Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Րze János
116 tétel
2014. augusztus 20.
Főcze János
KISEBBSÉGI TÖBBSÉGI
Székelyföldi paradoxon: a magyarok és a románok is többségiek
Zahorán Csaba történész szerint a székelyföldi autonómiával kapcsolatos párbeszéd hiánya miatt párhuzamos Székelyföld-képek alakultak ki a székelyek és a románok fejében.
Milyen a székelyföldi magyar-román együttélés? Hogyan viszonyulnak a magyarok az autonómia témájához és hogyan kommunikálják azt a székelyföldi románok felé? Mit szólnak ehhez a románok? Ilyen kérdések kezdték foglalkoztatni Zahorán Csaba történészt, a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársát, aki a kutatását azután kezdte el, hogy a székelyföldi románok panaszairól olvasott: arról, hogy a többségi magyarok állítólag elnyomják őket. Zahorán szerint ez azért ütött el az addigi ismereteitől, mert azt megelőzőleg leginkább ennek a fordítottja, a magyarokat elnyomó románok diskurzusa jutott el hozzá.
Miért pont a magyar elnyomásra panaszkodó románokról való olvasás keltette fel az érdeklődésedet? - Mint történészhallgató már találkoztam hasonló problémával. A Trianon előtti Magyarországon egyes felső-magyarországi (felvidéki) és erdélyi magyar politikusok is hasonló problémákra hívták fel a figyelmet. Arról beszéltek, írtak, hogy a szlovákok vagy a románok hogyan veszélyeztetik a magyarokat, illetve a magyar államot a Felvidék vagy Erdély azon vármegyéiben, ahol a románok többségben voltak.
Ahogy megláttam a sajtóban ezt az információt, azonnal bekapcsolt a párhuzam a fejemben. Nagyon érdekesnek találtam a témát, azt a paradox helyzetet, amikor a többségi nemzetállam tagjai kisebbségben élnek. Székelyföldön egy hasonló helyzet van.
A kutatás milyen időintervallumra terjed ki, mit vizsgáltál?
- Az 1989-es fordulat utáni megnyilvánulásokat kutatom. Mindkét diskurzust figyeltem. Nyilván a magyart könnyebben, gyorsabban, folyékonyabban olvasom, így számomra könnyebb volt azzal foglalkozni. Ennek ellenére engem a román diskurzus sokkal jobban érdekelt, mert kevesebben foglalkoznak vele.
Mennyire üt el a két közösség Székelyföld-képe, mennyire párhuzamosak?
- Én is úgy látom, hogy párhuzamos világokról beszélünk. Olyan helyeken a legérdekesebb a történet, ahol komolyabb román népességet találunk a magyarok között, mint például Sepsiszentgyörgyön. Ebből a szempontból Sepsiszentgyörgy nagyon érdekes, mert a román közösség eléri azt a méretet, hogy számottevő legyen, és viszonylag határozottan megfogalmazhassa a hozzáállását és véleményét, de még mindig kisebbségben van a magyarokhoz viszonyítva. Ezzel szemben például Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen nem tudnak ennyire meghatározóak lenni.
Emiatt Sepsiszentgyörgyön jobban is differenciálható a román közösség. Megvannak a román nemzetvédők, a harciasabb nacionalisták és megvannak a magyarokkal párbeszédet, együttműködést kereső csoportok is.
Hogy látod, a románok hogyan élik meg ezt a paradox kisebbségi létet?
- Én úgy látom, más kutatók vizsgálatai alapján is, hogy bennük ez egyfajta meghasonlást okoz. Sőt, a nacionalistább románok számára elfogadhatatlan az, hogy ők, románok, kisebbség legyenek a nemzetállamként definiált Romániában. E szerint a felfogás szerint az államalkotó nemzet tagjaiként nem lehetnek kisebbségben, a kisebbségben is többségiek, tehát többségi tudattal rendelkeznek. A magyarok, érdekes módon ugyanilyen többségi tudattal rendelkeznek, tekintve, hogy helyi szinten többségben is vannak.
Összefoglalva, itt egyszerre áll egymással szemben két többségi tudatú közösség, ami elkerülhetetlen módon konfliktusokhoz vezet, ugyanis mindkét csoport dominanciára törekszik, éppen a többségi tudata miatt.
Az autonómia kommunikációjával kapcsolatban vannak eltérések a két fél között?
