Aki kőszínház helyett a hályogkovácskodást választotta
A hatodik szülinapját ünneplő Váróterem Projekt független társulat vezető színészével, Imecs-Magdó Leventével a kezdetekről és személyes pályájáról.
„2009-ben pár színis végzős felindulásából alakult meg a társulat”, olvashatjuk a Váróterem blogján. Ennek már jó pár éve, visszatekintve, hogyan látod a kezdeteket? 
– Eléggé hályogkovács módon fogtunk neki a megalapításnak, fogalmunk sem volt róla, hogyan kell létrehozni egy független társulatot. Hallottuk kollégáktól, hogy már ők is próbálkoztak ehhez hasonlóval (elmentek a városházához, kértek egy épületet, nem kaptak, és körülbelül ennyivel be is fejeződött a történet). Mi, az „alapítók” –Visky András, Csepei Zsolt és jómagam – még a színiről ismertük egymást, Hatházi András osztályában voltunk végzősök, amikor felmerült a társulatalapítás ötlete, és szinte rögtön csatlakozott hozzánk Vetési Nándor is. Az osztályunkból többen leszerződtek kőszínházakhoz – érthető okokból –, mi négyen pedig eldöntöttük, hogy a saját utunkat fogjuk járni. 
- Miért nem szerződtetek le ti is kőszínházakhoz? 
– Nem szerettük azt a színházat, amivel addig találkoztunk, unalmasnak találtuk, úgy éreztük, nem törődik velünk, a nézővel. Tök mindegy, hogy valaki megnézi-e a darabot vagy nem. Hozzáteszem, ezek eléggé szubjektív nézetek, és valamelyest változtak is időközben. Akartunk egy olyan színházat, ahol nem csupán végrehajtók lehetünk, hanem önmegvalósításra is lehetőségünk van. Így jött a Váróterem Projekt ötlete. 
- Ha jól tudom, a megalakuláskor más nevek is felmerültek. Emlékszel még néhányra? 
– Dereng valami, de így visszagondolva érthető okokból nem választottuk egyiket sem. Felmerültek a Malternativ Társulat és a Bet On Stúdió (fogadj rám) nevek is. Így elmagyarázva elég bénának tűnnek, de volt mögötte filozófia. Szerencsére már akkor éreztük, hogy ez nem az igazi. Végül a Váróterem Projekt mellett döntöttünk, sokan negatív konnotációt társítanak ehhez a névhez, mi az időből való kiszakadás mozzanatát próbáltuk megfogni ezzel az elnevezéssel. 
- Már iskolás korodban számos darabban játszottál, végül mégis a művészettörténet szakot választottad. Gondolom, ennek is van egy külön sztorija. 
– A suliban – Apáczai Csere János Elméleti Líceum – kilencedikben iszonyatosan lusta voltam, így én lepődtem meg a legjobban, amikor felsőbb évesek elhívtak az iskolaújsághoz és a színikörbe. A gimnázium ilyenkor nagy csapda, a tanárok elmondják, hogy milyen ügyes vagy, aztán elkerülsz egyetemre, elkezded a szakmát, és rájössz, hogy nálad sokkal tehetségesebbek is vannak. Ezt láttam előre, ezért is nem akartam színire menni, egy adott ponton eldöntöttem, hogy sportújságíró leszek. Aztán a szüleimmel együtt kigondoltuk, hogy menjek művészettörténetre, mert akkor lesz egy általános műveltségem, és utána még az újságírást is elvégezhetem. Közben a barátaim közül ketten is elmentek színire, és mondták, hogy milyen vagány, és próbáljam ki.
- Általános tendencia, hogy az első év után sokan otthagyják a választott szakot, a te szüleid hogyan reagáltak a döntésedre? 
– Teljesen jól fogadták, nem szülői nyomásra választottam ezt a szakot – ha lett volna, biztosan nem ezt választom. Anyukám álma azt volt, hogy a fia pap vagy színész legyen, a családunkban amúgy is többen dolgoznak színházban, így teljesen elfogadott volt a választásom. 
- Ha jól tudom, a feleséged művészettörténész. Hogyan egyeztethető össze ez a két szakma? 
