Tizenharmadik alkalommal indítja el tanfolyamát a Kőváry László Honismereti Kör Kolozsváron. A kör első tanfolyamára 1992-ben került sor, és azóta is egyedülálló civil szervezetként működik. A szervezet célja lehetőséget teremteni a fiatalok számára, hogy megismerjék a történelmi múltat, a néprajzi tájegységeket, földrajzi és vallási ismereteket szerezzenek Erdélyről. Tizenhárom év alatt 490 személy iratkozott be a tanfolyamra, a kör jelenleg 60 állandó taggal rendelkezik. Az előadásokat hetente tartják. További információk: a kovarylaszlo@yahoo.com e-mail címen, vagy: www.geocities.com/kovarylaszlo. /Kapu Erdély megismerése felé. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 19./

Kolozsváron a Kőváry László Honismereti Kör immár 13 éve, egyedülálló szervezetként működik, Erdély-szerte nincs hasonló. 1992 október elején kezdték honismereti tevékenységüket, 1993-ban az első évfolyam végzettjei megalakították a Honismereti Kört, felvették a Kőváry László nevét. A kör első emberei közé tartozott Kiss Margit, aki jelenleg az elnök szerepét tölti be és Ács Zsolt, aki 1997-től titkára a szervezetnek. Eddig 38 tanulmányi kirándulást szerveztek, Erdély, Moldva, Al-Duna és Bánát 18 megyéjében jártak. A civil szervezet az EMKE fiókszervezeteként működik. Pályázatokon elnyert összegekből tartják fenn magukat és támogatják a tanulmányi kirándulásokat. A szervezet társszervezete a magyarországi Honismereti Szövetségnek, minden évben részt vesznek a Honismereti Akadémián. A tanuló az iskolában nem kap átfogó képet Erdélyről, jó lenne, ha az iskolákban is bevezetnék választható tantárgyként a honismeretet. A Honismereti Kör minden év októberében elindítja tanfolyamát. A tanfolyam 80 órából áll, az előadásokat hetente egyszer, szombatonként tartják történelem, művészettörténet, néprajz, földrajz, vallástörténet tárgykörökben. A Bánságban működik a Partiumi Műemlékvédő Szövetség hasonló érdeklődési körrel, de nem szervez tanfolyamokat. /Takács Enikő: Új évet indított a Honismereti Kör. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./

December 17-én tartotta meg Kolozsváron a Kőváry László Honismereti Kör a VII. Honismereti Napot. Kiss Margit elnök okleveleket nyújtott át a honismereti tanfolyamot elvégzett „diákjainak”. A rendezvény előadásai a 600 éves Zsigmond-kori Kolozsvárról szóltak. Starmüller Géza a város honfoglalás kori és óvári építészeti történetéről, valamint Bocskai Istvánról, Asztalos Lajos A kerített város címmel tartott előadást. Máthé János diavetítésében a régi Kolozsvárt mutatat be. /Ö. I. B.: VII. Honismereti Nap. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

Idén június 22.–július 1-je között rendezik meg a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját. Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, szakíró, a fesztivál egyik művészeti tanácsadója kifejtette, hogy a kisvárdai fesztivál egy olyan magyarországi színházi találkozó, amelynek programját az ország határain kívül működő hivatásos prózai társulatok előadásai közül válogatják ki a fesztivál művészeti tanácsadói. Az elmúlt években a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja az ország második legfontosabb színházművészeti rendezvénye lett. A szerzett tapasztalatok alapján természetesen ezt a nyári rendezvényt is folyamatosan megújítják, gazdagítják. Kisvárda városa sokat áldoz ezért a seregszemléért, tehát bizonyos helyi rétegigényeket is ki kell elégíteni, például a gyerekelőadásokkal, vagy a zenés-szórakoztató produkciók számának növelésével. Parászka Miklós, a csíkszeredai Csíki Játékszín vezetője az év elején egy kisvárdai fesztivállal kapcsolatos körlevelet juttatott el minden határon túli kollégájának és a fesztiváligazgatónak, de mindaz, amit kifogásol benne, nem jellemző a jelenlegi rendezvényre. Nyakó Béla fesztiváligazgató telefonon, e-mailben és személyesen is igyekezett meggyőzni az erdélyi igazgatót nyilvánvaló tévedéseiről. Erre a csíkszeredai intézményvezető a lánya, Parászka Boróka lapjában, az A Hétben nyilatkozott: lényegében megismételte a körlevél tartalmát, hangsúlyozva, hogy márpedig ő mindenképp „ki akarja kényszeríteni a változást Kisvárdán”. A Hét rovatvezetője nyílt vitát kezdeményezett az újság hasábjain. Darvay Nagy Adrienne szerint viszont szűk körre tartozó szakmai kérdésekkel a tényeket nem ismerő olvasóközönséget nem szabad traktálni. Azonban a nevezett lap nem közölte a kisvárdai fesztiváligazgató levelét, sem Szűcs Katalin Ágnes művészeti tanácsadó szakmai érveit. Kizárólag Darvay Nagy Adrienne magán-válaszával foglalkoztak, ráadásul azt a levelet nem publikálták, amire válaszolt. Tavaly nagy sikert aratott a világhírű zeneszerző és zenepedagógus, Sáry László kreatív ritmusgyakorlat-kurzusa. /Köllő Katalin: Kisvárda – „Magyarország második legfontosabb színházművészeti rendezvénye”. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./ Előzmény: Parászka Miklós a hetilapban kifejtette: a „kisvárdai fesztivál pillanatnyilag egy hibrid és önmeghatározásában sántító intézmény. Egyszerre kíván színházi fesztivál is, színházi találkozó is lenni.” Szerinte belterjessé vált a versenyeztetés, a fesztivizmus uralkodik. /Boros Kinga: A jobbítás szándékával. Parászka Miklós a kisvárdai fesztiválról. = A Hét (Marosvásárhely), ápr. 27./

Temes megyében Gőröd (Giroda) magyar katolikusai, a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján betelepült maroknyi közösség a vallásüldözés legádázabb időszakában (1956-ban) épített templomot. És azóta minden esztendőben, Kisasszony napján, templombúcsút tartanak Győrödön. Most tartották az ötvenediket. A templomot zsúfolásig megtöltő hívek és meghívottak előtt Túry László nagyprépost, újkissodai plébános celebrálta az ünnepi misét. Diósi Dávid plébános megköszönte a győrödi tanácsnak és a jelen lévő polgármesternek a templom felújításához nyújtott anyagi támogatást, majd valamennyi résztvevőt meghívta a közös, bográcsos vacsorára. /(Sipos): Győrödi búcsú. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 12./

Aki részt vett Temes megyében Dézsánfalva ünnepén, nehezen tudja elhinni, hogy kiöregedő, sőt kihalóban lévő közösség lakja a települést. Öt autóbusz, negyven-ötven személygépkocsi zsúfolódott a római katolikus templom és a frissen tatarozott kultúrotthon előtti téren. Rokonok, barátok, ismerősök borultak egymás nyakába. Túry László nagyprépost pappá szentelésének ötvenedik évfordulója megünneplésére jöttek haza az elszármazottak Németországtól Resicáig, a temesvári, dettai, csáki stb. települések katolikus hívei. Dézsánfalva valamikor négyszáz lelket számláló közösségét már csak nyolc-tíz idős család képviseli, azok többsége is csonka. Dézsánfalva az egyedüli bánsági kis falu, amely két papot /Túry Lászlót és Kóbor Györgyöt/ adott az egyház szolgálatára. A szentmisét követően Kóbor György, a csáki Caritas igazgatója terített asztalhoz hívta meg az ünneplő sokadalmat. /Sipos János: Ötven aranyló búzakalász. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 26./

Száz éve halt meg Kőváry László történész /Torda, 1819. júl. 17. – Kolozsvár, 1907. szept. 25.), nevét még utca őrzi Kolozsváron. Kőváry Lászlót a kolozsvári unitárius kollégiumban többek között Brassai Sámuel is oktatta, aki nagy hatással volt szellemi fejlődésére. Kőváry Székelyhonról (1842) és Erdélyország statisztikája című köteteivel megalapozza írói hírnevét. Fontosabb munkái: Györke-könyvtár (gyermekkönyvek, 1843–1854), Erdély nevezetesebb családjai (1854), Száz történelmi rege, Történelmi adomák (1857), Erdély történelme (hat kötet 1859–1866), Magyar családi és közéleti részletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából (1860), Erdély története 1848–49-ben (1861) Erdély építészeti emlékei (1866), Erdély régiségei és történelmi emlékei (1892), A száz évet élt Brassai Sámuel pályafutása és munkái (1897), A milleneum lefolyásának története és a millenaris emlékalkotások (1897), Visszaemlékezések a forradalom derűsebb napjaira (1898). Sokféle feladatot látott el Kolozsváron, többek között a kolozsvári kereskedelmi és iparkamara titkára, a statisztikai bizottság elnöke, Kolozsvár közgazdasági előadója, a Sétatér igazgatója, a temetői és befásítási bizottság elnöke, az Unitárius Főgimnázium gondnoka volt. Gergely Istvánné, a kolozsvári Házsongárd Alapítvány elnöke elmondta: Kőváry László történetíró sírját évekkel ezelőtt az erdélyi unitárius egyház váltotta meg. /(N. -H. D.): Száz éve halt meg Kőváry László. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

Névadójuk halálának 100. évfordulója alkalmából a Kőváry László Honismereti Kör tagjai szeptember 25-én megkoszorúzták a házsongárdi sírt, délután pedig a Györkös Mányi Albert Emlékházban meghallgatták dr. Gaal György helytörténész előadását. „Torda szülötte, Erdély történetírója, Kolozsvár polgára volt Kőváry László” – így summázta a rendkívüli pályafutást az előadó. Jelentős műve Erdély története, hat kötetben, és a többi, honismerettel kapcsolatos munkája. Az MTA levelező tagjaként két kötetben megírta, és saját pénzéből kiadta Magyarország történetét. Többek között lapszerkesztő, kalendáriumszerkesztő, 1869-ben a népszámlálási bizottság vezetője volt. A ma Kőváry-telepként ismert városrészt megalapította: saját 50 ezer négyzetméteres birtokán 100 háztelekkel 4 utcát bocsátott a Kolozsváron akkoriban megjelenő vasutas-családok rendelkezésére. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik alapítója, a kolozsvári egyetem díszdoktora. /Ö. I. B. : Kőváry Lászlóra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./

Tizenöt évvel ezelőtt alakult meg Kolozsváron a Kőváry László Honismereti Kör. A születésnapi ünnepségnek az Apáczai Csere János Elméleti Líceum díszterme adott helyet. 1992-ben egy pár lelkes ember odaadó munkájából, a szülőföld megismerése iránti szeretetből jött létre a kör. Kiss Margit vezetése alatt színvonalas előadások hangzottak el az évről évre olyan személyiségektől, mint Asztalos Lajos, Dáné Tibor Kálmán és Starmüller Géza. Az évek során 630 hallgató vett részt a tanfolyamokon. Mintegy 50 autóbuszos kirándulást, tanulmányi utat szerveztek, Erdély 16 magyarlakta megyéjébe. A Házsongárdi temetőben nyugvó nagyjaink síremlékeit is rendszeresen felkeresték, továbbá nyolc honismereti napot tartottak. Megjelent az ünnepségen Dr. Csorba Csaba docens, a budapesti Honismereti Szövetség alelnöke is. Dumitriu Anna, a tordai Petőfi Társaság ügyvezető elnöke elmondta, hogy szeretné bővíteni kapcsolataikat a kolozsváriakkal. Az ünnepi találkozón Asztalos Lajos A korai Kolozsvár, az újabb kutatások tükrében, Fazakas István Erdély nagy pedagógusai, Boldizsár Zeyk Imre pedig Kalotaszeg vázlatos képe az elmúlt századok és a jelen tükrében címmel tartott előadást, amelyeket Tóth Orsolya kisfilmje követett, az elmúlt 15 évről. Novemberben különben a honismereti körnél kezdődik az új tanév, amelyre várják az új és régi hallgatókat. /Horváth László: Kamaszkorban a Kőváry László Honismereti Kör. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 19./

Az elmúlt évtizedek hivatalos román politikájának magyarellenessége sokakban erős nyomokat hagyott. Sokan mondják, hogy minden baj forrása az etnocentrikus román történetírás, amely gyűlölködő nemzettudatot terjeszt. Horváth Andor szerint a román történetírás változik, a folyamat elkezdődött, „és van okunk rá, hogy bizalommal szemléljük. ” A fiatal kolozsvári történész, Sorin Mitu már könyve címével jelzi (Transilvania mea. Istorii, mentalitati, identitati/ Az én Erdélyem. Történelmek, mentalitások, azonosságok. Polirom, 2006), hogy a történelmek többeséről értekezik. 19. századi szerzők – Ürmösy Sándor, Kőváry László, Jókai Mór – szövegeit elemezve nemcsak megismerteti olvasóját a magyar irodalom románságképével, hanem tévhiteket is oszlat. /Horváth Andor: Erdély, történelmek. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 13./

December 12-én a Kolozsvár Társaság és a Kőváry László Honismereti Kör vezetősége megkoszorúzta a 100 éve elhunyt közéleti személyiség, Kőváry László emléktábláját Kolozsváron. Kovács Kiss Gyöngy történész méltatta a történész, forradalmár, statisztikus, kultúrapártoló személyiség életútját, majd Kiss Margit, a Kőváry László Honismereti Kör elnöke felidézte azt az ünnepséget, amelyet idén szeptember 25-én, a centenáriumi évforduló alkalmából rendeztek Kolozsváron és Tordán. /Kőváryra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./

Aranyos-vidék az Aranyos folyó mentén elterülő tájegység. Aranyos-vidék konferenciát tartottak 2005 júniusában az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya szervezésében. Az előadások összegzéseképpen Keszeg Vilmos és Szabó Zsolt szerkesztésében, 2006-ban megszületett az Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke a változó időkben /Kriterion Kiadó, Kolozsvár/ c. tanulmánykötet. A rendezvényt az ösztönözte, hogy Aranyos-vidék szakirodalmának nincs összefoglalója, nem jellemző a kutatás Az utóbbi másfél évszázad alatt többen foglalkoztak Aranyosszék kutatásával, jellegzetességeivel, így például Orbán Balázs, Jankó János, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (Tordán tartotta 1938-ban vándorgyűlését), a Művelődés folyóirat egy külön számot szentelt a vidéknek (1971), továbbá Kósa László és Filep Antal, a tordai születésű Kőváry László és Keszeg Vilmos. /Vetési Júlia: Aranyos-vidék magyarsága. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./