- Ebben a kutatásban éppen arra teszek kísérletet, hogy a románoknak ezt a diskurzusát meg tudjam feleltetni a székelyföldi magyarok diskurzusával. Ahogy a magyarok autonómiát követelnek Bukaresttől, úgy a székelyföldi románok, ha nem is autonómiát, de több jogot, figyelmet követelnek a helyi hatóságoktól, a helyi magyar többségtől.
Érdekes emellett az is, hogy nagyon hasonló a két fél érvelése. Így a többségben lévő magyarok is sokszor kisebbségi diskurzussal operálnak, gyakorlatilag ugyanúgy beszélnek, mintha kisebbségben lennének. Ez azért szembetűnő, mert helyi szinten a románokhoz viszonyítva sokkal jobb pozíciókkal rendelkeznek.
Ezzel ellentétben a románok gyakran klasszikus szórványproblémákkal küszködnek. Azok a székelyföldi románok, akik nem várják el, hogy többségként viszonyuljanak hozzájuk, úgy viselkednek, mint a magyar kisebbség szórványai. És a szórvány közösségekre jellemző nehézségek is jelen vannak, olyanok, mint például az, hogy nincs elég gyerek az iskolában, nincs elég iskolabusz, nem veszik a lapokat, vagy, hogy sokszor nincs, aki a kulturális intézményeket megtöltse. Az is frusztráló lehet, hogy az ünnepeiken többnyire rendőrök és hivatalnokok vesznek részt, amiatt, hogy a magyar közösség nem mindig érzi magáénak azokat. Végső soron ők is ugyanolyan közösséget szeretnének építeni, mint a magyarok országos szinten. Az, hogy ez mennyire sikerül, egy másik kérdés.
Hogyan látod ezt a közösségépítést?
- Úgy látom, hogy itt egy olyan fajta közösségépítésről beszélünk, ahol az egyik csoport megtalálta az ellenségképét a másikban. Tehát egyfajta konfliktusban igyekszik a közösségét építeni és annak a határait megvonni. Ez egy olyan harc, ami végső soron a közösség építését, annak az összefogását célozza. Hasonlóan a magyarokhoz, ők is egy ilyen harcban építenék a közösségüket, hangoztatva az összefogás fontosságát.
Szerinted működik a székelyföldi román-magyar és a romániai magyar-román párbeszéd?
- Gyakori kritikának számít az is, hogy a magyarok nem beszélnek világosan, nem magyarázzák el, hogy mit értenek az autonómia alatt. Amikor interjúkat készítettem, akkor gyakran tapasztaltam, hogy a székelyföldi románok körében az autonómia körül különböző tévhitek keringenek. Hallottam olyat, hogy a székelyföldi autonómia a Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását jelentené. Azt is mondták, hogy az autonómia nem más, mint a második bécsi döntés utáni magyar világ visszaállítása. Ezek gyakorlatilag hamis információk és tévképzetek. Szerintem a magyar fél felelőssége lenne, hogy ezeket az információkat pontosítsa.
Ezek szerinted értékelhetőek rossz előzetes tapasztalatokon alapuló reflexeknek?
- Én úgy látom, hogy senki nem mondja el nekik, hogy az autonómia mit jelent. Ilyenkor szokás felhívni a figyelmet a különféle törvénytervezetekre, amelyeket benyújtottak a román parlamentben és meg is vitatták azokat. De mégis ki olvas hosszú törvénytervezeteket?
Másik probléma az, hogy azokban sem esett elég szó az esetleg kisebbségbe kerülő románokról. Nem nyugtatják meg a románokat, hogy mi lesz velük a romániai magyarok autonómiájának a kisebbségeként. Azokkal, akikkel lehet, mindkét szinten folyik a párbeszéd és az utóbbi időben ez felélénkülni látszik. A helyi románoknak is vannak olyan csoportjaik, amelyek nyitottak erre és országosan is vannak ilyen csoportok. De ez nem ilyen egyszerű és ez nem elég.
Úgy látom, hogy azért sem folyik igazi párbeszéd a témában, mert például a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumát nem ismerik el legitim partnerként, önjelölt nacionalista társaságnak tartják őket. Pedig, ahogy én látom, ők jól szervezettek, de a legitimitásukat néha pont olyan alapon kérdőjelezik meg, mint ahogy időnként például az RMDSZ legitimitását. Vagyis, hogy vajon az RMDSZ saját magát vagy a romániai magyarságot képviseli?
