Refo1000: mi szükséges ahhoz, hogy legyen jövője az egyháznak
Soha nem ér véget a reformáció, kell a befogadó egyház
A protestantizmusnak már maga a megszületése korszakalkotó változás akkor is, ha a gyökerekhez való visszatérés törekvéséből teremtődött. Tekintsünk egy 19. században épült templomra, és vegyünk szemügyre egy tegnap felavatottat. Amilyen természetes, hogy a kettő között nagy különbséggel látszik az eltelt több mint száz év, a „belső” újítás, változás már nehezebb. Sokan nem is akarnak változtatni, attól tartanak, a megmaradt híveket is elveszítik. Mások úgy vélik, gyökeresen meg kell változnia a protestantizmusnak, hogy templomai ne váljanak pusztán üres műemlék épületekké. A reformáció óta eltelt 500 esztendő belopózott a templomokba, nem zárhattuk ki. Erdélyben száz évvel ezelőtt az egyháznak azért is meg kellett változnia, hogy kovásza legyen a kisebbségbe szakadtaknak. Ma már előfordul, hogy nem templomban, hanem egy kertben celebrálnak esketést. Lelkészeket kérdeztünk, kell-e változás az egyházban a megmaradáshoz.
Templomban nem tapsolunk – pedig Erdélyben a körülmények sokszor kényszerítenek műsorokat a templomokba, ahol nagyon tapsolna a közönség. Néhány éve Zsobokon találkoztam a jelenséggel: taps helyett a hívek a padot kopogtatva fejezték ki tetszésüket, aztán néhány hónapja már Kolozsváron is, egy templomban tartott iskolai ünnepségen. Gyerekkorunkban az istentisztelet keretén belül a hívek nem „beszélgettek” Istennel, de ma már van egy csendes perc, amikor ki-ki tetszése szerint megszólíthatja az Urat. Csak néhány apróság az utóbbi évtizedekben észlelhető változások közül. Nem egyszerű megtalálni az arany középutat a hagyományok átmentése és az újítás, modernitás között – mindkettő megtartó, közösségformáló erejű, és bármelyiknek a kategorikus megtagadása romboló hatást gyakorolhat az egyházi közösségekre is.
Most, a reformáció 500. évfordulóján időszerűbb, mint valaha a kérdés: miben kellene változniuk a protestáns egyházaknak, hogyan kellene változtatniuk a hitgyakorlatukon ahhoz, hogy a következő 500 évet is megéljék, az egyre inkább szekularizálódó világban tudják érdemben megszólítani az embereket, érthető és érvényes üzenetet tudjanak megfogalmazni, hogy ne ürüljenek ki a templomok? És mindezt úgy, hogy lehetőleg a gyökerektől se távolodjanak el lényegesen.
Kell-e, szabad-e mindenáron ragaszkodni a hittudománynak a gyakorlat milyenségét is nagyban meghatározó elméleti téziseihez? Egyáltalán elképzelhető-e – lassúbb vagy látványosabb – megújulás az egyházon belül, kiszakadás nélkül? Magyar nyelvterületen, ezen belül kisebbségi helyzetben megférhet-e többféle, egymástól akár jelentősen különböző irányvonal egyazon egyházon belül? Ma, amikor a szekularizáció már-már lecsengett, az ateizmus tény, a közérthetően tálalt tudomány már-már vallás, most mindenekfelett időszerű lenne-e emlékeztetnünk magunkat a vallási türelemre nemcsak a többi egyház irányába, hanem a saját egyházunkon belül megmutatkozó különbözőségek irányába is?