Április 10-én felavatták az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) tulajdonában levő, felújított Györkös-Mányi Albert Emlékházat. A festőművész 1993-as végrendeletében azzal a kéréssel hagyta otthonát az EMKE-re, hogy azt kulturális események színhelyéül használják, és benne képeit őrizzék meg. A most restaurált emlékház két helyiséggel bővült. Itt talál otthonra, rendezvényei idején, a Romániai Magyar Dalosszövetség és a Kőváry László Honismereti Kör. /Ö. I. B. : Újjászületett a Györkös-emlékház. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 12./

Az 1500-as évek végén keletkezett a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Első kiadása ismeretlen, lőcsei 17. századi kiadásának csak csekély töredéke maradt meg. Dallamát és kis szövegtöredékét Kodály Zoltán találta meg 1914-ben Bukovinában, Istensegíts faluban. Dózsa Dániel újra „megformálta”, ez Kőváry László: Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1857) című gyűjteményébe épült be. Dózsa Dániel /Makfalva, 1821. jan. 30. – Búzásbesenyő, 1889. szept. 25./ hőskölteményt is írt, több regényt publikált. Különböző kolozsvári lapok munkatársa volt. Dózsa Dániel szövege most ismét közkinccsé vált: Tündér Ilona. Széphistória. Dózsa Dániel átdolgozása, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2008, a kiadást gondozta Beke Sándor. /Ráduly János: Dózsa Dániel Árgirusa. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./

Megkoszorúzta az RMDSZ Hunyad megyei és dévai szervezete a nemrég elhunyt Eőry Lázár László tiszteletbeli megyei RMDSZ elnök sírját. Hiányzik körünkből Eőry László, aki alapító tagja és első elnöke volt a megyei RMDSZ szervezetnek. Élete, munkája példaértékű számunkra – fogalmazott a dévai RMDSZ választmány nevében Pogocsán Ferdinánd, a helyi szervezet elnöke. /Gáspár-Barra Réka: Koszorúzás Déván. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 2./

Az 1956-os magyar forradalom kitörésének évfordulóján, október 23-án vette fel a kisiratosi általános iskola Godó Mihály néhai jezsuita szerzetes (1913–1996) nevét. Hadnagy Dénes iskolaigazgató elmondta, október 23-án kezdődött Godó atya pere, 1953-ban. Túry László atya elmondta, ő volt az első katolikus pap, akivel Godó Mihály találkozott, miután kijött a börtönből. Utána évekig együtt voltak papok Kisiratoson. Godó páter hű volt egyházához, a pápához, Rómához. A kommunista diktatúra szemében az volt a bűne, hogy figyelmeztette a papokat, ne írják alá azt a békenyilatkozatot, amit akkoriban küldtek, mert a hatalom célja az volt, hogy elszakadjanak Rómától. Sok pap hallgatott rá. De ez áldozatba került neki: 16 évig volt romániai börtönökben. Leleplezték az iskola folyosóján a Godó-domborművet, Kocsis Rudolf aradi művész alkotását /ő készítette a szeptember felállított Godó-mellszobrot is/. A művelődési otthonban alkalmi kiállítást is berendeztek a páter személyes tárgyaiból. /Pataky Lehel Zsolt: Iskolanévadó-ünnepség Kisiratoson. Páter Godó Mihály „hazatérése” = Nyugati Jelen (Arad), okt. 24./

A Déva és Vajdahunyad között félúton lévő Csernakesresztúr Hunyad megye legnagyobb magyar faluja. Olyan 1300 lakosából körülbelül 800 magyar nemzetiségű bukovinai székely, de közülük csupán 94 református, a többi római katolikus. Eddig a faluban csak katolikus és ortodox templomok léteztek, a reformátusok a 3 kilométerre lévő Kisbarcsára jártak istentiszteletre.
Megvalósult álom
Annak ellenére, hogy Csernkeresztúron már a tizenhetedik században létezett református közösség, templom mégsem adódott számukra. 1948-ban Kós Károly elkészítette a templom tervét, az akkori hatalom azonban nem engedélyezte megépítését, ismertette a történelem viszontagságait Lázár Balázs helyi lelkipásztor.
A templomépítés gondolata 1996-ban vetődött fel újból. Négy évig tartott az engedélyek megszerzése, 2000 júniusában került sor az alapkő letétére, a száz évvel korábbi katolikus templom fennmaradt tornya tőszomszédságában. 2003 karácsonyakor tartották az első istentiszteletet az alagsori irodában, 2007-ben került sor a templom befedésére. Végül 2010 május 16-án zsúfolásig megtelt a teljesen kész szép templom, az ünnepi felszentelés alkalmával.
Álom valósult meg. Az építkezés közmunkával, önkéntes alapon történt, ismertette a helyzetet Horváth Sándor gondnok. A reformátusoknak besegítettek a katolikus testvérek, sőt, az ortodoxok is. Jóformán az egész falu. A terveket dévai Lucian Muntean, valamint a marosvásárhelyi Lázár Pál, Horváth Miklós és Gál Ferenc készítették el, ingyenesen. A bútorzat és az orgona a holland testvérgyülekezet ajándéka, a többi tárgy a helybéliek adományából származik. Külön köszönetet nyilvánítottak a leglelkesebb támogatóknak, a dévai Eőry Lászlónak, valamint a csernakeresztúri Horváth Samunak és Köpeczi Lászlónak, akik túl korán költöztek el közülünk, s nem lehettek ott személyesen a vasárnapi felemelő ünnepségen.
Mert bizony felemelő ünnepség volt, a templom hosszú, nehéz munka, eredménye, viszontagságos évek gyümölcse ért be, dicséretes siker, hangsúlyozták az évek során Csernakeresztúron szolgált református lelkészek, akik Erdély különböző tájairól jöttek el a vasárnapi ünnepségre.
Nemcsak a reformátusok örvendeznek: Tóth János római katolikus plébános szintén örömét fejezte ki, hogy a református testvéreknek is van külön hajlékuk, ahol az Úrhoz fordulhatnak. Ioan Faur ortodox pap pedig azon reményének adott hangot, hogy a most felavatott templom hosszú ideig jelentsen lelki támaszt a reformátusoknak.
Mircia Muntean, Déva polgármestere meghatódott hangon emlékezett Csernakeresztúron töltött gyermekkorára, amikor az akkori idős reformátusok 3 kilométert tettek meg minden vasárnap, hogy a kisbarcsai templomba dicsőíthessék az Urat, miközben a katolikusoknak és az ortodoxoknak voltak helybéli templomaik. Egy álom valósult meg, a három templomos falu olyan, mint egy ember, amelynek három lelke van, s ezáltal közelebb van Istenhez is, embertársaihoz is.
Folytatódó építkezés
A templom felépítése befejeződött, a munka azonban nem, hangsúlyozta az ünnepi istentiszteletet levezető dr. Pap Géza, az erdélyi református egyházmegye püspöke. A falak egymagukban nem érnek túl sokat, ha a nem párosul a gyülekezet építésével. A templomot lélekkel, emberi összetartással kell megtölteni. A kereszténység nem helyben toporgás, hanem céltudatos haladás. A neheze csak most következik, az élő kövekből való építkezés, a közösség megerősítése. Ez soha sem ér véget, örök folyamat, ami a szórványban még nehezebb, szögezte le a püspök úr.
A csernakeresztúri református közösség, pedig a szórvány szórványa: magyarként kisebbség a román többségű vidéken, reformátusként kisebbség az erősen katolikus faluban. Mégsem adja fel, mégis képes haladni. Hiszünk és élünk: ez kell legyen minden szórvány közösség vezérelve, mondta ünnepi felszólalásában Fazekas József, a Hunyad megyei református gyülekezet főgondnoka.
Az istentisztelet és az ünnepi beszédek után a helyi iskola diákjai verseket szavaltak el, majd a kolozsvári református teológia diákjai magyar, angol és német nyelvű vallási témájú dalokat adtak elő. Ezután a falu kultúrotthonában ünnepi ebédre került sor, ahol – akárcsak a templomban – a katolikusok és ortodoxok együtt ünnepeltek a reformátusokkal.
Noha 20 év alatt a csernakeresztúri reformátusok száma 195-ről 94-re apadt, mégis megvan az ok a bizalomra. Végül is annyi keserves évtized után ki álmodta volna, hogy – a dévai unitárius templom után – a keresztúri református lesz az első teljesen újonnan létesített Istenháza a Hunyad megyei szórványban?
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Egy püspök vértelen vértanúsága
Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspököt lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerték és tisztelték, aki egyben a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt
Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök után a kommunista diktatúra újabb áldozatát avatták boldoggá Bogdánffy Szilárd nagyváradi vértanú püspök személyében.
Minden hatalom üldözöttje
Az 1911-ben a Torontál vármegyei Feketetó községben született Bogdánffy Szilárd a temesvári piarista gimnáziumban tanult, majd Budapesten szerzett hittudományi doktorátust, a Központi Papnevelő Intézet növendékeként. Ezt követően a nagyváradi egyházmegye papja lett. Lenyűgöző tudású hittanárként, teológiai professzorként ismerte és tisztelte mindenki, aki ugyanakkor a zsarnoki rendszerek kérlelhetetlen ellensége is volt.
Mivel következetesen és nyíltan védte az üldözötteket, szembe kellett néznie a román csendőrség zaklatásával. Ám később a nyilasok is fenyegették, mivel zsidókat rejtett el a teológián és mentett meg ily módon a biztos haláltól. Azonban zsidó körökben sem örvendett osztatlan rokonszenvnek, tekintve, hogy az orsolyita Merici szent Angéla Harmadrend megalapításával a keresztény családok erősítését szorgalmazta.
Hűséges – mindhalálig
Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a titokban szentelt püspököket. A bukaresti nuncius így 1949 februárjában püspökké szentelhette. Amikor a kommunista hatóságok a katolikusokat a román ortodox nemzeti egyházba akarták beolvasztani, szembefordult a hatalommal. Az elsők között tartóztatták le.
Négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban. „Meddig hisz Istenben?” – kérdezték vallatói. Nagyon sokat kínozták, verték. „El lehet viselni” – mondta rabtársainak. A börtönben is társai vigasztalása foglalkoztatta. Naponta kereste a szeretetszolgálat lehetőségeit: elrejtett kenyérdarabokat adott a legyengültnek, cigarettát a dohányosnak, más helyett cipelte a nehéz zsákokat. Ezért a börtönőrök többször megverték.
Ellenállása miatt a hatóságok hazaárulás bűnével vádolták – 12 évi kényszermunkára ítélték, mely alatt tüdőgyulladást kapott, a börtönorvos azonban nem adott neki gyógyszert. „Nem kár, ha elpusztul a nép gyilkosa” – mondták fogvatartói. 1953 október 1-jén halt meg a nagyenyedi börtönben.
Az egyházhoz való hűségéért szenvedett. Halála vértelen vértanúság volt.
Többszáz évig eltarthat
A katolikus egyház boldoggá avatási eljárása (latinul: beatificatio) a szentté avatási eljárás első része. A szentté avatás (latinul: canonisatio) a pápának az az ünnepélyes kijelentése, amellyel egy halott személyről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, és előírja a szentek jegyzékébe való felvételét. A boldoggá avatás a szentté avatás előfeltétele, utóbbihoz két csoda igazolt kimutatása szükséges. A vértanúk esetében viszont nincs szükség csodára. Az Apostolok Cselekedetei szerint az első vértanú, Szent István volt.
A szentté avatást 1170-ben III. Sándor pápa vonta a pápa hatáskörébe. A boldoggá avatás rendjét VIII. Orbán pápa (1623–1644) határozta meg, s ez igen csekély változtatásokkal máig érvényes. Eszerint: először a területileg illetékes püspök kivizsgálja, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák. Ha az illető szent híre beigazolódik, tíz év múlva indítják a pápai felülvizsgálatot.
Amennyiben a jelölt halála után 50 évvel szentségének a híre még eleven, s legalább egy csoda történt általa, akkor a pápa boldoggá avathatja. A boldoggá avatott személy „boldog” (beatus) címet és korlátozott tiszteletet nyer és bekerül a szentek névjegyzékébe. Egyben meghatározott területen (ország vagy szerzetesrend) nyilvánosan tisztelhetik (zsolozsmában és szentmisében), de ereklyéit nyilvános tiszteletre nem tehetik ki, és templomot sem szentelhetnek a tiszteletére.
A boldoggá avatás rendjét legutóbb II. János Pál pápa 1983. január 25-i keltezésű, Divinus perfectionis magister című apostoli konstitúciója határozta meg.
A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációját 1588-ban alapították, azóta ez foglalkozik a boldoggá- és szentté avatások ügyével. Ez a kongregáció részletesen szabályozza, hogy milyen feltételek mellett fogadja el hitelesnek a csodát. Minden egyes esetet kilenc teológus tanulmányoz, függetlenül egymástól, majd egy közös gyűlésen megvitatják az ügyet.
Elemzéseiket továbbítják a bíborosi testületnek, a végső döntést a pápa hozza meg. Hogy mennyire körültekintő az egyház a végső szó kimondásában, jól jelzi az, hogy a boldoggá- és szentté avatási eljárások gyakran évszázadokig is elhúzódnak.
Magyar boldogok
XVI. Benedek pápa 2005. május 4-én úgy döntött, hogy a jövőben nem ő fogja vezetni a boldoggá avatási szertartásokat, azt átruházza a boldoggá- és szentté avatási kongregáció prefektusára, José Saraiva Martins bíborosra. A szentté avatást azonban a jövőben is maga végzi. Ez volt az első jelentős változtatás XVI. Benedek hivatalba lépése óta. Elődje, II. János Pál mindig maga celebrálta a boldoggá avatási szertartásokat is.
A legutóbbi magyar boldoggá avatására 2009. október 31-én került sor, ekkor Meszlényi Zoltán egykori esztergomi segédpüspök nyerte el a megtisztelő titulust.
Az idők során huszonhét magyar személyt avattak boldoggá. Közöttük van Árpád-házi Erzsébet és Jolánta, Apor Vilmos győri püspök, mártír, Báthory László pálos szerzetes, IV. Károly király, esztergomi Özséb, a pálosok alapító atyja, temesvári Pelbárt, az obszerváns ferences rend tagja, Romzsa Sándor munkácsi püspök, Salkaházi Sára, szociális nővér, Sebestyén, első esztergomi érsek.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Belegázoltak a kürtösi katolikus temetőbe
Májusban mindent helyre hoznak?
Amint azt a Nyugati Jelenben is meghirdettük, szerdán 17 órára lakossági fórumra gyűltek a kürtösi magyarok a helybeli katolikus temetőben. 
A megjelentek, ft. Zilahi András plébános, Búza Ilona, Ispravnic Julianna, Lucian Mária, Horváth István, Almási Zoltán, Steiner Mária és Hügel János RMDSZ-elnök egymás szavába vágva, keserű szájízzel magyarázták sérelmüket a sajtónak, illetve a jelen lévő Péró Tamás megyei ügyvezető alelnöknek. Vagyis, a temető szomszédságban lévő halastó felöli drótkerítést még tavaly ősszel lerombolták, a halastónál folyt takarítási munkálatokból származó, több teherautónyi iszapot a temető hátulsó részére hordták. Ahol az 1944. szeptemberi visszavonulás alkalmával elesett, mintegy 40 honvédnek a pázsittal benőtt sírja domborult. Ezen túlmenően, a halastónál dolgozók a közelmúltban földutat alakítottak ki maguknak a jelenleg használt részen, a régi temető sírjain. A régi temető helyét már csak a magában árválkodó központi kereszt jelzi, ahol halottak napján imádkozni szoktak. A szétdúlt kerítés egy-egy oszlopa, rajta dróthálóval még látszik, de a temető ettől zavartalanul átjárható. Ami a katonasírokat illeti, azok külön parcellában elhelyezve, régebben apró keresztek jelezték az ott nyugvóknak a neveit, majd csak a pázsittal benőtt domborulatok maradtak, most azt is betemették iszappal. Ft. Zilahi András plébánostól a temető jogi helyzete felől érdeklődtünk. Amint elmondta, a mácsai plébániának Kürtös csak a filiája volt, ezért a hivatalos okmányokat Mácsán tartották. Amikor azonban a németek kitelepedése után Mácsát a szentmártoni plébániához csatolták, a kürtösi katolikusok lelki gondozását a szentpáli plébániára bízták. A szentpáli plébános a kürtösi templom mellé történt sekrestyeépítés alkalmával a kulcsot átadta Túry László esperesnek. Ft. Zilahi András viszont csak az anyakönyvet kapta meg, más hivatalos dokumentumokkal nem rendelkezik a templom, illetve a temető tekintetében. Természetesen, a temesvári püspökségen hamarosan utána néz a temető jogi helyzetének. Ettől függetlenül sem lehet az egykori temetőből így gúnyt űzni. Ft. Zilahi András szerint a polgármester azt ígérte, hogy a temetőben visszaállítják az eredeti állapotot, sőt, kárpótlásul egy ravatalozó kápolnát is építenek ide.
A temető ügyében telefonon beszéltünk Aaniţei Nicolae kürtösi polgármesterrel, akinek felsoroltuk az 1949. augusztus 12-i Genfi Egyezménynek a katonasírok kölcsönös oltalmára, ápolására vonatkozó előírásai, illetve a román és magyar kormányok közötti ugyanerre vonatkozó szerződés ellen elkövetett szabálysértéseket. Kijelentése szerint azonban csak a közelmúltban hallott arról, hogy a temetőben katonasírok is vannak. Tehát az alkalmazottai sem tudhatták. Ettől függetlenül, a dolgot mindenképp helyre hozzák. Május végéig eltakarítják az odahordott földet, újraépítik a kerítést, sőt a ravatalozó megépítése is szóba jöhet. Hogy állja-e szavát, nyomon követjük. Reméljük, megteszi és a temetőben elhantolt katonák és civilek örök álmát hasonló incidensek nem fogják többé háborgatni.
Ez nem a kampány helye, viszont mindenképp ide kívánkozik, mert ha a közel 200 lelket számláló kürtösi magyarság az elmúlt helyhatósági választásokon jobban összekapta volna magát, a városi tanácsba képviselőt állíthatott volna, és talán nem jutott volna ilyen helyzetbe a temetőjük.
Nyugati Jelen (Arad)