– Az egyik rendezőm mondta egyszer, hogy igazából ő csak a színész-színész házasságok működőképességében hisz. A színházban nincs pontos program, sosem lehet tudni, mikor kell éjfélig próbálni. Mi szerencsés helyzetben vagyunk, a párom hosszú ideje doktorandusz, így saját idejének beosztója. Azért bonyolult a helyzet, néha- néha előjön az „inkább lennél elárusító egy üzletben, és akkor tudnám, hogy van egy szabad hétvégénk ” téma, de valahogy mindig megoldjuk. A Váróterem Projekt csapata 2-3 éve hirtelen ”beházasodott”, így közös igényünk, hogy azért tudjunk beiktatni pár szabadnapot is. 
- Mi a véleményed a megközelíthetetlen, gondolataiba merülő, egymagában vörösbort kortyolgató (hogy a sálat ne is említsem) színész sztereotípiáról? 
– Kevés ilyen színészt ismerek, a kolozsvári képzés valamelyest le is faragja az ilyenfajta magatartást. De azért vannak olyan színik, ahol kifejezetten pártolják az allűrös művészkép kialakítását. A kolozsvári román szakon külön tantárgy van ebben a témában (imidzsépítés), ahol a diákok megtanulják, hogyan szakítsanak régebbi énükkel. Nálunk ezekre abszolút nem fektettek hangsúlyt, nem hitették el velünk, hogy mi vagyunk a legnagyobb művészek a szemétdombon, inkább alázatra neveltek. 
- A beszélgetést pár villámkérdéssel zártam. A szabályok egyszerűek: pár könnyűnek tűnő kérdés, és gyors egyszavas – az alanyt jellemző – válaszok. 
-Klasszikus vagy kortárs? 
- Kortárs. 
- Rusztikus vagy minimalista? 
– Minimalista. 
- Rendező vagy színész? 
– Színész. 
Pakó Szilvia. Transindex.ro

Szalonpunk: új nevek, új hangok az erdélyi prózairodalomban
A vártnál jóval több, összesen harminc novella érkezett a Perspektíva diáklap és a Helikon irodalmi folyóirat által meghirdetett pályázatra, amely a Szalonpunk gyűjtőcímet kapta. A nyertes alkotásokat és szerzőiket péntek délután díjazták a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban.
A díjkiosztó házigazdái – Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, Pakó Szilvia, a Perspektíva főszerkesztője és a zsűri képviseletében Horváth Benji költő – kiemelték: nehéz dolguk volt az ítészeknek, hisz sok igényes, jó szöveg született, volt, amelyik nyelvi szépségével, volt, amelyik a történet erejével vagy dramaturgiai felépítésével vonta magára a bírálók elismerését. Az első díjat végül Kádár Hanga érdemelte ki.
A Szalonpunk projekt kitalálója, Pakó Szilvia a Maszolnak elmondta: a 18-25 év közötti fiatalok számára kiírt pályázattal az volt a céljuk, hogy azok is csatlakozhassanak a kolozsvári irodalmi körökhöz, akik próbálkoznak írással, de még nem sikerült publikálniuk. Ehhez kérték a rangos irodalmi folyóirat partnerségét. A Helikon a pályázat hirdetésében is segített, és hasábjain meg is jelenteti majd rendre az első tíz helyezett novellát.
A merész szókapcsolat, amelynek égisze alatt a pályázat született – Szalonpunk – megfelelően tág teret adott az értelmezési, asszociálási lehetőségekhez: jóformán minden téma belefér. „Sokan inspirálódtak a saját gyerekkorukból, az eddig megtapasztalt dolgokból – mondta Pakó Szilvia – úgy tűnik, igaz a mondás, hogy az ember 20 éves koráig megtapasztal mindent, ami az íráshoz szükséges.”
A Szalonpunk novellapályázatot a Communitas Alapítvány támogatta, az első helyezett 300, a második 200, a harmadik 100 lejes pénzjutalomban is részesül, a Helikon honoráriumán kívül.
Íme az első tíz helyezett:
1.Kádár Hanga 2. Nagy Hilda 3. Hornyák Balázs 4. Solymár András 5. Szabó Attila 6. Jánosi Vivien 7. Bihari Csilla Rozália 8. Gáll Barnabás 9. Nagy Benjámin 10. Pataki Anett
T. Koós Imola
maszol.ro