Vita hitvitákról
A Polis Kiadónál nemrég megjelent és a Minerva-házban már bemutatott Keresztyéni felelet című kötettel kapcsolatban tartottak nyilvános kerekasztal-megbeszélést a 16–17. századi magyarországi és erdélyi hitvitákról pénteken este a Protestáns Teológiai Intézetben.
A rendezvény résztvevői Gábor Csilla egyetemi tanár, a könyv szerkesztője, Marton József római katolikus és Kovács Sándor unitárius teológiai tanár, valamint Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárának tudományos kutatója voltak, a moderátori szerepet pedig Jakabffy Tamás újságíró töltötte be. Az eseményről a TVR felvételt készített, amelynek vágott változatát a közeljövőben fogják műsorra tűzni.
A Polis Kiadó vezetője, Dávid Gyula, megköszönte mindazok munkáját, akik hozzájárultak a kötet megszületéséhez, amely ma is használható általános tanulságokkal szolgál. A kerekasztalon több múltbeli hitvita-téma szóba jött: Pázmány Péter érdemei a katolikus tanok magyarul való összefoglalásában, a protestáns erdélyi fejedelmek kapcsolata az egyházzal, a laikusok bevonása az egyházi életbe, reform és ellenreformáció, régiek helyén kialakult új egyházmegyék, a nép vagy a tudósok döntsenek a felmerült egyházi ellentétek megoldásáról stb. A korabeli hitviták stílusa fokozatosan vált nyerssé, és a felek az ellenfél legyőzése érdekében nem válogattak az eszközökben.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Az ötven éve lerombolt brassói református templomra emlékeztek
Egyszerre kondultak meg Brassó harangjai délben 13 órakor, a Sepsi vitézi rend pedig díszbe öltözve állt sorfalat a bemenőknek 2013. június 2-án, vasárnap a Belvárosi Református templomban, ahol az 50 évvel ezelőtt kimondott diktatórikus állami döntésről emlékeztek meg, hogy le kell bontani a város 1892-ben épített református templomát, a hozzá tartozó iskolával és parokiális épületével együtt.
Ebben az együttérző hangulatban hirdette főtiszteletű Kántor Csaba püspökhelyettes Istennek vigasztaló igéjét az 5. Zsoltár alapján, mely által a jelenlevőket reményteljes helytállásra buzdította.
Brassó nemzetiségi arányainak megfelelően, az összes történelmi egyház képviselőinek jelenlétében a háromnyelvű köszöntés után Ősz Előd egyházkerületi levéltáros ismertette a város reformátusságának küzdelmes századait, a többi felekezettel való viszonyát és a gyülekezet áldozatkészségét, amely a templom felépítésében csúcsosodott ki. A templomépítő lelkipásztor életét és munkásságát méltatta a róla elnevezett Sepsi-Nagybaconi Molnár János Emlékbizottság tagja, Dr. Szörényi Mariann. Az előadásokat a helyi gyülekezet konfirmandusainak éneke, illetve az Imre Zsuzsa tanárnő által vezetett citerás csoport énekes-zenés műsora gazdagította.
Ezt követően a templomrombolás régi emlékeit Rácz Márta és Barabás György szemtanúk elevenítették fel. A régi sebekről tanúskodtak Szabó Károly Attila emlékezései is, amelyeket Vass Ferenc gondnok olvasott fel. Egyértelműen ezek a percek képezték a megemlékezés legmeghatóbb és egyben leghitelesebb momentumát. Lelki vigasztalást a 150 éves Brassói Magyar Dalárda felcsendülő zsoltárai nyújtottak: „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad ki építi azt… de pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret.” (127. Zsoltár)
Az istentisztelet záró momentumaként leleplezték a jelen levő lelkipásztorok a Sepsi-Nagybaconi Molnár János tiszteletére állíttatott emléktáblát, amelyet Vetró András szobrászművész készített. A székely himnusz eléneklése után minden jelenlevő megtekinthette a régi fényképekből álló kiállítást, illetve a Ferencz Ágnes, Ábrahám Jakab, Ábrahám Imola illetve a Vetró- Bodoni Sebestyén András helyi képzőművészek munkáit. Személyes tapasztalataikat a résztvevők a nagyméretű szeretetvendégségen oszthatták meg egymással.
Maszol.ro

Születőben az új és korszerű erdélyi református gyűjtőlevéltár
Ízelítő közszemle a Kolozsvári Református Egyházközség okleveleiből
„A köztudat szerint a levéltárakba csupán elhelyeznek különféle dokumentumokat, ahol azokat őrzik, és kívülállók nem férhetnek hozzá. Most megfordult a helyzet, és – még ha jelképesen is – egy levéltár megmutatja magát” – mondta bevezetőjében Kató Béla református püspök tegnap délelőtt a Kolozsvár Társaság székhelyén A Kolozsvári Református Egyházközség oklevelei című kiállítás megnyitóján. A 4. Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében megszervezett rendezvényre sokan voltak kíváncsiak: az Ősz Sándor Előd levéltáros által bemutatott tárlat történelmünkből értékes dokumentumokat tárt a látogatók elé, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy – biztonsági okokból – délután már zárult a kiállítás. Vigasz azok számára, akik kimaradtak ebből az élményből: folyamatban egy új református oklevéltárnak és múzeumrészlegnek a létrehozása, amely remélhetőleg a 6. KMN idején már fogadhatja az érdeklődőket.
A Kolozsvári Református Egyházközség oklevelei című kiállítás tegnapi megnyitóján Kató Béla református püspök azt hangsúlyozta, hogy történelmi hagyatékaink közül sok odaveszett, de annál is több van, amiről nem tudunk. Példaként a Sepsiszentgyörgyi Nőszövetség zászlaját hozta fel, amely az 1940-es években készült el, aztán eltűntnek hitték, míg hat évvel ezelőtt az egykori gondnok gyermekei egy dupla fenekű szekrényben bukkantak rá. A most kiállított anyag csak ízelítő mindabból a történelmi értékből, amelynek a református egyház a birtokában van, és remélhetően két év múlva saját épületükbe berendezett új, modern levéltárat avathatnak – mondta az elöljáró.
A Kolozsvári Református Egyházközség impozáns címerével színezett kiállítás anyagát Ősz Sándor Előd levéltáros ismertette. A tizenhárom kordokumentumot három részre lehet besorolni. A középkori oklevelek közül kettőt láthatott a közönség: az 1486. november 6-án keltezett adománylevelet, amellyel Szabó Ambrus bíró templomhelyet adományozott a Farkas utcában építendő ferences templom és kolostor számára. Az 1518. június 21-i irat szerint Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvérnek, a magyar domonkos provincia perjelének és Lucas Italicus testvérnek, a kolozsvári domonkos rendház perjelének kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek a többi koldulórend által is birtokolt jogokat adományozza.
A fejedelemségi dokumentumok kategóriájában kitűnik Báthori Gábor fejedelem 1609.március 20-i levele, amellyel a kolozsvári református egyházközségnek adományozza az óvári, egykor domonkos „puszta templomot”; Barcsai Ákos fejedelem 1659. január 27-én Désen kelt levele, amely szerint a sóaknák jövedelméből 1600 forintot adományoz a kolozsvári református egyházközségnek; I. Apafi Mihály fejedelem 1667. január 14-i rendelkezése, amellyel megerősíti Barcsai Ákos előbbi adománylevelét stb. Az Apáczai Csere János hivatalos írásai közül három került a látogatók szeme elé: kettővel fejedelmi támogatást kér a kolozsvári református iskola fenntartásához, egy pedig az 1656-os kolozsvári székfoglaló beszéde.
Ősz Sándor Előd levéltáros megerősítette, hogy folyamatban van korszerű felszerelésű, saját, egész Erdélyt lefedő gyűjtőlevéltáruk létrehozása, amely egyaránt szolgálja majd a kutatómunkát, és biztonságos feltételekkel a nagyközönség érdeklődését.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

A közösségek döntési jogát erősítette meg a tordai ediktum
Beszélgetés Ősz Előd református egyházkerületi levéltárossal
– Az 1568-as tordai országgyűlés időpontjához kötik a vallásszabadság kihirdetését Erdélyben. Lényegében mikortól beszélhetünk a négy erdélyi felekezet létéről?
– Azt a folyamatot, amelynek része az 1568-as országgyűlés végzése, az európai történetírás konfesszializálódásnak, vagy felekezetiesedésnek nevezi. Amikor 1520 körül elindulnak Európában a reformátori mozgalmak, egyrészt nem új felekezeteket akarnak alapítani, hanem a régi egyházat akarják megreformálni, tehát szó sincs még akkor felekezetalapításról. A római pápa kiátkozó bullái vezetnek el az új reformátori felekezetek megjelenéséhez. A reformáció első évtizedeiben nem volt szükség vallásbékéket kötni, legfeljebb a római egyház és a reformátori egyház viszonyát kellett valamiképpen szabályozni. A felekezetképződés a svájci reformáció egységesülése következtében indul meg Kelet-Közép-Európában, amikor a genfi és zürichi teológusok Kálvin Istitutiójának köszönhetően közös nevezőre jutnak. Kialakul egy svájci és egy német irány, a legnagyobb különbség a kettő között az úrvacsora-tanban van.
Kiss Gábor
Krónika (Kolozsvár),
Szabadság (Kolozsvár),

Merre tart a magyar nemzet?
Harmadik állomásához ért a Professzorok Erdélyben elnevezésű előadás-sorozat, amelyet Náray-Szabó Gábor vegyészprofesszor, a Professzorok Batthyány Körének elnöke tart Merre tart a magyar nemzet? címmel január 18-án, szombaton 17 órától a Vártemplomban. Az előadásokat Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és a Professzorok Batthyány Köre szervezi.
– Professzor úr, Merre tart a magyar nemzet? címmel tart előadást Marosvásárhelyen. Miért tartja fontosnak ezt a témát? Milyen válaszokra számít a közönség részéről, illetve milyen jövőképet kapnak majd az érdeklődők, ami a magyar nemzetet illeti?
– Az anyaországi jobboldal kétharmados választási győzelme után alapvető változások tanúi lehettünk. Fontos tehát elvégezni a számadást: jó vagy rossz irányba megyünk, kell-e helyesbíteni, esetleg alapvetően változtatni rajta. Én egyértelműen abban hiszek, hogy a nehézségek ellenére jó az irány, remélem, a közönség soraiban is sokan osztják majd e véleményemet. Két fontos érvem: a gazdaság sikeresen kilábalt a 2008-as válságból, nő az össznemzeti termék, csökken az infláció, kezdenek jönni a befektetők, az unió megszüntette az ellenünk folyó túlzottdeficit-eljárást. Az új alkotmány a keresztény Európában határozza meg a nemzet helyét, hatásosan védi az alapvető természeti erőforrásokat, megteremti a magyarság habitusának megfelelő jó kormányzás előfeltételeit. – Száz év után először a külhoni magyar állampolgárok is élhetnek szavazati jogukkal a magyarországi országgyűlési választáson. Hogy látja, ez mennyiben határozza meg a magyar nemzet jövőjét?
- Az alkotmány megteremti a magyar nemzet szellemi újraegyesítésének elvi alapjait, melyekre építve úgy tudjuk kibontakoztatni nemzeti létünket, hogy nem sértjük a Kárpát-medencében élő más népeket, ellenkezőleg, összekötő kapcsot képezünk közöttük. Erre nagy szükség van, mert súlyos kihívások érik a régiónkat, amelyekre csak úgy tudunk megfelelő választ adni, ha összefogunk. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, de az elmúlt tizenöt évben számos jelét tapasztaltam annak, hogy haladunk. A külhoni magyar állampolgárok szavazataikkal aktív részt vállalnak a nemzet életében, ez erősíti az összetartozás érzését.
– A magyar nemzet több világhírű tudóst, felfedezőt adott a világnak. Hogyan látja a mai fiatalságot, „méltó” lesz elődeihez?
- Fiatalságunk hasonló kihívásokkal néz szembe és hasonló bajokkal küzd, mint a nyugati civilizáció többi fiatalja. A gyors változások okozta bizonytalanság, az értékek válsága próbára teszi az életét most tervező, vagy éppen a felelősség elől menekülő ifjúságot. Ha mi, idősebbek világos és biztató jövőképet, vonzó életcélt tudunk eléjük tárni, megtalálják a helyüket és sikerrel küzdenek meg a problémákkal. Minden baj és probléma ellenére létezik a tenni akaró magyar fiataloknak az a kritikus tömege az anyaországban és a határon kívül egyaránt, mely képes felépíteni a jövőt, és amely méltó lesz az elődeihez.
– Ön, mint a Professzorok Batthyány Körének elnöke, hogyan látja a tevékenységüket, miért tartja fontosnak egy ilyen kör létezését?
– A kör célja, hogy a polgári értékrendet magukénak valló egyetemi tanárok közös munkájának keretet biztosítson, a jelen kihívásaira hosszabb távon is érvényes megoldásokat keresve előmozdítsa a nemzet erkölcsi és gazdasági felemelkedését. A kör tagjainak tekintélyét, tudását és tapasztalatait felhasználva, szakmai és erkölcsi támogatást ajánl a polgári Magyarország megteremtését céljuknak tekintő, és azt hitelesen meghirdetni képes politikai pártoknak és politikusoknak. A rendszerváltás hosszúra nyúló, feszültségekkel és ellentmondásokkal terhelt, sokszor zavaros időszakában, a kiforratlan gondolatok kavalkádjában fontos az ilyen következetes szellemi termékek tevékenysége.
Forró Gyöngyvér
Népújság (Marosvásárhely),

Az Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek legújabb köteteinek bemutatója
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár és a Pokoly József Egyháztörténeti kutató műhely szervezi az Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek legújabb köteteinek bemutatóját.
Az egybegyűlteket Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke köszönti.
Ősz Sándor Előd A Görgényi Református Egyházmegye történeti névtára című könyvét dr. Buzogány Dezső egyetemi tanár ismerteti.
Tóth Levente A Sepsi Református Egyházmegye történeti névtára 1900-ig című könyvét dr. Sipos Gábor egyetemi tanár ismerteti.
Időpont és helyszín: 2014. március 3. 19 óra, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székháza, Jókai/Napoca utca 2-4. sz., I. emelet
reformatus.ro,

