Az 1956-os forradalom eseményeivel kapcsolatban Romániában bebörtönzött személyiségek egy csoportja, Hargita megyei 56-osok Fónay Jenőnek, a POFOSZ /Politikai Foglyok Országos Szövetsége/ elnökének írt levélben tiltakozott amiatt, hogy a forradalom 40. évfordulójának budapesti megemlékezéseire nem kaptak meghívást. Budapestre olyan személyeket hívtak meg, akiknek semmi közük sem volt 1956-hoz és nem szenvedtek a kommunista diktatúra börtöneiben. A levelet Daday Zsolt, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei fiókjának elnöke, Kelemen Csongor, Páll László és Sándor Balázs alelnökök, Kimpián György gyergyószentmiklósi ügyvéd és sokan mások írták alá. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./

Székelyudvarhelyen a kommunista diktatúra és a második világháború áldozataira emlékező emlékművet avattak, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. Beszédet mondott Páll László, Politikai Foglyok Országos Szövetségének helyi elnöke és Kedei Mózes unitárius lelkipásztor. A szobrot dr. Silay Ferenc, a szövetség udvarhelyi rangidős tagja leplezte le, akit többször letartóztattak a kommunista rezsimben. Először 1947-ben, szabadulása után 1949-ben kényszerlakhelyre hurcolták, lakása, könyvtára, minden értéke odaveszett, 1950-ben újból érte jöttek, akkor megúszta pár hónappal, 1965-ben államellenes izgatásért öt évre ítélték. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 18./

"Olajos Pál László, a nagybányai RMDSZ elnöke, SZKT-tag, megyei tanácsos 1997. január 27-én rövid szenvedés után elhunyt. Temetése január 29-én, szerdán délben egy órakor lesz a nagybányai katolikus temető kápolnájából. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), jan. 28., 954. sz./"

Páll László, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége udvarhelyszéki szervezetének elnöke emlékezett vissza börtönéveire. Az 1956-os forradalom hírére két osztálytársával Magyarországra akart átszökni, hogy segítsen a forradalmároknak. Ez a terve nem sikerült. 1959-ben megszüntették a Bolyai Egyetem önállóságát és megszüntették Marosvásárhelyen a tiszta magyar gimnáziumokat. Páll László ez ellen tiltakozó aláírásokat kezdett gyűjteni. Besúgók feljelentették, 1960. június 28-án fegyveres összeesküvés címén, hamis váddal letartóztatták. Tizenegy hónapig tartottak a kihallgatások a Securitatén, ezalatt idegileg és fizikailag kikészítették őket, a verés hatására képtelenségeket tartalmazó jegyzőkönyveket is aláírtak. A tárgyaláson 24 főt ítéltek el, hat évtől huszonöt évig terjedő börtönre. Nehéz munkát végeztettek velük, mindig éheztek, a börtönben a rabokat verték. Páll Lászlóz elvitték a Duna-deltába is. Az ottani lágerek főhadiszállása Peripravara volt. Páll László 1964-ben szabadult. Azután sem volt könnyű az élete. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 23./

Torján Coroi Artúr történelem szakos tanár kezdeményezésére alakult meg 1990. január 17-én az Apor Péter Közművelődési Egyesület. Miután Coroi Artúr tanár, az egyesület elnöke hét évvel ezelőtt Magyarországra költözött, az egyesület tevékenysége gyakorlatilag megszűnt, az iratokat Bokor Béla alpolgármester őrizte meg. Kezdeményezésére márc. 4-én új vezetőséget választottak - elnök Bokor Béla, alelnök Apor Csaba, titkár Páll László. Aki tagja óhajt lenni az Apor Péter Közművelődési Egyesületnek, Bokor Bélánál, az egyesület új elnökénél jelentkezhet. /(Dévai): Feléledt a közművelődési egyesület. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 7./

Az Erdélyi ’56-osok Bajtársi Társaságát a magyarországi kedvezménytörvény ürügyén elszabadult nemzetellenes indulatok, torzítások, hazugságok nem hagyhatják közömbösen. Most, amikor az anyaország és az egész nemzettest érdekében akarja összegyűjteni az idegen sorsra ítélt nemzettársakat, a jelenlegi magyarországi ellenzék az anyaország kevésbé tájékozott polgárait alattomos módon e törekvés ellen hangolja. De hiába teszi! Azok, akiket az évszázadok sújtó balsorsa egy táborba tömörített, együtt maradnak most is, és kéz a kézben talán elkerüljük, hogy egy nép a Kárpát-medencéből eltűnjön a történelem temetőjében. A Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetsége nevében Török József, Puskás Attila, Bara Lajos, Páll László, Salamon László, Nagy Benedek. Az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság nevében Józsa Árpád Csaba elnök /Állásfoglalás. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 20./

Márc. 2-án tartott koszorúzó megemlékezést Székelyudvarhelyen a főtéri emlékműnél a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének udvarhelyi szervezete. Páll László, a helyi szervezet elnöke beszédében kifejtette: az 1949-es márciusi kitelepítések évfordulója alkalmából gyűltek össze, hogy emlékezzenek a rémuralom, a vörös terror gaztetteire. Komoróczy György, a szervezet titkára a korábban elhangzottakhoz csatlakozva elmondta, hogy erről beszélni kell, mert a kitelepítések utáni generációk nem, vagy csak nagyon keveset tudnak erről a történelmi igazságtalanságról. /Emlékező kitelepítettek. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 4./

