"Megjelent Palczer Károly Képek a szenvedés éveiből /Csíkszereda, 1999/ című önéletírása. A szerző 1958 novemberében fiatal osztályfőnök volt. Két diákja felolvasta neki egy-egy versét. Az egyik vers /Csík az én hazám/ az akkori felfogás szerint "ideológiai szempontból nem felel meg". Palczer Károly nem jelentette fel diákjait, ezért 15 év kényszermunkára ítélték. /Képek a szenvedés éveiből. Megjelent Palczer Károly memoárkötete. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./"

Okt. 23-a alkalmából részletet közöltek Palczer Károly Képek a szenvedés éveiből /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999./ című könyvéből. 1960. januárjában egyesek csak nehezen tudtak lemászni az autóról, mert lábukon, kezükön vaslánc, bilincs csörömpölt. Szamosújvárra vitték őket, az egyik teremben vagy ötvenen voltak. Reggel hattól délután ötig dolgoztatták őket. A fő étkezés hajnalban, öt órakor volt, munkába indulásuk előtt. /Palczer Károly: Palczer Károly: Képek a szenvedés éveiből. Indulás és érkezés Szamosújvárra. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

Utólag a besúgókról – sine ira et studio
Annak, aki szenvedő alanya volt – mint jómagam is – a rá állított számos besúgó tevékenységének, a bölcs Tacitus címben idézett tanácsa (Harag és részrehajlás nélkül) bizony kissé szűk érzelmi ruhának bizonyul.
Azonban azt tanácsolom magamnak, de másoknak is, mégis próbáljunk meg a besúgói tevékenység kérdéséhez, ha ez lehetséges, elfogulatlanul viszonyulni. Ugyanakkor azt sem feledve, hogy sok úgynevezett „célszemélynek” a sorsát ők is befolyásolták, megterhel(het)ték addig nem tudott vádakkal.
Szabadulás utáni rabság
A Krónikában az utóbbi hetekben, hónapokban újra napvilágra kerültek igen tiszteletre méltó nevek, akik annak idején írásban kötelezték el magukat a román politikai rendőrség, a Szekuritáté szolgálatában. Személyesen nem ismerek mindenkit a Könczei Csilla blogján említettek közül, de két személy elég közel állt (áll) hozzám, hogy nevük olvastán felkapjam a fejem.
Veress Zoltán költőről, íróról, műfordítóról és Varró János irodalomtörténészről, regényíróról, műfordítóról van szó. Már Szilágyi Domokos „leleplezése” is megdöbbentett, és tragikus sorsának bizonyára ebben (is) rejlik a magyarázata. Irodalmi és általában értelmiségi létünknek, írásaik hitelességének és hatásának olvasóik emlékezetében bizony ártottak, akárhogy igyekezzünk a magánéletet az alkotóitól különválasztani.
Az említettek valamennyien megszenvedték a nacionálkommunizmus börtöneit olyan „tettekért”, amelyeket alig tudtak vallatóik a jelentéktelenség homályából a felszínre hozni. Többnyire szintén „informátoraik” segítségével. Akárhogy is volt, kiszabadulásuk után sem voltak az akkori viszonyokhoz képest „szabadok”. Már csak azért sem, mert a Szekuritáté számára a belügyminisztérium hírhedt 70-es számú törvénye kötelezővé tette bizonyos társadalmi kategóriákhoz tartozókat (így a volt politikai elítélteket is) megfigyelni, róluk dossziét nyitni, és köréjük besúgóhálózatot építeni.
Miután Nicolae Ceauşescu megtiltotta, hogy a kommunista párt tagjait beszervezzék besúgóknak (nekik e nélkül is kötelességük volt a szocializmus vívmányait a „rongálóktól” megvédeni), a legalkalmasabbak erre a célra a megfélemlíthető, volt politikai elítéltek voltak. A családtagokat is sújtó különböző tilalmak (amelyekről azonban soha sehol nem jelent meg hivatalos irat), a képesítésnek a semmibevétele munkahelyi alkalmazásnál (már ha sikerült valahol akármilyen állást kapnia) általános volt.
