Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Ősz János
724 tétel
2017. január 14.
Biharban és Hajdú-Biharban közösen ünneplik a magyar kultúrát
Nagyvárad és Berettyóújfalu 16. alkalommal ünnepli közösen a Himnusz születését. A kezdeményezéshez tavaly csatlakozott Debrecen és Margitta is: a négy város idén ismét közösen ünnepel, minden helyszínen többnapos programsorozattal várják az érdeklődőket.
A határon átívelő ünnepségsorozat programjairól Kolozsvári István, Berettyóújfalu kulturális menedzsere, dr. Papp Csaba, Debrecen magyar-román határon átnyúló kapcsolataiért, a testvérvárosi együttműködésért felelős tanácsnoka, Szabó Ödön, a Bihar megyeiRMDSZ ügyvezető elnöke és dr. Kahler Ilona, a Debreceni Törvényszék elnöke tájékoztatott.
Berettyóújfaluban január 17-én kezdődik a rendezvénysorozat, a civil szféra képviselői a reformáció 500. évfordulójának szentelik a napot, a legtöbb program január 21-én, szombaton lesz náluk, többek között a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége állít ki, bemutatkozik Petrás Mária képzőművész, iparművész, ő fellép az esti gálán is a Muzsikás Együttessel. Háromévente adják át az Erdélyi Gábor-díjat, a város közművelődési és kulturális díját, ennek átadása szintén aznap lesz. A programsorozat január 24-én az Arany-emlékév jegyében zárul, egy nappal előtte, január 23-án rendhagyó konferenciát is tartanak a városban A jogszolgáltatás története Berettyújfaluban címmel, erről dr. Kahler Ilona beszélt részletesebben.
A január 18-án kezdődő debreceni programokat dr. Papp Csaba ismertette, ő beszélt a debreceni Latinovits Színházhoz kötődő, 12,5 millió eurós projektről: az épületben kulturális inkubátort alakítanának ki, a projekt részekéntpedig a nagyváradiSzigligeti Színházban forgószínpadot építenének és felújítanák a zsinórpadlást. Szó esett arról is hogy Debrecen megpályázta a 2023-as Európa kulturális fővárosa címet, ebbe is bevonnák a bihari megyeszékhelyet.
A nagyváradi és margittai programokat Szabó Ödön ismertette. Margittán január 18-án Borbély László könyvbemutatójával kezdődik az ünnepség, de lesz közös Himnusz-szavalás, plakát- és fotókiállítás, valamint táncház is. Nagyváradon január 19-én kezdődik a program, a Szacsvay Imre-iskola diákjai skype-on beszélgetnek Szacsvay Lászlóbudapesti színművésszel (Szacsvay Imre rokona), és többféle rendezvény is lesz  a január 22-én megtartandó gálaestig, mikor is átadják A magyar kultúráért-díjakat és plaketteket.
Az ünnepségsorozat fővédnökei Kelemen HunorRMDSZ-elnök és Halász János államtitkár.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro
2017. január 16.
Művészetek találkozása – Megannyi rendezvény a magyar kultúra napja alkalmából
Erdély- és Partium-szerte, valamint a Bukaresti Magyar Intézetben is szerveznek rendezvényeket a héten a magyar kultúra napja alkalmából. Idén is együtt ünnepli a jeles napot Nagyvárad, Berettyóújfalu, Debrecen és Margitta.
Erdély- és Partium-szerte, és a Bukaresti Magyar Intézetben is szerveznek rendezvényeket a héten a magyar kultúra napján, amelyet 1989 óta ünnepelnek meg január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt.
Fotóművészet, irodalom Bukarestben
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a magyar kultúra napjához kapcsolódóan január 17. és 23. között több eseményt szervez. Az idei rendezvények fókuszában a diaszpóra áll, ehhez kapcsolódva fotóművészeti performanszra, irodalmi estekre, zenei programra és filmes eseményekre kerül sor. Az intézmény közleménye rámutat, a rendezvények keretében olyan kultúrateremtő emberekre összpontosítanak, illetve művészeket, irodalmárokat hívnak meg, akiknek tevékenysége valamilyen formában a diaszpóra magyarságához köthető.
Kedden 19 órától kettős eseményre kerül sor a fotóművészet napjához kapcsolódóan, mely egyben a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat nyitóeseménye is: Schupler Alfredbukaresti operatőr, fotográfus gyűjteményéből régi fényképezőgépeket állítanak ki, illetve ezen gépek szerkezetéről készített fotókat mutatnak be. A kiállításmegnyitó keretében Igazság Radu képzőművész, fotográfus, animációs rendező, egyetemi tanár vezetésével vakufotó performanszot tartanak arról, hogy milyen az egykori vakuval fényképező gépek interakciója. A projekt vizualizálja a fényképezőgép pályáját a művészetalkotó, reprodukáló tárgytól a fényképezőgép mint műalkotásig. Szerdán 19 órától Égi-földi párbeszédek címmel Szonda Szabolcs költő, műfordító beszélget Dan Lunguval, a kortárs román irodalom egyik legkedveltebb és legsikeresebb szenélyiségével.
Január 19-én, csütörtökön 18.00 órától az évtizedeken át Bukarestben élő és alkotó Horváth Andor esszéíró, műfordító, szerkesztő Névjegykártya, amelyben a szerző elmeséli, hogyan lett magyarrá címmel román nyelven (Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar) publikált kötetét Andrei Pleşu író, esztéta és művészettörténész mutatja be a szerző jelenlétében. Január 20-án, pénteken 19 órától a bukaresti magyarság egy másik jelentős kulturális személyiségére, Bács Lajos karmesterre, pedagógusra és zeneszerzőre emlékeznek, akinek munkássága rányomta bélyegét a román zenetörténet utolsó félévszázadára, kimagasló egyénisége meghatározó módon befolyásolta a bukaresti magyar közösség szellemi életét is.
Dokfilmek Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen a magyar kultúra napja megünneplésére szervezett rendezvénysorozat keretében a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont dokumentumfilmek vetítését, képzőművészeti kiállítást, zenés előadást és új kiadványok bemutatóját ajánlja a közönség figyelmébe január 16–22. között. A forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa által pályázati úton támogatott, 2015–2016-ban készült, a néprajzi, történelmi, földrajzi, gazdasági és turisztikai értékeket dokumentáló filmeket a Harmónia cukrászdában mutatják be. Látható lesz többek közt Bálint Arthur Babonák, Fábián Kornélia Tájak, beszélő házak – tájházak Hargita megyében, Fecső Zoltán Fűrészmalmok, Bocskor Salló Lilla „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című alkotása.
Szerdán 17 órától festészeti kiállítás nyílik Nagy-Imecs Zsuzsánna alkotásaiból a Forrásközpont székhelyén, a kiállításmegnyitón közreműködik Filtner Tünde zongorán és Sófalvi Emese hegedűn. Csütörtökön 17 órától a forrásközpont új kiadványait mutatják be az intézmény székhelyén. Január 22-én, vasárnap 18 órától átadják az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjakat, az esemény meghívottja a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny díjazottja, a Cickom Énekegyüttes.
Együtt ünnepel Berettyóújfalu, Nagyvárad, Debrecen és Margitta
Idén is együtt ünnepli a magyar kultúra napját Nagyvárad, Berettyóújfalu, Debrecen és Margitta. Az első programok már január 17-én elkezdődnek. Mint a programokat beharangozó múlt heti sajtótájékoztatón felidézték, Nagyvárad és Berettyóújfalu már 16. alkalommal ünnepli együtt a magyar kultúra napját, Debrecen és Margitta tavaly csatlakozott a programsorozathoz. Papp Csaba, Debrecen magyar–román határon átnyúló kapcsolataiért, a testvérvárosi együttműködésért felelős tanácsnoka felidézte, hogy Debrecen pályázik a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa címre, és kiemelte, hogy ebbe bevonják Nagyváradot is.
Szabó Ödön, az RMDSZBihar megyei ügyvezető elnöke, parlamenti képviselő a nagyváradi programokat ismertetve hangsúlyozta: mint mindig, most is igyekeznek minél több fiatalt bevonni az ünneplésbe. Január 19-én a Szacsvay Imre Általános Iskola diákjai Skype-on élőben beszélgethetnek Szacsvay László színművésszel. Másnap a két világháború közti nagyváradi magyar irodalmi életről rendeznek vetítést és előadást. Január 21-én nyílik meg a világban élő román és magyar fotóművészek 11. Nemzetközi Szalonja, másnap pedig a berettyóújfalui Dombi Géza festőművész alkotásaiból nyílik tárlat a Tibor Ernő Galériában. A magyar kultúra napján a Szigligeti Színházban rendeznek ünnepi gálaestet, amelyen beszédet mond Halász János magyar országgyűlési képviselő és Cseke Attila szenátor, átadják a Magyar Kultúráért díjakat, és Füst Milán Máli néni című vígjátékát adja elő a társulat.
Január 23-án hétfőn közösen szavalják el a Himnuszt a debreceni Szoboszlói Úti Általános Iskola és a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjai. A margittai rendezvények január 19-én könyvbemutatóval kezdődnek, majd másnap bihari népmesékből összeállított vetélkedővel folytatódnak. Lesz plakátkiállítás, kézművesműhely, ökumenikus istentisztelet, közös Himnusz-éneklés és közös szavalás is. A magyar kultúra ünnepét közösen szervező négy település rendezvénysorozatának fővédnöke Halász János magyarországi országgyűlési képviselő és Kelemen Hunor parlamenti képviselő, az RMDSZ szövetségi elnöke.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 24.
A kultúránk egy összetartó erő
Január 22-én az RMDSZ Bihar megyei szervezete díjátadásokkal egybekötött gálaestet rendezett a nagyváradi Szigligeti Színházban A Magyar Kultúra Napja alkalmából.
Ünnepi beszédében Halász János fideszes országgyűlési képviselő, a Magyar Művészeti Akadémia felügyelőtestületének elnöke azon meggyőződésének adott hangot: nem véletlen, hogy értékeink és kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé, hiszen mindenkinek vannak emlékezetes élményei a magyarság összetartozását jelentő himnusszal kapcsolatban. Kölcsey nagyszerű művében ugyanis nemcsak a magyar sorsunk, magasztos történelmünk viharos évszázadai sejlenek fel, hanem a nép által átörökített, a tudatunkban folytonosan jelenlevő és belőle építkező kultúra is, mely számunkra eligazító jelzőrendszer és tápláló forrás is egyben.
Bár január 22-e még az anyaországban sem hivatalos munkaszüneti nap, mégis olyan ünnepélyesség lengi körül a megemlékezéseket szerte a Kárpát-medencében és a világban, mint a nagy állami ceremóniákat. Persze nemcsak e napon járunk színházba, nézünk meg egy kiállítást vagy hallgatunk meg egy szavalatot, de a kultúránkat éltetők megtapasztalhatják, hogy ez a nap róluk szól minden évben, illetve rólunk is, akik tudjuk, hogy a kultúránk felfedezésének élménye nem fog megadatni az unokáinknak, ha a mi generációnk nem vigyáz rá, nem óvja kellőképpen. Így tehát közösségi és egyéni feladatunk is kultúránk ápolása, mert a magyar nemzetünknek szüksége van arra, hogy ennek értékét, szépségét megőrizve utat mutasson saját maga példájával a következő generációk számára is, hogy bárki, aki szívében magyarnak vallja magát, a kultúránk segítségével megtalálhassa azt, ahová tartozik- hangsúlyozta a politikus.
Válaszok
Cseke Attila szenátor, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke felidézte, hogy mi bihariak, nagyváradiak elsőként, 16 éve csatlakoztunk e nap megünnepléséhez, Porkoláb Lajosnak, a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Ház akkori igazgatójának köszönhetően, és azóta közösen ünnepeljük ezt a lélekemelő születésnapot, A Magyar Kultúra Hetévé szélesítve, már Debrecent és Margittát is bevonva. Úgy vélte: most, a reformáció 500-ik esztendejében, talán még inkább felnagyítódik a magyar sorskérdés, és még inkább keresnünk kell a korszerű válaszokat, a megoldásokat. „Itt, a Partiumban, kifejezetten érvényes ez, hiszen kisebbségi sorsban, magyarként csak úgy lehet, csak úgy tudunk megmaradni és jövőt építeni gyermekeinknek, unokáink és az ő unokáik számára is, ha céltudatosan együtt vállaljuk és közös elszántsággal, lépésről lépésre megszerezzük magunk létünk és megmaradásunk zálogait”- fogalmazott. Hozzátette: kulturális örökségünk erre is utat mutat számunkra, hiszen mily bőséges, szerteágazó volt és az ma is e nemzetnek a művelődési élete, de amennyire szerteágazó ez a kultúra, legalább ugyanannyira egységes mondanivalójában és a magyar nemzet évszázadaiban betöltött szerepében.