„Történelmi jelentőséggel bír az EMKE a magyarság életében”
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

(Erdélyi) magyar történetírók
Korunk, 2011. május
”A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki. (…) komoly küldetésű nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. (…) míg történeteinek mesés hajdanán és mitológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe” – hangzik gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének a szervezet megalakulásakor, 1867-ben elhangzott intése, amely a 21. századra sem vesztett időszerűségéből.
A Korunk legfrissebb lapszámának súlypontját az (erdélyi) magyar történetírás képezi; az összeállítás megkísérli összegezni az erdélyi historiográfia évszázadait, a kezdetektől a 20. századi történészek munkásságáig.
A felvezető tanulmányban Romsics Ignác a magyar – és ezen belül az erdélyi – historiográfia történeti elemzését adja, ezt követően hazai és magyarországi szerzők jóvoltából Szamosközy István, Cserei Mihály, Bod Péter, Mikó Imre, Kőváry László, Jakab Elek, Márki Sándor, Szádeczky Lajos, I. Tóth Zoltán, Makkai László, Pósta Béla és a Kolozsváron kialakult régészeti iskola, valamint Jakó Zsigmond történetírói tevékenységébe kapnak betekintést az olvasók.
”Twitteratúra”: klasszikusok 140 karakterben
Sokak számára a világirodalom egyet jelent vastag kötetekkel, emelkedett nyelvezettel és nagy szerzőkkel, most viszont már a Twitter közösségi portálon is olvashatók lesznek 140 karakteres bejegyzésekben a legjelentősebb művek.
Minderre két chicagói diák vállalkozik. Ők nemcsak Szophoklész Oedipus király, Goethe Az ifjú Werther szenvedései, Shakespeare Hamlet című klasszikusait, hanem modern kori slágereket, többek közt a Harry Potter-köteteket is feldolgozzák.
Az Alíz csodaországban például így kezdődik: “Oh! Egy fehér nyuszi, mint a Mátrixban. Menő film, ha az ember drogokon él”. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése a Twitteren így indul: “A fene ebbe a diákéletbe. Töméntelen munka, ócska szállás, és nekem van a legrondább kalapom az Urálnak ezen az oldalán”.
Ízelítő
2010. november 20-án a Kosztándi házaspár – Katalin és Jenő – képeinek bemutatására, Hegedűs Ferenc vállalkozó kezdeményezésére állandó galéria nyílt Kézdivásárhelyen. A megnyitóra aktualizált közös album jelent meg az Élet-Jelek Pallas- Akadémia sorozatban, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész gondozásában. (Deák Ferenc) * Örök igazság, hogy egy művészről teljes képet csak egy gyűjteményes kiállítás képes nyújtani. Még akkor is, ha az ott bemutatott munkák szinte mindegyike ismerős. Egységükben azonban másként hatnak, mondhatni új minőséget képeznek. (...) A múzeum birtokában lévő 80 metszet mellett Feszt László év elején, nagylelkű gesztussal, újabb 151 alkotását adományozta az intézménynek. (Németh Júlia) * Családi házuk közelében, a Szamos menti dombsághoz tartozó Csicsókeresztúron pár éve szobrot emeltek Torma Károlynak, a régésznek, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjának, Aquincum föltárójának. (Murádin János Kristóf) * Miklóssy Gábor (1912–1999) festőművész Pogány Ö. Gábor művészettörténésznek, a Magyar Nemzeti Galéria ny. igazgatójának írott levelét Zwikl András művészettörténész találta meg Budán, meglehetősen különös, lomtalanítási körülményekben. (...) Keserű és őszinte látlelet, jeremiáda a levél. A késői Ceausescu-korszak egy megmerevített pillanata, a valóság szinte szürreálisnak tűnő elemekkel történő átvilágítása, állapotrajza. (Sümegi György) * Tanárként távolságtartó volt, katonás, szigorú, de nem merev. Diákjai észrevétlenül szerették meg. Huszárkapitány volt – ahogyan Ioan Horváth Bugnariu emlegette, a szó legnemesebb értelmében. (Andrásy Zoltánról – Szuszámi Zsuzsa) * Goethe azt kérdezte, hogy melyik az a műalkotás, amely van olyan fontos, mint egy fa. Valovits László erőteljes vonalaival, kompozícióival az ember és művének útját, az alkotás folyamatát tanulmányozza, az alkotó emberi jelenlét drámáját képszerűsíti. (Józsa István) * Az erdélyi kastélyok életében a vigasságnak nagy becsülete volt. Igen sok nagyúr tartott a XVI–XVIII. században udvari bolondot, markalfit, mint aminőt Bánffy György produkáltatott a gyalui menyegzőn. Báthory Zsigmondot az olasz léhűtők, mimusok, udvari bolondok, tréfacsinálók, mágusok, szellemidézők egész serege vette körül; Bethlen Gábor bolondját Mihály bírónak hívták, ki a fejedelem lakodalmán Balassi Ferenc cserkesz nevű bohócával tört kelevézt. (Biró József) * Erdélyi Művészet, 2011/1.
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Iskolai költözködések Kolozsváron
Kolozsvár magyar szempontból is jelentős iskoláinak életébe jelentős változást hoz a 2011-es tanévkezdés. Több mint fél évszázada a város lakossága tájékozódási pontként ismeri a „Brassai” épületét, de a Zenelíceum is fogalomszámba megy. Nem csak az egykori ottani diákok, de az épületekben zajló számos rendezvény, s nem utolsósorban maga a két patinás, impozáns épület is hozzájárult ahhoz, hogy magyarok–románok egyformán emlegessék a két elnevezést. A Brassai neve 1957 óta szerepel a cégtáblán, s bár néhány éve a János Zsigmond Unitárius Kollégium feliratát is kifüggesztették, még korántsem vette be a köztudat az új elnevezést.
Az iskolaépületek elmúlt évtizedben történt visszaszolgáltatása az egyházaknak oda vezetett, hogy a bennük működő állami iskoláknak költözniük kell. Ez országos jelenség, számos konfliktushoz is vezetett. A megoldás többnyire a helyi önkormányzattól, illetve néha az egyházaktól függ. Hiszen lehet szó kiegyezésről, iskolaegyesítésről is, illetve más egyházi épület felajánlásáról. Városunkban az idén ősszel kétféle megoldásnak is tanúi lehetünk.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum épületét 1999-ben kormányrendelettel kapta vissza az unitárius egyház. Már korábban, 1993-ban megalakult az Unitárius Teológiai Líceum, mely eleinte jól elfért az állami líceum mellett, tanáraik jó része közös volt. Aztán az egyházilag támogatott iskola mind jobban kifejlődött, s ennek arányában a Brassai kénytelen volt összehúzódni, a végén már nyomorogni. Mikor 2003-ban az unitárius tanintézet felvette a János Zsigmond Unitárius Kollégium elnevezést, nyilvánvalóvá vált, hogy a Brassainak előbb-utóbb távoznia kell az épületből. Tavaly a kiéleződött konfliktust az egyház és a városi önkormányzat összefogásával sikerült megoldani. A szintén visszaszolgáltatott régi kollégiumépületet az egyház felajánlotta a Brassainak, ha onnan kiköltözik a Victor Babeş Egészségügyi Líceum. A város a líceumot más ingatlanba helyezte át, úgyhogy a Brassai költözhetett a Kossuth Lajos utca 7. szám alatti, a Sora üzletház melletti kétemeletes épületbe.
Nem akárhol, a város szívében kapott új otthont a Brassai, pár lépésre korábbi épületétől. Ezen a helyen 1718 óta működött az unitárius tanintézet, s Leder József tervei szerint 1806 őszére húzták fel a ma is látható kétemeletes, műemlék jellegű, barokk és klasszicista elemeket kombináló épületet. Eredetileg jón oszlopos, urnával díszített kapuzata volt, melyet a múlt századfordulón lebontottak. Ennek feliratos kövét az új kollégiumépület egyik udvari ajtója fölé falazták be, rajta máig kibetűzhető a MVSIS ET VIRTVTIBUS MDCCCVI / COMMUNITAS VNITARIORVM REAEDIFICAVIT (A múzsáknak és erényeknek 1806. Újjáépítette az unitáriusok közössége) szöveg. Ebben az épületben tanult aztán Brassai Sámueltől kezdve Szentiváni Mihály és Kriza János költőkön, Jakab Elek és Kőváry László történészeken, Berde Áron természettudóson át Gyallay Domokos íróig közel egy századon keresztül minden jeles unitárius személyiség. 1860-ban szűknek bizonyult az épület, úgyhogy a templommal párhuzamosan a földszintet meghosszabbították 5 helyiséggel. 1887-ben a Pákey-házat (a mai Sora helyén állt) is hozzácsatolták, s még így is alig felelt meg a 19. századvég követelményeinek. Ezért vált szükségessé az új épület felhúzása 1900–1901-ben.
Most nem kis feladat vár a Brassai vezetőségére, hogy a már száz évvel ezelőtt is szűkös, korszerűtlen, de kétségtelenül patinás épületet a modern tanügy követelményeinek megfelelően berendezze, használhatóvá tegye. A legszebb helyiséget, az egykori nagy auditórium két emeletet átfogó termét – ahol Brassai híres székfoglaló beszédét is elmondotta – most tornateremként örökli meg a polihisztor nevét viselő tanintézet. Egyelőre hiányzik a kisiskolásoknak nélkülözhetetlen udvar, a színpados díszterem, s még a tantermieken kívül számos felszerelésnek kell megfelelő elhelyezést találni. Remélhetőleg olyan hosszasan tud majd itt működni a Brassai, hogy nevét idővel az unitárius ókollégium épületéhez is hozzákapcsolják.
A másik költöző iskola a Sigismund Toduţă Zenelíceum. Ennek eddigi épülete az óvári kétemeletes gótikus kolostorépület volt. Mikor ezt 1949-ben államosították, az éppen megalakított román és magyar tannyelvű zeneiskolának utalták ki, minthogy a kis cellák megfeleltek a zenetanítás követelményeinek. Miután az épületet visszaszolgáltatták a Ferenc-rendnek, elkerülhetetlenné vált az iskola kiköltöztetése. Már egy-két éve folynak a tárgyalások. A szülők és a tanárok is nehezen veszik tudomásul, hogy a város központjától távolabbra kell költözni. Új otthont kell kialakítani. A város önkormányzata az Unirea Iskolacsoport Pap/Párizs utcai épületét utalta ki számukra.
Ennek az épületnek is megvan a maga százéves története. Az 1896-os millennium alkalmából május 17-én a városi törvényhatóság Albach Géza polgármester vezetésével, gróf Béldi Ákos főispán jelenlétében ünnepi közgyűlést tartott, s ezen határozatot hoztak a millennium megörökítéséről. A kilenc pont között szerepelt a Mátyás-szobor alapkőletétele, a Szent György-szobor másolatának kolozsvári felállítása, technológiai és iparmúzeum létesítése. A 8. pontban kimondják, hogy sor kerül a II. községi népiskola alapkövének elhelyezésére, s az intézetet Millenniumi Népiskolának fogják nevezni. Az ünnepélyes alapkőletételre az év folyamán mégsem került sor, de a következő két évben a tanintézet egyemeletes épülete elkészült. Az akkoriban külvárosnak számító Pap utca és még csak körvonalazódó Apafi (utóbb Móricz Zsigmond, ma Bukarest) utca sarkára emelték. A századfordulón II. Községi Vegyes Iskola volt az elnevezése, címe pedig Pap utca 35. szám. Igazgatója Elek Gyula. 1914-ben mint Magyar Királyi Állami Millenniumi Iskola szerepel ugyanezen a címen. Igazgatója még mindig Elek Gyula, „az arany érdemkereszt tulajdonosa”, mellette négy férfi tanító és öt tanítónő, valamint 2 óvónő és egy kézimunka-oktató működik az intézetben. Ezek szerint az öt-öt fiú- és leányosztály mellett óvodai csoportok is voltak. 1943-ban Állami Millenniumi Népiskola a tanintézet neve, címe változatlan. A világháború után a magyar tannyelvű 12-es számú Középiskola működött itt, címe már Párizs utca 60. számra módosult. 1958-ban a középiskolát átköltöztették az Ipar utcába, s az épületben a 7-es számú Általános Iskola létesült román–magyar tagozattal. 1975 táján egy Monostor negyedi általános iskola felépítése nyomán az itteni iskolát megszüntették, s az épületet kiutalták az Unirea gépgyárhoz kapcsolt ipari „iskolacsoport” részére. Ennek aztán külön műhelyépületet húznak fel az udvaron. Ezt igyekeznek most átépíteni a zeneiskola igényeit figyelembe véve. Az iskola saroképületét annak idején a népiskolák követelményeinek megfelelően alakították ki világos, tágas tantermekkel, szükséges mellékhelyiségekkel. Napjainkban az előtte található egyik legforgalmasabb utcakereszteződés a környéket meglehetősen zajossá és szennyezetté teszi. Az átalakítások után bizonyára a Zenelíceum itt is sikerrel folytatja már hat évtizedes munkásságát.
GAAL GYÖRGY. Szabadság (Kolozsvár)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kiosztották az EMKE-díjakat
Szombaton osztották ki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) idei díjait. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE újraválasztott elnöke elmondta: idén tizenhárom díj, egy életműdíj és két tiszteletbeli tagságot igazoló oklevél kiosztásáról döntött a vezetőség. A Poór Lili-díjat Alber Júlia kolozsvári színésznő kapta.
Az erdélyi magyar közművelődés napja apropóján szombaton osztották ki az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) idei díjait a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Dáné Tibor Kálmán, akit a díjátadót megelőző közgyűlésen ismét az EMKE országos elnökévé választottak, elmondta: idén tizenhárom díj, egy életműdíj és két tiszteletbeli tagságot igazoló oklevél kiosztásáról döntött a vezetőség.
Az életműdíjat Marosi Ildikó irodalomtörténész kapta idén, akinek munkásságát Horváth Andor méltatta. Mint elmondta, Marosi Ildikó évtizedeken át gyűjtötte, rendszerezte a közelmúlt erdélyi magyar irodalmának termékeit, majd az utóbbi 22 évben szinte folyamatosan jelentek meg az irodalomtörténeti munkák az ő gondozásában.
Lapunk vezető szerkesztője, Cseke Péter Tamás Spectator díjban részesült az erdélyi magyarság jövőjét szolgáló publicisztikai tevékenységéért. Kántor Lajos laudációját Kós Katalin, az EMKE szakreferense tolmácsolta. „Cseke Péter Tamás publicisztikáját a kiegyensúlyozottság, körültekintés, higgadtság jellemzi. Elemzései mértéktartóak, meghatározó szempontjai összehangzóak a romániai magyarság érdekeivel, egy reális jövő megépítésével” – írta méltatásában a Korunk szerkesztője.
Kolozsvár talán legismertebb néptáncos házaspárja, Both Zsuzsa és Both József Kacsó András-díjat vett át az erdélyi magyar néptáncművészet minőségi műveléséért és a népművészet értékeinek széles körű megismertetéséért. „Amikor ők ketten táncra összekapaszkodnak, abban nemcsak szépség van, hanem a tánc iránti mélységes tisztelet és alázat is” – mondta a néptáncoktatással, néptánctalálkozók szervezésével foglalkozó Both házaspárról Dáné Tibor Kálmán.
A Bányai János-díjjal kitüntetett Vajda András Sáromberkén élő néprajzkutató rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltáró és múzeumi intézményszervező munkásságáért kapta az elismerést. Winkler Gyula videoüzenetet küldött Brüsszelből, hogy a Kun Kocsárd-díjjal kitüntetett Fülöp Júlia közösségszervezői tevékenységét méltassa. A szászvárosi RMDSZ-elnök a Hunyad megyei szórványmagyar közösség felemeléséért végzett áldozatos munkájával érdemelte ki az EP-képviselő elismerő szavait. Három évtizedes kitartó szervező, irányító, hagyományápoló és kulturális értékmentő munkásságáért vehetett át Nagy István-díjat a sepsiszentgyörgyi Dulányi B. Aladár. Dukász Péter színész-rendező, aki a méltatás szerint „mindig megújulásra törekvő színészetével több mint három évtizede szolgálja a temesvári magyar színjátszást”, Bánffy Miklós-díjban részesült.
Vastapsot kapott a Poór Lili-díjjal kitüntetett Albert Júlia. A kolozsvári színművészt Köllő Katalin, a Szabadság napilap szerkesztője méltatta. „Ő ugyanis tudja, hogy ha játszótársai felé nem fordul teljes lelkével, ha a színpad iránt nem érez lelki alázatot (is), akkor az általa megformált figura sem tud úgy megszületni, hogy aztán a közönség azt érezze: hiteles volt, amit látott” – mondta Köllő Katalin Albert Júliáról, aki gazdag színészi, előadóművészi és tanári munkásságáért kapta a díjat.
Kovács György-díjat vett át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház ígéretes fiatal tehetsége, Bányai Kelemen Barna színművész, Uray Péter rendezőt pedig a mozgásszínház erdélyi meghonosításáért, az M Studio társulatának megalapításáért Tompa Miklós-díjjal tüntették ki. A hagyományt a legkorszerűbb törekvésekkel ötvöző művészi tevékenységéért, egyedi művészi világának megteremtéséért Szolnay Sándor-díjban részesült a marosvásárhelyi képzőművésznő, Köllő Margit. A Hargita Megyei Könyvtár munkatársa, Kosz Orsolya több évtizedes szakmai tevékenységét Monoki István-díjjal jutalmazta az EMKE. A Kolozsváros. Milyen város? műemlék-pedagógiai sorozat szerkesztőbizottsága, élén Zsigmond Ilkával, Kőváry László-díjat érdemelt ki, a kincses város történelmi értékeinek újszerű ismertetéséért, a kolozsvári Bartha Bálint pedig Gróf Mikó Imre-díjban részesült, egyházi és kulturális értékmentő, valamint szociális intézményeket támogató tevékenységéért. Az EMKE tiszteletbeli tagjai közé emelte Hajnal Jenőt, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és Kelemen Péter koncerttechnikust.
Az EMKE-díjként átadott szobrocskák Venczel Árpád szobrászművész, restaurátor Parasztmadonna című alkotásának kisebbített másolatai, a díszes okleveleket pedig Venczel Attila képzőművész készítette.
Tofán Koós Imola. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közélet elképzelhetetlen az EMKE nélkül
Közgyűlés, tisztújítás és díjátadás a közművelődési egyesületnél
Évi közgyűlést, vezetőségválasztást és díjátadást szervezett szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. A köszöntő beszédek után a jelenlévő EMKE-tagok elfogadták Dáné Tibor Kálmán elnök beszámolóját, a pénzügyi és a cenzori jelentést. Dávid Gyula tiszteletbeli elnök bonyolította le rendkívül gyorsan az új elnökség megválasztási eljárását. Kevés kivételtől eltekintve az eddigi EMKE-elnökség tagjainak szavazott bizalmat a közgyűlés. Kora délután kezdődött a már szokásos díjosztási ünnepség, amelynek keretében 13 díjat és díszokleveleket adtak át.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter tanácsosa a tárcavezető üzenetét olvasta fel. A miniszteri beszéd alapgondolata az erdélyi magyar értelmiségnek a közös jövő kialakításában játszott szerepe volt. Hangsúlyozta: az erdélyi magyar közélet mindennapjai elképzelhetetlenek az 1885-ben létesült EMKE nélkül.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár szavait Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja tolmácsolta. – Az EMKE alapítói 127 évvel ezelőtt az anyanyelvi oktatás és a műveltség, a magyar nyelv és öntudat erősítése, közös örökségünk iránti felelősség mellett tettek hitet. Ugyanezt valljuk ma is – hangzott az üzenet. A főkonzul arról is biztosította a jelenlevőket, hogy az EMKE, mint nemzeti jelentőségű intézmény, továbbra is számíthat a magyar kormány támogatására.
Dáné Tibor beszámolt a kulturális autonómia-szigetként működő romániai Magyar Házak Hálózatának (MHH) kiépítéséről, amely 2009-ben kezdődött. A kezdeményezést mind az RMDSZ, mind a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztériuma támogatta. Megtudtuk: Erdélyben az elmúlt években több mint harminc magyar házat hozott létre az EMKE. Példaként említette a Balázsfalva melletti Tűr településen a kö­zeljövőben létesítendő Magyar Házat, amely Kémenes Lóránt plébános lelkiismeretes munkájának köszönhető. A romániai MHH kialakításában 2010 óta szakmai segítséget kapnak a sárospataki művelődési szakemberektől, Csatlósné Komáromi Katalintól és Bordás Istvántól, a Sárospataki Képtár vezetőjétől. Az EMKE-elnök beszámolt arról is, hogy új, a Magyar Házak állapotára vonatkozó felmérést kezdeményeznének. Idén, szeptember végén pedig Kolozsváron rendeznék meg a Magyar Házak második találkozóját.