A „megbízhatatlan” tanár többet nem taníthatott, az újságíró, író esetleg korrektor lehetett. Ebből a megalázó helyzetből két út vezetett a „napos oldalra”. A becsületes út a rehabilitáció volt, a másik a besúgói kötelezvény. Lehetett választani. Én például, mert szerettem tanítani, kértem a rehabilitációmat. Nem engedélyezték. A másik út nem volt számomra elfogadható. Így aztán volt, akinek sikerült rehabilitáltatnia magát, mint például Palczer Károly volt kollégámnak és „bűntársamnak”. Ő nyugdíjazásáig tanított. Dávid Gyula irodalomtörténésznek ugyancsak sikerült a rehabilitáció. Azóta is „könyves ember”, szerkesztő.
Macska-egér játék szekusokkal
Nem ismeretlen számomra sem a beszervezés alattomos, hitvány módja. Néhány évig nyugton hagytak, majd rám állítottak egy fiatal szekus tisztet, hogy szervezzen be a titkosszolgálatba. Külön írás kellene ahhoz, hogy hónapokig tartó próbálkozásának minden trükkjét előadjam. Mivel beteg feleségem és kislányom megélhetését nekem kellett biztosítanom, nem mondhattam „hős daliaként” egyenesen nemet. Macska-egér játék volt, de nem mehetett az idegeimre.
Cselvetéseit más beavatása nélkül, magam kerültem el. Hónapok teltek el a „találkákkal”. Volt benne csábítás és volt fenyegetés, zsarolás és utazási lehetőség (húgomhoz, Magyarországra), jó állás kijárása és rehabilitáció. Amit akarsz. Aztán abbahagyták, többet nem kísérleteztek velem. Akik ezt nem bírták cérnával, azok csapdába estek. Mint az említettek is.
Mert az a mai, viszonylag fiatal olvasó, aki nem élt abban a rendszerben, vagy még gyerek volt, nem tudhatja, mit jelentett a diktatúra. Annak elbeszélni sem lehet, mert azt fogja mondani, hogy a személyes gyűlölet túlzásra késztet. És nagy százalékban vélekednek úgy a szerencsétlenek, hogy jobb volt akkor élni. Persze már akinek! (Azt azért tegyük hozzá, hogy azt a rendszert ugyan nem ismerték, de ismerik a mai nyomorúságunkat, különösen az állástalan vagy alulfizetett fiatalok.) Emberkaméleonok Nyilván mindenkinek, Veress Zolinak is, a már túlra költözött Varró Jánosnak is megvan a maga története, amelyet Zoli, ha röviden is, de becsülettel elismert és megmagyarázott (talán jobb lett volna a „leleplezés” előtt). Varró János ezt nem tette meg, önéletrajzi visszaemlékezésében (Erdélyi sorsvallató – Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása, Kecskemét, Korda Kiadó, 2008) sem. Kár.
Nem árt azonban a történtekhez azt is hozzátenni, hogy igen sok esetben a „tolvaj kiált tolvajt”. Naponta vagyunk elképedt tanúi annak, hogy mennyi emberkaméleon szaladgál jobbra érdemes hazánkban. Én nem találtam túlzásnak a budapesti Terror Háza „nyilas testvér” átöltözését harcos kommunistává. Nálunk sincs másképp.
Volna a Krónikában olvasott két íráshoz, a Bereczky-Veress Bíborkáéhoz és a Szőcs Gézáéhoz kapcsolódó véleményem, elvi problémám. Az csak természetes, hogy szeretjük szüleinket, akik védtek és támogattak mindenkor minket, olykor saját életminőségük rovására is. Már az esetek többségében. Persze van kivétel is, például amikor apa jelent a fiáról, még ha „paródiába illő módon” is.
