Jakab váltotta Zakariást az udvarhelyi Néppárt élén
Az Erdélyi Magyar Néppárt székelyudvarhelyi szervezete tisztújító közgyűlést tartott, amelyen a városi szervezet élére Jakab Attilát választották.
Az új elnök munkáját a továbbiakban hat elnökségi tag segíti: Tankó László, Zakariás Zoltán, Jakab Ernő, Szilágyi István, Bolyai Csaba és Orosz Pál Levente személyében. A leköszönő elnök, Zakariás Zoltán beszámolt az elmúlt év eseményeiről és a Néppárt önkormányzati képviselőinek tevékenységéről.
A továbbiakban a közgyűlés számba vette a 2013-as esztendő esemény- és feladatnaptárát. Egyetértettek abban, hogy számos megoldatlan probléma van a városban, sok esetben hiányzik az átfogó stratégiai tervezés, valamint az érintettek bevonása a helyi ügyek megoldásába.
Az új elnökség legfontosabb feladata a helyi szervezet további építése, valamint az önkormányzati munka keretében az érintettek bevonása a döntésekbe mind a tervezés, mind a megvalósítás folyamatában.
Székelyhon.ro,

Vállalkozáskutatásról vállalkozóknak
Az Erdélyben elvégzett vállalkozáskutatás eredményeiről számolt be Csata Zsombor csütörtökön délután az udvarhelyi Gondűző Szálloda és Étterem pincetermében. A Wekerle Vállalkozói Kör által helyi vállalkozóknak szervezett találkozón az udvarhelyi származású Ilyés Ferenc kézilabdázó is részt vett, továbbá volt borkóstolás és kulturális műsor is.
Az eseményt Orosz-Pál Levente nyitotta meg, beszédében elmondva: a Kárpát Régió Üzleti Hálózat által támogatott esemény célja az, hogy a régiónkban található, társadalmi tevékenységet és szerepvállalást felvállaló üzletembereknek lehetőséget nyújtson a találkozásra. „2002-ben fogadták el Magyarországon a Wekerle-tervet, amely a magyar gazdaság Kárpát-medence szintű gazdasági-fejlesztési terve. Célja, hogy iránytűként tudjuk használni az európai uniós források felhasználásában” – fogalmazott Orosz-Pál.
Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere sajnálatát fejezte ki, amiért nem lehetett jelen a kör alakulásánál. Véleménye szerint ahol hosszú, fehér terített asztalok mellé ennyi ember leül, az annak a jele, hogy fejlődés lesz. „Örömmel tölt el az is, hogy rengeteg fiatalt látok itt, olyanokat, akik itthon keresik az útjukat, helyüket” – tette hozzá a polgármester.
Az est folyamán Csata Zsombor, a magyar szociológia és szociális munkás kar adjunktusa A vállalkozói aktivitás egyes sajátosságai és tényezői Erdélyben címmel tartott előadást. Ezután Ilyés Ferenccel, a Pick Szeged kézilabdacsapat játékosával beszélgettek, majd a magyarországi Bogdán pincészet borát kóstolták meg a jelenlévők, végül pedig az Alla Breve Vegyeskar műsorát hallgatták meg. Az est állófogadással zárult.
Simon Eszter
Székelyhon.ro |

Az Alma Mater Alapítvány felhívása
Az aradi Alma Mater Alapítvány – egy, a Szórvány Alapítvánnyal közösen futtatott szórványgondnoki projekt keretében – állást hirdet szórványgondnoki munkakör betöltésére.
A szórványgondnoki munkakörbe tartozó alapellátási feladatok: iskoláskorú (V–VIII. osztályos) gyermekek intézménybe történő szállítása, egyéb gyermekszállítás (szakköri foglalkozás, sporttevékenységek, nyelvoktatás, iskolai rendezvények stb.); az anyanyelvű kultúrához (előadások, színház, kiállítások, múzeumok stb.) való hozzáférés elősegítése; szabadidős tevékenység szervezése, segítése (kirándulás, helyi rendezvények, könyvtári kölcsönzés stb.); a hitélet elősegítése és fenntartása (a szórványlelkész utaztatása, a gyülekezetek közötti kapcsolatok ápolása stb.).
A szórványgondnok bizonyos szociális feladatok ellátását is biztosítja, éspedig az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást, egyéb szolgáltatási igények, illetve közvetíthet a községközpontban székelő önkormányzat és a községhez tartozó falu lakossága között.
A munkavégzés helye: Szentpál falu, Arad megye. Munkaidő: rugalmas, heti 40 óra. Jelentkezés: 2013. szept. 22-ig az Alma Mater Alapítványnál postai vagy elektronikus levélben.
Levélcím: Arad, Kálvin János utca 22. szám. E-mail cím: iroda@almamaterarad.ro
A jelentkezők közül állásinterjú révén választjuk ki a munkavállalót.
Kedves szentpáliak, kedves aradiak!
Nyílt levélben fordulok szentpáli és aradi magyar testvéreinkhez.
A szórványaink iránti felelősség jegyében fordulok Hozzátok.
A szórványról mindannyian tudjuk, hogy olyan közösség, amely a saját kultúrájában, nyelvében, hitében való megmaradás érdekében támogatásra szorul. A támogatás mindannyiunk érdeke, hiszen a szórvány a nemzet határa, s ha a sors fura összjátékaként beolvad, eltűnik, felszámolódik, a határ odébb kerül, mások kerülnek határszerepbe.
Ki nem védi a nyelvi határait? Minden természetes ösztön és józan eszünk is a védelemre ösztönöz, mindenkinek lehetővé kell tenni az övéi körében való megmaradást.
Ennek a gondolatnak, sőt: parancsolatnak a jegyében fogadta el a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Bizottsága saját szórvány stratégiáját, amelynek egyik kiemelt szórványtámogató programja a szórványgondnokság.
A szórványgondnokság intézményének közvetlen előzményeiként a magyar falugondnoki szolgálat és az erdélyi szórványlelkészségi gyakorlat szolgál. A falugondnok olyan apró közösségek szolgálatát végzi, ahol nincsenek helyi intézmények, ahol az intézmények hiánya veszélyezteti a közösségek létét. A szórványlelkész pedig a kis, elszigetelt közösségek lelki gondozását végzi, nem egy nagyobb, hanem több kisebb hitbéli közösség lelki, emberi támogatója.
Szórványgondnokság bevezetésére pályázott a temesvári Szórvány Alapítvány, az a civilszervezet, amelynek keretében az említett szórványstratégia elkészült. A Bethlen Gábor Alap pályázatunkat támogatásra érdemesnek ítélte, így 2013 őszén elindulhat az első szórványgondnoki szolgálat a Kárpát-medencében. Arad megyében kívánjuk elindítani és társul a program végrehajtásában felkértük az aradi Alma Mater Alapítvány csapatát. A Szórvány Alapítvány javaslatára Szentpál lesz az első szórványgondnoki szolgálat helyszíne.
A jó szórványgondnok minden helyi problémát észrevesz, amin tud, segít, amit nem tud megoldani (idő, benzin, tudás hiányában), annak megoldását mások megkeresésével igyekszik szorgalmazni. Érdeklődik, információt keres, kér, közvetít, bátorít, ötletet ad, véleményt formál. Röviden: azon dolgozik, hogy újra működjön, újra életképes legyen a falu magyar közössége. A szórványgondnoki szolgáltatás továbbá biztosítja a helyi adottságokhoz és sajátosságokhoz igazodó egyéni és közösségi szintű igények kielégítését is. Ezt a gondnok személye és a munkaeszközét jelentő személygépkocsi fogja szolgálni.
Mi, a szórványgondnoki program tehát segíteni fog megerősíteni a helyi intézményeket, segíteni fog jobban rákapcsolódni az aradi magyar kulturális kínálatra, közelebb hozza az anyaországi lehetőségeket.
Levelem tehát beharangozó. A jó hírnek kijáró örömmel írom. Bizonyos vagyok abban, hogy mindannyian örülni fogunk az új programnak.
Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyek menete: szolidaritási megmozdulások Európában és Észak-Amerikában
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) háromszéki demonstrációjával párhuzamosan Európa és Észak-Amerika több nagyvárosában is szolidaritási megmozdulásokat tartottak vasárnap.
Az egyesült államokbeli Clevelandben a helyi magyarok egyik rádiója, a Bocskai Rádió szervezett szolidaritási tüntetést. Csibi Lóránd, a rádió főszerkesztője az MTI-nek elmondta, hogy a de- monstrációt a Szent Imre-templom előtti parkolóban tartották meg 100-150 ember részvételével. A megmozdulást azért rendez- ték a Szent Imre-templom előtt, mert Clevelandben nincs román külképviselet. A tüntetők a transzparenseikre írt jelmondatokkal is tiltakoztak az ellen, hogy a román kormány „fel akarja darabolni Székelyföldet".
A főszerkesztő a rendezvényen felolvasta azt a kiáltványt, amelyben a Székelyek nagy menetelésének résztvevői megerősítették a Székelyföld autonómiája iránt korábban is kinyilvánított igényüket. A demonstrációt a magyar Himnusz és a székely himnusz eléneklésével zárták – közölte Csibi Lóránd, aki úgy tudja, hogy másutt Észak-Amerikában is voltak hasonló demonstrációk, például New Yorkban és Torontóban.
A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége Stockholmban szervezett megmozdulást, amelyen ott voltak a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség vasárnapi ökumenikus istentiszteletének résztvevői is. A Székelyek nagy menetelését támogató mintegy kilencven felvonuló a román nagykövetség előtt fejezte ki tiltakozását a tervezett közigazgatási átszervezés miatt, és petíciót adtak át a román nagykövetségnek. A Svédországban élő magyarok mindig küzdeni fognak az összetartozásért és az erdélyi autonómiáért. Erdély „nem felosztható" és nem „beolvasztható" – hangzott el a rendezvényen.
Molnár Veress Pál lelkész Székelyföldnek címzett üzenetében Pál apostol Timóteushoz írott leveléből idézett. „Ama nemes harcomat megharcoltam, a futásomat elvégeztem, a hitemet megtartottam". Azt kívánjuk Székelyföldnek, hogy mindenki a maga helyén, a maga idejében a nemes harcot harcolja meg, futását becsülettel végezze el és tartsa meg hitét mindenkor – mondta.
Stuttgart belvárosában egy németországi magyar civil szervezet, a Hunnia Baráti Kör szervezésében tartottak szolidaritási tüntetést. A megmozduláson 300-an vettek részt a szervezők és a tüntetést biztosító rendőrök egybehangzó becslése szerint – mondta el az MTI-nek telefonon Hahn-Seidl Alida szervező. A demonstráció közös imával kezdődött, majd a tüntetők Esztergám Miklós tárogatóművész kísérete mellett székely dalokat énekelve vonultak végig a város központjában. A tüntetésen székely és magyar zászlókat emeltek a magasba, és összesen 1500 szórólapot osztottak ki a járókelőknek. A német nyelvű szövegben a székelyek helyzetéről és törekvéseiről tájékoztattak.
Háromnapos akció Felvidéken
A Felvidéken legalább hat helyszínen tartottak és tartanak szimpátiarendezvényeket.
A Magyar Közösség Pártja (MKP) – a székelyek autonómiatörekvéseivel való szolidaritásukat kifejezendő – Dunaszerdahelyen, Párkányban, Rimaszombatban és Szomotoron jelképes aláírásgyűjtési akciókat szervezett vasárnap délután három órától. A több naposra tervezett akció annak első óráiban a szervezők szerint a „várakozásoknak megfelelően haladt", az íveket több százan írták alá helyszínenként. „Ezzel is szeretnénk jelezni, hogy erdélyi barátaink nincsenek egyedül az önrendelkezésért folytatott küzdelemben, valamint azt is, hogy az autonómia jogos igény a felvidéki magyarság számára is" – hangoztatta Berényi József, az MKP elnöke a dunaszerdahelyi rendezvényen mondott beszédében. Rámutatott: az autonómia szükségességéről Szlovákiában nem csupán a többségi nemzetet kell meggyőzni, hanem a felvidéki magyarságnak egy jelentős részét is.
Gubík László, a Via Nova ICS elnöke a szervezet által az Európai Unió pozsonyi képviselete előtt vasárnap délelőtt tartott tüntetésen a sorsközösség vállalásának fontosságát emelte ki.
Ma mi vagyunk itt a székelyek mellett, holnap talán már ők lesznek ott mellettünk" – hangsúlyozta. A beszédet követően a tüntetés néhány tucat résztvevője, kezükben székely zászlókkal és a „Felvidék Székelyfölddel van" feliratú transzparensekkel átvonult Románia pozsonyi nagykövetsége elé, ahol felolvasták a székelyek önrendelkezésről szóló kiáltványát, elénekelték a székely himnuszt, majd bedobták a dokumentumot a külképviselet postaládájába.
A felvidéki Diákhálózat néhány aktivistája vasárnap még a kora reggeli órákban egy székelyzászlót formáló, égő mécsesekből összerakott alakzatot helyezett el Románia pozsonyi nagykövetsége előtt.
A vajdasági Topolyán is nagygyűlést tartottak a Székelyek nagy menetelése szimpátiarendezvényeként. A délvidéki szolidaritási rendezvényen öt vajdasági magyar párt – a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Magyar Remény Mozgalom, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Egység Párt – vett részt. A megmozduláson körülbelül ötvenen voltak. Elhangzott, hogy a megjelentek támogatják a székely összefogást, és a mintegy 250 ezer fős vajdasági magyarságnak is ezt a példát kellene követnie.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke szombaton közleményben fejtette ki, hogy a VMSZ támogatja a székelyek nagy menetelését. Szerinte ennek a menetoszlopnak kettős üzenete van: „egyrészt felhívja a figyelmet a magyar összefogásra, másrészt világossá teszi, hogy minden politikai csatát, a kárpát-medencei magyarság megmaradása szempontjából fontos ügyet ott kell győzelemre vinni, abban az országban, ahol a magyarok élnek: a székely autonómiát Romániában kell elérni", ezért van szükség egy erős magyar párt jelenlétére és kiállására.
London A BBC londoni székháza előtt tartottak demonstrációt vasárnap este a székely autonómiáért.
A londoni magyar közösség által szervezett rendezvényen, amelyre hozzávetőleg 120-an gyűltek össze, megemlékeztek 1956 évfordulójáról is. A magyar és székely lobogókat magasba tartó tüntetők előtt Szarvas József, a Magyar Szabadságharcosok Nagy-Britanniai Szövetségének főtitkára emlékezett vissza a harcokra, a szovjet hadsereg bevonulását követő menekülésre.
Ezután a demonstráció főszónoka, Fehér Tamás, a Londoni Magyar Magvető nevű csoport egyik vezetője követelte Székelyföld autonómiájának megteremtését. Beszédében rámutatott: az idő rohamosan fogy, hiszen az utóbbi húsz évben félmillióval csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma asszimiláció vagy elvándorlás miatt. Elhangzott az is, hogy az Erdély feletti román fennhatóság „akár katonai megszállásnak is tekinthető, hiszen az erdélyi magyarokat senki nem kérdezte arról, hogy román fennhatóság alatt kívánnak-e élni".
A demonstráción előadták Wass Albert több költeményét, és a rendezvény végén felolvasták a Székelyek nagy menetelésének kiáltványát. Az összegyűltek a tüntetésen többször is az „Autonómiát Székelyföldnek", a „Vesszen Trianon", illetve a „Székelyföld nem Románia" jelszavakat skandálták.
A másfél órás rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. MTI
Erdély.ma

L. Balogh Béni
CSAPDAHELYZETBEN Romániai magyar érdekképviselet 1940-1944 között
Történelmi üresjáratnak bizonyult a Romániai Magyar Népközösség, mely ellenséges környezetben, személyes ellentétektől terhelve működött négy évig.
Előzmények A két világháború közötti romániai magyarság politikai érdekképviseleti szerve 1922-től 1938-ig az Országos Magyar Párt (OMP) volt, amelynek élén 1926-től a konzervatív beállítottságú gróf Bethlen György állt.
A királyi diktatúra bevezetését követően, az 1938 decemberében, korporatív alapon létrehozott Nemzeti Újjászületési Front (Frontul Renașterii Naţionale) lett az egyetlen engedélyezett politikai szervezet. Gyárfás Elemér, Kis–Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnöke, volt bukaresti szenátor, Bethlen György nevében felajánlotta Miron Cristea miniszterelnöknek a magyar kisebbség együttműködését. A román kormány a Nemzeti Újjászületési Frontba való belépést javasolta.
Ugyanakkor csak az egykori OMP-vezetés ellenzékével, a liberálisabb Bánffy Miklós gróffal és bizalmasával, Szász Pállal volt hajlandó tárgyalásokat folytatni. Az új magyar érdekvédelmi szervezet, az 1939. február 11-én megalakult Romániai Magyar Népközösség vezetőjét végül Bukarest jelölte ki Bánffy személyében.
