Nyitott Akadémia Pál Ferenccel Marosvásárhelyen!
A legnépszerűbb magyar előadó sorsról és önismeretről mesél
Novemberben a magyar pszichológiai ismeretterjesztés újabb legendás alakja érkezik a Nyitott Akadémia sorozat keretében Marosvásárhelyre.
Pál Ferenc nevét sokan már Erdélyben is ismerhetik az internetről, ahol az aktuális sikerfilmeket megszégyenítő sebességgel terjednek előadásai, illetve a Magyar Televízióban is nagy népszerűségnek örvend Mikor gyermek voltam című sorozata.
Pál Ferenc (vagy ahogy a legtöbben szólítják: Pál Feri) római katolikus pap és mentálhigiénés szakember. Pályafutása kezdete óta minden héten előadásokat tart lélektani, spirituális témákban, melyeket kezdetben csak néhány tucat érdeklődő látogatott, ma már azonban a Millenáris Park ezerfős nagytermébe sem férnek be azok, akik élőben szeretnék őt meghallgatni. Talán az sem véletlen, hogy idén augusztusban a magyar állam Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntette ki tevékenységéért.
Vajon mi lehet kirobbanó népszerűségének titka? Többek között talán az, hogy Pál Feri személyében egy mélyen érző és gondolkodó lelki vezető és egy végtelenül szórakoztató clown találkozik – ha nem lenne pap és mentálhigiénés szakember, stand up komikusként is megkereshetné a kenyerét fergeteges humorával. Előadóként istenáldotta tehetség: eredeti gondolatait képes a legegyszerűbb szavakkal tolmácsolni hallgatói felé, így nemcsak a művelt, iskolázott közönség, de mindenki számára élményt jelentenek ezek a találkozások. Legfőképp azért, mert Pál Ferenc közvetlenül az érzésekre hat előadásmódjával, azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek valóban belülről foglalkoztatnak bennünket, és ezekre mélyen átélhető válaszokat ad. Óriási személyes varázsa van, ezért nem ritka, hogy előadásai után sokan meg szeretnék ölelni, vagy legalább megfogni a kezét. Ami pedig a legérdekesebb: hallgatóságának csupán a fele vallásos ember. Városunkba is mentálhigiénés szakemberi minőségében érkezik, tehát semmiképpen se prédikációra számítsanak azok, akik jegyet váltanak a rendezvényre, hanem pszichológiai- spirituális előadásra.
Pál Ferenccel Marosvásárhelyen november 9-én este 7 órakor a Maros Művészegyüttes előadótermében találkozhatunk. Téma: sors és önismeret. A helyszín korlátozott befogadóképességére való tekintettel a jegyeket érdemes időben megvásárolni, hiszen hely hiányában sajnos Vekerdy Tamás októberi előadásáról is sok érdeklődő maradt le.
Jegyek kaphatók a marosvásárhelyi Kulcslyuk könyvesboltban, a Kossuth u. 5-ben.
Dr. Kádár Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

Pál Ferenc varázslatos előadása a marosvásárhelyi Nyitott Akadémián
A lélek dolgai iránt érdeklődő közönség számára nagyszerű hír, hogy tavalyi felejthetetlen előadásai után közkívánatra visszatér Erdélybe sokak kedvence, Pál Ferenc, és november 28-án Marosvásárhelyen is találkozhatunk a neves magyarországi pappal és mentálhigiénés szakemberrel.
Pál Ferenc – vagy ahogy a legtöbben szólítják, Pál Feri – pályafutásának kezdetétől heti rendszerességgel tart lélektani témájú előadásokat, melyeket eleinte csak néhány tucat érdeklődő látogatott, mára azonban személye minden kedden megtölti a budapesti Millenáris Központ ezerfős színháztermét, és számos érdeklődő hely hiányában még ebből az óriási térből is kiszorul. Ami pedig a legérdekesebb: a hallgatóságnak csupán a fele vallásos ember.
Vajon mi lehet Pál Ferenc példátlan népszerűségének titka? Bár ezt a SOTE Mentálhigiéné Intézete szociológiai vizsgálat keretében is kutatta, tisztelői a kérdésre tudományos elemzés nélkül is képesek válaszolni.