Ez ugyanis megbocsáthatatlan aljasság, és az írott, valamint bármelyik íratlan törvénynek ellentmond, tisztelt Szőcs Géza úr. Bereczky-Veress Bíborka édesapjának – bár nyilván jólesett neki – nincs szüksége arra, hogy gyermeke az ő személyes elszámolnivalójába avatkozzék, sőt nem is ajánlott, az elfogultság miatt.
Persze a pozitív elfogultságra gondolok. Próbáljuk megérteni, hogy ez csakis magánügy. Szőcs Géza pedig ne akarjon – nagylelkűen – apjának, aki emlékezetem szerint minden alkotó kemény, szigorú, olykor gunyoros bírálója volt, menlevelet adni. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy ő akarja helyrehozni apja – enyhén szólva – hibáját. Szőcs István vállalt valamit, amit eddig gondosan eltitkolt. Ez – lásd fentebb – szintén csakis rá tartozik. Szőcs Géza a múlt rendszer üldözöttjeként elhagyta hazáját, hogy távolról tegyen érte, majd hazajött, itthon folytatni kinti tevékenységét népe javára. Ez dicséretes, ez tartozik rá, és nem az apja múltjába avatkozni.
Esterházy Péter Javított kiadás (Budapest, 2002) című könyve zárómondatainak egyikével fejezem be: „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult, és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt”.
Puskás Attila
A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

A vád (Egy megfigyelt család 5.)
Fábián Márton százados, a Belügyminisztérium 0421-es marosvásárhelyi katonai egységének securitatés bűnügyi vizsgálótisztje 1959. augusztus 20-án adta át a Kolozsvári Katonai Törvényszék ügyészének a vádindítványt. A bűnügyi kivizsgálás dossziéja az 1959/348-as számot viseli.
Eszerint 11 ember ellen emeltek vádat, sorrendben: Puskás Attila, Bereczk Lajos, Lőrinczi János, Palczer Károly, Kovács Gyula, Kovács Dénes, Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László. Az utóbbi öt diák. János László Brassóban járt iskolába, négyen a Csíkszeredai Vegyes Líceum XI.-es, végzős tanulói.
Macskási Pál hadbíró a következő büntetéseket osztotta ki: Puskás Attila 20 (plusz 10) év kényszermunka, Bereczk Lajos 8 év javítóbörtön, Lőrinczi János 7 év javítóbörtön, Palczer Károly 15 év kényszermunka, Kovács Gyula 8 év javítóbörtön, Kovács Dénes 4 év javítóbörtön, Sántha Imre 7 év javítóbörtön, Vorzsák János 7 év javítóbörtön, Zsók László 6 év javítóbörtön, János László 3 év javítóbörtön, Szőcs László 5 év javítóbörtön. Valamennyi ítélet a Btk. 209-es cikkelyének 1/a), illetve a 305-ös cikkely 3. bekezdésének c) pontján alapult.
Az elkövetett „tettekhez” képest valamennyi súlyos büntetésnek számított. Mint ahogy az várható is volt, Palczer Károllyal ketten szabadultunk ki utoljára. Én 1964. augusztus 3-án, Palczer augusztus 4-én annak a közkegyelemnek a következtében, amellyel végül minden politikai elítélt hazamehetett. Nincs terünk arra, hogy valamennyi elítélt társam vádiratával foglalkozzam, a magamét is csak röviden ismertetem. Csupán a tragikum és a nevetségesség vegyes érzelmeivel lehet hozzájuk viszonyulni. Tehát lássuk!