A román kormány beavatkozása nem csak a Bethlen-Bánffy ellentétet mélyítette el, de az erdélyi magyarság jelentős részét is elidegenítette a „fölülről lefelé” alakult szervezettől. Ami ráadásul a Nemzeti Újjászületési Front magyar tagozataként működött, emiatt pedig sokan a magyar érdekek „kiárusításaként” értékelték a történteket.
„Születési hibái” ellenére, a Bánffy Miklós vezetése alatt alig másfél évig működött Népközösség társadalomszervező munkája kiemelkedő volt. Főleg gazdasági és szociális téren ért el eredményeket, tehát olyan területeken, amelyek korábban az OMP figyelmén kívül estek.
Mikó Imre összegzése szerint a gazdakörök útján, továbbá a szomszédságok, tehát az ún. tízes szervezetek kiépítésével, a munkásság csatlakoztatásával és az iparosok összefogásával olyan magyar szervező munka indult meg Erdélyben, amilyenre azelőtt sohasem volt példa.
Újrakezdés Dél-Erdélyben
A második bécsi döntés nyomán a Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt. Számaránya és területi elhelyezkedése megváltozott, demográfiai, szellemi potenciálja jelentősen összezsugorodott, és ezzel egyidejűleg módosult az ország politikai berendezkedése is. A kisebbségi életforma felépítését majdhogynem az alapoktól kellett újrakezdeni egy meglehetősen ellenséges társadalmi-politikai közegben. A dél-erdélyi magyar közvélemény jelentős része a bécsi döntés után is a székhelyén maradt gyulafehérvári római katolikus püspököt, Márton Áront látta volna szívesen vezetőjeként.
A magyar kormány azonban Gyárfás Elemért bízta meg ezzel a feladattal. Jakabffy Elemér emlékiratai szerint Gyárfás beleegyezett abba, hogy ő „csak” a politikai vezetést fogja gyakorolni, „nemzetvezetőül” pedig Márton Áront ismeri el. A püspök valóban mindvégig a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetőjének számított, szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is.
A Romániai Magyar Népközösség 1940. november 4-én, Nagyenyeden tartotta újjáalakuló értekezletét. Betöltötték a bécsi döntés nyomán megüresedett vezetői tisztségeket. Elnökké Gyárfás Elemért, alelnökké Szász Pált, gr. Bethlen Bálintot és Jakabffy Elemért választották.
Elfogadtak egy határozatot, amely egyebek mellett megállapította: a magyarországi románokat sújtó intézkedések a dél-erdélyi magyarság helyzetét is rendkívül megnehezítették.
Az ügy előzménye az volt, hogy Gyárfás korábban előzetes meghallgatási jogot kért a magyar kormánytól az észak-erdélyi románságot érintő intézkedésekre nézve. 1940. szeptember 19-én Budapest erről írásban is biztosította.
A megállapodást azonban a magyar kormány a több száz észak-erdélyi román család 1940. októberi, meggondolatlan kiutasításával megszegte, ez pedig súlyos következményekkel járt a dél-erdélyi magyarság számára. Mindkét oldalon kezdetét vette a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 őszéig tartott.
Az 1940. november 4-én módosított alapszabály szerint Kolozsvár helyett Nagyenyed lett a Népközösség új székhelye. Idővel azonban a tényleges központtá Bukarest vált, s mellette a szervezet aradi és brassói tagozata tett szert nagyobb jelentőségre, elsősorban az ott létesült magyar királyi konzulátusok miatt.
A román kormány elismerte ugyan a Magyar Népközösségnek, mint a romániai magyarok átfogó képviseleti szervének létjogosultságát, de az országos és helyi politikai ügyekbe semmiféle beleszólási jogot nem biztosított számára. Tevékenységét amúgy is szinte mindvégig megbénította a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások és az igen szigorú levél- és sajtócenzúra. 1941 januárjában a hatóságok egy időre bezárták a Népközösség nagyenyedi és dévai irodáját, az utóbbi esetben az irattárat is elkobozták.
Erre azért került sor, mert a Népközösség jelentéseket készített a magyarellenes intézkedésekről, amit a román hatóságok „hamis hírek terjesztésének” minősítettek. 1941 júliusában a petrozsényi irodát zárták be. Letartóztatták a helyi elnököt, Veress Béla unitárius lelkészt, akit később kétévi börtönre ítéltek.
A Népközösség működése
A Népközösség főleg a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, központi és helyi irodái révén állandó jogsegélyt nyújtott. A leghatékonyabban működő brassói iroda például hivatalos beadványok megszerkesztésében segédkezett, eljárt a hatóságoknál a magyar panaszok orvoslása ügyében, munkaközvetítést vállalt, ezenkívül kőnyomatos körlevelekben rendszeresen ismertette a legújabb hatósági rendelkezéseket.
Rendszeresen informálta a már említett magyar konzulátusokat a dél-erdélyi magyarság helyzetének alakulásáról, és segítette ezek működését. Az egyházakkal együtt részt vállalt a Magyarországról érkezett, elsősorban szociális célokat szolgáló titkos segélyek szétosztásában a rászorultak között.
A Népközösségnek a magyar kormánnyal és a magyar külképviseleti szervekkel fenntartott kapcsolatait a román hírszerző szervek úgy értelmezték, hogy idegen érdekeket követ, és irredenta, revizionista propagandát folytat.
Napilapja a Temesváron megjelenő, Vuchetich Endre által szerkesztett Déli Hírlap volt. Papírhiányra hivatkozva a hatóságok folyamatosan korlátozták a lap terjedelmét és példányszámát. 1942 decemberében az újság már csak 10 ezer példányban és mindössze négy oldalon jelenhetett meg. A Népközösség helyi tagozatai a körülményektől függően egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
A brassói tagozat például az itteni, viszonylag kedvezőbb körülmények közepette sikerrel karolta föl a szegényügyet és népkonyhákat, gyermekotthonokat állított föl, a rászorulóknak ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást biztosított.
A jóval kedvezőtlenebb helyi viszonyok dacára a bánsági tagozat 1940 szeptemberében egy ötezer kötetes népkönyvtárat nyitott Temesváron, 1941-ben egészségügyi szolgálatot szervezett.
Karácsonyi segélyakciói során több száz pár cipőt és ruhaneműt osztott szét, ezenkívül az egyházakkal együttműködve rendszeres napi ebédet biztosított kb. ötszáz iskoláskorú gyermeknek. A Magyar Nő- és Leányegylet támogatásával napközi otthonokat tartott fönn.
Az aradi tagozat főleg jogvédő és szociális tevékenységével tűnt ki, míg a Hunyad vármegyei és a dél-bihari népközösség munkáját szinte teljesen megbénították a román hatóságok.
A Népközösség keretei között a magyar gazdák érdekeit védő önálló szervezetként működött az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) Dél-Erdélyben maradt része. Szász Pál elnök Nagyenyeden állította föl az új központot, egyben hat kerületet szervezett, melyek élére gazdasági felügyelőket nevezett ki.
Az EMGE tevékenysége eredményesnek bizonyult. Az ún. gépakciók során több száz mezőgazdasági géphez juttatta ingyen vagy kedvezményes áron a magyar kisbirtokosokat. Viszonylag nagy mennyiségű gabonát, vetőmagot, tenyészállatot és műtrágyát osztott ki, a rászorulóknak kölcsönöket és gyorssegélyt is nyújtott.
A helyszíni oktató- és szervezőmunkát, valamint a gazdakörök életét azonban ellehetetlenítették a különböző csendőrségi tilalmak. Ráadásul az EMGE vezetői a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve. Az egyesület központi irodáját a katonaság többször lefoglalta, és lapját, az Erdélyi Gazda című folyóiratot ismételten betiltották.
Személyi ellentétek
A Népközösség szűkebb vezetésen belül kezdettől fogva ellentétek voltak. Többen egyszemélyes vezetési stílussal vádolták Gyárfást, és szemére vetették, hogy keveset törődik a Népközösség belső ügyeinek intézésével.
A lappangó viszály 1942 szeptemberében került felszínre, amikor is Szász Pál levélben közölte Gyárfással, hogy lemond alelnöki tisztségéről. Ezt azzal indokolta, hogy Gyárfás nem hívja össze a Népközösség elnöki tanácsülését, és nem egyeztet a többi vezetővel, mielőtt a dél-erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekről nyilatkozik.
A Gyárfás-Szász viszály mögött részben személyes, részben elvi ellentétek álltak. Jakabffy visszaemlékezései szerint a Gyárfást támogató bánsági, aradi, brassói magyar vezetők véleménye az volt, hogy Szász megsértődött, amiért Budapest választása 1940 szeptemberében nem rá, hanem Gyárfásra esett.
Ezért később éppen olyan aknamunkát folytatott, mint 1940 előtt Bethlen György ellen. A baloldali Kacsó Sándor viszont elvi különbségekről írt. Szerinte a bankár Gyárfás csak választót és nyírni való nyájat látott a népben, míg Szász − Gyárfással ellentétben − nem a magyar kormány megbízottja volt, hanem a népet képviselte, és azt szervezte. Magyarország német megszállását követően a Gyárfás Elemér és Márton Áron közötti feszültség is kiéleződött. Míg a püspök 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott szózatában nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, addig Gyárfás az „árral úszott”, és a németbarát Sztójay-kormánnyal igyekezett jó viszonyt ápolni.
A Népközösség „közép-erdélyi” vezetői: Márton Áron, Szász Pál, gróf Haller István, Nagy Ferenc református püspökhelyettes és Gál Miklós unitárius főgondnok május elején azt kérték Gyárfástól, hogy hívja össze az elnöki tanácsot a „súlyosbodó hadi és politikai helyzet” megbeszélése érdekében.
A május 25-én, Gáldtőn tartott értekezleten, amelyen csak Gyárfás és az elégedetlenkedők jelentek meg, Márton Áron élesen bírálta az elnök egyszemélyes vezetési stílusát, és tiltakozásképpen elhárított magától a „Népközösség munkájában való mindennemű kollaborációt”.
Néhány hét múlva Gál Miklós, Szász Pál és gr. Haller István bejelentették, hogy teljes szolidaritást vállalnak a püspökkel. Júliusban, mivel Gyárfás nem volt hajlandó összehívni az elnöki tanácsülést, lemondtak elnöki tanácsi tagságukról. Ez azonban az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat miatt már nem került nyilvánosságra. A román átállás és az ezt követő események a Romániai Magyar Népközösséget nyomtalanul elsodorták.
Helyét a baloldali irányultságú MADOSZ, majd a Magyar Népi Szövetség vette át.
Összegzésként elmondható, hogy 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösségnek igen mostoha körülmények között kellett képviselnie a Dél-Erdélyben maradt magyarság érdekeit.
A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a központi és helyi román hatóságok gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, de a helyi tagozatok egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak.
Különösen a Népközösség keretein belül működő EMGE végzett eredményes szervezőmunkát. 1942 szeptemberében felszínre kerültek a Népközösség vezetésen belüli személyes ellentétek.
1944 tavaszán ezek kiéleződtek, és egyre markánsabb ideológiai jelleget öltöttek. Mindez azonban − Kacsó Sándor szavaival − „történelmi üresjáratnak” bizonyult. A Népközösség rövidesen megszűnt, legtöbb vezetője pedig (az 1945 előtti román politikai elit számos képviselőjéhez hasonlóan) személyes üldöztetésnek lett kitéve.
Transindex.ro,

Idén is díjazták Udvarhely legprímábbjait
Nyolcadik alkalommal díjazták Székelyudvarhely legprímábbjait: a Príma Rádió tulajdonosa, László János által életre hívott Príma Polgár-díjakat évről évről olyan udvarhelyi személyek vehetik át, akik közéleti, gazdasági munkásságukkal hozzájárultak a város fejlesztéséhez, hírnevének öregbítéséhez, tudományos, művészeti, kultúrpolitikai, sporttevékenységükkel hírnevet szerezvén Udvarhelynek.
Az idén fennállásának tizenhatodik évét ünneplő Príma Rádió 2006 óta hallgatóinak bevonásával kutatja fel Székelyudvarhely értékmentőit. A cél bemutatni értékes székelyudvarhelyi embereket, minél szélesebb körben ismertetni tevékenységüket. „Az idei díjazottak kiválasztásában nagy segítséget nyújtottak az előző évek díjazottjai, akikkel idén megalapítottuk a Príma Polgár Kuratóriumot. A kuratórium tagjai az eddigi évek kitüntetettjei, valamint a rádió tulajdonosa és szerkesztősége” – mondta el a vasárnap este tartott díjátadó ünnepségen Orosz-Pál Levente, a Príma Rádió igazgatója. Rendhagyó módon tehát idén a díjazottak méltatását az előző évek Príma Polgárai végezték.
A 2013-as év Príma sportolója Szőcs László, a Futsal Klub Székelyudvarhely játékosa, akinek kiemelkedő sporttevékenységét Jakab Zoltán egykori Príma sportoló ismertette. Szőcs László játékosként végigjárta a nagypályás korosztályos csapatokat, 2012-ben visszatért szülővárosába, az akkor még létezett Sport Klubhoz, majd 2013 nyarán az újonnan alakult FK Székelyudvarhely játékosa lett.
A Príma művész díjat ezúttal Kalló László festőművész vehette át, akinek tevékenységét Elekes Gyula korábbi díjazott és a székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatója ismertette. Kalló László sajátos lelki szűrőn keresztül jeleníti meg festményein az erdélyi tájat, különösképpen foglalkoztatja az egyre pusztuló székely falu képének megörökítése. Akvarelljeiben tudja leginkább kifejezésre juttatni azt a harmóniát, amelyre egész életében vágyik. Paradox módon ezzel az anyaggal és technikával vív örökös küzdelmet – vázolta Elekes.
A 2013-as év Príma pedagógusának Laczkó Györgyöt, a Tamási Áron Gimnázium igazgatóját választotta a kuratórium. Mint Szakács István Péter egykori Príma pedagógus elmondta: Laczkó György úgy gondolja, hogy sikerült több mint egy évtizeden át megtartani a „Gimi” rangját, ápolni hagyományait, akkor is, amikor nem a fellendülés jellemzi a román tanügyet. Az álma az volt, és ma is az, hogy a város legpatinásabb épületét újítsák fel, adják vissza eredeti pompáját.
A Príma orvos-díjat Tóth Attila, a székelyudvarhelyi kórház fizikoterápiás osztályának főorvosa vehette át. Tóth Attila 1989-ben került Székelyudvarhelyre. Öt év után a kórház aligazgatója lett, majd 1995-től 2001-ig az intézmény igazgatója volt, ’94-től egyben a Dr. Imreh Domokos Kórházi Alapítvány elnöke is. „Már fiatal korában aktív szellemi és társadalmi életet élt: kipróbálta magát a színjátszás és a tánc terén is, a kilencvenes évek közepétől a székelyudvarhelyi asszisztensképzőben tanít” – méltatta a díjazottat Venczel László sebész-főorvos, aki a Príma-díjátadó első Príma orvosa volt 2006-ban.
„Egyre több hallgatónk jelezte az elmúlt évek során, hogy sokan vannak azok is, akik nem székelyudvarhelyi lakosként, de sokat segítenek az itt élők érdekében. Segítenek, mert szeretik a székelyudvarhelyieket, szeretik városunkat, szeretik azt a szellemiséget, amelyet elődeink megteremtettek, nekünk pedig feladatunk továbbvinni azt” – magyarázta az est házigazdája. Idén tehát a már meglévő öt díj mellett a városunkért tevékenykedő, de nem Székelyudvarhelyen élő polgárok díjazását is kezdeményezték. Az Udvarhelyért Príma-díjat Szőke László Budapesten élő újságírónak, a Fekete-Fehér blog szerzőjének ítélte a kuratórium. A díjazott munkásságát Komoróczy György ismertette, majd a laudáció végén a díjazott üzenetét hallgathatták meg a jelenlévők.
Végezetül a Príma polgár díjat Lőrincz György írótól vehette át Abrán Tünde gyógyszerész. „Abrán Tünde szerint a gyógyszerészeti munka nem látványos ugyan, de annál inkább szükséges. Fontos az emberek elfogadása, és az, hogy adni többet jelent, mint kapni” – mondta el laudációjában a korábbi díjazott.
Az esemény díszmeghívottja volt Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, az ünnepségen közreműködött a Kékiringó Néptáncegyüttes, Vidovenyecz Edina színművész, valamint a Dr. Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Kihallgatják a Nyírő-megemlékezés szervezőit
Március 12-én, szerdán reggel a művelődési ház igazgatóját házigazdaként, délben Kisné Portik Irént szervezőként hallgatta ki a rendőrség. A január 15-én megszervezett Nyírő-megemlékezésről érdeklődtek ügyészségi utasításra.
Rendőrségre hívatják a szervezőket
Pál Levente szerdán reggel volt hivatalos a gyergyószentmiklósi rendőrségre. Arról kérdezték, mikor volt és hogyan zajlott a Nyírő Józsefre való megemlékezés. „A január 15-ei rendezvénynek a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ adott otthont, ezt belefoglaltam a rendőrségen írt nyilatkozatomba is, nyomatékosítva, hogy Nyírőre, illetve Tompa Lászlóra irodalmi munkásságuk méltatásával emlékeztünk, az eseménynek nem volt olyan eleme, ami xenofób, rasszista, fasiszta lehetne” – közölte kérdésünkre a művelődési ház igazgatója.