Pál Feri tiszta forrás. A legegyszerűbb szavakkal képes mély spirituális összefüggéseket megvilágítani, és azokat nemcsak érthetővé, de átélhetővé tenni. Sosem elégszik meg olcsó, közhelyszerű magyarázatokkal – ha valamivel foglalkozni kezd, annak a mélyére ás. Nagy hatású, rendkívül karizmatikus előadó, ezért nem ritka, hogy előadásai után sokan meg szeretnék ölelni, vagy legalább megfogni a kezét. Egyébiránt, ha nem volna pap és lélektani szakember, stand up komikusként is megkereshetné a kenyerét, olyan fergeteges humora van.
Tevékenységéért a magyar állam tavaly Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntette ki.
Idei előadásának címe: A szorongástól az önbecsülésig. Felmérések szerint a magyar társadalomban tömegeket érintő probléma az önbecsülés, az önbizalom hiánya, ami az egész életünkre negatív hatással van. Noha ez sokszor nem látszik rajtunk, mert minden lehetséges eszközzel igyekszünk leplezni, a legtöbben a lelkünk mélyén nem hiszünk abban, hogy értékesek és szerethetők vagyunk. Jó hír azonban, hogy ezen a téren viszonylag kevés munkával igen jelentős változásokat tudunk elérni – már csak azért is, mert az alacsony önbecsüléssel rendelkező ember minden esetben sokkal értékesebb, mint ahogyan önmagát látja. Ha a személyiségünknek eléggé szilárdan a részévé tud válni az a meggyőződés, hogy alkalmasak vagyunk az életre, képesek vagyunk szeretni, és biztos, hogy az élet jó dolgokat is tartogat számunkra, akkor ez minden helyzetben nagyon sokat segíthet nekünk. Idáig pedig el lehet jutni – hogy miként, azt november 28-án a Kultúrpalotában hallgathatjuk meg Pál Ferenctől.
Tavalyi óriási vastapsot kapott Marosvásárhelyen – a szervezők ígérete szerint idén talán még nagyobb élményre számíthatunk. A lélektani témájú előadás vallásos és nem vallásos emberekhez egyaránt szól.
A Nyitott Akadémia helyszínen felállított standján számos pszichológiai témájú újdonság mellett kedvezményes áron meg lehet vásárolni Pál Ferenc könyveit is, melyeket a szerző kérésre szívesen dedikál.
A november 28-i előadásra jegyek elővételben kaphatók a Kulcslyuk könyvesboltban, a Kossuth utca 5. alatt.
Dr. Kádár Annamária
Népújság (Marosvásárhely)

A sós leves és az önbecsülés
Bizony, legtöbben gyatrán állunk az önbecsüléssel – ez derült ki Pál Ferenc népszerű pap és lélektani szakember szerda esti, A szorongástól az önbecsülésig című előadásából, amelyre a Nyitott Akadémia sorozat keretében került sor. Pál Feri, ahogyan mindenki emlegeti, nem először járt Marosvásárhelyen, de a stand-up comedyre jellemző fergeteges humorával ezúttal is annyi embert vonzott, hogy zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme. Emberközeli stílusának és előadásmódjának köszönhetően a közönség nagyon jól szórakozott, a teremben ülők bizony gyakran magukra ismertek a poénos élethelyzetekben, amelyekkel a magyarországi szakember illusztrálta mondanivalóját.
Lélektani szakemberként a fő célom, hogy segítsek az embereknek az önbecsülésük megszerzésében, a többi problémára már maguk is találnak megoldást – fogalmazta meg munkásságának lényegét Pál Feri, aki Virginia Satirhoz, a családterápia nagymeste-réhez hasonlóan állítja, az önbecsülésnek döntő jelentősége van abban, hogy kapcsolatainkban – legyen az férj–feleség, szülő–gyerek, főnök–beosztott – megfelelően tudjunk viselkedni és elégedettek tudjunk lenni az életünkkel – állítja a szakember, aki az önbecsülést egy háromlábú vaskondérhoz hasonlította, amelyben egyszer szappant főznek, máskor pörkölt készül benne, néha pedig trágyatárolásra használják. A lényeg, hogy éppen mi van benne és mennyire van tele.
De sós ez a leves!