Az egymásra találás jegyében
Gyulakután zárult a missziós hét
Lélekhez szóló, hitet erősítő, az összetartozás élményét nyújtó, a jövőben való bizakodást, reménységet ébresztő szabadtéri istentisztelet helyszíne volt vasárnap délelőtt Gyulakuta. A Küküllői Református Egyházmegye missziós hetének záró rendezvényén ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyház püspöke hirdette az igét. Az ünnepi alkalomra hívek százai sereglettek össze a több mint 80 egyházközségből álló egyházmegyéből, amelyben 59 lelkész teljesít szolgálatot. Az istentiszteleten az Erdélyi Református Egyház elöljárói mellett az "anyaországi szolgálattevőket", Répás Zsuzsannát (aki nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárként vállalta a rendezvény fővédnökségét) és Brendus Réka főosztályvezető-helyettest köszöntötték.
A rendezvénysorozat, amelynek célja az evangéliumnak minél szélesebb hallgatósághoz való eljuttatása volt, hétfőtől kezdődően minden korosztályt megszólított, vallástanárok, vallásórás gyermekek, presbiterek, nőszövetségi tagok, kórusok, lelkipásztorok és a fiatalok találkoztak. Mozgalmas, eseményekben gazdag hét volt – állapította meg Markó Gábor egyházkerületi főgondok. Ha a mi álmaink és vágyaink, terveink belesimulnak Isten akaratába, akkor azon az ő áldása van…– összegezte a tanulságokat Biró István segesvári lelkész, az egyházmegye esperese. A főjegyzővel együtt két éven át tervezték a missziós hetet, amely átlagosan 450 embert vonzott naponta, mozgósítva azokat a gyülekezeteket is, ahol a rendezvények zajlottak.
Első nap a vallástanárok és a vallásórás gyerekek találkoztak egymással a nyárádszentlászlói református templomban és annak udvarán. Ozsváth Ilona vallástanárnő Kálvin János életéről tartott előadást, majd a közel 400 gyermek éneket tanult, játszott, ismerkedett egymással. Kedden 380 presbiter ülésezett Vámosgál-falván, annak emlékére, hogy 300 évvel ezelőtt az egyházmegyében ott alakult meg az első presbitérium. A sikeres napon, ahogy Veress László, az egyházmegye főgondnoka jellemezte, dr. Buzogány Dezső teológiai professzor Kálvin és az Institutió, Ősz Sándor Előd lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa Kálvin és a presbiterek címmel tartott előadást. Erre az alkalomra készült el a Küküllői Református Egyházmegye presbitereinek névsorát tartalmazó képes kiadvány Veress László, Koncz László Ferenc, Nagy-Kórodi László munkája nyomán.
A harmadik napon a nőszövetségek találkoztak a bonyhai Bethlen-kastély udvarán, ahol a család volt a vezértéma. Erről szólt Tatár Anna lelkipásztor, elnöknő igehirdetése, s Kilyén Ilka színművésznő előadása is. 15 kórus lépett fel csütörtökön Kibéden, s a találkozóról minden résztvevő felsőfokon beszélt.
– Kortársai vagyunk-e önmagunknak? A gyülekezeti tagok között élünk, vagy lemaradtunk nyelvezetben, struktúrákban, igehirdetési stílusban? – a pénteki nyárádszeredai lelkészértekezleten Dávid István kolozsvári egyetemi lelkész tartott kemény kérdésekkel átitatott előadást az igehirdetés nehézségeiről, az ige megértésének és megértetésének lehetőségeiről. A témát, ami szinte mindennap feszegeti az ige munkásait, háromórás vita követte – fogalmazott Biró István esperes. Szombaton ifjúsági nap helyszíne volt Gyulakuta. Márton Előd, az IKE utazótitkára a példaképekről beszélt, Paizs József segesvári lelkész Tévhitek Istenről témával tartott a fiatalok nyelvén szóló, színes, érdekes előadást.
A vasárnapi záró istentisztelet a missziós találkozó emlékére állított kopjafa avatásával kezdődött a gyulakutai református templom kertjében. A jelen levő gyülekezeti tagok alkotta hosszú sor onnan vonult a központi parkba, ahol ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyház püspöke Ésaiás könyvéből vett példára építette igehirdetését. Azt megelőzően arról beszélt, hogy a párizsi magyar gyülekezet nyolcvan százalékát Erdélyből származó hívek alkotják, aki magukban hordozzák eredeti identitásukat egy életen át. Prédikációjában az Istenről alkotott kép sokféleségéről szólt (szabadító, gondoskodó, harcos és győzedelmes, teremtő…), s feltette a kérdést, hogy nekünk milyen istenélményünk volt az elmúlt években. Majd felsorolta, hogy Istenhez valamilyen fájdalom, veszteség okán fordulunk, egyházi életünk valamilyen eseménye alkalmával járunk templomba. Amikor jól megy sorunk, gazdagságunkban távol maradunk. 25 évvel a rendszerváltás után, a kiábrándultság, a cselekvésképtelenség állapotába jutva pedig Istent tesszük felelőssé mindazért, ami velünk történik. Holott nem az úr karja rövidült meg, nem az ő füle süket, hogy meg ne hallgathatna – idézte a prófétát, a sok nyomorúság oka, hogy eltávolodtunk Istentől. Ha nem vesszük komolyan a figyelmeztetést, akkor miattunk megy tönkre az egyház, a magyarság – hangzott el az egyházi vezető prédikációjában, aki ígéretéhez híven nem a püspöki hivatalban, hanem jórészt igehirdetéssel, a hívek körében tölti megbízatását.
A bűnvalló imádságot Kántor Csaba, az egyházkerület főjegyzője mondta el, s a részt vevő lelkészek a püspökkel együtt több asztalnál osztották az úrvacsorát a népes gyülekezet tagjainak.
Fontos, hogy ragaszkodjunk örökségünkhöz, az anyanyelvünkhöz, annak minél szélesebb körű használatához, iskoláinkhoz, ahol gyermekeink elsajátíthatják azt, templomainkhoz, amelyekben gyermekeinket kereszteljük, halottainkat búcsúztatjuk, és melyekben Istenhez imádkozunk – szólt az egybegyűltekhez Répás Zsuzsanna, a rendezvény fővédnöke, aki a református egyház szerepét hangsúlyozta, s a magyar kormány támogatásáról biztosította a jelenlevőket. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok – erősítette meg a ft. Kató Béla által mondottakat a Jakab apostol közönséges leveléből vett igével Szegedi László generális direktor. Ez a hét több száz gyülekezeti tag imádságos szívét ragadta meg, s erősítette hitünket – hangsúlyozta Veress László egyházmegyei főgondnok, majd felolvasták Varga József polgármester köszöntőjét.
Egyedül Istené a dicsősség, és miénk a hálaadás – összegzett befejezésképpen Biró István esperes, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak "az egymásra találás hetének" sikeréhez. – Jézus Krisztus parancsának eleget téve – tegyetek tanítványokká minden népeket – próbáltuk megszervezni ezt a missziós hetet, beletagolódva a parancs több mint kétezer éves folyamatába.
És végül néhány vélemény a népes gyülekezet fiatal és idősebb résztvevőitől: – Gyönyörű, Istenhez hívó szertartás volt, s reméljük, hogy az elkövetkező években sok fiatal is átélheti, átérezheti majd ezeket a pillanatokat – nyilatkozta a balavásári Túri Levente.
– Ez nap azt jelentette, hogy mi, magyar reformátusok összetartozunk a szeretetben, s arra biztat, hogy a régi szokást, amit őseink nekünk megszereztek, tartsuk, tiszteljük és adjuk át az utókornak – mondta a nyárádszentimrei Szabó Károly.
– Élmény volt számunkra itt lenni, akik az Úr Jézust követjük, szeretjük és vele élünk – vallották a népviseletbe öltözött vámosgálfalvi asszonyok, köztük Imreh Juliska és Keszeg Anna.
Az istentiszteletet szeretetvendégség követte.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Európai szellem Erdélyben
Már az igényes meghívó is erdélyiségünk fontos helyeként határozta meg Tordát, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Körének tavaly októberi háromnapos konferenciája alatt így is élte meg azt a harmincvalahány résztvevő. Az Ótordai Református Egyházközség gyülekezeti termében tartott ünnepélyes megnyitón Varga Gábor elnökségi tag – ma már megválasztott elnök – így köszöntötte a résztvevőket: „Kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett voltaképpen tönkretenni az itteni gazdag altalaj kincseinek feldolgozására hívatott, korántsem elavult technológiájú vegyipart –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk tanulmányozni az itt élő embereken. Szeretnénk felkutatni, és ha kell, újra tudatosítani magunkban mindazon személyiségek nevét, akiknek tevékenysége ilyen vagy olyan módon e városhoz, ezekhez a falakhoz kapcsolódott. Szeretnénk feleleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek a mindmáig itt létező épületekhez kötődnek, s amelyeknek jelen ideig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is.”
Bevett és megtűrt religiók
Az átlag erdélyi többnyire legalább annyit tud Torda történetéből, ami ugyan történelmi tankönyvekből kimaradt, de a város egyetlen, Jósika Miklósról elnevezett magyar nyelvű iskolájában azért megtanítanak: itt mondták ki 1568-ban a világon először a vallásszabadság türelmi rendeletét. Máshol bizonyára büszke és hatalmas obeliszk emlékeztetne erre a világelső, nemsokára ötödfél évszázados történelmi eseményre, Tordán azonban szerényen elrejtve a templomban mindössze egy fehér márványtábla hirdeti három nyelven – magyar, román, angol – a hely dicsőségét: „Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen ebben a templomban hirdették ki a világon először a lelkiismereti szabadság és vallási türelem törvényét.”
Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa előadásában a romantikus középkori történelmi mítosztól való megfosztás után építette fel azt a sokkal hitelesebb, valóságosabb képet, amely szerint Tordán nem a mai értelemben vett négy vallási felekezet egyenlőségéről döntöttek, hanem a reformáció indította hitújítás közösségi vallásszabadságáról. Ezt a szabad vallásgyakorlatot erősítette meg három év múlva, 1571. január 6–14. között a marosvásárhelyi Vártemplomban tartott országgyűlés János Zsigmond fejedelem jelenlétében. Az országgyűlési döntés értelmében alakult ki egy jó emberöltő alatt az az erdélyi tolerancia, amelyben 1585-re belefér a lutheránus, református és unitárius vallásfelekezet, majd a jezsuita misszió hatására a katolikus is. Sőt, lassan megjelenik a négy recepta (bevett) religio mellett tolerata (megtűrt) religióként az ortodox egyház is.
Átfogó körök
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ) több mint negyven éve alapították Nyugat-Európába menekült magyar értelmiségiek. Az 1960-1970-es években az ’56-os forradalom után Nyugat-Európában otthonra találó magyarok élete viszonylag rendeződött: a megerősödött Kádár-rendszer miatt gondolni sem mertek hazatérésre, választott új hazájukban pedig biztos életkörülmények között élhettek. Az alig huszonévesen Magyarországról elmenekült, nyugaton otthonra találó magyarok egymást felkutatva, országhatárokon is átívelő szervezeti közösséget kerestek és találtak az EPMSZ-ben. A kelet-európai nyitásig magyarországi vagy erdélyi magyar értelmiségiekkel nagyon szórványos volt a kapcsolatuk, hiszen Svájcban, Nyugat-Németországban vagy Ausztriában tartott évi konferenciájukra csak elvétve kapott utazási engedélyt a vasfüggönytől keletre élő meghívott. Az 1989-es változások után az EPMSZ egyre gyakrabban tartotta évi akadémiai napjait Magyarországon vagy Erdélyben: 1993-ban Szovátán, 2001-ben Illyefalván, 2012-ban Félixfürdőn. Az olaszországi Torre Pellicében 1999-ben megtartott akadémiai napokon hangzott el az igény: jó lenne megalakítani az EPMSZ erdélyi körét. Ez az erdélyi kulturális szervezet másfél évtizede évente egy-két alkalommal átfogja Erdély magyarok lakta régióját Besztercétől Vajdahunyadig, Nagyszebentől Nagybányáig. Legutóbbi három találkozóját Besztercén (2012), Brassóban (2013) és Tordán (2014) tartotta.
Előkelő lokálpatrióták
„Tordára általában nem jönnek az emberek, de innen sokan elmentek” – ezekkel a szavakkal kezdte a város hihetetlenül gazdag történelmi múltjáról szóló előadását Keszeg Vilmos, detrehemi születésű, Tordán élő egyetemi tanár. Enciklopédikus tudással és hiteles történelmi ismeretekkel mutatta be azt a várost, amelyet a kerülőút, illetve az autópálya miatt olyan sokan elkerülnek. Pedig Torda más, mint amit látunk – vallja Keszeg Vilmos. Szemléletesen vázolta fel, miképpen alakult át az 1850-ben még 75 százalékban magyar lakosságú település a mára már 10 százalék alá csökkent, magyar szórvánnyá vált várossá. E másfél százados demográfiai tragédia okait három nagy „útban” jelölte meg: egyesek szétszóródtak Erdélyben, és ott gazdagították pátriánkat, mások éppen etnikai és vallási identitásuk megőrzése érdekében Magyarországra költöztek, míg voltak olyanok is, akik a nagyvilágba vándoroltak el. Egy itt maradt szűk mag közben úgy vált szórvánnyá, hogy a más nyelvűek és vallásúak nagyon megszaporodtak.
Az előadás másik meghatóan szép része volt a Tordán születettek neveinek említése Jósika Miklóstól Székely Jánosig, Abats János református püspöktől Csetri Elekig. „Torda nagyon előkelő tényezője volt Erdély történelmének. (…) Nem baj, hogy szülöttei szétszéledtek, többen hálásan érezték a szülőváros biztatását, Torda városa életüket gazdagabbá tette. A baj az, ha nem tartjuk számon, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük” – fogalmazott az előadó.
Mélység és a magasság között
Az EPMSZ akadémiai napjaihoz törvényszerűen hozzátartozik egy kirándulási nap, így az erdélyi kör programjában is szerepelt a helyismereti kirándulás. Tordán van, mit megkeresnie és megnéznie az ott tartózkodónak a műemlék református templomoktól kezdve a fejedelmi palotán át a sóbánya érdekes világáig. Erdélyből, Magyarországról és Londonból érkezett résztvevők ebben az erdélyi, szórványosodó városban kettős betekintéssel találkozhattak sajátos történelmünkkel: belepillanthattak a roppant gazdag történelmi múltba, ugyanakkor átélhették, ahogy az itt élő büszkén mutatja a megpróbált múltból átmentett jövőt. Szedilek Lenke városi tanácsos asszony köszöntőjében mindez így igazolódott: „Torda, mint történelmi város, szerepel a naptárunkban
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A tudományos közösség építője – Díjazott az Erdélyi Múzeum-Egyesület
Évi közgyűlését tartotta Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében március 28-án, szombaton.
A közgyűlési beszámolókat követően tiszteleti taggá választották Kerekes László mérnök-professzort és Farkas Zoltánt, az EME agrártudományi szakosztályának elnökét, s átadták a fiatal kutatóknak járó Gróf Mikó Imre-díjat és a Gróf Mikó Imre-emlékplakettet.
A díjat, amelyet az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ítél oda elismerésként négyévenként, Ősz Sándor Előd levéltáros kapta a Bibliotheca Calviniana Transylvanica című forráskiadvány sajtó alá rendezéséért, az emlékplakettet pedig Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese vehette át az EME folyamatos működéséhez és az erdélyi magyar tudományműveléshez nyújtott támogatása elismeréséül.
A közgyűlésen az EME választmányának egyharmadát megújították, az elnökség viszont nem változott: továbbra is Sipos Gábor elnök és Bitay Enikő főtitkár vezeti az egyesületet. Sipos Gábor megnyitóját követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke az MTA elnökének üdvözletét tolmácsolta, és Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvivő elnöke képviseletében Kerekes Sándor tanácsos üdvözölte az egybegyűlteket.
Kerekes kiemelte az EME tevékenységének jelentőségét, melyet február 22-én a kincses városbeli Operabálon a Kolozsvár jelképe (Emblema de Cluj) kitüntető cím odaítélésével is elismert a megye vezetősége.
„Az erdélyi magyar tudományos élet keretintézménye 2014-ben is a magyar tudományos közösség szolgálatában állt. Eredményesen működtette intézményrészlegeit, így a tudományok művelőinek, illetve pártolóinak egyaránt teret adott könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, a hét szakosztálya, valamint a hat fiókegyesülete révén. Ugyanakkor szorgalmazta, segítette a kutatás iránt érdeklődő ifjúsági kutatócsoportok munkáját is” – mutatott rá az egyesület főtitkára.
Az EME a kutatás iránt érdeklődők között igyekszik megtalálni mind a tapasztalt nyugalmazott egyetemi, mind az aktív oktatókat, kutatókat, akik révén a fiatal nemzedék is bevonható a tudományos élet vérkeringésébe. Az EME egyszerre kutatást végez, nevelői, oktatói szerepet is ellát, ugyanakkor közzéteszi és terjeszti a kutatási eredményeket, mindeközben tudományos közösséget épít a különböző szakterületeken – összegezte a főtitkár az egyesület kiértékelőjében.
Az egyesület aktív szerepet tölt be a helyi közösség tudományos életében, együttműködik a társintézményekkel, partnerekkel. Például a Kolozsvári Magyar Napokon könyvstandot működtet, előadásokat és kiállítást szervez. Ugyanez a szerepvállalás jellemzi a fiókegyesületek részvételét a különböző helyszíneken, így Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szilágysomlyón, Zilahon.
„Az elmúlt évben az EME összesen 92 rendezvénynek volt a házigazdája. Kiadványaink mérlege: 31 könyv, 11 folyóirat. Tavaly összesen 22 kutatási programot működtettünk 13 főállású és 30 külső munkatárs részvételével. A közgyűlés elfogadta a 2015-ös év munkatervét, amely ugyanolyan tartalmasnak és színesnek mutatkozik, mint a tavalyi” – mondta el Bitay Enikő.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ma már nem nyugdíjasklub az EME, van utánpótlás
Majdnem ezer egyetemista is tagja az erdélyi magyar tudományos akadémiának számító Erdélyi Múzeum-Egyesületnek.
A tagság 40 százalékát kitevő ifjúságot méltatták a hétvégi közgyűlésen kiosztott Mikó-díjjal is, amit Kálvin-kutatásáért a 33 esztendős Ősz Sándor Előd kapott. Az Erdélyi Múzeum folyóirat 130 éves számaival kiegészíti az Erdélyi Digitális Adattárat az EME az idén, és folytatják ingatlanaik visszaigénylését is, a Lőrinc-ház ügyében még az idén megoldásra lehet számítani.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