„Számítottam rá”
Éppen kokárdakészítésre tanította az iskolásokat Kisné Portik Irén, amikor értesítették: mint szervezőt felkeresné a rendőrség képviselője a Nyírő-rendezvényről érdeklődve. A januári megemlékezés kezdeményezője az Etnographia Gyergyóiensis Alapítvány és a Rákóczi Szövetség volt, az önkormányzat pedig beemelte a város rendezvényeinek sorába. Ugyancsak e két civil szervezet emlékezett meg 2013-ban Wass Albertről, melynek szintén ügyészségi kivizsgálás lett a következménye.
Kisné Portik Irén elmondta, számított rá, hogy hívatni fogják, hisz már a rendezvényt megelőzően is nyilvánosságra kerültek megemlékezést ellenző kijelentések, az eseményen is számítottak – épp ezért – a „megfigyelők” jelenlétére.
Selyem Antónia, a Rákóczi Szövetség elöljárója, bár társszervezője volt az eseménynek, még nem kapott semmiféle értesítést a rendőrségről. „Ha hívnak is, csak az időmet rabolják. Lenne jobb dolgom is, a március 15-ei rendezvényeket szervezzük éppen. Egyébként annyi minden történt velem életemben, hogy gondot ilyesmivel nekem okozni nem tudnak”.
Az ügyészség vizsgálódik
Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivője tájékoztatott a folyamatról: a rendőrség ügyészségi megbízásnak tesz eleget e kihallgatásokkal. Részletekkel nem szolgálhatott. Irinel Valeriu Crudu, a gyergyószentmiklósi ügyészség főügyésze megkeresésünkre elmondta: feljelentés alapján láttak kivizsgáláshoz. Bizonyítékokat gyűjtenek, és a nyilatkozatok alapján hoznak döntést arról, hogy a rendezvény szervezői mellett másokat, esetleg résztvevőket is kihallgatnak-e. A főügyész elmondta: Dan Tănasă és Aurel Vainer aláírásával, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (FCER) tett feljelentést az ügyészségre még a rendezvény időpontját megelőzően. Ezt vizsgálják ki, majd tájékoztatnak az eredményről.
Bűn Nyírőre emlékezni?
A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében Aurel Vainer, parlamenti képviselő, a szövetség elnöke a megemlékezést megelőzően több helyre is levelet intézett. Kérte a belügyminisztériumot, a Hargita Megyei Prefektusi Hivatalt és Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatalát, hogy foganatosítsanak határozott és sürgős intézkedéseket az akció megakadályozása érdekében. A zsidó szervezet a magyarországi fasiszta kormány közismert támogatójának nevezte az erdélyi írót, éppen ezért úgy véli: még Nyírő írói munkásságának a méltatása is a fasiszta jelképek és személyek népszerűsítését tiltó, 2006/107-es számú törvény hatálya alá esik.
„Bár nem volt tagja az 1944. októberi hatalomra kerülése után budapesti zsidók ezreit halálba küldő szélsőséges és fasiszta Nyilaskeresztes Pártnak, Nyírő József a rezsim ideológiája propagandistájának számított, horthysta és nyilas kiadványokat szerkesztett, és éppen Szálasi-kormány által végrehajtott deportálások idején volt a budapesti parlament képviselője” – szerepelt az Aurel Vainer által aláírt közleményben.
A zsidó szervezet a továbbiakban a „hitleri rezsim nagy csodálójának”, mindemellett „meggyőződéses románellenesnek” nevezte az írót, aki Vainer elnök szerint a múlt század negyvenes éveiben „a kolozsvári Tűzharcosok magyar félkatonai alakulat tagjaként részt vett a kincses város környéki román lakosság terrorizálásában”.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Kihallgatottak sajtótájékoztatója
„A gyergyószentmiklósi Nyirő-megemlékezésre Bukarest figyelmét gyergyói ember hívta fel. Hogy tudta, kit kell értesíteni, azt igazolja, hogy a gazemberségben elég jártas” – fogalmazott Kisné Portik Irén a második kihallgatását követően.
Az ügyészség utasítására rendőrök hallgatták ki a január 15-i Nyirő József és Tompa László-megemlékezés szervezőit. Az eseménynek helyet adó Gyergyószentmiklósi Kulturális Központ igazgatója, Pál Levente, valamint az egyik kezdeményező, Kisné Portik Irén pénteken sajtótájékoztatón számolt be a történtekről.
„Nem volt uszítás”
Amint Pál Levente elmondta, a március 15-ei városi rendezvényekről kívánt egyeztetni – szokásos módon – a rendőrséggel. A megbeszélés során kiderült, más jellegű kérdésekre is válaszolnia kell. „Annyi rendezvényt szerveztünk azóta, hogy pontosan nem is emlékeztem a Nyirő-megemlékezés dátumára. Arra a kérdésre sem tudtam teljes választ adni, hogy kik voltak jelen az eseményen, csak azt erősíthettem meg nyilatkozatomban, hogy uszítás nem volt, xenofób, rasszista, fasiszta megnyilvánulásokra nem került sor”.
„Anyanyelvén köszöntöttem az adatrögzítőt”
Kisné Portik Irén elismételte, amit korábban kétszer is nyilatkozott tanúként a rendőrség kérdéseire. Elmondta, bár a megemlékezés kezdeményezője az Etnographia Gyergyóiensis Alapítvány és a Rákóczi Szövetség volt, az önkormányzat beemelte a város rendezvényeinek sorába. A január 15-i ünnepséget megelőzően, amikor nyilvánosságra került a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében Aurel Vainer elnök által megfogalmazott közlemény, amelyben kéri, ne kerüljön sor Nyirő ünneplésére, egyeztetett a polgármesterrel. „Mezei János közölte velem: értékeink megőrzésében tudjuk, mi a teendőnk, ez városi program, meg fogjuk tartani” – nyilatkozta Kisné Portik Irén, aki egyébként az önkormányzat kulturális referense is.
Mint mondta, meg volt győződve, hogy az eseményen egy adatokat rögzítő személy is részt vesz: „ezért köszöntöttem anyanyelvén, és kértem, hogy mindent szíveskedjen dokumentálni, mert nekünk szükségünk van arra, hogy igazolhassuk utólag is: senki ellen, hanem magunkért tesszük mindezt”. Az eseményen ugyan nem sikerült a sajtónak beazonosítania adatrögzítőt, ám Kisné Portik azt állítja, a rendőrségi kihallgatás során sem kapott cáfolatot arra, hogy ilyen személy jelen lett volna.
„Egyelőre tanú vagyok”
A március 12-13-án zajló kihallgatásokkal kapcsolatban a rendezvény kezdeményezője elmondta: „A beszélgetés nagyon baráti volt, a kölcsönös megbecsülés jegyében zajlott. Úgy beszélgettünk egymással, mint ugyanannak a településnek bizonyos feladatokat végző, és a feladat iránt kötelességet érző emberek. Természetesen emellett a feltett kérdésekre is válaszolni kellett”. Az esemény időpontján, helyszínén túl annak menetére volt kíváncsi a rendőr. Kisné Portik Irén sem tudta felsorolni, kik alkották azt a körülbelül negyvenfős hallgatóságot, akik a megemlékezésen részt vettek.
„Megtudtam, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége által tett panasz alapján vizsgálódnak, egyelőre tanú vagyok, de fennállhat a veszélye annak, hogy vádlottként szerepeljek a kivizsgálásban, nincs kizárva, hogy peres ügy legyen a következménye. Várjuk a vizsgálat végét, az ügyészség döntését, hogy bíróságon folytatódik-e a procedúra. Ígéreteink vannak több helyről is, hogy amennyiben erre sor kerül, jogi védelemre számíthatunk” – hangzott el a sajtótájékoztatón.
„Emlékeztünk, nem vétettünk”
„Sajnos lassan megszokottá válik, hogy a megemlékezéseinken ott van egy nem ismerős arc, aki nem is az anyanyelvünkön beszél” – fejtette ki Kisné Portik, hozzáfűzve, hogy az az ember biztosan a munkáját végzi, utasításra dolgozik. A nagy kérdés számára az, hogy ki hívja fel egy bukaresti hatóság figyelmét egy kisváros rendezvényére. „A gyergyószentmiklósi Nyirő-megemlékezésre Bukarest figyelmét gyergyói ember hívta fel. Hogy tudta, kit kell értesíteni, azt bizonyítja, hogy a gazemberségben elég jártas” – fogalmazott. Továbbra is értetlenül áll a kivizsgálás előtt, hiszen Nyirőre emlékezni nem lehet törvényellenes cselekedet. Műveit az ország kiadói nyomtatják, könyvesboltokban forgalmazzák. Kezében van egy legfelsőbb bírósági döntés is, amely egy székelyudvarhelyi megemlékezést követően született, és kimondja, Nyirő nem illethető sem antiszemita, sem fasiszta vádakkal, rá emlékezni nem vétek. „Ezek után kinek jut eszébe, hogy nem lehet az író 125. születésnapján ünnepelni?” – tette fel a kérdést a „tanú”.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Az örökséget tovább kell adni
A Gyergyói Népzenészek Találkozóján, a gálaműsort megelőzően a gyergyószentmiklósi művelődési ház Karancsi Sándor-termében mutatták be Mezei Magdolna Szivárvány havasán – Gyergyóban gyűjtött népdalok című könyvét.
Páll Levente, a kulturális intézmény igazgatója köszöntötte péntek délután az érdeklődőket, kiemelve, rég volt, hogy ilyen zsúfolásig telt háznyi kultúra-, népdalkedvelőt üdvözölhetett.
Páll Ibolya zenetanárnő a népdal születéséről, továbbadásának fontosságáról, több évtizedes pedagógusi pályája során a gyerekektől kapott visszajelzésekről szólt, többek között kiemelte egykori tanítványa, Magdolna különös kapcsolatát a népdallal, a zenével.
A kötet szerkesztője, Mezei Magdolna mielőtt a daloskönyvről szólt volna, köszönetet mondott tanítóinak: „szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan tanítóim voltak, akik megszerettették a népdalt”.
„Oktató-nevelő munkám folyamán mindig fontosnak tartottam a zenei anyanyelv értékeinek tudatosítását. Hiszek a zene személyiségfejlesztő, értékrendteremtő erejében, abban, hogy javítja a gyerek iskolai teljesítményét, gondolkodását, emlékezetét, összpontosító figyelmét, mozgását, kreativitását. Feladatomnak érzem, hogy mindezeket kihasználva, olyan generációkat neveljek fel, amelyek felnőtté válva nemcsak tetteikben, de érzelmi és erkölcsi mivoltukban is hasznos tagjai lesznek a társadalmunknak. Ezért döntöttem el, hogy részt vállalok a nemzeti műveltség terjesztésében, a néphagyomány, a zenei anyanyelv ápolásában és továbbadásában, ott ahol ezt leginkább megtehetem, az iskolában” – mondta a fiatal tanítónő.
Kiemelte, Kodály Zoltán zenepedagógussal együtt vallja: „a gyermekek elsőre annak a tájegységnek a dallamvilágát kell megismerjék, amelyben nevelkednek, mert ez áll hozzájuk minden tekintetben a legközelebb. A zenei anyanyelv szerepét a népzene tölti be, melyben egy nép múltjának legnemesebb értékei őrződnek meg”.
Kisné Portik Irén néprajzkutató a tanító szerepéről, az egyházi, népdalok ismeretének fontosságáról szólt: „a zenei anyanyelvet komolyan kell venni, népi értéket, zenei kincset ad át a szerkesztő e kötettel, melyet különösen a pedagógus kollégák használhatnak kézikönyvként”.
A népdaltár hiánypótló, a könyvhöz tartozó hanganyag, cédé éppen a gyerekek által legkedveltebb, legnépszerűbb dallamokat tartalmazza. A Gyergyóban gyűjtött népdalok egy csokrát, őseink egyik legféltettebb, legdrágább kincsét menti a kis könyv az utókor számára.
A kötet megjelenésében segített: Balázs Gyönyvér, Kolcsár Árpád, Lovász Árpád, Gáll Beáta, Tatár Attila, Páll Ibolya, Kisné Portik Irén, F&F nyomda.
A könyvbemutatón gyergyói dalokat énekeltek a tanítónő tanítványai, népdalos csoportja, illetve a Hóvirág Néptánccsoport tagjai.
Találkoztak a gyergyói népzenészek
Gyergyói Népzenészek Találkozóját Bartók Béla-mottóval szervezték meg a művelődési központban: „A népzene tehát a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.”
A négy év kihagyás után újra megszervezett rendezvény célja az évek múlásával mit sem változott: legalább ezen a napon felhívni a vidék figyelmét a gyergyói népzenei hagyományokra. „Gyűjtsék össze a környezetünkben még meglévő értékeket, tanulják meg és adják tovább a fiataloknak” – biztatta a jelenlévőket Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza főigazgatója. Kisné Portik Irén Mezei János gondolatait tolmácsolta a telt házas rendezvényen, mellyel a szervezők a híd szerepét vállalták fel a népi zenészek és a közönség között. Péntek este több mint négyórás gálaműsor keretében mutatkoztak be a zenekarok: csomafalviak, alfalviak, újfalviak, ditróiak, remeteiek, szárhegyiek és gyergyószentmiklósiak. A táncházzenészek közül a Heveder Zenekart, habár már éjfélre járt, nagy tapssal fogadta a közönség. Táncházzal zárták az ünnepséget.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

„Közvita” előtt az RMDSZ Székelyföld-törvénye
Elemzésünk az Erdélyi Napló felkérésére készült, amely a Mensura Transylvanica elemző csoport szakértőit kérte fel az RMDSZ által készített és a lap birtokába jutott székelyföldi autonómiastatútum értékelésére. A dokumentumok tulajdonképpen két, részben egybevágó változatban tartalmazzák az autonómiaelképzelést. Mindkét román nyelven készült tervezet a Statut special al Ținutului Secuiesc címet viseli. Az első 92 cikkelyből áll, preambulummal is rendelkezik, a második 98 cikkelyt tartalmaz és preambulum nélküli, továbbá egyes pontjai alternatívákat is megfogalmaznak. Elemzésünk az első változatot veszi alapul, és három fő kérdésre terjed ki: a) az alkotmányos alap és a közjogi beágyazottság problematikája; b) a tervezet/elképzelés összevethetősége a dél-tiroli modellel (tekintettel arra, hogy az RMDSZ vezetői többször Dél-Tirol autonómiájára hivatkoztak, mint követendő példára; c) a korábbi tervezetekkel való párhuzamok.
Az új székelyföldi autonómiatervezet elkészítésének terve 2013. május 26-án, az RMDSZ XI. csíkszeredai kongresszusán merült fel. A záró sajtótájékoztatón Kelemen Hunor elnök „egy eddigieknél részletesebb tervezet” kidolgozását és parlamentben való benyújtását helyezte kilátásba. A terv 2013. novemberében került újból napirendre, amikor Kovács Péter főtitkár bejelentette egy autonómia-szakbizottság felállítását, amelynek célja a székelyföldi területi autonómia törvénytervezetének kidolgozása. A tervezetet 2013. decemberében szándékozták nyilvánosságra hozni, a nyilvános vitára pedig ezt követően került volna sor. A két másik erdélyi magyar párt, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt is felajánlotta együttműködését az autonómiastatútum kidolgozásában, ezt azonban az RMDSZ elutasította. Az autonómia-szakbizottság összetétele nem került nyilvánosságra, a sajtóhírekből kiolvashatóan azonban szinte bizonyos, hogy egyik meghatározó tagja Márton Árpád képviselő lett.
A tervezet decemberi közzététele elmaradt, az RMDSZ vezetői a késlekedést 2014. januárjában a feladat „bonyolultságával” magyarázták. Ekkor a törvénytervezet benyújtását a parlament tavaszi ülésszakára tervezték, míg a nyilvános vitát a februári hónapra. Mindezt Borbély László alelnök is megerősítette, az autonómiatervezet nyilvánosságra hozatalát, valamint a nyilvános vitát azonban a „jogi szempontok és a feladatkörök” tisztázásának okán csak február végére látta megvalósíthatónak. Ezzel egyidőben Kelemen Hunor taktikai okokkal magyarázta az újabb késedelmet, arra hivatkozva, hogy a benyújtandó tervezetet az alkotmánymódosító törvénnyel is összhangba kell hozni. A tervezet végül 2014. márciusában készült el, de továbbra sem került nyilvánosságra. A szöveget eddig csak az MPP kapta meg az RMDSZ és az MPP által megkötött együttműködési megállapodás értelmében pártközi egyeztetés céljából. A tervezet véglegesítését közös munkacsoport végzi, ebbe 2014. április 10-én Mezei Jánost, Gyergyószentmiklós polgármesterét, Márton Zoltánt, Makfalva polgármesterét, valamint Kulcsár Terza Józsefet, az MPP háromszéki elnökét delegálta az MPP. A munkacsoport RMDSZ-es tagjainak nevét továbbra sem ismerhetjük. Az RMDSZ-tervezet közjogi beágyazottsága
Közismert, hogy az RMDSZ Székelyföld-stratégiájában első lépésként a Székelyföldi Fejlesztési Régió létrehozása szerepel. Ez jelentené azt a „területi precedenst”, amelyre alapozva Székelyföld, mint politikai-közigazgatási régió is kialakítható majd. Ezt célozta az RMDSZ törvényjavaslata, amelyet a fejlesztési régiók átalakítása érdekében – 16 új fejlesztési régió kialakításával – készítettek el (az úgynevezett Csutak-terv).