– mondja a férj, amikor megkóstolja felesége főztjét, mire a feleség, annak függvényében, hogy hogyan áll az önbecsüléssel, négyféleképpen reagálhat – ezzel a példával illusztrálta Pál Ferenc azokat a reakciókat, amelyek hasonló helyzetben születnek, ha az embernek nincsen megfelelő önbecsülése. Virginia Satir négy kommunikációs stílust figyelt meg, amelyeket az emberek a visszautasítástól való félelmükben használnak. Az az ember, aki fenyegetve érzi magát, de nem szeretné, hogy mások észrevegyék a gyengeségét, ezek mögé próbál rejtőzni. Előfordul, hogy támadásba lendül, mondván, lehet, hogy sós ez a leves, de amit te készítettél a múltkor, az egyenesen a disznóknak való volt. – Egy mondatot, amely valójában a realitást képviseli, hiszen tényleg sós az íze a levesnek, az illető támadásként éli meg, ha nincsen önbecsülése. Megtámadva érzi magát és visszatámad – fogalmazott a lélektani szakember, aki a poén kedvéért megjegyezte, amikor az előadás közben megcsörrent egy telefon, ő is gondolhatott volna arra, hogy nem eléggé érdekes a mondanivalója, holott lehet, hogy a nézőt éppen halaszthatatlan ügyben keresték.
Egy másik, szintén túlzásnak számító, de sajnos valós, lehetséges reakció az engesztelés, azaz a feleség sírva fakad, és szinte elnézést kér a férjétől, hogy ennyire nem ért a főzéshez, éppen hogy ki nem mondja, hogy a férfi nála jobbat érdemel.
– Inkább magára vállal mindent, csak ne bántsa tovább a másik – hangzott el a következtetés. A harmadik stílus az okoskodó, vagyis a feleség filozofálni kezd a só minőségéről, a különféle sóféléknek a leves ízére való hatásáról. – Okoskodásba kezdek, mert félek, hogy kiderül, béna, hozzá nem értő vagyok, ezért okos gondolatokkal próbálom ezt palástolni – jellemezte ezt a reakciót Pál Feri. Végül pedig nem ritka, hogy a háziasszony inkább eltereli a szót, mintha nem is hallaná férje megállapítását, elkezd beszélni például a gyerekekkel kapcsolatos dolgokról.
– Virginia Satir szerint érzelmileg megterhelő helyzetekben az emberek 95 százaléka hajlamos a fenti négy kommunikációs stílus valamelyikét magára ölteni – vonta le a következtetést Pál Feri, és a teremben ülők mosolyogva értettek egyet vele, hiszen a hallgatóság között valószínűleg nem volt olyan, aki legalább egyik élethelyzetben ne ismert volna magára.
Valóságnak tartjuk, ami nem az, és nem tartjuk annak, ami az
– ez a két dolog okozza az emberek életében a két legfőbb nehézséget – idézte a dalai lámát Pál Feri, aki szerint az emberek nagy részére jellemző, hogy szorongásban, szégyenérzetben élik életüket, mivel csökkent értékűnek tartják magukat. – Egyrészt valóságnak tartjuk, ami nem az, vagyis elhitetjük magunkkal, hogy ügyefogyottak, bénák, semmirevalók vagyunk, ha valamibe belekezdenénk, akkor azzal kezdjük, hogy úgysem tudjuk megcsinálni. Másrészt pedig nem tartjuk valóságnak, ami az, vagyis nem látjuk, hogy ügyesek vagyunk, hogy sikereket érünk el. Amikor pozitív dolgok történnek velünk, arra összpontosítsunk, és azt tartsuk valóságnak! Bízzunk magunkban és ne higgyünk magunknak. Azoknak higgyünk, akik szeretnek bennünket és meglátják az értéket bennünk – tanácsolta hallgatóságának a lélektani szakember.
Emberek, akik kérik a pofonjaikat
Pál Feri szerint vannak emberek, akik az életben újra és újra bejelentkeznek a pofonjaikért, és meg is kapják. Ha úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk elég értékesek, nem becsüljük magunkat, akkor ez három irányba viheti a cselekvéseinket. Például ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan azt szeretnénk, ezzel megerősítenek elképzelésünkben, hogy csökkent értékűek vagyunk, és újra és újra elkönyveljük, hogy ilyen mostoha az élet, nincs amit tenni. Vagy ha nem is rossz szándékkal, de visszautasítás ér, dühösen visszavonulunk és eldöntjük, hogy soha többet nem állunk szóba az illetővel. – Elkezdünk önkéntes száműzetésbe vonulni, dacból nem próbálunk ki semmi újat, nem kezdünk bele semmibe, vagyis megpróbáljuk elkerülni az olyan helyzeteket, amelyek megbéníthatnak – magyarázta. Pál Ferenc szerint a harmadik irány, hogy az ember rettenetesen kritikussá, bántóvá válik másokkal szemben. Ha ő kicsinek és szerencsétlennek érzi magát, a másikat kezdi pocskondiázni, és ez enyhülést jelent számára. Állítását egy lány példájával illusztrálta, akit a barátnője nem kér fel, hogy legyen az esküvői tanúja. A lány elmegy végül az esküvőre, de sértődöttségét úgy éli ki, hogy kritizálni kezdi az ételt, a zenét. Az önbecsülés nélküli ember másokról nem mond pozitív dolgokat, mert úgy gondolja, ezzel önmagát kicsinyíti – állítja Pál atya.