Idén a Volt Politikai Foglyok Székelyudvarhelyi Szervezete volt a házigazdája annak a hagyományos találkozónak, amely alkalmával az egykori elítéltek nemcsak gondjaikat vitatják meg, de elhunyt rabtársaikra is emlékeznek. A Brassó, Kovászna, Maros és Hargita megyei szervezetek képviselői szombaton Szejkefürdőn tartottak gyűlést, melyen alapszabály-módosítást fogadtak el, és elhatározták, hogy együttműködési szerződést kötnek a magyarországi ’56-os Szövetséggel. (Annak elnöke, Sinkovics Gyula is részt vett a kétnapos találkozón.) Jún. 16-án Páll László, a székelyudvarhelyi szervezet elnöke vezette bajtársak Gyergyószárhegyen a ferences szerzetes rend templomában vettek részt Orbán László pápai prelátus és Bodó Péter címzetes esperes – mindketten volt politikai foglyok – által bemutatott szentmiseáldozaton. A szentmise előtt P. Ferencz Ervin templomigazgató házfőnök "civilben" köszöntötte a vendégeket. Megrázó visszaemlékezése végén Isten irgalmát kérte a most is bujkáló kínzókra, a jellemtelen államügyészekre és a gyáva védőügyvédekre. Meg akarunk bocsátani – fejezte be visszatekintő gondolatmenetét –, de nem szabad felejteni, hogy soha többé a gonoszság el ne követhesse mindazt a felmérhetetlen sok szenvedést és borzalmat, amiben annyi embernek és hozzátartozóiknak része volt. /’56-osok bajtársi találkozója. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 17./ Elfogadták azt a javaslatot, hogy az erdélyiek is képviseltessék magukat a magyarországi 1956-os szervezetek koordinációs bizottságában, és tagjaivá váljanak az alakuló, úgynevezett Közép-európai Klubnak. A Közép-európai Klub, ez a magyarországi kezdeményezés, a Baltikumtól az Adriáig 14 ország mindazon szervezeteinek munkáját hangolná össze, amelyek tagjai a kommunista rendszerben valamilyen módon szenvedtek. Június 16-án az elhunyt rabtársakra emlékezve, a volt politikai foglyok megkoszorúzták az áldozatok székelyudvarhelyi és gyergyószárhegyi emlékművét. Megemlékeztek az 1949-es gyergyószárhegyi kommunista ellenes zendülésről, ennek áldozatairól, a későbbi bebörtönzésekről, zaklatásokról, többek között az 1960-as, a szekuritáté által kiagyalt "Fekete kéz" néven emlegetett összeesküvésről. Nem forralunk bosszút, de nem feledhetjük el soha őket. – mondta az atya. /Fülöp D. Dénes: Népszerűsítik a forradalom eszmeiségét. Közép-európai Klubot létesítenek az ötvenhatosok. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 19./

"Az 1956-os magyar forradalom hőseire emlékeztek okt. 23-án Csíkszeredában, délután pedig a csobotfalvi templom falánál elhelyezett kopjafánál. Hasonló ünnepségeket szerveztek a megye több településén. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége, az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság, a csíkszeredai Németh Géza Egyesület, valamint a helyi önkormányzat és RMDSZ által szervezett ünnepi megemlékezésen, a Kalász negyedi temető bejáratánál, az ötvenhatos események kapcsán elítéltek emlékére emelt kopjafánál tíz, volt ötvenhatos jelent meg. - Az 1956-os forradalom újból helyre tette a nemzet becsületét a történelemben - hangsúlyozta köszöntőbeszédében dr. Csedő Csaba István, Csíkszereda polgármestere. A magyar történelmi egyházak papjai ünnepi beszédükben az ötvenhatos események és eszmék tanulságait vonták le. A hajdani erdélyi ötvenhatos Szilágyi Árpád, az Amerikában új hazát kereső, majd nemrégiben hazatelepedett volt politikai fogoly Wass Albert Üzenet haza című versét mondta el. A csobotfalvi ötvenhatos emlékműnél egyházi szertartás keretében emlékeztek a három kivégzett csíki ötvenhatosra: Orbán István, Tamás Imre és Tamás Dezső mártírokra. A Székely Károly Szakközépiskola és Szakmunkásképző folyosóján kis fénykép- és könyvkiállítást rendeztek be az esemény tiszteletére. Székelyudvarhelyen okt. 23-án a főtéri Üldözöttek és Áldozatok emlékművénél emlékeztek az 1956-os magyar forradalomra. Szász Jenő polgármester köszöntőbeszéde nyitotta az ünnepet, majd Hegyi Sándor református lelkész, a Rákóczi Szövetség elnöke; Páll László, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége udvarhelyi fiókjának elnöke mondott megemlékező beszédet. /Megemlékezések megyeszerte. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./"