A mostani, nyilvános vitára ígért tervezet megpróbálja e stratégia két egymást követő lépését összevonni: létrehozni egy fejlesztési társulást (Hargita, Kovászna és Maros megye részvételével), ugyanakkor azt valamiféle „sajátos státussal” is felruházni. Ennek érdekében a tervezet egyrészt „sajátos státust” biztosít Hargita, Kovászna és Maros megyének (1. fejezet, 1. cikk), másrészt átruház ebből valamit a három megye részvételével létrejövő közhasznú társulásra (amely azonban a 215-ös számú, helyi közigazgatásról szóló törvény 11. cikke alapján jogi értelemben nem közjogi jellegű, hanem magánjogi társulásnak számít), és azt nevezi „régiónak”. Tehát a Székelyföld régió megyék magánjogi közhasznú társulásaként jön létre, amelyet azonban a kormány különböző közigazgatási jogosítvánnyal ruház fel.
Ez a közjogi „öszvérmegoldás” azonban több szempontból is problematikus. A régiónak ugyanis nincs közvetlenül választott tanácsa, illetőleg a régió döntéshozó testülete a résztvevő megyék képviselő-testületeinek tagjaiból áll (23. cikk). Ezért aztán gyengébb a legitimitása, és konfliktushelyzetet szülhet az is, hogy a régió tanácsában és a megyék tanácsaiban ugyanazok a képviselők ülnek, akiknek viszont különböző szinteken, tehát különböző nézőpontokból kell ugyanazon kérdésekről döntéseket hozniuk.
Hatáskörének nincs alkotmányos garanciája. Ez a törvény szövegében is megjelenik: a 14. cikk (3) és (5) bekezdése szerint az állam nem csupán delegálhat, hanem el is vonhat hatásköröket. Ez viszont megkérdőjelezi a társulás autonómiáját.
Tisztázatlan a statútum alkotmányos jogállása is. A preambulum a Gyulafehérvári Nyilatkozatra és az 1945. évi Nemzetiségi Statútum elveire alapozza a tervezetet. Utóbbi hivatkozás önmagában is kuriózum, mert a Nemzetiségi Statútumnak nincsenek olyan elvei, amelyek ma ne lennének jelen a nemzetközi kisebbségi jogban, illetve az alkotmányban – az 1945-ös törvénynek ma egyetlen hivatkozásra érdemes része van, ez az anyanyelvhasználat szabályozása az igazságszolgáltatásban. Továbbá a 83. cikk szerint a statútumot az alkotmányos törvényeknek megfelelő eljárással lehet módosítani. Viszont a román alkotmány 73. szakasza szerint az alkotmányos törvények tárgya csupán az alkotmány módosítása lehet, elfogadásuk pedig minősített, kétharmados, illetve háromnegyedes többséget feltételez. Következésképpen ez a cikkely önmagában is alkotmánymódosítást igényel. A statútumnak ugyanakkor nincs semmilyen alkotmányos alapja, ezért az idézett előírásai nem rendelkeznek külön garanciával, legfeljebb annyival, amennyit egy sarkalatos (organikus) törvény biztosíthat.
A fentiekből következően hasznos lenne, ha a statútum nyilvános vitájához kapcsolódóan az RMDSZ nyilvánosságra hozná a megfelelő alkotmánymódosító javaslatait is.
Az RMDSZ-tervezet és a dél-tiroli modell
A szövetség vezetői többször is arról nyilatkoztak, hogy a készülő statútum a dél-tiroli autonómia meghatározó mintáját követi. Ez számos vonatkozásban meg is valósult a tervezetben, például a régióelnök választásának váltásos rendszerében (a 27. és a 33. cikk), a határozathozatalban biztosított „etnikai vétóban” (a 49. cikk), a régió hivatalos kétnyelvűségében (a 80–82. cikkek, bár az ezt szabályozó XIV. fejezetnek helyesebb lett volna a Régió hivatalos nyelvei és nem a Magyar nyelv használata címet adni, ami önmagában is a magyar nyelv „nem éppen egyenlő” voltát sugallja), az oktatásban alkalmazott tanárok anyanyelvének jelentőségében (17. cikk) vagy a Székelyföld számára biztosított EP-mandátum tekintetében (72. cikk).
A tervezet azonban nagyon elnagyolt a dél-tiroli modell egyik kardinális jelentőségű kérdésében. Ez az úgynevezett „etnikai kvóták” alkalmazása a közalkalmazotti-köztisztviselői szférában. A statútumtervezet 71. cikke csak általánosan rendelkezik arról a közalkalmazotti körről, amelyben érvényesíteni kell az etnikai arányosság elvét, de hasznos lenne az érvényesítés konkrét mechanizmusát is beépíteni a statútumba, mivel az identitásválasztás és -kinyilvánítás, továbbá a nyelvi kompetenciák ellenőrzésének egyik legfontosabb (politikailag leginkább érzékenynek tekintett) kérdéséről van szó. A nyelvcsoport-arányos foglalkoztatás – amint a dél-tiroli modell története is mutatja – számos olyan technikai kérdést vet fel, amely súlyos konfliktust generálhat. Következésképpen az olyan kérdéseket mint a közalkalmazotti „etnikai kataszter” naprakészen tartása, a vizsgabizottságok összetétele, az ezzel kapcsolatos jogorvoslati utak stb. hasznos lenne a szabályozás magasabb szintjén is megjeleníteni.
Következtetések Az RMDSZ székelyföldi autonómiastatútum-tervezete Hargita, Kovászna és Maros megye társulásos (fejlesztési) régiójának a kialakítását, valamint „sajátos státussal” való felruházását fogalmazza meg. Ennek érdekében a három megye is sajátos státust nyer, és a fejlesztési társulás „sajátos státusa” a megyék „sajátos státusára” épül. E megoldási javaslat azonban közjogilag meglehetősen problematikus.
Az RMDSZ-tervezet jóval kevesebb hatáskört biztosít a székelyföldi régió számára, mint az SZNT vagy az EMNP tervezete. E mögött valószínűleg az a stratégiai megfontolás rejlik, hogy a hatásköri jogosultságokat sikeresebb „menet közben”, a régió autonómiájának a „fejlesztésével” elérni. A tervezett régió beillesztése a román alkotmányjogi keretekbe meglehetősen bizonytalannak, nemcsak politikai, hanem közjogi szempontból is kivitelezhetetlennek tűnik. Ezért a nyilvános vita eredményes lefolytatásához az RMDSZ-nek ki kell dolgoznia és mellékelnie kell a tervezethez a saját alkotmánymódosító opcióit, illetve alternatíváit is.
Párhuzamok korábbi tervezetekkel
Az 1989 után kibontakozó erdélyi magyar autonómiamozgalomnak 2005–2006-ig két nagy szakasza volt a tervezetek tekintetében. Az első szakaszban (1990–1996) készült tervezeteknek elsősorban politikai identitást formáló és ideológiai szerepük volt: megalapozták az RMDSZ átfogó mozgalmi jellegét, kijelölték a belső csoportok közötti határvonalakat, ugyanakkor hozzájárultak a kisebbségi kollektív jogok romániai megjelenítéséhez is. A második szakaszba a 2003 után napvilágot látott tervezetek tartoznak, ezeket az immár RMDSZ-en kívül szerveződő ellenzék, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tűzte napirendre. Szerepük a politikai küzdelem újratematizálása volt: politikai szempontból ekkor az autonómia kérdése vált az RMDSZ és ellenzéke (MPP, EMNT, majd EMNP) közötti szembenállás fő választóvonalává. Mindkét szakasz tervezeteire jellemző, hogy közpolitikai tartalmuk némiképp szegényes maradt. Egy újabb, harmadik szakaszról beszélhetünk 2012-től, amelyet alapvetően két kihívás határozott meg: a kormányzat által szorgalmazott regionális reform, valamint a székely autonómiatörekvések mozgalmi összetevőjének megerősödése (az SZNT tevékenysége, a Székelyek Nagy Menetelése stb.), amelytől az RMDSZ immár nem tekinthetett el.
Jelenleg három olyan, jogi formátumban is megfogalmazott tervezet létezik, amelynek szerepe lehet az esedékes nyilvános vitában: az SZNT Székelyföld-statútuma, az EMNT-EMNP kerettörvény-tervezete a régiókról, valamint az RMDSZ itt vizsgált Székelyföld-statútuma. Az előbbi kettő nyilvános, az utóbbi pedig még csak munkadokumentum formájában létezik. Az RMDSZ-tervezet és az SZNT statútumjavaslata közötti legfontosabb különbségek: – az SZNT-tervezet a történelmi Székelyföldre vonatkozik, közjogi megfogalmazása pedig a dél-tiroli, illetve a spanyol autonóm közösségi statútumok mintáját követi; – az RMDSZ-tervezet Hargita, Kovászna és Maros megye társulására épít (tehát a történelmi Székelyföldnél nagyobb területre vonatkozik), és e társulást ruházza fel közigazgatási kompetenciákkal; – mindkét tervezet esetében hiányzik a román alkotmányos kerethez való illesztés pontosabb meghatározása. Az EMNP-kerettörvénye és az RMDSZ-tervezet:
– Az EMNP-kerettörvény többféle régiós hatáskört különböztet meg: az állammal megosztva gyakorolt, valamint az állam által átruházott hatásköröket. Ezeket a régió statútumába foglalják, amelyet a parlament egyoldalúan nem módosíthat. – Az RMDSZ-tervezetben a három megye és a megyék társulása kap többlethatásköröket. Ezek gyengébbek, mint a kerettörvényben megszabottak, és garanciális elemekkel sem rendelkeznek. Azaz sarkalatos törvénnyel átalakíthatók, illetve megszüntethetők. – Az RMDSZ-tervezet pénzügyi fejezete sokkal kidolgozottabb, mint a másik kettőé.
Székelyföld speciális státusa
A birtokunkba került, román nyelven íródott munkapéldányból szerkesztőségi fordítás alapján közlünk részleteket.
Preambulum Figyelembe véve a helyi közigazgatás és a közszolgáltatás decentralizációját; tudomásul véve a román nép képviselőinek 1918. december 1-jén, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen vállalt kötelezettségeit arról, hogy „oktatását, önkormányzatát és igazságszolgáltatását minden nép saját nyelvén és saját emberein keresztül biztosítja”; elfogadva azt a tényt, hogy a helyi közigazgatás intézményei minden demokratikus rendszer alapját képezik; tudatában annak, hogy az állampolgároknak az európai uniós tagországok demokratikus alapelve szerint joga van részt venni a közügyek rendezésében, és ez a jog legjobban az emberekhez közeli, széles hatáskörrel felruházott helyi önkormányzati rendszer intézményein keresztül gyakorolható, a nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó 1945/86-os törvény alapján, Románia Parlamentje elfogadja az alábbi jogszabályt.
1. cikkely: Az egységes és oszthatatlan Romániában, az alkotmány által garantált helyi autonómia elve alapján, valamint az 1945/86-os törvény és a jelenlegi statútum szellemében, a Kovászna, Hargita és Maros megyéből álló Székelyföld speciális jogállást kap. 11. cikkely: A 2001/215-ös, a helyi közigazgatást szabályozó törvény 11. cikkelyének 1. és 2. bekezdése értelmében, a jelen jogszabály alapján szavatolt hatáskörökkel, regionális fejlesztési projektek valamint közösségi szolgáltatások céljából Kovászna, Hargita és Maros megye részvételével közjogi és magánjogi fejlesztési társulás jön létre. Az ebben részt vevő helyi önkormányzatok törvényhozó és végrehajtó szervei a jelen törvény értelmében megőrzik önrendelkezésüket. 17. cikkely: A Székelyföldhöz tartozó megyékben a román és a magyar nyelvű elemi, gimnáziumi és középiskolai oktatásban csak azok a tanárok vehetnek részt, akiknek anyanyelve az oktatás nyelve. A második nyelvet csak olyan tanár oktathatja, akinek ez az anyanyelve. A második nyelv tanítása az elemi oktatás második osztályától kötelező. A német és a cigány nyelv oktatása az elemi, a gimnáziumi és a középiskolai intézményekben a szülők kérésére történhet olyan településeken, ahol a kisebbségek számaránya ezt szükségessé teszi. Amennyiben a német vagy a cigány kisebbség számaránya a településen eléri a 20 százalékot, a román vagy a magyar nyelvű iskolákban a németet, illetve a cigány nyelvet is tanítani kell. Székelyföld területén egyetemet csak a régió vagy a megye beleegyezésével lehet alapítani. 23. cikkely: Székelyföld önkormányzatának vezető tanácsa a Kovászna, Hargita és Maros megyei önkormányzati képviselőkből áll.
25. cikkely: Székelyföld vezető tanácsa – a három megyeszékhelyen felváltva – évente három ülésszak keretében fejti ki tevékenységét.
27. cikkely: Székelyföld vezető tanácsa egy elnököt és három alelnököt választ. Az elnök és az alelnökök kétéves időtartamra választhatóak. Ha az első periódusban az elnök a magyar közösség soraiból származik, a következő kétéves mandátumot a román közösség tagja nyeri el. Az egyik alelnöknek kötelezően más nemzetiségűnek kell lennie, mint az elnöknek. 33. cikkely: Székelyföld elnökségi jogkörét az elnök és a három alelnök gyakorolja. Az elnökség nemzetiségi összetételét arányaiban tükröznie kell Székelyföld önkormányzata nemzetiségi összetételének. 48. cikkely: Székelyföld regionális önkormányzata, valamint a megyei önkormányzatok által elfogadott jogszabálytervezeteket a területileg illetékes prefektusi hivatalhoz kell eljuttatni. Amennyiben a prefektus ezt 30 napon belül nem támadja meg a helyi közigazgatási bíróságon, ezek közlésre kerülnek és érvénybe lépnek.
49. cikkely: Amennyiben egy törvénytervezet a különböző nemzetiségekhez tartozó egyének egyenlőségét vagy kulturális és nemzetiségi önazonosságtudatának szabadságát sérti, Székelyföld Területi Önkormányzatának érintett nemzetiségi csoportja a tervezetről saját csoportjában kérhet külön szavazást. Ha ennek a szavazásnak az eredményét a többség nem fogadja el, illetve figyelmen kívül hagyja az önkormányzat keretében működő nemzetiségi csoport kétharmadának a kérését, a kisebbségi csoport harminc napon belül az Alkotmánybírósághoz fordulhat. 50. cikkely: Székelyföld önkormányzatának és a három megye önkormányzatának törvényei Székelyföld Hivatalos Közlönyében jelennek meg román és magyar nyelven. A jogszabály a megjelenést követően hét nappal lép érvénybe, kivéve azokat az eseteket, amikor a törvény más terminust ír elő. A Hivatalos Közlöny egy példányát elküldik a területileg illetékes prefektusnak. 71. cikkely: Székelyföld területén a közalkalmazotti státusra civil állásokat hoznak létre a közszolgáltatások szükségleteinek függvényében. Ez az előírás nem vonatkozik a belügyi, a közbiztonsági és a honvédelmi intézmények számára. A közszolgáltatásokban dolgozó alkalmazottak nemzetiségi összetételének tükröznie kell a megye nemzetiségi összetételét a legutolsó népszavazás adatai alapján.
A nemzetiségek arányszáma szerint meghatározott közalkalmazotti állások betöltése a megüresedő állások függvényében történik.
72. cikkely: Székelyföldnek joga van a képviselethez mind az Európai Parlamentben, mind Románia Parlamentjében. A székelyföldi önkormányzat döntése értelmében joga van kirendeltségeket működtetni az Európai Unió intézményei mellett.
Mensura Transylvanica. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)

Elbúcsúztatták a gyergyóiak a zarándokokat
Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános pünkösd vasárnapján reggel harmadik alkalommal köszöntötte Gyergyószentmiklós központjában a híveket, köztük a Boldogasszony zarándokvonattal érkezett, a csíksomlyói búcsún is részt vett vendégeket. Böjte atya a bátorítás, a vigasztalás fontosságát emelte ki.