Ha látnál előrelépési lehetőséget ezekben, esélyt arra, hogy leépüljenek a rossz reflexek, mi lenne az? - Ez egy elég bonyolult és kényes kérdés, pláne egy magamfajta kívülálló számára. Személy szerint talán abban látok ilyen lehetőséget, hogy azokra a román felvetésekre, amelyek elhangzanak, érthető választ kellene megfogalmazni, illetve megoldást keresni rájuk. Az otthonság-érzetük, a biztonságérzetük erősítése lenne a fontos. A románok problémái is reálisak, és szükség van azok megoldására, végső soron a pozitív diszkriminációra, ami a kisebbségeknek kijár. És ez talán maga után vonhatná a szórvány közösségekben a magyarok hasonló kezelését is.
Transindex.ro
2014. augusztus 25.
Széthúzásra panaszkodnak a csángók
Akadozik a kapcsolattartás, az együttműködés a csángó civil szervezetek között, a moldvai csángó magyaroknak nincs egy erős érdekképviseletük – írja lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatában a Moldvai Csángó Tanács.
A több, moldvai csángó magyarokat képviselő civil szervezet alkotta testület a Petrás Incze János Klézsei Napok keretében tartott tanácskozást követően kiadott dokumentumban arra hívja fel a figyelmet, hogy a romániai és magyarországi pártok, a támogató civil szervezetek egy része nem konzultál a csángó tanáccsal, hol az egyik, hol a másik csángó civil szervezetet részesíti előnyben, ezáltal is nehezítve a csángóügy egységes képviseletét.
A moldvai csángó magyarok jövőjéről, a civil szervezetek szerepéről szervezett tanácskozáson rámutattak: erős érdekképviselet nélkül, a csángó közösségekkel történő szoros kapcsolattartás hiányában, a csángó emberekben az elért eredmények ellenére is él a félelem, mely megakadályozza őket jogaik, a hatályos törvények érvényesítésében.
„A moldvai csángók erős érdekképviselete nem zárja ki a civil szervezetek öntevékeny, bátor kezdeményezéseit a csángó magyar identitás vállalásáért, a hagyományos népi kultúra értékeinek megmentéséért, éltetéséért, megmaradásukért Moldvában” – szögezik le a tanácskozás résztvevői, akik egyházi vonatkozásban szükségesnek tartják a magyar imák, szertartások visszatanítását.
Az oktatási program kapcsán pozitívan értékelték a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai és anyagi felelősségvállalását, az iskolai és iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás, hagyományápolás irányításában, működtetésében, ugyanakkor az együttműködés szorosabbá tételét kérték. Kifejtették, a csángó tanács a továbbiakban tematikus vitafórumokon igyekszik megoldásokat találni az oktatási, kulturális, gazdasági, szociális, turisztikai problémákra, a felnőttképzés hatékonyságának, az értelmiség szerepvállalásának erősítésére, egy bákói területi oktatási központ létesítésére.
Ehhez a romániai és magyarországi pártok, mindenkori kormányok, civil szervezetek támogatását kérik, ahogyan azt is, hogy a csángókat érintő döntéseik meghozatalakor vegyék figyelembe a csángó tanács hely- és helyzetismeretére alapozott véleményét – áll a Forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a Külsőrekecsinért Egyesület, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége, a csíkfalusi Csángó Rádió, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Domokos Pál Péter Alapítvány képviselői által aláírt nyilatkozatban.
2014. augusztus 26.
Főcze János
BÁRMIKOR ROBBANHAT
Erdélyben gyakoriak a roma-magyar feszültség-gócpontok
A kézdiszentléleki baleset és az azutáni események az egész erdélyi magyar közösséget megrázták. Van kiút az erőszakspirálból?
A Kézdiszentléleken történt baleset és az azutáni események bejárták a sajtót és megtöltötték a közbeszédet, hol ilyen, hol olyan felhanggal. Azonban a kézdiszentléleki helyzet nem egyedülálló, sőt, a szakértők szerint tele van az ország hasonló közösségi patthelyzetekkel, amelyek egy lépésre állnak attól, hogy kirobbanjanak. A hatóságok tehetetlenségére nincs magyarázat, a szőnyeg alá söprés módszerével élnek. Azonban ezek a problémák nem oldódnak meg maguktól, csak akkutizálódnak. A Transindex mediátorokat és más szakembereket keresett meg megoldási modelleket remélve, de egyben magyarázatot is keresve arra, hogy mi áll a kialakuló konfliktusok hátterében.