"A Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) székelyudvarhelyi szervezete az 1949. márc. 2-i kitelepítések, deportálások évfordulóján a kommunista diktatúra áldozataira is emlékezett. Páll László, a POFOSZ székelyudvarhelyi elnöke e vele készült beszélgetésben elmondta, hogy fiatalemberként 1961-ben tizenöt évi börtönre ítélte a kolozsvári hadbíróság. 1956-ban elsős gimnazista volt, társaival szovjet- és kommunistaellenes röpcédulákat terjesztettek az iskolában. 1959-ben egyesítették Kolozsváron a magyar egyetemet a románnal, s ennek mintájára Szászrégenben a középiskolákat is egyesítették. Páll László diáktársaival aláírásgyűjtési akcióba kezdtek, hogy tiltakozzanak a magyar iskolák elsorvasztása ellen. Tekintélyes földrajzi területre kiterjedt aláírásgyűjtési kezdeményezésük, már huszonöten voltak szervezők, amikor két személy felvetette, hogy nem aláírással, hanem fegyverrel kell tiltakozni. Kettejüknek pisztolyuk volt, később kiderült, ők a szekusok beépített emberei voltak, tőlük kapták a pisztolyokat. A besúgók miatt mindannyian lebuktak. Páll Lászlót 1960-ban tartóztatták le. Tizenegy hónapi vizsgálati fogság után kimondták az ítéletet, melynek szövegében benne volt a fegyveres összeesküvés kifejezés is, aminek a valósághoz semmi köze sem volt. A kényszermunka börtönéveit a Baraganban, majd a Duna-deltában töltötte, mintegy ezer társával a peripravai gulágra került. Rabruhájukon a CR jelzés volt, jelentése: contrarevolutionar (ellenforradalmár). A börtönben a magyarok százalékaránya jóval meghaladta azt a számot, amelyet a népszámlálások jegyeztek. A börtönben iszonyúan nehéz munkájuk volt. Például gátat építettek, három és fél köbméter földet kellett eltalicskáznia egy nap egy fogolynak minimum ötven méter távolságra, ez volt a norma. Ha a brigádos azt jelentette, hogy X. Y. nem teljesítette a normát, este vizes lepedőt terítettek rá, és huszonötöt vertek a fenekére. Csavargónak, banditának nevezték őket. Páll 1964-ben az általános amnesztiával szabadult. Megjegyezte, hogy a diktatúra bukása után tizenhárom évvel még nem történt meg a jogi értelmében vett rehabilitálásuk, pedig a kérdést a POFOSZ országos elnöke, Ticu Dumitrescu volt szenátor is felvetette. /Komoróczy György: Késik a volt politikai foglyok rehabilitációja. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 8./"

"Tisztújító közgyűlést tartott jún. 6-án Csíkszeredában a Volt Politikai Foglyok Hargita megyei szervezete. A tagság újraválasztotta az eddigi vezetőséget, így továbbra is Bara Lajos maradt az elnök, Pál László az udvarhelyi alelnök, Nagy Benedek a csíki alelnök és Kelemen Csongor a szervezet titkára. /Kongresszusra készülve. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 7./"

"Okt. 23-án a volt politikai elítéltek emlékművénél kezdődtek Csíkszeredában az 1956-os magyar forradalom 47. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségek. Bara Lajos, a Volt Politikai Foglyok és Üldözöttek Szövetsége Hargita Megyei Szervezetének elnöke méltatta az évfordulót, Szilágyi Árpád volt 56-os elítélt pedig Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét szavalta el. Nagy Benedek, a Hargita megyei szervezet csíki alelnöke, volt politikai elítélt mondott beszédet. A megemlékezés koszorúit helyezték el az emlékmű talapzatánál a megyei és helyi önkormányzat, a városi RMDSZ-szervezet, a Segítő Mária, a Kós Károly és a Kájoni János középiskolák, a Németh Géza Egyesület, a Volt Politikai Foglyok és Üldözöttek megyei, illetve gyergyói szervezetének küldöttei. Az ünnepség a Kalász negyedi temetőnél folytatódott, ahol megkoszorúzták az 1956-os elítéltek emlékére felállított kopjafát. Székelyudvarhelyen a megemlékezésre a Ferenc-rendi templom udvarán lévő emlékműnél került sor. Pál László elnök,a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) nevében köszöntötte az egybegyűlt városlakókat. A megemlékezés közös imával és a magyar himnusz eléneklésével zárult. /Ünnepi megemlékezések a magyar 56 évfordulóján. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./"

"Okt. 23-án Székelyudvarhelyen a Polgármesteri Hivatal, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége, valamint a Rákóczi Szövetség szervezésében emlékeztek meg az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról az Üldözöttek, áldozatok-emlékműnél. Az 56-os politikai elítéltek száma Erdélyben ezer főre tehető, a kivégzetteké pedig jó tucatnyira. Pál László, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének helyi elnöke szerint is elfogadhatatlan ilyen "bűnökért" a bebörtönzés vagy a halálbüntetés. Idén a Rákóczi Szövetségnek köszönhetően tizenöt erdélyi főiskolás részt vett Budapesten a központi ünnepségen. /Máthé László Ferenc: Az ötvenhatosok nem felejtenek. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 24./"

"Kacsó Tibort /Mezőfele, 1931. febr. 7. - Mezőfele, 2003. okt. 1./ koholt vádak alapján 25 év kényszermunkára ítélték. A rendszerváltozás után a részben visszakapott családi birtokon gazdálkodott élete végéig. Az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága elnökévé választották, később a társaság örökös tiszteletbeli elnöke lett. Ő képviselte az erdélyi 56-osokat a Magyarok Világszövetségében. Halála előtt készült vele a beszélgetés. 1959. jún. 6-án letartóztatták Csíkszeredában, fegyveres szervezkedést akartak rá bizonyítani. Addig verték, amíg végül aláírta a jegyzőkönyvet - benne a fegyveres szervezkedés vádját is. Az ügyész halálbüntetést kért. A börtönben tudta meg, hogy 25 év kényszermunkára ítélték. Raboskodott Szamosújváron, később Peripraván és Grinden. Pokoli hely volt. Csatornát ástunk, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Hajszolták őket, szusszanni sem volt idejük. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem! Peripraván olyan emberekkel volt együtt, mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál. Később Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. /November 4. után lettünk ötvenhatosok. Beszélgetés Kacsó Tiborral, az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága örökös tiszteletbeli elnökével. = Krónika (Kolozsvár), okt. 25./"