Arról is szólt a honatya: a kultúránkért nap mint nap tennünk kell, ez nem az a terület, amelyben pihenni lehet. A nyelvet beszélni kell, a népdalt énekelni, a néptáncot ropni, a magyar hagyományokat éltetni szükséges, a magyar virtust gyakorolni kell. Nem mások ellenében, hanem éppen ellenkezőleg, hogy mások is láthassák milyen értékrendszer birtokosa ma is a magyar nemzet. És azt is észlelhetik, akik látni akarnak, hogy ez az értékrendszer soha nem irányult mások ellen, és ez az értéktár nyugodtan vállalható más nemzetek által is.
Szerinte ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy A Magyar Kultúra Napja nem egy egynapos ünnep, amit letudunk egy jó előadással. Ez az ünnep egész évben érezteti hatását, hiszen kultúránkért mindennap tenni kell, nekünk pedig cselekvésünkben tudnunk kell, hogy csakis az lesz a miénk, amit magunknak ki tudunk harcolni, a magyar kultúránk elismertsége szempontjából pedig legfontosabb az lesz, amit mi magunk teszünk majd ennek megtartásához és népszerűsítéséhez.
Az RMDSZ Bihar megyei elnökeként megköszönte mindazok munkáját, akik az elmúlt évben is a magyar kultúráért tettek és cselekedtek, megerősítve ezáltal is az emberek és a közösségek elhivatottságát, helytállásukat és erőfeszítéseiket.
Díjak átadása
A beszédek után az RMDSZ Bihar megyei szervezetének kulturális szakbizottsága által megítélt díjaknak az átadására került sor, a laudációkat Szabó Ödön parlamenti képviselő, ügyvezető elnök és Hajdu Géza színművész olvasták fel. Magyar Kultúrért plakettet vehetett át Ferkő Jenő erdőmérnök, az érmihályfalvi Veres László Zsolt Városi Kórus és a nagyváradi Vura Vinotéka. Magyar Kultúrárt-díjban részesült Fábián Enikő színművésznő, a Szigligeti Színház tagja, a váradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum és a Váradi Dalnokok. Életműdíjat kapott Makai Zoltán nyugalmazott elektromérnök. Az In Memorian Jakobovits Miklós Társaság által alapított Jakobovits Miklós-díjnak dr. ifj. Böhm József műgyűjtő örvendhetett, őt Jovián György festőművész méltatta.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2017. március 14.
Főhajtás a tudós szerzetes emléke előtt
Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság, valamint a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) ebben az évben is ünnepi szentmisével egybekötött koszorúzással emlékezett meg dr. Károly József Irenaeus premontrei szerzetes, nagyváradi fizikus, a rádiótechnika egyik úttörőjének munkásságáról és a váradi közösségért tett érdemeiről. Az ünnepségre, mint minden évben, most is a váradi premontrei templomban került sor, a szentmisét Fejes Rudolf Anzelm váradhegyfoki premontrei prépost prelátus mutatta be. Ezt követően a tudós szerzetes életéről és munkásságáról Fleisz János egyetemi tanár, a BINCISZ elnöke tartott előadást.
Károly József Irenaeus (Gönc, 1854. március 6.–Nagyvárad, 1929. március 13.) európai hírű fizikus, kutató, a rádiótechnika egyik nemzetközileg elismert úttörője volt. Munkásságának köszönhető, hogy Nagyváradon már a múlt század legelején villanytelep épült, és az áramszolgáltatásnak köszönhetően 1905-ben már villamos is közlekedhetett a város utcáin. Az emlékünnepség a tudós szerzetes síremlékének megkoszorúzásával ért véget.
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. március 16.
„Szabadságszerető nép a magyar”
A három legjelentősebb magyar forradalom és szabadságharc nagyváradi vonatkozásairól tartott előadást Fleisz János történész március 14-én, kedden a váradi várban. Az esemény a Szent László Egyesület szervezésében és az 1956-os Emlékbizottság támogatásával zajlott.
Az egybegyűlteket Zatykó Gyula programszervező köszöntötte, hangsúlyozva: szabadságszerető nép a magyar, és ez történelmén is meglátszik, hiszen tele van olyan küzdelmekkel, amelyek nem területszerzésért, hanem a szabadságért, a nemzet védelméért folytak. Ezt követően a meghívott előadó, Fleisz János beszélt a magyar szabadságmozgalmak összefüggéseiről, kiemelve azt a hármat, amely a legnagyobb változást eredményezte.
Az 1703–1711 között zajlott Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatban Fleisz János arra mutatott rá, hogy Várad történetében korántsem jelentett sikeres időszakot. Az itteni helyzetet ugyanis sajátos kettősség jellemezte: a császáriak kezén levő vár képes volt megvédeni magát Bercsényi kurucaitól, a város többi része viszont nem. Olaszit felgyújtották, és az a kevés is elpusztult, ami a törökdúlás után épen maradt a városrészben. „A váradiak mégis jó értelemben emlékeznek a Rákóczi-szabadságharcra, mert nagyon jól megértették, hogy a nemzet érdeke néha fölülírja a helyi érdekeket” – fogalmazott az előadó.
Az 1848–49-es forradalom kapcsán Fleisz János azt hangsúlyozta: „ha nem lett volna 1848, akkor a mai Magyarország sem létezhetne, hiszen innen indult ki a polgári fejlődés és azok a vívmányok, amelyek az egész magyarságot felfelé ívelő pályára indították”. A forradalomnak számos váradi vonatkozása volt. A Tizenkét pont első változatát itt vetették papírra. Kevesen tudják azonban, hogy egy rémhír nyomán Váradon már két nappal március 15-e előtt megindult a forradalmi mozgalom – mutatott rá az előadó.
1848 decemberében, Pest feladását követően Nagyvárad az ország második legfontosabb városává vált, miután ide költöztették az országos fegyvergyárat. Kossuth ekkor nevezte Váradot „a magyar Birminghamnek”. A váradi fegyvergyártásban, melynek központja a várban volt, több mint ezer ember dolgozott – mondta el az előadó. Lőfegyvereket, kardokat, szuronyokat, gyutacsokat és sok minden mást is gyártottak itt. Szőllősön lőporgyár, Szentmártonban ágyúöntő műhely működött. 1849-ben Gábor Áron is itt tanulta meg az ágyúöntés mesterségét.
Az 1956-os forradalom váradi vonatkozásaival kapcsolatban Fleisz János beszélt a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének tevékenységeiről, valamint az Érmihályfalvi Csoport peréről. Mint rámutatott: hatvan körülire tehető azoknak a váradi személyeknek a száma, akiket az ’56-os eseményekkel kapcsolatba hoztak és 3–20 évnyi börtönre ítéltek. A megtorlásokat a románság arra használta ki, hogy meggyengítse az akkor még viszonylag erős erdélyi és partiumi magyarságot – hangsúlyozta az előadó.
A felelevenített események is bizonyítják, hogy a magyarság mindenkor kész áldozatot hozni a nemzeti érdekekért, és a társadalmi törekvéseket nem lehet a végtelenségig visszafojtani – hangsúlyozta Fleisz János, aki hozzátette: nehéz helyzetekben mindig előjön a magyarság szabadságszeretete.
Sz. G. T
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. április 1.
Dávid László: a Sapientiára nem vonatkozna Ponta kezdeményezése
Dávid László, a Sapientia–EMTE rektora nem tart attól, hogy ellehetetlenítene a magyar állam által finanszírozott erdélyi egyetemek tevékenységét egy budapesti mintára elfogadandó romániai felsőoktatási jogszabály.
A Sapientia vezetőjét annak kapcsán kerestük meg, hogy Victor Ponta volt kormányfő pénteken bejelentette, a jövő héten ő is kidolgoz egy, a külföldi egyetemek működési feltételeit szigorító magyar törvénykezdeményezéshez hasonló javaslatot, amelyet a bukaresti parlament elé terjeszt. „Nagyon jónak és helyesnek tartom a szomszédaink törvényjavaslatát" – közölte közösségi oldalán a szociáldemokrata parlamenti képviselő.
Sokan úgy vélik, Ponta javaslatának elfogadása esetén nehéz helyzetbe kerülne a magyar állami támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem, mivel egyik esetében sem létezik kormányközi megállapodás az intézmény finanszírozásáról. Dávid László, a 2011 és 2016 között 18,4 milliárd forintos magyar állami támogatásban részesült Sapientia rektora azonban a Krónikának leszögezte: mindkét felsőoktatási intézmény a rájuk vonatkozó valamennyi romániai törvény betartásával működik, így őket nem érintené egy hasonló jogszabály elfogadása.
„Jó lenne, ha minden felsőoktatási intézmény olyan törvényesen működne Romániában, mint a Sapientia" – jelentette ki lapunknak a professzor. Dávid László emlékeztetett, hogy a magyar kormány jogszabálytervezete szerint az államközi szerződés feltétele a tengeren túli országokra vonatkozik majd. A Sapientia–EMTE rektora hozzátette ugyanakkor: léteznek olyan egyetemek Romániában, amelyek működését adott esetben befolyásolna egy ilyen intézkedés. A rektor minden bizonnyal az 1991-ben alapított bukaresti Román–Amerikai Egyetemre gondolt.
Pénteki budapesti sajtótájékoztatóján egyébként Halász Jánost, a Fidesz országgyűlési frakciójának szóvivőjét is arról faggatták újságírók, nem tart-e attól, hogy Romániában esetleg egy hasonló törvény alapján erdélyi magyar egyetemeket zárnának be. Halász erre nemmel válaszolt, mert – mondta – az ottani magyar egyetemek maradéktalanul betartják a román törvényeket.
Palkovics László oktatási államtitkár szerdai bejelentése alapján a jövőben akkor működhetne oklevelet adó külföldi felsőoktatási intézmény Magyarországon, ha működésének elvi támogatásáról államközi szerződés rendelkezik. Feltétel lesz az is, hogy a külföldi felsőoktatási intézmény a székhely szerinti országban működő, államilag elismert felsőoktatási intézménynek minősüljön. Ez utóbbi minden országra, míg az államközi szerződés feltétele a tengeren túli országokra vonatkozik majd. További pontosításként említette, hogy az itt folytatni kívánt képzés és oklevél államilag elismert felsőfokú fokozatot adó képzésnek minősüljön.
Orbán Viktor kormányfő pénteken emlékeztetett: a budapesti Oktatási Hivatal vizsgálata megállapította, hogy több külföldi egyetem is szabálytalanul működik, köztük – a budapesti Közép-európai Egyetemre (CEU) utalva – „Soros György egyeteme is". A CEU pénteken közleményben utasította vissza, hogy csalást követne el. Az intézmény közölte azt is: nem kezdeményez és nem támogat tüntetést. A Közép-európai Egyetem (CEU) az MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta, a miniszterelnök kijelentésével ellentétben jelenleg nincsen érvényben olyan törvény Magyarországon, amely megköveteli, hogy az egyetemek származási országukban is folytassanak képzést annak érdekében, hogy Magyarországon diplomát adhassanak ki.
Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 6.
Szent Lászlótól számít Várad
Kedd este a Kanonok soron szokásos havi összejövetelét tartotta a Nobilitas Egyesület. Dr. Fleisz János egyetemi tanár, történész tartott előadást, Nagyvárad Szent László korában címmel.
Az érdeklődőket Mons. Fodor József általános helynök, a Nobilitas Egyesület vezetője köszöntötte. Előadása bevezetőjében dr. Fleisz János egyetemi tanár megjegyezte: kevés forrás áll rendelkezésre a témában, ezért „röviden el lehet intézni”, és várostörténeti szempontból kijelenthető, hogy az elindulás mindenképpen Szent Lászlóhoz köthető. Ahogy 1940. december 8-án, az országzászló felavatásán elhangzott Bélteky László-költemény is leszögezi, Várad egy olyan város, mely Szent Lászlótól számít. Az előzményekről elmondható, hogy ugyan levéltári anyagok nem maradtak fenn, de azért kialakult egy olyan kép, miszerint több mint 50 ezer éve kimutatható emberi lét Biharban, illetve a régészeti leletek arra utalnak, hogy 8 ezer éve már lakott volt a mai Várad területe. Ez viszont nem jelenti azt, hogy valamilyen településforma is létezett volna itt, állandó település nem alakult ki se a rómaiak idején, se pedig a kora középkorban. A településfejlesztést az indította el, hogy Szent István létrehozta a püspökségek, illetve a megyék rendszerét, és tudjuk azt, hogy 1009/1010 táján az egyik püspökség a bihari volt, és Bihar volt az ispánság központja is. A környéken udvarhelyek, valamint kisebb hevenyészett várak voltak a bihari központ megvédése érdekében, de úgy, mint az emberi élet gyűjtőhelyeként működő település, még mindig nem létezett.
A változás elkezdése Szent Lászlóhoz köthető, aki a területet elérő politikai mozgások hatására hercegséget kapott. Szeretett itt lenni, vadászni, tölteni az idejét. Elkezdődött tehát egy folyamat, mely a városalapításhoz vezetett.