Nincs konfliktuskezelés
Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának igazgatója úgy véli, nagy problémának számít az, hogy a kézdiszentlélekihez hasonló helyzetek megoldására nincs állami forgatókönyv, és senki nem megy ki hivatalból ilyenkor.
„Ha intézményesítené valamelyik kormányszerv az interetnikus konfliktus moderálásának lehetőségét, akkor implicite azt is elismerné, hogy létezik ilyen probléma. Ez azonban nem elismerés kérdése, ilyen konfliktusok, feszültségek léteznek, sőt, kipattanásuk várható. Szerintem intézményes figyelésre szükség lenne” – mondta.
Ádám szerint azokban az esetekben, amikor a magyar és a roma közösség nem képes megoldani a konfliktust, ami közöttük feszültséget okoz, akkor mediátorhoz kellene folyamodniuk.
Azonban ahhoz, hogy mediálásra kerülhessen sor, a két közösségnek kellene arra a felismerésre jutnia, hogy szüksége van egy mediátorra, mert nem képes menedzselni a köztük lévő problematikus helyzetet. „Ez tipikusan egy olyan helyzet, amikor a külső szemlélő látja, hogy egy ilyenre lenne szükség, azonban a történések résztvevői nem jutnak el addig a felismerésig, hogy egy ilyen segítségével valamennyit lehetne javítani a helyzeten” – mondta a kézdiszentléleki ügyre utalva. Ha azonban a közösség nem jutna el a mediátor hívásának a gondolatához, akkor sem kellene annyiban hagyni a dolgot, ugyanis ezek a rendezetlen helyzetek nem eltűnnek, hanem akkutizálódnak. „Lehet, hogy érdemes volna kitalálni egy állami intervenciót az ilyen esetekre, amikor nem a felek felkérésére, hanem egy intézmény, mondjuk az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala vagy a roma ügyekkel foglalkozó kormányhivatal automatikusan intézkedni kezd. Ebben az esetben fel kellene kérni olyan hivatásos közvetítőket, akik nem a közösség tagjai, de értenek az adott nyelven, hogy segítsenek. Lehetne úgy is, hogy egyszerre kettőt küldjenek ki, az egyik legyen roma, a másik magyar. Kicsit módosított mediálási módszertannal és a közösségek beleegyezésével meg lehetne oldani, hogy mind a két mediátorban megbízzanak, és lépéseket tegyenek a közöttük lévő bizalmatlanság leépítésére.
Az a baj, hogy ha bűnügyi szempontból el is járnak a hatóságok, és igazságot is tesznek, pontosan ez a konfliktuskezelés nincs megoldva” – magyarázta Ádám.
Elmondta: léteznek hivatásos mediátorok, akik erre fel vannak készülve, és ugyan meg kell fizetni őket, de a „helyzetet legalább igyekeznek valahogyan kezelni”.
„Nem ismerek olyan esetet, hogy mediátorhoz fordultak volna, amikor hasonló problémákkal szembesültek. Ilyenkor abban reménykednek, hogy minden lecsendesedik, és hogy az események nem csapnak át erőszakosságba. De, ha erőszakosság nem is történik, ez nem azt jelenti, hogy a feszültség nem marad meg a közösségek között. És így olyankor pattan ki a feszültség, amikor talán legkevésbé számítanánk rá, és úgy nyilvánul meg, ahogy nem számítunk rá. Ilyen bármikor előfordulhat” – magyarázta a szakember.
Árnyalási pontok
Ádám Gábor arról számolt be, hogy a kézdiszentléleki roma közösség nem olyan mélyszegény, mint elsőre gondolnánk. Három évvel ezelőtt egy gazdaságfejlesztési projektben dolgozó szakember járt a helyszínen, szerinte a közösség számos tagja kereskedelemmel foglalkozik: abból élnek, hogy környékbeli gazdáktól felvásárolják a fölösleges krumpli- és zöldségtermést, és azt Brassóban vagy akár délebbre értékesítik piacokon. „Ez egy életforma: speciális szállítóeszközre van szükség, és sokat tartózkodnak emiatt Kézdiszentléleken kívül. Elmennek hétfőn, és gyakorlatilag a saját autójukban laknak, majd csak hétvégén érnek haza” – magyarázta a szakember.
