegőrzési jogát, és fel sem merült ezek beszolgáltatásának lehetősége, addig 1974-től egészen más típusú logika uralta el a szakma képviselőinek gondolkodásmódját, amelynek hatása ma is érezhető.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)
2012. január 19.
Ismét meggyalázták Mátyást
Mondhatni, szinte már várható volt, hogy az egészségügyi törvénytervezet miatt múlt héten kirobbant megmozdulások előbb-utóbb nacionalista síkra terelődnek. Ezen megnyilvánulások helyszínéül a tettesek ismét Kolozsvárt, a kincses város Főterét és az itt pompázó, nemrég felújított Mátyás-szoborcsoportot szemelték ki. Valószínűleg nem véletlenül, hiszen azok, akik a kedd esti tüntetés alkalmával meggyalázták a műalkotást, és trágár szavakat („Muie UDMR”) festettek ennek talapzatára, nagyon is jól tudták, hogy ezáltal milyen reakciókat váltanak majd ki. Nagyon is tisztában voltak azzal, hogy Fadrusz János alkotása milyen jelentőséggel bír a magyar közösség számára, milyen szellemi értékeket képvisel, és milyen érzékenységeket fognak érinteni a műalkotás összemázolásával.
Teljesen természetes, hogy az országban napok óta tartó tiltakozáshullám – amely Bukarestben összecsapásokhoz is vezetett a tiltakozók egy része és a rendfenntartó erők között – az RMDSZ ellen is irányul, hiszen az érdekvédelmi szövetség a demokrata-liberális mellett fő kormányzati tényező. Nem beszélve arról, hogy az RMDSZ kezében van az egészségügyi tárca irányítása, így a szövetség hangsúlyozottan érintett az ügyben. Egyértelmű tehát, hogy a tiltakozók felháborodásától, elégedetlenségétől és ellenszenvétől az RMDSZ sem mentesül. Az viszont teljes mértékben elfogadhatatlan, hogy a tüntetők közül egyesek mindezt egy műemlék meggyalázása, összemázolása és lefestése által juttassák kifejezésre. Számos lehetőség létezik arra, hogy az emberek világgá kürtöljék követeléseiket, illetve az államelnökkel, a miniszterelnökkel és a kormányt alkotó pártokkal szembeni esetleges elégedetlenségüknek hangot adjanak. Ebből is világosan látszik, hogy a Mátyás-szoborcsoport ismételt meggyalázása – legutóbb tavaly ilyenkor a nyilvánosság számára máig ismeretlen tettesek műanyagot és gumidarabokat égettek el a műalkotás talapzatának Szent Mihály-templom felőli oldalán – tudatos cselekedet volt, szándékosan követték azt el, mi több: a tettesek provokációnak szánták a trágár szavak felfestését a talapzatra.
A történtek kapcsán ugyanakkor jogosan tevődik fel immár a kérdés, hogy ettől a pillanattól kezdve mennyire tekinthetők hitelesnek az esetleges további megmozdulások, pontosan mi ezeknek a célja, illetve kik állnak az utcára vonuló tömegek mögött, kik mozgatják, irányítják a háttérből az eseményeket. Félő, hogy a Raed Arafat melletti – egyébként teljesen jogos – kiállásként országszerte elterjedt tiltakozáshullám mára egészen más dimenziót kapott. Ezt bizonyítja a kedd esti kolozsvári eset is, és a Fadrusz-alkotás meggyalázása: valaki/valakik célja a megmozdulásokat szociális síkról nacionalista „utakra” terelni, és magyarellenes hangulatot kelteni. Természetesen találgatni lehetne az okokat, hogy mindez kinek, illetve miért lenne az érdeke, tény viszont az: tudatosan jártak el a tettesek, akikről időközben kiderült, hogy az U FC focicsapat – akik köztudottan híresek magyarellenességükről – drukkerei. Nem árnyalja a helyzetet az sem, hogy hasonló feliratot fedeztek fel a tegnapi nap folyamán a Kolozs megyei prefektúra épületén is. Ha kizárólag kormány- és nem magyarellenes megnyilvánulásról lenne szó, akkor a tettesek miért csak az UDMR feliratot mázolták fel a szobor talapzatára, illetve a kormány helyi képviseletének a székhelyére? Tudtommal a fő kormánypárt nem az érdekvédelmi szervezet, hanem a PD-L…
A négy tettest, akik közül három fiú és egy lány, a kedd esti tüntetésen jelenlévő csendőrök rövidesen a (bűn)cselekmény végrehajtása után előállították, és a rendőrőrsre szállították. A hírek szerint a vonatkozó jogszabályok értelmében 1000 és 500 lej közötti pénzbírsággal sújtották őket. Ezzel azonban még az alapvető probléma nem oldódott meg, ami a Mátyás-szoborcsoport jövőbeni védelmét illeti. Hiszen mi a garancia arra, hogy egy következő tüntetés alkalmával ugyanezen csoportosulások vagy más személyek nem követnek el hasonló vandál cselekedetet. Valamelyes megoldást talán a szoborcsoport bekerítése jelentene, amelynek lehetősége korábban már felvetődött, és talán a jelenleginél hangsúlyosabb védelmet biztosítana Mátyás királyunk és hadvezérei számára. Eljött tehát az ideje annak, hogy a helyi önkormányzat, a magyar érdekképviselet, illetve a kérdésben illetékes személyek megtegyék ennek érdekében a szükséges, konkrét intézkedéseket.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 8.
Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 17.
A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2012. szeptember 11.
Parlamenti jelöltállítás: lejárt a határidő
Az RMDSZ az ország minden választókerületében indít jelöltet: 450 képviselő- és szenátorjelöltje mérettetik meg a december elejére kiírt parlamenti választásokon. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ezt a szövetség csíki szervezete jelöltjeinek tegnapi bemutatkozása alkalmával jelentette be. A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) döntése értelmében tegnap délben járt le a jelentkezések benyújtásának határideje, a jelöltlistákat október elején véglegesítik.
Kolozs megyében újabb képviselői mandátumért száll versenybe Kalotaszeg körzetben Máté András Levente, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke. Képviselői tisztségre pályázik még Csoma Botond, Hegedüs Csilla, Kinizsi Zoltán és Oláh Emese (kolozsvári körzetekben), a további neveket később hozzák nyilvánosságra. Szintén kolozsvári körzetek jelöltje Eckstein-Kovács Péter és László Attila, akik a szenátorlistákon indulnának a parlamenti választásokon.
„Számunkra az a legfontosabb, hogy mindenhol jelen legyünk, hiszen az arányos rendszer lehetővé teszi azt, hogy egyetlen szavazat se vesszen el, és akár Erdélyen kívül is szerezzünk mandátumokat” – nyilatkozta Kelemen Hunor, aki Hargita megyében Korodi Attila kollégájával újabb képviselői mandátumért indul, míg Tánczos Barna a parlament felsőházába pályázik.
„Bízom abban, hogy a decemberi választások során az RMDSZ jó eredményeket ér el, és továbbra is lesz lehetőségünk erős parlamenti képviseletet biztosítani a romániai magyarság számára. A jelenlegi országos politikai helyzet azt vetíti előre, hogy magas lesz a választásokon való részvétel, ezért számunkra, a magyar szavazók mozgósítása kulcsfontosságú. Meggyőződésem, hogy a júniusban megválasztott polgármestereink és helyi önkormányzati képviselőink is aktívan részt vesznek ebben, és tisztában vannak azzal, hogy az ő munkájuk is erős parlamenti képviselet révén lehet hosszútávon is hatékony” – fogalmazott a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor hangsúlyozta: 2013-ban alkotmánymódosításra kerül sor, döntés születik a régiók átszervezéséről, és az Európai Uniós pénzalapok lehívási rendszerét is átértékelik, ezért fontos, hogy az RMDSZ ott legyen, amikor ezekről a fontos kérdésekről döntenek.
Jelöltségéről annyit mondott, számára természetes, hogy a Hargita megyei kettes, felcsíki körzetben indul újra parlamenti képviselőnek, hiszen 2000-ben itt választották meg először képviselőnek.
„Eddigi eredményeim és a több mint 15 000 aláírás, amellyel a felcsíki emberek támogattak, köteleznek a megkezdett munka folytatására ebben a régióban” – tette hozzá Kelemen Hunor.
Kolozs megyében a Megyei Képviselők Tanácsa (MKT) szeptember 28-i ülésén rangsorolja, azaz szavaz bizalmat a jelölteknek.
Beszterce-Naszód megyében az RMDSZ részéről Toók Katalin (mérnök) és Balázs Dénes (tanár, volt tanfelügyelő) pályázik szenátori mandátumra, míg Szabó Attila (tanár), Fehér Gábor (mérnök), Bauer Antal (mérnök) és Szilágyi Ilona (népművész) képviselői tisztség megszerzéséért száll versenybe.