A legendák szerint 1068-tól mutatható ki Szent László jelenléte ezen a vidéken, mely 1075 körül gyakorivá válik. Áttörést 1077-ben bekövetkezett királlyá való választása hozott, illetve 24 kanonok általi káptalan létrehozása 1082-ben. A monostor alapítása tulajdonképpen Várad megalapítását jelenti, hiszen mint település- és városalkotó intézmény, egyházi, gazdasági, társadalmi és politikai komplexumként fejlődést eredményezett- magyarázta a történész-, hozzátéve: valószínű, hogy Szent László már ebben az időszakban elhatározta, hogy a Szűz Mária tiszteletére templomot épít.
Sose volt falu
A kunok támadása miatt Bihar elpusztult. Felmerült a dilemma, hogy Szent László újraépítse, vagy áthelyezze Váradra a püspökséget. Utóbbi mellett döntött, melynek konvencionális dátuma 1092. Megoszlanak ugyanakkor a vélemények, hogy akkor ez a püspökség a korábbinak-e a folytatása, vagy teljesen új? A város igazi kibontakozása tehát 1092-ben indult el, amikor a megyeközpont is Váradra került, a püspök a prefektusa volt a megyének. Egyes vélemények szerint 1095-ben az első székesegyház részben már kész volt. Szent László halála után a fejlődés lendületet kap az 1241-es mongol betörésig, annak is betudhatóan, hogy a király sírja zarándokhellyé vált, és ez nem csak egyházi, hanem gazdasági hátteret is biztosított.
A találkozó második felében Szabó Annamária egyesületi tag a Loire-menti kastélyokról tartott vetített képes előadást. Beszámolójának alapját egy tavaly augusztusban zajlott kirándulás képezte, melyen több váradi katolikus pap, illetve magánszemély is részt vett, és magába foglalt innsbrucki és nürnbergi városlátogatást, valamint a Louvre-nak a megtekintését is.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. április 20.
Jótékonysági rendezvény a petrozsényi kápolnáért
Vasárnap, április 23-án, délelőtt 10 órakor szentmisével és jótékonysági rendezvénnyel indítják a petrozsényi Jézus Szíve Gyermekotthon kápolnájának felújítását. A mallersdorfi nővérek által alapított zárdaépületet a dévai Szent Ferenc Alapítvány hozta rendbe, otthont és tanulási lehetőséget teremtve a vidék szegény sorsú gyermekei számára. A Jézus Szíve Gyermekotthon kereken 10 esztendeje nyitotta meg kapuit. Jelenleg száznál több gyermeknek nyújtanak oktatást, nevelést, szeretetet e falak között. A zárdaépület különlegesen szép helyisége a 150 négyzetméter alapterületű kápolna, melyet a gyermekotthon megnyitásakor még nem volt lehetőség megfelelően rendbe tenni. Több mint 10 évvel ezelőtt, amikor az épületet átvettük és feljavítottuk, ezt a kápolnát, úgy ahogy volt, lezártuk. A gyermekeink gyakran kérdezik, hogy mi van a zárt ajtó mögött, de mi csak azt tudtuk, mertük mondani sejtelmesen, hogy a jövő majd meghozza a választ. A helybeli plébánossal, Szász János atyával és a közélet néhány meghatározó személyiségével egyeztetve arra gondoltunk, hogy a patinás hajdani kápolnát jó lenne felújítani, hogy a Zsil-völgyi magyaroknak legyen egy kulturális központjuk, ahol akár egy tanévnyitó szentmisét, színdarabot, koncertet, de miért ne, egy farsangi bált is meg tudnának szervezni.
A kápolna felújítása meghaladja a Szt. Ferenc Alapítvány anyagi lehetőségeit, ezért az április 23. ünnepségen gyűjtést is szeretnénk szervezni e multifunkcionális terem felújítására. A rendezvény során ismertetjük a terveinket, melynek kivitelezéséhez mindenki erejéhez mérten hozzájárulhat! Tisztelettel kérjük gyermekeink barátait, mindazokat, akik számára fontos a Zsil-völgyi magyarság fennmaradása, hogy segítsenek munkánkat jó végre vinni – írja a magnificat.ro honlapon Böjte Csaba OFM.
A petrozsényi jótékonysági rendezvényen fellépő NEMADOMFEL Együttes – amelyben a szólisták kivétel nélkül sérült (mozgáskorlátozott, értelmileg akadályozott és látássérült) előadók – Csaba testvér kíséretében több erdélyi helyszínen is koncertezik a napokban. Déván szombaton, április 22-én, délután 18 órától a városi római katolikus templomban lépnek fel, április 24-én Medgyesen, majd Tusnádfürdőn, Csíksomlyón, Szovátán hallgatható előadásuk.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 25.
Jótékonysági rendezvény a petrozsényi kápolnáért
A szeretet új életet fakaszt
Reményteli jótékonysági rendezvénnyel indították vasárnap a petrozsényi zárdaépület kápolnájának felújítását. A tágas, romos állapotában is méltóságteljes helyiségben Szász János petrozsényi plébános és Böjte Csaba OFM celebrált misét, majd a köszöntőket követően a magyarországi Nemadomfel együttes tagjai, illetve a Szent Ferenc Alapítvány dévai és Zsil-völgyi gyermekei tartottak előadást.
Házigazdaként Lönhard Andrea, a petrozsényi Jézus Szíve Kollégium vezetője köszöntötte a meghívottakat és mindazokat, akik fontosnak tartották jelen lenni ez ünnepségen, biztatni, bátorítani egymást és anyagiakkal, imával, jó szóval vállalni részt a kápolna megújulásában.
A petrozsényi zárdát 1893-ban kezdték el építeni és 1894-ben a mallersdorfi nővérek már beindították a leányiskolát, mely bő fél évszázadon keresztül nyújtott lelki-szellemi nevelést a helyi fiataloknak. 1948-ban a felekezeti oktatást beszüntették, az iskolát és az épületet államosították és ezzel elindult a hanyatlás útján. Az épület visszaszolgáltatását követően az egyház, illetve a mallersdorfi nővérek rendje a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adta az épületet, amely 2001-ben elkezdte annak felújítását, és megnyitották a Jézus Szíve Gyermekotthont, felélesztve az évtizedek során elsorvasztott petrozsényi magyar oktatást. Ma száznál több nehéz sorsú gyermeknek nyújt nevelést, védelmet, szeretetet az intézmény, illetve az ennek teret biztosító évszázados épület, melyben osztálytermek, lakótér, étkezde, tornaterem áll a gyermekek rendelkezésére.
A még felújításra váró kápolna története kapcsán Böjte Csaba atya hangsúlyozta: nem a múlt boncolgatása a feladatunk, nem az ítélkezés és a számonkérés, hiszen Jézus sem ezt tette. A Megváltó egész élete a szeretetről, megbocsátásról, irgalmasságról szólt, kezdve a bethlehemi jászoltól, egészen a feltámadást követő találkozásokig. És ennek a szeretetnek kell munkálkodnia bennünk is, a Szentlélek által. Tekintettel a mallersdorfi nővérek bajorországi alapítójára, Böjte atya, Szent István király feleségének, a szintén bajor származású Boldog Gizellának életpéldáját állította a jelenlévők elé. Férjével 42 év házasság alatt közel 2000 templomot emeltek szerte a Kárpát-medencében és a királyné maga gondoskodott ezeknek a felszereléséről, terítők, miseruhák elkészítéséről. Öt gyermeke közül bár csak Imre herceg érte meg a felnőttkort, ő is, apja is, nevelője is a szentek sorába került. Talán érdemes lenne ma is példaként tekinteni erre a szülő–gyermek–nevelő kapcsolatra, melyben mindhárman szentté váltak. – A mi feladatunk az, hogy szeretetünk által szentté tegyük a körülöttünk élőket. Hogy gyermekeink szeressék egymást, becsüljék meg szülőföldjüket, hogy együtt, bizalommal tudjunk építkezni itt Erdélyben, a Kárpát-medencében, és ezzel a bizalommal újítsuk fel a petroszényi kápolnát is. Legyen benne újra élet, lelki program, kulturális rendezvény, öröm, jókedv és szeretet – fogalmazott Böjte Csaba atya, arra biztatva a jelenlévőket, hogy mindannyian induljanak el a szeretet és a bizalom útján. A felkérésre mintegy válaszként érkezett a rendezvény meghívottjainak szava. Tiberiu Iacob Ridzi polgármester elismeréssel és biztatóan szólt a helyi magyar közösséghez, a Szent Ferenc Alapítvány képviselőihez, teljes körű támogatásáról biztosítva őket, anyagi hozzájárulást ajánlva fel a kápolna felújításához. Hasonló támogatási szándékról beszélt Petrozsény hűséges testvérvárosának, Várpalotának polgármester asszonya, Campanari-Talabér Márta, aki hangsúlyozta, az általa képviselt önkormányzat mellett a helyi kisebb-nagyobb közösségek is támogatni kívánják a petrozsényi kápolna felújítását. A rendezvényen jelen lévők tisztelettel fogadták körükben a mallersdorfi nővérek képviselőit is, akik örömmel nyugtázták, hogy az eredeti rendeltetését visszakapott épület kápolnája is megújulhat, és szintén támogatásukat ígérték. És minden bizonnyal hasonló szándék fogalmazódott meg a rendezvény valamennyi résztvevőjében, hiszen a romosan is impozáns kápolna látványa, illetve a Csaba atya által tolmácsolt biztatás mellé még további erősítésként érkezett a petrozsényi gyermekek üde tánca és dévai társaik kedves színpadi előadása. Utóbbiak Pál Éva nevelőnő irányításával adták elő a Néma Leventét, szép tiszta kiejtéssel, fiatalos bájjal mutatva be a középkori szerelmi históriát. A rendezvénynek szívet melengető mozzanata volt a budapesti Nemadomfel együttes fellépése is. Az erdélyi turnéra indult, különböző fogyatékkal élő fiatalok nem csupán fizikailag bírták táncra a jelenlévőket, de lelküket is dalra fakasztották. Remélhetőleg a szívből dalolt Soha nem adom fel! napról-napra elszántabban hangzik majd a petrozsényi kápolna falai között és azon kívül is családjainkban, templomainkban, iskoláinkban.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 3.
Tanácskozás és megemlékezés Rákóczi koráról
Április 28-án tudományos tanácskozásra és megemlékezésre került sor Szatmárnémetiben II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelme címmel. A rangos rendezvényen előadást tartott dr. Fleisz János nagyváradi történész is.
A rendezvény főszervezője a szatmárnémeti Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Rákóczi-szabadságharc egyike az olyan eseményeknek, amely egy táborba gyűjtötték a különböző társadalmi, vallási és etnikai kötődésű embereket, emiatt a szabadság szeretet mellett máig aktuális üzenete van: megfelelő vezető esetén létrejöhet a széles társadalmi összefogás a közös célokért.
Az Erdélyi Magyar Művelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében létrejött rendezvényen mintegy 12 tudományos előadás hangzott el. Mellette színvonalas művészeti eseményekre, bensőséges koszorúzásokra és baráti beszélgetésekre került sor.
Az előadások fő kérdései az egyes területeken végbemenő események, a kutatás nemzetközi, országos és helyi eredményei, lehetőségei, különböző szintű együttműködések kialakítása volt. Szatmárnémetiben a megyei múzeum dísztermében többek között Csatáry György és Zubanics László (Beregszász) Balogh Béla (Nagybánya), Czigány István és Mészáros Kálmán (Budapest), Kónya Péter (Eperjes), Molnár Sándor (Vaja), Gyulai Éva (Miskolc), illetve Keresztesi Csaba, Mandula Tibor, Póti Eduárd-János, Kereskényi Sándor (Szatmárnémeti) tartottak előadást. Dr. Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, az EMKE alelnöke Nagyvárad és környéke a Rákóczi-szabadságharc időszakában (1703–1711) című előadását mutatta be. Ebben értekezett Nagyvárad és Bihar helyzetéről a szabadságharcban, a helyi eseményekről, illetve a váradi vár elhúzódó ostromának menetéről és a város szituációjáról a szabadságharc után. Kitért arra a kettős helyzetre, hogy a váradi várat nem sikerült elfoglalni, a várost pedig hol egyik, hol a másik tábor pusztította, a váradiak szabadságszeretete mégis a fenntartotta Rákóczi szabadságharc kultuszát, hiszen például a 20. század elején a város főutcáját Rákóczi útnak nevezték el. Összességében, a Rákóczi-kutatást tovább fejlesztő, a kuruc-kor néhány alapvető kérdését új megvilágításba helyező tanulmányok, hangzott el.
Másnap, április 29-én, szombaton „Az élő Rákóczi” néven immár 28. alkalommal megrendezett majtényi megemlékezésre került sor. Külön színfoltja volt az idei rendezvénynek, hogy a Kárpát-medence egykori Rákóczi-birtokainak jelenlegi megye vezetői is részt vettek a megemlékezésen. A nagyszabású rendezvény sorozatot jövőre is megszervezik.