A mediáláshoz két jól körülhatárolható fél kell, azonban ebben az esetben minimum három-négy szereplő azonosítható. „Egyrészt ott van a szentléleki roma közösség, másrészt a szentléleki helyi magyar közösség, de lehet külön szereplő a helyi közigazgatás és a székelyföldi motorosok közössége is. Ezek mind konfliktusban vannak” – mondta Ádám.
Ádám szerint a roma közösségnél a vezetők beazonosítása problémákba ütközne, ugyanis a székelyföldi magyar ajkú roma kisebbség esetében nem annyira jellemző ez a hierarchikus közösség-szervezési modell, így Kézdiszentléleken sem alkalmazzák.
Egy közösségi mediálási szakember szemszöge
Koreck Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy a székelyföldi közösségek általában nagyon befele fordulnak, és már az olyan személyeket is idegeneknek nézik, akik akár több évtizede élnek ott, de a szomszédos faluból származnak. Ehhez viszonyítva még idegenebbnek érzékelik azokat, akik hozzájuk képest teljesen idegen módon élnek.
Koreck azt is elmondta, hogy széles körben elterjedt vélemény az, hogy a romák nem dolgoznak, és hogy lopnak. „Mindez sajnos sok esetben igaz. Azonban senki nem veszi figyelembe, mikor ilyenekkel érvel, hogy ennek strukturális okai vannak. Attól a ponttól kezdve, hogy nincsen házuk, sem földtulajdonuk, teljesen más életformát követnek. Ezeknek a roma közösségeknek számos tagja egyik napról a másikra él. Ez meg végképp nem kompatibilis a székely közösségek életmódjával” – magyarázta. „Arról is beszélni kell, hogy a panaszok, amelyeket a roma közösségek miatt a székelyföldi magyarok hallatnak, azok valós gondok. Az igazi probléma azonban az, hogy a köréjük fonódó „ördögi” körből (tulajdon hiánya, munkanélküliség, alacsony tanulmányi szint, stb.) a romák nem tudnak egyedül kilábalni. Nem igazán tudnak önerőből telekhez és házhoz jutni, vagy a tanulmányi szintjükön javítani. Ez nem egyszerűen csak akarat kérdése. Ezek a közösségek sajnos túlélésre rendezkedtek be, és nincs meg az erejük hozzá, hogy változtassanak ezen. Sok esetben két generációs jelenség már körükben az, hogy a munkanélküliség és lakhatási problémák állandóak” – mondta. Koreck szerint egy másik fontos kérdés, hogy meddig lesz arra erőforrás, hogy hatalmi politikával elfojtsák az elégedetlenkedéseket. „Egyelőre hatalmi erővel fojtják el az elégedetlenkedéseket, a rendvédelmi szervek fenyegetése az egyedüli, ami visszatartja azoknak a kipattanását.”
„Ezek a problémák csak éleződnek, és még nagyon sok további gond lesz, ha semmi nem történik. Márpedig az önkormányzatok nagyjából húsz éve vonogatják a vállukat. Ez nem egy mostani probléma, ezt már a rendszerváltás utáni önkormányzati vezetők is látták, tudták.
Könnyű mondani, hogy éljenek a többség normái szerint. Azt is kell látni, hogy számos roma család olyan alapfeltételek nélkül él, amelyek nagyrészt kizárják őket a civilizált életvitelt élők köréből” – mondta. Koreck arra is felhívta a figyelmet, hogy a roma közösségek gyermekeinek nagy része nem jár rendszeresen iskolába. „Ebben a tudás megszerzésének az elmaradása mellett a legnagyobb baj az, hogy a szocializálódás is elmarad. Ha ezeken a folyamatokon nem megy át a gyerek, akkor nem tud a társadalomba betagolódni, ugyanis nem fog úgy viselkedni, mint egy szocializált személy. Ez azért is veszélyes, mert sokszor nincsenek meg azok a viselkedési gátak, amik kialakulnak a magyarok többségében, éppen a szocializáció és a biztos létkörülmények miatt. Ezért van az, hogy adott esetben egyes romák lekaszálják más terményét, és még bosszút is állnak a tulajdonáért jogosan fellépő gazdával szemben. Ilyen és ehhez hasonló esetek szoktak vádaskodáshoz, bizalmatlansághoz és sokszor önbíráskodáshoz vezetni” – magyarázta.