Nagy Gábor Emánuel atya, főcelebráns ezüstmiséjét mutatta be a szabadtéri szentmisén. „A Szűzanya hatalmas kegyelme, hogy itt lehetek, hogy ilyen szép zarándokcsoporttal ünnepelhetem az ezüstmisémet. Ezt a csíksomlyói Szűzanya kegyelmének és Budai Lászlónak köszönhetem, hogy itt, Erdélyben ilyenformán mutathatom be az ezüstmisémet. Mindig az a kérésem, hogy imát kérjen az ember, és ha ennyi ember imádkozik az emberekért, az Isten áldása nem fog elmaradni. Az egyház születése napján, pünkösd vasárnapján imádkozzunk egymásért, a lelki épülésünkért!” – mondta az ezüstmisés felvidéki Emánuel atya.
Gyógyítsuk a sebeket!
Piros pünkösd napján a szentbeszédet Böjte Csaba ferences szerzetes, szintén ezüstmisés atya mondta, a vigasztalás, a bátorítás fontosságát emelte ki: „Mindannyian Isten képére, hasonlatosságára születtünk, mindannyiunknak hivatása a bátorítás, a vigasztalás. Ne botlasztók legyünk testvéreink számára” – emelte ki. Többek között elmondta: „Fiatal orvossal beszélgettem. Az élete első bevetésén volt, amikor bevittek egy szerencsétlenül motorbalesetet szenvedett fiatalt. Mikor levágták róla a ruhát, itt-ott csontok álltak, spriccelt a vért. Az orvos reggelig legózgatott, míg összerakta, sokáig kezelték. Egyszer csak ott állt a kórház ablakában az orvos, és látta, amint a feleségével karonfogva hagyta el a kórházat a fiatal férfi. Integetettek, és az orvos letérdelt, hálát adott az Istennek, hogy ilyen talentumot kapott, hogy össze tudta rakni a csontokat, életet, egészséget tudott adni. Ezen a földön a legszebb dolog vigasztalónak, segítőnek lenni. Jézus Krisztus azt mondta, hogy az én örömöm a ti örömötök legyen – valami ilyesmire gondolhatott. Szükségünk van egymásra, nem azért, mert tökéletesek vagyunk, azért mert úton vagyunk és segítségre van szükségünk. Merjünk vigasztalók lenni, merjünk bátrak lenni!
Ferenc pápa útra kelt és elment Szentföldre, gondolhattuk, ez nagyon gáz, ki tudja, mi fog történni. És mi történt: öt olyan palesztin családdal ebédelt, akik rengeteget szenvedtek a háború miatt. Pünkösd napján pedig az államelnökökkel teázott, meghívta, hogy imádkozzanak együtt, hogy a Szentlélek Úristen áradjon ki, béke legyen ezen a Földön. Vigasztalók vagyunk. Jézusnak sem lehetett könnyű, de megtette. Nem sopánkodott, szembe ment a damaszkuszi úton Saullal, félrerakta nagy isteni méltóságát, és éjnek idején párbeszédet kezdett ezzel a terroristával. A bátorító, vigasztaló beszédnek az lett a vége, hogy Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola, aki élete végén megírja a szeretet himnuszát. Jézus is megírhatta volna, tollba mondhatta volna, de mennyivel szebb, hogy Jézus kiszereti ebből a bűnösből a szeretet himnuszát. Vigyünk mi is szeretetet, jóságot oda, ahol háború van, ne olajat öntsünk a tűzre. Ne elítéljük az embereket, szeressük egymást, gyógyítsuk a sebet. Annyi fájdalom van itt a Kárpát-medencében, történelmünk, a múltunk hozza, de a vigasztalás a bátorítás felül kell kerekedjen. Bátorítók, vigasztalók legyetek, ezt a lelkületet vigyétek magatokkal, erre adom az áldásom” – fogalmazott Böjte atya.
Áldás a betérőre, béke a kimenőre!
Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere a Boldogasszony zarándokvonat utasainak fogadásakor testvéri szeretettel üdvözölte a vendégeket. „Áldás a betérőre, béke a kimenőre, írja egy székelykapun. Kívánom a magyarok Istene vigyázzon rátok, hogy sokszor el tudjatok jönni, és lehetőséget biztosítsatok számunkra a fennmaradásra és a jövőbe való tekintésre” – mondta a polgármester.
A Boldogasszony zarándokvonat utasai nevében Budai László köszönte meg a gyergyóiak szeretetét és a kartali Szent Erzsébet kórus közreműködését. Ezüstmisés áldásban részesültek a hívek, Emánuel atya és Csaba testvér adta áldását a jelenlévőkre. A himnuszok eléneklésével zárult a szentmise, és a Boldogasszony zarándokvonat elindult Budapest irányába.
Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro

Ügyészség: Nyirő József nincs tiltólistán
Lezárták a gyergyószentmiklósi Nyirő-megemlékezés kivizsgálásának ügyét, az ügyészek szerint a januári rendezvény szervezői nem követtek el bűncselekményt – olvasható a nyomozást lezáró értesítésben.
Kisné Portik Irén A dokumentumot, miszerint a vizsgálatot bűncselekmény elkövetésének hiányában beszüntetik, Crudu Irinel Valeriu gyergyószentmiklósi főügyész írta alá.
Mint ismeretes, az ügyészség azt követően indított el vizsgálatot, hogy az Ethnographia Gyergyoiensis Alapítvány nevében Kisné Portik Irén, a Rákóczi Szövetség részéről pedig Selyem Antónia megemlékezés tartását kezdeményezte Gyergyószentmikóson Nyirő József születésének 125., illetve Tompa László halálának 50. évfordulójára.
Kisné javaslatára – aki az önkormányzat kulturális felügyelői munkakörét is betölti – a város saját programjai sorába emelte az eseményt. Ám mielőtt sor kerülhetett volna az ünnepségre, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (FCER) tiltakozásának adott hangot amiatt, hogy a „gyergyószentmiklósi hatóságok” megemlékezést rendeznek Nyirő József író tiszteletére.
Aurel Vainer parlamenti képviselő, a szövetség elnöke felszólította a belügyminisztériumot, a főügyészséget, a Hargita megyei prefektúrát és Gyergyószentmiklós polgármesteri hivatalát, hogy foganatosítsanak határozott és sürgős intézkedéseket az akció megakadályozása érdekében.
„Szövetségünk nem ért egyet azzal a nézettel, miszerint egy író vagy művész esetében a művet szét lehet választani a politikai tevékenységtől, hiszen az ideológia befolyásolja az alkotást” – állapította meg közleményében az FCER. A szervezet a magyarországi fasiszta kormány közismert támogatójának nevezte az erdélyi írót, és úgy vélte, Nyirő írói munkásságának a méltatása is a fasiszta jelképek és személyek népszerűsítését tiltó, 2006/107-es számú törvény hatálya alá esik.
A megemlékezést a tiltakozás ellenére megtartották, és ügyészségi vizsgálat indult az ügyben. Kisné Portik Irént és Selyem Antóniát kezdeményezőként, Pál Leventét, a művelődési ház igazgatóját, illetve Balázs József festőművészt tanúként hallgatták ki. A június 28-án meghozott ügyészségi döntést 30-án kézbesítették Kisné Portik Irénnek, melyben részletesen olvasható az eljárás folyamata, a tanúk által elmondottak alapján az esemény mozzanatai, résztvevőinek száma.
Olvasható benne az is, hogy az Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Nemzeti Intézettől kapott átirat szerint nem létezik olyan dokumentum, amely szerint Nyirő Józsefet bűnösnek találták volna fasizmus, rasszizmus vagy más, közösség ellen elkövetett bűntényben. A Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségétől kért bizonyítékok, dokumentumok kapcsán válaszként az érkezett, hogy újabb aktákkal ugyan nem tudnak szolgálni, de hangsúlyozták, hogy „Nyirő zsidóellenessége közismert volt”, és ezt internetről levett írásokkal kívánták alátámasztani.
A gyergyószentmiklósi ünnepségen nem olyan személyre emlékeztek, akit elítéltek volna az emberiség ellen elkövetett bűntény miatt, és fasiszta, idegengyűlölő, zsidóellenes gondolatok népszerűsítésére sem került sor a rendezvényen, így a bűnvádi eljárást lezárják – derül ki az ügyészségi átiratból, mely arra is kitér, hogy a felek 20 napon belül fellebbezhetik meg a döntést a Hargita megyei ügyészségen.
„Vannak olyan személyek, akik jelentgetésekkel akarnak nagyok lenni. A legnagyobb megvetéssel üzenem nekik, hogy a meghurcoltatás ugyan megvolt, de az eredmény nem az ő tisztességük malmára hajtja a vizet” – kommentálta az ügyészségi döntést Kisné Portik Irén.
Balázs Katalin, Krónika (Kolozsvár)

Kínálat volt, érdeklődő kevesebb
Gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt kínáltak szórakozási lehetőséget a II. Gyergyói Nyári Kulturális Fesztiválon. A szervezők elégedettek, sikeresnek vélik a négynapos rendezvényt, viszont megjegyezték, hogy látogatók, érdeklődők lehettek volna többen is.
„Közel ötven programot kínáltunk a négy nap alatt, és összességében sikeresnek véljük fesztivált, nem maradt el egy programunk sem, a rendezvények látogatottsága változó volt, ez az új helyszínek miatt is történhetett, ugyanis első alkalom, hogy a Népművészeti Alkotóház, az örmény templom kertje nyújt otthont általunk szervezett rendezvényeknek. A zsinagógában például egymásra talált a környezet és a zene, itt nagyon jó koncert volt” – számolt be Pál Levente, a szervező művelődési központ igazgatója.
Az igazgató több előadás, koncert közül kiemelte: „A Fejedelem című előadás fantasztikus volt, és a nézők az eső ellenére is kitartottak. Több nézőre számítottunk, de fontos számunkra az, hogy akik ott voltak, azok csak ezért az előadásért akár több tíz, száz kilométert is megtettek.”
Kézművesvásár és „kuruc délután”
A szombati „kuruc délután” színesre sikeredett. A művelődési ház előtti téren nagy üstben rotyogott a kuruc lakoma. Fejedelmi étek ökör hátulsó címeréből – ez volt a neve az ételnek, és kóstolgatták is sűrűn a jelenlévők. Múzeumpedagógiai foglalkozásra a Csabafiak „asztalánál” került sor, itt hangszerekkel is megismerkedhettek a gyerekek, sőt a súlyos mellvértet, sisakot is felpróbálhatták.
A kuruc katona tízéves fizetségéről a HalVirág Bábszínház a Kőleves című mesét feldogozva szórakoztatta a gyerekeket, majd ujjbábut készítettek közösen a kicsikkel. XVI-XVII. századi magyar muzsikával, viselet- és hangszerbemutatóval jelentkezett a Héttorony Hangászok Egyesület. Első alkalom, hogy a téren a kézművesek közé vitték az előadást, a kis színpad a délutáni koncertekre alkalmasnak bizonyult.
A kézműves sátraknál nem tolongtak az érdeklődők, pedig olyan mesterségeket, mestereket vonultattak fel, melyekkel nem mindennap találkozik az ember. A csipkeverő asszonyság szomszédságában volt felszerelve a szövőszék, a Székelyvarságról érkezett néni szívesen megmutatta volna bárkinek, mitől lesznek szép egyenletes csíkok a szőttes szoknya anyagában, ugyanis az osztovátára éppen az volt felvetve, azt szövögette megállás nélkül.
Székely kaput is faragtak a helyszínen, és bárki készíthetett volna dránicát, de még zsindelyt is, ugyanis teljes felszerelés és mester is állt a rendelkezésre. A csipkés zsindely készítéséhez a nútvágó szerszám szintén készen állt. A zsindelyre manapság nincs kereslet, de a mesterség iránt sem érdeklődik senki, mondta az idős mester. Megcsodálják és továbblépnek, pedig árban sem drágább a cserépnél, tudtuk meg.
A csuhébabák készítése ugyancsak külön mesterség, ugyanúgy, mint a gyógynövényekkel való gyapjúfestés. A gyergyószentmiklósi Páll Etelka székelyfestékesei mellett üstben rotyogtak a növények a gyapjúval. Etelka gyönyörű mohazöldet festett éppen a téren felállított boszorkánykonyhában. Az asztalon sorakozott a cickafark, orbáncfű, diólevél, erdei aranyvessző, festőpipitér és társaik, hogy az arra járó a szőnyegeket megcsodálva megnézhesse, mivel festi Etelka a kalákában mosott gyapjút.
A téren gyöngyökből és fából készült ajándéktárgyakat is készítettek és kínáltak, a gyerekeknek számos játékot, foglalkozást ajánlottak.
A négynapos rendezvényt húsztagú csapat szervezte, jövőre nézve lesz még kiigazítani való, értékelve az idei rendezvényt elsősorban a csapat létszámán növelnének. Kirívó esetről nem számolt be Pál Levente, viszont kiemelte, hogy az eddigi visszajelzésekből a legnépszerűbb programnak az üzenetekkel teli A Fejedelem bizonyult. Az igazgató a vasárnap éjszakai labdarúgó-világbajnokság szabadtéri követését is közösségépítőnek tartja, hiszen több mint kétszázan szurkoltak a téren.
Baricz Tamás Imola, Székelyhon.ro

Időutazás a száz éve kitört háborúba Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen kiállítással emlékeznek az első világháború eseményeire.
Déd- és ükapáink háborúja volt az első világégés, ami száz évvel ezelőtt, 1914. július 28-án tört ki a Szerbiának küldött osztrák-magyar hadüzenettel.
Az évforduló alkalmából Székelyudvarhelyen a könyvtár, a múzeum és a polgármesteri hivatal szervezésében két kiállítást nyitottak meg, tartottak filmmaratont, illetve megemlékező ünnepélyt is.
Megnézheted, hol harcolt az üknagyapád
A Márton Áron téren felállított táblákra, illetve fényképfalakra szánjunk rá legalább egy negyedórát. Akit érdekel a történelem, illetve az, hogy mi is történt itt száz éve, az biztosan nagy érdeklődéssel olvassa, és nézi majd ezeket a táblákat.
A boldog békeidőkön túl induló időutazás végigvezet a szörnyű Nagy Háború több mint négy évén – ezek az évek alapjában változtatták meg az addig fennálló világrendet, a kelet-magyarországi kisváros, Székelyudvarhely mindennapi életét is.
Nemcsak az általános dolgokat látjuk a kiállításon, hanem a székelyföldi, székelyudvarhelyi eseményeket is – a híres 82-es gyalogezred katonáit korabeli fotókon, a fronton harcolva a Kováts Fényképészet jóvoltából.
Id. Kováts István jelentős időt töltött el a fronton, illetve több visszaemlékezésbe is beleolvashatunk, ezek szintén udvarhelyi vagy környékbeli egykori katonák feljegyzéseiből, leveleiből valók. A panókon több színes, átlátható, korabeli térkép is helyet kapott.
Szuronyok és repeszdarabok a könyvtárban
A háborús korszak tárgyi emlékeket több hónapon keresztül gyűjtötték Kápolnási Zsolt és Gidó Csaba történészek. A lélegzetelállító darabokat a könyvtár audiovizuális termében lehet megtekinteni, ez is megér egy részletes nézelődést.
A falakon korabeli kitüntetésekről szóló dokumentumok, különböző faldíszek, illetve fényképek vannak, de láthatunk monarchiabeli huszáregyenruhát és ulánus egyenruhát is.
Az üveglappal lefedett tárolókban vannak azok a tárgyak, amiért nagyon érdemes megnézni a kiállítást – ezek egy része a múzeumból származik, mint pl. az eredeti Vasszékely egy darabja, illetve osztrák, orosz és román szuronyok, bajonettek, de a többségét a város és a környék polgáraitól gyűjtötték a szervezők.
Többek között a mozgósítást elrendelő újság, az Udvarhelyi Híradó korabeli száma is megvan, de leszerelési igazolvány, kitüntetési javaslat is van a látnivalók közt.
Több térkép és nagyméretű fénykép ábrázolja megdöbbentő részletességgel a csatákat, illetve a katonák mindennapjait. Rohamsisakok, gyalogsági ásók, egy Mannlicher-puska és a hozzátartozó töltények, kulacsok, drótvágó, több töltényhüvely és repeszdarab van a kiállításon.
Egyikükre még az is fel van írva, hogy 1916. szeptember 14.-én lőtték ki Homoródszentpéter határában. Tiszti csákókat, illetve több sornyi kitüntetést is sikerült beszerezni a kiállításra, ahol egy 82-es sapkajelvény is van az egyik vitrinben.
A kiállítás még két hétig látogatható a könyvtárban – érdemes megtenni ezt a kis időutazást az első világháborúban. Nyilván nem egy örömteli téma, de nem árt tudni, hogy déd- és ükapáink hol és milyen körülmények között harcoltak a császárukért és királyukért, illetve haltak meg.
Katona Zoltán
uh.ro/kultura,Erdély.ma

Íróutaztató kétlaki író
Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi író egy ideje roppant érdekes dologgal foglalkozik: írókat utaztat Erdélyben, és ennek ürügyén író-olvasó találkozók hosszú sorát valósította meg az utóbbi másfél-két esztendőben. Ez a rendezvénysorozat kuriózumnak számít. A “nép”, s amaguk a szerzők is kedvelik ezt a műfajt. Előzményekről, aktuális programokról és tervekről esik szó az alábbi beszélgetésben. Tekintettel a szívélyes, baráti viszonyra, amely általában fennáll köztünk, Murányival tegező formában beszélgettünk.