F. J. Nagyvárad / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. május 9.
Könyv Nagyváradról
Még kapható Nagyváradon a Libris Antica, az Illyés Gyula és a Kolbe könyvesboltokban dr. Fleisz János: Városfejlődés, regionális átalakulás. Nagyvárad, Partium, Erdély című kötete. A változatos tematikájú könyv ismerteti az aradi vértanúk nagyváradi kötődéseit, a váradi vár szerepét Nagyvárad fejlődésében, a Körös-parti város 20. századi történetét és a városok rangsorában elfoglalt helyét. Emellett taglalja az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődésének sajátosságait a 20. században, illetve a nagyváradi sajtó történetének 1940–1944 közötti szakaszát. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. május 18.
Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. május 27.
Ráduly János dicsérete
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
A Maros megyei EMKE Értékteremtő díjával kitüntetettek doyenje, a kibédi Ráduly János ősszel tölti 80. esztendejét. Vitalitása, munkabírása most is irigylésre és követésre méltó. A május 24-i díjátadó ünnepségen a sokoldalú tollforgató munkásságát Bölöni Domokos laudálta. A lírai elemekkel átszőtt, de semmit se szépítő, alapos méltatás a költő Ráduly előbb idézett soraival kezdődött. A kibédi kenyér illatáról című irodalmi igényű laudáció pár kiragadott bekezdésével kívánunk további töretlen alkotókedvet és jó egészséget a Múzsa régi és rendszeres szerzőjének, Ráduly Jánosnak.
„Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. (…)
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: »Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.« Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: »A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.« (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) (…)
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):
Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ‘megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: »Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.«
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér” – fejezte be laudációját Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 2.
Kőbe vésett történelemhamisítás az erdélyi emlékműveken
Amiért valaminek emlékművet, emléktáblát állítanak, attól még nem biztos, hogy az adott esemény megtörtént, illetve épp úgy, ahogy azt egyesek az utókorral láttatni akarják. A történelem propagandisztikus célú elferdítésének emlékműveivel sajnos még mindig találkozhatunk Erdély-szerte.
Nagyváradról Kolozsvár felé autózva az E60-as műúton, Élesd központjában egy szocreál stílusú, kissé viharvert emlékmű mellett halad el az utazó. A szögletes alapból magasan kinyúló kőhasáb egy olyan tragikus történelmi eseménynek állít emléket, melyről jó eséllyel csak bihariak hallottak.
1904 április 24-én, a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt választási gyűlést szervezett a mezővárosban. Hogy a rendezvényt megzavarja, a Szociáldemokrata Párt is összecsődítette híveit a környező, zömükben románlakta falvakból. A szociáldemokrata tábor hatóságok által nem engedélyezett demonstrációja rendbontássá és erőszakossággá fajult, amire a kivezényelt csendőrök sortűzzel válaszoltak.
A halottak száma 33 volt, a sebesülteké még több. „A Sebes-Körös völgyi falvak fellázadt parasztjainak emlékére...”, áll az emlékmű talapzatán, ami a legenyhébb elbírálás esetén is csúsztatásnak minősül, hiszen a megmozdulást szervező Szociáldemokrata Pártnak nem állt szándékában felkelést kirobbantani, a cél a függetlenségiek térnyerésének megakadályozása volt a kistérségben.
Valótlan képet fest a történtekről az emlékművet díszítő féldombormű is, melyen a tüzelésre kész kakastollas csendőrökkel farkasszemet néző kaszás, vasvillás parasztok láthatók. A korabeli beszámolókban szó sem esik szó arról, hogy a szociáldemokrata szimpatizánsok fegyverre kelve érkeztek volna az ellentüntetésre, egyetlen fegyverük valószínűleg az a pisztoly volt, amit az egyik szervező rántott elő a zsebéből, majd a csendőrosztagot vezető őrmesterre lőtt vele, halálosan megsebesítve a tisztet. Pisztollyal lövöldöző paraszt természetesen nem került a domborműre.
„Az eseményt a kommunizmus idején átértelmezték, túlhangsúlyozták a nemzeti jellegét” – mondja Fleisz János nagyváradi történész. Tény, hogy az áldozatok többsége román volt, ám a megmozdulásnak nem volt közvetlen nemzetiségi vonzata, hovatovább, a szociáldemokrata sajtóban megjelent beszámolók szerint a Függetlenségi Párt román nyelvű plakátokon is hirdette a maga rendezvényét, aminek a szociáldemokraták nagyon nem örültek.
A megdicsőült áruló
Kolozsváron szintén találni manipulatív, sőt, nyíltan uszító emlékműveket. A Szabók bástyája elé még a 70-es években állítottak szobrot Mihai Viteazul kapitányának, a kincses város főterén bestiális módon kivégzett Baba Novacnak. A talapzaton látható jelenlegi felirat, mely szerint a hadurat a magyarok gyilkolták meg, szörnyű kínok között („…ucis de unguri în chinuri groaznice...”) a Funar-korszakban került fel a talapzatra.
A szerb apától és román anyától született, a szerbek által nemzeti hősként tisztelt Baba Novac törökellenes gerillaharcosként tett szert hírnévre, mielőtt Mihai Viteazul szolgálatába állt. Az erdélyi országgyűlés ítélte halálra, mert állítólag azt tervezte, hogy 400 katonájával átáll a törökökhöz, amit a Baba Novac személye köré szőtt román nacionalista legendáriumból nagyvonalúan ki szoktak felejteni. „Egy ilyen kaliberű embert nem lehetett volna kivégezni a Habsburgok érdekeit Erdélyben képviselő Basta generális jóváhagyása nélkül, sőt, szerintem Mihai Viteazul is helyben hagyta az ítéletet” – nyilatkozta a Maszolnak Lupescu Radu történész.
Baba Novac tehát nem gyilkosság áldozata volt, törvényes ítélet alapján végezték ki, az ítéletet pedig már csak azért sem lehet a magyarok nyakába varrni, mivel az erdélyi országgyűlésben a szász nemzet is képviseltette magát.
Florin Apostu polgármestersége idején Hunyadi Attila történész és Szász Péter, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke átiratban fordult az ombudsmanhoz, illetve a városvezetéshez, kérve a magyar közösségre sértő, ellene izgató felirat eltávolítását, eredménytelenül. Az ombudsman legalább válaszolt a beadványra, közölve a panaszosokkal, hogy az ügyben az önkormányzat az illetékes. Időközben ismeretlen személy eltávolította a „magyar” szó betűit a talapzatról, ami természetesen nem mentesíti az önkormányzatot az alól, hogy hivatalosan is módosítsa az uszító feliratot.
Hogy lett 4 ezerből 40 ezer?
Szintén Gheorghe Funar polgármestersége idején került fel a Petőfi (Avram Iancu) utcában álló, egykori Biasini szálló homlokzatára azon emléktábla, mely szerint az 1848/49-es forradalom idején a magyar nemesek által a románok ellen foganatosított „véres retorziók” során 230 falu pusztult el, s meghalt 40 ezer ember.
Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke szerint a korabeli dokumentumok tükrében ez a szám rettentően eltúlzottnak tűnik. Az erdélyi románság által 1850-ben Ferenc Józsefhez intézett beadvány még csak 1151 áldozatról beszél, az osztrákok által készített összeírás pedig 4200-4400 halottal számol.
E. A. Bielz szász földrajztudós és statisztikus becslései szerint a forradalom és szabadságharc Erdélyben összesen 18 ezer áldozattal járt, a románok vesztesége 5400 fő volt. Gheorghe Barițiu román történész, aki maga is résztvevője volt az eseményeknek, 6000 román áldozatról írt. Egyed Ákos úgy becsüli, maximum 30 ezer ember halála írható a forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek a számlájára, ezek tetemes része pedig nem román, hanem magyar, illetve szász volt. 
Oláh Emese alpolgármester a Maszolnak azt nyilatkozta, természetes az óhaj, hogy minden, a magyarokra sértő kolozsvári felirat eltűnjön, s az RMDSZ frakcióval egyetemben mindent meg is fog tenni ennek érdekében. „Tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra” – hangsúlyozza az önkormányzati vezető.
Pengő Zoltán maszol.ro
2017. június 22.
A nagyváradi reformáció történetét tekintették át a Szent László Napokon
A nagyváradi reformáció történetét számos szempontból részletesen körüljáró konferenciát szerveztek a partiumi megyeszékhelyen zajló, június 25-éig tartó Szent László Napok keretében – számoltak be közleményükben a szervezők.
A szerdán, népes közönség előtt sorra került eseményen Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja úgy fogalmazott: a Szent László Napok gazdag programkínálata annak jele, hogy a nagyváradi magyarság büszke kultúrájára, elődeire, hagyományaira, és a legjobb módját választotta annak, hogy ezeket a nagyközönségnek is bemutassa.
Kovács Zsolt Levente vizsolyi lelkipásztor előadásában kevésbé ismert tényeket osztott meg a hallgatósággal, így például kiderült, hogy Károli Gáspár neves borász volt, ebből a tevékenységből pedig tisztes jövedelemre tett szert, amit később a Vizsolyi Biblia kiadására fordított. Pálfi József, a Nagyvárad-Réti Református Egyházközség lelkipásztora, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora az egyházközség tulajdonában lévő eredeti Váradi Bibliát mutatta be, és felvázolta azokat a politikai, vallási és egyházpolitikai körülményeket ennek kinyomtatásához vezettek. A hallgatók részleteket tudhattak meg a korszak váradi református oktatásáról, amely lényeges előzménye a biblia kiadásának, a fordításban és a nyomdai előkészületekben ugyanis számos professzor vett részt.
Kiss László berettyóújfalui tanár a reformáció elterjedéséről, a reformátori eszmék térhódításáról beszélt, Fleisz János nagyváradi történész pedig a váradi reformáció első száz évét mutatta be. Részletezte a reformáció kulturális, nyelvújító szerepét, és a református kollégium magas színvonaláról értekezett, és arról is szót ejtett, hogy egyes elvakult csoportok hogyan dúlták fel a várban lévő székesegyházat. Mihálka Nándor történész, régész a nagyváradi vár fejlődéstörténetét mutatta be, külön kiemelve a református várkapitányok, fejedelmek szerepét. A Szent László Napok keretében szerdán nyitották meg a nagyváradi várban Makoldi Sándor debreceni festőművész Szent László-legenda című kiállítását, amely június 30-áig látogatható. Az alkotó úgy vélte: a várban a lehető legjobb helyen van a tárlat, hiszen Szent László szelleme még ma is itt van”. Angela Lupşea, a vármúzeum igazgatója úgy fogalmazott: Szent László bizonyára az egekből gyönyörködve nézi a különleges kiállítást.
A nagyváradi várban hétvégén még nagyobb pezsgés lesz úrrá: pénteken kezdődik az 5. Szent László Napok Királyi hét elnevezésű programsorozata. Már délelőtt megnyitják a kézművesvásárt, ezenkívül könyvbemutatókat, népzenei eseményeket, szakmai előadásokat tartanak. Elrajtolnak a nagyszínpadi koncertek is, a következő napokban többek között az Anna and the Barbies, a KFT, Demjén Ferenc és zenekara, valamint az Omega koncertezik. Krónika (Kolozsvár)
2017. július 19.
Őrizzék meg emberi méltóságukat!
A Diakónia Uzon községben
Az 53 eddigi település mellé, ahol a Diakónia idősgondozó szolgálata működik, hétfőtől még 7 település társul: Uzon község 7 falujában is van már az öregeknek megbízható támaszuk. A segélyszervezet az érdeklődőknek a kultúrotthonban mutatkozott be.
A gyűlésen jelen volt Ráduly István polgármester, Birtalan Csilla, a Diakónia Alapítvány alelnöke, Vass Mária a szociális és gyermekvédelmi igazgatóság képviseletében, Ungvári Barna András uzoni református lelkész és természetesen Tóth Anna, a Diakónia idősgondozó szolgálatának igazgatója. Az előzmények rövid áttekintőjében Ráduly István felemlegette: már 2006-tól történtek próbálkozások az idősgondozói szolgáltatásnak a községben való meghonosítására, akkor nem ment át a tanácson, később nem volt pénz rá. Most Szabó Annamária alpolgármester kitartó, meggyőző munkájának köszönhetően a tanács is rábólintott a vonatkozó költségvetési tételre (ez 6000 lej havonta).
Ungvári Barna lelkész János evangéliumából vett igéjével vont párhuzamot a betegek hit által való gyógyulása és a Diakónia dolgozói által az öregeknek hozott enyhülés, de akár felépülésük között, majd Vass Mária ígért a megye részéről további támogatást a növekvő szociális igények kielégítéséhez, melyet „csak a civil szervezetek közreműködésével tudnak megvalósítani.” Tóth Anna igazgatónő kimerítő részletességgel mutatta be szolgálatuk – és nem szolgáltatásuk, bár hivatalosan így nevezik – három ágazatát: mit jelent, amikor alapápolást, egészségügyi ellátást vagy háztartási-közösségi segítséget nyújtanak naponta a rászorulóknak.