„A zsoboki tábor menedék, kedvesség, szeretet”
VII. Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábor
„A nyelv nem lehet »egyszerű«, mert az ember nem »egyszerű«, aki beszéli.” – olvashatjuk Kosztolányi Dezső idézetét a hetedik zsoboki tábor programján.
Az első ízben egy teljes hétre szervezett táborban a Georgius Aranka Társaság fiatal csapata (Antal Orsolya, Barazsuly Viktória Adrienn, Ecsedy-Baumann Brigitta, Oláh Csilla, Tasnádi István, valamint jómagam, Széman Emese Rózsa), a Kosztolányi-idézet szellemében, ismét olyan programot igyekezett összeállítani, amelyben mindenki megtalálhatta az érdeklődésének megfelelő előadást, foglalkozást. Az előadók, (előadásaik sorrendjében) Péntek János akadémikus, nyelvészprofesszor (Kolozsvár), Kerekes Barnabás Kazinczy- és Lőrincze-díjas gimn. tanár, az Anyanyelvápolók Szövetségének (ASZ) alelnöke (Budapest), Wacha Imre Kazinczy- és Lőrincze-díjas főiskolai docens (Budapest), Demény Péter író, költő, szerkesztő, egyetemi oktató (Kolozsvár–Zilah), Széman Rózsa játszóházvezető, művelődésszervező (Szilágysomlyó–Kolozsvár), Bordi András Kazinczy-díjas rádióbemondó (Budapest), Sipos Gábor történész-levéltáros, egyetemi oktató (Kolozsvár), Juhász Judit, az ASZ elnöke (Budapest), Katona Szabó Erzsébet textilművész (Budapest), Szabó-Reznek Eszter doktorandusz (Kolozsvár), Albert Júlia színművész, egyetemi oktató (Kolozsvár), Szebeni Zsuzsa színháztörténész (Budapest), Tóth Orsolya operatőr, gyártásvezető, egyetemi oktató (Kolozsvár), valamint Sediánszky Nóra dramaturg, rendező, fordító (Budapest) a nyelvészettől a szép kiejtésen és színház-, valamint irodalomtörténeten keresztül a textilművészetig, animációs film készítéséig és drámajátékokig számos témát lefedtek. Munkánkat segítették az Anyanyelvápolók Szövetsége képviselői (Muszka Ágnes és Terjéki Tamás), valamint Kerekes Barnabás szakmai táborvezető.
Az együtt töltött egy hétről a 25 táborozó egyike, Nagy Izabella számol be.
Széman E. Rózsa
Július 13-án több tucat turista, lelkes kiránduló, jókedvű gyerek nyüzsgése honolt a kolozsvári állomás főbejárata előtt. A tömegben mindenki a saját kis csapatát, az ismerős arcokat kereste; így történt ez az erdélyi anyanyelvápoló fiatalokkal is, akik végül, a szervezőket megpillantva egy csoportba gyűltek. Hova indultunk? Az úti cél nem más volt, mint a Kalotaszeg szívében található Zsobok, ahol immár hetedik alkalommal rendezték meg az Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábort. Érkezésünk után Ősz Előd levéltáros, segédlelkész, a zsoboki templomban tartott áhítattal ünnepélyesen megnyitotta a tábort, majd Péntek János nyelvész, akadémikus Helyzetek és ideológiák a nyelvművelésben. Lőrincze Lajosra emlékezve című előadását hallgattuk meg. Idén is voltak első bálozók és visszatérő diákok, tehát, a csapat összerázódásának érdekében, az est hátralevő részét játékos ismerkedéssel töltöttük.
A zsoboki reggelek rendszerint szakmai előadásokkal indultak, ámde ezek nemcsak anyanyelvhez fűződő témákat vonultattak fel, több művészeti ágat is felkaroltak, mint például a textilművészet, színház.
Kedden Kerekes Barnabás a Te döntesz kérdéskörrel kapcsolatos gondolatait fejtette ki. Ezt Wacha Imre Nyelvzavar és nyelvértés, szót-értés. Babilon–Pünkösd című előadása követte. Az előadások sorát pedig Demény Péter Szeretem a Facebook-ot. Léleklájkolások című korszerű, a közösségi oldalak pozitív és negatív attribútumait latolgató fejtegetés zárta.
A következő napirendi pontként a kézműves foglalkozás volt feltüntetve. Kedvünk szerint gyöngyöt fűzhettünk, sőt még a tűnemezelés csínját-bínját is eltanultuk Széman Rózsa játszóházvezetőtől. Ha már Kalotaszegen tartózkodtunk, kihagyhatatlan volt a jellegzetes tisztaszoba és a népviselet megtekintése, melyet páran, nagy örömükre magukra is ölthettek. A tábor második napját Bordi András rádióbemondó meghitt, hangulatos gitárestje, és az általa vezetett drámajátékok zárták.
Nagy Izabella, XII. oszt. tanuló, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

Barabás Miklós nem hisz az RMDSZ-nek
A marosvásárhelyi magyar közösség ügyeinek képviselete teljes mértékben hiányzik az RMDSZ színeiben előválasztásra készülő Soós Zoltán kampányából – hívta fel a figyelmet Kelemen Hunor szövetségi elnöknek címzett nyílt levelében Barabás Miklós civil aktivista, aki függetlenként jelentkezett be az október 11-ei megmérettetésre.
Barabás elmondta: a nyílt levél megírására Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnökének blogbejegyzése késztette. Abban Brassai a következőket írta: „...az RMDSZ támogatását élvező jelölt nem a klasszikus etnikai kérdéseket hangolja, hanem a valós problémákkal foglalkozik, mint amilyen a környezetszennyezés Marosvásárhelyen.”
„Ez az üzenet nálam kiverte a biztosítékot, hisz megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a szövetség egyik helyi vezetője nem tartja valós marosvásárhelyi problémának az egyre jobban gyengülő magyarság ügyét” – fejtette ki a civilek által támogatott jelölt. „Egy ilyen bejegyzés alapján a jövőben ki fog foglalkozni a magyar közösség problémáival? Én úgy tudtam, az RMDSZ alapszabálya szerint ez az RMDSZ elődleges feladata” – írja a Kelemen Hunornak címzett levelében.
Kérdésünkre, hogy ha a magyar ügy felkarolását és folytonos hangoztatását nyerőnek tartja, miért zavarja, hogy ellenfele nem él a lehetőséggel, Barabás Miklós elmondta, hogy az előválasztási harcban nem az ő személye, hanem a közösség a fontos. „Tudom, hogy vannak ennél húzósabb témák is, de a célom az volt, hogy a Vásárhelyen megoldatlan nyelvi kérdéseket is vigyük be a köztudatba. Ha ebből az RMDSZ már most kihátrál, egy rendkívül veszélyes precedenst teremt” – válaszolta lapunknak.
Aggályok az előválasztás miatt is
Barabásnak az előválasztás szervezésével, lebonyolításával kapcsolatban is vannak fenntartásai. „Megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyi hiányosság és rendellenesség van az egész körül. Az emberek nem tudják, hogy hol szavazhatnak, de sokan még arról sem értesültek, hogy egyáltalán kell regisztrálniuk” – mutatott rá.
Barabás szerint egyébként az RMDSZ megyei szervezete – az előválasztás főszervezője – esetében érdekkonfliktus áll fenn, hiszen a saját jelöltjének szavazói irányába mobilizál. „Ilyen körülmények között nem várhatjuk el 2016-ban a marosvásárhelyi magyarok sikeres mozgósítását és azt sem, hogy magyar polgármestere legyen a városnak. Ha ugyan ez még cél” – írja Barabás Miklós. Állításával a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) által támogatott jelölt arra utalt, hogy míg a néppárti Portik Vilmos megkapta az eddig regisztráltak névsorát, hozzá még nem jutott el.
Nem kérnek az RMDSZ-ből
Arra a kérdésre, hogy jelen helyzetben, amennyiben Soós nyerné az előválasztást, a Cemo tudná-e támogatni a 2016-os megmérettetésen az RMDSZ politikusát, Szigeti Enikő, a szervezet vezetője és Barabás Miklós nemleges választ adott. Hangsúlyozták: ők soha ilyenszerű kötelezettséget nem vállaltak, ezért ne kérje tőlük számon senki. Barabás Miklós fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amennyiben a támogatói számára majd az RMDSZ jelöltje is szimpatikus lesz, ő nem próbálja majd lebeszélni arról, hogy a helyhatósági választásokon voksukat Soós Zoltánra adják.
A sajtótájékoztató kisebb botránnyal ért véget: megelégelve a kötekedésnek felfogott állandó közbeszólást és kényelmetlen felvetéssorozatot, Szigeti Enikő bocsánatkérésre szólította fel Palkó Attilát. Mivel az RMDSZ hívatlanul érkezett sajtósa erre nem volt hajlandó, a házigazda kitessékelte a Cemo irodájából.
Az MPP a részvételre buzdít
Csütörtöki közleményében a Magyar Polgári Párt is arra kéri marosvásárhelyi tagságát, szimpatizánsait meg a város minden polgárát, hogy éljen a felkínált demokratikus lehetőséggel, és vegyen részt az előválasztáson. Az MPP emlékeztet arra, hogy Marosvásárhelyen él Erdély legnagyobb, közel hatvanezer fős magyar közössége, a város magyarsága ma felelős viselkedést vár a politikumtól, a közéleti szereplőktől.
„Tudatában kell lennünk annak, hogy Marosvásárhelyen csak akkor tudjuk visszaszerezni a polgármesteri széket, ha összezárunk, egységet mutatunk fel, és közös akarattal képviseljük magyar közösségünket! Itt csak úgy érvényesíthetjük – legfontosabb demokratikus vívmányunknak – a választás szabadságát, hogy közben nem tévesztjük szem elől a magyar érdeket” – olvasható, többek között, a polgáriak sajtóközleményében.
Az MPP arra is felhívja a figyelmet, hogy vezetői már 2012-ben is szorgalmazták az előválasztások megszervezését. Mint kifejtik, egy sikeres vásárhelyi tapasztalat hozzásegítheti a magyar pártokat, hogy más településeken is együttműködjenek, ezzel is növelve a magyar képviselet megerősödésének esélyeit.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Kopácsi-vetélkedő a magyar reformáció bölcsőjében
Öt egyházmegye tizennégy csapata vett részt az V. Kopácsi István Egyháztörténeti Vetélkedőn, amit ez alkalommal a Reformáció Emlékéve keretén belül szerveztek meg. Az ifjúsági találkozóra más gyülekezetből is csatlakoztak. A régiekről tanultak, történelemből írtak és remélhetőleg a történelmet írják mindazok, akik részt vettek.
Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a gazdag programmal tarkított ifjúsági nap. Kánya Zsolt Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ifjúsági előadó tanácsosa nyitotta meg az alkalmat áhítatával, melyben Gedeonról szólt, aki kilépett a csűrből, a közönyből, a félelemből és hitte, hogy Istennel együtt győzni fog. Kovács Sándor esperes is köszöntötte az ifjakat, bátorítva őket, hiszen már azzal nyertek, hogy jelentkeztek a vetélkedőre.
A versenyzők ezután megkapták az ötven kérdést tartalmazó feladatlapokat, amit Fórizs Enikő magyartanárnő állított össze. Öt egyházmegyéből tizennégy négy tagú csapat mérte össze erejét egyháztörténetből, Arad megyétől Szatmárig. Az aradi egyházmegyéből Kispereg, Pécska és Szentleányfalva, a bihari egyházmegyéből Nagyvárad- Velence és Jákóhodos, az érmellékiből Jankafalva és Nagykágya, a szilágysomlyóiból Szilágyborzás és Kraszna, a szatmáriból pedig Pusztadaróc (2 csapattal), Mikola, Szárazberek és a házigazda Erdőd. A csapatversenyen kívül egy egyéni feladatot is kaptak, melyben megadott címek alapján esszét/ fogalmazást/ jegyzetet írhattak. Egyébként idén is, a fontosabb évfordulókhoz kötötték a tananyagot a szervezők. 450 éve íródott a Második Helvét Hitvallás, a Református Egyház egyik alapirata. Viszonylag kerek évfordulója van idén a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinatnak, 370 éve történt. Kerek fél évezrede született Drágffy Gáspár, a reformációt az első között befogadó főúr, ezért a Drágffy-családdal is megismerkedhetnek azok, aki felkészültek a vetélkedőre.
A megszépült erdődi református templomban ifjúsági istentisztelettel folytatták az együttlétet, melyben Kurta Szabolcs érendrédi lelkipásztor hirdetett Igét. A prédikátor egyháztörténeti szempontból kétszeresen is kötődik az erdődi református gyülekezethez. Egyrészt volt dobrai lelkészként tevékenyen részt vett a gyülekezeti szövetség (Erdőd-Dobra-Magyargéres-Szatmárhegy-Kismajtény) létrehozásában, másrészt érendrédi lelkipásztorként utóda annak a prédikátornak, aki a gyülekezet elüldözése miatt kényszerült elmenni Érendrédre 1769-ben. Az ifjúsági nap igei mottója alapján szolgált: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden." (2Kor 5,17) Az igehirdető az állandóan változó világban a soha el nem múló dolgokra hívta fel a figyelmet: Isten élő szavára a Tőle kapott bölcsességre. Ez az, ami Kopácsiék és Petőfiék idejében is megtartó erő volt, de jelentkezhetett minden kor fiataljainak szívében. Ha valaki saját magáról mondja, hogy bölcs, az hazudik, akiről mások mondják, arról valószínű, elhihetjük - mondta a predikátor. Ősz Sándor Előd kolozsvári egyháztörténész Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítótól és az egyháztörténeti kutatás fortélyairól tartott lendületes és érdekfeszítő előadást. A Bízz Band és az Erdődi Dicsőítő Csapat hangulatos koncertje mutatta meg, hogy lehet az Istent felszabadulva és örömmel dicsérni.
Ezután került sor az eredményhirdetésre. Az első díj Érmellékre, a jankafalvaikhoz került, akik a lehetséges 100 pontból 97-et értek el. Második lett a mikolai csapat Szatmárból (95), a harmadik pedig a szilágysági Kraszna (90,5). Az esszéíró egyéni díjat Magyar István nyerte Mikolából, második a nagykágyai Horvát Irénke, harmadik pedig Komori Viktória Szentleányfalváról. Mindkét kategóriában a győztesek Buzogány Dezső teológiai professzor díját is átvehették a rengeteg más jutalom mellett.
Az eredményhirdetést követően Titoktalanított világ címmel színvonalas, tanulságos, épületes, üzenet-teljes, humorral tarkított előadást tartott a Nagyvárad-Velencei Református Egyházközség ifjúsági színjátszó csapata. Kása Melinda és Kása Zsolt néptánc-tanítással vezette le az együttlétet.
A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Reformáció Emlékbizottság által támogatta. A projekt címe: Erdőd, a magyar reformáció bölcsője. A bölcső előremutat, reményt sugároz, általában, az életről beszél. Ami Erdődön volt, az a szépen szóló jelen és jövő, tehetséges fiatalokkal. Lelki szemekkel lehetett látni azt is, hogy a református templom előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia össze is mosolyogtak, több mint száz magyar fiatalt láttak, értelmet és bölcsességet. A régiek elmúltak, semmiképpen sem értelmetlenül.
szatmar.ro