- Körülbelül két évvel ezelőtt Udvarhely provinciális kultúrájáról esett szó. Éppen itt ittunk a G. Caféban. Félreeső hely, kisváros, de azért mégiscsak történnek “dolgok” nálunk. Hazatérőként te ezt most milyennek látod ezt a helyet?
- Nem a hely számít, hanem az ember – figyelmeztetett apám, amikor egyetemi tanulmányaim után hazaköltöztem szülővárosomba, Udvarhelyre. Nemrég jegyezte meg főszerkesztőm, Mészáros Sándor: rendkívüli esetnek számít, hogy székelyföldi városban ennyi nagy magyar író megfordul. Jelen pillanatban pezsgő kulturális élettel rendelkezik a város, amelyben fontos szerepet kapnak az irodalmi rendezvények. Elértük azt, hogy, ha szerző jön Erdélybe, Udvarhely fontos fellépési állomás számára. Magamról annyit, hogy bármerre tekergek a világban, én azért mindig udvarhelyi maradok.
- Nagy sok író-olvasó találkozót, mini-fesztivált, körutat, “ródsót” szerveztél mostanában. Nem Udvarhely volt az egyetlen állomás, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Kolozsvárra is elvitted közben a vendégeidet. Kiket nem hívtál még meg Erdélybe?
- Talán azzal kezdeném, hogy kik mutatkoztak be az általam “székely Agórának” becézett helyi G. Caféban: Barnás Ferenc, Benő Attila, Bodor Ádám, Csaplár Vilmos, Esterházy Péter, Follinus Anna, François Bréda, Kányádi Sándor, Lackfi János, Nagy Koppány Zsolt és Térey János, Pion István, Simon Márton és Závada Péter. A tavalyi évet az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) év végi díjátadó gálájával zártuk
Nem volt még nálunk Závada Pál, Péterfy Gergely, Nádas Péter. Sorolhatnám tovább, hiszen irodalmi Nobel-díjas se volt vendég. Miért ne jöhetne? Mindenki akkora, amekkorát álmodik. Fontosabb azonban, hogy az említett írók-költők között ott van már a második magyar Nobel-díjas, mint lehetőség. Ez izgalmasabb a szervező számára.
- Hogy működik ez az íróutaztatás? Van erre egy minisztériumi projekt? Vagy maga – a köztudottan szegény – Magyar Írószövetség, a Szépírók Társaság, esetleg az E-MIL szervezi?
- Sajnos, minisztériumi projekt nem létezik erre, az írószervezetek támogatnak, az anyagi költségek oroszlánrészét a G. Kulturális Egyesület, valamint a Gondűző Étterem és Szálloda vállalja… Ugyancsak apám tanította: nem panaszkodni kell, hanem dolgozni! Hálával és tisztelettel gondolok a székely vállalkozókra, akiknek fontos, hogy irodalmi élet legyen Székelyudvarhelyen.
- Jössz-mész itt az írókkal, egyszemélyes irodalmi utazási iroda vagy, de mi a helyzet veled, mint prózaíróval? Készül-e az új regény? Netán novellafüzér? Dráma?
- Székely János mondta annak idején: egy író, nagyobb százalékban önmagát meséli el. Egyes szerkesztők szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa. Készülő kötetemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle az új regény körvonalai. Hogy sikerül-e, ma még nem tudom. Ennél fontosabb számomra a napi munka.
“Nulla dies sine linea”, avagy: “‘Egy napod se teljen el anélkül, hogy nem húzol a tervedért legalább egyetlen vonalat” – tartja a latin mondás. Milyen szépek az irodalmi szerzőre vonatkozó német kifejezések: Schriftsteller, Dichter! – Szövegépítő. Gondolatsűrítő. Amikor megnyitom laptopomon a Word-ot, el kell tűnniük egy időre számomra az irodalmi esteknek, hogy aztán még nagyobb lelkesedéssel szervezzem meg a soron következőt.
- Információim szerint bölcsészként, kutatóként is ambícióid vannak. Ezeket jegeled? Vagy titokban végzel kutatásokat, s tanulmányokat is írsz?
- Tudományos munkám kissé háttérbe szorult az elmúlt időben. Biztosan neheztel is ezért rám témavezetőm, Dr. Szegedy-Maszák Mihály, de, ahogy befejeztem az új regényt, visszatérek ismét az értekező prózához, befejezem doktori disszertációm, melynek témája: Hermann Hesse természetszimbólumai.
- Tudjuk, hogy most, szombaton ismét vendéget hozol (a beszélgetés augusztus 21-én készült, a tervezett közönségtalálkozó annak rendje-módja szerint le is zajlott – a Szerk.), azonban inkább a terveid érdekelnek. Nem a távlatiak, hanem azok, amelyeket erre az “évadra” tervezel.
- Papp-Für János és Muszka Sándor költők lesznek a vendégeim, ezt követően, augusztus 28-án Jász Attila költő, az Új Forrás folyóirat főszerkesztője lép fel a G. Caféban. Szeptember 18-án Parti Nagy Lajos és Závada Pál lesznek a vendégeim, októberben Kalligramos szerzőtársam, Péterfy Gergely író, aki nagyon közel áll ahhoz, hogy kötete, a Kitömött barbár az év könyve legyen Magyarországon. Őt közös főszerkesztőnk, a már említett Mészáros Sándor mutatja be. De ígéretet kaptam Nádas Pétertől is, hogy eljön városunkba.
- És aztán: hol képzeled el a további életedet? Hazajössz? Vagy másutt szeretnél élni?
- Székelyudvarhely városát végleg soha el nem hagyom. Kétlaki életet szeretnék élni, de nem ennyi szaladgálással, mint most. Télen Budapesten, nyáron a székelyföldi erdőkben, a medvék között. Meggyőződésem, hogy a természetközeliség a huszonegyedik századi irodalomban is aktuális.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Könyvbe mentett emlékek
Az a régi magyar adás
Az emlékezés kedves ünnepévé vált a november 15-i szombat délelőtt. A Kultúrpalota Tükörtermének varázslatos díszletei között vidámnak indult, majd szomorkásan ért véget az idei könyvvásár érdekes és megható könyvbemutatója. A színes ólomüvegekbe zárt balladák előtt a Román Televízió 1969-től 1985-ig sugárzott régi magyar adásának szereplői ültek és vallottak arról, hogy kisebbségi életünk "rázós hullámvasútján" milyen volt az enyhülés, majd a szigorodás éveiben "a hetedik erdélyi magyar hetilap, a hetedik erdélyi magyar színház", "az erdélyi magyar koncertiroda", "a romániai magyar panasziroda" munkatársának lenni. A nézőközönségben és a szerkesztőkben is mély nyomot hagyott 15 évet örökíti meg az a könyv, amelyben három szerző, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária írta meg a saját és gyűjtötte össze 24 vallomástevő munkatársuk emlékeit A mi magyar adásunk 1985–1969 címmel. A Kriterion kiadónál megjelent vaskos kötetet H. Szabó Gyula szerkesztette, a címlapot Demian József tervezte.
A szerzőket a könyv szerkesztője bírta szóra. Először az ötletgazda, az Ausztráliából érkezett Józsa Erika vallott arról, hogy a csíkszeredai évfordulós ünnepségre utazva, sok ezer kilométer megtétele után egy vonatfülkében döbbent rá, hogy a nézőkben 25 év elmúltával is megmaradt az emlékük. Majd szerzőtársaival közösen gondolkoztak el azon, hogy annyira kevés tárgyi bizonyítéka maradt munkásságuknak, hogy az utókornak nem lesz amiből megírnia, hogy mi volt a magyar adás különleges hatásának a titka. Ezért döntöttek úgy, hogy szóra bírják mindazokat, akik még emlékezni tudnak, s a mozaikkockákból összerakják a történetet. Bár Bodor Pál, az egykori főszerkesztő kellett volna a fő szerző legyen, visszaemlékezéseivel hozzájárult a múltidézéshez, és a szerzők neki ajánlották a könyvet.
Öt éve íródik a kötet, s hogy elkészüljön, a régi "harcostársakat" kérték meg, hogy segítsenek emléket idézni – vette át a szót Simonffy Katalin. Az események kibontásában, amelyekre már rárakódtak az 1990-ben újraindult magyar adásnál töltött évek is, a jelenlegi kollégák az adástükrökkel segítettek. Az újrainduláskor úgy tűnt, hogy nincs folytatás, hisz 1985-ben a vágókra, akik maradtak, kegyetlen feladatot bíztak, ki kellett választaniuk, hogy mi megy az égetőbe, a többi pedig a Jilaván őrzött archívumba került.
Csoda, hogy ez a könyv megszületett – jelentette ki Tomcsányi Jakab Mária. Már csak azért is meg kellett írni, hogy hírt adjon arról a korról is, amelyben a magyar adás létrejött. Kik és hogyan harcolták ki, milyen fondorlatokkal, s Bodor Pál főszerkesztő a lehetőséget hogyan alakította egy olyan fórummá, ami már-már vállalhatatlan volt. Kulturális értékeinken, hagyományainkon túl a magyar adás megmutatta egymásnak a különböző tájegységekben élő magyar embereket, s ezenkívül a nem létező nemzetiségi intézmények feladatát is ellátta.
A lapok alján történelmi emlékeztető olvasható (párthatározatok, korabeli események stb.) Vincze Gábornak a Romániai magyarság kronológiájából, hogy az elejtett célzásokat legyen mihez kötni – egészítette ki a bemutatást H. Szabó Gyula.
Gálfalvi Zsolt, akit később, 1998-ban neveztek ki a Román Televízió megbízott elnök vezérigazgatójává, az előzményekről számolt be, az 1968-as enyhülésről, amikor lehetőség nyílt arra, hogy 1969 nyarán az ország belső helyzete és a külső körülmények (csehszlovákiai események) hatására egy bukaresti találkozón romániai magyar értelmiségiek, művészek, lapszerkesztők nagyobb nyomatékkal mondják el a véleményüket. Bár választ a párt jelen levő főtitkárától nem kaptak, de utólag az intézkedési tervben már szerepelt a magyar és a német adás létrehozása. A szervezés nagyon nehéz munkájában Bodor Pál leleménye, fantáziája, a valóságtól való elrugaszkodásra való hajlama, de hozzáértése, tapasztalata, lelkesedése, makacssága, konoksága is hozzájárult, hogy a megszülető televíziós adásnak visszhangja támadt. Az adásnál és a szövegnél többet jelentett, hogy egy modern kommunikációs eszközben megszólaltunk magyarul, s az ország legkülönbözőbb magyar vidékein hallgathatták azt. Az emberek között létrehozott kapcsolati lehetőségért volt rendkívül fontos a magyar adás. Gálfalvi Zsolt mellett a szerencsés kultúrpolitikai helyzetet jól kihasználó magyar értelmiségiek, Domokos Géza, Huszár Sándor szerepét hangsúlyozta később Galbács Pál is, értékelve a szerzőhármas "irdatlan" munkáját.
45 évvel ezelőtt, a kezdődő és egyre inkább elhatalmasodó diktatúrában lehetett egy vállalható, nézhető, az erdélyi magyarságot szolgáló médiát teremteni – vette át a szót Csáky Zoltán, aki a már említett feltételeken kívül azoknak a román kollégáknak (Victor Tiberiu, Eugen Lungu, Adelman Alfred) a nevét is említette, akiktől a filmezést, vágást tanulta a rádiósokból, újságírókból álló kezdő csapat. Majd arra a sportriportjára emlékezett, amikor az ASA megnyerte a román kupát, s tízezer torokból zúgott, hogy hajrá, fiúk, hajrá, magyarok! Beszélt azokról a sportolókról, akikről a magyar adás révén derült ki, hogy valóban magyarok, s emlékezetes történetekben idézte fel riporteri munkájának eseményeit.
Kezdetben Tomcsányi Tibor és Birta József mellett vendégbemondókat is meghívtak a marosvásárhelyi színháztól, köztük Farkas Ibolya színművészt, aki H. Szabó Gyula kérdésére válaszolva megtisztelőnek nevezte a felkérést.
A vallomástevők sorában Boros Zoltán (az ő vezetésével indult újra az 1989-es fordulat után a magyar adás) utalt arra, hogy a könyv akkor teljes, ha társul hozzá a képernyő is. Ezért kíváncsi arra, hogy egy fiatal olvasó, aki nem élt a rendszerben (amikor üresek voltak az üzletek, fel kellett vonulni augusztus 23-án, és nem hallotta, hogy mit sugárzott az esti híradó stb.), felismeri-e annak jelentőségét, hogy mit jelentett egy civilizált, kulturált magyar hang a televízióban. Hang, amelyet megértettek az emberek, holott a televíziós változata volt annak, ahogy Sütő András a sorok között, Harag György és Szabó József pedig a színpadon mondta el az akkori valóságról szóló gondolatait. Ez a televíziózás 1985-ben véget ért, és jó lenne, ha Józsa Erikához hasonlóan támadna egy új kapitány, aki megírná az 1990-es indulás történetét a forradalom, a bányászlázadások, az Egyetem téri tüntetések közepette, miután már közvetlenül lehetett szólni a romániai magyarságról, a romániai helyzetről, a bukaresti történésekről.
A képernyőről hiányzó gyermekműsorok készítésével járult hozzá az adás sikeréhez a megszólaló Huszár Irma, aki a későbbiekben az erdélyi magyar képzőművészekről készített portréfilmeket, amelyeket a román televízió alkotásaként adtak el külföldre is.
Máthé Éva számára keserédes volt az a kilenc év, amelyet a televíziónál töltött, ahol "lenyelni való" híradókat kellett készíteni, szerencsére név nélkül. Mégis lélekölő dolog volt, de e nyomás alatt kikristályosodtunk, barátok lettünk – tette hozzá. A nehéz adástitkári teendők mellett voltak sikeres riportjai, ankétjai is e nagyon keserves, de nagyon szép évek során.
H. Szabó Gyula a következőkben azt a társszerzőt, a szerkesztőség szerény, megbízható tagját köszöntötte fel Ulieriu Rostás Emília vágó személyében, akinek oly sokat köszönhet nemcsak a könyv, a régi és újabb magyar adás szerkesztősége is, s aki 40 évet töltött a 9. emeleten, s nyugdíjasként sem vált meg a vágóasztaltól, kitartással mentve a régi magyar adás értékeit is.
Rostás Zoltán, aki egyetemet végzett fiatalemberként a legkorábban került a szerkesztőséghez, elmondta, hogy a három év, amit a magyar adásnál töltött, egy játékos kísérletként maradt meg emlékeiben. Bodor Pál diplomatai képességei mellett homo ludens (játékos ember) volt. "Senki nem értett hozzá, de vidámsággal, vagánysággal, lezserséggel eljátszottuk, hogy televíziózunk, s időnként az improvizációkból érdekes dolgok születtek. Később a dolgok szigorodtak, de kezdetben még a híradó is játék volt" – utalt Máthé Éva szavaira a felszólaló.
A könyv legérdekesebb része az az összeállítás, amelyet Rostás Zoltán Sugár Teodorral készített a tízéves évfordulóra. A jelen időben megfogalmazott vallomások képezik a kötet gerincét – mondta Szabó Gyula.
Sokan figyelmeztették, hogy az évszámok tévesen kerültek a borítóra, de megmagyarázta, hogy szándékos volt a megfordítás, hiszen egy időbeli visszaútra vállalkoztak a könyv megírásával, s erre akarják felhívni az olvasó figyelmét is – tette hozzá.
Mivel az emlékezés értelmét a mai szerkesztőség léte adja meg, Mosoni Emőke főszerkesztő kapott szót, aki elmondta, hogy a 45. évfordulóra egy DVD-lemezt készítettek a régi és az új magyar adás anyagaiból válogatva, majd minden érdekeltet meghívott a november 23-i sepsiszentgyörgyi évfordulós záróünnepségre.
A bemutató végén még egy utolsó kérdésre válaszoltak a vallomástevők, akik közül néhányan, ha ritkábban is, de még mindig készítenek filmet, mások tanítják a szakmát, és vannak, akik aktívan vagy nyugalmasabban élik nyugdíjas éveiket. Huszár Irma vallomásában elhangzott, hogy szeretné megjelentetni férje, Huszár Sándor naplóját, aki nyolc kötetben vetette papírra az 1950 utáni eseményeket.
A kötet szerzőinek Bodor Pál nevében lánya, Bodor Johanna mondott a sírással küszködve köszönetet, s tette hozzá, hogy nagyon büszke édesapjára. Majd Grosu Magdolna köszöntötte a könyv szerzőit, akik előtt hosszú sor várakozott, hogy dedikálják a kötetet, amely sok érdekes, tanulságos adatot árul el a szerkesztőségi munkáról, a megszólalók magánéletéről, a hetvenes, nyolcvanas évek Bukarestjéről.