Elsősorban az egyedülálló öregeket, az idős krónikus betegeket és a mozgáskorlátozottakat segítik abban, hogy emberi méltóságuk megmaradjon ágyban fekve, magatehetetlenül is, tisztán, rendbetett hajjal, meleg szobában éljék napjaikat. A betegek hozzájárulása szimbolikus, a látogatások heti gyakorisága függvényében nyugdíjuk 5, 3 vagy 1 százaléka. Kizáró jellegű feltétel csak az lehet, ha valakinek főállású gondozója van, de még ilyen esetben is egészségügyi szakellátásra hívható az alapítvány helybeli munkatársa, akit ott helyben be is mutattak. Karácsony Erika asszisztensi végzettséggel kezdi meg a napokban tevékenységének ismertetését a község lakóinak körében, akiket a háziorvosi, lelkészi ajánlások nyomán keres fel, majd folytatja a gyakorlati teendőkkel. Ha 20-25-nél több igénylő lenne a községben, jövőtől akár a második munkatársat is alkalmaznák – jelezte Tóth Anna.
A kultúrotthonbeli előadás után a vendégeket a szolgálati autókkal átszállították az uzoni volt autóbontó mellett kialakított munkapontra, egy frissen rendbetett kis irodába, ahol helyi munkatárs intézi majd az adminisztratív ügyeket. Az udvaron frissen vásárolt Dacia Logan szolgálati autó állt felszalagozva – ez minden alkalommal így történik, mikor új helységben indítják el működésüket. Megtörtént a szalagvágás is, majd a szervezők kis kínálmációval húzták alá a Diakónia és Uzon község szövetségét.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 2.
Kereskényi: Magyarellenes hangulat lesz úrrá a prefektúrán?
Kereskényi Gábor szerint „hangulatkeltők” a közösségi médiában már hangot emeltek az ellen is, hogy a kiírt 15 helyi rendőri posztból négy esetben feltétellé tették a magyar nyelv ismeretét is. „A prefektúra ezt nem tudta megtámadni, de ez nem tanácsi határozaton keresztül ment. Az állomány bővítésére szükség van” - mondja.
A keddi nap folyamán írtunk a Szatmár Megyei Prefektúra húzásáról: megtámadták azt a városi tanácsi határozatot, amelyben a tanács jogtanácsost alkalmazna, a felvételi kritériumok között pedig szerepelt a magyar nyelv középszintű ismerete is. Emiatt etnikai diszkriminációra hivatkozva támadta meg a prefektus a rendeletet – Kereskényi Gábor szerint jogtalanul.
„A Szatmári RMDSZ mindig fontosnak tartotta az anyanyelvhasználatot az önkormányzatban. 2001 óta törvény mondja ki, hogy azok a közhivatalnokok között, akik közvetlen kapcsolatban vannak a lakossággal, ahol a kisebbség számaránya meghaladja a 20 százalékot, kötelezően kell legyenek olyanok is, akik ismerik a kisebbség nyelvét. Vita abból adódik, hogy melyek azok az irodák és osztályok, amelyek a lakossággal tartják a kapcsolatot. A prefektúra hajlamos úgy értelmezni, hogy csak a Lakossági Információs Iroda foglalkozik ezzel” - magyarázza a polgármester, aki egy személyben a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke.
Eddig nem volt gond a magyartudással
A megtámadott városi tanácsi határozatban kiírt posztokról is megtudtunk néhány részletet. 2004-ben az akkori törvényi változásoknak köszönhetőn a városi tanács két jogtanácsost alkalmazhatott. Már akkor szerepelt feltételként a magyar nyelv ismerete, ők fordítanak le például normatív jellegű tanácsi határozatokat. „Egyetlen prefektusnak sem volt gondja ezzel 2004 óta, pedig az üresedések miatt többször is ki voltak írva ezek a posztok – a kritériumokat pedig minden esetben egyhangúlag megszavazták a tanácsosok is” - magyarázza Kereskényi.
A tanácsi határozat felfüggesztésével nem folytatható a versenyvizsga, így gyakorlatilag nincs jogtanácsosa a városi tanácsnak.
A prefektúra érvelése az volt, hogy a bíróságon nem magyar nyelven folynak a tárgyalások – ám mint a polgármester elmondta, a jogtanácsosnak nem annyi a dolga, hogy a bíróságon közvetítse a polgármesteri hivatal álláspontját.
A Nagyváradi Táblabíráság döntésére várnak
A polgármester tapasztalatai szerint a Szatmár Megyei Törvényszék negatívan szokott dönteni az ilyen ügyekben, így valószínűleg ebben az ügyben is a prefektúrának adnak majd igazat.
„A prefektúra megtámadta azt a feliratot is néhány hónapja, amelyet a Dinamo pálya területén található Romász János Sportpályánál helyeztünk ki. Ezen ugyanis szerepelt magyarul a Sportpálya szó. Arra hivatkoztak, hogy a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó törvény nem teszi kötelezővé ezt a feliratot. Arról viszont megfeledkeztek, hogy ha nem is kötelező, attól még ki lehet tenni. Szatmárnémetiben a bírói döntés a prefektúrának kedvezett, a Nagyváradi Táblabíróság viszont nekünk adott igazat” - magyarázza Kereskényi. szatmar.ro
2017. augusztus 8.
II. Nemzedékek találkozója Petrozsényban
Ez út hazámba visszavisz
Tizenkét évvel az első Nemzedéktalálkozó után, e hétvégén újra megszólalt az iskolacsengő a petrozsényi „Apostolok Házában” (I. D. Sârbu Színházban), hazaszólítva az utóbbi évtizedekben végzett petrozsényi véndiákokat.
A II. Nemzedékek találkozójára több százan jöttek el a Zsil völgyéből, Erdélyből és a határon túlról is. Többségüket csupán a diákévek kötik Petrozsényhoz, hiszen a különböző vidékekről idetelepedett (telepített) családok számára a Zsil völgye gyakran csak átmeneti lakóhely volt, egy állomás az életútjukon. Mégis a véndiákok, a hajdani tanerők úgy fogalmaztak, hogy hazajöttek Petrozsényba. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – idézte Tamási Áront felvezetőjében Bende László véndiák, utalva arra, hogy bár pedagógus szüleit távolról vetette ide a sors és ő maga is máshol él már, az otthont Petrozsény jelenti. Itt a Zsil völgyében mindenkit befogadtak, mert valójában mindannyian jövevények voltunk. Kit a kenyérkeresés, kit a túlélés hajtott e vidékre, mely nem csak megélhetést, de menedékhelyet és tanulási lehetőséget is biztosított sok olyan ifjú és család számára, akik a háború után, a kommunizmus éveiben egyik napról a másikra ébredtek fel a nagy semmiben, megalázva, sok esetben apa nélkül. Hiszen a kisemmizett családfők közül sokan kerültek kényszermunkára a Duna-kanálishoz, a családot pedig a proletár-hangulatúnak titulált Zsil völgyébe űzték. Arra viszont a rendszer vezetői nem számítottak, hogy itt, a Zsil völgyében épp a dolgos mindennapokban, sötét, veszélyes bányajáratokban olyan erős összetartó és értéktisztelő közösség alakul ki, melyben az ideűzött értelmiségiek, hajdani tehetős családok is otthonra lelnek– fogalmazott köszöntőjében Barra Árpádné Makkai Cinke, a rendezvény fő szervezője, aki töretlen hittel tekint ma is a Zsil völgyére és immár második alkalommal hívta össze a mindenkori petrozsényi magyar iskola növendékeit.
Ha az itt megjelent véndiákok mindannyian Petrozsényban maradtak volna, akkor bátrabban beszélhetnénk a jövőről is – hangzott el a sóhajszerű megállapítás Szász János petrozsényi plébános ajkán, s gondolatát a továbbiakban több felszólaló is idézte. Winkler Gyula EP képviselő, párhuzamot vonva szülővárosa, a szintén iparjellegű Vajdahunyad, illetve Petrozsény között, meggyőződéssel állította: bár sokan elhagyják a várost, a hazatérők és az itt élők közössége, összetartása és erős hite reményt ad a folytatásra.
Tiberiu Iacob Ridzi polgármester is bizakodóan szólt a közösséghez, ezúttal is hangsúlyozva, hogy Petrozsény számára rendkívül sokat adott és ad az itt élő magyar közösség.
Szász-Barra Zsófia kisebbségi tanfelügyelő asszony a személyes találkozások fontosságáról beszélt. Azokról az ölelésekről, rég ismert hangokról, meghitt beszélgetésekről, melyeket semmiféle modern kommunikációs eszköz nem képes pótolni. Szentgyörgyi Albert gondolatát idézve – Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája –, hangsúlyozta: a hajdani tanerők, diákok számára e nemzedéktalálkozó tükörbenézés is. Hiszen a jelenlegi petrozsényi magyar oktatás milyenségén mérhető le a korábbi nemzedékek munkájának eredménye.
A rendezvényt hajdani tanárok és véndiákok felszólalása gazdagította. Csutak Klára tanító néni, a találkozó rangidős résztvevője nagy szeretettel emlékezett hajdani kollégáira, diákjaira, megemlítve, mennyire jóleső érzés, mikor egy hajdani kisdiákjából lett hajós tiszt első tengeri útjáról üdvözletet küld volt tanító nénijének. Ilyen apró gesztusok tették széppé a petrozsényi iskolai éveket és azt követő időszakot, hiszen Klári nénit mai napig felkeresik hajdani tanítványai. Búcsúzóul arra intette őket: maradjatok összetartó, hűséges petrozsényi véndiákok! Érdekes színfoltot hozott a találkozó hangulatába fia, Csutak István is, aki szintén Petrozsényban nőtt fel, innen indult színes életútja, melynek kiemelkedő állomása volt a Garabonciás együttes megalapítása. Csutak István zenés előadás során elevenítette fel diákéveit, s néhányat azon pillanatokból, amikor a nagyenyedi szellemiséget megélő pedagógus szülei, illetve tanárai körében megtapasztalt értékrend látványosan ütközött a rendszerrel. Lázadó ifjúként a zene jelentette számára a kitörést. Így a nemzedéktalálkozó alkalmával is gondosan összeválogatott dalokkal érzékeltette a hajdani évek hangulatát, s tolmácsolta mának szóló üzenetét. Polgár Paál Gyöngyvér szintén Petrozsényban tanító édesapjának emlékét elevenítette fel, részletet olvasva fel későbbi jegyzeteiből. Majd März Ferenc, ma Németországban élő nyugdíjas fizikatanár foglalta össze a petrozsényi magyar oktatás múltját, kiemelve a hajdani gazdag kultúréletet, az iskola nevelő jellegét, valamint a nemzetiségi szempontból sokszínű vidék lakóinak egymás iránti nyitottságát.
Szép Sándor petrozsényi véndiák, a Sapientia Tudományegyetem professzora humorosan közölte: 1960-ban érkezett Petrozsényba, „migránsként”. Az itt töltött 7 esztendő meghatározó volt további életére nézve. –Meggyőződésem, hogy az, hogy az itteni bányászgyermekek közül sokan többre vitték szüleiknél, elsősorban tanáraiknak köszönhető, akik megtanították, hogy a helytállás pontos, becsületes munkát feltételez.
A felszólalások között a szervezők külön köszöntötték Csutak Klára rangidős, Kloss Roland legifjabb és Schillinger Mária születésnapos résztvevőt. Az ünnepi műsort Szász János petrozsényi plébános és Liszka Noémi debreceni iskolalelkész fohásza, illetve áldása foglalta keretbe, a jó Isten mindenkori jelenlétére irányítva a résztvevők figyelmét. Az ünnepség Nemzeti imánk, a Székely- és a Bányászhimnusz, valamint diákdalok eléneklésével zárult, melyeket Nemes Simon Ildikó véndiák kísért orgonán.
Az ünnepi alkalmon valamennyi résztvevő ajándékcsomagban részesült. – Nagy örömünkre szolgált, hogy a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően beletehettük e csomagba a petrozsényi magyar oktatásról szóló emlékkönyv második kötetét, melyben hajdani diákok, tanárok emlékezései kaptak helyet, valamint a petrozsényi magyar oktatás történetét felelevenítő fényképek, diák- és tanárnévsorok. A zacskóba került továbbá egy-egy apró széndarab is. Más vidékeken egy-egy marék földet tesznek az elmenők tarisznyájába. Itt, a Zsil völgyében azonban a szén jelentette az életet. Legyen hát számunkra ez a széndarab az útitárs, mely mindannyiunkban más-más emléket ébreszt, de mindenképp egy kis része ennek a vidéknek, ahol az életünk kibontakozott, ahol Emberré nőttünk valamennyien – fogalmazott Barra Árpádné, fő szervező.
Az I. D Sârbu Színházban zajló ünnepség után a nemzedéktalálkozó résztvevői testületileg átvonultak a zárdaiskola épületébe, ahol Balázs Amália, a jelenlegi magyar tagozatos iskola aligazgatója köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Jézus Szíve kollégium szerepét a mai magyar oktatásban. Kutasi Zsolt kisdiák Reményik Sándor Templom és iskola című versét szavalta, majd a petrozsényi véndiákok megtekinthették a több száz fotót felölelő iskolatörténeti kiállítást.
A rendezvény rendkívül jó hangulatban elköltött, késő estébe nyúló közös ebéddel zárult.
SK / Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 8.