A nacionalizmus a burzsoázia ideológiai és politikai fegyvere – kezdi Fábián, mintegy megadva a hangot a továbbiakhoz. Majd így folytatja: Amelynek igazi célja a különböző nemzetiségű dolgozók közötti gyűlölet szítása, hogy ezáltal egyik nemzet uralkodását megerősítse a másik felett. (Mennyire igaza van. Napjainkra is érvényes! – P. A.) Miután apámat mocskolja kegyetlenül (kell a „gyökér!” – P. A.), „ellenforradalmi” tevékenységemet visszavezeti az egyetemig, majd szerinte azzal a szándékkal jöttem a Magyar Autonóm Tartományba, hogy a székelyek között terjesszem a nacionalizmust és a sovinizmust. Ellenséges „szervezett” (!) beszélgetéseket folytattam Bereczkkel, Lőrinczivel és Palczerrel. Majd az ’56-os események bekövetkeztekor ez rendszeressé vált Bereczk Lajos otthonában. Fő téma, hogy Romániában a magyar nemzet felszámolása folyik. Ennek tudatosítására a diákok körében a magyar nyelv és irodalom órák alkalmasak. Puskás pontos utasításokat adott Lőrinczinek, hogyan tanítsa a magyar irodalmat. Ugyancsak az ő kezdeményezése, hogy 1957-től március 15-ről előadásokat tart a tanulóknak. (Nem igaz, már 1956-tól! – P. A.), 1959 tavaszán nacionalista-soviniszta népi balladákat, majd a Gábor Áron-színdarabot (megjelent 1945-ben? Téves! – P. A.) próbálták. Gyalázták a Szovjetuniót, várták az ellenforradalom átterjedését Romániába. Puskás Október 23. című ellenforradalmi versét Lőrinczi lakodalmán, 1956. november 4-én hajnalban olvasta fel. Utána a magyar és a székely himnusz eléneklésével vetettek véget a lakodalomnak. (Ekkor támadtak orvul Magyarországra a szovjet csapatok. – P. A.)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezzünk – 1956
Nem haltatok meg hiába
És több mint három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött "ellenforradalom" néven volt ajánlatos említeni.
1956-os különszám
Emlékezzünk – 1956
Hatvan éve történt. És több mind három évtizeden át a vasfüggönyön belül csak a hóhérai által homlokára sütött „ellenforradalom” néven volt ajánlatos említeni. Igazából csak a mártír-miniszterelnök, Nagy Imre és társai újratemetése, s a kommunista rendszerek 1989-ben bekövetkezett összeomlása után kezdte megtalálni helyét abban a Pantheonban, amit „a nemzet emlékezete”-ként szoktunk emlegetni. Kezdtek hozzáférhetővé válni a tények, amelyeket szorgos történészek elénk tártak, évről évre, sőt évfordulóktól függetlenül megemlékeztünk az 1956-os magyar forradalomról és a leverését követő megtorlásokról, azok hőseiről és áldozatairól, emlékművek, emléktáblák kerültek Magyarország-szerte, de a határokon túl is, amelyeknél meg- állhatott a járókelő, és egy szál virágot helyezett el a kegyelet jeléül. A Szabadság olvasói is sok mindenre visszaemlékezhetnek mindebből: Gál Mária interjúira az október 23-i évfordulónak szentelt első számból, Gagyi Balla István közleményeire a Bolyai Egyetem 1956. októberi napjairól, a Kolozsvár magyarsága által megélt forradalmas napoktól, Fülöp Sándor, Palczer Károly és mások visszaemlékezéseire, Kusztos Endrének a forradalom napjaiban Budapesten készült rajzaira Sümegi György közleményében – és ez csak néhány cím a sokból. Csakhogy a „nemzet emlékezete” két elemből tevődik össze: az egyik az, amit az írott történelem tartalmaz, könyvtárakból, levéltárakból elő- került, feltárt és feldolgozott dokumentumok, tanulmányok, könyvek ma már könyvtárnyivá sokasodott anyaga. A másik viszont az, amit apáról fiúra adnak tovább a nagy időket is átélt emberek, a „maradvák számára” – ahogy egy 18. századi erdélyi emlékíró megfogalmazta. A múltban történtek áthagyományozásának ez az eleme azonban közel három és fél évtizeden át nem működött, nem működhetett. Sokszor még a családtagjaink előtt is hallgatnunk kellett arról, amit átéltünk – nem feltétlenül a szabaduláskor aláíratott „hallgatási