Dáné Tibor Kálmán beszámolt arról is, hogy EMKE-elnökként meghívták a Magyarországon a közelmúltban létesült Civil Egyeztető Tanács (CET) ülésére, amelynek keretében részt vett a kulturális és honismereti szekció programjának kidolgozásában. Zárszóként Dáné Tibor Kálmán megköszönte a bel- és külföldi támogatóknak az anyagi segítséget, a sajtónak – és ezen belül elsősorban lapunknak, a Szabadságnak – az EMKE-eseményeken való jelenlétet és érdeklődést. Ács Zsolt, az EMKE munkatársa a pénzügyi, míg László Edit a cenzori jelentést olvasta fel, amelyet a közgyűlés el is fogadott.
Egyed Péter egyetemi oktató, filozófus az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és az EMKE közötti harmonikus együttműködésről, Guttman Mihály elnökségi tag a zenei anyanyelv fontosságáról értekezett. Csatlósné Komáromi Katalin, a sárospataki Művelődési Ház igazgatója az EMKÉ-vel közös programok fontosságát ecsetelte. Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási-ház helyzetéről számolt be. Tamási Áron lánytestvérének, Ágnes asszonynak a háza eredetileg az EMKE tulajdonát képezte, ám tavaly átkerült az önkormányzat tulajdonába, így elkezdődhettek a leromlott állagú ingatlan felújítási munkálatai
Dávid Gyula tiszteletbeli elnök az elnökségi választás lebonyolítása előtt kifejtette: még ha a mostani romániai magyar politikai élet „szét is veri a magyarságot”, az új elnökségnek továbbra is a magyarság egységéért, a megmaradásért kell munkálkodnia.
Az EMKE új vezetősége: Dáné Tibor Kálmán (elnök), Kötő József (főtanácsos). Régiós alelnökök: Matekovits Mária (Bánság), Széman Péter (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély). Társadalmi kapcsolatokért felelős alelnök: Szép Gyula. További elnökségi tagok: Guttman Mihály (Kolozsvár), Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti), Házy Bakó Eszter (Brassó), Beder Tibor (Csíkszereda), Ferencz Angéla (Hargita megye), Imreh-Marton István (Kovászna megye).
A választásokat követően Bordás István, a sárospataki képtár vezetője, azaz az EMKE Észak-magyarországi Képviseletének vezetője elmondta: arra törekszik, hogy a magyarországi kulturális élet munkatársai közül minél többen megismerhessék az erdélyi kultúrát. Ezért kidolgozott egy továbbképzési programot, amely a magyar szaktárca által megtörtént akkreditálás után újabb lehetőséget biztosít a fentebbi célkitűzés eléréséhez. A további hozzászólók között volt Dumitriu Anna, aki az Aranyos-vidéki Népfőiskola tevékenységéről számolt be; Kerekes Hajnal, a nagyenyedi dr. Szász Pál Egyesület alelnökeként, illetve a Magyar Közösségi Ház vezetőjeként a Fehér megyei kulturális tevékenységeket ismertette. Ferencz Angéla a Hargita megyei, míg Imreh-Marton István a Kovászna megyei Kulturális Központ és az EMKE közötti lehetséges együttműködésről értekezett, megköszönve, hogy bekerültek az elnökség tagjai közé. Deák Gyula, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke a közeljövőben a pedagógusok számára megszervezendő néptánctanfolyamra, Boldizsár Zeyk Imre, az RMDSZ tordaszentlászlói szervezetének elnöke pedig a június végi Szent László napi énektalálkozóra hívta fel a jelenlevők figyelmét.
Délután 2 órakor kezdődött az EMKE-díjak és díszoklevelek átadása. A 13 szobor Venczel Árpád, a díszoklevelek pedig Venczel Attila alkotása.
Életműdíjat kapott a marosvásárhelyi Marosi Ildikó irodalomtörténész, aki betegsége miatt nem lehetett jelen. Horváth Andor egyetemi oktató szerint Marosi Ildikó érdeme, hogy évtizedeken át gyűjtötte majdani köteteinek anyagát, hogy aztán az 1989-es rendszerváltás után megvalósíthassa álmait, és a „felkutatott kincsek jó gondozójává vált”. Spectator-díjban részesült Cseke Péter Tamás újságíró (Bukarest). Kós Katalin, a Györkös Mányi Albert Emlékház ügyvezetője olvasta fel Kántor Lajos laudációját, amelyben Cseke Péter Tamás publicisztikai tevékenységét kiegyensúlyozottnak, higgadtnak és körültekintőnek nevezte.
Kacsó András-díjat kapott Both Zsuzsa és Both József (Kolozsvár). Dáné Tibor Kálmán méltatásában kiemelte: a Both-házaspár a népi kultúra áthagyományozását jelentős empátiával végzi. Bányai János-díjban részesült Vajda András (Marosvásárhely) néprajzkutató, akit a laudáló Keszeg Vilmos egyetemi oktató elkötelezett, bölcs, megfontolt kutatónak nevezett. Kun Kocsárd-díjat adományoztak Fülöp Júliának (Szászváros). Winkler Gyula európai parlamenti képviselő videóüzenetben laudálta a közösségszervezés aktív résztvevőjét, aki sokat tett a szászvárosi magyarságért. Fülöp Júlia megjegyezte: Kun Kocsárd emléke még mindig elevenen él a szászvárosi magyarok között. Nagy István-díjat kapott Dulányi B. Aladár (Sepsiszentgyörgy). László Attila karnagy laudációjában arra összpontosított, hogy a díjazott három évtizeden át kitartó szervezője, irányítója volt a város művelődési életének.
Bánffy Miklós-díjban részesült Dukász Péter színész (Temesvár), aki egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen az eseményen. Szekernyés János laudációja alapján gazdag színészi pálya bontakozott ki. A díjat Kövesdy István rendező vette át.
Poór Lili-díjat kapott Albert Júlia színművész (Kolozsvár). Laudált Köllő Katalin színikritikus, szerkesztő, aki szerint a sikeres művészi és oktatói pálya mögött lélek, tehetség és kitartás lakozik. Kovács György-díjban részesült Bányai Kelemen Barna (Marosvásárhely). Kövesdy István a fiatal, sokoldalú színész ötéves pályafutását értékelte. Tompa Miklós-díjjal tüntették ki Uray Pétert. (Sepsiszentgyörgy–Budapest). Kötő József színháztörténész laudációját Vincze László, az EMKE munkatársa olvasta fel. Megtudtuk: Uray honosította meg Erdélyben a mozgásszínházat, de ezt megelőzően több művészi ágban (például a zenében) is bizonyított. Szolnay Sándor-díjat kapott Köllő Margit (Marosvásárhely), aki egészségügyi okok miatt nem lehetett jelen. Laudált Németh Júlia műkritikus, aki a művész kitűnő rajzkészségét, színérzékét méltatta. A díjat Wiesler Zsuzsa vette át.
Monoki István-díjat adományoztak Kosz Orsolyának (Csíkszereda). Kopacz Katalin laudációjából lelkiismeretes, megalapozott szakmai tudással rendelkező több évtizedes könyvtárosi tevékenység rajzolódott ki. Kőváry László-díjban részesült Zsigmond Ilka középiskolai tanár és az általa irányított műemlékpedagógiai kiadványsorozat szerkesztőbizottsága. Vincze Zoltán nyugalmazott tanár laudációjában azt értékelte, hogy a fentebbi kiadványok épp a serdülő korosztály számára íródtak, akiktől „a Guttenberg-galaxis egyre jobban távolodik”. Gróf Mikó Imre-díjat adományoztak Bartha Bálint (Kolozsvár) vállalkozónak. Székely Tibor laudációjában a díjazott szerénységét és nagylelkűségét emelte ki.
Tiszteletbeli taggá nevezték ki Hajnal Jenőt, a vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatóját és a kolozsvári származású, ám évek óta Németországban élő Kelemen Péter koncerttechnikust.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – A székelység története: – sikertörténet
Egyed Ákos akadémikus legújabb kötete, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (Pallas-Akadémia Csíkszereda, 2006) Székelyföldön sikerkönyv, a hatodik szerzői estre Sepsiszentgyörgyön már az ezres példányszámon felüli újranyomott kötetek kerültek, s a találkozó résztvevői közül többen több példányt is dedikáltattak a szerzővel. A könyv sikerének több összetevője van, mindenek előtt Egyed Ákos személyi hitele, az erdélyi történetírók, a találkozón név szerint is említett Benkő József, Szádeczky Lajos, Orbán Balázs nyomdokain járó írói-emberi következetessége, a szülőföldszolgálat általuk felállított mércéjének tisztelete. A siker forrása az is, hogy az ugyancsak a Pallas-Akadémia gondozásában 1998-ban megjelent két kötetes Erdély 1848-1849 megjelenése után hamarosan közkedvelt, népszerű olvasmánnyá vált, eredményesen tudta összehangolni a tudományos kutatás adatait és tényeit a tudománynépszerűsítéssel. Szóval a „jót, s jól, ebben áll a nagy titok” helyzetével és állapotával van dolgunk, Egyed Ákos oly módon „szánt és vet”, hogy nem kell másra hagynia, könyveivel, tudományos közéleti szerepvállalásaival maga is meghozhatja az áldozatot.
A jeles szerző miért is nevezi szinte kihívásként sikertörténetnek a székelység történetét? A válasz olyan egyszerű, mint amilyen kézenfekvő: a székelység, „annyi balszerencse közt, és oly sok viszály után” mindmáig megmaradt és együtt maradt ősi szállásterületén, a Kárpátok dél-keleti sávjában. A történelmi Erdély magyarsága Székelyföld kivételével elfogyott, sziget- vagy szórványmagyarsággá vált, kisebbségbe szorult.
Egyed Ákos hatalmas történeti tényanyag birtokában gondolja újra, hogy a székelység megmaradásnak mi a titka és mi a nyitja. Könyvét négy fejezetre tagolja. Legelőbb A székelyek a magyar királyságban, ezt követően Az erdélyi fejedelemség korával ismerkedhetünk meg, harmadik históriai stáció A székelyek a Habsburg birodalomban, majd, zárófejezetként A székelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában győz meg arról, hogy a székely megmaradás nagy titka az autonómia, az önkormányzatiság, a székely szabadságjogok bármi áron, vérrel, az élet árán is megvédendő következetessége. Miután ezt a tanulságot a könyvből összecsomóztuk, fogalmazzuk meg, hogy a könyv általános sikerének az alapja, az, hogy az olvasó számára egyértelművé teszi: azért alakulhatott így a különböző történelmi korszakokban a székelység sorsa, mert képes volt évszázadok hosszán át arra, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz alkalmazkodjon, de szabadságát, közösségi jogait és ennek gyakorlását képes volt fegyverrel, diplomáciával és tollal is megvédeni.
Ez történik a magyar királyság idején a 16. századig, az erdélyi fejedelemség létrejöttéig.
Egyed Ákos a székelység magyar királyságbéli sorsának taglalását megelőzően, bevezető helyett a népcsoport sokat vitatott eredetéről is szól. Ebben a bozótosban az egymásnak feszülő elméletek és ellentétek miatt nehéz ösvényt vágni. A szerző négy székely eredetet firtató históriai áramlatot vázol fel. A sort Anonymusszal nyitja, s amúgy „magyar módra” a Névtelen Jegyzőt nem oktatja ki, „nem leplezi le”, hanem megállapítja, hogy P. Dictus Magister és az őt követők nyomán az egész magyar középkorban szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak a maradványai. A Névtelen Jegyző szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz s egyik vezérükkel indultak Erdély felé.
A 13. század jeles krónikaírója, Kézai Simon is azt írja, hogy a székelyek a hunok maradványai, „s mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt.”
A hun származást vallja a későbbiek során a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs, de ezt fogalmazza meg sok jeles erdélyi történetíró is – Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kőváry László is.
Egyed Ákos könyvében nyomatékosítja, hogy a székelység többsége ma sem mond le a hun származás hagyományáról, s azt vallja, hogy ez a népcsoport már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében volt.
Ehhez az elmélethez és meggyőződéshez kiegészítésként annyit fűzhetünk hozzá, hogy a mai török népek körében mélyen meggyökerezve él a magyarok, s ezen belül a székelyek hun származása, s Attilát a magyarok és az ótörök népek közös őseként tisztelik. A hun-török rokonság lehetőségét Hóman Bálint sem vetette el.
A történészek jelentős csoportja a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyeket, a harmadik elmélet szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Egyed Ákos kiemelten foglalkozik László Gyula „kettős-honfoglalás” elméletével, majd a maga véleményével zárja az eredetet taglaló fejezetet: „E könyv szerzője olyan „csatlakozott” népet lát a székelységben, amely a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar anyanyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedhetett a Kárpát-medencébe, így a csatlakozás már itt történhetett. (kettős honfoglalás). Tény azonban, hogy a székelység, amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt s magyarságát sohasem tagadta meg.”
A székelység rövid történetének leginkább újragondolt időszaka a népcsoportnak a magyar királyság keretében elfoglalt helye és szerepe, székely identitásának megőrzése, az az időszak, amikor a szállásterületből haza lesz.
A szerző kiemelten foglalkozik az első nagy megpróbáltatással, a tatárjárás és a székelyek viszonyával. Megállapítja, hogy miután megtelepedtek a székelyföldi szállásterületet felosztották a nemzetségek (hadcsoportok) között, tehát már akkor kezdik kialakítani területi-közigazgatási szervezeteiket, a székely székeket. Ezekhez igazították az egyházi és a hadrendszert, a székelység minden tisztséget az önmaga soraiból választott személyekkel töltetett be, kivéve a székely ispánt, akit a király nevezett ki.
A letelepedés első tűzpróbája az 1241-es mongol betörés, a mohi csata utáni kárpát-medencei állapot, amikor is a tatár pusztítások következtében az egész terület siralomvölggyé vált, kivéve terra Siculorum-ot, amelyet, a feltételezések szerint nem ért akkora pusztítás, mint az ország többi részét. Ennek közvetett bizonyítékai vannak: mindjárt a tatárjárást követően a székely csapatok hadjáratokban vesznek részt, V. István király hadi érdemeikért a Kézdi székelyeknek adományozza a mongolok pusztítása miatt lakatlanná vált Aranyos földjét, ahol rövid idő alatt 18 falut alapítottak, s létrehozták a hetedik székely széket.
Székelyföld autonómiájának megalapozása a székely önigazgatás intézményeinek, a székely nemzetgyűlésnek, a székeknek és a falvaknak a rendszerbe szervezése volt, az a folyamat, amelynek eredményeképpen a szállásterületből mintegy évszázadnyi idő alatt létrejött terra Siculorum, Székelyföld, azaz a székely haza. A székelyek a magyar királyság keretében bekerültek az országos társadalmi erők körébe, helyük volt az országgyűlésben. A királyi vármegyéktől elütően minden székely széknek saját hada volt, létrehozták az általános közgyűlés, a nemzetgyűlés intézményét, a székeknek is joguk volt közgyűlések meghirdetésére. Érdekes és izgalmas dolog, hogy az ispán által összehívott nemzetgyűlésnek nem volt állandó székhelye, mai fogalmakat visszavetítve „vándorgyűléseket” is tartottak, s a székelyföldi köztudatban a települések közötti versengésben-vetélkedőkben még ma is sorolják, hogy az adott faluban hány „országgyűlést” tartottak.
A székely településrendszer, a faluhálózat kialakítása, a városok megjelenése, ezek hierarchiába sorolása és megnevezése erős magyar identitásról tanúskodik. Ennek bizonyítására Egyed Ákos Bogáts Dénes nyomán a szállás, falu, község, vár, város szavainkat a legrégibb magyar megnevezések között emlegeti, s ezekhez társítja a települések részneveit, a ház, lak, temető, sír, szer, szeg (falurész), táj, út, határ, dűlő, nyomás szavainkat.
A falurendszer kialakításával a székelység végleg hazát teremtett a maga szállásterületén. Ezt, jellemző módon saját szavaiba öltöztette, önigazgatási szervezettségével, intézményeivel és fegyverrel is védelmezte minden elidegenítési és rombolási szándéktól. A szülőföldhöz ragaszkodás, a szülőföldszeretet ebben a rendszerszerűen megszervezett és működtetett hagyományban gyökerezik.
Szövegemből kiszólva mondom, hogy ez a nyitja annak, hogy amikor a falurombolás, a nyelvi tiltások időszaka ránk rontott, a székelység akár ösztönösen, akár tudatosan úgy védte, védelmezte saját szavait, mint valaha az országhatárt vagy a várait, Kányádival szólva ezekben az ínséges időkben hozzálátott, hogy „begyűjtse az anyanyelvi szókat”. Abban az időszakban, amikor a településneveket – szülőfalunk nevét – nem lehetett magyarul leírni, az újságírók, de mások is kultuszt teremtettek, hogy a jelentéssel bíró gyönyörű tájnevek tömkelegét írásaikba, a közbeszédbe építsék, s ily módon egy tiltott szó mellé testőrként őrző-védő szolgálatot teljesítve tucatnyi szemléletes kifejezést állították.
Számunkra ezért furcsa, hogy a legalattomosabb és eredményesebb falurombolást a szülőföld öleléséből rég kiszakadt csoportosulások a Kárpát-medence sok helyén mondhatni zokszó nélkül vihetik végbe.
Témánkhoz visszatérve Székelyföld katonai szervezettsége, katonai rendje, önkormányzati intézményei, önálló jogrendje, az öröklött szabadságjogok olyan védettséget biztosítottak számára, amely a fennmaradását, s a hatalmas vérveszteségek, az elvándorlás kényszerítő körülményei ellenére a föld megtartó erejét növelték. S amikor az öröklött szabadságjogok, az autonómia veszélybe került, képesek voltak saját elöljáróik, akár a király, később az erdélyi fejedelmek ellen fordulni. Fegyverrel is. De a pártütők ellen is maguk szabtak törvényt. Egyed Ákos „rövid története” alapjában és mélyen áthallásos mű, az erdélyi, illetve a székelyföldi autonómia törekvéseknek olyan históriai megalapozása és támasza, amelynek széleskörű ismertsége nem csak a székelység számára lenne hasznos. Lefegyverző és megszégyenítő fegyver azok számára, akik közönnyel viseltetnek a magyar megmaradás ügye iránt, mert ezt, sok esetben az anyaországnak vélt térség közepén is veszély fenyegeti.
A könyvnek, ajánlott olvasmányként ott kellene lennie minden magyar család könyvespolcán, s akkor nem indítanának szégyenletes csatározásokat a nemzeti szimbólumok, zászlók, jelvények, turulmadarak, kerecsensólymok, (magyar és székely) himnuszok ellen, és, főleg, nem „románoznák” le, hogy a finomabbik kifejezést használjam, az erdélyi jövő-menőket a Kárpát-medencében, akik kevésbé sem jött-mentek.
A székelyek rövid történetét bemutató népes és nagy sikerű szerzői esteken az is eszünkbe jutott, hogy miként lehetne ezt a könyvet vagy ennek egyik még rövidebbre fogott változatát más nyelveken is hódító útjára indítani, s a közönyös és közömbös Európában szellemi szálláshelyet keresni annak históriai ténynek, hogy a Terra Siculorum az európai autonómiák történetében is előkelő és, főleg, tanulságos helyet érdemel, és autonómiát teremtő igyekezetünkben nem feltétlen és nem minden áron kell csak idegen mintákba fogózkodnunk.
Egyed Ákos új könyvét olvasva, és ezt, különösen most, március idusa táján a kétkötetes Erdély 1848 – 1849 mellé illesztve, a magyar megmaradás két sikerkönyvét lapozva érzékelheti az érdeklődő, hogy jó magyar embernek lenni, s ezekből a munkákból meríthet erőt és bátorságot, hogy közösségi ünnepeit, „ország- és nemzetgyűléseit”, zászlóit és szavait lobogtatva korlátozás nélkül ünnepelhesse.
A székelység „másságát” és „azonosságát” a magyar és a székely himnusz együttes éneklése érzékelteti. Ez olyan kettős identitás kifejezése, amely az 1848 március 15-i Kiáltvány 12. pontját, az „Unio” szellemiségét a határok fölé emeli. És eközben, minden hatalmi eljárás, betartás, magyar pártütés ellenére a székely székekben hasasodnak a dossziék a Székelyföld autonómiájáért rovatokba gyűjtött aláírásokkal.
2oo7. március 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