Egekbe szöknek az ingatlanárak: Kolozsvár vezet, de Sepsiszentgyörgy is drágul
Egyre mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk azoknak, akik Sepsiszentgyörgyön vagy Kolozsváron szeretnének lakást vásárolni. A közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac. Elszaladtak az ingatlanárak és a lakbérek Sepsiszentgyörgyön – a közvetítők abban bíznak, a következő időszakban valamennyire stabilizálódik a piac, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, miután kimerült az Első otthon program kerete. Kész János, a SIC-Imobprest ingatlanközvetítő ügyvezetője a Krónika megkeresésére elmondta, a tavalyhoz viszonyítva 20–25 százalékkal növekedtek az árak, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat.
Egy jó fekvésű, felújított kétszobás tömbházlakás ára eléri a 30–35 ezer eurót. Az ingatlanok 80–85 százalékát bankhitelből vásárolják a sepsiszentgyörgyiek – osztotta meg velünk tapasztalatát a közvetítő. Úgy véli, a jelenlegi árak túl magasak a helyi fizetésekhez képest.
Az árakat elsősorban a kínálat-kereslet arány szabályozza, és mivel a városban már évek óta csak az országos lakásügynökség építtetett bérbe adott ingatlanokat, így egyre kevesebb az eladó lakás.
Kinek mire futja
Hasonló a helyzet az albérletek piacán, havi 250-300 eurót is elkérnek egy felújított, bebútorozott lakásért, de egy házért 400 eurót is fizetnek. Kész János elmondta, két jól elkülöníthető réteg keres albérletet Sepsiszentgyörgyön. Egyrészt a fiatal házasok és azok, akiknek a lakását a bank végrehajtotta.
Ők nem tudnak nagy albérletet kifizetni, hiszen ha a havi 200 eurós bankrészletet nem tudták törleszteni, akkor a drága lakbért sem tudják kigazdálkodni a családi költségvetésből, így legtöbb 100–150 eurós albérletet keresnek. A másik oldalon vannak viszont a rendőrök, a multinacionális cégek középvezetői, és az élvonalbeli futballcsapat idegenből igazolt játékosai, ők a jól felszerelt, kedvező fekvésű, korszerűen felújított lakásokért nagyobb bért is hajlandók kifizetni – részletezte az ingatlanközvetítő.
Kolozsvár a legdrágább
Nem állt le ugyanakkor az ingatlanárak növekedése Kolozsváron sem: az Imobiliare.ro szakportál által közzétett legújabb felmérésből kiderül, a kincses város belvárosában immár drágábbak az ingatlanok, mint Bukarestben a leginkább keresett központi és északi városrészben.
A város szívében négyzetméterenként 1530 eurót kérnek el a lakásukat eladásra kínálók, ez pedig több, mint a fővárosban elkért 1500 euró. Kolozsváron a belváros után a Nyárfa (Plopilor) utca környéki ingatlanok kerülnek a legtöbbe, itt négyzetméterenként 70 euróval olcsóbban, azaz 1460 euró/négyzetméter áron lehet lakást vásárolni. A legnagyobb mértékű drágulás is értelemszerűen a belvárosban következett be. Tavalyhoz képest 3,8 százalékkal nőttek az ára, 2017 első év harmadában, és 6 százalékkal az év második harmadában.
A fenti árakhoz képest lényegesen olcsóbban lehet Szászfenesen lakást vásárolni, négyzetméterenként 750 euróért, de Kisbácsban is kevesebbet, 950 eurót kérnek egy ingatlan négyzetméteréért.
A jelentős drágulás a kincses városban ugyanakkor nem csupán a belvárosra jellemző. A Békás (Bună Ziua) lakónegyedben és a Tordai út környékén 5,1 százalékkal nőtt a lakások ára. A Nyárfa (Plopilor) utca környékén viszonylag mérsékelt, 2,1 százalékos az ingatlanok drágulása. A város perifériáján viszont még mindig kevésbé keresettek a lakások, így Szamosfalván stagnál az ingatlanpiac.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)
2017. augusztus 25.
Orvostalálkozó, könyvbemutató és sok sok zene - ez jellemezte a PMN csütörtöki napját
Ahogy közeledik a hétvége, úgy sűrűsödnek a programok is a 16. Partiumi Magyar Napokon. Csütörtökön is a szórakozásé volt a főszerep Szatmárnémetiben.
Ha délelőtt 11 óra, akkor gyerekprogramok a Tűzoltótorony melletti CBA színpadon - ezt már minden szatmári gyerek tudja, így nem csoda, hogy csütörtökön ismét megtelt a tér élettel és gyerekzsivajjal, hiszen a Kuttyomfitty Társulat humorral és tánccal bőven fűszerezett előadása kicsik és nagyok arcára egyaránt mosolyt varázsolt. A szlovákiai társulat Petőfi Sándor: János vitéz című elbeszélő költeményét dolgozta fel, a varázslatos történeten keresztül a nagyérdemű olyan érdekességeket láthatott, mint török hastánc vagy barokk menüett. Az előadás alatt pedig több nézőt is bevontak a történetbe, páratlan élménnyel gazdagodva ezáltal.
Délután a beszélgetéseké és a könyvbemutatóké volt a főszerep, hiszen sor került Lupescu Kata: A kalózlány című ifjúsági regényének bemutatójára. A könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó különlegessége, hogy Kata mindössze 15 éves, A kalózlány írásához pedig hatodikos korában, 11 évesen kezdett bele. Regénye pedig hosszú idő óta az első igazi ifjúsági regény az erdélyi magyar könyvpiacon. Kiadója szavaival élve, ha angol nyelvterületen kerülne kiadásra, a young adult fantasy kategóriába tartozna, ugyanis a serdülő olvasóréteget célozza meg, a történet pedig a felnőtté válásról szól. Lebilincselő sztorival, szikrázó párbeszédekkel és nem utolsósorban az írói fantázia olyan sziporkáival, mely oldalról oldalra egyik bámulatból a másikba ejti az olvasót.
Szintén a csütörtöki nap adott helyet a szatmári orvosok találkozójának, mely már évek óta a Partiumi Magyar Napok kiemelkedő eseménye. A szervező Szent-Györgyi Albert Társaság és a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület hisz ugyanis abban, hogy ebben a megyében is vannak kiemelkedően jó orvosok és ők el tudják mondani a következő generációnak, akik még csak most gondolkodnak a pályaválasztáson vagy ha már tudják, hogy milyen szakirányon idulnak el, de bizonytalanok a várost illetően, hogy Szatmár megye jó hely lehet mind a kezdő orvosnak, mind a tapasztaltnak is. Dr. Vass Zoltán, a Szent-Györgyi Albert Társaság társelnöke elmondta, hogy az évek során inkább valamiféle generációk közötti beszélgetéssé lényegült át ez a találkozó, ahol orvosok és leendő orvosok mellett megjelennek már asszisztensek is, akik ugyebár az egészségügyi rendszer fontos és nélkülözhetetlen pillérei. Szatmár megye minden évben remek anyagot ad az orvosi egyetemeknek, éppen ezért lenne itt az ideje, hogy őket meg is lehessen tartani s egyetemi éveik után visszataláljanak ide. A legnagyobb hiány – főleg magyarul beszélő szakorvosokból – éppen a megyei kórházban van. Éppen ezért kapott meghívást az eseményre Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Nagy Szabolcs, megyemenedzser, aki kiemelten foglalkozik a megyei kórház helyzetével, valamint Marc Adrian, a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere. Mivel fontos, hogy minden önkormányzat magáénak érezze az egészségügyi rendszer fejlesztését, így a meghívottak között szerepelt Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere is, hiszen ebben a városban működnek a rendszer döntő többségét alkotó intézmények.
A 16. Partiumi Magyar Napok programjában a sport is fontos szerepet tölt be, focitornát szerveztek Romász János emlékére, volt vívásbemutató, csütörtökön pedig a Ferencvárosi Tornaklub legendás focistáival, Telek Andrással és Szenes Sándorral találkozhattak a fradi-drukkerek és beszélgethettek velük a Fradiról, fociról, legendákról.
Csütörtök késő délután és este minden tekintetben a zenéé volt a főszerep: a Római Katolikus Püspökség Aranytermében Rappert Vencz Gábor színművész és a Consonantia trió Shakespeare és Handel műveket mutatott be, 19 órától teltház előtt koncertezett Gergely Róbert a Szécsi Pál emlékműsor keretén belül, míg 21 órától a fiatalok kedvence, a Children of Distance “robbantotta” fel a Farmacenter színpadot a Református Gimnázium udvarán. Az estét ezúttal is afterparty zárta a Yoda Yoga roncskocsmában, ahol az egyik legnevesebb magyarországi lemezlovas, Dj Budai pörgette a lemezeket. szatmar.ro
2017. szeptember 19.
„Sisak” nélkül maradt az igazfalvi templom tornya
Egy kicsit elrontotta az igazfalviak örömét a vasárnap délutáni iszonyatos szélvihar, amely valósággal „lefejezte” az egykor gyönyörű, Alpár Ignác műépítész tervei alapján épült igazfalvi templom tornyát. A négy napig tartó Igazfalvi Napok záróeseményei – vidám vetélkedők – zajlottak vasárnap délután, amikor a forgószél lecsapott Igazfalvára. „Temesvárról telefonáltak, hogy jön a tornádó – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Ihász János igazfalvi polgármester –, azonnal kiürítettük a templomkertet, a rendezvénysátrat és biztonságos helyre menekítettük az embereket. A szélvihar teljesen ledöntötte a templomtorony „sisakját”, amely már egy tavalyi viharban súlyosan megrongálódott”. Az igazfalvi templom tornya, de a templomépület is felújítás előtt áll.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. szeptember 21.
Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. október 11.
A nemzet mártírja – Szacsvay Imre emlékülés az Országházban
A Magyar Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága 2017. október 6-án emlékülést rendezett az Országház Delegációs termében. A konferencia a 2015 októberében indult Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia folytatásaként Szacsvay Imre országgyűlési képviselő, a képviselőház jegyzője, az 1848-49-es szabadságharc vértanúja számára kívánt emléket állítani.
A megjelenteket Bellavics István köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy külön feladatnak tartják az országgyűlés történetének feldolgozását, konferencia sorozat által, amelynek előadás anyagát utólag publikálják is. Elmondta, hogy az idei rendezvény több szempontból is különleges, hiszen az Országház Delegációs termét helyreállították, Szacsvay Imre pedig az egyedüli volt, aki a népképviseleti Országgyűlésben végzett munkájáért kapta a halálbüntetést, ugyanakkor a 2000. október 24-én kialakított Szacsvay terem, megemlékezési ponttal bővül.
A konferenciát Hiller István, a magyar Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Feltette a kérdést Mi tart össze egy nemzetet? Erre válaszolva kiemelte, hogy az ilyen megemlékezések mélyítik a nemzeti összetartozást, illetve örvendetes hogy az, amit 1999-től az országgyűlés jegyzői elkezdtek ma is több szálon tovább folytatódik.
Az előző évi konferencia előadásaiból létrejött Az első népképviseleti országgyűlés mártírjai: gróf Batthyány Lajos című tanulmánykötetet Velkey Ferenc, a debreceni egyetem docense mutatta be. Ezután Erdődy Gábor, a budapesti ELTE egyetemi tanára, a konferencia levezető elnöke vette át a szót ismertetve a Szacsvay-kutatás mai helyzetét.
Az első előadó Melkovics Tamás egyetemi tanársegéd (ELTE) A bihari „kis Kossuth” címmel tartott előadást. Ebben összehasonlította Kossuth és Szacsvay pályáját, elhelyezve azt a reformkori politikai kontextusban.
Kedves Gyula az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője, Nagyváradról a képviselőházba, avagy választások új tartalommal a régi formák között címmel értekezett. Ebben elemezte azt a hat hetes időszakot, amely alatt a képviselőválasztások végbementek, mivel ezek sorsdöntőnek bizonyultak Szacsvay életében. Aláhúzta, hogy a magyar történelemben először választottak olyan képviselőket, akik maguk dönthettek és nem kaptak előzetes megbízást senkitől.
Pelyach István szegedi egyetemi tanár, előadásának címe Szacsvay Imre a népképviseleti országgyűlés képviselőházában volt. Ebben ismertette Szacsvay képviselői tevékenységét és elhelyezte őt az 1848-1849-es időszak politikai palettáján.
A konferencia szünetében az Országház Szacsvay Imréről elnevezett termében közösen emlékeztek meg a vértanúról. Beszédében Szabó Ottó, a Jegyzői Iroda nyugalmazott vezetője, kitért a 2000. október 24-i kezdetekre és a Szacsvay kultusz előrehaladására. Örömmel újságolta, hogy 2017. október 6-tól ebben a teremben egy állandó Szacsvay emlékpont jött létre, amelynek fő ékessége, a Magyar Nemzeti Múzeumtól áthelyezett Szacsvay Imre eredeti biedermeier íróasztala, amelyen a Függetlenségi Nyilatkozatot is fogalmazta. Szacsvay Imre megható búcsúlevelét Szacsvay László, a Nemzet Színésze olvasta fel.