Dicséretek nélkül nem vagyunk értékesek?
Az előadó szerint az önbecsülésnek, amely nem egyenlő az önbizalommal és az önértékeléssel, több formája van. Az egyik, amikor az külső forrásokból táplálkozik, vagyis próbálunk mindenkinek a kedvében járni, hogy mások dicséretét, elismerését elnyerjük. Az ilyen ember addig van jól, amíg dicsérik, de a dicséret előbb-utóbb elfogy. A másik, az életélvező, akinek van belső önbecsülése ugyan, de sok esetben nem teremt magának alkalmat arra, hogy a tehetségei kibontakozzanak. Előfordul viszont az is, hogy valakinek semmiféle önbecsülése nincs. Például a feleség kerti partit szervez, vásárol szalonnát, és kéri a férjét, kóstolja meg, ízlik-e. A férfi megkóstolja, mondja, hogy jó, de a háziasszony tovább faggatja: biztos ízlik? – faggatja. Erre a férfi megjegyzi, valójában lehetne kissé jobb íze a szalonnának, mire a felesége kifakad, ő tudta, megmondta, hogy nem elég jó. A vendégeknek hiába ízlik, az ő estéje tönkrement – mutatott rá a lényegre Pál Ferenc.
Merjünk dicsérni és elfogadni a dicséretet
A szakember arra int, merjünk cselekedni és kockázatot vállalni, még akkor is, ha azt gondoljuk, úgysem sikerül, mondjunk pozitív dolgokat másokról, építsünk fel hiteles kapcsolatokat, merjünk dicsérni és elfogadni a dicséretet, hiszen nem a dicséretektől leszünk beképzeltek, hanem attól, hogy az önbecsülés hiányát próbáljuk mindenáron pótolni – tanácsolja Pál Feri azoknak, akik önbecsülési problémákkal küzdenek.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

A Prima Primissima díjas Feri atya az önbecsülés fontosságáról
A Prima Primissima díj idei közönségdíjasa, a budapesti Pál Ferenc római katolikus pap, azaz Feri atya három erdélyi városban tartott előadást nemrég. A Nyitott Akadémia rendezvénysorozatába illeszkedő programok számos hallgatót vonzottak Székelyudvarhelyen, Kolozsváron és Kézdivásárhelyen is.
A neves római katolikus lelkipásztor és mentálhigiénés szakember Kolozsváron A szorongástól az önbecsülésig, a másik két helyszínen pedig Elégedetten az élettel című előadásával lépett az érdeklődők elé. Pál Feri Erdélybe is olyasmiket hozott, amikkel – hitvallásával egybecsengően – a teljesebb élet éléséhez ad kapaszkodókat.
Csodálni az embert és tanulni tőle
Sokan hirdetnek ma ilyesmit, de az ő előadásainak résztvevői talán érzik: Pál Ferenc nem az üres frázisokat puffogtató, önmagukat reklámozó, pénzre hajtó nagyotmondók egyike. Sok humorral fűszerezett, könnyed előadói stílusával feloldani igyekszik a szorongást. Mert így talán könnyebb szembe nézni a saját tükrünkből visszatekintő személlyel. Pál Feri kétségtelenül sokat tud az emberről, de könyvekből szerzett tudását személyes tapasztalatai kerekítik igazán ki. Amint azt több interjúban is kifejtette: nem volt éltanuló és nem élt szorongástól mentesen gyermek- és ifjúkorában. Az önismeret és igazi önnevelés felé a sport által tette meg az első lépéseket.
Aktív, majd főállású magasugró, a magyar atlétikai válogatott tagja, 1987-ben országos bajnok volt. Ezt a sportéletet szakította meg az újabb szerelem: az Istennel való mind mélyebb kapcsolat. „Önazonosságom kikezdhetetlen része, hogy pap vagyok” – fogalmazott egy interjúban. Teológiai tanulmányai és papi szolgálata (1996-ban szentelték pappá) során aztán mind közelebb került az emberhez, akit azóta is csodál és tanul. „Ha valamit kaptam Istentől, akkor ebből a lehető legtöbbet tovább kell adnom, hiszen egészen biztos, hogy nem magamnak kaptam” – mondta.