Négy lelkészt kérdeztünk meg: Bibza Gábort, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperesét, Kerékgyártó Imola kolozsvári evangélikus lelkészt, Rácz Norbertet, a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkészét és Pádár Zoltán magyarországi református lelkészt. Ugyanakkor erről szól A mai 95 tétel című dokumentum is. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Pádár Zoltán: nem működnek a globális megoldás-receptek
Tudományos pályáról váltott szakmát már a krisztusi koron túl Pádár Zoltán, aki jellemzően katolikus északkelet-magyarországi vidék kisebb településeinek református lelkésze, tulajdonképpen vallási szórványterületen szolgál. Az egyház mai céljai között tartja számon társadalmunk közös szükségleteinek meghatározását, a Szentlélekre való odafigyelést, a munkálkodni kívánó egyháztagokkal való együttműködést, a gyülekezeti tagokkal kialakított személyes kapcsolatokat.
– A lutheri reformáció 500. évfordulója kapcsán időszerű és releváns téma az aktuális állapotunkkal való szembenézés, a múlt és a jelen értékelése, valamint a jövőre való tervezés. A kérdés az összes keresztyén felekezetre érvényes, hiszen a statisztikák mindenhol létszámcsökkenésekről számolnak be. A nagy múltú Milánóban – saját katolikus hívei önvallomása szerint – a keresztyének zöme egész életében 3 alkalommal tartózkodik templomban: amikor megkeresztelik, amikor megházasodik és amikor eltemetik. Napjaink Genfje büszkén vállalja és óriásplakátokon hirdeti ateizmusát, mondván, ez azért jó nekik, mert így nem tartoznak senkihez. Kálvin templomában ma 40–50 fő jár az istentiszteletekre.
A következő 500 évre való tervezés alapja a reformátorok által megfogalmazott állítás kell hogy legyen: „Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Az egyháznak – bármilyen egyháznak – időről időre szüksége van szembenéznie önmagával, a társadalomban betöltött helyzetével és szerepével, erősségeivel és gyengeségeivel. Ezt az igényt a lehető legtökéletesebben a Szentlélekre való figyeléssel lehet megvalósítani; amire Ő elvezet bennünket, azt érdemes megvalósítani, vagy elvetni hitgyakorlatunk vizsgálatakor. Ha nem így kezdünk hozzá a reformálásnak, csupán emberi erőlködés marad, és sok kudarcot él át Isten népe.
Sok esetben már a kiindulási alappal is baj van: Nincs vagy nem megfelelő a kapcsolat a Szentlélekkel. Liturgiánkban említjük, megnevezzük Őt, énekeinkben hívjuk Őt, de valójában nem mindenki hallgat Rá. A Lélek ajándékait (1Kor 12,4-11) is sokan negligálják, mondván, a bibliai korokban működtek, de napjainkban nem. Pedig nem ártana jobban odafigyelni a Lélek vezette emberekre, mert rajtuk keresztül – csakúgy, mint régen – ma is tud üzenni az Úr. A prófécia Isten kijelentése az ember számára az elkövetkezendőkről. Nem jelent ki újat Krisztusról, sem a végidőkről, de az előttünk álló évekről, korszakokról, teendőkről van üzenete. Gondoljunk csak Pál apostol missziói útjaira, amikor „irányt váltott” (ApCsel 16,9), vagy meglepő dolgokat javasolt (ApCsel 27,21-26) a Léleknek engedelmeskedve! Az evangélium eljutott Európába, illetve az akkori Birodalom központjába, Rómába! Ha tehát vágyunk az, hogy a protestáns egyházak fennmaradjanak, Istenre kell hagyatkoznunk, Tőle kell útmutatást kérnünk.
Nem járható út az az emberi törekvés sem, miszerint globális megoldás-recepteket akarunk megvalósítani. A különböző közösségeknek, társadalmi egységeknek különbözőek az igényeik és a szükségleteik. Vannak ugyan „közös pontok”, hasonló váradalmak, de ezekre veszélyes „általános megoldás-receptet” ráhúzni. Krisztus váltságműve ugyanazt kell, hogy jelentse mindenki számára, de nem mindenkinek ugyanúgy közvetíthető. Maga Jézus Urunk sem egysíkúan munkálkodott az emberek között. Volt, akit elhívott követőjének (Páter, Máté stb.), volt akiket tanított, voltak, akiket szeretetével rehabilitált (Zákeus, Bartimeus, bénák, leprások stb.). Pál apostol ugyanazt, de nem ugyanúgy hirdette pl. Lisztrában, mint Korinthusban vagy Athénban. Kellő alázattal és türelemmel kell tehát az adott közösség felé szolgálnunk. Ebben is segítségünkre adatott a Szentlélek.