Makfalva pezsgő művelődési életével hosszú éveken át a Kis-Küküllő mente szellemi központjának számított. Színvonalas irodalmi estek, előadások, kiállítások, képzőművészeti táborok voltak. Azonban kiöregedett a régi „gárda”. Bármilyen rendezvény megszervezésére ma is a nyugdíjasokat kérik meg. A lakosság öregszik. Az összetartás is kisebb lett manapság – állapította meg Zsigmond Vencel polgármester. Anyagi segítség hiányában a falunapok megszervezése is nehézségekbe ütközik. Péterfi György, a helybeli Wesselényi Általános Iskola igazgatója rámutatott, az iskolai előadások nem hiányoznak, de a lendület mára megtört. Özvegy Fülöp Dénesné Suba Irén, akit férje nyomdokaiban ma is a művelődési élet lelkének tartanak, emlékezett a szép évek hangulatára. 1965-ben egyszerre jöttek tízen fiatal tanárok, felerészt helybeliek. Színjátszó kört szerveztek, együtt mentek kirándulni. 1968-tól kezdték szervezni az irodalmi színpadot. A kortárs erdélyi irodalom jeles képviselőit – Sütő András, Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Huszár Sándor, Bajor Andor, Páll László, Horváth István – hívták meg Makfalvára. 1979-ben képzőművészeti tábort szerveztek, amely 1999-ben Nagy Pál tragikus halálának évfordulóján felvette a művész nevét. 1990-ben alapították meg a Wesselényi Művelődési Egyesületet (az első egyesületek között a megyében), amely a múzeum gondozását, a hagyományőrzést és a képzőművészeti táborok szervezését vállalta fel. 1999-ben háromszori nekifutás után az iskola felvette alapítója, Wesselényi Miklós nevét. 2000-ben avatták fel a községközpontban Dózsa György szobrát, Suba László alkotását. A társaság széthullott, mintha a társadalom is atomjaira bomlana. Nincs igény a hajdani művelődési életre – vélekedik Kiss Károly református lelkész. A hívek lélekszáma 1955-höz viszonyítva egyharmadára apadt (800 körül) a romáké viszont a 700 felé közeledik. Egyházi kórus nem működik. – A lelkész cserkészcsapatot szervezett. /Bodolai Gyöngyi: Megroppan a falvak gerince? = Népújság (Marosvásárhely), júl. 27./

Október 23-án Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában emlékeztek az 1956-os magyar forradalomra. Dr. Kelemen Atilla, a Maros megyei RMDSZ elnöke mondott beszédet. A negyven éves tiltás megtette hatását: a mai generáció tudatába nem sikerült úgy bevinni 56 tragédiáját, hogy büszkék legyenek az akkori forradalmi eseményekre. Bakos Levente, az RMDSZ marosvásárhelyi választmányának alelnöke is köszöntötte a jelen levő 56-os veteránokat. Nemcsak megemlékezés ez a rendezvény, hanem a még köztünk élő 56-os nemzedék iránti tiszteletadás ünnepe is, hangsúlyozta. Papszász Anna, aki az 56-os forradalom szemtanúja volt Budapesten, mondta el benyomásait, majd Kelemen Kálmán, az erdélyi megtorlások egyik áldozata beszélt a börtönben történtekről. A megemlékezésen emléklapot vehetett át a bebörtönzöttek közül Bartis Ferenc, dr. Bustya Dezső, dr. Csiha Kálmán, Gál Tibor, Gráma János, Kelemen Kálmán, Kelemen László, Lukács Gergely, Molnár Mihály, Nagy Lakatos János, Nagy Géza, Nagy János, Schuller Jenő, Szántó János, Tatárné Péterfi Irén, Varga László, Veres Sándor, Veres Zoltán, Pál László, Sándor Balázs, Török Mihály, Kovács Gyula, Patakfalvi János, Salamon László, Bara Lajos, Orbán Péter és Török József. /(antalfi): Az 1956-os forradalomra emlékeztek Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./

Az erdélyi magyar földbirtokos és történelmi családok 1949-es kitelepítésére és meghurcoltatására emlékeztek március 2-án Székelyudvarhelyen. A Ferenc-rendi templom melletti emlékműnél a szervező Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének helyi szervezete részéről Pál László elnök, valamint Komoróczy György titkár mondott beszédet, a társszervező Rákóczi Szövetség nevében pedig Hegyi Sándor lelkipásztor, a szövetség székelyudvarhelyi szervezetének elnöke szólt a hallgatósághoz. A történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla levélben üdvözölte a székelyudvarhelyi megemlékezőket. /Szász Emese: A kitelepítésre emlékeztek. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 3./