PAPP ANNAMÁRIA.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. április 16.
Nesze neked, egészségügy!
Isten őrizz, hogy az embert valami komolyabb egészségügyi probléma, betegség érje ebben az országban, hiszen sokszor egy egyszerű papír, formalitás elintézése akár több napot, órát és sorban állást vehet igénybe.
Egyik ismerősömnek orvosi ajánlólevélre volt szüksége ahhoz, hogy a szinte teljesen mozgásképtelenné vált hozzátartozója igényelhesse az otthoni betegápolást lehetővé tevő állami szolgáltatást. Nem kell különösebb magyarázatot fűzni ahhoz, hogy mindez milyen segítséget jelenthet egy nehezen vagy egyáltalán nem szállítható betegnek, főleg ha az illető még kis nyugdíjjal, alacsony jövedelemmel is rendelkezik. Ugyanis amennyiben saját zsebből kellene fizetnie a hazajövő egészségügyi szakember által elvégzett „munkát”, hát azt bizony eléggé megérezné a család pénztárcája. Állítólag a szolgáltatás bevezetésével az illetékesek azt szeretnék elérni, hogy levegyék az állandó túlzsúfoltságról panaszkodó állami egészségügyi intézmények válláról a rájuk nehezedő „terhet”, s azokat a kezeléseket, amelyek nem igényelnek feltétlenül kórházi ápolást, otthon végezzék el. Mindemellett a rendszer működtetése az egészségügyi dolgozók számára is kedvező lehet, hiszen munkaidőn kívüli, plusz kereseti lehetőséget kínál számukra.
Azt gondolná az ember, hogy egyszerű formalitásról lévén szó – főleg hogy maga a szakorvos is ajánlotta a lehetőség kihasználását – minden további nélkül egy-kettőre sikerül elintézni a papírokat. De nem ám Romániában, ahol jól bevett szokás szerint, amikor konkrét ügyintézésre kerül sor, folyamatosan szembesülni kell a bürokrácia mérhetetlen magas fokával, jelen esetben a hazai egészségügyi rendszer visszásságaival, az itt uralkodó, sokszor meglehetősen mostoha körülményekkel. Harmadik nap hosszas sorban állás után végre sikerült bejutni az orvoshoz, aki ismételten készségesnek bizonyult: pillanatok alatt aláírta és lepecsételte a szükséges formanyomtatványt, majd átirányított egy másik rendelőbe, ahol kitöltik a szóban forgó papírt, illetve egy hivatalos iktatószámot adnak. Természetesen itt a „műszak” csak egy jó óra múlva kezdődött, és amint arra számítani lehetett, az ajtó előtt már tucatnyi ember várakozott. Aşteptaţi, aveţi răbdare! – azaz várjanak, legyenek türelemmel – hangzottak el a jól ismert szavak, mondatok, aztán mintegy félórás késéssel elkezdődött „az ügyfélfogadás”. A várakozók között olyan idős hölgy is volt, aki reggeltől ott szobrozott a helyszínen, hogy kiválthassa beteg férje számára a receptet. Amikor hosszas várakozás után végre sikerült bejutni a rendelőbe, udvariasan közölték, hogy már nincs iktatószám…?! Aztán valahogy mégis megoldották a problémát, így többórás várakozás, kétszeri sorban állás után végre fél kettő tájt sikerült révbe érni. Persze, mindez semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy az illetékesek az iratokban nem találnak valami formai hibát, és a kérést elbíráló egészségügyi biztosító nem dobja vissza a kérést. És ezek után az ember ne kapjon agyvérzést…
Természetesen egy esetből nem lehet általánosítani, és mélyenszántó következtetéseket levonni, de sajnos, egyre több a negatív példa, amely a hazai egészségügyben uralkodó – de nemcsak (!) – visszásságokat támasztja alá. Miközben az állampolgárok béréből éveken keresztül jelentős összegeket vonnak le egészségügyi biztosítás cím alatt, az érintett mit, illetve milyen minőségű ellátást kap cserébe? Nem csoda, ha sokan a magánrendelőket választják a csupán látszólagosan ingyenes állami egészségügy helyett, hiszen itt legalább civilizáltabb körülmények uralkodnak. De mi lesz azokkal a teljesen kiszolgáltatott földi halandókkal, akiknek se megfelelő kapcsolatrendszere, se elég pénze, se elég ereje nincsen? Ideje lenne már értük is tennie valamit az illetékeseknek, különben tényleg csak a fohász marad hátra…
PAPP ANNAMÁRIA.
Szabadság (Kolozsvár).
2013. május 4.
Málenkij robot emlékbizottság alakult Kárpát-medencei összefogással
Majorszki András: mint a búvópataknak, utat kell törnünk
„Málenkij robot” – Emlék, emlékezet, megemlékezés címmel szervezett április végén háromnapos nemzetközi konferenciát Miskolcon a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (GKNT) és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Intézete. A GKNT nyilvános közgyűlésén eldöntötte: a „Málenkij robot” 70. évfordulója alkalmával emlékbizottságot hoz létre. Jövőre lesz ugyanis hetven éve annak, hogy az 1944-ben Magyarországra bevonuló szovjet haderő elkezdi a magyar és német nemzetiségű polgári lakosság tömeges elhurcolását. A túlélők elbeszélése szerint arról volt szó, hogy csupán egy „kis munkára” viszik őket, ez azonban több évig tartó nehéz „rabságot” jelentett.
Az értekezleten bemutatták a GKNT alapító elnökének, Zsíros Sándornak Szemelvények a Gulágok Memoárirodalmából című könyvét, majd Majorszki András, a társaság elnöke tartott előadást. Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa a GULAG és GUPVI táborrendszer megítéléséről beszélt a nemzetközi tudományos életben, míg Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a „Málenkij robot” kutatási és közfelfogási problematikáiról értekezett.
Dupka György, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára a Gulág- és „Málenkij robot”-kutatás kárpátaljai eredményeit ismertette, Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Lehoczky Tivadar Intézet tanára pedig a magyar és német nemzetiségű lakosok deportálásának történetéről számolt be.
Kolozsvárról Benkő Levente, a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője, magánkutató és Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa tartott előadást az erdélyi eseményekről. Előbbi a magyarok és németek nemzetiségi alapú, 1944 őszén történő romániai internálását foglalta össze, utóbbi a kolozsvári magyar civilek elhurcolását ismertette a konferencia résztvevőivel.
A rendezvényen bemutatkoztak a téma feltárásában szerepet vállaló szervezetek, önkormányzatok és egyházak is. Majorszki András a GKNT, Stark Tamás a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Matkovits Kretz Eleonóra pedig a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre tevékenységét ismertette. Árvay Attila és Stumpf Bálint a szerencsi, illetve a sárospataki német nemzetiségi önkormányzat munkájáról számolt be. Endrész György a rátkai Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület, míg Börzsönyi Józsefné lelkész az Ondi Református Egyházközség által kifejtett tevékenységet vázolta fel. Az eseményt megtisztelték jelenlétükkel túlélők is, akiket virágcsokrokkal köszöntöttek a konferencia résztvevői.
– A GKNT a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával civil kezdeményezésként jött létre 2009-ben – válaszolta kérdésünkre Majorszki András, a GKNT elnöke, akit a társaság megalakulásáról és céljairól kérdeztünk. – Ennek hátterében Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes professzorok álltak, akik a pittsburgi katolikus egyetem tanárai. Már nagyon régóta foglalkoznak gulágkutatással, a „Málenkij robot” feltárásával. Magyarországon Zsíros Sándor tanár úr, felsőzsolcai nyugalmazott iskolaigazgató, pedagógus, lokálpatrióta volt az, aki felkarolta a kezdeményezést. Iszonyatosan sok energiát fektetett a társaság létrehozásába, az ő munkájának eredményeként alakulhatott meg a szervezet. A GKNT gyakorlatilag három nagy csoportból tevődik össze: elsősorban a tudományos kutatókból, akik közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Stark Tamás és Bognár Zalán nevét. Másrészt ide tartoznak azok a fiatalok, egyetemisták, akik a téma iránt érdeklődnek, és ennek feltárásával szeretnének foglalkozni. A harmadik csoportot a túlélők, illetve azok második, harmadik generációs leszármazottai alkotják. Ez is népes tábor, csak számuk, sajnos, egyre jobban fogyatkozik.