nyilatkozat” megszegésének következményeitől tartva, hanem szeretteinket kímélve a lelküket még utólag is megviselő „tudás”-tól. Negyedszázada is elmúlt, hogy ez a tilalom (félelem) is elmúlt, akárcsak a múlt tudós kutatói elé állított tiltás. Unokáink már olvashatják, hallgathatják az 1956-ról szóló történeteket, nézhetik a TV-ben a filmeket. De vajon pótolhatja-e ez a „nemzet emlékezeté”-ben a sok évtizedes kiesést, a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseményéről való kényszerű hallgatást, a lélekgyilkoló hamisítást? Történelmünk másik nagy eseményével, az 1848-as forradalommal és a szabadságharccal való összehasonlítás ebből a szempontból is magától kínálkozik. Világos után még tíz évnek sem kellett eltelnie, és megbukott a szabadságharc leverését követő Bach-rendszer, s elődeink elődei joggal mondhatták a költővel: „…megadhatjuk a bért,/ Áldozhatunk könnyel a kiontott vérért.” De a szovjet tankokkal eltiport ’56-os magyar forradalom után több mint három évtizeden át nemzedékek éltek hallgatásban és hazugságban. Október 23-a mostani kerek évfordulóján – de attól függetlenül is – fel kell tennünk a kérdést: vajon meglelte-e igazi helyét a nemzet emlékezetében az, ami 1956-ban és ami azután történt? Vajon a megemlékezés, a kegyelet aktusai át tudták-e törni a hallgatás falát, a napjainkban felnövekvő nemzedékben a rendszerváltást követő idők megannyi más irányú kihívását? Tudunk-e ma úgy ünnepelni, hogy az ünneplés ne csak egy megható pillanat, ne bizonyos polgári kötelességek „letudása” legyen? Hanem illeszkedjék bele a „nemzet emlékezete” helyreállításának abba a folyamatába, amely nélkül jövő nem építhető. Mert a múlt – ahogy valamikor Mikó Imre írta – „…nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” És nem mindegy, hogy a jövő – a mostani fiatalok és az ezután következő nemzedékek jövője – a túlélésé avagy a megmaradásé lesz.
Dávid Gyula Szabadság (Kolozsvár)

Puskás Attila börtönévei (Megtorlás Erdélyben)
Különös hadbírósági tárgyalásra került sor 1959. szeptember 16-án. A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke marosvásárhelyi kiszállásán a mellényszabóból „hadbíró őrnaggyá” avanzsált Macskási Pál vezette tanács a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium – ma Márton Áron nevét viseli – hat tanárának és öt diákjának perében hozott ítéletet.
1959. április 13-ával kezdődően a Securitatéhoz kerültek Sántha Attila gimnazista rendszerellenes versei. Először a diákokat tartóztatták le, majd június 6-a és augusztus 7-e között sorra kerültek a tanárok, akiket a magyar forradalom idején tanúsított „ellenséges” magatartással vádoltak. Az elsőrendű vádlott Puskás Attila volt, aki 1931. augusztus 9-én született Kolozsváron, és letartóztatásának időpontjában – 1959. május 12. – Csíkdánfalván természetrajzot tanított. A bűnjel, a corpus delicti, az Október 23 című verse volt, amelyet 1956 novemberében Lőrincz János tanártársa esküvőjén szavalt el. Ezután egypercnyi csenddel adóztak a szabadságharcban elesettek emlékének. Ezért „a társadalmi rend elleni szervezkedés” mellett „tiltott kiadványok, többek között saját ellenforradalmi verseinek terjesztésével” is vádolták. A vádirat szerint Puskás Attila a magyar forradalom leverése után vádlott-társaival elhatározta: többet nem néznek szovjet filmet, tiltakozásul, amiért a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. A vád szerint: Puskás Attila 1957. március 15-én, a díszgyűlés alkalmával, „eltorzítva”, „a szocialista rendszerrel szemben állóan mutatta be az 1848–49-es magyar forradalom kitörésének jelentőségét”. Telve nacionalista és soviniszta eszmékkel, megszerezte az 1943-ban, a Horthy-rendszer idején kiadott Gábor Áron című színdarabot, amelyet tanulmányozásra átadott diákjainak, célja a színdarab bemutatása volt.