Kacsó Tibor (1931-2003) az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társaságának előbb elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. A forradalom után 25 év kényszermunkára ítélte a hatalom. A rendszerváltozás után ő képviselte az erdélyi ötvenhatosokat a Magyarok Világszövetségében. Három éve, október 3-án kísérték ki a mezőfelei családi sírkertbe. Több helyen dolgozott, Csíksomlyón, a volt katolikus iskolában volt nevelő. Nem sokkal azelőtt vitték el a ferenceseket, a barátokat. Volt egy kereszt az iskola dísztermében, jöttek, hogy azt el kell tüntetni. Nem lesz az jó, mert műemlék, nem szabad hozzányúlni – mondta erre Kacsó Tibor. Kitalálta, hogy készítenek egy ládát, azzal leborítják, a ládát meg vörös papírral vonják be s ráírnak egy-két Sztálin idézetet. Így is tettek. Később ezt a láda-ügyet is a nyakába varrták. Azután volt egy összetűzése a tanfelügyelőkkel egy Luca-kép miatt: leesett a falról a rendezkedés közben, s nem tették vissza azonnal a többi pártvezér közé. Ezért kitették állásásból. Hányódott munkanélküliként. Végül szolgának alkalmazták a György-Pál villába. Kosztért, lakásért nevelősködött is másodállásban. Később a csíkszeredai gazdasági iskolában lett tanár. Sztálin halálakor szabadult az édesapja, akit kulákként elvittek, de akkor már nem volt hova hazamenni. Elvették mindenüket. Négy évig törvénytelenül élt Csíkban, nem tudott bejelentkezni. És jött 1956. október 23-a. „Az erdélyi ötvenhatosok tulajdonképpen november negyedike után lettek ötvenhatosok. Ezt nem szabad elsimlizni! Akkor voltunk magyarok, amikor már semmilyen előnyt nem várhattunk a forradalomtól” – mondta Kacsó Tibor. 1959. június 6-án letartóztatták. Egy Kiss Lajos nevű tiszt és Bartus Károly ezredes vallatták. Először fegyveres szervezkedést akartak rábizonyítani. Hiába tagadta a vádat, addig verték, amíg aláírta a jegyzőkönyvet. Fenyegették, nehogy visszavonja a tárgyaláson a jegyzőkönyvben leírtakat. Ő azonban visszavonta a »vallomást«. Ennek ellenére az ügyész halálbüntetést kért. A hivatalból kinevezett védőügyvédje vele, mint elsőrendű vádlottal, nem is beszélt. Végül 25 év kényszermunkára ítélték. Elvitték Peripravára, azután Grindre. Csatornát ástak, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. Az 1960-as volt a legborzalmasabb év. Volt egy részeges, vad parancsnoka a lágernek. Ez mindent elkövetett, hogy megtörje a rabokat, még ha belehalnak is. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem. Kacsó Tibor leült a huszonötből több mint öt évet. 1964. július 31-én érkezett haza. Peripraván olyan emberekkel volt együtt mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál... Aztán a Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. Sokan vannak, akik kinevezik magukat ilyen-olyan forradalmároknak, ötvenhatosoknak, közben meg... „Az idő rostál, meg a történelem, nem az ember” – mondta Kacsó Tibor. /Bakó Zoltán: Erdélyi ötvenhatosok. A történelem rostál, nem az ember. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

Október 6-án a 13 aradi vértanúra emlékezett néhány székelyudvarhelyi a Politikai üldözöttek és áldozatok emlékművénél. Hegyi Sándor református lelkésszel a kis gyülekezet kivonult az emlékműhöz. Pál László, a Volt Politikai Foglyok Udvarhelyi Szövetségének elnöke szólt a hallgatósághoz, majd Kroó Ádám, a Nézőpont Színház színésze egy Wass Albert-verset szavalt el. /(B. B.): Koszorúzás az emlékműnél. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 8./

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adta át október 24-én Csíkszeredában Sólyom László köztársasági elnök tizenöt volt politikai fogolynak, köztük két román származású egykori elítéltnek: Harai Pálnak, a medgyesi római katolikus plébánia nyugalmazott plébánosának, esperesnek, Orbán Péternek, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége alelnökének, az ’56-os Bajtársi Társaság alelnökének, Toader Stanca volt parlamenti képviselőnek, Alexandru Maier nyugalmazott orvosnak, Szilágyi Árpádnak, Török Józsefnek, Páll Lászlónak, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége alapító tagjának adta át. Kitüntetést kapott még ugyanezen szervezet tagjaként Sándor Bálázs, Puskás Attila, Kelemen Csongor és Biczó János, valamint Orbán Etelka, Czimbalmos Károly, Vorzsák János és Kovács Gyula. /A magyar államfő kitüntetéseket adott át Csíkszeredában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 25./

A Politikai Foglyok Székelyudvarhelyi Szervezete szervezésében Puskás Lajos Más jövőt álmodtam című könyvét november 20-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Házigazda: Lőrincz György és Páll László. /Más jövőt álmodtam. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 19./

A nagyváradi Harangszó, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeti lapja legújabb számában Kölcsey Ferenc Himnusza előtt tisztelgett Csohány János. Sass Kálmánra, “az Érmellék messiására” emlékeztek Érmihályfalván – tudósított a lap. A Sebes-Körös menti református ifjúsági csoportok találkozójáról Pál László számolt be. Első karácsonyát ünnepelte újonnan épült templomában a feketeerdői gyülekezet. /A Harangszó legújabb számából (2009/2.). = Nyugati Jelen (Arad), jan. 24./