Önbecsülés egy sebzettségvezérelt világban
Úgy fogalmazott, szeretne nagyon az életről szólni és ezért az élet többféle dimenzióját érinti: a spirituális, a lélektani, a szociális és a szociálpszichológiai dimenziót, s ezeket igyekszik összefüggésbe hozni egymással. Azt is hangsúlyozza, hogy a több száz fős tömeg előtt zajló beszédek számára is nagy kihívást jelentenek, hiszen úgy szeretne szólni, hogy a tömeglétezés dimenzióját átélők is rá tudjanak találni a személyes valóságukra.
Pál Ferenc
1996-ban szentelték pappá Esztergomban. Budapest különböző kerületeiben végzett és végez papi szolgálatot. 2005-től a SOTE Mentálhigiéné Intézet tanára. Létrehozta a Teljes Életért Közhasznú Alapítványt, majd munkatársaival együtt mentálhigiénés szolgálatot szerveztek és működtetnek szerteágazó tevékenységi területeken, a testi, lelki, szellemi, szociális és spirituális jólét előmozdítása, fejlesztése érdekében. Rendszeresen tart előadásokat az országhatáron innen és túl.
Több rádiócsatornán jelentkezik heti önálló műsorral. Eddig négy könyve jelent meg, és közel húsz kötetben olvashatók írásai.
„Hogy a tömegben is rátaláljanak az arcukra, személyiségük igazi mélységére. Még ezer ember között is létre lehet hozni a bizalomnak azt a világát, ahol az életvitel tekintetében fontos információk át tudnak menni. Különben hiába van meg az információ, ha nem fejti ki hatását” – Pál Feri sajátos, magával ragadó stílusa tehát erre mutat. A kolozsvári előadás során is tisztán érződött mindez. Számos életbeli és saját papi szolgálatából vett példával igyekezett rámutatni, hogy a különféle sebek és zavarok miként képesek akadályozni kapcsolatainkat és munkánkat.
A sebzettségvezérelt, a „bízzunk magunkban, de ne higgyünk magunknak!” jelszavú, realitásvesztett élet jellemzőinek számbavétele után Pál Feri a reálisan pozitív önbecsülésre jutás alapjához vezette hallgatóit. Annak felismerésére, hogy „van bennünk valaki/valami kikezdhetetlenül értékes, valaki, aki sokkal több, mint amit valaha is reméltünk”. Ezt a kincset az emberi élet egyik alapértékének számító reálisan pozitív önbecsülés képes feltárni. Ezért alapvetően fontos a helyes önbecsülés tanulása, gyakorlása, élése.
„Az önbecsülés a legalapvetőbb viszony saját magammal. Ha birtokolom, jó társasága vagyok magamnak” – mondta Pál Feri, majd ismét számos példával világította meg a helyes önbecsülésre jutás sokak számára cseppet sem egyenes útját. „Életbevágóan” fontos kérdések voltak tehát terítéken, de hogy az elénk tartott tükörbe nézés nem fájt nagyon, az azért is lehetett, mert a tükröt egy olyan ember tartotta, akinek beszédén, gesztusain, egész lényén átsütött a benne elemi erővel élő önzetlen és nagyon érzékeny szeretet. A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntetett Pál Ferit ez „hitelesíti” a leginkább.