Elsődleges célkitűzésünk a kutatók összegyűjtése és a tudományos munka megszervezése. A második világháború után a szovjetek által a GULÁG, illetve a GUPVI táborokba elhurcolt magyarok – hadi- és politikai foglyok, valamint civil internáltak – történetének feltárása, dokumentálása és bemutatása. Ezen belül kiemelten fontos szerepet tölt be a „Málenkij robot” néven ismertté vált eseménysorozat felkutatása, és nyilvánosságra hozatala. További feladat az ismeretterjesztés mind az egyetemeken, mind pedig a középiskolákban. Szemináriumokat és előadásokat tartunk, könyvbemutatókat szervezünk: itt ki kell emelnem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi, valamint Kulturális és Vizuális Antropológia Intézetét, amelyek hátteret biztosítanak ennek a tevékenységnek. Ugyanakkor alapvető célunk megemlékezések szervezése, emléktáblákat igyekszünk elhelyezni, ahova csak lehet, illetve megpróbálunk feltárni olyan helyszíneket, ahol annak idején internálótáborok és gyűjtőközpontok voltak. A kutatások során felszínre kerültek olyan helyek, amelyekről az adott közösségnek nem volt tudomása. Mindemellett hangsúlyt helyezünk az adatgyűjtésre, felkeressük a még élő túlélőket, szemtanúkat, interjúkat készítünk velük, tárgyi emlékeket gyűjtünk és fotózunk. Szerény eszközeinkkel mindent megteszünk annak érdekében, hogy a magyar történelemnek ezt a „sötét” időszakát feltárjuk, bevigyük a köztudatba, és annak emlékét ápoljuk.
– Miért tartják fontosnak, hogy felhívják ezekre a történelmi eseményekre a közvélemény figyelmét?
– Az említett események a magyar történelemnek méltatlanul elfeledett epizódját jelentik, az 1944–1945 közötti tragikus történések kimaradtak a tankönyvekből mind a mai napig. Vagy ha benne is vannak, akkor csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak velük. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket be kell mutatnunk, és meg kell ismertetnünk minél több fiatallal, hiszen múltunk megfelelő ismerete nélkül, hogyan tekinthetnénk a jövőbe, hogyan tudnánk közösséget építeni, s meghatározni önmagunkat. Pedagógusként fontosnak tartom, hogy az ifjúság megismerje a magyar történelmet, helyesen ismerje meg azt, és a tabunak számító témákról is tudomást szerezzen. Ugyanakkor nagyon fontos megemlíteni, hogy a hadifogság, illetve a politikai, etnikai és gazdasági alapon történő elhurcolás nemcsak az anyaországot, hanem az egész Kárpát-medencei magyarságot érintette. Természetesen meg kell említeni a németséget is, akik szintén elszenvedői voltak az eseményeknek.
– Hogyan viszonyulnak a fiatalok ehhez a kérdéshez? Mutatnak-e érdeklődést a téma iránt?
– Azt tapasztalom, hogy általában a mai nemzedéknek fogalma sincs a szóban forgó történésekről. Munkám során sokat beszélgetek fiatalokkal, de nem tudják, hogy miről van szó. Néhányuknak rémlik valami, merthogy a nagyszülők elbeszéléséből hallottak erről-arról, de az egész körülbelül ennyiben merül ki. Igazából a „Málenkij robotról” nem volt szabad beszélni, mivel a történteket évtizedeken keresztül a kollektív és egyéni emlékezet mélyére süllyesztették. Nem csoda, hogy nem szereztek tudomást a „Málenkij robotról” a fiatalok, sőt sok esetben szüleik sem. Nagyon jó dolog, hogy a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban, ahol dolgozom, fiatal tanári gárda van, akik fogékonyak a történelem új megközelítésére, így az iskolában megfelelő teret kap ez a téma. Úgy gondolom azonban, hogy innen tovább kellene lépni, és a kezdeményezést országos szintre kell kiterjeszteni.
– Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez az elképzelés megvalósuljon?
– Iskolánk jó kiindulópont lehet ehhez, de mindemellett nagyon fontos az intézmények hozzáállása a kérdéshez. Ha meg tudjuk nyerni az ügynek ezek vezetőit, akkor ettől kezdve sokkal könnyebb a dolgunk. A GKNT civil szervezet, szerények az eszközeink, inkább helyi szinten tudunk értékes dolgokat teremteni, bár ezeknek sok esetben országos kihatása is van. Fontos lenne minél nagyobb körben kiterjeszteni a munkát, de ehhez az egyesületünk még kevés. Állami támogatásra lenne szükségünk, jó lenne tehát, ha a mindenkori kormányzat felvállalná a program támogatását. Úgy vélem, mint a búvópataknak, utat kell törnünk, és meg kell találnunk az utat a fák gyökerei és a kőkemény sziklák között.
– A „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása fontos előrelépést jelenthet ebben a tekintetben…
– Amint az a konferencián is kiderült, nagyon jó helyi, területi és magán kezdeményezések vannak. Azt tapasztaljuk azonban, hogy ezek országos, illetve Kárpát-medencei kihatása nem annyira átütő erejű. Szinte mindenki felvetette: a különböző szervezeteknek, egyesületeknek, önkormányzatoknak, egyházaknak és kutatóknak össze kellene fogniuk, mert akkor hatékonyabban tudnák képviselni ezt az ügyet. Az emlékbizottság célkitűzései között szerepel egy kutatóközpont létrehozása, amely szeretnénk, ha függetlenül és önállóan működne, de az is jó lenne kezdésként, ha például a miskolci egyetemen belül valósulna meg egy gyűjtőhely. A lényeg az, hogy jöjjön létre, és kezdjen el működni. Felvetődött egy virtuális, azaz internetes kutatóközpont „létesítésének” a gondolata is, amennyiben nem kínálkozik más lehetőség. Nagyon fontos lenne dokumentum-, ismeretterjesztő- és játékfilmek készítése az adott témakörben, továbbá egy átfogó tanulmánykötet és dokumentumgyűjtemény kiadása. Másik alapvető célkitűzése az emlékbizottságnak, hogy a tankönyvekbe bekerüljenek a GULÁG- és a GUPVI táborokkal, a „Málenkij robottal” kapcsolatos információk. Fontosnak tartjuk továbbá közös megemlékezések, vándorkiállítások szervezését, továbbá egy interaktív internetes oldal létrehozását.
– Hogyan lehetne hosszabb távon fenntartani ezt az összefogást?
– A konferencia kiemelkedő eseménye volt a „Málenkij robot” emlékbizottság létrehozása, amely 2013. április 27-én Miskolcon jött létre. Ez volt az első lépés! 2013-ban felkészülünk az emlékévre, 2014 és 2015 között pedig igyekszünk megvalósítani célkitűzéseinket. Bízom abban, hogy ez az összefogás továbbra is megmarad, hiszen a Kárpát-medencei magyarság traumáit fel kell tárni. A „Málenkij robot” csak egyike azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek a történelem folyamán a népünket érte. Nagyon fontos, hogy hitelesen, szakszerűen, tényekre alapozva és lehetőleg érzelmektől mentesen dolgozzuk fel a múltunkat. Úgy gondolom, ez a kulcsa annak, hogy bemutathassuk a tabuként kezelt, eltitkolt eseményeket, természetesen tiszteletben tartva minden más nép történelmét és érzékenységét. A Kárpát-medencei népek együtt élték át ezeket a szörnyűségeket, amelyeket nem lehet egyenként kiragadni a történelem folyamatából. Az események között ok-okozati viszony van, és ezeket ennek megfelelően kell kezelni, tárgyalni, értelmezni, bemutatni.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. május 27.
Kijelölte feladatait a következő évekre az RMDSZ kongresszusa
Kelemen Hunor: az autonómia nem lehet fegyver a belső csatározásokban
Nyolc dokumentum elfogadásával jelölte ki az elkövetkező esztendők legfontosabb célkitűzéseit az RMDSZ szombaton, Csíkszeredában tartott 11. kongresszusán. Az RMDSZ által „feladatkijelölőnek” nevezett program- és alapszabály-módosító kongresszuson a küldöttek a szövetség alkotmánymódosító javaslatairól, a régiók megszervezéséről, az RMDSZ Székelyföld-, illetve szórványstratégiájáról, a kisebbségvédelmi szabályozást szorgalmazó európai polgári kezdeményezésről, a gazdasági helyzet élénkítéséről, az európai parlamenti választásokról fogadtak el irányelveket. Ugyanakkor elutasították a magyar közösséget ért sorozatos támadásokat, és leszögezték: az RMDSZ minden demokratikus eszközzel kiáll a jogtalanul meghurcolt felelős tisztségviselői mellett. A kongresszuson magas szinten képviseltette magát a román és a magyar kormány, a tanácskozáson több mint hétszáz küldött, nagyszámú meghívott és újságíró vett részt.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 8.
Gulág-idézés fiataloknak: megismertetni múltunkat
Túlélők, hősök, áldozatok. Kolozsváriak a Gulágon címmel tartottak megemlékező előadást a szovjet birodalomba kényszermunkára elhurcolt áldozatok emlékére középiskolás fiataloknak csütörtök délután a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt fizikumában.
Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa röviden ismertette a diákokkal a második világháború után a megszálló szovjet hadsereg által az utcáról vagy otthonaikból ártatlanul összeszedett, és a Szovjetunióba „csak egy kis munkára”, azaz „málenkij robotra” elhurcolt magyar emberek ezreinek történetét, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket, és nagyon sokan közülük belehaltak a szenvedésekbe. Erdélyt a hatalom ellenséges területként kezelte, és bosszúvágy hajtotta őket, következésképpen összefogdosták a magyar és német nevű embereket, és foglyokként marhavagonokban a szovjet lágerekbe hurcolták el. Kolozsvárról körülbelül ötezer férfit és serdülőkorút vittek el, a halottak száma 36 százalékra (1600-1700 főre) tehető. Volt, aki egy év után szabadult, míg mások csak jó pár év múlva, vagy soha nem tértek haza. A témát a kommunista hatalom tabuként kezelte, sokan még rokonaiknak sem mertek panaszkodni, a hazatérők visszailleszkedése a társadalomba pedig akadozott.
A „málenkij robot” két túlélője is megjelent a találkozón, hogy meséljen személyes élményeiről. Bitay Lászlót tizenhat évesen kapta el egy járőr a Széchenyi téren, és szerencséjére egy év múlva betegsége miatt szabadon engedték. Mile József pedig láboperáción esett át hihetetlenül primitív körülmények között, így őt is felmentették. Jóska bácsi azt üzeni a mai fiataloknak, hogy ne a számítógép mellett ülve éljék le életüket, hanem tartózkodjanak minél többet a szabadban, mert ő is sokat köszönhet természetszeretetének.
A rendezvényen Papp Annamária és Benkő Levente gulág-kutatók is megosztottak néhány gondolatot a fiatalokkal. Lapunk szerkesztője, Papp Annamária arról kérdezte az iskolásokat, hogy családjukban akadtak-e olyanok, akiket meghurcoltak, és a téma feltárásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Benkő Levente arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a múlt században a fasizmus és a kommunizmus egyformán embertelennek bizonyult, mindkettő számláját több millió áldozat terheli.
A hallgatóság körében kézről kézre járt néhány eredeti tárgyi bizonyíték a szovjet fogságban szenvedők utókornak átmentett személyes tárgyai közül: csajka, kulacs, kanál, dohányszelence, sőt még egy világháborús nyomokat magán viselő sisak is, amelyet többen fel is próbáltak. A fiatalok ugyanakkor fellapozhattak több, az adott témakörben eddig megjelent kötetet is, amelyet a többi emléktárggyal együtt a szervezők a helyszínen kiállítottak.
Az áldozatokra való méltó megemlékezést és a további kutatómunkát szolgálja a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága (www.gknt.hu), amely legutóbbi, Miskolcon megtartott ülésén egy emlékbizottság megalakításáról döntött. Ennek célkitűzései között szerepel egy önálló, független kutatóintézet és múzeum létrehozása, magas szakmai színvonalú tanulmánykötet kiadása 2014 áprilisáig, továbbá szeretnék, ha a történelemtankönyvekbe a II. világháború témájánál kerüljön be a „málenkij robot”. A tervek között szerepel emléktáblák és emlékhelyek létrehozása az elhurcolások, a gyűjtőhelyek és az egykori céltáborok színhelyein, a „,málenkij robot”-ban érintett települések, szervezetek és személyek felkutatása, a velük való együttműködés kialakítása, az egymás közötti információáramlás elősegítése, közös megemlékezések szervezése. Az emlékbizottság tagjai fontosnak tartják dokumentum-, ismeretterjesztő és játékfilm készítését a történtekről. További célkitűzésük a „málenkij robot” emlékév megtartása a Kárpát-medencében 2014–2015-ben, e tragikus események 70. évfordulója alkalmából a témában érintett önkormányzatokkal, civil szervezetekkel és magánszemélyekkel összefogva.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. július 18.
Felavatták a Jancsó Noémi Egyesület székhelyét
Hármas esemény helyszíne volt tegnap délután Magyarvista: hivatalosan is megnyitották a Jancsó Noémi Egyesület székhelyét, a II. Kolozsvári és Magyarvistai Jancsó-találkozót, valamint a Kalotaszegi Európa Küldetés ifjúsági tábort.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 12.
Magyar Kulturális Napok Nagyenyeden
Nagyenyedi Magyar Kulturális Napokat szervez november 13. és 17 között a Fehér megyei RMDSZ, a Dr. Szász Pál Egyesület, Bethlen Gábor Alapítvány és az Enyedszentkirályi Református Egyházközség. A programsorozat november 13-án, szerdán kiállításmegnyitóval kezdődik 17 órakor a helyi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Az érdeklődők Holányi Julianna Magyar végváraink ünnepén című tusrajzsorozatát tekinhetik meg ez alkalommal. Megnyitóbeszédet mond: Simon János református lelkipásztor.
November 14-én, csütörtökön Áprily-est kezdődik 17 órakor ugyancsak a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a rendezvény keretében. Az Áprily-estek emlékkönyvet Nagy Miklós Kund újságíró, szerkesztő, műfordító és Papp Annamária újságíró, a Szabadság munkatársa mutatja be. Fellép: Bajusz Katalin és a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara.
November 15-én, pénteken 10 órakor kezdődik a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház új szárnyának avatóünnepsége, majd 11 órakor harmadik alkalommal szerveznek szórványkonferenciát a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében.
November 16-án, szombaton szüreti bállal folytatódik a program a nagyenyedi LUK étteremben. Muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a marosgombási néptáncegyüttes.
November 17-én, vasárnap Enyedszentkirályi Nappal zárul a rendezvénysorozat. 11 órakor az enyedszentkirályi református templomban kezdődik istentisztelet. Igét hirdet Ladányi Péter Sándor református lelkipásztor. Fellép a Collegium Gabrielense együttes zenekara Kelemen Ferenc irányításával. 16 órakor az enyedszentkirályi református gyülekezeti teremben Enyedszentkirály monográfiáját mutatja be Györfi Dénes nyugalmazott könyvtáros. Ezt követően régi enyedszentkirályi fényképekből nyílik kiállítás.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 21.
Nagy Mihály Zoltán: A magyar kultúrának helye van a román kultúrdiplomáciában
– Akár történelmi pillanatnak is nevezhetjük kinevezésedet az ICR igazgató-helyettesi tisztségébe, hiszen ilyen magas funkciót magyar ember még nem töltött be az intézmény vezetőségében. Minek köszönhetően sikerült megszerezni, elfoglalni ezt a funkciót?
– Az elmúlt időszakban az intézet élén folyamatos személycserék voltak. Az új vezetőség körüli egyeztetésekbe az RMDSZ-t is bevonták, és így sikerült megszerezni az egyik alelnöki tisztséget. A politikai egyeztetéseken túlmenően viszont azt is látnunk kell, hogy a kormányzó pártok részéről ez komoly gesztus a romániai magyarság irányába, amelyet a következőképpen lehet értékelni: a romániai magyar kultúrának helye van, és helyet is kap a román kultúrdiplomáciában.
– Meghallgatásod a szenátus kulturális és külügyi bizottságának együttes ülésén nem volt teljesen zökkenőmentes, hiszen az egyik szociáldemokrata párti képviselő nemzetiségi síkra próbálta terelni az ügyet, és nyelvi kifogásokat támasztott…
– A kérdés így hangzott: egyrészt miért nem tüntettem fel a román állampolgárságomat, miközben a nemzetiségi hovatartozásomat megjelöltem, másrészt pedig a román nyelv számomra anyanyelv vagy idegen nyelv, mert anyanyelvként „csak” a magyart tüntettem fel, míg a beszélt idegen nyelvek között az angolt és a németet? A kérdés első felére azt a választ adtam, hogy egy úgynevezett EuroPass típusú nyomtatványt töltöttem ki, amelyben nem kell megjelölni az állampolgárságot. A második részre már komolyabb érveket kellett felsorakoztatnom. Elsőként megjegyeztem, ha valaki Romániában egy ilyen tisztségre pályázik, ebben az esetben fel sem merülhet a román nyelvtudás kérdése, hiszen az ország hivatalos nyelve a román. Ugyanakkor közöltem, hogy a román nyelvet az iskolai tanórákon kellett elsajátítanom, mert a falu, Kárásztelek, ahonnan származom, színtiszta szilágysági magyar település. Ellenben érettségiztem román nyelvből, a könyvespolcomon ott vannak a román költők és írók művei, román ismerőseimmel és barátaimmal ezen a nyelven kommunikálok. A román nyelvismeretnek köszönhetően egyszerre két kultúrában lehetek jelen, és mivel nem román nemzetiségű vagyok, talán olyan román kulturális értékekre is fel tudok figyelni, amely fölött egy román nemzetiségű elsiklik. Végül arra is felhívtam a figyelmét, hogy a korábbi munkahelyeimen soha nem kérdezték meg tőlem, hogy a román nyelvet milyen szinten beszélem, hanem azt értékelték, ha eredményeket mutattam fel. Talán sikerült meggyőznöm az illető szenátort, mert a nyílt szavazás alkalmával mellettem voksolt.