A Sebes-Körös menti magyarság él, és élni akar
Az elmúlt hét végén újra hallatott magáról a Sebes-Körös menti magyarság. A térség több településén is voltak olyan jellegű rendezvények, melyek az ott – sajnos már szórványban – élő magyarság kiemelkedő eseményei közé sorolhatóak, függetlenül attól, hogy melyik településen zajlott.
Megadatott számomra – évek óta nem történt meg – , hogy 2010-ben négy olyanrendezvényen is részt vehessek, melyet az élesdi magyarság szervezett. Mindháromról beszámoltunk lapunk hasábjain, mint tesszük most a negyedikkel, melyre péntek délután került sor a helyi középiskola étkezdéjében. Kálmán G. Gabriella élesdi lakos – nyugodtan nevezhetjük helytörténésznek – népes közönség előtt mutatta be Élesdi séta…a múltban című képes történelmi CD-jét. Az esemény annyira megmozgatta a helybelieket, hogy az étkezde teljesen megtelt érdeklődőkkel, nagyon sokan voltak. Nemcsak helybeliek, hanem számos Sebes-Körös menti településről is érkeztek érdeklődők. A megjelenteket elsőként Ciavoiné Létai Andrea pedagógus köszöntötte, aki többek között elmondta: a most bemutatásra kerülő CD-t a helybeli lakosoknak köszönhetően sikerült megvalósítani, hiszen ők voltak azok, akik előszedték régi fényképalbumaikat, és felajánlották a szerzőnek.
Ezt követően Dénes István Lukács református lelkipásztor méltatta a kiadványt, aki történelmi elemzésen keresztül mutatta be azokat a változásokat, melyeket a Sebes-Körös menti város átélt az elmúlt mintegy 90 év alatt. „Míg 1900-ban Élesd lakosságának 54,6%-a református volt, 2002-ben 14,5 százaléka az. Ma Élesden hét személyből öt ortodox vallású. Amit tett Kalmár Gabriella, az a munka értékmentés volt, átmentése annak, ami volt, és ami soha nem lesz már úgy, vagy ami nem jön vissza abban a formában”, mondta többek között a lelkipásztor.
Könyv formában is
Létai Zoltán, Élesd város alpolgármestere kiemelkedő eseménynek nevezte mindazt, ami pénteken Élesden történt, majd arról beszélt, hogy ő mint fotós rendkívül nagyra tudja értékelni ezeket a sok-sok éve készült fényképeket. „Nagy öröm számomra, hogy Élesden élnek olyan emberek, akik ilyen maradandót tudnak alkotni, mint tette ezt Kalmár Gabriella”. A szerző, a CD kitalálója, Kalmár G. Gabriella hozzászólásában beszélt mindarról, ami hozzájárult ahhoz, hogy ez a CD megjelenjen. Köszönetet mondott azoknak, akik felajánlották értékes fotóikat, és így elkészülhetett az album. Ezután vetítették le az albumot. Megható volt, ahogy a teremben a mögöttem ülők kommentálták a látottakat: „Látod, azon a képen a csíkos nyakkendőben az édesapám, az óvodásképen az első sorban a harmadik én vagyok. Nézéttek, a mindenki Bandi bácsija…”, több hasonló megjegyzés hangzott el a teremben. Atalálkozó végén a szerző kérdésünkre többek között ezt nyilatkozta: „Mi, akik itt élünk Élesden, meg akarjuk mutatni, hogy ebben a városban magyarok is élnek, akik tisztelik múltjukat, és jövőképük is van. A múltunkat nem lehet eltörölni, ezt mutatják be ezek a képek is, melyeket most egy CD-re mentettünk le. De remélhetőleg könyv formában is meg fog jelenni, mely 220 képet fog majd tartalmazni. A jelenlegi albumon 50 fotó van feldolgozva”. Az is kiderült a krónikás számára, hogy a kiadvány költségeit a szerző állta.
Mezőtelegden
Egy másik nagyszerű esemény – melyen már vasárnap délelőtt vehettünk részt – ugyancsak a Sebes-Körös mentén, Mezőtelegden történt. A helyi római katolikus templomban ünnepi szentmise zajlott abból az alkalomból, hogy a római katolikus egyházközségnek sikerült teljesen felújítania az egykor elkobzott katolikus iskola épületét. Aszentmisén Vilcsek Ferenc plébános üdvözölte a megjelenteket. A tisztelendő elmondta, hogy 2005-ben kapták vissza az épületet, már akkor elkezdték az épület felújítását, melyet mostanára sikerült teljesen felújítani. Megköszönte a támogatásokat, kiemelten azt, amit a Bihar Megyei Tanács nyújtott, a megyei RMDSZ hathatós támogatásával. Külön köszöntötte a szentmisén részt vevő Szabó Ödönt, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnökét és Grim András alelnököt. A szentmise keretében dr. Kovács Zsolt tisztelendő mondott szentbeszédet.
Az egyházi szertartás után a jelenlévők – felekezeti megosztás nélkül – az iskolához vonultak, ahol Erdei Zsolt, a mezőtelegdi magyar érdekvédelmi szervezet elnöke köszöntötte a csepergő eső ellenére nagy számban megjelent résztvevőket, majd Szabó Ödön és dr. Kovács Zsolt elvágták az avatószalagot. Az épület ezentúl a helyi magyarság szolgálatában fog állni, magyar közösségi ház szerepét fogja betölteni, hangzott el a teremben történt együttléten, ahol Szabó Ödön gratulált mindazoknak, akik hozzájárultak az épület felújításához. Tette mindezt Filip József, Mezőtelegd község alpolgármestere is, közben Szoboszlai Gáspár István református lelkipásztor irányításával három szavalatot is hallhattunk fiatal előadók részéről. Az esemény ünnepi ebéddel zárult, melyet a gyülekezeti teremben fogyaszthattunk el.
Pósalaka
Vasárnap délután Pósalakán töltöttünk el néhány órát a helybeliekkel, több környékbeli település, megyei magyar elöljáró, önkormányzati képviselő, református lelkész társaságában. A zsúfolásig megtelt helybeli református templomban mutatták be Grim András, Pál László és Varga Árpád Mezőtelki, Pósalaka és Pusztaújlak kistérségének monográfiáját. Az ünnepi istentisztelet keretében igét hirdetett Mikló Ferenc lelkipásztor, a Bihari Református Egyházmegye esperese. A könyvbemutatót megtisztelték jelenlétükkel Pető Csilla és Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselők, Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke, Grim András alelnök, valamint számos hivatalos személyiség. A monográfiát elsőként Visky István fugyivásárhelyi lelkipásztor méltatta, tette mindezt Kupán Árpád történész is. Üdvözölte az eseményt Lakatos Péter, Pető Csilla, Szabó Ödön és Grim András. Az istentisztelet keretében szolgált a Bihari Egyházmegye kórusa, valamint a helyi fiatalok. Az istentisztelet végén Pál László helybeli lelkipásztor mondott köszönetet a jelenlévőknek, mindazoknak, akik hozzájárultak, hogy a kiadvány megjelenhessen. Külön köszönte meg Varga Árpád családjának – aki már elhunyt – a hozzájárulást, hogy az álatala összegyűjtött adatokat a kiadványban közölhessék. A bemutató végén a kötetet meg lehetett vásárolni, amit a jelen lévő szerzők dedikáltak. A bemutató szeretetvendégséggel zárult. Már késő este volt, amikor Szabó Ödönnel ügyvezető elnökkel elindultunk Nagyvárad felé. Rendkívül felemelő, bensőséges eseményeken vehettünk részt, ez volt mindkettőnk véleménye.
erdon.ro