Koreck szerint az önbíráskodással, azon kívül, hogy bűncselekménynek számít, a legnagyobb probléma az, hogy nem csak azok keverednek bele, akik direkt érintettek, hanem a körülöttük lévők is, tehát azok, akiknek nem sok közük van a konkrét, pontszerű eseményhez.
Van megoldás?
Koreck Mária szerint a békülési folyamat nem fog magától beindulni. „Ahhoz, hogy elindulhasson a feszültség feloldását célzó folyamat, be kell vetni humán és anyagi erőforrásokat is, hogy a két közösség közötti szociális szakadékot áthidalhassák. Vannak erre eszközök, de akarni kell. Azt is kell tudni, hogy ez egy többéves folyamat lenne. És utána jöhetne maga a mediálás, ha szükség lenne még rá. Azt is tudni kell, hogy a problémák megoldására ez sem lenne garancia, de legalább történnének konkrét lépések a helyzet kezelésére” – magyarázta. Ezek a konfliktusos helyzetek összetettek, van egy látszólag elsődleges erőforrás-konfliktus: az egyiknek van, a másiknak meg nincs tulajdona, telke, háza, egzisztenciája; és van egy identitást érintő konfliktus is, mely nem minden esetben redukálható le etnikai identitásbeli konfliktusra. Ez esetenként az emberi méltóság megsértésében nyilvánul meg, vagy az osztott vagy nem osztott értékekben.
A polgármester is kérhetné a mediálást, ha nagyon jól körülhatárolná, hogy mire kéri, és a feleket legalább egyszer asztalhoz hívná, hogy próbálkozzanak meg közös kiutat találni. Mindennek azonban alapvető feltétele, hogy mindenki elismerje azt, hogy az egész közösségnek komoly problémája van, és, hogy ez nem csak a közösség egyik vagy másik részének a kizárólagos gondja vagy hibája, tehát közösen kell rá megoldást keresni.
Ha ez megtörténik, akkor a következő lépés lehet a külső segítséghez való fordulás, ez lehet közösségépítő szakember vagy konfliktuskezelő szakember. „Erővonal mentén a problémát semmiképp sem lehet megoldani. A megoldás csak közös akarattal lehetséges” – mondta. Elmagyarázta, hogy vannak erre pozitív példák, mint egyes ír csoportok, meg számos afrikai népcsoport, akik mediálással kezelik sikeresen az interetnikus és sok esetben erőszakos konfliktusaikat. Azonban ez sokévi előkészítő munka és nagy odafigyelés eredménye.
A kereskedő cigányok kapcsán a szekértő úgy gondolja, hogy ők egy jó lehetőség a helyzet rendezéséhez. „Ha így áll a dolog, akkor a közösség vezetői tehetnek a helyzet javításáért, mert azoknak, akik kereskednek, vannak kapcsolataik a külvilág fele. Emellett az is lehet, hogy csak egy pár problémás család van. Ebben az esetben ellenük kell fellépni és megoldást keresni az esetükre, mert ezek a családok konfliktusokat generálnak. Az, hogy ilyenkor próbálnak nem beavatkozni, hátha elmúlik a helyzet, egy struccpolitika, amit nem értek, mert már nagyon rég folyik. Ha világos, hogy mi a gond, melyik családdal van baj, akkor igyekezni kell megoldani, mert az egész közösségre kivetítődik az, amit csinálnak.”
Koreck szerint ezt a problémát munkahelyteremtéssel és felzárkóztatással is meg lehetne oldani. Ez egy többéves folyamat lenne, amikor például egy olyan településfejlesztési projektet kellene indítani, amelybe bevonnak minden csoportot. „Ennek a keretében kellene hangsúlyosan foglalkozni a roma közösséggel. Én úgy látom, hogy ez egy járható út lehetne. Nem beszélve arról, hogy erre amúgy is szükség lenne. A településfejlesztési stratégia kidolgozását nagyon odafigyelően kellene megcsinálni és okosan alkalmazni, miután megkeresték hozzá a pénzforrásokat” – mondta.
Nemzetközi visszhang kell?