Élményt jelentett végigkövetni ezt a rendkívüli magyar adást, ami ünnep volt, akárcsak azok a régi hétfő délutánok (1969. november 23-tól kezdődően), amikor összegyűlt a nagy család, s a magyar adás a romániai magyar élet és művelődés vérkeringésébe kapcsolt be az egyetlen televízióként, amelynek szavai és képei otthonra találtak minden lakásban. Ha a mai reánk omló műsordömpingre gondolunk, amelyben jelentőségüket vesztik a helyi események, megnyugtató, biztos pont volt az életünkben, amely megtanított összekacsintani a szerkesztővel, a sorok s képek mögött olvasni. Ha 1969-ben középiskolás lányként valaki azt mondta volna nekem, hogy az akkoriban szinte bálványozott szerkesztők mint barátjuknak, kollégájuknak dedikálják ma ezt a vallomásgyűjteményt, lehetetlennek tartottam volna. Gratulálok a szerzőknek és a vallomástevőknek ezért a vaskos makro- és mikrotörténelmi kötetért és az emlékekért, amelyeket bennünk, nézőkben felidéznek.
S mivel nem fért bele minden az egyórás könyvbemutatóba, vasárnap délután a Jazz&Blues Clubban lehetett nosztalgiázni a dalszerző és zenész Józsa Erika és a 70-es évek legnépszerűbb együttese, a Metropol zenekar játékát hallgatva.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A szembejövő bukaresti magyar adás
A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:
– Emlékszik-e még rám?
Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.
– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.
– Így már igen.
A riport
A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.
A Kaláka
„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:
„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”
Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.
A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.
Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.
Bodor Pali
Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.
Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.
Mondod-e még?
Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.
A Majtényi-ház
A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.
Emlékezetes nap
1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.
De ez már egy másik történet.
Csáky Zoltán |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kőbe vésett múlt Szárazajtán
Néhai Mihály Gábor tanító Szárazajtáról Monológ a múltról címmel 1984. február 2-án megjelent könyvének előszavában írja: emléktábla és kopjafa emlékeztet minket és a vidéket az 1944-es véres eseményekre. Tervezzük egy obeliszk emelését a falu központjában a két világ­háború és a ’44-es események áldozatainak emlékére. Reméljük, lesz annyi erő a faluban, hogy ez megvalósuljon...
A ’44-es véres eseményekre emlékeztető 13-as emlékkő 1994 óta áll a falu központjában, 2014. november 23-án pedig felavattuk a templom kerítésén belül a falu minden áldozatáért felállított emlékművet. A nagybaconi fúvószenekar és az imára hívó harangszó mellett vonultunk be a templomba. A bátorítás, a vigasztalás igéjét Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője hirdette. Az istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Az emlékművet a gondnok és egy ifjú leplezték le. Berszán István erdővidéki esperes ünnepi beszédében a világháború borzalmaira emlékeztetett. Simon András polgármester köszöntője után rövid ünnepi műsor következett. Felolvasták a kőbe vésett névsort: 1848-ban 2 áldozat, az első világháborúban 37 áldozat, a II. világháborúban 37 áldozat, összesen 76 ismeretlen sírban pihenő szomorú névsora. Milyen nagy veszteség, felmérhetetlen. Igen dicséretes volt a helyi lelkipásztor bizonyságtétele, kihangsúlyozta, hogy az elesettek temetésekor nem szólott a harang, és a hozzátartozók nem sirathatták szeretteiket, akik ismeretlen helyeken pihennek. Most közösen hallgattuk meg a temetéseken elhangzó vigasztalás evangéliumát. Végül megköszönte az adományokat és a szolgálók beszédeit. Kántor Csaba püspökhelyettes áldásával és a székely himnusz eléneklésével zárult az emlékmű avatása. Fájó szívvel emlékeztünk, és hiányoltuk, hogy nagyon sokan nem jöttek el (akiknek nagyapjuk vagy bátyjuk, véreik nem írattak fel a kőoszlopokra?!).
Végül úgy érzem, köteles vagyok Bartalis Sz. Pál lelkipásztornak köszönetet mondani a küzdelmes munkáért. 26 éve szolgál a gyülekezetben, és 2014. december végén nyugdíjba vonul. A jó Isten adjon számára minden áldást és békességes nyugdíjaséveket.
Köszönjük mindenkinek, aki eljött emlékezni és imádkozni. Legyen a szívükben az igei üzenet: a szeretet soha el nem fogy...
Incze SÁNDOR nyug. ref. esperes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Vegyes választási rendszert javasol az államfőnek az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) olyan vegyes választási rendszer bevezetését javasolta szerdán az államfővel megtartott találkozón, amely a politikai alakulatok szavazatarányos képviseletét megőrzi – közölte az MTI-vel Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
A decemberben hivatalba lépett Klaus Iohannis román államfő másodszor hívta konzultációra a parlamenti pártokat. Két hete a védelmi költségvetés növeléséről született pártközi egyezmény, szerdán pedig az elnök arról egyeztetett a pártokkal, hogy milyen választási reformot tudnának mindannyian támogatni.
Az RMDSZ azt javasolta, hogy a háromszáz fősre karcsúsítandó képviselőház több mint felét egyéni választókerületekben válasszák meg, a többi képviselő pedig pártlistáról jusson mandátumhoz. A háromszázas létszám annyival bővülne, ahány kisebbségi képviselő kerülne még be könnyített eljárással a képviselőházba – mutatott rá Kelemen Hunor.
A felsőházba a megyék két-két szenátort választanának, a nagyobbak hármat. Azok a megyék kapnának plusz szenátori mandátumot, amelyeknek a lakossága meghaladja a 600 ezret, így – a hat fővárosi kerület két-két szenátorával együtt – száz fős szenátus alakulna ki – magyarázta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor azt is jelezte az államfőnek, hogy a helyhatósági választásoknál az RMDSZ nem szeretne változást. Bár felmerült olyan elképzelés, hogy Románia visszatérjen a kétfordulós polgármester-választáshoz, a magyar érdekképviselet a legutóbb alkalmazott egyfordulós módszert részesíti előnyben. 2012-ben már nemcsak a megyei tanácselnököket, hanem a polgármestereket is egy fordulóban, egyszerű többséggel választották Romániában, így az RMDSZ-nek sikerült a korábbi 184-ről 202-re növelnie polgármesterei számát.
A megyei tanácselnököknél – amennyiben a román pártok módosítást szeretnének – azt is elfogadná az RMDSZ, hogy ne a polgárok közvetlenül, hanem a megyei tanács tagjai maguk közül válasszanak elnököt.
Az államfővel folytatott konzultáción szóba került az is: miképp lehet lehetővé tenni, hogy a külföldön élő román állampolgárok is élhessenek választójogukkal. A levélben való szavazás módszerét az RMDSZ csak előzetes regisztrációval egybe kötve tartja elfogadhatónak – mondta Kelemen Hunor. A regisztrációt szerinte a hazai választási procedúra kezdete előtt, tehát a voksolás előtt három hónappal le kellene zárni.
Az államfő várhatóan szerda este nyilatkozik, milyen következtetésekre jutott a választási reformról folytatott konzultációi során.
MTI
Erdély.ma

Napirenden a választási reform (Pártokkal egyeztetett Johannis)
Másodszorra hívta tegnap konzultációra a parlamenti pártokat a decemberben hivatalba lépett Klaus Johannis államfő. Míg két hete a védelmi költségvetés növeléséről született pártközi egyezmény, ezúttal az elnök arról egyeztetett a pártokkal, hogy milyen választási reformot tudnának mindannyian támogatni.
A többórás találkozót követően Klaus Johannis államfő tegnap este úgy nyilatkozott, a pártok küldötteivel megállapodtak abban, hogy a jövő héten kezdődő tavaszi ülésszak végéig a parlament kidolgozza és megszavazza az új – helyhatósági és parlamenti – választási törvényeket, illetve új párttörvényt és pártfinanszírozási törvényt fogad el. Arról nem közölt részleteket, hogy sikerült-e az említett jogszabályok elvi kérdéseiben egyetértésre jutni, csak annyit mondott: „úgy szabják át a rendszert”, hogy növekedjék a polgárok bizalma a demokratikus intézmények iránt. Az RMDSZ olyan vegyes választási rendszer bevezetését javasolta, amely a politikai alakulatok szavazatarányos képviseletét megőrzi – ismertette Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ azt javasolta, hogy a háromszáz fősre karcsúsítandó képviselőház több mint felét egyéni választókerületekben válasszák meg, a többi képviselő pedig pártlistáról jusson mandátumhoz. A háromszázas létszám annyival bővülne, ahány kisebbségi képviselő kerülne még be könnyített eljárással a képviselőházba – mutatott rá. A felsőházba a megyék két-két szenátort választanának, a nagyobbak hármat. Azok a megyék kapnának plusz szenátori mandátumot, amelyeknek a lakossága meghaladja a 600 ezret, így – a hat fővárosi kerület két-két szenátorával együtt – százfős szenátus alakulna ki – magyarázta az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor azt is jelezte az államfőnek, hogy a helyhatósági választásoknál az RMDSZ nem szeretne változást. Bár felmerült olyan elképzelés, hogy Románia visszatérjen a kétfordulós polgármester-választáshoz, a magyar érdekképviselet a legutóbb alkalmazott egyfordulós módszert részesíti előnyben. 2012-ben már nemcsak a megyeitanács-elnököket, hanem a polgármestereket is egy fordulóban, egyszerű többséggel választották Romániában, így az RMDSZ-nek sikerült a korábbi 184-ről 202-re növelnie polgármesterei számát. A megyeitanács-elnököknél – amennyiben a román pártok módosítást szeretnének – azt is elfogadná az RMDSZ, hogy ne a polgárok közvetlenül, hanem a megyei tanács tagjai maguk közül válasszanak elnököt. Az államfővel folytatott konzultáción szóba került az is, miképp lehet lehetővé tenni, hogy a külföldön élő román állampolgárok is élhessenek választójogukkal. A levélben való szavazás módszerét az RMDSZ csak előzetes regisztrációval egybekötve tartja elfogadhatónak – mondta Kelemen Hunor. A regisztrációt szerinte a hazai választási procedúra kezdete előtt, tehát a voksolás előtt három hónappal le kellene zárni.
Jobbnál jobb ötletek
A Szociáldemokrata Párt azt javasolta a tanácskozáson, hogy a határokon túl az Állandó Választási Hatóság szervezze meg a választásokat a külföldön élő románok választási regisztere alapján. A szociáldemokraták ugyanakkor támogatják a két ház szabályzatának módosítását, hogy az államelnök kérésének eleget téve gyorsabb eljárást vezessenek be a parlamenti képviselők mentelmi jogának felfüggesztésére.
A külföldön élő románok szavazásának lehetővé tétele mellett állt ki a Nemzeti Liberális Párt, mely az önkormányzati választások esetében a két fordulót támogatja, a parlamenti választásoktól pedig azt várják, hogy jelentősen csökkentse a honatyák számát. Vasile Blaga, a párt társelnöke leszögezte, kétkamarás törvényhozást és vegyes választási rendszert szorgalmaznak. A tanácskozáson az önkormányzati képviselők politikai vándorlását célzó kormányrendeletről is szó esett. Alina Gorghiu liberális társelnök elmondta, határidőként február 16-át adták meg a parlamentnek, hogy elfogadja a rendelet elutasításáról szóló törvénytervezetet, és ezzel szabályozza a rendelet hatását: a pártot váltott önkormányzati képviselők veszítsék el mandátumukat. A Konzervatív Párt elnöke, Daniel Constantin kifejtette, álláspontjuk szerint a választási kampányok, illetve a pártok finanszírozásának az állami költségvetésből kellene történnie, ugyanakkor támogatják a levélben történő szavazást, illetve azt, hogy a külföldön élők szavazását az Állandó Választási Hatóság szervezze meg. Ugyanakkor a parlamenti választások esetében a listás megoldást tartják elfogadhatónak.
A pártok átlátható finanszírozása mellett emelt szót a Románia Haladásáért Országos Szövetség. Eugen Nicolicea alelnök úgy véli, ezzel kiiktatható lenne a korrupció és a problémás jelöltek bejutása a törvényhozásba.
A nemzeti kisebbségek parlamenti csoportjának vezetője, Varujan Pambuccian kijelentette, támogatják azt az elképzelést, hogy a képviselők migrációját biztosító határozat nyomán pártot váltók elveszítsék mandátumukat.
A Dan Diaconescu által alapított párt kötelezővé tenné a voksolást, és már 16 éves kortól lehetőséget biztosítana arra, ugyanakkor a 300 fős törvényhozást támogatják, ám a honatyáknak sem mentelmi jogot, sem fizetést nem biztosítanának. (MTI/dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. 
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! 
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. 
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam – Lászlóffy Csaba (1939–2015)
Éveken át cipelte magával testi bajait. Mosolyogva. Letörhetetlenül. Azokról csupán kérdés esetén tárgyilagos felvilágosítást nyújtva, de sosem panaszkodva. A világunk, a környezetünk dolgaira az utolsó pillanatig roppant érzékenységgel figyelve. Mert túlmenően azon, hogy kiváló költő, novella- és drámaíró, pazar műfordító és remek szerkesztő volt, elsősorban igazi, öntudatos polgárnak ismertük.
Életének 76. évében távozott el közülünk, hétfőn, „este tájt”, amikor a költőnek már egyszerre fáj „minden, mi sok-sok / este fájt” (Dsida). Halála előtt néhány nappal levélben tájékoztatott állapotáról. Tudta, hogy nincs tovább, és búcsúzni akart. Tisztességes szerkesztőként azonban még beszámolt arról, hogy leadta az általa szerkesztett és a szerdai lapszámba tervezett Tetőn oldalt, a Szabadság irodalmi mellékletét, majd hozzáfűzte: „legyen ez az utolsó”, mert a géphez odaülni sincs már ereje. Beszámolt arról is, hogy a családja mekkora gondoskodással veszi körül, és igyekszik gyógyítani-ápolni őt, hogy aztán ekképpen folytassa: „Végiggondoltam, semmi esély megállítani a romlást (…). Amit nem emésztett el a láz? – Vízből vagyunk, és én elszivárgok...”
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Barabási Albert-László is hozzászólt a Ráduly-ügyhöz: "az elit igába hajtásáról szól?"
Bejegyzést tett közzé Barabási Albert-László kutató a Ráduly/Szőke-üggyel kapcsolatban a személyes Facebook-oldalán. "Két nappal lemondása előtt meglátogattam Robit (Ráduly Róbert) és Domit (Szőke Domokos). (...) Meg vagyok győződve arról, hogy legrosszabb esetben egy nagy apparátus működésében természetesen megjelenő tévedésekről van szó. A vádak, meg ha igazak is, szó szerint nevetségesek — valódi korrupcióról szó sincs egyikben sem" - írja Barabási, aki Ráduly lemondó levelét is csatolta a bejegyzéshez (nagy felbontásban itt megtekinthető).
"Egy normális társadalomban levonnánk a tanulságot és menne tovább az élet. Románia viszont most nem egy normális ország, hanem egy olyan állam, ahol a korrupció mélyen gyökerezik. Félő, hogy Robi és Domi az áldozata lesz annak a jogos elvárásnak, hogy ezt az állapotot valóban meg kell szüntetni" - írja még.
"Vagyis miről szól a csíkszeredai vezetés ügye — valóban a korrupció elleni harcról, vagy pedig a kisebbségi vezetők megfenyítéséről? Az elit igába hajtásáról?" - zárul a bejegyzés. (hírszerk.)
Transindex.ro

Kétszáz éves a jégverés napi-határkerülés
1815 a kétszeri jégverés miatt emlékezetes, szomorú esztendő volt a székelyderzsiek életében. Idén kétszáz éve, hogy június utolsó szombatját fogadalmi, dologtiltó napként, különleges áhítattal és istentisztelettel ülik meg. A mellette álló vasárnapot kispünkösdként tartják számon. Ma is élő hagyománya a jégverés napi határkerülés – ehhez kapcsolódik immár tizenkét éve a falunapi rendezvénysorozat.
Uzoni Fosztó Pál lelkész 1815-ben jegyzőkönyvbe rögzítette: „Ez az esztendő Dersnek az az emlékezetes szomorú esztendő, melyben a kétszeri jégeső miatt nem aratott búzát, nem szedett törökbúzát, aratott penig csak zöld zabot október végin. Bár ilyen esztendő soha még az ő hajnalára sem virradna. Ennek emlékezetére kívánja az Eccla innep gyanánt szentelni június utolsó szombatját.” Ettől az évtől engesztelési fogadalmat tettek. Az ülőünnepen kezdetben csak a férfiak járták a határt, az asszonyok időközben koszorúkötéssel foglalatoskodtak. A termésért, jégkár ellen ajánlják fel e nap cselekvéseit, szentelményeit és alamizsnáját.