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szentegyházi filisek a bécsi Stephansdomban
A bécsi Stephansdomban celebrálta jubileumi ezüstmiséjét Pál László, szentegyházi származású püspöki vikárius. A katolikus lelkész szó szerint elsírta magát, amikor megtudta, hogy saját szülőfalujából jön százötven gyerek énekelni, így nem csoda, hogy a magyarul zajló mise is tele volt emelkedett pillanatokkal. Székelyruhás fiúk ministrálnak, majd a filisek nagyszerű koncertettel kedveskedtek falustársuknak. A zömmel bécsi magyarokból álló népes közönség sírt, mint a záporeső, még a templomba betévedő turisták is megérezték, hogy itt valami nagyszerű dolog történt
Farkas Antal
Székelyhon.ro

Böjte Csaba lett a Csíki Magánjavak elnöke
Böjte Csaba ferences rendi szerzetest választották meg a Csíki Magánjavak elnökének a szervezet március 17-i közgyűlésén. A szerzetes elnökké való vasztásában szerepe volt a csíksomlyói szeretetotthon működtetésének is.
Hargita Megye Tanácsának kezdeményezésére a csíkszeredai megyeházán tartották meg a Csíki Magánjavak közgyűlését március 17-én. A megújított kilenctagú igazgatótanács Böjte Csaba ferences rendi szerzetest választotta meg a szervezet elnökének. Hajdu M. Gábor leköszönő elnök javaslatára az új igazgatótanácsba parlamenti képviselőket is beválasztottak. Így a csíki térségből Becze Istvánt, Rafain Zoltánt, Biró Albint, Korodi Attilát és Tánczos Barnát, míg a gyergyói térségből Böjte Csabát, Gál-Pál Lászlót, Szász Mártont és Bányász Józsefet választotta a 84 jelen levő, szavazati joggal rendelkező képviselő az igazgatótanács tagjaivá. A cenzorbizottság tagjai Kedves Imre, Kovács Judit és Nagy István lettek.
Hajdu M. Gábor leköszönő elnök részletesen beszámolt a Csíki Magánjavak igazgatótanácsának a 2007. március 10-i közgyűlés óta eltelt időszakban kifejtett tevékenységéről
– A Csíki Magánjavaknak történelmileg megszolgált, telekkönyvileg bizonyított, a román törvényhozás által 1934-ben és 1946-ban elfogadott törvényekkel elismert joga van a visszaigényelt vagyonára, amelyre sok haszonlesőnek fáj a foga, pedig ennek a vagyonnak a csíki, gyergyói és gyimesi nemzeti közösségünk érdekeit kell szolgálnia. Mint ahogy azt szolgálja a Böjte Csaba áldásos közreműködésével megvalósult csíksomlyói szeretetotthon – hangzott el a beszámolóban. A Csíki Magánjavak az egyetlen ténylegesen visszakapott ingatlanját, a Domokos Pál Péter nevét viselő hajdani gyermekotthont 2008-ban évi egyeurós jelképes díjért adta bérbe a Szent Ferenc Alapítványnak a segítségre szoruló gyerekek középfokú és egyetemi oktatása támogatásának céljából. A Szent István tiszteletére felszentelt csíksomlyói kollégiumban jelenleg száz székelyföldi fiatal él, akik különböző csíkszeredai oktatási intézményekben tanulnak.
Mivel a két évtizeddel ezelőtt újraalakult Csíki Magánjavak nem rendelkezik semmilyen pénzügyi forrással – így nem tudja érdekvédelmét hatékonyan ellátni –, a szervezet leköszönő vezetősége Hargita Megye Tanácsával való intézményes együttműködést javasolt. A csíki, gyergyói és gyimesi közösségek képviselői egyhangúlag megszavazták az együttműködési megállapodásnak a megkötését, amelynek értelmében a megyei tanács a Csíki Magánjavak vagyonának kezelésére egy közösségi fejlesztési társulást (ADI) hoz létre, amelynek alapító tagjai az érintett települések lesznek. Hargita Megye Tanácsa egy nappal korábban, a Gyergyószentmiklóson tartott március 16-i soros havi ülésén bízta meg Borboly Csabát, a megyei tanács elnökét a közösségi társulás megalakításához szükséges lépések megtételével.
Erdély.ma