Beszámoló a pusztinai magyar oktatási programról - 2011-12-es tanév
Pusztina egy székelyes moldvai csángómagyar település. Az 1764-es madéfalvi veszedelem után alapították őseink. Több más moldvai csángómagyar településhez hasonlóan az 1950-es években Pusztinán is magyar iskola működött. Ezt rendeletre alapították és rendeletre törölték el néhány év után. Utána tilos volt a magyar nyelv tanítását kérni vagy arról beszélni. Az 1989-es fordulat után leginkább nyári foglalkozásokként tanulhatták a település gyermkei a magyar nyelvet, magánházak udvarain. 2000 őszétől indult a most is zajló egységes tanévközi csángómagyar oktatási program. Pusztina település volt ennek az egyik elindítója. Az elején még leginkább hétvégén voltak a foglalkozások. A tanítás helye a családi házunkban volt. Egy hónap alatt 77-re emelkedett a jelentkezett gyermekek száma és nem volt helyünk ekkora létszám befogadására. A gyermekek szüleinek aláírásával kértünk egy termet az iskolában, de nem adták meg. Így két évig továbbra is a házunkban zajlott a tanulás. A foglalkozásokhoz csatlakozott Nyisztor Ilona, aki népénekeket és néptáncot tanított. 2002-ben a Bákó Megyei Tanfelügyelőséggel arra a kompromisszumra jutottunk, hogy a szülők közjegyző előtt hitelesített kérvényeivel elindulhatnak az állami iskolai magyarórák. Az első iskolai csoportban 34 általános iskolai diák volt. Ebben az évben ilyen magyarórák indultak még Klézsén, ahol 17 diákot írattak be a szülők. Attól az évtől kezdve bővült az iskolai magyarórák száma és további településeken is elindultak ezek. Bővült az iskolán kívüli magyar nyelvfoglalkozásokat szervező települések száma is. Közben épültek a foglalkozásoknak helyet adó közösségi házak, így Pusztinán is. Elindult a keresztszülős támogatási rendszer, amely a program támogatási egyik alapját adja és a pályázati támogatást kiegészíti.
A 2011-12-es tanévben Pusztinán 52 tanuló járt az állami iskolai heti 3 magyarórára. Az iskola többi 58 diákja és a 36 óvodás tanuló iskolán kívüli foglalkozásokon tanulta a magyar nyelvet a Pusztinai Magyar Háznál. A 2011-12-es tanévre 12 új kérvény volt a szülők részéről a magyarórákra. Tavaly befejezte a VIII-ik osztályt 5 magyarórás tanulónk, közülük az egyik tanulónk a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanul tovább, rajz szakon. 7 magyarórás diákunk más iskolákhoz távozott, 2 tanuló szülei visszavonták a kérvényüket, mert nem akarták, hogy a gyerekük korábban keljen reggel a magyarórák miatt, mint a többi tanuló. Sajnos az iskola tanulói összlétszáma nagyon visszaesett az utóbbi években (kevesebb gyerek születik, a szülők magukkal viszik külföldre, stb.). Így, összesen 92 tanulója volt a 2011-12-es tanévben a tavalyi 110 helyett a Pusztinai Általános Iskolának, akik mind egy időben kezdték a tanulást, reggel. Az első-harmadik és hatodik-nyolcadik osztályok összevontan (szimultán osztályokként) működtek. A gyermekek nyelvállapota Pusztinán is rohamosan romlik. Évről évre érezhető a még magyarul beszélő gyermekek korhatárának emelkedése. Jelenleg a szakadás az V. osztályosoknál van, tavaly a IV. osztályosoknál volt és ez így folytatódik. Közülük egy részének könnyű magyarul beszélni, látszik, hogy otthon is gyakorolják ezt, más részének szinte idegennyelvként szól a magyar nyelv a szájából. A nagy többségük úgy nőtt fel, hogy a szüleik csak román nyelven szóltak hozzájuk. Ezt a szülők azzal magyarázzák, hogy a gyermek javát tartják szem előtt azzal, hogy felnőve jobban boldogul az iskolában, melynek tanítási nyelve a román és jobban értik az egyház nyelvét, amely Moldvában még mindig kizárólagosan román. Velük és a náluk kisebbekkel, ahol szintén nagyon gyenge a nyelv állapota, sokat kell gyakorolni a helyes kiejtést, a hangok megfelelő hosszúságát, a hangsúlyt és a beszéd dallamát. Ez olyan szintig megy, hogy az óvodásoknál szinte szavanként kell megtanítani a magyar beszédet. Szerencsére nagy az akaratuk és érződik a szülők biztatása, lelkesítése. Továbbá az is szerencsés, hogy a mai gyermekek sokkal bátrabban szólalnak meg, kérdeznek, mint régebben. Így, ha az elején még hibáson is ejtik a szavakat, de bátran gyakorolják és javítják és napról napra érződik a félzárkózásuk a még csángómagyarul beszélő gyermekekhez. Van olyan óvodás lányunk, aki tavaly még csak olaszul értett, beszélt, és most már lehet vele kommunikálni, sőt alapdolgokban tud felelni is. Ő volt az egyik leglelkesebb kis tanulónk az iskolán kívüli foglalkozásokon. Jó lenne, ha a program magyartanárjai a lehető legtöbb ideig maradhatnának a településen tanítóként. Itt folyamatosan kell építeni a tanulók nyelvtudását úgy, hogy az adott oktató nagyon jól ismeri, hogy mire épít, milyen szintű, és miből áll a tanított diákok nyelvtudása. A meglévő tudásukra kell építeni és azt kell elsősorban megerősíteni. Ugyanakkor a tanított anyagot is jól meg kell választani: lehetőleg olyan dolgokra összpontosítani, amiket a többi iskolai órákon nem kap meg és amire alapozva a nyolcadik osztály befejezése után fel tudja venni a versenyt az osztálytársaival és meg tudja állni a helyét abban a magyar nyelvű középiskolában, ahova jelentkezik.
A 2011-2012-es tanévben az iskolai magyarórákra összesen 50 tanuló járt. A többi iskolai és óvodás tanuló hozzájuk csatlakozott iskolán kívül a Pusztinai Magyar Háznál tartott foglalkozásokon. Ettől a tanévtől kezdve a Pusztinai Általános Iskolában kaptunk egy külön termet a magyarórákra. Ebben a teremben megvolt a szükséges számú asztal és szék, a többiről nekünk kellett gondoskodni. Szondy István és felesége keresztszülőktől szépen varrott asztalterítőket kaptunk az iskolai padjainkra. Ezúton is köszönjük szépen támogatásukat. A terem felszerelését elnapoltuk, mivel az iskola vezetősége arról értesített, hogy a jövő tanévben abban a teremben tervezik az előkészítő osztály elindítását.
Az iskolai magyarórákra járó tanulók négy csoportban tanultak, korosztályonként. Négy tanév kihagyása után, tavalytól újra én tartom az iskolai magyarórákat Pusztinán. Az első iskolai magyarórás éveim után nagy öröm újra tanárként dolgozni abban az iskolában, amelyben én is végeztem a nyolc általános osztályt. Az iskola tanárai közül sokan a volt tanáraim vagy olyan fiatalok, akikkel együtt tanultunk a szülőfalunk iskolájában. A legkisebb iskolai magyarórás csoportban egy elsős és 9 másodikos diákom van. Csak egy elsős tanulóm maradt, mert a többi kisgyerek még maradt egy évet az óvodában, pedig a szülők a tanév előtt iskolába szándékoztak adni őket és megírták a kérvényüket a magyarórához. Az egyetlen elsős diákomnak nem voltak tanulási gondjai. Otthon is beszélnek magyarul a szülők és jó szókinccsel rendelkezik, az órán tanult új szavakat is hamar megjegyezte. A csoporthoz csatlakozott tanév közben egy olyan másodikos kisfiú, aki számara a szülei megírták a következő tanévre a kérvényt. Jegyeket nem kaphatott, de rendszeres óralátogatása segítette őt a csoporttársaihoz való felzárkózásbán. A második csoportban 5 harmadikos és 7 negyedikes tanulóm volt. A nyelvtudásuk nagyjából azonos szinten állt. Jól lehetett velük dolgozni. A harmadik csoportban tanult 11 ötödikes és 6 hetedikes diák. Az csoportot azért alakítottam így, mert a hetedikesek nyelvtudása jó, míg az ötödikeseknél soknak helyes kiejtési gondja volt és egymástól hallva a beszédet tanulnak a legkönnyebben. Tanév végére érezhetőek is voltak az eredmények. A negyedik csoport tanulói a 7 hatodikos és a 4 nyolcadikos voltak. Ez a két osztály összevontan tanul az iskolában, megtanultak együtt dolgozni és egymást segítik a tanulásban való jó boldogulásban. Az alsósoknak délután voltak az óráik, akkor amikor a tanítónőjük befejezte velük az óráit, a felsősöknek a leginkább reggel 7 órától, illetve a harmadik csoportnak a harmadik órája pénteken déltől volt. Az iskola optimális körülményeket biztosított a tanulásra. Még a reggel 7-től kezdődő óráinkon is megfelelően fűtve és világítva volt a tantermünk. Az iskola vezetése és tanárai már nem akadályozzák a gyermekeket az anyanyelvük tanulásában, inkább sokszor biztatták őket erre. Az iskolai magyarórák tanulóival a tanítás során igyekeztünk dolgozni minden olyan didaktikai segédeszközzel, amelyre szükségünk volt a tananyag minél szemléletesebbé tételében és a jobb megértés érdekében. Többek között használtunk feladatlapokat, szemléltető anyagokat, számítógépet, laptopot, fehér és színes krétát. a feladatlapok mellett a következő tankönyveket használtuk a jelen tanévben, melyeket az eddigi évek tapasztalatai alapján választottam és szereztem be minden csoport tudásszintjéhez igazítva:
I.-II. osztály: Lovász Andrea, Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv, Studium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006 Herold Gyuláné: Betűvető – első osztályosoknak. Munkafüzet az olvasás, írás, szövegértés fejlesztéséhez, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Megtanultuk a betűk írását, különös tekintettel a romántól eltérőekre, a betűkhöz tartozó szavakat is megtanultuk, a betűk helyesírását és helyes használatát, a betűkhöz tartozó mondókákat gyakoroltuk és megoldottuk az ezekkel kapcsolatos feladatokat. A tankönyv nagyon jól használható volt és örömmel használták a tanulók. Nagy öröm volt számukra minden új betű felfedezése, elsajátítása. III.-IV. osztály: Sántha Csilla, Harmath Zita: Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára, Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 2000. Feldolgoztuk többek között a Szeresd a könyvet!, A könyv, Fecskeiskola című olvasmányokat. Olvastuk és értelmeztük a Hideget is, meleget is és Az okos leány című meséket. Feldolgoztuk a Mátyás király lustái népmondát. A következő verseket tanultuk meg: Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap, Csanádi Imre: Karácsony fája, Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél, Benedek Elek: Megjöttek a fecskék (részlet), Román népballada: Csak tiszta forrásból (Gyűjtötte, fordította Bartók Béla) A nyelvtani részből többek között átvettük a betűket-hangokat, ezek használatát és helyesírását, az ellentétes és rokon értelmű szavakat és a szavak szerkezetét és fajtáját. A tankönyv szövegei a koruknak megfelelő és jó volt, érdekes és hasznos feladatokat tartalmazott. V.-VII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 4. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006. Ebből átvettük a Bajor Andor: Betűvetés, Tréfás népmese, A kakas, a kutya és a róka, Szántai János: A farkas és a ház, Lévay Erzsébet: Karácsony ajándéka, D. Major Klára: Az alvó óriás, Legközelebbi szomszédunk a hold, Zelk Zoltán: Egy asztal élete olvasmányokat, Lászlóffy Aladár: Olvasás és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A negyedik tankönyvet kapták az idén a harmadikos helyett, mert sajnos csak ebből tudtam beszerezni a létszámuknak megfelelő példányszámot. A félévi dolgozatokat december 13-án, illetve május 31-én írtuk meg. VI.-VIII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 3. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005. Feldolgoztuk a Bajor Andor: Szeptemberi napfény, A három jó barát, Linda Jennings: A madarak karácsonya, Kis Bitay Éva: Alszik a természet, Krecsmáry László: Hát nem érdekes? és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A félévi dolgozatokat december 12-én és május 30-án írtuk meg.