Táborozó – „Mi egy vérből valók vagyunk”
Nyolcadik alkalommal szervezték meg az Aranka-tábort Zsobokon
Immár nyolcadik alkalommal szervezték meg Zsobokon az Aranka György Ifjúsági Anyanyelvi Tábort, amelyben idén huszonnyolc diák vett részt. Az Erdély különböző pontjairól érkezett táborozók többsége a Kolozsvári vonatállomáson találkozott, ahonnan pár kézszorítást és ölelést követően nevetve indultak Zsobokra.
Az egyórás út után megérkeztünk a zsoboki Bethesda Gyermekotthonba, ahol gyorsan berendezkedtünk, majd a helyi műemlék templomba vonultunk át. Itt Kelemen Csongor Kolozsvári lelkipásztor tartott áhítatot, kitérve többek között a „mindannyian egy test tagjai vagyunk” gondolatra, amit egyhetes együttlétünk vezérigéjének is tekinthettünk. Később Péntek János Kolozsvári nyelvész, akadémikus tartott előadást a Moldvai magyar tájnyelvről és beszélőiről. Tisztázta ezáltal a csángó elnevezés etimológiáját, valamint közelebb hozta a hallgatókhoz a moldvai magyar tájnyelvet, dialektusokat. Játékos ismerkedéssel zárult az első nap, illetve a már hagyományossá vált angyalka-bárányka játékkal, ami még inkább fokozta együttlétünk pozitív hangulatát.
A második nap szakmai előadásai sorában Farmati Anna egyetemi oktató, a Georgius Aranka Társaság elnöke a versről, mint multimediális kommunikációs lehetőségről beszélt, majd Wacha Imre tanár úr jól strukturált gondolatmenetét hallgattuk a nyelvművelésről, a nyelv és a nyelvhasználók műveléséről. Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke Foci–média–morál című előadásában az aktuális Eb kapcsán hangzottak el vélemények a 21. századi labdarúgásról. Az ebédet követően betekintést nyerhettünk az Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Szervezetének világába, majd kézműves foglalkozásokon vettünk részt. Ezúttal sem mAradt ki a kalotaszegi szoba és népviselet megtekintése, Zsobok népi értékeivel való megismerkedés. Vacsora után Bordi András játékos anyanyelvi foglalkozásokkal várt bennünket, a csodás esemény közös énekléssel kezdődött és zárult. Felcsendültek ismert dalok akkordjai, de tanultunk új énekeket is.
Szerdán Korzenszky Richárd perjellel ismerkedtünk meg, akivel együtt léptünk ismét a versek világába, majd Ősz Előd levéltáros, segédlelkész előadását hallottuk a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert életéről és munkásságáról. Az önismeret és hanghasználat közötti összefüggésekről Albert Júlia Kolozsvári színművész és egyetemi oktató tartott érdekes bemutatót, ezt követően pedig akadályversenyen vett részt hat kisebb csapat. Az idei akadályverseny tematikáját a honfoglalás képezte, több érdekes, a fantáziát és egyben a tudást tesztelő próbát teljesítettünk, amelyek által közelebb kerülhettünk egymáshoz. A napot Marosán Csaba színművész Dsida estje zárta.
A csütörtöki nap kirándulással telt: ellátogattunk Tordaszentlászlóra, ahol a helyi tájházban a kalotaszegi kulturális értékeket ismerhettük meg, majd a tordai sóbánya világa, illetve a Tordai- hasadék magasra törő bércei vártak bennünket. Este ketyeréztünk és liciteztünk Kerekes Barnabás tanár úrral, az anyanyelvi játékok véget nem érő sorozata elűzte a napi fáradtságot, ami a túrázással együtt járt.
Füstös Paul, a Kolozsvári Református Kollégium 11. osztályos tanulója
Szabadság (Kolozsvár)

Gyergyói értelmiségiek találkoztak
Kutatók, oktatók, művészek, Gyergyóhoz kötődő értelmiségiek számára teremtett találkozási lehetőséget a Gyergyói Szemle Egyesület. A szombati gyergyóremetei találkozón, az előadóteremmé átalakított csűrben az értékek és lehetőségek kerültek felszínre. Kiderült, a különböző területeken tevékenykedő, a térségért tenni akarók alig tudnak valamit egymás létéről.
A Gyergyói szemle nyári találkozója nevet viselte a rendezvény, ahová kutatók, művészek, itthon élők, alkotók, illetve elszármazottak kaptak meghívást. Nagy József házigazdaként közölte, nem titkolt cél egy hálózat kiépítése, hogy az értelmiségiek tudjanak egymásról, és hogy különböző témakörökben tudjuk, kihez kell fordulni. Gyergyó nagy értelmiségi potenciállal bír, csak jó része nincs itthon. A cél, hogy párbeszéd alakuljon ki a távol élők és itthoniak között, hogy számítani lehessen mindenkire, akinek fontos e térség – hangzott el.
„Mi jó szívvel adtunk helyet és állunk mögéje a kezdeményezésnek” – fogalmazott Laczkó-Albert Elemér, Remete polgármestere, célozva a Gyergyói Szemle Egyesület minden tevékenységére, beleértve a folyóirat megjelentetését, szakmai fórumokat, hálózatépítést, az ösztöndíjalapot és tudományos kutatások népszerűsítését. Meglátása szerint a szombati eseményre összegyűlt harminc ember kitűnő kovász, a rendezvény pedig érdemes a folytatásra.
Gazdaság, kultúra, szociológia, segítő szakmák, oktatás, természettudományok és művészetek képviselői mutatkoztak be munkájukról beszélve, és egymás számára is meglepetés volt, hogy egyik-másik földink milyen témakörben kutat, milyen eredményeket oszt meg szívesen.
Nagy József elmondta, amikor a különböző területeken kutatókat kezdték számba venni, fény derült arra is, melyik település iskoláinak milyen erősségeik vannak. Így a gazdasági profilúak többsége gyergyószentmiklósi, tizennégy közgazdászt jegyeztek fel, Remetéről történészek, művészettörténészek, színészek kerülnek ki leginkább, Alfaluból képzőművészek, Tekerőpatakról, Szárhegyről a természettudományok iránt érdeklődők.
Szeretnék, ha minél többet közülük haza lehetne hívni találkozásra, felkérni együttműködésre. A jelenlévők körében a bemutatkozást követően azt firtatták, volt-e vagy terveznek-e olyan kutatást, amely a Gyergyói-medencéhez kötődik.
A sorban elsőként két közgazdász, a csomafalvi születésű Balla (Szőcs) Emese és a gyergyószentmiklósi Lázár Ede mutatkozott be. Balla Emese e térségben is vizsgálta a klímaváltozás hatását a mezőgazdaságra, s bár meglepő volt, hogy a hőmérséklet-változással leáldozóban van a minőségi burgonyatermesztés, mégsem ez volt a legmeglepőbb. Egy másik kutatását idézve elmondta, az emberek kedve elment a pályázástól. Arra kereste a választ, hogy mi ennek az oka és a kiút lehetősége. A gazdák, vállalkozók nem annyira a pályázat megírásától félnek, mint a projektben leírtak kivitelezésétől, hogy megfelelő szakértelem híján nem tudják végigvinni a vállaltakat, emiatt pedig pénzvisszafizetésre kötelezik őket. Így akár anyagi áldozatot is hoznának szakemberek segítségéért cserében, akik a lebonyolításban partnerek lennének.
Lázár Edének a marketingkutatás a fő szakterülete, összeállította, felajánlotta ingyenes használatra a kutatás módszertanát, mely interneten hozzáférhető. Elemezte a helyi termékek értékességét is, hogy pluszértéket jelent-e az a helybéli vásárlóknak, hajlandóak-e akár felárat is fizetni érte, illetve a termelő hogyan száll szembe a konkurenciával.
Elmondta, a munkanélküliség gazdasági és társadalmi probléma komoly migrációs hatással. Kérdés, hogy a helyi termék előállítása, a turizmus és a fafeldolgozás képes-e fenntartani a Székelyföldet. A közgazdász szerint mindezek mellé a stabilitáshoz iparra is szükség van. Illetve arra a lehetőségre, amit a világháló biztosít: itthonról külföldnek dolgozni.
A felvetett témák kapcsán szóba jött, hogy nem kellene kiadjuk kezünkből olcsón a nyersanyagot, például bagóért a szénát a moldvaiaknak, akiktől aztán a kész tejterméket vásároljuk meg borsos áron. De szó volt a tájvédelemről, a fafeldolgozásról és a jó minőségű faházról, illetve arról is, hogy érdemes lenne visszahozni a növényi és állati alapanyagból előállítható ruhaneműk készítését.
Mi az, amit elvárnak az önkormányzattól? – tette fel a kérdést a község polgármestere, a két közgazdász pedig sorolta: biztosítsa az alap-infrastruktúrát, hogy ha egy beruházó idejön, legyen esélye mAradni, legyen nyitottság az újdonságokra, és teremtse meg annak esélyét, hogy a fiatalság itthon mAradhasson. Hogy hogyan, annak kitalálása legyen az önkormányzat feladata.
Múltkutatók népes társasága
A történészek, történelemtanárok, régészek, levéltárosok köre volt a legnagyobb a délelőtti előadások alatt. Laczkó-Szentmiklósi Endre remetei történelemtanárként, iskolaigazgatóként mutatkozott be, Szárhegyről Portik Zsolt érkezett régészként, Borszékről Farkas Aladár helytörténészként, Ősz Sándor Előd Kolozsvárról érkezett haza református lelkipásztorként, egyházi levéltárosként, Bernád Rita pedig a Gyulafehérvári érseki levéltár gyergyószentmiklósi gyűjtőlevéltára vezetőjeként. Népes volt a Tarisznyás Márton Múzeum képviselete: Csergő Tibor történész és intézményvezetőként érkezett, Demjén Andrea régészként, Ferencz-Mátéfi Kriszta művészettörténészként, jelenleg a városi könyvtár menedzsere is, illetve a délutáni előadók sorában volt néprajzosként Szőcs Levente, szintén múzeum-alkalmazott.
Egymás kutatásairól, az intézményekben fellelhető kincsekről alig tudnak valamit – derült ki ismételten, és több javaslat is elhangzott egy-egy, az értékeket sorjázó katalógus szükségességéről, a kutatók számára a lehetőségek ismertetéséről.
A jelenlegi iskolásokra is figyelmet kell fordítani – hangsúlyozták többen, így hazavonzó lehet számukra minden olyan helyszín, tárgyi emlék, amelyek diákkorukban lelkükbe vésődött. A hely szelleméről beszélt ennek kapcsán Laczkó-Szentmiklósi Endre, javasolva, minél több esemény helyszínét ismertessük meg a gyerekekkel.
A történelmi emlékhelyek hazahívók lehetnek az idegenbe szakadtak számára is, ám az is feltétel, hogy a hazatérő lássa, az itthoniak ápolják az emléket, rendben tartják ezeket a helyszíneket, emlékműveket. E téren is van feladata Gyergyó térségének.
A rendezvény délután még számos előadással folytatódott, este pedig kiértékeléssel, összegzéssel ért véget.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Egyházmegyék közös reformációi ünnepsége
Együtt emlékezni és épülni
Szombaton este Marosvásárhelyen a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye közös reformációi emlékünnepségére érkezők töltötték meg a Kultúrpalota nagytermét.
A Marosi Református Egyházmegye és a Maros- mezőségi Református Egyházmegye elöljárói és hívei a reformáció 499. évfordulóját egyházi és világi meghívottakkal ünnepelték október 29-én, lélekben az ötszáz éves évfordulóra készülődve. A köszöntések, igehirdetés, ünnepi műsorszámok közepette tudományos értekezést is hallgathattak a résztvevők, a szeretetvendégség keretében pedig a művelődési hajlék előcsarnokában közvetlen beszélgetésekre kerülhetett sor.
Első ízben ezelőtt 2013-ban tartottak közös ünnepséget, tavaly már a Bernády által a székely fővárosnak építtetett művelődési fellegvárban gyűlhettek össze a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye reformátusai és meghívottaik. Idén második alkalommal tarthatták a reformáció emlékünnepségét a Kultúrpalotában, ami reményeik szerint hagyománnyá válik. A köszöntések sorát Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese indította, őt követte Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, dr. Csige Sándor Zoltán, illetve Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Chiorean Ioan pedig a polgármesteri hivatal megbízottjaként olvasta fel dr. Dorin Florea polgármester köszöntését. Az estünnepélyességét a felsorolás teljességének igénye nélkül többek között a Marosi Református Egyházmegye egyesített vegyes karának szolgálata, az ifjúsági zenekar és kórus Bíró Jenő csejdi lelkipásztor irányításával, a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa Enyedi Csaba lelkész tanár vezetésével, dr. Molnár Tünde orgonaművész előadása, illetve tanítványa, Lőrinczi Lehel orgonajátéka, Szabadi Nóra színművésznő szavalatai tették színvonalasabbá.
Megújulást hozó reformáció
Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a két egymázmegye elöljáróit és híveit, a világi meghívottakat, a politikai pártok képviselőit, akik együtt ünnepelni, emlékezni és épülni gyűltek össze. Hangsúlyozta a megújulást, helyreállítást jelentő reformáció szó értelmezését, amelyre napjainkban is folyamatosan szükség van. Szimbolikus tartalmú tárggyal idézte fel a nagy reformátor emlékét. Mint elmondta, 1517. október 31-én Luther Márton egy kalapáccsal indította el a reformációt, a wittembergi vártemplom kapujára szegezve a kilencvenöt tételből álló vitaindító dokumentumát, amelynek egyik fontos eleme volt, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa a Szentírást.
Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a hadban állás fogalmát fejtegette. Mint hangsúlyozta, a köztünk tapasztalható tehetetlenség miatt is hadban állunk, és "csak az éberséggel lehet kiutat találni a szorongató helyzetből". A reformáció ötszáz éve tart, és mindig volt kiemelkedő képviselője, az évszázadok során azonban sok szerep vált hiteltelenné. Beszédében felemlítette azokat az egyetemes alapértékeket, amelyeket a reformáció révén megkaphattunk, mint hangsúlyozta, mindenkit gazdagított és gazdagít, még akkor is, ha nem tud róla. Ugyanakkor a feladat közel ötszáz év múltán sem változott – fejtette ki köszöntőjében az anyaországot képviselő vendég.
Péter Ferenc megyei tanácselnökként és a szovátai református egyházközség tagjaként köszöntötte az egybegyűlteket. Az álmodozás és elégedetlenkedés helyett a cselekvés fontosságát emelte ki a Maros megye előtt álló új politikai helyzetre utalva, ugyanakkor a reformáció által kiváltott gazdasági fellendülést említette.
A polgármesteri hivatal megbízottja, Ioan Chiorean felolvasta az objektív okok miatt távol maradt dr. Dorin Florea városvezető magyar nyelvre fordított levelét, amelyben hangsúlyozta az egyházakkal való együttműködés fontosságát, és a reformáció jövő évben tartandó 500. évfordulójának méltó megünnepléséhez az önkormányzat támogatásáról biztosította az egyházi elöljárókat.
A reformáció mint ajándék és feladat
Papp Béni Zsombor, a cserealjai református gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a gazdátlan világ szomorúságát emelte ki, azt, hogy sokszor az önelégültség szemüvegén át tekintjük a dolgokat, abban bízva, hogy ha eleget teszünk az egyházi rítusoknak, kötelezettségeknek, minden a legnagyobb rendben lesz. Fontos azonban csendben kimondani a jaj szót és elismerni fogyatékosságainkat, hiányosságainkat. "Amikor gazdátlan világban élünk, és az egyén saját magát ülteti trónra, csak földi értékeket hajszolva, az igencsak szomorú. Akárcsak amikor a hatalmas Isten egyesek tekintetében és életében összezsugorodik, mert a kicsi Istent el lehet dugni, amikor kényelmetlen, de a kicsi Istennek a követője is kicsi, mert az csak kicsit mer álmodni" – fejtette ki. Amint a lelkipásztor igehirdetésében hangsúlyozta, minden generációnak megvan a maga küldetése és feladata, az igazi kiváltság pedig a másság felvállalásában keresendő.
Jakab István, a Maros-mezőségi Református Egyházmegye esperese, galambodi lelkipásztor megköszönte az ünnepség létrejöttének lehetőségét, a szervezők áldozatos munkáját, az anyagi támogatásokat. "A reformáció ajándék és feladat egyszerre. A nap süt, de nekünk kell a redőnyöket felhúzni, a mi feladatunk az, hogy legyen világosság." Mint jelezte, "tudunk és akarunk közösen ünnepelni", és a közeljövőben hasonló, de sokkal nagyobb méretű rendezvény megszervezésének gondolatát körvonalazta, amely révén a teljes Maros megyei református egyházkerületet – a Marosi és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye mellett a Küküllői és Görgényi Egyházmegyét is – bevonnák.
Az erdélyi reformátusság bástyája Marosvásárhely
Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának munkatársa Kálvin Marosvásárhelyen című értekezését hallgathatták meg a jelenlévők. Egy nappal korábban a reformáció emléknapja alkalmából Budapesten Károli Gáspár-díjjal tüntették ki a gyergyószéki születésű, de Marosvásárhelyhez több szállal is kötődő levéltárost, akinek egyik legfontosabb munkája az erdélyi református Kálvin- bibliográfia összeállítása. Előadása indító momentumaként úgymond megfejelte az est során elhangzott beszédeket. Mint hangsúlyozta, "a reformáció nem innováció, azaz nem akármilyen innováció". Értekezése szerint a reformátorok nem újat akartak hozni az egyházba, hanem azt vissza akarták alakítani Krisztus példájára, és az érzékletesebb szemléltetés érdekében a vérkeringés helyreállításának hasonlatával élt, amikor az ige nem a szívben van, hanem a kézben, a periférián, ahol nincs mit kezdeni vele. Egyházszervezetet Luthertől tanultak a reformátorok, ellenben teológiai eszméket, tanrendet, az úrvacsorához való viszonyulást, a Krisztus-központúságot Kálvintól. A Teleki Tékában fellelhető wittembergi kötésű Kálvin-kötetek annak bizonyítékai, hogy az erdélyi reformátusság szíve több mint négyszázötven éve ebben a városban dobog. Kálvin Jánost a kisebbségi lét, az üldözött kisebbség teológusának nevezte, akinek tanai igencsak korán megjelentek Marosvásárhelyen, ahol elfogadták azokat, kinyomtatták és terjesztették. Az előadó kitűnően illusztrálta a Kálvin-műnek városunkhoz, valamint a Maros-parti településnek Kálvinhoz való viszonyát, így képet alkothatott a hallgatóság is arról, hogy miként lett Marosvásárhely Erdély legkarakteresebb református városa, a szabad királyi városok közül az egyetlen kálvinista többségű település, ahol főképp a Biblia-kommentárjai váltak népszerűvé. Annak dacára, hogy sosem járt sem Erdélyben, sem Magyarországon, a tanaiban folyamatosan jelen volt és jelen van Marosvásárhelyen – hangzott el az előadás végkövetkeztetése, melyet vastapssal jutalmazott a közönség.
Lőrincz János esperes ösztönzésére az újítás erejével ható, közösen felolvasott pár soros zsoltárvers vallomása képezte az áldást a reformáció szombat esti emlékünnepségére, mely nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely),