– Hogyan teltek az első munkanapok, milyen tapasztalatokat sikerült szerezned az eddigiek során? Miként fogadtak az új munkatársak, illetve milyennek mondható az intézet vezetőjének a viszonyulása?
– A tekintélytiszteletnek más hagyományai vannak Bukarestben és Erdélyben, és ezen a téren már vannak tapasztalataim, a gesztusokat a helyén kell kezelni. Az ajtóm mindenki előtt nyitva áll, az őszinte kézfogás és az őszinte mosoly a habitusom része. Az intézet elnökével már az első perctől kezdve megtaláltam a közös hangnemet. Remélem, ha jövőre visszatérünk erre a kérdésre, ugyancsak ezeket mondhatom el.
– Milyen hatásköröket jelent tulajdonképpen az elnökhelyettesi tisztség? Konkrétan mi az alelnök feladata, azaz miben nyilvánul meg a tevékenysége?
– A kérdés nagyon is jogos, mert hiszen nem elég az ajtón bemenni, azt ki is kell „tárni”, és ehhez hatáskör szükséges. Az előzetes egyeztetések után abban állapodtunk meg, hogy a 17 külföldi fiókintézet (New York, Stockholm, London, Madrid, Lisszabon, Brüsszel, Párizs, Berlin, Prága, Bécs, Varsó, Velence, Róma, Isztambul, Tel Aviv, Budapest, Chişinău) és a Központi Nemzeti Könyvkiadó az én felügyeletem alá kerülnek. Ezek az intézet alappillérei, és ebből egyértelműen következik, hogy rendkívül sok odafigyelést igényelnek, mert a román kultúra részben ezeken a csatornákon keresztül jut el külföldre. Ez komoly kihívást és még nagyobb lehetőséget jelent, mert így közvetlenül beleszólhatunk a külföldi fiókintézeteink programjába, és szavunkat hallathatjuk a könyvkiadásban is.
– Jelenlétednek milyen pozitív hozadéka lehet a magyar kultúra szempontjából? Mit lehet tenni a magyar kultúra népszerűsítéséért, az intézet miben tudja támogatni a magyar kultúra képviselőit?
– Talán sokan másképp gondolják, de látnunk kell, hogy a világban egyféle kulturális terjeszkedésnek, egyesek szerint harcnak vagyunk a tanúi, de itt nem a fegyveres konfliktusokra gondolok. Minden nép, nemzet arra törekszik, hogy az általa vallott kulturális értékek elterjedjenek, és teret nyerjenek a világ bármely kis szögletében. Az erdélyi magyar kulturális életnek megvannak a maga fórumai, csoportjai és színes művészeti ágai, amely néha regionális „öltözékben” jelenik meg. Ha az erdélyi magyar kultúra szereplői úgy érzékelik, hogy az intézet az általuk felmutatott értékek ellenére nem biztosított elég terepet számunkra, akkor erről a kérdésről le kell ülni tárgyalni. A tárgyalás része a párbeszéd, az egyeztetés, amit minél előbb el kell kezdenünk, hogy ismerjük meg a valós helyzetet. Véleményem szerint a kortárs erdélyi magyar színjátszásnak, irodalomnak, képzőművészetnek, zenének vagy éppen a filmművészetnek is szüksége van a külföldi bemutatkozásra és megmérettetésre. A könyvvásárok alkalmával be kell mutatnunk az erdélyi magyar irodalmi alkotásokat, mindezt más nemzetek nyelvén keresztül tolmácsolva. Az idei, götteborgi könyvvásáron Kányádi Sándor művét mutatta be az ICR. Szélesíteni kell a kört, meg kell találnunk azokat az erdélyi magyar kulturális értékeket, amelyek iránt fogékony a külföldi közönség, mert a legfontosabb cél: bemutatkozni, hogy befogadjanak, és a mi kultúránkat is magukénak érezzék.
– Fentebb említetted, hogy a Központi Nemzeti Könyvkiadó a te felügyeleted alá tartozik. Milyen jellegű könyvek kiadását támogatja az intézet?
– Eddig 406 kötet jelent meg, 190 kötet próza, 53 vers, 51 kultúra és civilizáció témakörben, ebből is látszik, hogy ez a fő profil. A művészet, irodalomkritika, visszaemlékezések, dramaturgia, esszék vagy történelem, de ez utóbbi elenyésző. Sok esetben egyazon szerző több nyelvre lefordított azonos művéről van szó, a célközönség pedig nem Románia, hanem külföld, tehát román nyelvre nem fordítunk. Erdélyi magyar fordítók is pályázhatnak fordítói ösztöndíjra, és ha esélyekről beszélünk, akkor itt az erdélyi magyar írók, költők jöhetnek szóba. A TPS – Translation and Publication Support Programme, amely 2006-tól él, valamint a 2005-től létező „20 de autori“ program keretében lehet pályázni. A román kultúrával kapcsolatos könyvek külföldi kiadása a PUBLISHING ROMANIA programon keresztül lehetséges a kulturális intézeten keresztül.
– Összeegyeztethető-e ez a feladat történészi munkáddal? Tudod-e hasznosítani az országos levéltár aligazgatójaként szerzett tapasztalatokat?
– Kisebbségtörténészként akarva akaratlanul szembetaláltam magam a kulturális sokszínűséggel, a kultúrák közötti versennyel. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy a történelem nem értékként kezelte ezeket a kérdéseket. Éppen ezért tartom fontosnak mások minél jobb megismerését, amelyben a kultúra hidat képezhet. A Román Országos Levéltár akkor írt alá a Magyar Nemzeti Levéltárral egy közös munkatervre vonatkozó együttműködést, amikor a két ország diplomáciai kapcsolatai nem éppen a legmagasabb „hőfokon égtek”. És mi volt az együttműködés tárgya? Az, hogy egy jól meghatározott szempont szerint útmutatót készítsünk a két ország állami levéltáraiban található erdélyi vonatkozású iratokról. Ez előtt három évvel nem sokan hittek ebben az együttműködésben, és ma már arról számolhatunk be, hogy négy erdélyi megyei levéltár erdélyi vonatkozású iratainak ismertetője már el is készült, és valószínűleg a jövő év első felében jelenik meg nyomtatásban. Ha ehhez hasonló eredményeket sikerül felmutatni a Román Kulturális Intézetben is, akkor érdemes volt elvállalnom ezt a nehéz tisztséget.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 23.
Tőkés csillaga
Eléggé tudathasadásos állapotok uralkodhatnak a szociáldemokraták soraiban, avagy a párt jelenlegi, ifjabb nemzedékének vajmi kevés tudomása van arról, hogy nagy elődeik annak idején milyen egyezségeket, megállapodásokat kötöttek, és ezek mit is tartalmaznak. Persze, az is előfordulhat, hogy a politikai alakulat képviselői és legfőbb vezetői szándékosan nem akarnak emlékezni az egykoron történtekre, s cselekedeteiket kizárólag a napi pártpolitikai és a személyes érdekek határozzák meg. Merthogy a szociáldemokratákat állítólag Tőkés Lászlónak idén júliusban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tett felvetése – miszerint Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan azt Ausztria tette Dél-Tirol felett – bőszítette annyira fel, hogy Victor Ponta párt- és miniszterelnökkel az élen kezdeményezték a volt temesvári lelkésznek, az 1989-es forradalom huszadik évfordulója alkalmával az államelnök által adományozott állami kitüntetés visszavonását.
Kissé érthetetlen, hogy miért szakadt el éppen most náluk a cérna, hiszen Tőkés László valójában semmi különöset, rendkívülit és szokatlant nem mondott a szóban forgó kijelentésével. Mindezt Tabajdi Csaba – aki paradox módon éppen ahhoz a határokon átívelő ideológiai csoportosuláshoz tartozik, amelynek romániai hívei a kitüntetés visszavonását kezdeményezték – nos, ő sem győzte több alkalommal is hangsúlyozni. Az EP-képviselő már októberben kiállt Tőkés László mellett, a román kormányt pedig önmérsékletre, illetve az eljárás lezárására szólította fel. A magyarországi szocialista politikus az ügy kapcsán kiadott nyilatkozataiban, a Magyarország és Románia között az 1990-es években létrejött alapszerződés egyik szerzőjeként nyomatékosan hangoztatta, hogy szerinte a dokumentum lényegében tartalmazza azt, amiről Tőkés László a nyáron Tusnádfürdőn beszélt, azaz biztosítja Magyarország anyaországi jogosítványait, mintegy védhatalmi státusát a romániai magyarság érdekében. Ugyanakkor Tabajdi azt is hangsúlyozta, hogy az alapszerződés nem zárja ki a kisebbségek kollektív jogait, valamint a különböző autonómiaformákat. Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy az 1996. szeptember 16-án, Temesváron keltezett alapszerződést Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román miniszterelnökök írták alá. Az a Nicolae Văcăroiu, aki az országot 1992 és 1996 között irányító szocialista kormány első embere volt!