Ozsváth Judit
Krónika (Kolozsvár)

Hívő hazafiság
Amióta az erdélyi médiában a kelleténél is nagyobb hangsúlyt kapott a marosvásárhelyi Unirea líceum visszaszolgáltatásának ügye és ennek kapcsán a katolikus egyház iskolaalapító szándéka, az ezt követő polémiában rosszmájú és a valóságtól elrugaszkodott vélemények és vádak törtek felszínre újfent. A szokásos gumicsontok – ti. hogy a katolikus egyház nem magyar, világpolgárokat nevel, a Vatikánból irányítják, elárulta a csángókat, nem tesz semmit nemzeti összetartozásunkért és megmaradásunkért, feladva a küzdelmet mintegy elárulja nemzeti közösségünket… stb. – mellett újabbakkal is előálltak a szolgálatos fröcskölődők. Azt állítják, hogy az egész Szent István-i mű magyarellenes volt, István királyunk kiirtotta az ősmagyar kultúrát, és ezzel nemzetünk vesztét okozta. Vajk kultuszát pedig – mondják – a Habsburgok kezdték „terjeszteni”, hogy hatalmukat megalapozzák… Ezek már annyira igazságtalan és minden realitást nélkülöző vádak, hogy azóta is azon töprengek: hogy lehet valakiknek kétezer év egyetemes, ezer év magyar kereszténység után ilyen sötétség a lelkükben. Próbálom a fájdalom és az elkeseredettség, a butaság és a rosszindulatú csőlátás miatt elvakult „érvek” okait keresni, vizsgálni, elemezgetni, de tulajdonképpen belőlem is kérdések törnek fel. Nem történelmietlen kérdések ezek, hanem önazonosságunkat firtató, mindannyiunktól becsületes, őszinte választ váró kérdések. Ilyenek pl., hogy: mi köze a nemzetnek az egyházhoz? Mi a fontosabb, a hazaszeretet vagy a hit? Melyik melyikre épül? Hogyan élhető meg a hívő hazafiság? Hogyan lehet összeegyeztetni saját nemzetem és más nemzetek szeretetét? Ebben a széthulló, minden szellemi alapot megkérdőjelező szabadelvű világban a globális agymosásra vagy a kisebbségi sorsra csak szélsőségekkel lehet reagálni? Itt Erdélyben mindig gond, hogy melyik egyházak „magyarabbak”: a protestánsok vagy a katolikus, ill., hogy a katolicitás s az ortodoxia teológiai közelsége nincs-e hátrányára a nemzeti identitás megőrzésének… Egyáltalán jogos, szabad ezt a kérdést így feltenni? Hogyan lehet szórványban, elnyomásban úgy megélni a hitet, hogy nemzeti identitásunk ne sérüljön? Biztos, hogy sok sebből vérzünk. Látjuk, tapasztaljuk, hogy Európa elöregszik, kereszténysége is kifáradt, a gyorsuló világ húz el mellettünk, miközben hagyományaink, templomaink, életterünk kiürülőben. Eközben az anyaország kereszténysége, de a többi európai keresztény ország hívő népe is identitásválságban szenved, felhígult, átalakult. Erdélyi viszonylatban meg keresztre szegez minket a beolvadás veszélye, a kivándorlás, a munkahelyek hiánya, a fiatalok jövőkép nélkül elbátortalanodnak; s mintha a keresztény egyházaknak sem lenne mondanivalójuk, vagy inkább a jelenlétük, a kovász szerepük erőtlen. A politikai vonatkozásokról most nem is ejtek szót. Azzal már tele van a hócipőnk. Sajnos.
Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy egymás ellen acsarkodjunk, s amit az elmúlt évtizedek csendes megújulása, ökumenikus próbálkozásai is elindítottak, lélektől lélekig, abba most ilyen durva hitetlenséggel beletaposunk.
Eltűnődöm, mi lenne nemzetünkből nyelvemlékeink, költészetünk, irodalmunk, a gregorián zenekultúra, a csodálatos építészeti és kulturális remekművek nélkül?