A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke a Btk. 209. szakasza 1. pontja és a 325. szakasz előírásai alapján az 1959. szeptember 16-án kihirdetett ítéletében Puskás Attilát 20, Palczer Károlyt 15, Bereczk Lajost és Kovács Gyulát 8–8, Lőrincz Jánost 7, Kovács Dénest 6 év börtönbüntetésre ítélte. Mindannyian tanárok voltak. Az öt diák büntetése: Sántha Imre – későbbi neves keramikus – 7, Szőcs László 7, Vorzsák János 7, Zsók László 6, János László 3 év börtön.
1996 szeptemberében Puskás Attilával a szamosújvári börtön földalatti kazamatáiban térdig vízben készítettem tévéfelvételt: a magánzárkákban, az úgynevezett „izolare”-ban az átható nedvesség csontig hatolt, átjárta a rabruhát, nappalra felhúzták a falra a priccset, nem szabadott leülni, csak minden két napban adtak egyszer ételt. A cél: a politikai foglyok fizikai megsemmisítése. Goiciu Petre, a szamosújvári börtön szadista parancsnoka azzal fogadta a rabokat: innen csak borítékban fognak szabadulni! Vagyis: levélben értesítik a hozzátartozókat a halálukról. Puskás Attila a szabadulásáig, 1964. augusztus 3-ig a szamosújvári börtönben raboskodott. Akkor az Amerikai Egyesült Államok nyomására a politikai foglyok nagy részét szabadon engedték. Fontos hangsúlyoznunk: Romániában nem volt közkegyelem, csak a büntetés le nem töltött részét engedték el. Még 1966 után is folytak a politikai indíttatású bebörtönzések.
Puskás Attila szabadulása után Sepsiszentgyörgyön talált menedéket. A Háromszékben folytatásokban megjelenő, családja és saját maga „nótáztatásáról” szóló sorozata alulírottnak igazi olvasmánycsemege. Még akkor is, ha ismerem, áttanulmányoztam periratát, őrzöm az Október 23 című verse rekonstruált példányát, a család históriáját: mint a hófehér gyolcson a vér, a megszenvedett élet hitelessége süt át minden során! Ismerem természetrajzi munkáit. Főművének a Csáky Ernővel és dr. Rajnai Zoltánnal közösen írt, 2012-ben Budapesten megjelent Puskás Tivadar, a nagy magyar feltaláló című kötetét tartom. Ebben állít méltó emléket Gyergyóditróból származó nagy ősének. A magyar forradalom leverésének 60. évfordulóján a Puskás Attila által utólag rekonstruált verstöredékét mellékeljük.
Október 23 A népek Dávidja Góliátra támadt, megrázta ólmos szolgaláncait, a holt bálványra sújtott, s robajjal zuhant hazug tekintély, hála, hit. Akit temetnek, tudta-e sorsát? (Az elgázolt kislány halott.) Rejtett-e szívében – alvadt vére már – a diák egy gyáva szólamot? (…) De itt csak a képzelet mereng s fegyvertelen forrt az indulat, sóhajba oszlik vágyunk, s a tett félúton marad, a zsarnok gyötrelmeinken nevet. Testvéreim, ránk tekintsetek! Hitványabb anyag mi sem vagyunk. Ma üdvözlet nektek, bátor magyarok! (holnap talán már nem szólhatunk). De most minden némuljon el, a nem méltó ne köpje átkát. Vackába bújjon szétrohadni, kit most szent tűz nem hevít, ezer évig urát szolgálja, tűrjön, mert tűrni tud, messzebb ne lásson, mint önmaga, ne érdekelje, hova jut.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)