Történész a gyulafehérvári határozatról: kell rá hivatkozni!
Az 1918-as gyulafehérvári határozatot soha nem iktatták törvénybe, máig csak ígéret maradt. Ma az állam és kisebbség viszonyát már nem kiáltvány, hanem nemzetközi egyezmények és uniós ajánlások határozzák meg. Ennek ellenére, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári kiáltványra – véli Novák Csaba Zoltán. A marosvásárhelyi történészt az 1918-as román nemzetgyűlés részleteiről és következményeiről kérdeztük.
román nemzeti ünnep, a nagy egyesülés századik évfordulójához közeledve egyre többször kerül szóba a gyulafehérvári határozat. Kik fogalmazták meg ezt a dokumentumot? Melyek voltak az érdekességei?
A gyulafehérvári határozat vagy kiáltvány megfogalmazását megelőzően a Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én Aradról már intézett egy ultimátumot a magyar kormányhoz, amiben kérték a közigazgatás átadását. A magyar kormány ezt elutasította, majd november 13–14-i aradi tárgyalások is kudarccal végződtek. Ezt követően fogalmazódott meg egy román nemzetgyűlés összehívásának gondolata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv alapján.
Mivel az akkori magyar kormány is ezt az álláspontot képviselte, nem ellenezte a gyűlés összehívását, sőt annak megszervezéséhez ingyenes MÁV járatokat biztosítottak. A dokumentum megfogalmazásában a Román Nemzeti Tanács tagjai és azon belül a magyar parlamentben is tevékenykedő Román Nemzeti Párt képviselői vettek részt, elsősorban Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod, Vasile Goldis, illetve a két román püspök Iuliu Hossu és Miron Cristea.
Az egyesülésre vonatkozóan a román kormány is elküldött egy tervezetet, azonban a nagygyűlést megelőzően erről hosszas vita bontakozott ki, s végül is nem ezt fogadták el, hanem egy újat fogalmaztak meg. Így a Gyulafehérvári Kiáltvány szövege egy kompromisszum eredményekét született meg: az egyesülés kimondása mellett – a korábbiakkal ellentétben nem kötötték ki Románia demokratizálódását előfeltételként, illetve ennek bekövetkeztéig Erdély autonómiáját – de ajánlásként szerepelnek benne a demokratikus alapelvek például az általános választójog, a gyülekezési szabadság, az agrárreform stb. A határozat szövegét a december 1-jei nagygyűlésen Iuliu Hossu püspök olvasta fel, majd másnap a Vaida-Voevod vezette küldöttség Bukarestbe utazott és átadta azt Ferdinánd román királynak.
A kiáltvánnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a román király december 24-én csak az első pontját – vagyis Erdély egyesülését Romániával – iktatta a törvényben, a többi részét nem.
A mostani viszonyokat ismerve az 1918-as ígéretek egyenesen nagylelkűségnek tűnnek. Honnan eredt ez a „nagylelkűség”?
A gyulafehérvári határozat kapcsán fontos kiemelni a megszületés körülményeit. Románia győztesen, a Monarchia és benne Magyarország pedig vesztesen került ki az első világháborúból. Romániának az 1916-os szerződésben területi nyereséget ígértek, ha az Antant oldalán lép be a világháborúba. Az köztudott volt, hogy a vesztes államok sorsáról a béketárgyalásokon fognak dönteni, a terület nagysága, illetve hogy ezt végül is megkapja-e a román állam viszont nem volt világos. Az erdélyi románok képviselői tisztában voltak azzal, hogy ebben a bizonytalan helyzetben kisebbségbarát nyilatkozatokat kell tenni. Mivel ők maguk utasították vissza 1918 novemberében Aradon Jászi Oszkár kantonális elképzelését Erdély területének igazgatására vonatkozóan, ezért a román fél ígéretének ezt meg kellett haladnia, vagyis „nagyvonalúbbnak” kellett lennie. Mindezeket figyelembe véve kell értékelni a gyulafehérvári kiáltvány kisebbségekre vonatkozó tartalmát, bár az, hogy ez mennyire volt „nagyvonalú”, az relatív.
Miként reagáltak a nagygyűlésen történtekre az erdélyi magyarok, illetve a szászok?
A gyulafehérvári nagygyűlésen sem a magyar, sem a szász lakosság képviselői nem voltak jelen. Ez csak a román lakosság szándékának kinyilvánítása volt, így természetesnek vehető, hogy azon nem vett részt más nemzetrész képviselője. Az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án a medgyesi gyűlésen elfogadták Erdély egyesülését Romániával, azonban a szász területek autonómiájához ragaszkodtak.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy 1918-ig a szászok képviselői – habár számszerűleg kisebbségben éltek Erdélyben – magukat nem tekintették kisebbségnek, hanem a német lakosság részének. Ugyanakkor a szász területek autonómiájának megvédése érdekében mindig is a kormányt támogató politikát folytattak, ami megmaradt 1918-at követően is. Vagyis a szászok ez által remélték autonómiájuk és pozíciójuk megőrzését.
Kevésbé ismert tény, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésre és a román lakosság elszakadási törekvésére válaszként a Magyar- és Székely Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsvárra hívott össze nagygyűlést, ahol ugyancsak több tízezer ember vett részt. A résztvevők itt is elfogadtak egy határozatot, amiben – a románokhoz hasonlóan – ugyancsak az önrendelkezésre hivatkozva Erdély autonómiája mellett foglaltak állást, amit természetesen Magyarországon belül képzeltek el. Vagyis 1918 végére mind a magyar, mind a román lakosság ugyanazon wilsoni elvekre hivatkozva kinyilvánította szándékát, ami természetesen egymásnak ellentmondott.
Az, hogy a kolozsvári nagygyűlés csak egy elfeledett esemény lett, míg a hozzá hasonló gyulafehérvárira, mint az egyesülés alapkövére hivatkoznak mutatja, hogy Erdély hovatartozását illetően nem a wilsoni elvek voltak a döntőek, hanem a világháborús vereség, illetve az ezt követőn trianoni békeszerződés.
Milyen volt a közhangulat, hogy érezték magukat 1918 előtt Erdélyben a románok? Milyen volt az etnikumok közötti viszony?
A román történészek előszeretettel hivatkoznak a Monarchiára, mint a „népek börtönére” azonban a kép nem ennyire negatív. A dualizmus időszaka a térség történelmében az egyik legdinamikusabb időszak, amikor hatalmas változások mentek végbe mind gazdasági, mint társadalmi értelemben. Ez, habár különböző mértékben, de érintette az egész térség lakosságát, beleértve mind a magyar, mind a román lakosságot. Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadásakor haladó szellemiségű és a maga módján egyedülálló jogszabály volt, ami sok tekintetben megfelelt a román lakosság akkori kívánalmainak. 1918-ra azonban a törvény sok tekintetben meghaladottnak számított, másrészt a törvény egyes részei soha nem mentek át a gyakorlatba.
A korabeli magyar politikai elit számára is világos volt Erdély korabeli etnikai összetétele – hogy ott a román lakosság van többségben – így a megoldást egyféle előremenekülésben látták: a polgári jogegyenlőség kimondásával, illetve a gazdasági fejlődés révén lehetőséget biztosítottak a kisebbségi lakosságnak is az érvényesülésre, cserébe lojalitást, illetve asszimilációt vártak el a kisebbségektől. Ugyanakkor az 1870-es évektől egy új generáció jelent meg a magyar politikai életben, akik egyre inkább az egységes állam kiépítésében látják a dualista állam fennmaradásának esélyeit, s mivel elégedetlenek voltak az elért asszimilációs sikerekkel különböző törvényekkel igyekezték azt gyorsítani. Ez óhatatlanul elégedetlenséget váltott ki a kisebbségi elitből, ami feszültségekhez vezetett, ami egyre jobban kiéleződött a 20. század elejére. Ez azonban messze volt a fentebb említett „népek börtönétől.”
Egy korábbi sajtónyilatkozatában úgy fogalmazott: „a nagy egyesülés 100 éves évfordulóján az akkori ígéretek betartását kérjük”. Közel 100 év után számon lehet-e még kérni ezeket az ígéreteket? Vagy közjogilag már elévültek?
A gyulafehérvári határozatot, mint említettem, soha nem iktatták törvénybe, így az csak egy ígéret maradt. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszakban hivatkoztak erre is, mint jogforrásra, de ettől sokkal fontosabb volt a trianoni békeszerződéshez csatolt úgynevezett kisebbségi szerződés – amit a kényszernek engedve – de a román kormány is elfogadott és aláírt. Ez egyrészt lehetőséget biztosított, hogy sérelem esetén, a Nemzetek Szövetségéhez – az ENSZ elődje – panasszal forduljanak a kisebbségek, másrészt ígéretet tett a székely és szász lakosság vallási és tanügyi autonómiájára. A román kormány ezt sem tartotta be, azonban a két világháború között a magyar kisebbség végig erre hivatkozott, illetve ennek alapján dolgozták ki a különböző autonómia koncepciókat.
Azonban mind a trianoni békeszerződést, mind a kisebbségi szerződést felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés, így jelenleg ez van érvényben. Így napjainkban az állam és kisebbség viszonyát nem a gyulafehérvári kiáltványban foglaltak, hanem a Románia által azóta aláírt különböző nemzetközi egyezmények, illetve európai uniós ajánlások határozzák meg. Mindezzel együtt, mint a román fél által önként tett ígéretre, továbbra is kell hivatkozni a gyulafehérvári határozatra. A régi rossz helyett egy új alaptörvény szükségeltetne, amely rögzítené, beváltaná az 1918-ban Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket.
Ez egy száz éves adósság, amelynek törlesztésére most alkalom nyílna. Az új alkotmánynak rögzítenie kellene például azt is, hogy a magyar hivatalos nyelv legyen ott, ahol a magyarok többségben élnek, és írja elő a magyar nyelvű ügyintézést is ott, ahol legalább 10 százalékos közösségünk részaránya, valamint az új alaptörvény államalkotó tényezőként ismerje el a romániai, erdélyi magyarságot.
Egy etnikumközi szerződés szükségességét emlegette, ez konkrétan mit jelent?
Az etnikumközi szerződés szükségességéről Kelemen Hunor szövetségi elnök már 2015-ben az államelnöki kampánya során beszélt. A 100. évforduló kapcsán fel kell tennünk a kérdést, hogy Románia közép és hosszú távra tervezett jövőképében számol-e a romániai magyarsággal vagy a szászok és a zsidók eltűnéséhez hasonló folyamatban gondolkodik. Amennyiben a válasz igen, közösen válaszokat kell találni arra, hogy mi a legmegfelelőbb intézményes berendezkedési rendszer erre.
A romániai magyarság 1918-tól kezdődően erre több megoldási lehetőséget, javaslatot is felkínált, amelyek többségét nem fogadták el. A probléma megoldásának egyik alappillérét jelentő kisebbségi statútum például csupán kétszer került részleges és rövid ideig tartó elfogadásra, mindkét esetben (a királyi diktatúra időszaka és 1945) olyan helyzetben, amikor az országra külpolitikai nyomás nehezült.
Véleményem szerint egy etnikumközi szerződés azért lenne fontos, mert rögzítené a többség és kisebbség közötti viszonyrendszert, az együttélés mindkét fél számára vonatkozó és mindkét fél által elfogadott feltételeit. Ennek a kisebbségek és a román állam között kellene létrejönnie, szem előtt tartva mindkét nép érdekeit, függetlenül a román politikai pártoktól. Ez a megállapodás szavatolná a kisebbségek jogait függetlenül attól, hogy pont milyen politikai színezetű kormány van hatalmon az országban.
L. L.
maszol.ro