Az emlékülés második részét Dobszay Tamás egyetemi tanár (ELTE) Jegyzők a képviselőházban – az 1848-1849-es képviselőház szerkezete és működése előadása nyitotta meg. Ebben hangsúlyozta, hogy számos változás volt a törvényjavaslatok tárgyalási módjában, majd részletesen ismertette a jegyzők feladatait, amely az előző ülés jegyzőkönyvének felolvasásával kezdődött és az aktuális ülés jegyzőkönyvének hitelesítésével zárult.
Hermann Róbert egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem) bemutatta az utat, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához vezetett, ismertetve annak jelentőségét. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy a magyarok lázadok, lennének, mert a törvénysértések és a béketárgyalások sikertelensége vezetett oda, hogy a magyarok kénytelenek elkezdeni az önvédelmi harcot, amely rövid idő után szabadságharccá fejlődött. Aláhúzta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat se nem ártott, se nem használt, azt pedig, hogy mennyire volt jogszerű értelmetlen felvetni, hiszen a helyzet a bécsi udvar általi folyamatos törvénysértések miatt alakult ki.
Végül Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, Szacsvay-kutató tartotta meg vetített képes előadását Nagyvárad mártírja – Szacsvay Imre emlékezete címmel. Ebben kitért a 150 éves nagyváradi Szacsvay kultusz fő eseményeire, kezdve a szoborra való gyűjtéssel, majd a Szacsvay-szobor 1907. március 15-i felállításával, annak 1937-1938-as lebontásával, illetve 1942. májusi visszaállításával. Ezután bemutatta a Szacsvay ábrázolásokat, relikviákat, nagyváradi emlékhelyeit.
Kiemelte, hogy Szacsvay Imre emlékének ápolásában 1989 után előnyős változás állt be, szobra a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált, eleinte nagy tömegek részvételével. A kedvező fordulat azonban 1999-ben történt, amikor a vértanú kivégzésének 150. évfordulóján nagyszabású rendezvényt szerveztek Nagyváradon. 2000. október 24-én a Magyar Országgyűlés jegyzői kara kezdeményezésére, Szabó Ottó főosztályvezető szervezésében első alkalommal rendeztek Budapesten Szacsvay Imre emléknapot. 2011-ig összesen 11 alkalommal került sor a közös főhajtásra, évente váltakozó helyszínnel Nagyváradon és Budapesten. Ezekkel, illetve a megjelent három kötettel, főleg Fleisz János Egy tollvonás volt a bűne. Szacsvay Imre az Országgyűlés vértanú jegyzője, Budapesten 2009-ben megjelent monográfiájával sokat sikerült pótolni az elmaradásból, de maradt még adósság bőven, hiszen például Nagyvárad több mint 800 utcájából Szacsvayról ma sincs utca elnevezve.
Ha politikai okokból a közös emlékezések abba is maradtak, más vonalakon a Szacsvay kultusz tovább folytatódott. Ilyen a parlamentben az emlékülés, de ilyen volt például Nagyváradon, már 2011 szeptemberében, amikor a Coşbuc Általános Iskola felvette a Szacsvay Imre nevet, vagy 2014 márciusában a Biharsályiban felavatott Szacsvay Imre mellszobor, illetve legutóbb a nagyváradi Szacsvay szobor felújítása. Az értekezés végén elhangzott: „Remélhetőleg, mindaz, ami az utóbbi több mint tizennyolc évben történt, valamint a megjelent kötetek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Szacsvay Imre megkapja méltó helyét nemzetünk nagyjai között, hiszen Szacsvay szabadság- és hazaszeretete a legtisztább példamutatás, amelynek mindig ott kell élnie az utódok emlékezetében”. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. október 12.
Öt szerző, öt nyelv, egy hit: Csíksomlyón a Brassói mise
Erdély több évszázados egyházi, zenei és nyelvi sokszínűségére reflektál a Luther Márton által elindított mozgalom ötszázadik évfordulójára az a mű, amely öt kortárs zeneszerző tollából született. Alkotóival beszéltünk a rendhagyó darab létrejöttének körülményeiről.
A Credo in unum Deum, vagy más nevén a Brassói mise ősbemutatóját a brassói Fekete-templomban tartották szeptember végén, legközelebb pedig Csíksomlyón csendül fel október 15-én. Az alkotás katolikus, evangélikus, lutheránus, ortodox felekezetű magyar, román és száz közösségeket hozott össze. A mű öt nyelven – magyarul, németül, angolul, románul és latinul – szólal meg. A projekt magját a brassói Bach kórus képezi, hozzá csatlakoztak más erdélyi evangélikus kórusok Szebenből, Medgyesről, Szászrégenből, illetve a csíkszeredai Lux Aurumque kamarakórus. A több mint nyolcvan tagú egyesített kórus mellett a mise megszólaltatásában közreműködnek szólisták is: Cristina Radu szoprán, Carmen Topciu mezzoszoprán, Răzvan Săraru tenor és Dan Popescu basszus, valamint Amalia Goje orgonán és Kertész János üstdobon. További szólisták: Gabriela Schlandt, Ványolós Orsolya, Ványolós András. A koncert karmestere Steffen Schlandt.
„Tavalyelőtt volt egy közös projektje a Lux Aurumque kamarakórusnak Steffen Schlandt-tal, ő volt a Csíkszeredai Régizene Fesztivál közös kórusának karmestere. A produkció végén kiderült, hogy jó lenne még a brassói kórussal együttműködni. Schlandt mondta, hogy szeretné, ha a Brassói mise projektben részt venne a kórusunk, rá is bólintottunk, testhezálló volt ez a feladat. Megkérdezte azt is, hogy mivel többszerzős misét szerezett, amely több nyelven szólal majd meg, vajon tudok-e valakit, aki magyar nyelven egy tételt elvállalna. Rögtön Szalay Zoltán jutott eszembe” – magyarázta Ványolós András, a Lux Aurumque vezetője, amikor egyik próba előtt leültünk beszélgetni.
A Brassói mise egy középkori istentisztelet szerkezetét követi. A Kyrie (Uram, irgalmazz) Szalay Zoltán csíkszeredai zeneszerző tollából származik, középkori gregorián dallamok és 17. századi énekes egyházi magyar szöveg felhasználásával a Cantionale Catholicum énekeskönyvből. A Cantionale Catholicum című latin-magyar egyházi énekeskönyv, Kájoni János leghíresebb és irodalomtörténeti szempontból a legjelentősebb műve. A zeneszerző kifejtette: amikor megrendelték tőle ezt a tételt, arra gondolt, hogy gregorián dallamokat fog beleépíteni. Hosszas keresgélés után ki is választott néhányat, olyanokat, amelyek a magyar népzene hangrendszerével nagyon közeli rokonságban vannak: pentaton gregorián dallamokat. A dallamokat meghagyta eredeti nyelven, ahogy a középkorban énekelték, és magyarul is ugyanezt beleépítette az első tételbe. A magyar szövegeket a Cantinale Chatolica-ból vette, ezek 17. századi szövegek. Egy középkori istentisztelet szerkezetét követi a darab
„És noha ott dallamok is vannak, nem érintettek meg annyira, hogy átvegyem ezeket a Kyrie tételbe. Inkább saját magam írtam különböző dallamrészleteket, pentaton hangsorban, így aztán a gregorián pentatóniája és a magyar szövegek pentatóniája egyrészt egy bizonyos egységet kölcsönöz ennek a két különböző anyagnak, másrészt egyfajta ellentét is van közöttük. A gregorián dal inkább folyékony, állandó mozgásban lévő, szabadon ritmizált dallamokból áll.
Mivel én több szólamban harmonizáltam, illetve írtam meg ezeket a gregorián dallamokat, ezért ez a szabadon ritmizált rész inkább az én szabadságomra korlátozódik, az előadókéra nem” – mutatott rá Szalay Zoltán.
Hozzátette, a magyar szövegű dallamok elsősorban népdalhoz hasonló szerkezetek, dallamvonalak, ezért – egyrészt a pentatónia miatt, másrészt ezek miatt a dallamok miatt – , a mű első tétele egy sajátosan magyar tétel.
A második, Gloria (Dicsőség) elnevezésű részt Steffen Schlandt írta német nyelven. A brassói szász evangélikus zeneszerző és karnagy a Fekete templom orgonistája és a brassói Bach kórus vezetője, ugyanakkor a jelen projekt kezdeményezője és koordinátora. A mű következő része, a Credo (Hiszekegy) latin nyelven csendül fel, szerzője Heinz Acker erdélyi származású, Baden-Wüttembergben élő szász evangélikus karmester és zeneelmélet-professzor. A Sanctus (Szent vagy) román nyelven van írva a brassói születésű román anyanyelvű és ortodox vallású Șerban Marcu által. A záró rész, az Agnus Dei (Isten báránya) angol nyelven hangzik el, szerzője Brita Falch Leutert Norvégiából, aki már két éve a nagyszebeni evangélikus székesegyház kántoraként tevékenykedik. Művében zenei idézeteket használ a Kronstädter Cantionaleből, amely egy értékes, négyszáz éves múltra visszatekintő kulturális örökség, harmonikus kórusművek és szabad szerzemények gyűjteménye – olvasható a Hargita Megyei Kulturális Központ közleményében.
A csíkszeredai zeneszerzőtől megtudtuk: a tételeket külön-külön megrendelésre komponálták, nem volt semmiféle megegyezés a szerzők között. Mindenik tétel hozza a saját maga hangulatát, zenei szempontból is nagyon sokszínű. „Vannak olyan tételek, amelyek konkrétan kapcsolódnak ahhoz a népcsoporthoz, amelyhez a zeneszerző is tartozik. Engem különösen megfogott a román tétel, a Sanctus. De mindenik tétel zeneileg értékes anyagot mutat be, és annak ellenére, hogy stílus szempontjából különbözőképpen fogalmaz, mégis ad ez az öt tétel egy valamiféle egységet az egész misének.
„A brassói előadáson – ekkor hallottam én is eleitől a végéig – nem éreztem azt, hogy törés lenne valahol” – fogalmazott a zeneszerző.
Szalay Zoltán hangsúlyozta: a Brassói mise létrejötte különleges példája az összefogásnak. „Brassó nagyon hosszú ideig többnyelvű város volt, együtt éltek románok, magyarok, szászok, cigányok. Valószínűleg a kezdeményező Steffen Schlandt fejében is így fogalmazódott meg, hogy legyen ez a Brassói mise egy többnemzetiségű, többnyelvű, többvallású ökumenikus mű” – vélte az alkotó. „Megszólalnak benne református és evangélikus zsoltárok is. Már a többnyelvűség révén is – román, angol, latin, görög, német, magyar szövegek hangzanak el benne – utal arra, hogy a reformáció vívmánya, a népnyelvűség ily módon egy élő hagyomány. Ez a projekt egy székely-román-szász összefogás eredménye. A kultúra mindig is olyan terület volt, ahol együtt tudtak működni ezek a nemzetek” – összegzett Ványolós András.
Bemutató a Kegytemplomban
A Székelyföld Napok programpontjaként október 15-én 19 órától láthatja, hallhatja a nagyérdemű az alkotást a Csíksomlyói Kegytemplomban, de az alkotók tervezik bemutatni Erdély több városában is a művet. A projekt kezdeményezője a brassói Honterus Közösség, a Romániai Evangélikus Egyház, a Brassói Evangélikus-Lutheránus Egyházközség. Péter Beáta / liget.ro
2017. október 14.
A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 19.
Díjátadó ünnepség volt a katolikus püspökségen
A 2017-es Szent László Jubileumi Év alkalmából kiadott Szent László-emlékérem aranyozott változatával és oklevéllel ismerte el Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök a Bihari Napló közössége és Rais W. István főszerkesztő munkáját is.
Az október 18-án, szerda délután az Athleta Patriae – Válogatás a kun legyőzésének erdélyi falkép ábrázolásaiból című kiállítás megnyitója előtt a Püspöki Palota dísztermében zajlott gálán az egyházmegye főpásztora nagyrabecsülését fejezte ki azon személyek és intézmények felé, akik/amelyek sokak véleménye szerint kitartóan munkálkodnak Szent László örökségének megőrzése és továbbadása terén.
Beszédében Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: egy sajátságos, személyesebb jellegű momentuma ez a Szent László-évnek, és természetesen kötődik azokhoz az eseményekhez, melyek az elmúlt hónapokban sokakat megszólítottak, megérintettek, és amikre később szívesen emlékezünk majd vissza, hogy erőt merítsünk, táplálkozhassunk ezekből. Sokféle rendezvényekkel próbálta ugyanis a püspökség a figyelem központjába helyezni Szent László vonásait, erényeit, kiválóságait annak érdekében, hogy tanuljunk tőle, és felvállaljunk valamit mindabból, amiben az élen járt. Ebben az összefüggésben ugyanakkor közben említésre kerültek olyan emberek és intézmények is, akik/amelyek ilyen vagy olyan formában őrzik az örökséget, illetve az elmúlt időszakban partnerként közreműködtek. A csúcspont az egyházmegyei zarándoklati nap volt, amikor sok protokollvendég is tiszteletét tette Szent László városában, hogy a gyökereknél való megújulás jegyében közösen és méltóképpen ünnepeljen, ami sikerült is. Itt voltak a magyar kormány jeles képviselői, több ország püspökkari konferenciáinak méltóságai, a polgármesteri hivatal és kulturális intézmények vezetői, reprezentánsai, akiknek a megfelelő időben már kinyilvánították a köszönetüket a támogatásukért, a helyt- és kiállásukért.