Nos, hát ennyit egy kétharmados többséget élvező kormánypárt politikai következetességéről, ígéreteiről és komolyságáról. Mindennek fényében meglehetősen furcsa tehát, hogy miért éppen Tőkésnek ez a kijelentése verte ki a biztosítékot a szocialisták háza táján, és tulajdonítottak ennek éppen most ekkora jelentőséget? Másrészt pedig érdekes módon az senkit sem zavar, hogy a szocialista csillagtulajdonosok között jogerősen elítélt személyek is vannak, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést, lásd például a börtönt is megjáró Adrian Năstase volt szociáldemokrata párti kormányfőt.
A végső döntés meghozatala Traian Băsescu kezében van, aki annak idején méltónak találta Tőkés Lászlót a kitüntetésre, és a Románia Csillagrend érdemrend lovagi fokozatát adományozta a volt temesvári lelkésznek az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért. Emlékeztetésképpen jegyezném meg, hogy ugyancsak az ő nevéhez kötődik a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés elfogadása, amelyet egyik nyilatkozatában 2004 óta tartó államelnöki mandátumának egyik legfontosabb állomásának tekint. A kérdés ezek után csupán az, hogy Băsescu vajon képes lesz következetes maradni önmagához?
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 5.
Árpád-kori kincsünk Magyarvista református műemlék temploma
Egy szentélyt, három sírt és egy időkapszulát fedeztek fel a kutatók
Hihetetlenül értékes kincse a magyar kulturális örökségnek a Kolozsvártól mintegy húsz kilométerre fekvő Magyarvista református temploma. Az egyik legrégebbinek tartott kalotaszegi település temploma 1280 körül keletkezhetett, és a feltételezések szerint az első tatárjáráskor feldúlt Szent István korabeli templom alapjaira épült. Mindezt megerősíti az az Árpád-kori szentély is, amelyre az elmúlt napokban bukkantak a helyszíni ásatások során. A szakemberek felfedeztek még három sírt, illetve találtak egy időkapszulát is. Az ásatásokra azért került sor, mivel pár évvel ezelőtt repedezni kezdtek a templom falai, tájékoztatta lapunkat Felházi Zoltán helyi református lelkész. Ezért tervet készítettek, hogy kiderítsék a repedések okát, és időben beavatkozhassanak a templom állagának megőrzése érdekében. Az ásatást vezető Csók Zsolt régész szerint rendkívül értékes műemlékről van szó, amelyet tudatosítani kell a közvéleményben.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2014. január 7.
Búcsú Pataky Jóska bácsitól
Szomorú hír fogadott tegnap reggel a szerkesztőségben: január 5-én elment vitéz Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) elnöke, mindannyiunk szeretett és kedves Jóska bácsija.
Amikor évekkel ezelőtt megismertem, az RMDSZ tordai szervezetének elnöke és önkormányzati képviselője volt, s tevékenységét első pillanattól kezdve meghatározta történelmünk, múltunk és nemzetünk iránti mély elkötelezettsége. Mindennek intézményes formát is adott, amikor 2000-ben kezdeményezésére megalakították a honvéd hagyományőrző bizottságot, amelynek haláláig elnöke volt.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár),
2014. május 2.
Hetven éve történt: pillanatok alatt földönfutók lettek
A Gáll család tragédiája – 1944. június 2., Kolozsvár
Kolozsvár 1944. június 2-i bombázása gyásznapot jelent a kincses város történetében. Az amerikai légierő támadásának sok ártatlan polgári lakos esett áldozatául, rengeteg épület semmisült meg, üzletek és vállalkozások mentek tönkre. Sokan egyik napról a másikra földönfutóvá lettek, egész életük munkája semmisült meg pillanatok alatt. Közéjük tartozik Gáll Ferenc és családja is, akinek házát, híres vendéglőjét telitalálat érte a bombázás nyomán.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2014. május 14.
Mától megszűnik Marosán Tamás büntetőjogi felelőssége
Május 29-én eldőlhet Markó Attila és Silviu Clim sorsa is
Marosán Tamás esetében ma, azaz május 14-én lejár a törvény által előírt speciális elévülési határidő, tehát vele szemben ezek után semmiféle körülmények között ebben az ügyben nem indulhat, és nem is folytatódhat eljárás, magyarán ez azt jelenti, hogy a református egyház volt jogtanácsosának büntetőjogi felelőssége megszűnik – tájékoztatta a Szabadságot a Mikó-per másik vádlottja, Markó Attila. A ploieşti-i táblabíróság május 29-re halasztotta a Mikó-ügy fellebbviteli tárgyalását, miután nem sikerült szabályosan beidéznie Marosán Tamást.
Az RMDSZ képviselője elmondta: ezen a bíróság várhatóan megállapítja az elévülés tényét, és ha nem kerül sor újabb halasztásra, akár ítélet is születhet az ügyben. A Református Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt a buzăui bíróság Markó Attilát és Marosán Tamást három-három év letöltendő, Silviu Climet, az igazságügyi minisztérium volt jogi tanácsadóját pedig három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2014. június 2.
Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)
2014. június 16.
Őszintén Székelyföldről
200. ünnepi Székelyföld lapszám
Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is megismerhették közelebbről az olvasók a Székelyföld kulturális folyóirat kétszázadik megjelenése alkalmával kiadott jubileumi lapszámot. Lövétei Lázár László főszerkesztő pénteken este a Bulgakov irodalmi kávéházba várta a lap rajongóit a folyóirat több állandó szerzőjének – Benkő Levente újságíró-történész, Demeter M. Attila filozófus, Egyed Emese költő, irodalomtörténész, Egyed Péter író, filozófus, Király László költő, író, valamint Xantus Boróka kritikus – társaságában.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2014. augusztus 11.
Jubileumi Kaláka kézművestábor Zsombolyán
Sipos Ilona különdíjat ad át a legaktívabb legénynek
Augusztus első hetében a Kohézió Egyesület immár tizedik alkalommal szervezte meg Zsombolyán a hagyományos Kaláka kézműves tábort, amely ez alkalommal a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg. A zsombolyai Mihai Eminescu iskola diákotthonában megszervezett tábor célja a hagyományos kézműves tevékenységek – gyékényfonás, bútorfestés, batikolás, textíliafestés, nemezelés – valamint a magyar erkölcsi és szellemi értékek átadása annak a 35-40 bánsági fiatalnak, akik Zsombolyáról, Temesvárról és környékéről, valamint a vajdasági Magyarcsernyéről érkeztek a szerb határ menti városba. A jubileumi Kaláka kézműves tábor záróeseményét Bicók Tibor, Magyarcsernye község alelnöke is megtisztelte jelenlétével.
A tizedik jubileumi tábor záróeseményén egy hét kitartó munkájának gyümölcseit – gyékényből készült dísztárgyakat, népi motívumokkal díszített terítőket, fából és kerámiából készült, valamint a batikolás és a nemezelés technikájával készített dísz- és használati tárgyakat – bemutató, látványos és rendkívül színvonalas kiállítás fogadta a táborlakó gyerekek szüleit és a határon túlról érkezett magyarcsernyei vendégeket. A születésnapi rendezvény résztvevőit a Kohézió Egyesület nevében Sipos Ilona táborszervező köszöntötte.
A kézműves hagyományok ismertetése jegyében Papp Annamária meghívott előadó, a temesvári Művészeti Egyetem hallgatója a tojásfestési technikákról tartott érdekes előadást. Vetési Zoltán, a Kohézió Egyesület egyik alapítója a magyar értékrendről tartott izgalmas előadást, amelyet a magyar népmesékből vett példázatokkal illusztrált. Az egyhetes táborban működött kézműves műhelyek tevékenységét Lázár Éva gyékényfonó mester, népművész és Sipos Ilona, a Kaláka kézműves tábor vezetője értékelték. A tábor valamennyi résztvevője oklevelet és Kohézió pólót kapott, a kézműves tevékenységek során kiemelkedő teljesítményt nyújtó Nóra és Dániel különdíjban részesültek. A táborzáró esemény csattanója – a zsombolyai szülők jóvoltából – a Kaláka kézműves tábor 10. születésnapi gyümölcstortája volt, amelyet valamennyi jelenlevő, gyermek és szülő megkóstolhatott.