Látható, hogy az általános iskola ábécéskönyvétől a negyedik osztályosok tankönyvéig az, amivel dolgozni tudunk. A heti három óra ennyi anyag feldolgozására biztosít lehetőséget. Természetesen mindez annak függvényében van, hogy a tanulók nagyon sokszor a nyelvet nem beszélik az általunk szervezett magyar nyelvi foglalkozásokon kívül. Továbbá az is meghatározó tényező, hogy a szülők a gyermekeket attól a tanévtől íratják az iskolai magyarórára, amikor erre elhatározzák magukat. A tanügyi törvény és kiegészítései úgy rendelkeznek, hogy a beiratkozásuktól kezdve az általános iskolás évek végig kell járniuk ezekre a magyarórákra. Azonban mégis van egy-két olyan szülő, amely visszavonja a kérvényét megóvva a gyermeket a magyarórákra járás plusz feladatától vagy a reggeli egy órával korábban történő felkeléstől. Az iskolán kívüli órák hétköznap voltak déltől. Az óvodások naponta jártak, az állami óvodai programjuk után együtt indultak a Magyar Házba. Az iskolán kívüli foglalkozásokban idéntől Rosu Anna pusztinai tanítónő segít. A téli ünnepek alatt sikerült az emeleti tantermet leválasztani, ezáltal a Magyar Házban zajló programok nem zavarják a nyelvi foglalkozásokat, és fordítva. Ugyanakkor a kicsiknek kevesebb lehetőséget biztosít, hogy a foglalkozások alatt elkalandozzon a figyelmük a házban zajló más foglalkozások miatt. Az iskolán kívüli foglalkozások első és legfontosabb célja az iskolai magyarórákra járó gyermekek tudásának elmélyítése, illetve a még az iskolai magyarórákra be nem iratkozott tanulók félzárkóztatása. Ebből kifolyólag az iskolán kívüli órák követik az iskolai tananyagot, azt elmélyítik, rendszerezik, gyakoroltatják, illetve kiegészítik. Az iskolán kívül járó gyermekekkel minden olyan didaktikai segédeszközt használtunk, amivel rendelkeztünk vagy amit be tudtunk szerezni. Ilyenek a tábla, színes papir, nyomtatott vagy fénymásolt feladatlapok, gyurma, gyöngy, festék, stb. A feladatlapok mellett a következő munkatankönyveket használtuk az iskolán kívüli foglalkozásokon:
Óvodások és elsősök: Földvári Erika: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Gyakoroltuk a vonalvezetést, az írószer tartását és a betűk helyesírását. Cél volt, hogy a kicsik megszokják az írást, az írószer helyes fogását, tartását és megszeressék az írás gyakorlását. Továbbá fontosnak tartottuk, hogy ismerkedjenek a betűk formálásával, hangzásával. II. osztályosok: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. főleg második része (betűk). Kiegészítettük az iskolában tanultakat és azokat gyakoroltuk. III.-IV. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Kisbetűs írásfüzet, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2007. Elsősorban a feladatokra helyeztük a hangsúlyt, a szókincsük bővítésére, a beszédre és szépírásra figyeltünk. V.-VIII. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Olvasókönyv, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2008. Az olvasmányok mellett a nyelvtani fogalmak és szabályok gyakorlása volt a cél.
A pusztinai gyermekek keresztszüleivel a kapcsolattartást sikerült rendszeressé tenni. A gyermekek leveleznek, rendszeresen küldenek rajzokat, beszélnek, találkoznak velük. Ez a tanároktól folyamatos plusz munkát követel, de kiemelten fontosnak tartjuk. A tanulók levelei adott ünnephez vagy alkalomhoz igazítottak. A rajzaik is ezt követik, ezek szerepe a leírtak kiegészítése, vizuális bemutatása, illetve a gyermek belső világának kivetítése. A levélírás, azok együtt történő kijavítása is a gyermekek nyelvtanulását, gyakorlását szolgálja elsősorban. Emellett a keresztszülők nagyjából kéthetente információkat kapnak az aktuális programjainkról. Újra jelentkezett a településünk „falugazdája”, Muhi András úr is, aki továbbra is vállalta a munkánk segítését, koordinálását. Ugyanakkor elkezdtük a tanulóink fényképes adatbázisának a kiépítését a Magyar Ház tulajdonában lévő fényképezőgéppel. Az elmúlt tanév alatt a gyerekek közel feléről sikerült elkészíteni bemutatkozó képét. Ennek célja, hogy a keresztszülő aktuális képet kapjon a keresztgyerekéről, illetve, hogy egy naptárt, tablót, stb. készítsünk a tanulóinkról.
Az óvodás kisgyerekek naponta vettek részt a magyar nyelvi foglalkozásainkon. Őket minden hétköznap az állami óvodai óráik után vártuk a Magyar Házban a korosztályuk számára szabott játékos feladatokkal, rajzzal, színezéssel, origami és további kézműves foglalkozásokkal. Mivel a nagy részük nem beszél magyarul, ezért az elsődleges szempont a magyar nyelven való minél több kommunikáció, játék és az alapvető dolgok megnevezésének megtanítása, illetve a köszönés, a bemutatkozás, a számolás egytől tízig, a színek felismerése volt. Az első-másodikos diákok ebben a tanévben még a magyar ábécé megtanulásával, az írás-olvasás alapvető szabályainak elsajátításán dolgoztak. Egy nagyon lelkes és szorgalmas csoportról van szó, akikkel nagyon könnyen, jól lehetett dolgozni. Nagyon szeretnek olvasni, írni és sokat tanulnak, ugyanakkor rendszeresen is jártak a foglalkozásokra. A III.-IV. osztályos tanulókkal elsősorban a helyesírásra és olvasásra helyeztük a hangsúlyt. Ezenkívül megtanulták még a Sarkady Sándor: Jön a tél, Weöres Sándor: Olvadás, Itt a fejem... (magyar népköltés), Petőfi Sándor: Fekete kenyér, Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske című verseket. A felső tagozatosoknak az iskolában is több órájuk volt, mint az alsósoknak, ezért az iskolai magyarórákra jól és rendszeresen felkészültek, de kevesebben jártak és rendszertelenebbül az iskolán kívüli foglalkozásokra. Velük a játékos, rajzos feladatok mellett nyelvtani és olvasási feladatokon dolgozunk. Továbbá megtanultuk a Petőfi Sándor: Füstbement terv, Matekovics Éva: Lefagy a kezem!, Gazdag Erzsi: Mesebolt, Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Juhász Magda: A hóember király, Petőfi Sándor: Fa leszek, ha..., József Attila: Mama, Lakatos Demeter: Szép a falum, József Attila: Kedves Jocó, Petőfi Sándor: Itt van az ősz című verseket. A továbbtanulók rendszeresen jártak felkészítőre. Ők a nyolcadik osztály befejezése után magyar középiskolában szándékoznak továbbtanulni. A tanévév elején erre a heti egy (szükség esetén több) alkalommal két órában tartott felkészítőre három nyolcadikos tanuló járt. Nyolc tanuló járt rendszeresen ezekre az órákra. A nyolcadikosokhoz hetedikes vagy annál kisebbek is csatlakoztak, akik már most magyar középiskolába készülnek. Ezeken az órákon elsősorban helyesírással, olvasással foglalkoztunk. Átvettük, rendszereztük és elmélyítettük a nyelvtani témaköröket, a helyesírási szabályokat és nem utolsó sorban mindent átbeszéltünk, amit a továbbtanulóknak tudniuk kell, ahhoz, hogy az adott középiskolában becsületesen megállják a helyüket és fel tudják venni a versenyt az osztálytársaikkal. Ezeknek a gyermekeknek a szülei is támogatják őket abban, hogy kitartóak legyenek a magyar továbbtanulás mellett. Ugyanakkor rendszeresen érdeklődnek a gyermekeik haladásáról a magyar nyelv minél jobb élsajátításában. Tisztában vannak azzal is, hogy az iskolai órákon is jól meg kell állniuk a helyüket és jó eredményekkel kell végezzék az általános iskolát, hogy több esélyük legyen abban a középiskolában továbbtanulni, ahol szeretnének. A tanulók szüleinek félévente szülőértekezletet szerveztünk az állami iskolában, ahol tájékoztattuk őket az aktuális ügyekről és megbeszéltük a további teendőket. A szülőértekezlet az adott félév végén van. Az első félév szülőértekezlete december 16-án volt, a második félévé július 15-én. Erre a szülők a gyerekeiken keresztül meghívót kaptak. A szervezett szülőértekezleteinkre minden alkalommal szinte az összes érintett szülő eljött. A gyerekek szülei közül sokan hetente ének és táncpróbákra jártak a Magyar Házba, hogy az őseink gazdag néphagyományát ne felejtsük el és a gyerekeiknek is tovább tudják adni. Ilyenkor a gyermekeiket is elhozták és hangulatos együttlétben dolgoznak, ezáltal kicsit felelevenítve az őseink guzsalyos szokásait. A táncos foglalkozásokat Rosu Anna tanítónéni szervezte. Az első félévtől kezdve igyekeztünk külön is kiemelni a legjobb tanulóinkat és megjutalmazni őket. Az óvodások közül Mátyás Melinda, az alsós tanulóknál László Albert-Dominik és a nagyobbaknál Keszáp Johanna voltak a tanév legszorgalmasabb tanulói. Ők a leginkább a tanulásukkal, szorgalmukkal emelkedtek ki és a magaviseletükkel, de mellettük további közel harminc tanulót jutalmaztunk a tanév során tanúsított szorgalmukért.
A továbbiakban röviden néhány gyermekprogramunk, melynek részesei voltunk az elmúlt tanévben (és amelyekről a honlapunkon is beszámoltunk): Október 8-án, szombaton 55 csíkszeredai általános iskolás és líceumi tanuló gyermek látogatott Pusztinára. Őket Ft. Szecsete Zoltán csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia káplánja, György Imre gyakorlati éves kispap és Ft. László Rezső hargitafürdői plébános kísérte. Nyáron közösen táborozunk a csíkszeredai plébánia szervezésében. November 12-én, szombaton 13 órai kezdettel a II. „Lackó Katalin” Népdalversenyt tartottunk a Pusztinai Magyar Házban. A versenyzők a pusztinai általános iskola tanulói, iskolai és iskolán kívüli magyar anyanyelvi órákra járó gyerekek voltak, ők mérték össze népdaléneklési tudásukat. A kicsiknél Száros Mária-Stefánia, a nagyoknál Készáp Johanna érte el az első helyezést. A Pusztinai Magyar Házban december 4-én szavalóversenyt rendeztünk, melyen 11 alsó, és 17 felső tagozatos pusztinai tanuló vett részt. Minden jelentkező három verssel készült, melyek közül az egyik kötelező volt, a másik kettőt szabadon választva tanulták meg a diákok. Az alsósoknál Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap volt a kötelező vers, a felsősöknél Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le. A felsősök versválasztása Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőre esett a költő születésének századik évfordulója alkalmából. A kicsiknél László Albert-Dominik, a nagyoknál Sztán Mihály lett az első helyezett. December 19-én a Magyar Ház vendége volt Böjte Csaba és az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai. Karácsony szeretet-üzenete mellett együtt érkeztek a karácsonyi ajándékokkal, amit egyaránt örömmel fogadtak a megjelent gyerekek, szülők, nagyszülők. Karácsonyi ünnepség. A program karácsonyi dalokkal indult, amit a nálunk szokás felajánlások követtek. Utána megérkezett a Télapó. Idén is a ház kéményén ereszkedett le és idén sem jött ajándékok nélkül. Türelmesen kikérdezte a gyermekeket az ebben a félévben tanultakról, majd megajándékozta őket. A gyermekek énekeltek, szavaltak vagy mondókát, mesét mondtak neki. A Télapó rendkívül elégedett volt és megígérte, hogyha ilyen ügyesen haladnak, akkor a jövő karácsonykor sem felejti el őket. Nőnap. Március 8-án a pusztinai gyerekek műsort tartottak az anyukáiknak. Minden gyerek mondott verset, a kiscsoportosok mondókákat mondtak és a nagyobbak énekeltek. A műsor végen minden anyuka kapott a gyerekétől egy saját kezűleg gyártott képeslapot és egy kis ajándékot. Csíksomlyói búcsú. Mind minden esztendőben, az idén is Pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún úgy gyerekek mind felnőttek Gyereknap és orvosi vizsgálat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „VEDD FEL ÉS LÁSS!” programja lehetőséget teremtett június 1-én, hogy általános orvosi, gyermekgyógyászati, bőrgyógyászati, fogászati és szemészeti vizsgálatokban részesüljünk. Gyermeknap lévén egész napos gyermekprogramok szórakoztatták a gyerekeket míg a vizsgálatokra várakoztak. Pusztinai zeneovi és tanévzáró. Június 18-22. között a pusztinai gyermekek és szülők részt vettek egy hetes játékos foglalkozásokon. A következőkel lehetett ismerkedni: újságírás, diafilm vetítés, kreatív ének, színjátszókör, zeneovi. A záróműsort követte a tanévzáró ünnepségünk. Itt felléptek a év során legkiemelkedőbb teljesítményű gyerekeink, akiket kis ajándékkal jutalmaztuk a „Pusztinai Házért” Egyesület részéről. Gratuláltunk és tapssal jutalmaztuk az iskolai magyarórákra a következő tanévtől beiratkozott 18 új tanulónak. Július 1-7. között Zenetábor volt a Magyar Házban. Következnek a keszthelyi, velencei, kecskeméti és csíkszeredai táboraink, majd a nyári tanítás és óvodai foglalkozások a következő tanév elejéig.
Az oktatási program bizonyította kiemelt fontosságát a településünk életében. Sajnos nálunk otthon, a családokban egyre ritkábban szólnak magyarul a gyermekekhez. Ezért a magyar nyelv gyakorlásának meghatározó tere az iskolai és iskolán kívüli magyarórák. Bilibók Jenő, tanár
2012.07.09.
Pustiana.ro