Angyaljárás Menyőben (Emlékező beszélgetés Tőkés Lászlóval a 27 évvel ezelőtti Temesvár forradalmi napjairól)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát?  – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromfalu: Pürkerec
Több szál köti Háromszékhez ezt a barcasági csángó települést. Pürkereciek is telepedtek Sepsiszentgyörgyre, jelenlegi lelkészüknek is itt ringatták bölcsőjét, de a pürkereci születésű Gobbi Hilda-díjas színművészt, Barkó Györgyöt sem hagyhatjuk ki, aki 1950-ben a Székely Mikó Kollégium diákja volt. Pürkerec Tatrang községhez tartozó, magyar evangélikusok által is lakott falu a Bodzavámi-hegyvonulat déli lába alatt.
Látogatás a parókián
Hankó Szilamér fiatal lelkipásztor az azóta már lepergett advent hangulatában fogadott. Felesége, a tiszteletes asszony szakképzett vallástanárként a gyermekekkel próbálta az ünnepi műsort, délután a boricások gyakoroltak az imaház udvarán, hogy gazdagabbá tegyék a karácsonyt. Az evangélikus hívek száma meghaladja a félezret, s csodák csodája, a népszaporulat is növekvő, mi több, konfirmációs csoport is van. Hankó Szilamér sepsiszentgyörgyi és kolozsvári segédlelkészi szolgálata után a népszokásairól híres Szeben megyei Oltszakadáton folytatta munkáját, onnan hívta meg elődje, tiszteletes Mátyás Lajos helyébe a gyülekezet. Túl azon, hogy az eklézsia javai még nincsenek új telekkönyvön, van fenyőerdő-, legelő- és kaszálóvagyona is az egyháznak. A lelkész előd minden ingatlant kijavíttatott – mondta az új lelkész, akinek szolgálata alatt épült fel a ravatalozó az egykori kántori lakás (ma imaház) udvarán. Háromfaluban sajátos módon, megosztottan alakul az iskolai oktatás. Pürkerecen csak román iskola működik – tájékoztatott a lelkész –, Zajzonban csak magyar, és az említett két falu cigány gyerekei mind Tatrangba járnak.
Háromfalu gazdag hagyományokban. Ez a megállapítás igaz Pürkerecre is, ahol a fiatal fiúk nagyon intenzíven művelik-gyakorolják a boricatáncot. Idén is nagyon aktívak voltak – jegyezte meg a lelkész, Fejér Norbert, a vatáf (a boricásokat tanító, gyakoroltató személy – szerző megj.), s ami jó, a legfiatalabbak is bekapcsolódnak, hogy legyen jövőre is tartalék. Egy másik helyi hagyomány a húsvéti tojásírás jellegzetes hétfalusi mintakinccsel. A helybeli Fejér Jolán a pürkereci tojásíró, aki a közismert hétfalusi tojásíró, Barkó Etelka tanítványa volt. Úgy éreztük, hogy a pürkereci eklézsiában nincsenek nagy gondok, s a fiatal lelkész bátran léphet jeles papelődjei sorába, folytatva a nemes végvári harcot.
Beszélgetés a vatáffal
Fejér Norberttel szerencséjük van a pürkereci boricásoknak, mert ragaszkodik a hagyományokhoz, és kitartással állt a csoport élére – tájékoztattak a helybeliek, és megmutatták, hol lakik. A boricatáncot nem lehet egykönnyen elmagyarázni, gazdag irodalma van, s nem panaszkodhatnak kedvelői, ugyanis több alkalommal láthattuk őket a képernyőn is. Egy bizonyos: archaikus vonásokat őriz, eredete messze visszanyúlik a hétfalusi csángó magyarság múltjába, összekapcsolódik a termésvarázslás szokásaival is. Annyit azonban – másoktól tanulva – el kell mondanunk olvasóinknak, hogy „a borica kimondottan a Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. Az álarcos »kuka« kelléke a derékra erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó »tebetartó« vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak, s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A négy néma álarcos kuka pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román călușerrel rokon, tartják egyes kutatók, s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó termésvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást több néprajzkutató is tanulmányozta.”– Tavaly fogtam neki a borica tanításának – kezdett mondandójába Norbert. – Engem Fejér Gyuri tanított, de ő már megházasodott, családja van, és kiállt belőle. Sajnos, pillanatnyilag megapadt a létszám, de jöttek újak is, s így velünk, a régebbiekkel együtt karácsonykor tizennégyen léptünk fel. Ragaszkodunk a boricához, mert – ahogy hallottam – az első világháború után beszüntették, aztán a hetvenes-nyolcvanas években ismét beindult, s a rendszerváltás után fellendült. A ruházat gond, mert eredetinek kell lennie. Mi a régi boricásoktól szoktuk elkérni, s ha több kellene, akkor az új belépő gyerekek szülei próbálnak segíteni. A boricás öltözetek nem minden faluban egyformák. A tatrangiak gyapjúszvettert viselnek, nálunk fekete nadrág, bőrcsizma, fehér ing és fekete lájbi a viselet, fejünkön bundasapka.Megszólal a múlt
Olvasom, hogy 1785-ben a felséges császár fejvesztés terhe mellett hatóságilag betiltotta a hétfalusi csángók boricatáncát. Ugyan biza, miért bántotta őt a csángó fiúk ártatlan tánca? – kérdezem magamban. Lám, azóta éppen 231 esztendő pergett le a történelem kerekén, a császárt már el is felejtették, de a boricát ma is járják olyan lelkes vatáfok kitartása révén, mint a tatrangi Kajcsa Zoltán vagy a pürkereci Fejér Norbert.
Háromfalu népe – mert ez a téma is lassan történelem – csekély terjedelmű termőterülete miatt kevés gabonát termelhetett mindenkor, leginkább kőbányászatból és mészégetésből tartotta fenn magát – írta Csángó krónikájában Beke György, aki felesége révén kötődött a hármas településhez. Pürkerec meszesei híresek voltak valaha, kóboros szekereikkel bejárták a szomszédos megyéket. Mindenütt ismerték őket, s ők a legjobban a környék fogadóit. Pürkerecnek volt a legtöbb katlanja, itt építtetett katlant magának Zajzon és Tatrang is. Beke ottjártakor még egy-két katlan működött, az is csak akkor, amikor a pürkereci téesznek mész kellett. Lassan kihalt ez a mesterség, nem működnek már a pürkereci mészégető katlanok, megdrágult a fa, s az ipari mennyiségben gyártott mész megálljt intett az ősi mesterségnek. Se kőbányászat, se mészégetés, hozzá még megcsappant a brassói üzemek száma is, kevés a munkahely, élj meg, pürkereci csángó – hallatták hangjukat a helybeliek, de láttuk-éreztük, mintha szégyellnének panaszkodni...
Elpusztíthatatlan emlékek maradtak meg fenn, a falu határában: nem mások ezek, mint szerves eredetű, felső jurakori mészkősziklák. Úgy kell elképzelni, mint a mazsolát a kalácsban: óriási sziklaként bekerültek a későbbi Thetys-tengerbe és az abból kigyűrődött, krétakori – tehát ezeknél fiatalabb, későbbi – homokkőüledékekbe. Az ilyen mészkőtömböket, amelyek mifelénk is ismertek (Szemerján, Árkoson, Vargyason), olisztolitoknak (óriás zárványféleségek) nevezzük, és megkövült, több mint százmillió éves korallokat és kövült rákfajokat őriztek meg számunkra. Nagy és hatalmas méretű lehetett a Jura-tenger, amelynek vizéből ez a fajta mészkő keletkezett. Jó azonban, hogy tudnak erről a pürkereciek, s azt is tudják, hogy védeni, nem tördelni kell: védett sziklák, földtörténeti emlékek!
Pürkerecen született Rab Samu (1900–1987) kőfaragómester is, aki „nyáron követ faragott, télen pedig verset”, s akivel e sorok írója is beszélgetett halála előtt Pürkerecen. Próbálta rímbe szedni a hétfalusi jellegzetes csángó kifejezéseket, szólásmódot, kiejtést. A pürkereciek még emlékeznek rá, de már a háza sincs meg a faluban.
Kopogtattunk Mátyás Lajos nyugalmazott helybeli evangélikus lelkész lakásán, aki édesapját, Mátyás Bélát követte a lelkészek sorában. Pürkereci lelkipásztor volt Argay György is, a későbbi evangélikus püspök. Mátyásék temetésre készültek, beszélgetésünk így sajnos rövidre sikerült. A tiszteletes asszony egy jegyzetet adott át: ebből böngésszen – mondta –: falu- és egyháztörténeti dolgok. A nyugdíjas házaspár két vendégházat tart fenn a faluban. „Inkább szállást biztosítunk – mondták –, a konyhaművészet fárasztó munka.”Szemelgetésünk közben tudtuk meg, hogy Pürkerec neve Ulászló magyar király idején jelent meg első írásos formájában 1498-ban, hogy Pürkerec katolikus kisközössége régen a csernátfalusi Szent Mihály-eklézsiához tartozott, hogy kerek 570 esztendeje alakult meg itt az evangélikus egyházközség, amelynek mai, harmadik temploma 1883-ban épült, de megtartott valamit a régi templomokból is.
1631-től ismert a helybeli lelkészek neve, közöttük a Dévai Mártoné, aki nagyajtai unitáriusból lett evangélikus lelkipásztor, Mátyás Béla, Mátyás Lajos édesapja pedig 41 évig ápolta-ügyelte a pürkereci magyarság identitástudatának megőrzését.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyen a vándorkiállítás
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro

Tárlat nyílik Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész pályaképéről Kolozsváron
Különleges, Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész munkásságát bemutató tárlattal nyílik meg Kolozsváron a Református Múzeum időszakos kiállítóterme szombaton a Bocskai (Avram Iancu) tér 13. alatt, 14 órát követően – közölték a szervezők.
A rendezvény a reformáció 500. jubileumát ünneplő kincses városbeli rendezvénysorozat része. A tárlat a művész-testvérpár, R. Berde Mária és Dóczyné Berde Amál pályaképét ábrázolja okmányok és műalkotások, valamint riportok segítségével, és az „isteni ingyen kegyelem” ajándékát hivatott bemutatni.
A szervezők azt írták, a Berde család tagjai az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkottak maradandót. Nem véletlen, hogy a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hithű, elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem" ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés.
„A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád. Kató Béla főtiszteletű püspök úr kiemelte annak az 1629-ben minden felekezetre kiterjesztő Bethlen Gábor-féle nemeslevélnek a jelentőségét, amely lehetővé tette, nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református, unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait: »A lelkipásztor az ordináció révén korábban is a nemesség közé számláltatott és privilégiumai kiterjedtek családjára is.« Bethlen intézkedése példátlan volt a korabeli Európában, hiszen – ahogy Tonk Sándor fogalmaz – egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává.
Közülük került ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett" – idézi a közlemény az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát, Ősz Elődöt.
A kiállításon bemutatott két alkotó jelentőségéről talán elég, ha azt említjük meg, hogy Szabó Magda ezt írja Berde Máriáról, a Baumgarten-díjas, Corvin-koszorús írónőről: „Aki úgy tud írni, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta mesemondó képességét.” Berde Amál „gyönyörű színérző tehetségét" Thorma János, legkedvesebb mestere, így figyelmeztette: „Vigyázzon is jól ezen különösen nagy adományára a természetnek, mert mindent megtanulhat a festő, de ezt az egyet nem igen lehet tanulással elsajátítani senkinek, aki nem született ezzel.”
A tárlat Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója kitartó gondoskodása nyomán született meg, és nem jöhetett volna létre az alábbi intézmények támogatása, együttműködése nélkül: Erdélyi Református Egyházkerület, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, Sapientia EMT Filmművészeti Szak, Székely Nemzeti Múzeum, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium.
A szervezők köszönetet mondanak a Tőkés és Berde családnak, valamint a leszármazottaknak, akik mind a debreceni, mind a zalaegreszegi, mind az udvarhelyi ágon segítették a kiállítás létrejöttét. A bemutatott mozgóképeket Ambrus Emese operatőr készítette. A kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, grafikai szerkesztője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás a protestáns lelkészcsalád két erdélyi nagyasszonyáról
Isteni kegyelem ajándéka: Berde Mária és Berde Amál
Berde Mária és Berde Amál – két lány, két nő, két asszony. Az egyik könyvekkel, a másik festménnyekkel gazdagította az erdélyi, illetve az egyetemes magyar kultúrát. Két testvér, református teológus, lelkész lányai, akiknek tehetségét sokan „isteni ingyen kegyelem” ajándékának tartanak. Mindketten a kolozsvári Házsongárdi temetőben, egymás mellett nyugszanak. A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat. Mindemellett figyelmet szentelnek annak a Bethlen-féle nemeslevélnek is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns lelkipásztorok fiú- és lányutódait. Mindez meghatározta Mária és Amál életútját, munkásságát is.
Érdemes betérni s kicsit elidőzni a szombaton, Kolozsváron a reformáció 500 éves évfordulója alkalmából megnyílt Erdélyi Református Múzeum időszakos kiállítótermébe (Bocskai/Avram Iancu tér 13.). Ugyanis az itt látható gazdag anyag (festmények, képek, okmányok, újságcikkek) az erdélyi női irodalom és festészet két úttörőjőnek, R. Berde Máriának és Dóczyné Berde Amálnak az életművébe és munkásságába nyújt nagyon alapos betekintést. Ugyan az idei Kolozsvári Magyar Napok keretében már látható volt egy Berde-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ezúttal azonban teljesen új szempontból megszervezett, egy-két kivételt leszámítva, teljesen új „felhozatallal” rukkoltak elő a szervezők.
„A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád , s így kapcsolódik a testvérpárnak, Berde Amália és Berde Mária református papleányoknak, laborfalvi Berde Sándor kackói, majd nagyenyedi lelkész és ónódi Weress Mária gyermekeinek életműve az ünnepléshez” – vélekedett a kiállítás kapcsán Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, aki nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Berde-lányok munkássága hosszú évtizedek után ismét reflektorfénybe kerüljön.
A kiváló író-festőművész testvérpár életúja ugyanis a Dés városához közeli Kackóról indult egy református lelkészcsaládból: sajnos, a Kolozs megyei településen jelenleg már csak szórványosan élnek magyarok, alig akad egy-két református hívő, akiket időnként a legközelebbi lelkész felkeres és mond értük egy imát. S bár a templom szépen felújítva, de zárva, míg a parókia romos állapotban, lakatlanul áll, a hozzá tartozó szép kertet és udvart felnőtte a gyom, amit valakik időnként lekaszálnak. Az egykori Berde-parókián a vasárnapi harang már nem kondul, helyette a közvetlen átellenben felépített ortodox temlomban celebrált, kihangosított mise hallatszik át.
Két olyan igazgyöngyöt, két olyan életművet próbáltak meg ismét a a felszínre, a köztudatba hozni, szóban és képekben megcsillantani, akiknek az élete példa, mi több ajándék volt szűkebb s tágabb környezetüknek egyaránt – mondta Gergely Erzsébet. „Isten különös kegyelmének érzem, hogy 32 évig Dóczyné Berde Amáliával, talán az utolsó erdélyi nagyasszonnyal, mély emberi kapcsolatot ápolhattam. Őszinte törekvésem az, hogy őrizzem és felmutassam azt a szellemi hagyatékot, amelyből három évtízeden át meríthettem és református papleányként beálhassak azok sorába, akik ragaszkodnak a megtartó örökséghez, a folyamatossághoz és hálaadással fordulnak kegyelmes Istenük felé” – hangsúlyozta a Házsongárdi Alapítvány igazgatója.
A kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa színház- és irodalomtörténész szerint a Berde család egy olyan dinasztia, amely az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkotott maradandót. „Nem véletlen, a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hit- és elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem” ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés” – szögezte le.
Szebeni Zsuzsa emlékeztett arra, hogy a kiállítás szerves folytatása annak az immár húsz éves munkának, amelynek során Bánffy Miklós, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Makkai Sándor, Ignácz Rózsa és báró Kemény János pályaképét mutatták be. Mindegyikük esetében megtapasztalhatók az erős református gyökerek, legyenek püspökök, lelkészek, főgondnokok vagy lelkészgyermekek. Ugyanakkor hangsúlyozta, Berde Mária hagyatékát teljes mértékben sértetlenül őrzi a református egyház levéltára, következésképpen ez az egyetlen a helikoni életművek közül, amely hiánytalanul kutatható.
A kiállítás kurrátorától megtudtuk, a Berde-család debreceni leszármazottai átadták a szervezőknek minden tulajdonukban lévő levelet. Ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumnál található öt festményből hármat (Berde Amál önarcképe, Berde Mária portréja, valamint egy Kalotaszeg-vázlat, amelyen egy idős parasztbácsi a kalapját a templompadra helyezi) sikerült kiállítaniuk.
De ugyanilyen jelentősnek tartja a szakember Berde László nyugalmazott székelyudvarhelyi református lelkésznek, Berde Amál unokaöccsének a felajánlásait is, aki első szóra a rendelkezésükre bocsátotta mind a Dózsa népe című festményt, mind pedig egy egészalakos írógépen dolgozó férfit ábrázoló munkát. A test valójában Berde Amál fia, ifj Dóczy Ferenc világutazó és az ausztráliai Pen Club titkára, aki azonban a kép felvázolása után tragikus körülmények között elhunyt, így az arc már Berde Lászlót formázza.
Továbbá Szőcs Ildikót, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatónőjét is köszönet illeti, hiszen irodájából első alkalommal nélkülözi Dóczy Ferencnek, Amália férjének a portréját. Értékes és fontos adalékokat rögzítenek az Ambrus Emese operatőr által készített mozgóképek is, amelynek megvalósulásában a Dóczy család, a Tőkés-lányok, valamint a nagyenyedi kollégium nyújtott segítséget. A kiállítás grafikai szerkesztője, Szebeni-Szabó Róbert fotográfus is nagymértékben hozzájárult a tárlat létrejöttéhez.
Mindemellett figyelmet érdemel Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben kiadott nemeslevele is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református és unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait. A lelkész az ordináció révén korábban is a nemesség közé tartozott, ám a Bethlen-féle intézkedésnek köszönhetően ez a privilégium mostantól kiterjedt a családjára is. Ősz Előd református lelkész, levéltáros tájékoztatása szerint az okmány példátlan volt a korabeli Európában, hiszen egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává, közülük kerülve ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. „A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett” – hívja fel a figyelmet a levéltáros.
A tárlat az Erdélyi Református Egyházkerület, az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, a Sapientia EMT Filmművészeti Szak, a Székely Nemzeti Múzeum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Berde család leszármazottainak köszönhetően jöhetett létre.
A kiállítás szombaton, október 7-én de. 10-13 , illetve du. 16-18 óra között látható Szebeni Zsuzsa vezetésével, október 8-án, vasárnap pedig Gergely Erzsébet fogadja az érdeklődöket 11.30 -14 óra között. Hétköznapokon hétfőtől-péntekig, azaz október 9-13. között tekinthető meg a tárlat, hétfőn, szerdán és pénteken de. 10-13, valamint kedden és csütörtökön du. 16-18 óra között. Kérésre a következő héten is lehetőség nyílik megnézni a kiállítást, érdeklődni lehet Gergely Erzsébetnél a 0741-217210-es telefonszámon. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Presbiteri Konferencia Vajdahunyadon
Az utóbbi hónapokban megsokasodtak azok a rendezvények, amelyek a reformáció 500. évfordulójára emlékeztetnek. Így került sor 2017. október 14-én Vajdahunyadon Egyházmegyei Presbiteri Konferenciára, melyre a megye minden gyülekezetének presbitériuma hivatalos volt.
A délelőtt 10 órakor kezdődött istentiszteleten Szabó László rákosdi lelkipásztor szolgált, aki az Ézsajás próféta könyve 40. részének 10. verse alapján szólott. Ez alkalommal az igehirdető bátorította a híveket, hogy tartsanak önvizsgálatot. Istentisztelet után Zsargó János helyi lelkipásztor-esperes köszöntötte a jelenlevőket és bemutatta az előadókat. Folytatásként az alkalmat ünnepélyessé tette a Nagyenyedi Református Egyház kórusa, Basa Anna kántor-tanítónő vezetésével.
A Konferencia folytatásaként tudományos előadás keretében Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület főlevéltárosa emelkedett szóra, aki a ,,Reformáció Hunyad megyében’’ címmel értekezett. Nevezett előadó jól ismeri Hunyad megyét, hisz az elmúlt bő egy évtizedben Buzogány Dezső professzorral felkeresték és felmérték az egyházak levéltárait, kegyszereit, terítőit. Az előadásból megtudtuk, hogy a reformáció már a XVI. század közepén, 1559-ben kezdett tért hódítani e vidéken. A reformáció szelleme eljutott a románság körébe is.
Így 1582-ben Szászvároson megjelent egy részlet a Bibliából román nyelven, Palia de la Orăștie címmel. Több értékes adatot is hallhattunk a reformáció térhódításáról a megyében. Így a XVIII. század vége felé 36 anyaegyház volt. Ma már csak 15 anyaegyház van.
Abban az időben közel 30 lelkész szolgált, ma ez a szám nem éri el a 10-et. Több faluban a templom az elnéptelenedés miatt romos állapotban van, illetve több templom az ortodox egyház kezébe került.
A továbbiakban dr. Roth Levente levéltáros ,,Értékmentés Hunyad megyében’’ címmel értekezett. Felhívta a jelen levő presbiterek figyelmét, hogy az egyházak tulajdonában levő anyakönyveket és a levéltári anyagot gondosan őrizzék. Az elnéptelenedő egyházak levéltári anyagának nagy részét elvitték Kolozsvárra, ahol az Egyházkerület e célra szakszerű helyiséget alakított ki. Tamás Iringó pedig a textíliák és terítők megőrzéséről értekezett.
A Konferencia folytatásaként a jelenlevők átvonultak a gyülekezeti házba, ahol Fazakas Tibor 71 éves képzőművész alkotásait tekintették meg. Itt Zsargó János egykori tanárát köszöntötte, majd Kun Árpád ny. lp. mint régi barát ismertette a művész életútját. Fazakas Tibor ez alkalommal mintegy 35 munkát, festményt adományozott a református egyháznak.
A konferencia szeretetvendégséggel zárult. Hazaindulás előtt a nagyenyedi kórus Zsargó János vezetésével megtekintette Vajdahunyad várát. Kun Árpád ny. lp. Vajdahunyad / Nyugati Jelen (Arad)

Emléktáblát avattak Csiha Kálmán püspöknek
Halálának tizedik évfordulója alkalmával a Kolozsvári Református Kollégium belső falán a tanintézet emléktáblát helyezett el az iskola újraindulásában elévülhetetlen érdemeket szerző Csiha Kálmánnak (1929-2007), az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) 44. püspökének. Az alkotást, Nemes Csaba kolozsvári képzőművész munkáját Székely Árpád, a kollégium igazgatója és Gáll Sándor EREK-tanácsos leplezte le. Ezt megelőzően az erdélyi református kollégiumok kórusainak hangversenyére és Csiha Kálmán életéről szóló könyvet mutatták be a Farkas utcai református templomban. A kórusok bevonulása után Nagy Tibor Sándor lelkész-tanár igehirdetésének központjában a gyermekien őszinte, tiszta éneklés fontossága állt. Székely Árpád igazgató kifejtette: tíz éve hunyt el Csiha Kálmán, aki rengeteget tett a kollégium újraindításáért.
A kórushangversenyen a Szatmárnémeti Református Kollégium (karnagy: Mátyás Erika), a Marosvásárhelyi Református Kollégium (karnagy: Enyedi Márton Csaba), a Zilahi Református Kollégium (karnagy: Fazakas István Levente) és a házigazda énekkar (karnagy: Székely Árpád) lépett fel. Közreműködött Varga Balázs színművész.
Ősz Sándor Előd egyháztörténész mutatta be Heumann Erzsébet Katalinnak Csiha Kálmánról írt ... és mégis fennmaradunk című könyvét. Az egyháztörténész a volt püspök igehirdetési tevékenységére összpontosított. A három részes könyv a Csiha-család történetét, a püspök és a könyv írója személyes találkozásait, illetve Csiha Kálmán életének utolsó heteit mutatja be. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Dombormű Csiha Kálmán emlékére
„És mégis fennmaradtunk”
Tíz éve, 2007 novemberében hunyt el Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület 44. püspöke, a marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztora. Tíz év hosszú idő, de a néhai egyházfő áldott emlékezete sokakban megmaradt, és nem véletlenül.
Sokatmondó, lélekhez szóló és tömör igehirdetései mögött egy mély hitű, mégis nagyon világi, igen széles látókörrel rendelkező ember állt, akit az élet nehézségei – a nemesi származása miatt az őt és családját ért kitelepítés, majd fel-nem-jelentés miatt ártatlanul bebörtönzés, politikai fogság, diktatúra – nem elkeserítettek, hanem még erősebbé tettek. Sokak példaképévé vált: tízévnyi püspöki szolgálata alatt neki volt köszönhető a felekezeti oktatás újraindítása, több mint száz egyházi épület felépítése, nyugdíjazása után pedig vándorprédikátorként járta a magyarlakta vidékeket. Több kötet – közöttük három önéletrajzi jellegű regény – szerzőjeként azok is megismerkedhettek vele, oszthatták világlátását, akik személyesen nem ismerték. Emlékezetét jelzi, hogy többek között a családi kúria szomszédságában, Érsemjénben szobrot állítottak neki, további szobra a Vártemplom gótikus termében látható, és immár emlékplakettek is hirdetik egykori szolgálatát. Ezek közül kettőt a hét végén állítottak: egyet Nyíregyházán, a magyarországi igehirdetések és evangelizációs körutak emlékére, egyet pedig Kolozsváron, az általa újraindított Református Kollégium udvarán.
Az utóbbi domborműavatásra a reformáció 500. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat keretében került sor múlt szombaton, a Farkas utcai templomban szervezett kórustalálkozón. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepi istentisztelet, amelyen a zászlós bevonulást követően Nagy Tibor Sándor lelkipásztor és tanár hirdetett igét, majd dr. Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a szép számban megjelent gyülekezetet. A fellépő énekkarok – a Szatmárnémeti Református Kollégium, a Marosvásárhelyi Református Kollégium, a zilahi Református Wesselényi Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium – műsorát követően könyvbemutatóra került sor: a Magyarországon élő Heumann Erzsébet Katalin, Csiha Kálmán távoli unokatestvére, jó barátja, emlékének szorgos ápolója írta és szerkesztette az És mégis fennmaradtunk című kötetet, amelynek esztétikai minősége és tartalma egyaránt példamutató. A könyvet dr. Ősz Sándor Előd egyháztörténész mutatta be, aki elmondta: a kötet három részből áll. Az első rész a család történetét és családfáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy Csiha Kálmán anyai ágon a sokáig kihaltnak hitt, de a legutóbbi történészi kutatások egyöntetű eredménye szerint mégis tovább élő Horogszegi Szilágyi ház – Horogszegi Szilágyi Erzsébet, Mátyás király édesanyja családjának – egyenes ágú leszármazottja. A második részben olvashatjuk a család tagjainak – közöttük a származása miatt szintén kitelepített Heumann Erzsébetnek – a visszaemlékezéseit, míg a harmadik rész Csiha Kálmán szolgálatairól, életének különböző eseményeiről szól, riportköteti jelleggel, főként a prédikációk és korabeli beszámolók, interjúk szövegének tükrében, azok közlése által. A kötetet gazdag képanyag, minőségi nyomdai munka és szerkesztési koncepció jellemzi.
A könyvbemutatót Varga Balázs színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésze, a Kolozsvári Református Kollégium egykori diákja szavalatai színesítették – Csiha Kálmán pár versét mondta el –, majd az ünneplő gyülekezet a Református Kollégium épületébe vonult. Az iskola udvarán – ugyancsak Varga Balázs szavalatát követően – a részt vevő énekkarok, diákok gyűrűjében leplezték le D. Dr. Csiha Kálmán emlékplakettjét, a kolozsvári Nemes Csaba képzőművész alkotását. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Magyar szórványnapi rendezvények Arad megyében
Az Arad megyei magyar szórványnapi rendezvények sorozata A mi forradalmunk, amely megrengette a világotcímű tárlat megnyitásával indít, november 11-én, szombaton 16 órától az RMDSZ-székházban. Ez Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze, 16 roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen, nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából. A kiállítás meghívottja Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondó, aki 56-os versekkel színesíti a megnyitót. Az eseményt támogatja a Magyar Nemzeti Kereskedőház aradi irodája.
Szintén november 11-én, szombaton Borossebesen, az Onix panzióban szórvány bál lesz, a hangulatot a Meteor zenekar biztosítja, a bált megelőzően 19 órától Tóth Péter Lóránt Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel Arany János- és Szent László-versekkel szórakoztatja a borossebesi közönséget.
A szentleányfalviak november 12-én, vasárnap 16 órától élvezhetik Arany János balladáit a református imaházban, Tóth Péter Lóránt előadásában.
Nem mondhatom el... címmel november 13-án, hétfőn 11 órától a Csiki Gergely Főgimnáziumban a csikys diákoknak és tanáraiknak Hajvert Ákos Radnóti-díjas délvidéki versmondó és Tóth Péter Lóránt közös produkciójára kerül sor.
Délután 18 órától az Aradi Bábszínházban az aradi közönség ingyenesen tekintheti meg a két neves versmondó előadását.
Az előadás témája Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes, Arany János, Petőfi Sándor, Utassy József, Faludy György, Kányádi Sándor és Domokos István versei, hiszen úgy érzik az előadók, hogy a nyolcvan-száz éve megélt és megírt szövegek a XXI. század embere számára is időszerűek. A verseket flashmob vetítések színesítik. A közel félszáz bemutatónál tartó versszínházi estet láthatták már Szabadkán, Zentán, Újvidéken, Szegeden, Gyöngyösön, Budapesten és a Szarvasi Vízi Színházban is.
Szapáryligeten november 18-án, szombaton 20 órától a helyi kultúrotthonban bál lesz, ahol a talpalávalót a Royal Team zenekar húzza.
Végül november 26-án, vasárnap 17 órától Református Szórványnap Lippán.
A reformáció 500. évfordulója alkalmával az Aradi Református Egyházmegye emléktáblát avat a lippai református templomban, a vidék reformátorának, Szegedi Kis Istvánnak. Szegedi Lippán tanult, később a lippai református iskolának tanára is volt. Az egyházmegyei Reformáció 500-as rendezvénysorozat méltó záróakkordja kíván lenni e rendezvény, amelynek a mindössze 20 lelket számláló lippai református gyülekezet ad otthont.
A rendezvény programja:
17 órakor istentisztelet – igét hirdet nt. Módi József az aradi református egyházmegye esperese. Az istentiszteleten ünnepi énekszolgálatok hangzanak el, valamint köszöntések.
18 órakor előadás: Ősz Előd (az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa): Szegedi Kis István és a magyar reformációcímmel.
19 órától a Szegedi Kis István-emléktábla leleplezése, a gyülekezet megáldása.
19.30 órától szeretetvendégség. Az RMDSZ Arad Megyei Szervezete; Nyugati Jelen (Arad)