„A Kaláka kézműves tábor célja a hagyományok őrzése, a kézműves tevékenységek átadása a bánsági magyar fiatalságnak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Sipos Ilona táborszervező. – Azért hívjuk meg rendszeresen a táborba Lázár Éva népművészt és férjét, Lázár Csabát, mert a Bánságban nem ismerik a gyékényfonás mesterségét, ez újdonság volt a számomra is. Én is megtanultam tőlük, hogyan kell a nádat gyűjteni, kiszárítani, feldolgozni, előkészíteni ahhoz, hogy a gyerekek tudjanak vele dolgozni. Augusztus végén, szeptember elején gyűjtik itt a nádat, le kell vágni, kévébe kötni, megszárítani. Lázár Éva néni egyszerre két-három gyerekkel tud foglalkozni, megtanítja nekik a gyékényfonás alapjait, Lázár Csaba a haladókat kosárfonásra tanítja, a többiekkel én foglalkozom. Minden nap egy fő tevékenység zajlik: a népi motívumokra alapozunk, a bútorfestéstől kezdve a batikoláson, textíliafestésen keresztül a nemezelésig mindenféle kézműves technikát elsajátítanak a gyerekek. Nemezből például takarókat, mobiltelefon-tartókat, szemüvegtartókat készítettünk a diákokkal. A kézműves táborban 30-40 gyerek vett részt, Temesvárról a Kohézió Egyesület támogatott gyerekei, a Bartók Béla Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum diákjai, akik már visszajáró gyerekek, tudják az alapokat, gyönyörűen dolgoznak. Négy magyarcsernyei gyerekünk is volt, ők is visszajáró vendégeink. A táborban minden évben zsombolyai gyerekek is részt vesznek, a szüleik a Kohézió baráti köréhez tartoznak, és nagyon sokat segítenek a szervezésben, a tortát is ők sütötték!”
Sipos Ilona táborszervezőtől azt is megtudtuk: a Kaláka kézműves tábor anyagi hátterét a Kohézió Egyesület biztosítja, a farsangi és a szüreti jótékonysági bálok bevételéből. Ebből az alapból finanszírozzák a hátrányos helyzetű gyerekek táboroztatását is, amit szintén Zsombolyán szerveznek meg a következő hetekben. A kézműves és egyéb tábori tevékenységekhez szükséges anyagi eszközök beszerzését a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus 22.
Kolozsvár bombázásáról, hetven év múltán
A Sapientia EMTE új épületének előadótermében nagy érdeklődés mellett mutatták be tegnap délután Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című kötetét.
A rendezvényt vetítés vezette be, amelynek során a könyvben megjelent, a tragikus eseményről készült korabeli felvételeket lehetett látni. A kiadványt ismertető Benkő Levente szerint hiánypótló munkáról van szó, amelyből kiderül, hogy a város bombázása a szövetségesek részéről, kitervelt háborús terrortámadás volt, több száz halottal, sebesülttel, rengeteg pusztítással a civil lakosság körében. Ezért is kellene megjelentetni a román és az angol nyelvű változatot, utóbbit pedig az amerikai kongresszus figyelmébe ajánlani. A szerzők, valamint a fotóanyag gyűjtésében, reprodukálásában jeleskedett Rohonyi D. Iván, a könyv megszületéséhez fűződő személyes élményeikről számoltak be a közönségnek.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 4.
Kelemen Hunor: „Hihetetlenül sok türelem és sok munka kell ahhoz, hogy célba érjünk‟ - exkluzív interjú Kelemen Hunorral, az RMDSZ államfőjelöltjével
Novemberben elnökválasztást tartanak, amelyen megválasztják a tízéves elnökség után leköszönő Traian Băsescu utódját. A versenybe szálló tizennégy jelölt között van Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. Ha a november 2-i első fordulóban egyik jelölt sem kapja meg a névjegyzékben szereplő választópolgárok több mint felének a támogatását, a tisztség sorsa a két legjobban szereplő jelölt között dől el a november 16-i második fordulóban. A megválasztott államelnök december 22-én kezdi meg ötéves mandátumát. Interjúnkban Kelemen Hunort elnökjelöltségéről, programjáról, az autonómia statútummal kapcsolatos fejleményekről kérdeztük. 
– Miért döntött úgy az RMDSZ, hogy saját államelnökjelöltet indít? Többen a választók közül úgy vélekednek, ha amúgy sincs reális esély a győzelemre, akkor ennek mi az értelme..?
– Azért, mert van elképzelésünk arról, hogy milyen országban akarunk élni, milyen Romániát, és ezen belül milyen erdélyi magyarságot szeretnénk. Az elnökválasztási kampány jó alkalom arra, hogy ismertessük a magyarság törekvéseit, összefogjuk a közösséget, megmutassuk a közösségi szolidaritást, de az ország jövőjével kapcsolatos meglátásainkat is szóvá tegyük. Soha nem volt még a mi esetünkben az a szempont, hogy bejussunk a második fordulóba, és megnyerjük a választást. Nem szeretem viszont a kishitű embereket, akik állandóan azt hangoztatják, hogy teljesen mindegy, mert nekünk úgyis rossz, a földön vagyunk, így is, úgy is eltipornak… De azt azért én is látom, hogy a választásokon még mindig eléggé mereven az etnikai „határok‟ érvényesülnek. Ugyanakkor azok az előítéletek, amelyeket mindannyian, románok és magyarok egyaránt magunkkal hozunk a másikról, továbbra is elég erősek ahhoz, hogy ne történjen meg az átszavazás, teszem azt a magyarok felé. Ennél sokkal fontosabbnak tartom viszont azt, hogy felvázoljuk a saját értékeinket, elképzeléseinket, jövőképünket, és ezt hitelesen felmutassuk a román társadalomnak. Egy olyan jól működő országot képzelünk el, amelyben az emberek nyugodtabban, boldogabban és jobban élnének.
– Konkrétan hogyan nézne ki ez a jövőkép? Melyek azok a főbb kérdések és témák, amelyekről a kampányban beszélni szeretne?
 – Abból kell kiindulnunk, hogy a 2007-es uniós csatlakozás óta igazából nincsenek nagy célkitűzései az országnak, megszűnt az a fajta nagy célkövetés, amelyet az integrációs törekvések jelentettek. Ma a nagy kérdés az, Románia hogyan találja meg a helyét az EU-ban és a régióban. Összességében egy olyan országra van szüksége az erdélyi magyarságnak, amely erőt képes felmutatni a régióban, hallgatnak rá és tisztelik. Az EU-ban pedig azt az álláspontot képviselői, amely szerint a szoros politikai egység jelenti a megoldást a huszonegyedik században minden egyes országot és közösséget, tehát az egész emberiséget érintő kihívásokra. Ha mindezt kissé részletezni akarjuk, akkor elmondhatjuk, egy olyan Romániát szeretnénk, amely elsősorban tiszteli a saját polgárait, és nem alattvalóknak tekinti őket, hanem értéket alkotó és teremtő, energiával rendelkező embereknek, hiszen amennyiben megbecsüli a lakóit, akkor azok is tisztelni fogják az országot. Egy olyan erős Romániában hiszek, amely a regionális identitásokra épít, s az emberek kezébe adja a döntést. Felnőtteknek, nagykorúaknak tekinti az állampolgárait és a közösségeket, mindez pedig a helyi és a regionális autonómiát jelenti. Nyilván a mi esetünkben bizonyos földrajzi helyeken, például a Székelyföldön, ennek vannak etnikai sajátosságai, ugyanis a nyelvi kérdést nekünk meg kell oldani. Bár a nyelvi jogok tekintetében nagy lépéseket tettünk meg a kilencvenes évekhez képest, de a valós kétnyelvűségnek az intézményes kereteit is meg kell teremteni ott, ahol nagyszámban élnek magyarok, és itt elsősorban a Székelyföldre gondolok. Tehát nem hozható létre egy erős Románia a többség-kisebbség viszonyának a rendezése nélkül, ez pedig csak akkor valósítható meg, ha őszintén tudunk beszélni egymással, tekintettel vagyunk az előítéleteinkre, s ezeket kölcsönösen megkíséreljük lebontani. Úgy vélem, hogy a többség-kisebbség kapcsolatának, valamint a valós kétnyelvűségnek a rendezésére a dél-tiroli modell a követendő példa. Ez természetesen elhozná majd a jobb munkalehetőségeket és béreket, a magasabb életszínvonalat, a megfelelőbb közszolgáltatásokat, a kevesebb bürokráciát, a nagyobb biztonságot stb. Mert az emberek azt szeretnék, hogy nyugodtan és jól éljenek, az identitásuk ne kerüljön veszélybe, s jövőt tudjanak tervezni. Ami pedig az EU-t illeti, Romániának is azt az értelmezési utat kell követnie, miszerint a nemzeti szuverenitásából fel kell adnia. A politikai integráció felé kell vinni az EU-t, mert külön-külön a kis, de még a nagy államok sem fogják tudni állni a versenyt az Amerikai Egyesült Államokkal, Kínával, Indiával vagy a feltörekvő dél-amerikai gazdaságokkal, és nem lesz képes megőriznie versenyelőnyét, amit a második világháború óta fokozatosan megteremtett. Ha ezt elveszíti, akkor a jóléti társadalom veszélybe kerülhet, előbb-utóbb Kínának vagy az orosz föderációnak lesz a piaca, és tőle függő helyzetbe kerül. Azt gondolom, ezt nem szeretnénk, ezért én hiszek abban, hogy a saját útkeresését mindenki meg fogja tenni. Hiszen egy politikailag egységesebb és gazdaságilag versenyképesebb EU jelenti számunkra a biztonságot.