XVI. Benedek pápa nem hiába kérdezte: „Mi maradna Európából, ha elvennék belőle azt, amit a kereszténység hozott létre…” Menjünk tovább: mi maradna a Kárpát-medencéből, Erdélyből, városainkból és falvainkból, templomaink, egyházi, kulturális értékeink nélkül? Ha az egyház nem lett volna a nemzet mentsvára háborúk, elnyomások idején, ha nem lett volna kovásza a társadalmi fejlődésnek, túléltük volna-e eddig is? Mi tartotta a lelket Hunyadi Jánosban, Kaszap Istvánban vagy épp Márton Áronban, hogy nem adta be a derekát az erősebb nyomása ellenére? Ha Márton Áron a kompromisszum jegyében beköltözött volna Bukarestbe, akkor most nem magyarul írogatnánk s beszélnénk. Nem nemzetmegőrzés, amikor írni-olvasni, értelmiséget kiképezni csak a szerzetesek voltak képesek, akiknél királyok és hadvezérek nevelkedtek? És sorolhatnánk hosszasan a nemzetmegőrzés gesztusait a jelenkorban is: Böjte Csaba egész mozgalma nemzetmegőrzés. Mert nem a saját hobbija a gyermeknevelés és mentés, hanem egyszerre evangéliumhirdetés és nemzetépítés. Egyház szavunk azt súgja, hogy éljünk benne: egy házban valamennyien, egy szívvel, egy lélekkel, egy kenyéren. Mint egy család. Az őskeresztények módján. Módján, mert ugyanúgy már nem tehetjük. Különböző képességeink vannak: Pál Feri előadásaira ezren járnak, Bíró Lászlóéra csak több százan, mert neki nincs akkora terme, mindegyiknél tömegek gyónnak, kérnek lelki vezetési tanácsot. Bírónak ’Szerelmes Hittanja’ is van olyanoknak, akik még nem jegyezték el egymást, még csak „gondolkodnak”. Barsi Balázs húsvét előtti konferenciabeszédeit zsúfolt templomokban tartja, ált. Bp.-en, sümegi lelkigyakorlataira csak hosszú előjegyzés után lehet eljutni. Hofher József SJ gyalogos-kirándulós lelkigyakorlatai is roppant népszerűek. Ha már lelkigyakorlat: a Manréza egész évben telt házas. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az egész országot behálózza, és igényes rendezvényeket szervez. A helyi csoportok persze megülik tagjaik névnapjait. A cserkészek is ugyanezt teszik, és őket kizárólag világiak vezetik. Sokfelé van újra búcsú: lelki épüléssel, gulyással és kirakodóvásárral. Számos egyházközségben van kórus, táncház, újság, családcsoport, babatorna, általában valamelyik pedagógus kismama csinálja.
Ádventi koszorú: karácsonyi vásár, csak saját készítményeket lehet kitenni. Pásztorjáték: ovisok, fölnőttek. Sok helyen van egyházközségi csapatok kispályás focibajnoksága. Hosszasan lehetne idézni – akkor is, ha ennek egyesek számára nincs „hírértéke” –, a sokféle faluünnepet, kopjafa- meg keresztállítást, tárgyi örökségeink megérzéséért vívott küzdelmüket, sokszor egészségük árán is (emléktáblák, templomépítések, családok megsegélyezése, szegény diákok taníttatása, alapítványok működtetése stb.). Említhetnénk a sokféle tábort (tánc-, önismeret, bibliás, családos, lelkigyakorlatos), lelkiségi mozgalmakat, ahol nemzeti és emberi öntudatra, érettségre nevelik egyházaink az ifjúságot és a felnőtteket egyaránt. És a szüleink idejében alakult legény- és leányegyletekről, a Kalot- és Kalász-mozgalmakról még nem is beszéltünk… Ez a fölsorolás talán kimerítő volt, de mégsem az: még rengeteg lelemény színesíti egyházaink életét. Akár lebontva felekezetekre, gyülekezetekre is. Egy részük a paptól függ, más részük a hívektől. Hasonlít Isten országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres – mondja Jézus. Tehát a kereskedő hasonlít Isten országához, a gyöngyök pedig mi vagyunk! Azok vagyunk, tényleg? Egyszerre fontos a test és a lélek: magyarságunk és hívőségünk. A keresztény hit nemesíti meg a vért, és nem fordítva. A nyers erőt, büszkeséget helyes irányba, a jó felé kell terelni. Már édes anyanyelvünk is jelzi, hogy identitásunk szellemi alapokkal bír. Ha nem hatja át nemzeti létünket a keresztény szeretet, most is csak vadak, pogányok vagyunk, akik a másikban ellenséget, veszélyforrást látnak. Urunk Jézus nem ezt akarja. Meg kell nézni, ő hogy élte meg zsidóságát, népéhez tartozását. Mikor vált eggyé vele, mikor tudott felülemelkedni belőle anélkül, hogy megtagadta volna. Szánalmas, amikor magyarságunkat és egyházunkat, hívő magyar voltunkat kijátsszuk egymás ellen. Ebből mindkettő vesztesen kerül ki. Az alapkérdés tehát az, hogy milyen szellemi kisugárzásra vagyunk képesek.
A haza adottság, a hit kegyelem. Hitemmel ismerem fel adottságaimat, s felelős vagyok, hogyan, mire használom azokat. Őrizni és művelni a földet, ez egyszerre lelki, szellemi feladat. Számba venni a kincseket, fényesíteni, gyarapítani és továbbadni az értékeket, tenni a jót, szeretni a másik embert. Ezt csak hittel lehetséges. Az egyház sem a „levegőben lóg”, mint ahogyan a haza sem csak a „magasban van”, hanem a konkrét nemzet lelkébe ágyazódik bele. Azt termékenyíti meg. Ezt ismerte fel Szent István, ezért látta meg fennmaradásunk garanciáját a nyugati rítusú kereszténységben, habár a másikat is ismerte. Bölcs döntése az évszázadok folyamán nem csak politikailag igazolódott be.