Koreck szerint a konfliktus előbb-utóbb ki fog pattanni, és nem csak Kézdiszentléleken. „Mondanom sem kell, hogy milyen rosszul néz az ki, hogy egy kisebbség (ebben az esetben a magyar) így bánik a saját kisebbségével. Én úgy látom, hogy a magyar közösségekben hamarabb pattan ki az erőszak a romákkal szemben, mint a román közösségekben. Nagyon rossz a Székelyföldön tapasztalt jelenség is, hogy a cigányokra alsóbbrendű lényként tekintenek. Ez akkor sincs rendben, ha nem egy tudatos gondolkodásmód. Az ott történtekhez hasonló traumák általában nem felejtődnek el, hanem mind nyomot hagynak a közösségek tudatában, és további konfliktusokat gerjesztenek” – magyarázta.
Megtagadta a választ kérdéseinkre a kézdiszentléleki polgármester
Múlt héten, pénteken falugyűlést tartottak Kézdiszentléleken, hogy megtalálják a kiutat a magyar és a roma közösség között kialakult konfliktusból, amely a motoros baleset és az azt követő események miatt éleződött ki. Felhívtuk a polgármestert, arról érdeklődve, hogy megtörtént-e a fórumon elhangzottak kielemzése, az ott elhangzottak alapján milyen lehetséges módozatai lehetnek a konfliktus kezelésének, milyen konkrét lépések megtételét helyezték kilátásba, illetve hogy tervezik-e konfliktuskezelési szakember bevonását, külső segítség igénybe vételét. A polgármester azonban nem válaszolt kérdéseinkre.
Transindex.ro
2014. november 6.
kérdezett: Főcze János
LEMONDÁS UTÁN
Milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek?
Túlélheti-e a párt elnöke lemondását, és ki léphet a helyébe? Bakk Miklós politológust kérdeztük.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke és államelnök-jelöltje hétfőn mondott le az EMNP-ben betöltött tisztségéről, miután a romániai államelnök-választáson nem sikerült beváltani a célkitűzéseiket.
Bakk Miklós politológust kérdeztük az EMNP-ben várható változásokról és a párt szerepléséről a választáson. Annak fényében, hogy az EMNP éléről Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt is lemondott, melyek a párt túlélési esélyei?
- Normális és helyes gesztusnak tartom Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt lemondását. Az erdélyi magyar politikai élet a következménynélküliség egyik terepe, nem igazán volt példa eddig arra, hogy politikus egy választási cél nem teljesülése miatt lemondott volna. Most van ilyen példa is, és ez jó. Az EMNP a kampánnyal két célt tűzött maga elé, egyrészt a föderalizmus-regionalizmus-autonómia integrált víziójának az ismertetését, másrészt szavazatarányban meghaladni eddigi részesedését, azaz előrébb lépni a magyar szavazatokért folytatott versenyben. E két célból másfelet nem sikerült teljesíteni, a vízió bemutatása azonban olyan feladat, amely csak hosszabb távon értékelhető. A lemondás kétségtelenül válság a párt életében, nehéz megjósolni, mi lesz a kimenetele. A váltások akkor sikeresek, ha az új vezető egyben stratégiai megújítója is a pártnak. Ilyen személyiség nem mutatkozik, bár az igazság az, hogy a nagy vezetők egy új stratégia hátán nőnek fel.
De milyen stratégiai lehetőségei vannak az EMNP-nek? Csak három lehetőséget látok. Először is: folytatni az eddigi irányt, radikálisan képviselőni az autonómia, a regionalizmus és a föderalizmus összekapcsolását, de ezt tudni kell kötni napi politikai kérdésekhez, amelyek foglalkoztatják az embereket. Ez önmagában is nagyfokú kreativitást igényel. Emellett e stratégia akkor válik sikeressé, ha erdélyi román partnerei is lesznek. Ez a lehetőség is érik, azonban intézményesülése lassú lesz.
A második stratégiai irány: minél erősebbé válni az önkormányzatokban, ez azt jelenti, hogy a politikai versenyt jobban le kell vinni a helyi szintre, ott erőteljesebben kell érintkezni, élőbb kapcsolatot kell kialakítani a helyi civil társadalommal stb.
Végül a harmadik irány, amely talán a legnehezebb, és látszólag nem olyan látványos, mint az eddigiek: új közpolitikákat javasolni. Nagyon sok apró szakpolitikai terület van, ahol az RMDSZ nem tudott újítani, itt is érdemes próbálkozni, mégpedig elsősorban önkormányzati szinten, tehát érdemes ezt a stratégiát a másodikkal összekapcsolni.