Jubileum és piarista találkozó Temesváron
Felszentelésének 100. évfordulójához érkezett a temesvári piarista templom. Az idei búcsús szentmisét a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén délután 6 órakor Ruppert József piarista tanár, a kegyes tanítórend romániai megbízottja mutatta be.
A centenárium alkalmából a Piarista Főgimnázium egykori végzősei és növendékei találkozót szerveztek, hogy közösen is megünnepeljék szeretett iskolájuk templomának búcsúját.
Szentbeszédében P. Ruppert József néhány fontos mozzanatot emelt ki a kegyes tanítórend alapítója, Kalazanci Szent József életéből, aki a római szegénynegyedeket járva döbbent rá arra, hogy az itteni gyermekeknek nem csupán ennivalóra vagy pénzadományra van szükségük, hanem szellemi és lelki táplálékra is. Megalapította hát az első ingyenes iskolát, ahol a tanulás keresztényi neveléssel ötvöződött. Idővel a mozgalom szerzetesrenddé szilárdult, és Európa országaiban sorra épültek a piarista iskolák. Így jutottak el a rend képviselői 1788-ban Temesvárra is, ahol felépítették a Piarista Főgimnázium impozáns komplexumát. – Mindez beletartozik a temesvári piarista templom történetébe is. Itt látható egyébként Közép-Európa egyik legszebb Kalazancius-ábrázolása, amint a szentté avatott rendalapító imádkozni tanítja a gyermekeket – fogalmazott Ruppert József piarista szerzetes tanár.
A centenáriumi szentmise keretében P. Ruppert József meglepetéssel is szolgált: a rend elöljárója beleegyezésével ft. Túry László ny. lelkipásztort befogadták a piarista atyák lelki közösségébe.
Másnap, szeptember 15-én a piarista öregdiákok gyűltek össze a százéves templomban, ahol Ruppert József szerzetes, ft. Szilvágyi Zsolttemesvár-józsefvárosi plébános, ft. Kocsik Zoltán, a Gerhardinum Líceum spirituálisa és dr. Higyed István ny. református lelkész jelenlétében ft. Túry László ny. lelkipásztor, egykori piarista növendék celebrált szentmisét. Ezt követően a résztvevők a hajdani Alma Mater nagytermében osztályfőnöki órán vettek részt, megtekintették a közösen létrehozott múzeumot, ahol osztálytablók, jelvények, fotók, dokumentumok állítanak emléket az itt folytatott tevékenységnek.
A találkozó végül a belvárosi református templom termében fehér asztal mellett zárult. A folytatásban való bizakodásra jogosít, hogy a résztvevők szavukban, lélekben fiatalok maradtak s a viszontlátás reményében búcsúztak egymástól és szeretett iskolájuktól.
Nyugati Jelen (Arad)