Szombaton 10 órakor a fiatalok lovas-dobos meghívással szólítják ünneplésre a település népét. A déli harangszó után a templom előtti téren megnyitják a falunapot, majd lovas, szekeres határkerülésre indulnak. 15 órakor kezdődik az úrvacsoravétellel egybekötött ünnepi istentisztelet a vártemplomban. Szolgálatvégző Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke. A hálaadás kiemelt mozzanata a Petky János-díjátadó, amelyre ötödik alkalommal kerül sor. Évenként ezen a napon az egyházközség egy-egy megbecsült tagját, illetve egy-egy székelyderzsi kötődésűt, aki sokat tesz a faluért, kiemelten jutalmaznak. Istentisztelet után kürtöskaláccsal kínálják meg a részvevőket, és ünnepélyesen megkoszorúzzák az I. és II. világháború helyi hőseinek emlékművét.
Ezt követően a régi iskolában kerül sor a Székelyderzsi Unitárius Egyházközség és partnerei által a gyermekek számára kezdeményezett Virgonc Tallér-akció első részének zárására. Kiértékelés után a szorgalmas tallérgyűjtők ajándékra válthatják nyereményeiket. Este tíz órakor kezdődik István Ildikó és barátai előadása a Művelődési Házban. Fél tizenkettőtől ugyanott Bojtorján-koncerttel folytatódik a falunapi rendezvénysorozat, majd retró slágerek hangzanak el.
Benépesül Nyírcsere
Vasárnap reggel nyolc órától a Nyírcsere határrészen kezdetét veszi az Udvarhelyszéki Vágta székelyderzsi futamának bemelegítője. Fél tizenkettőkor áhítatot tartanak, utána az Osztováta együttest hallgathatják meg az unitárius templomban. Egy órakor kerül sor az Udvarhelyszéki Vágta székelyderzsi futamának megnyitójára. Negyed kettőtől az Aranygriff Rend középkori harci bemutatót tart ugyanott, a gyermekeknek pedig íjászatot szerveznek. Délután hat órakor hirdetik ki a vágta helyi szakaszának eredményeit.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Fél évszázada Isten szolgálatában (Aranymise Kézdiszárazpatakon)
Nem mindennapi esemény helyszíne volt tegnap az egyházközség búcsúnapján, Szent Bertalan napján a kézdiszárazpataki, 1798-ban épült római katolikus templom. Mintegy harminc székelyföldi plébános és rengeteg hívő gyűlt össze Bodó Imre aranymiséjén, pappá szentelésének ötvenedik évfordulóján. Az eseményen Tamás József püspök és Vargha Béla főesperes is jelen volt.
A nyugalmazott, 1941-ben Kászonaltízben született aranymisés főesperest, kézdiszárazpataki plébánost ötven esztendővel ezelőtt, 1965. április 25-én Márton Áron püspök szentelte pappá. Negyven évet Háromszéken szolgált. Papi pályafutását Csíkszentsimonban, Csíkmadéfalván és Gyergyócsomafalván segédlelkészként kezdte, majd plébánosként Alsócsernátonban, Kézdiszentkereszten és Kézdivásárhelyen, 2004 augusztusától Kézdiszárazpatakon szolgált. A falu búcsúnapján Piliscsaba, Kézdiszárazpatak magyarországi testvértelepülése részéről Deli Árpád volt önkormányzati képviselő volt jelen. A szentmise előtt a plébánost az egyháztanács nevében Opra András egyházgondnok, majd a gyermekek és a kórustagok köszöntötték, Balogh Tibor polgármester pedig Bodó Imre értékteremtő tevékenységére mutatott rá. Vargha Béla főesperes Jakubinyi György gyulafehérvári érsek levelét olvasta fel, majd pápai áldással ajándékozta meg Bodó Imrét. A szentbeszédet Sánta Pál lemhényi plébános mondotta el, a misét a kézdivásárhelyi-kantai és a helyi egyházi énekkar tette ünnepélyesebbé.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harmincéves a Hahota
Ezelőtt harminc évvel és két hónappal lépett először „színpadra” a marosvásárhelyi Hahota társulat a Kárpátok sétányának 35-ös háztömbje és az árvízvédelmi töltés között. A társulat most egy jubileumi előadással készül megünnepelni a kerek évfordulót, az október 10-ei bemutatón eljátsszák a hajdani első előadás egyik jelentét is.
Az Ariel színház próbatermében Ölvedi Antónia, Puskás Győző, Kelemen Barna és az immár három éve „saját rendezőnk”, Kovács Levente épp próba utáni megbeszélést tart, amikor érkezünk. Mintegy végszóra toppan be Szőcs János, kezében egy CD-vel, ami a jubileumi előadás zeneanyagát rejti.
Akkor, 1985. augusztus 10-én a Kárpátok sétányán volt az első előadásuk. A „színpad” az árvízvédelmi töltés és a 35-ös háztömb közötti füves rész, két fűzfa között volt. A közönség a 35-ös és a 35A tömbházak lakóiból állott, akik a gát oldalán ültek. „Az előadás egyik jelenetét a Kovács Levente által rendezett Emlékek kávéházából loptam ki, a szó legszorosabb értelmében. Annyira tetszett az előadás, hogy többször, úgy is mondhatom, nagyon sokszor megnéztem, aztán azt a jelenetet memorizáltam – már amennyire tudtam – megtanultuk, próbáltuk s aztán eljátszottuk” – emlékezik a kezdetek kezdetére Puskás Győző. Ezt a jelenetet most újra fogják játszani a Humor forte, válogatás a legjobb pirulákból című ünnepi műsorban. Erre jött haza Spanyolországból Ölvedi Antónia, aki Puskás Győzővel játssza ezt a jelenetet.
De visszatérve a kezdetekhez: az első évben volt még egy előadás, utána következtek a nyári évadok. Merthogy a „terem” teteje a csillagos ég volt, előfordult többször, hogy szünet után távozni kellett, mert akkora zápor kerekedett, hogy képtelenség volt folytatni a szabadtéri előadást. Ekkor már reflektoruk is volt. Elverte hát az eső az előadást. Akkor még csak az eső... Mert 1988 május 9-én a szeku verte szét a társulatot. Betiltották a további előadásokat. Az aznapit nem lehetett, ötszáz néző ült ugyanis a „nézőtéren”, ennyit azért mégsem lehetett szétkergetni – meséli a társulatalapító frontember. Itt szól közbe Kovács Levente: „Május 9. ugyanis a győzelem napja volt, lehet, hogy rosszul időzítették az előadást. Akkor még a szeku győzött.” Akkoriban már a helyi sajtó is gyakran cikkezett róluk. A szép emlékű Oltyán László Társulat a gyepen és A közönség kitart címmel írt róluk a Vörös Zászlóban. A betiltás után nem látszott az alagút vége, a folytatás lehetősége. Bár Puskás Győző titokban reménykedett valamiben.
A kényszerszünet vége
A rendszerváltozást követően újra összeállt a társulat. ’90. márciusában lett volna az első újkori bemutató, ezt a „sajnálatos márciusi események” verték szét, illetve hát azok miatt maradt el a bemutató. Végül 1991. március 11-től a Szakszervezetek Művelődési Házában, a MADISZ védnöksége alatt indultak újra. Most már tető volt a fejük fölött. Aztán ’95 elején Fúró Attila segítségével magánszínházként folyatták. Előbb a Kultúrpalotában, utána a Nemzeti Színházban, majd az Arielben. ’92-ben Jakab Zsombor a társulathoz szerződött – szervezőnek. Innen kezdődik a társulat főnixmadár-története. 1999-ben megalakult a Hahota Kft., ami már rangot jelentett, annak ellenére, hogy sokan távoztak a társulattól. De jöttek segíteni a hivatásos színészek (Nagy József, Szabó Mária, Csergőffy László, Székely Éva), s velük együtt az újabb sikerek. ’97-ben Kovács Levente kitiltotta a társulatot az amatőrök fesztiváljáról. (Muszáj volt nekem – mondja a két éve a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett rendező – mert már nem voltak műkedvelői szinten, minőségileg kilógtak a sorból. Nem ugyanabban a súlycsoportban játszottak.)
Újra a régi...
A harminc éves évfordulóra olyan műsort állítottunk össze, amelyben csak olyan jelenetek vannak, amelyekkel nagy sikert ért el a társulat az elmúlt három évtized folyamán, amelyek a közönségnek is nagyon tetszettek, de hozzánk is igen közel állnak. Persze, egy kicsit újra hangszerelve, Kovács Levente által időszerűsítve – mondta el Puskás Győző. A régebbiket veszik elő, hogy ne keltsék a nézőkben a „déjà vu” érzést.
A társulatot immár három éve rendező Kovács Levente úgy véli: „Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy van egy műfaj, amely megkerülhetetlen, annak dacára, hogy színházi körökben jelentős fanyalgás tapasztalható vele szemben. Ez az a műfaj, amit a hahotások művelnek. A nézőszám olyan csúcsokat döntöget, amit hivatásos társulatok is megirigyelhetnek.” Úgy látja, hogy jelenleg a kis létszámú magántársulatokat (lásd még nálunk: Spektrum, Yorick) jobban elfogadja a közönség. Ha egy merész vállalkozás egy színházi társulat mögé áll, az szinte biztos, hogy siker lesz, és ezt számtalan példa igazolja. Ami pedig konkrétan a Hahotát illeti, ekképpen vélekedik: ártatlannak tűnő kicsi hülyeségből lesz egy színház. Ez azt jelenti, hogy a művészetben a belső akaratból, elszántságból születik – minden gátoló körülmény ellenére – valami, jelen esetben egy működő társulat. És egy színházi vállalkozást az tesz érvényessé, hogy állandóvá válik.
Puskás Győző ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a vállalkozást, a társulati életet, a színházat – nevezzük bárminek, egyaránt érvényes rá – az teszi élővé, sikeressé, hogy a közönség szereti, és ez adja az energiát a további munkához is. Közönség nélkül nincs előadás, a közönség szeretete nélkül pedig nincs siker – olyan axióma ez, ami megkerülhetetlen. Erdélyben immár mindenütt otthon érzik magukat, mindenhova haza mennek. „Koncerteken, a nemzeti színház előadásainak szünetében, de a piacon, az utcán, az üzletben megállítanak, kérdik, hogy mikor lesz a következő előadás. Teszi ezt ügyvéd, postás, mindenféle rendű és rangú ember, akiket egyetlen dolog köt össze – a színház szeretete” – osztja meg kellemes tapasztalatát velünk a Hahota frontembere.
Az ünnepi díszelőadás október 10-én, szombaton este 7 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében lesz. (ismétlések: október 11., 18. és 25-én).
Hahotások három évtizede
Akik ott voltak a kezdet kezdetén: Ölvedi Antónia, Lengyel Gabriella, Moldován Sándor, Kopacz András, Filcz Zoltán, Toldi Levente, Puskás Győző. Ők voltak a legeslegelsők, akik megértek sikert és hatóság-generálta kudarcokat. A jelenlegi jubiláló csapat pedig: Székely M. Éva, Gönczi Katalin, Ritziu Ilka Krisztina, Cseke Péter, Kelemen Barna, Szőlősi Pénzes Szilárd, Puskás Győző, és fellép „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” veterán, Ölvedi Antónia is.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A kétnyelvűsítés gátolásával dicsekszik Bretfelean
Büszkén jelentette ki Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője a székelyföldi románok hétvégén Marosvásárhelyen megtartott találkozóján, hogy sikerült megakadályoznia a kétnyelvű táblák kihelyezését a megyeszékhelyen, s már hét pert nyert ebben az ügyben.
A Maros, Hargita és Kovászna megyében élő románokat tömörítő egyesület találkozóját Marosvásárhelyen a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották, amelyen felszólalt többek között a prefektus és Claudiu Maior alpolgármester is.
Bár a magyar sajtó nem volt hivatalos a rendezvényre, a Facebookon és a Youtube-on is elérhető a Bretfelean meglehetősen hazafias hangvételű beszédéről készült videofelvétel. A helyi rendőrség vezetője kijelentette, sikerült a törvényt alkalmaznia Marosvásárhelyen, és erre biztatja a többi székelyföldi megyében élőket is.
„Hét pert nyertem meg a híres Kincses Előd ügyvéd ellen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. Ezután már csak az következik, hogy Ştefan cel Marét is lefordítsák, s kiírják, hogy Nagy István. Ezt nem hagyhatjuk. Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek. Ne feledjük, mit mondott Tudor Vladimirescu: a haza a népé, és nem a kizsákmányolóké" – hangoztatta Bretfelean, akit vastapssal köszöntöttek a teremben ülők.
A 2010. évi 155-ös számú, a helyi rendőrség megalakulásáról és működéséről szóló törvény egyébként kimondja, hogy a helyi rendőrök nem nyilatkozhatnak munkahelyükön vagy nyilvánosan politikai meggyőződésükről, és nem is vehetnek részt politikai rendezvényeken.
Lapunk kérdésére Kincses Előd elmondta, nem igaz, hogy Bretfelean már hét pert nyert volna meg, sőt, a legfontosabbat elveszítette. „Szeretném emlékeztetni Bretfelean urat, hogy elveszítette azt a pert, amelyben kértük a Benedek Lehelnek a kétnyelvű táblák kiszegezéséért kirótt 5000 lejes pénzbírság eltörlését. A döntésében a bíróság kimondta, hogy a kétnyelvű táblák nem minősülnek reklámtábláknak. Az 50 ezer lejes pénzbírságot kilátásba helyező, ezzel fenyegetőző felszólítások miatt indított büntetőpert igaz, hogy elveszítettük, de a bíróság indokai mondvacsináltak" – fogalmazott Kincses.
Peti: Bretfelean egy mintaintézményt vezet
Peti Andrástól megkérdeztük, mi a véleménye a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjének nyilatkozatáról. Az alpolgármester azt mondta, nem ismeri a szóban forgó felvételt, de elképzelhetőnek tartja, hogy Bretfelean nem intézményvezetőként, hanem magánemberként vett részt, és szólalt fel a románok fórumán. „Hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni. Szerintem a tetteket kell mérlegelni és nem a beszédeket. Tény, hogy a Bretfelean által vezetett helyi rendőrség mintaintézmény, ahova magyarországi és székelyföldi szakemberek is jönnek tapasztalatcserére" – tette hozzá Peti.
A marosvásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje, Soós Zoltán munkatársunk kérdésére leszögezte: Bretfelean kijelentése nem szolgálja a marosvásárhelyi közösség javát, és helyi közalkalmazottként a törvény betartását kell felügyelnie. „A közigazgatási törvény előírja, hogy ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot, ott kétnyelvű feliratokat kell kihelyezni. Nem lehet és nem szabad ma politikai kérdést kovácsolni a kétnyelvű táblák ügyéből. Nem a helyi rendőrség vezetőjének kell erről nyilatkoznia. Nem helyes ez, különösen nem olyan kontextusban, hogy kizsákmányolást is emleget" – mondta Soós Zoltán önkormányzati képviselő.
Paul Chinezu mint Kínai Pál?
A Maros Megyei Múzeum igazgatója arra is reagált, hogy Bretfelean Kinizsi Pált Paul Chinezuként emlegette. A szakember kifejtette, hogy Paul Chinezu nem létezett, Kinizsi Pál nevét a hetvenes években fordították le, mivel a törökellenes harc ismert személyisége volt, s csak így, románra fordítva kerülhetett be a román történelemkönyvekbe.
„Nem ez az egyetlen lefordított, és helytelenül használt név, de egyelőre sem a román történészek, sem a Román Akadémia, sem a politikusok nem merik felvállalni az igazságot, nem merik kimondani, hogy vannak olyan román nevű történelmi személyiségek, akik magyarok voltak. Egyébként is neveket nem szabad fordítani, hisz nevetséges, hogy Kinizsi Pálból Paul Chinezu lett, s ha visszafordítanánk, Kínai Pál lenne belőle" – mondta Soós.
Amint arról beszámoltunk, a kétnyelvű utcanévtáblák miatt kirobbant botrány kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt vásárhelyi szervezete áprilisban Valentin Bretfelean leváltását követelte a városházától. Követelésük nyomatékosítására tüntetést is kezdeményezett a néppárt, amelyet azonban végül nem sikerült megszervezni, mivel a városházi bizottság, amelynek a helyi rendőrfőnök is tagja, kétszer is elutasította a főtéri tüntetés jóváhagyását, helyette a félreesőbb Ligetet jelölte helyszínül. Bár a Bretfelean leváltását követelő petíciót csak az interneten több mint 2500-an írták alá, a néppárt képviselői végül elálltak a tüntetés megszervezésétől.
A helyi rendőrfőnök leváltásának szükségességét többek között azzal indokolták a kezdeményezők, hogy tisztázatlan múltbéli viszonya a volt kommunista titkosszolgálattal, hogy munkakapcsolata volt a Román Hírszerző Szolgálattal, helyi rendőrfőnökként durván megsértette a gyülekezési jogot, akadályozta a magyar rendezvények megszervezését, reklámanyaggá minősített magyar nemzeti jelképeket, s üldözte a kétnyelvűséget.
Simon Virág
Szabadság (Kolozsvár)