Ez az ünnepség most viszont egy olyan lehetőségre ad alkalmat, hogy azok odaadó tevékenységét is elismerjék, akik mindezidáig nem kerültek említésre, reflektorfénybe, de szükség van erre, hiszen az elmúlt években, évtizedekben ők is jeleskedtek abban, hozzájárultak a munkájukkal ahhoz, hogy Szent László mint példakép álljon előttünk. Így született meg az a gondolat, hogy egy őket tartalmazó névsor is legyen összeállítva, mindazokról a személyiségekről és közösségekről, akik az élet különböző területein dolgozva szintén fontosnak tartják, hogy Szent László öröksége vonzó és követhető legyen. Ezzel tulajdonképpen nem csak az egyházat szolgálják, hanem a várost és a régiót is, s ezen teljesítményüket mások is értékelik, hiszen ez a valóság.
A kitüntetettek
Huszonegyen vehettek át a Szent László-év alkalmából kiadott jubileumi emlékérem aranyozott változatát, és az ehhez kapcsolódó oklevelet, a laudációkat Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense olvasta fel.
Íme a lista: H. Kolba Judit régész, muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főosztályvezetője, Balogh Mihály, a nagyváradi Székesegyház nyugalmazott karnagya, Emődi János régész, helytörténész, Pásztai Ottó premontrei öregdiák, vegyészmérnök, dr. Boka László irodalmár, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, Péter I. Zoltán helytörténész, megyei tanácsos, dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár, Dukrét Géza helytörténész, nyugalmazott tanár, műemlékvédő, Voiticsek Árpád és Ilona nyomdászok, vállalkozók, Raáb Rudolf fogtechnikus, műgyűjtő, dr. Budaházy István főgyógyszerész, gyógyszerészet-történész, Ovi D. Pop fotóművész, dr. Ramona Novicov műkritikus, művészettörtész, a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége, a Nagyváradi Ifjúsági Fúvószenekar Deé Róbert tanár vezetésével, a Bihari Napló és Rais W. István főszerkesztő, az Erdélyi Mária Rádió Szatmári Ferenc elnök vezetésével, a Reggeli Újság napilap, Benedek Ramóna hitoktató, módszertanos, a Partiumi Háló Egyesület Konrád Katalin vezetésével, Erdei János szilágysomlyói történelemtanár.
Mellettük külön elismerésben részesült a püspök részéről (egyházmegyei érdemérem bronz fokozata kitűzővel) Zalder Éva magyartanárnő, volt igazgatónő a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum ügyéért végzett szolgálatáért.
Három kitűző
A rendezvényen a zenei momentumokról Oláh Gabriella és Székely Boglárka (hegedű) gondoskodtak. Az együttműködés jegyében kitűzőt és Boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életéről szóló DVD-t vehetett át Angela Lupşea (Vár- és Várostörténeti Múzeum), dr. Aurel Chiriac (Körösvidéki Múzeum) és Mihai Jurca (Nagyvárad Önkormányzata, A Régió és a Város Turizmusát Népszerűsítő Egyesület – APTOR). Szót kapott még Pásztai Ottó, aki köszönetet mondott a püspöknek, premontrei öregdiáktársainak és a feleségének. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro
2017. november 2.
Fontos a forrásokig lemenni
Történelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője.
– Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság.
– Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak?
– Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem.
– Az iskolát is szülőfalujában kezdte?
– Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ.
– Később hol folytatta tanulmányait?
– A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla.
– Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán?
– Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott.
– Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években?
– Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni…
– Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt?
– Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha.
– Könyvei nem csak műelemzésről szólnak...
– Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz.
– Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát?
– Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel.
– Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete?
– A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület.
– Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani?
– Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege.
– Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben?
– Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”.
– A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság?
– Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről.
– Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban?
– Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem.
– Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába?
– Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni.
– Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek?
– Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt.
Murádin Jenő
A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. november 13.
Intézményépítés a tudományos kutatásban
A Magyar Tudomány Ünnepének rendezvényein belül, hosszabb szünet után szervezték meg pénteken Nagyváradon a Partiumi Magyar Tudomány Napja 2017 című előadássorozatot, jeles meghívottakkal. Az eseménynek a Partiumi Keresztény Egyetem új épülete biztosított helyet.
„Nem tudok olyan tudóst, akinek ne lenne mély hite. A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak” – idézett Einsteinnek a Princetoni Egyetemen, 1939-ben elhangzott beszédéből dr. Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora a pénteki, Intézményépítés és nemzeti összetartozás a Kárpát-medencei magyar tudományos kutatásban című előadássorozat megnyitóján, az egyetem új épületének aulájában. A megismerésnek nincs határa, s ha ez így van, a tudományos gondolkodásnak nem szabad megelégednie a „milyen?” és „hogyan néz ki?” kérdésekkel, fontos feltenni a „miért olyan, amilyen?” és „miért nem más?” kérdéseket is – hangzott el, majd a rektor köszöntötte a debreceni és hazai meghívottakat és résztvevőket.
A közelmúltról
Dr. Fleisz János, a Sapientia Varadiensis Alapítvány elnöke a hosszabb idő után ismét megszervezett rendezvény múltjára tekintett vissza. Bár Váradnak nagyon jelentős múltja van a tudományos élet területén, számos egyházi és világi személy járult hozzá ehhez, mégis, a rendezvény szempontjából a közelmúlt történései lényegesek, mondta el az alapítvány elnöke, aki a későbbiekben kitért az 1990 utáni tudományos szerveződésekre, sikerekre és sikertelenségekre. Egyebek mellett szó esett az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyváradi fiókszervezetének megalakulásáról, a Sapientia Varadiensis Alapítványról, melynek közreműködésével megemlékezés-sorozatot szerveztek Károly József Irenaeus kanonok, tudós tanár tiszteletére. Az első alkalommal 2000-ben megszervezett Magyar Tudomány Napja Nagyváradon rendezvény hat év után elmaradt, később a Festum Varadinum ülésszakon belül zajló rendezvények vették át a helyét. Rangos esemény volt, amikor 2011-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nagyváradon tartotta meg első kihelyezett ülését. További rendezvényekről szólva dr. Fleisz János megjegyezte: fontos, hogy több évtizedes elnyomás után sikerült helyi erőket mozgósítva újra kibontakoztatni Nagyvárad tudományos életét – sajnos egy hosszabb időszakon keresztül a rendezvények csak alkalmanként lettek megszervezve.
Új kezdet
Két éve szereztek tudomást a Partiumi Területi Kutatások Intézetének indulásáról, s az első partiumi konferencián felvetették: eljött az ideje új megközelítésben megszervezni a tudományos ülésszakot. Örvendetes, hogy széleskörű közösségi összefogással sikerült „összekötni a múltat a jövővel”.
Dr. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Területi Kutatások Intézetének alapító igazgatója nyitóbeszédében köszönetet mondott dr. Pálfi Józsefnek és dr. Fleisz Jánosnak azért, hogy ilyen kiváló partnerségre adtak lehetőséget. Később említést tett a Magyar Tudomány Ünnepén belül az intézet által szervezett rendezvényekről, melyek 2014-ben indultak, s melyeket igyekeztek évről évre megszervezni, tavaly óta Partiumi Regionális Tudományos Konferencia címmel. A későbbiek során a jelenlévők néma főhajtással emlékeztek mindazokra a hazai és debreceni egyetemi tanárokra, akiknek az érdeme, hogy létrejött a konferencia, s akik már nincsenek közöttünk.
Sokan lépnek be
A megnyitó beszédeket plenáris előadások követték. Morvai Tünde, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának titkára bemutatkozását követően többek között arról szólt: a külső köztestületi tagok fele erdélyi magyar tudósokból áll, s Nagyváradról a legtöbb köztestületi tag a műszaki tudományosság területéről „érkezett”, ezt követik a filozófiai és történelemtudományi szakok képviselői. Erdélyből folyamatosan lépnek be fiatalok, Nagyváradról 97 köztestületi taggal bővült a MTA tagjainak száma, hangzott el. Egyre nagyobb az igény a csoportos pályázatokra, a régiókon belüli, határon átnyúló tudományos kutatásokra, fontos teret hagyni a Kárpát-medencei szakmai együttműködésnek, s ilyen értelemben is fontos az informális kapcsolatok kiépítése a tudományos ülésszakok alkalmából.
Előadások
A későbbiekben dr. Páles Zsolt akadémikus, az MTA Debreceni Területi Bizottságának alelnöke a Debreceni Akadémiai Bizottság székházáról, tevékenységeiről tartott előadást, dr. Pusztai Gábor tudományos titkár a DAB díjairól, határon átnyúló kapcsolatairól, kiállításairól szólt. Dr. Sipos Gábor akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, majd dr. Péntek János akadémikus, az MTA Kolozsvári akadémiai bizottságának alelnöke szólalt fel. A szünet után tanácskozással, majd szekciókon belül, szakelőadásokkal folytatódott a rendezvény. Neumann Andrea / erdon.ro
2017. november 23.
A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 8.
VI. Kárpát-medencei Összefogás Fórum Budapesten
Aláírták a Kárpát-medencei Falugazdász Programot
Hétfőn és kedden Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának a Darányi Ignác Termében szervezték meg a VI. Kárpát-medencei Összefogás Fórumot, amelynek a munkálatain az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete nevében részt vett Kocsik József elnök, Varga István nagylaki agronómus, valamint ifj. Bartok András pécskai gazdálkodó társaságában.
A Fórum résztvevőit dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, majd a Miniszterelnökség nevében Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár köszöntötte. Ezt követően Magyarország Kormánya nevében dr. Fazekas Sándor, míg a külhoni gazdaszervezetek nevében azoknak az elnökei, köztük Kocsik József AMMGE-elnök aláírták a Magyarország Kormánya által finanszírozott, Falugazdász Program a Kárpát-medencei határon túli magyarsággal kötött szerződést. A dokumentumot 19 Kárpát-medencei gazdaszervezet vezetője, köztük Sebestyén Csaba RMGE, illetve dr. CsŐsz János, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke is ellátta kézjegyével. A csoportos fotók, illetve a földművelésügyi miniszterrel készített interjúk után Nagy Rózsa vajdasági népdalokat énekelt.
10–11 óra között Tóth Katalin nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár mutatta be a Kárpát-medencei Falugazdász Program sarkalatos pontjait, majd a Programban részt vevő külhoni civilszervezetek képviselői fejtették ki véleményeiket a programmal kapcsolatban.
A kávészünet után kezdődött szakmai előadások során dr. Solti Gábor, a Kárpát-medencei Ökogazdálkodók Szövetségének az elnöke A mezőgazdaság alappillére a termőföld – veszélyben a termőföld címmel; Kasó Attila a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium miniszteri biztosa Mezőgazdasági hasznosítás és az ásványi anyagok címmel; dr. Baksa Csaba, a Magyarhoni Földtani Társulat elnöke Természetes ásványi anyagok a talajjavításban címmel tartott érdekfeszítő előadást.
Nagy Rózsa újabb vajdasági népdalai után együtt megebédeltek, majd a délutáni szakmai előadásokon dr. Drexler Dóra, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet igazgatója A talaj termelékenységének fokozása intenzív agrotechnikákkal címmel; Koppány Gábor, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület elnöke Kárpát-medencei Géngyűrű Program címmel; míg Kovács Magyar András, a Matrix Drops Kft. ügyvezető igazgatója Új lehetőségek a mezőgazdasági termelésben címmel tartotta meg újszerű, hasznos ötletekkel megtűzdelt értekezését.
A továbbiakban a külhoni gazdaszervezetek intéztek kérdéseket az elhangzott témák előadóihoz, a kávészünet után együtt megtekintették a Kincsem című filmet. A filmvetítés után elbeszélgettek Venczel Endrével, a Vándormozi projekt ötletgazdájával, majd a közös vacsorán megejtett baráti beszélgetések zárták a napot.
Szerdán délelőtt Gödöllőn megtekintették a Haszonállat-génmegőrző Központot, amelynek az igazgatója, dr. Szalay István előadást tartott az ott folyó munkáról, az elért eredményekről.
*
Amint kérdésünkre Varga István agronómus elmondta, számára nagy élmény volt a Kárpát-medencei Összefogás Fórumon való részvétel, növénytermesztő létére viszont a Haszonállat-génmegőrző Központban látottak, hallottak fantasztikus regényként, filmként hatottak rá, azok örökös élmények maradnak számára. A budapesti út során látott, hallott dolgok nagyban segíthetik a munkáját. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)