– Egyik kulcsfontosságú téma az autonómia kérdése. Az RMDSZ a héten, Bukarestben indította el a közvitát az autonómiatervezetről, amelyen román szakemberek véleményét kérték ki. Milyen következtetéseket szűrt le az első beszélgetés alkalmával?
– Az akadémiai, az egyetemi szférával, valamint szakértőkkel próbálunk az elkövetkező időszakban vitát folytatni az autonómiatervezetről. Elsőként a román társadalmat szeretnénk meggyőzni arról, hogy az, amit mi kérünk, nem sérti az ország érdekeit, sőt erősebbé teszi azt, ha a többség és kisebbség között nincs latens feszültség. A bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen lezajlott két és fél órás beszélgetés nehéz, de jó vita volt. Hihetetlenül sokat kell majd dolgoznunk azon, hogy lebontsuk az előítéleteket, amelyek az emberek fejében ott „lapulnak‟. Jóllehet a beszélgetésen olyanok vettek részt, akik nagyon korrektül tették fel a nehéz kérdéseket, és nem zsigerből utasították vissza a kezdeményezésünket, az ő esetükben is érződött az, hogy kételyeik vannak, amelyekre keresik a válaszokat. Ezeket azonban csak akkor tudják megtalálni, ha mi kérdéseikre a helyes válaszokat adjuk meg. Úgy látom, a román és a magyar közösség között nincs meg az a bizalmi szint, amely az ilyen típusú nehéz kérdések megoldását ma lehetővé tenné. Következésképpen nekünk arra kell törekednünk, hogy a két nép közötti bizalmat a jövőben erősítsük, és leszámoljunk az előítéletekkel. A bukaresti vita jó lépés volt, de ez nem elég, a jövőben sok-sok ilyen lépést kell még megtenni ahhoz, hogy célba érjünk. Én mindenképpen örülök, hogy egyáltalán a párbeszéd elkezdődött, pontosabban újrakezdődött, hiszen a kilencvenes években még voltak ilyen típusú viták. Ezeket az elkövetkezőkben folytatni szeretnénk más helyszíneken is, mint például Temesváron, Kolozsváron, Jászvásáron, Craiován stb. Fel kell vállalni, hogy nehéz napja lesz az embernek, „súlyos‟ kérdésekre kell válaszolnia, akár le is izzasztják, de mindezt nem lehet megspórolni. Csak párbeszéd útján, érvek felsorakoztatásával érhetünk el eredményt, hiszen ez nem olyan, mint a libatömés, hogy ha kell, ha nem, lenyomod a másik torkán.
- A román pártok vezetőivel, képviselőivel történt-e valamilyen egyeztetés a kérdésben?
– Egyelőre egyetlen román politikai pártot sem szólítottunk meg. Azt gondolom, a dolgok helyes sorrendje az, hogy először a társadalom, illetve a közvélemény- formálók felé kell kommunikálnunk. Amikor eljön az ideje annak, hogy a tervezethez politikai támogatást kérjünk, akkor kell a pártokat megkeresni. Ugyanakkor nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy vannak barátaink és vannak ellenségeink. Azt viszont ki kell mondani, hogy jelen pillanatban ezt a típusú kezdeményezést egyetlen román politikai alakulat sem vállalja fel. Ezért most nekünk arra kell törekednünk, hogy az ő választóik részéről ne legyen olyan nagy az elutasítás. Hiszen ha a politikum azt látja, hogy a társadalom nem utasítja el zsigerileg a kezdeményezésünket, akkor ők is könnyebben az ügy mellé állnak. Mert hát ilyen a politikus…
 – Az elhangzott nyilatkozatokból az derül ki, hogy a tervezet kapcsán nincs teljes egyetértés az erdélyi magyar politikai szereplők között…
– Szerintem teljes konszenzus nem létezik, az viszont fontos, hogy nagyfokú egyetértés alakuljon ki a magyar közösségen belül. A magyar társadalomban is le kell folytatni a vitát, de elsősorban nem a versenypártok vezetőivel, bár az MPP-vel folyamatosan egyeztettünk, hiszen együtt dolgoztuk ki a jogszabály szövegét. Ez természetesen nem tökéletes, ezt én soha nem állítottam. Egy tervezetről van szó, amiről lehet, és kell is vitázni, a végén pedig majd látni fogjuk, hogy milyen jobbító szándékú észrevételek születtek. Eddig az volt a baj a versenypártok részéről, hogy nincs tervezet, most pedig az a gond, hogy van. Ráadásul választási kampányban vagyunk, és az aktivisták csípőből lőnek rám, ha van sapkám, azért kapom a „taslit‟, ha nincs, akkor hát azért. Ebben az időszakban konszenzusra törekedni, na, hát legyünk komolyak…
– Időben meddig tarthat a közvita, egyáltalán mikor érhetünk autonómiailag célba…?
– A javaslatokat és a viták következtetéseit folyamatosan próbáljuk feldolgozni, megérteni azokat, s elképzelni, hogyan illeszthetők a rendszerbe. Határidőket nem mondok, hiszen ezek nem olyan kérdések, amelyeket egyik napról a másikra meg lehet oldani. Hihetetlenül sok türelem és sok munka kell ahhoz, hogy célba érjünk.
– Olyan vélekedés is elhangzott, hogy nem lehet egyszerre kormányon lenni, és az autonómiáért is harcolni. Van-e a kettőnek köze egymáshoz?
– Egyiknek a másikhoz az ég egy világon semmi köze nincs. Lám, közvitára bocsátottunk egy nagyon erős autonómiakoncepciót, és nem rúgtak ki a kormányból. Tehát kormányzati pozícióból is lehet ilyen vitát gerjeszteni. Ez megint a van sapkád, nincs sapkád történet… Minden attól függ, hogy a többségi társadalommal el tudjuk-e fogadtatni: az, amit mi kérünk, nem sérti a román állam, a román közösség, a román emberek érdekeit. – Jelenleg mi a helyzet a kisebbségi törvénnyel?
– Jelen pillanatban a képviselőházban rostokol. Eljutottunk a döntő házig, és úgy véljük, akkor kell majd ezt előbbre „tolni‟, amikor úgy látjuk, hogy megvan az ehhez szükséges parlamenti többség. Most nincs szándékunkban megbuktatni a jogszabályt.
– Victor Ponta–Klaus Johannis döntőt jósolnak az eddigi felmérések az elnökválasztás második fordulójában. Ön kiket lát a végső hajrában?
– Mivel benne vagyok a kampányban, ezért inkább az elemzőkre bízom, hogy eljátszadozzanak ezzel a gondolattal.
– A magyarság számára ki lenne jó, hogy nyerjen…
 – Természetesen Kelemen Hunor lenne a legjobb…
 – … a román jelöltek közül?
 – Jelenleg nincs egyetlen olyan román jelölt sem, beleértve Klaus Johannist, aki a magyarság felé valamilyen üzenetet megfogalmazott volna. Ezért erre most nem tudok válaszolni.
– Az 1989-es változások óta először indít két magyar párt jelöltet az államfőválasztáson, az RMDSZ az Ön, illetve az EMNP Szilágyi Zsolt személyében. Ennek milyen hozadéka lehet a magyarság számára?
– Ezt a kalandot, mármint Szilágyi Zsolt indulását nem tudom értelmezni. Az lenne az egyik nagy hiba, ha én ebben a kampányban Szilágyi Zsolttal vagy a mögötte álló párttal foglalkoznék. Nekem a románsággal vannak vitás kérdéseim, és az erdélyi magyarság – amely bennünket megbízott, hogy képviselőjük – jövőjéről kell beszélnem.
 – Ha mégis, egy csoda folytán megválasztanák Románia elnökének, mi lenne az első dolga?
 – Az emberek szolgálatába állnék másnap.
 Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)