Konferencia Maros megye múltjáról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete a Magyar Tudomány Napja alkalmából november 18-án délelőtt 10 órai kezdettel a Kultúrpalota kistermében tudományos ülésszakot szervez Maros megye és Marosvásárhely egyháztörténetéből.
A rendezvényen Maros megye és Marosvásárhely történetéhez és egyháztörténetéhez kapcsolódó legújabb kutatásokból lehet tizennégy előadást meghallgatni. A rendezvény a nagyközönség számára is nyitott.
Előadók és témáik
Simon Zsolt: Katolikusok és protestánsok a 16. századi Marosvásárhelyen, Ősz Sándor Előd: Adatok a marosvásárhelyi és marosszéki reformátusság 16. századi történetéhez, Bányai Réka: Igazság vagy gazság? Pázmányt olvasó prédikátorok, Farkas Noémi Tünde: Szomorú halotti predikátzio: Amaz egy szükséges dologrol valo tanitás. 18. századi református halotti beszédek a Teleki Téka állományában, Kimpián Annamária: A könyv mint jutalom az egykori marosvásárhelyi református kollégiumban, Tóth Levente: László Gergely erdőszentgyörgyi lelkész feljegyzései – egy 19. századi református pap hétköznapjai, Berekméri Árpád Róbert: A Marosi Református Egyházmegye papi és mesteri értekezletének korai jegyzőkönyvei, Nemes Gyula: Jenei Sándor (1871–1944) nagyernyei református lelkész élete és munkássága, Szolláth Hunor: Az első szovátai sósfürdő a helyi református egyházközség tulajdonában, Sárándi Tamás: Mezőpanit Gessler kalapja. Adalékok a ’templomrombolás’ jelenségéhez, Szekeres Attila István: Maros-Torda vármegyétől Moszkváig – Szent László alakja címerekben, pénzérméken, Pál-Antal Sándor: Képviselőválasztások Maros-vásárhelyen 1848 júniusában, Sebestyén Mihály: Portrévázlat Bürger Albertről. Antal Erika / Székelyhon.ro

Lélekemelő reformációi emlékünnep Lippán
Nem múltat siratni, a végvárat erősíteni
Vasárnap Református Szórványnapot szerveztek Lippán. A zsúfolásig megtelt helybeli református templomban 17 órakor kezdődött istentiszteleten nt. Vékony Zsolt József beszolgáló lelkipásztor indítványára együtt elénekelték a 90. zsoltárt.
Szívünkben hordozni az alázatot és a reménységet
Nt. Módi József, az Aradi Református Egyházmegye esperese a Heidelbergi Káté első kérdésére adott felelet közös megszólaltatására kérte a híveket. Ünnepi igehirdetésében az esperes Ezékiás próféta I. könyvének 37. fejezete, 1–14. verséből kiindulva, amelyben a próféta az Úrral együtt felkeresett völgyben látott nagy mennyiségű, fehér emberi csontot az Úr életre keltette, lelket adott nekik. Azok emberekként talpra álltak, és az Úr seregét alkotva visszavezette őket a földjükre, Izraelbe. „Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr meg is teszem, amit megmondtam” – szólt.
Miután az esperes köszöntötte a lippai, illetve az egyházmegye számos településéről érkezett híveket, örömének adott hangot, amiért a jobb időket megért településen teltházas templomban hirdethet igét.
Ha a reformáció 500. évfordulóján, különösen Lippán visszatekintenek az elmúlt évszázadok történéseire, azok kemények, véresek voltak a helybeli híveknek a megmaradásért vívott küzdelmében. De a hitben sem volt könnyű úgy megmaradni, hogy Isten gyermekei naponta ne szenvedjenek vereséget. Az elmúlt rendszerben bizonyára sokan gondoltak arra, hogy e helybeli református templom padjai lassan teljesen kiürülnek. Elismeréssel szólt esperes elődjéről, aki még itt lakó lelkipásztorként szolgálta a vészesen fogyatkozó gyülekezetet, amelynek tagjaitól sok szeretetet kapott. Megemlékezett Szegedi Kis Istvánról is, akit Szegedről küldtek ide tanulni, Lippára, ahol a középkorban virágzó gazdasági és kulturális élet zajlott.
„De mi nem a dicső múltat jöttünk ünnepelni, nem is azért, hogy a múltnak a veszteségeit, a vereségeit elsirassuk, hanem azért, hogy a létszámban alaposan megfogyatkozott hívek érezzék: egy testhez, Krisztus anyaszentegyházához tartozunk, és testvéreik vagyunk.” – mondta. Külön hálájának adott hangot, amiért katolikus paptestvére, ft. Hiticas Macedon Valentin plébános is megtisztelte az eseményt. Irányába is hirdette: a mi megváltó Krisztusunkat csak együtt szolgálhatjuk. Ott, ahol a felekezetek között megértés van, ahol nem azt keressük, ami elválaszt egymástól, hanem azt, ami összeköt bennünket. Ahol Isten Szentlelke és igéje van, ott hisszük, hogy van jelene, de jövője is a közösségeknek.
Ezékiel próféta könyvében Isten egy olyan korban szól a népéhez, amikor a többség arról beszélt: mindennek vége van, hiszen Izrael népe babiloni fogságban él. Napról napra nő bennük a csüggedés, mert azt érzik, a fogság soha nem ér véget, talán Isten is elfeledte őket. Ekkor küldi Isten közéjük Ezékielt, aki zokszó nélkül vállalja a küldetést, noha a teljes kilátástalanságban tengődő népnek kell hirdetnie a szabadulást.
Az esperes azért is hálás Istennek, mert az egyházmegye szórványvidékeire olyan lelkipásztorokat küldött, akik Ezékielhez hasonlóan, a létszámban alaposan megfogyatkozott hívek között zokszó nélkül vállalják a szórványsorssal járó nehézségeket, hirdetik Isten megtartó igéjét. Ehhez azonban elsősorban arra van szükség, hogy mi megszólító, megszólítható eszközei legyünk Istennek.
Ez történt a reformációban is, amikor Isten megszólított embereket, akik meglátták és felismerték: az egyháznak vissza kell alakulnia a biblia tanításához, amit hirdetni is mertek az emberek között. Az Úristennek ilyen eszköze volt nagyon zaklatott életű Szegedi Kis István is, hiszen a legtöbb helyről elűzték, mégis tiszta hittel és szívvel Krisztusról prédikált ott, ahova az Úristen helyezte. Mert az isteni szó, az ige tud újjá teremteni olyan közösségeket is, ahol lélekben nagyon távol kerültek egymástól az emberek. Az ige tud közösséget formálni, Isten dicsőségére, embereket újjá teremteni. Szegedi Kis István két feleségével együtt 7 gyermekét is eltemette, mégis hű maradt megváltó Krisztusához.
Isten mindenkor gondoskodik arról, hogy legyenek olyan igehirdetők, akik nem az életkörülményeik szerint hirdetik az igéjét, hanem úgy, ahogyan Istentől kapták, és ahogyan Isten jónak látja az üzenetét eljuttatni az emberekhez.
Ha bibliabeli szanaszét dobált, megfehéredett csontrakásra gondolunk, amiből Isten csodásan feltámasztotta, visszavezette Izraelbe népét, akkor 2017-ben, szívfájdalommal szemlélhetjük a gyülekezetek fogyatkozását és talán már semmi jót nem várhatunk. Ilyen körülmények között Isten minket is megkérdezhet Lippán, az aradi egyházmegyében. Mi mit válaszolunk Isten kérdésére? Ahhoz szívünkbe kell zárnunk Ezékiel alázatát, amiben benne vannak a korlátaink, a tehetetlenségeink, de tesszük azt, amit még tehetünk, továbbadjuk az Ő igéjét, ami a legfontosabb.
Nemcsak a reformátoroknak, hanem a mai egyháznak is ez a legfontosabb feladata, mert ma nem embereknek, hanem annak az örök élő Istennek állítunk dicsőséget, aki Szegedit és még nagyon sok embert megszólított az Ő igéjének a hirdetésére. Ő ma is megszólíthat, felemelheti csüggedő fejünket és megérteti: nem a mi erőlködésünkön vagy tehetségünkön múlik a változás, hanem az csakis Isten szavára lehetséges. Mindazok által, akik Isten igéjét hallgatják, szívükbe zárják és továbbadják az embereknek. Ha Ő akarja, évszázadok múlva is élni fognak az igaz hívő gyülekezetek. Ehhez azonban a szívünkben kell hordoznunk azt az őszinte alázatot és reménységet, amivel Ezékiel is rendelkezett – zárta igehirdetését nt. Módi József esperes.
Ünnepi műsor, köszöntők
A továbbiakban együtt elmondták a Miatyánkot, majd együtt énekeltek. Simó Klára elszavalta Bogrács János: Református reformáció című versét, majd Czernák Ferenc adott hangot nagy átéléssel Tánczos Katalin: Az én miatyánkom című költeményének. Nt. Vékony Zsolt lelkipásztor gitárkíséretével a szentleányfalvi és zimándközi gyermekek, a kisperegiekkel kiegészülve énekeltek.
Ünnepi köszöntőjében nt. Vékony Zsolt lelkipásztor a több szempontból is végvárnak tekinthető Lippáról beszélt. A végvárakat minden korban meg kellett erősíteni, hogy ellenállhassanak bármilyen támadásnak. Most is a végvárat erősítik Lippán, ahol az egyházmegye egyik legkisebb gyülekezete él, élni akar, ezért örömének adott hangot, amiért együtt ünnepelhetnek. Köszönetet mondott mindenkinek a részvételért, azt kívánva nekik, maradandó emlékeket vigyenek haza. Köszönetet mondott nt. Módi József esperesnek a mély gondolatoknak hangot adott igehirdetésért, a bátorító üzenetért, amit általa Isten sugallt. Köszöntötte a jelen lévő lelkipásztorokat, kiemelve ft. Hiticas Macedon katolikus plébánost. Felekezeti hovatartozástól függetlenül köszöntött minden résztvevőt, köztük a sajtó képviselőit is. A továbbiakban nt. Ősz Elődöt, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát és egyháztörténészét méltatta, aki Szegedi Kis Istvánról készített kimerítő előadást, csakhogy betegség miatt nem tudott eljönni, kivetített képek illusztrációjával azonban hangfelvételről megtartják az előadását. Előbb azonban nt. Módi József esperessel leleplezték a Szegedi Kis István templomfalra rögzített márvány emléktábláját. A leleplezés után az esperes megáldotta a táblát és a gyülekezetet.
A továbbiakban a jelen volt református lelkipásztorok, illetve katolikus plébános egy-egy igei köszöntővel emelték az alkalom ünnepélyességét.
Szegedi Kis István életútjának a kivetített képekkel illusztrált ismertetésére helyhiány miatt nem térhetünk ki részletesen.
Az ünnepélyes alkalom nemzeti imánk közös megszólaltatásával, majd az Aradi Református Egyházmegye, illetve a lippai gyülekezet jóvoltából adott szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)