A kommunizmus áldozatainak emlékmúzeuma Sepsiszentgyörgyön
Magától értetődő elképzelés volt – különösen a máramarosszigeti börtönmúzeum meglátogatása után –, hogy a Beör-palota alatti, amúgy kihasználatlan pince legyen a nemrég átadott Emlékpark mellett a kegyetlenség, az embertelenség korszakának emlékeztetője.
Az elképzelést, amely soha el nem felejthető élményeink leképezése volt, egyik bajtársunk (a szakember Páll László) terve alapján, több támogatónk segítségével – ezek között jelentős volt a Communitas Közalapítványé, amelyért ezúton is köszönetet mond a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete – fogjuk megvalósítani.
A készülő emlékmúzeumban – a korlátozott terjedelemnek megfelelően – egymás mellett látható majd a marosvásárhelyi vizsgálati fogság cellája (felvételünk) a két betonággyal és a rácsozott keskeny ablak alatti betonasztallal, valamint a kihallgatószoba és más, elsősorban tárgyi és írásos dokumentumokat felsorakoztató termek.
Ez az emlékmúzeum a szemközt létesült ’56-os Emlékparkkal szolgálja majd – elmúltunk után is – az emlékezést, az emlékeztetést azzal a szándékkal, hogy soha ne legyen úrrá az embertelenség az emberség felett, hogy soha ne engedjenek az utánunk következők se visszatérni – bármilyen színben is mutatkozzék – egyetlen diktatúrát, egyetlen parancsuralmi rendszert se.
Puskás Attila
Háromszék
Erdély.ma

Pósalakán ünnepeltek
A zsúfolásig megtel templomban tartották meg a Pósalakáról elszármazottak találkozóját. A rendezvényt a Pósalaki Református Egyház és a Pósalaki RMDSZ körzet szervezte. Igét hirdetett Barlán Juliánna egykori pósalaki református lelkész. Jelen volt Grim András a Bihar Megyei RMDSZ szórvánnyal megbizott ügyvezető alelnöke és Erdey Zsolt mezőtelegdi RMDSZ elnök.
Barlán Juliánna 23 évig szólgált a Pósalaki Református Egyházban örömét fejezte ki hogy oly sokkan jöttek el az Isten igéjét hallgatni. A templomba hazajön az ember, vannak akik minden vasárnap jelen vannak, és vannak akik csak ritkábban. Isten mindig vár bennünket, hiszen Ő a mi szeretett Atyánk. Az élet nagy zarándokútján szüntelenül szükségünk van Istenre. Vannak állomások amikor örömök várnak ránk és vannak olyan megállok, amikor csak bánat és csalódás. Ha tudjuk, hogy Isten velünk van, akkor tudhatjuk hogy életünkben és az azt követő nagy utazásban sem maradunk egyedül. A 23 éves pósalaki szólglat alatt sokan megnyitották szívüket és lelküket előtte és örül annak, hogy soknak vigaszt tudott adni. Az ige után Pál László Attila jelenlegi refomátus lekipásztor méltatta Barlán Juliánna munkáságát és megköszöntte jelenlétét, majd egy csokor virággal és több könyvvel kedveskedet neki.
Grim András köszöntötte a pósalaki gyülekezetett és átadta a Bihar Megyei RMDSZüdvözletét. Az ügyvezető alelnök nem csupán egy szomszéd településhez jött, hanem barátokoz is. A Sebes Körös völgyi magyar közösség azáltal formálódik egységgé, hogy közössen tud dolgozni és közössen tud ünnepelni. Végezetül Isten áldását kérte a pósalaki és Sebes Körös völgyi magyarságra.
A beszédek útán következett a pósalaki férfi kórus, és a holland vendégek műsora, majd Csórdás Brigitta hegedűművész és a pósalaki fiatalok egyházi éneke. A templomi műsor után a jelenlévők kivonultak a templomból és a Pósalaki Református Egyház, a Pósalaki RMDSZ szervezete és a Bihar Megyei RMDSZ képviselői illetve a hozátartozók megkoszorúzták a világháborús hősök tiszteletére emelt Turul madaras emlékművet. A kószorúzás után szeretetvendégség következett, ahova mindenkit sok szeretettel vártak.
erdon.ro

Református kórustalálkozó Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi református egyházközség szombaton tizenegyedik alkalommal szervezte meg a főtéri református templomban a Kézdi-orbai Református Egyházmegye kórusainak találkozóját. A Beder Imre lelkipásztor által tartott istentiszteletet és a kórusok köszöntését követően fellépett a kézdivásárhelyi Hálaadás református dalárda Demény József és Balázs István, az altorjai római katolikus templom énekkara Pál László, a lécfalvi református vegyes kórus Kertész Tibor Barna, a kézdivásárhelyi Boldog Özséb római katolikus templom énekkara Dezső Zelinda, a kisbaconi református vegyes kórus Farkas Erzsébet Eszter, a kézdivásárhelyi-kantai Szentháromság római katolikus templom énekkara Fórika Balázs, a pákéi református dalárda Szántó István és a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjasklub Rozmaring énekkara Héjja István karnagy vezényletével.
A találkozó közös énekléssel, emléklapátadással, a Szózat és a himnuszaink eléneklésével, szeretetvendégséggel ért véget.
(iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)