Szathmári Pap Károly maradandó hagyatéka
Könyv az ember legjobb barátja. A jó könyvből tanulva, felkészülhetünk a nehézségek leküzdésére, a jövőnk építésére. A könyv a legszebb ajándék annak, aki tud gondolkodni, és ésszerűen cselekedni. Különösen nagy értékű a könyvritkaság, illetve annak újra kiadott példánya.
Szathmári Pap Károly 1842-1843-ban adta ki ERDÉLY KÉPEKBEN– című albumát. Az album akkor 10- 12 füzetben jelent meg, füzetenként 4-5 képpel. (A füzetek számát pontosan nem lehet tudni ma sem.) Ilyen típusú könyv kiadásának abban az időben nem igen volt előzménye. Talán John Paget 1839-ben megjelent könyve- Magyarországról és Erdélyről szóló útleírás- említhető, melyet fametszetben készült képek illusztráltak.
2012-ben a Kriterion Kiadó, reprezentatív formában, újra kiadja Szathmári Pap Károly albumát, abból a meggondolásból, hogy a könyvének eredeti kiadása, a viszontagságos időknek köszönhetően, rendkívül kevés példányban maradt meg. Összesen négy példány maradt fenn. Azok közül is néhány hiányosan. Ezért a legkeresettebb könyv-ritkaságok közé tartozik. A megmaradt könyv-ritkaság közül kettő Magyarországon és kettő Erdélyben, Kolozsváron illetve Nagyenyeden található.
Az Erdély képekben- tájkép-litográfia sorozata 150 példányban készült el. A kőrajzokat Kolozsváron és Bécsben sokszorosította.
A Kriterion gondozásában megjelent album 206 oldalas, formátuma: 33×23 cm, tervezője Matei László. A könyv fedőlapján Szathmári Pap Károly Torda. utza (Kolozsvár) rajza látható. A bevezető tanulmányt Murádin Jenő egyetemi tanár „Sors és pálya” címmel írta, melyben többek között a következőket megjegyzi: „Szathmári a társadalom önművelésének mozgósító útját vallotta magáénak, s ezért készen állt azonnali cselekedetekre.
Az Erdély képekben olyan honismereti kiadvány, amely szöveg és kép, olvasmány és igényes illusztráció egybefoglalásával kívánta a haza tájait, városait, történelmi emlékeit és természeti nevezetességeit megjeleníteni.”
A könyvben minden tájegységre vonatkozóan van szöveg és kép. A szöveg két részre tagolódik. Egyrészt olvasható a tájegység, a település érdekességének leírása, másrészt történelme és az ezzel kapcsolatos legendák. A szöveg mellett az illusztráció színes kőnyomatban, vagy az album szövegét vázlatszerű vonalas rajzok kísérik.
Nemcsak tájegységre vonatkozó információkat, hanem a tanulságokat is írásba foglalja. A Barcaság leírásával kapcsolatban a következőt mondja: „Légy büszke, ha ismered hazádat, s ha nem teheted, ne szégyelld lelked vágyát betölteni…Ha ékes nyelven beszélsz vagy beszélni, akarsz e hon jövő nagyságáról, tanuld ismerni hazád múltát és jelenét, hogy mondhass jövőt…”
Illusztrációit természet után rajzolja. De a tájat egyéni ízlése szerint áttrendezi. Megváltozatja az arányokat. Közelebb hozza a hegyeket. Mindezt a művészi szabadság értelmében teszi. Lényegében átkomponálja a várost, és megváltoztatja az arányokat. A rajzok, melyek a szöveget kísérik, népviseletet mutatnak be. Ilyen például a Torockói női viselet vagy a Szelistyei oláh női viselet, a Szolcsvai női viseletet-című rajzai.
Kolozsvárt bemutató szöveg a Fellegvárhoz kapcsolódik, és láttatja a város általa átfogalmazott város képét is. „Miután e tetőn látható boldog párokhoz, kiket képünk ábrázol, ekként feljutánk: minő tekintet! Míg lábunk alatti grottákban s a téltúl odaillesztett kis házikókban emberek örülnek nem irigyletes éltöknek… előttünk terül el Kolozsvár, egy feleki hegysor és mostani állásunk alkotta völgyben , oldalánál lekígyózó szép Szamosával, s önkényt eszünkbe tódulnak legott mindazon nevezetességei, mik történeteivel összeforradvák.” Szándékosan idéztem az album szövegét, hogy érzékeltessem a könyv egyik érdekességét: a szerkesztő meghagyta az eredeti szöveget, a maga ízes nyelvezetével.
A tájegységek leírásának legnagyobb részét Szathmári írta, de Nagy Ferenc, Krizbay Miklós, Dózsa Dániel, Kőváry László, Szilágy Sándor írásai is olvashatók.
Az ábrázolt helyszínek, a teljesség igénye nélkül: Torockó, Rozsnyó, Kolozsvár, Segesvár, Hátszeg, Marosújvár, Tordai– hasadék, Barcaság, Vajdahunyad, Küküllővár, Válaszút, Gyulafehérvár.
Szathmári az alkotásában a heroikus fokozás stílus jegyeit alkalmazta.
A könyvet Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Kriterion Kiadó szervezésében a Főkonzulátuson mutatták be azzal a szándékkal, hogy a szerző Szathmári Pap Károly születésének 200. évfordulója alkalmából tisztelegjenek a nagy művész emléke előtt.
A könyvet méltatta Magdó János főkonzul, Murádin Jenő művészettörténész, H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója.
Magdó János a könyv szerkezeti összeállításáról beszélt. Kép és szöveg kapcsolódik össze, a kis leírásokban van kritikus magyarázat is, ami nemcsak a tájegységre vonatkozik, hanem általános érvényű gondolat. Az 1842-43-as években kiadott füzetek eladási gondokat eredményeztek, melyeknek következtében belebukott a vállalkozása.
Szathmári Pap Károly ennek hatására határozott úgy, hogy elmegy Bukarestbe, ahol Havasalföld fejedelmének szolgálatába szegődik.
Szathmári Pap Károly az erdélyi tájképfestészet megteremtője, akinek születésnapjához kötődik a romániai fényképészet napja is.
Murádin Jenő kiemelte, hogy a 2008-ban kiadott Szathmári Arcképcsarnoka mind a román, mind a magyar kultúrához tartózik. Szathmári Pap Károly emblematikus figurája a Kárpát Medence tájainak. Az Erdély képekben-című, füzetekben megjelentetett alkotása egyedülálló. Először próbálkozott olyasmivel, amivel eddig Erdélyben senki. Első olyan ábrázolást tartalmazza, mely az erdélyi tájakat mutatja be füzetekben. Azért, mert ilyen formában könnyebben eladható volt.
Szerinte nem volt politikus alkat. Bukarestben befogadta a magyar menekülteket. Magyar lapokat adott ki, és amit ebből a könyv kiadásából is kiderül, milyen szinten zajlott az oktatás a Kolozsvári Református Kollégiumban, melynek Ő is diákja volt.
Ismerte Vörösmarty Mihályt, Berzsenyi Dánielt. Azok a szövegek, melyeket Ő írt a füzetekbe a legjobbak.
H. Szabó Gyula szerint Szathmári Pap Károly összeköti a magyar és román kultúrát. A román képzőművészeti élet egyik jeles képviselője volt. A gazdag bojárok megrendelték abban az időben nemcsak a maguk, de a feleségeik arcképét is. Mindez megélhetést biztosított a művészeknek.
Bukarestben élt és alkotott, de Ő a magyar kultúrát is támogatta. Szathmári Pap Károly Bukarestben a református egyház gondnoka illetve presbitere volt. A Református temetőben nyugszik.
H. Szabó Gyula bemutatta a Kriterion Kiadó megújult honlapját és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon online változatát.
Az igen értékes kötet megjelenését a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Szerkesztette H. Szabó Gyula. Tördelés: Szabó Anikó.
Készült a kolozsvári IDEA és GLORIA Nyomdában.
A könyv kivitelezésében és tartalmában méltó arra, hogy mindenki könyvtárában, előkelő helyen, ott legyen.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

EMKE-közgyűlés és díjátadó
Április 13-án, szombaton délelőtt 10 órától tartja éves közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/P-ţa Avram Iancu 13. szám). Napirend: elnöki köszöntő; köszöntések; szakmai fórum – Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közművelődési Főosztályának a Kárpát-medencei magyar közművelődéssel kapcsolatos stratégiája (előadó: Beke Márton főosztályvezető); Az abrudbányai és verespataki szórványmagyar kulturális életről (előadók: Kopenetz Loránd Márton és Gábor Ferenc); az elnökség beszámolója; pénzügyi beszámoló; cenzori jelentés; hozzászólások; a közgyűlés lezárása. Délután 2 órától adják át az EMKE-díjakat és a díszokleveleket.
SPECTATOR-díj: Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért. (Laudációt mond: Kántor Lajos);
KACSÓ ANDRÁS-díj: Györfi Erzsébet, Csíkszereda – a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért. (Pávai István);
BÁNYAI JÁNOS-díj: Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzkutató-muzeológusa – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért. (Keszeg Vilmos);
KUN KOCSÁRD-díj: Bencze Mihály,Brassó – az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozásaszolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként. (Matekovits Mihály);
NAGY ISTVÁN-díj: Tóth Guttman Emese, a Magyarfenesi Vegyeskar karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke – több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért. (Benkő Judit Emese);
BÁNFFY MIKLÓS-díj: Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek, Kolozsvár – kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért (Kötő József);
KOVÁCS GYÖRGY-díj: Pálffy Tibor színművész, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. (Bocsárdi László);
POÓR LILI-díj: Panek Kati színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért. (Visky András);
SZOLNAY SÁNDOR-díj: Székely Géza kolozsvári képzőművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári fiókjának elnöke – az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai-festészeti munkássága, valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen.(Németh Júlia);
MONOKI ISTVÁN-díj: Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Könyvtárának és Levéltárának könyvtárosa, levéltárosa, tudományos kutatója – a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért. (Kurta József);
KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj: Szekernyés János, Temesvár – Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. (Bodó Barna);
MIKÓ IMRE-díj: Flóriska Attila kolozsvári üzletember, az Euréka Egyesület soros elnöke – a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért. (Bartha Bálint);
ÉLETMŰDÍJ, POST MORTEM: Csép Sándor újságíró, közéleti személyiség–főhajtásként szellemi hagyatéka előtt, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért. (Kötő József).
Szabadság (Kolozsvár).