Személyesebb kapcsolatokon át gyümölcsözőbb a Krisztushoz vezetés
A reformátoroknak, bár más-más helyen éltek és tevékenykedtek, voltak közös hitújító céljaik (bibliafordítások, közművelődés, anyanyelvi kommunikáció az egyházban és a világban, diakónia, hitvallási iratok stb.). Az ő példájuk arra sarkallhat minket, ma élőket, hogy meghatározzuk napjaink társadalmainak közös szükségleteit. Erre a feladatra igénybe vehetők hívő szakemberek.
Nehézségként fogalmazódik meg sokakban az, hogy ma hogyan lehet az evangéliummal érdemben és érthetően megszólítani az embereket. Úgy gondolom, az apostoli korban sem volt egyszerűbb Jézus Krisztus üzenetét eljuttatni az emberek szívéig. Sőt, sok hasonlóság fedezhető fel azzal a korral. Például ma – úgy tűnik – hatásosabb az egyéni megtapasztalás („Jöjj és lásd meg!”) elősegítése, és a személyes vagy kiscsoportos evangelizáció, mint a nagy tömegek előtti megtérésre hívó beszéd. A nyilvános alkalmakra is nagy szükség van, de az igazán hatékony Krisztushoz vezetést én a személyesebb szintű kapcsolatokon keresztül látom gyümölcsözőbbnek.
Éppen az individualizáció felerősödése indukál sok gyülekezetben szolgálni vágyó egyháztagokat. Nagy kincs az ilyen hívő, sok terhet hordozhat együtt a lelkészekkel vagy vállalhat át tőlük, és nem utolsósorban erős kötődést munkál a hívőben a közösség felé azáltal, hogy értékesnek, hasznosnak éli meg önmagát a gyülekezetben. Számos kiégés, öngyilkosság, kiábrándulás (lelkészi szolgálat elhagyása) fémjelzi a lelkészi szolgálattevők terheltségét. Ezt okozhatja a lelkész tévképzete (csak akkor működnek a dolgok a gyülekezetben, ha ő ott van, ha ő végzi azokat), illetve a hívek helytelen elvárása („csináljon mindent a lelkész, az a dolga”).
A fiatalokra, mint a jövő generációjára különösen oda kell figyelni. Az ő igényeik merőben eltérőek szüleik, nagyszüleik generációiétól. Rugalmasan kezelve, szolgálni engedve őket el lehet fogadtatni velük az idősebbek másságát, a „régi” protestáns szokásokat, hagyományokat.
A hittudomány fontos. A bibliai kijelentéshez ragaszkodó tézisek szintúgy. Lényegi kérdés abban van, hogyan valósítjuk meg, hogyan visszük át a gyakorlatba hittételeinket. Az egymástól különböző irányvonalak már az apostoli korban is nyilvánvalóak voltak a keresztyénségen belül. Más volt a lelkülete pl. az efezusiaknak, mint a korinthusiaknak stb. Napjainkban is megjelenik és egymás mellett él – különösebb szakadástól mentesen – több, különböző kegyességi irányzat (pl. tradicionális, karizmatikus). A szakadás akkor következik be, ha rideg elhatárolódás mutatkozik az egyes irányzatok képviselői között. Ennek be nem következtéért küzdenünk kell, nem kétséges. Ha megértjük és elfogadjuk Pál tanítását a „Krisztus testéről” (1Kor 12,12-31), megóvhatjuk felekezeteinket a szakadásoktól. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)