Nemzet ott van, ahol (lelki) közösség van. Közösség ott, ahol azt valami anyagin, földin túli idea, eszmény, tapasztalat összetartja, egybefogja. Ezt teszi a kereszténység. Megnemesíti és célt ad a természetes adottságnak, hogy magyarnak, székelynek születtünk. Beoltja szeretettel, hittel, bizalommal, szárnyakat ad neki. Mint minden nemzetnek. Isten virágoskertjében egy gyönyörű, illatos virág vagyunk, páratlan tulajdonsággal, egyedi feladattal, akárcsak a többi nemzetek virágai. Ezt a célt kell észrevennünk, felismernünk, megélnünk még ellenszélben, kisebbségben, nem mindig kedvező politikai széljárásban is. Egyéni és döntési szabadságunk sose kerülhet szembe közös felelősségünkkel, amelyet hazánk, nemzeti hovatartozásunk iránt viselünk. Kincseinket közösbe téve mutathatjuk meg az egység, az összetartozás erejét. Nem valakik ellen, hanem valamilyen cél, az üdvösség érdekében.
Az első keresztények sem tagadták meg soha nemzeti hovatartozásukat, sőt erősítették a nemzet egységét, sajátosságát. Később, a missziók idején, a „pogány” európaiak a legerősebb földrész nemzetállamai lettek, ugyancsak a keresztény lelkiségnek köszönhetően. Tehát a kérdés inkább az, ki, mi akarja az elkereszténytelenedést bennünk? Hisz az akarja lerombolni nemzeti hovatartozásunkat is. Nos, ez ellen kell közös erővel küzdenünk. A bennünk vagy másokban lévő gonoszság képes szabadsággal, lazasággal, kötelék és kötöttség nélküliséggel álcázni ártó szándékát, miközben azt harsogja: nem kell Isten, nem kell egyház, nem kell törvény, nem kell lelkiismeret. Hisz életünk egy nagy buli, élvezzük hát!… A pénz, a politika vagy a hatalom minden problémát megold. Szent István idejében is ez a közbeszéd járta, ezt a társadalmi vákuumot kellett kitölteni. Az Unirea líceumban létesülő katolikus gimnázium névadója, II. Rákóczi Ferenc zászlóbontása idején még egységben volt a HIT és a HAZA, a NEMZET és az EGYHÁZ. A zászlóra is felíratott latinul: „PRO PATRIA ET LIBERTATE CUM DEO”. Ezt a CUM DEO-t igyekszenek ma letörölni és elfeledtetni azok, akik úgy tartják, hogy a vallás magánügy, és hit nélkül is elboldogul, aki hazát keres. Holott a haza fogalmában benne van a ragaszkodás kollektív élménye. „Sokan vallják, hogy egy közösség szinte vallásos megnyilvánulása a hazaszeretet és a testvériség. A himnikus felszólítás: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar« azt a szent követelményt állítja elénk, amit a keresztyén hit így fogalmaz:
»Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Az Úréi vagyunk.« Ez a hit már gyermekkorban kezd kibontakozni, megfelelő nevelés által életértelmezéssé, később világnézetté bővülni. Az egyház az a hely, ahol istenismeretünk és emberszeretetünk úgy összekapcsolódik, hogy fel sem merül az elválaszthatóság. A nemzet pedig „nyelvében él”. Az édes anyanyelv közössége alkalmat kínál arra, hogy a kollektív nemzettudatot kortársainkkal együtt éljük meg úgy is, mint hazaszerető polgárok és egyháztagok. Akinek nincs ilyen részesedése, az idegen marad, sajnálatra méltó, és csak krisztusi szeretettel hozható közelebb. Ezért hirdetjük az Úr Jézus hívogató szeretetét, hogy legyen része az elidegenülteknek is az Ő váltsághalálának áldásaiban” – mondja dr. Horváth Barna nyugalmazott miskolci teológiai tanár.
Mintegy summázva a hívő hazafiság lényegét. Mert jó hazafi csak jó keresztény lehet. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános
Népújság (Marosvásárhely)