Egyébként is, nem egymást kizáró stratégiákról van szó. A fő gond a megújulás tekintetében azonban az erőforrások kérdése. Mire támaszkodhat a megújulásban az EMNP? Elvileg három erőforrás van: a román nemzetállami, az önkormányzati és a magyar nemzetállami erőforráscsoport. Az elsőt az RMDSZ birtokolja, a másodikat is jobbára. Az EMNP eddig a harmadikra támaszkodott, azonban lehet, hogy ezek is elapadnak, tekintettel arra, hogy – a jelek szerint – az Orbán-kormány felülvizsgálja kapcsolatait a határon túli magyar pártokkal. Meglehet, hogy Toró és Szilágyi lemondása is összefügg ezzel.
Hogyan lehetséges az, hogy a több mint 200.000 támogató aláírásának az összegyűjtése után csupán 53.146 szavazót tud felmutatni a párt?
– Erre a választ, úgy vélem, régóta tudjuk: egy pártot aláírással és szavazattal támogatni két különböző dolog. Az aláírásgyűjtés elsősorban az aktivisták erőkifejtése, míg a szavazat a szavazópolgároké. Az RMDSZ 2009-hez viszonyított szavazatvesztését hogyan értelmezné? Segített a magyar-magyar verseny a mozgósításban?
- Nehéz megmondani, úgy általában, hogy a magyar-magyar verseny szolgálja-e a mozgósítást. Az erdélyi magyarok szavazói magatartását vizsgálva – ez egy longitudinális vizsgálat volt – Székely István Gergő arra a következtetésre jutott, hogy erre nincs egyértelmű válasz. 2009-ben, mikor Kelemen Hunor volt az egyetlen magyar elnökjelölt az első fordulóban, akkor 54,37%-os országos részvétel mellett Kelemen 372 764 szavazatot, azaz 3,83%-ot szerzett. Most 52,31%-os országos részvételi arány mellett Kelemen 329 727 szavazatot, azaz 3,47%-ot szerzett, míg Szilágyi: 53 146 szavazatot, azaz 0,56%-ot. Kettejük eredménye mind szavazatszámban, mind százalékos arányban felülmúlja a 2009-es Kelemen-eredményt. Tehát látszólag mozgósított a két jelölt, azonban ezeket az adatokat a tényleges magyar részvétel adataira kellene vetíteni, amelyet jelen pillanatban nem ismerünk. Mivel az eredmények értékelése becsléseken is alapszik, a számháború lehetősége adott. És ebben van egy kommunikációs csapda.
Míg az EMNP-re nézve elég világosan megfogalmazható és meg is fogalmazott volt a cél – hogy a magyar pártokra leadott össz-szavazatszám tekintetében növelje eddigi, 15% körüli részesedését –, az RMDSZ tekintetében nem volt ilyen világos cél. Mint hegemón párt, sikerrel tudja kommunikálni, hogy támogatottságának az arányát kihívóival szemben megőrizte, holott a számok tükrében az is világos, hogy ismét szavazókat veszített. Azaz: a versenytárs létezésének a paradoxona az, hogy több sikerességi kritériumot is fel tud állítani a maga számára az RMDSZ. Azonban a szavazatszám csökkenésének a trendjével mindenképp szembe kell néznie.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere szerint Izsák Balázs SZNT-elnök civilből politikussá vált azzal, hogy Szilágyit támogatta az első fordulóban. A kérdésem az, hogy ez mennyire lehetetleníti el az SZNT-t az eddig felvállalt integráló, romániai magyar politikai erőket egyesítő szerepében?
– Az SZNT-t mindig politikai aktornak fogták fel az erdélyi pártok, az SZNT-ben mindig voltak pártpolitikusok, elsősorban MPP-sek, de Csíkban RMDSZ-es tisztségviselők is. Tehát régóta adott a lehetőség, hogy az élesebb politikai konfliktusok valamiképp az SZNT-t is érintsék. Amióta a Nagy Meneteléssel az SZNT megmutatta, hogy nagyon jelentős mozgalmi potenciállal rendelkezik, az SZNT kampányba való bevonása tulajdonképpen minden irányba elkezdődött, mindegyik erdélyi párt érdekelt abban, hogy ezt a potenciált a maga számára szavazatokká alakítsa át. Az RMDSZ megpróbálja ennek a potenciálnak a szimbolikus magját magához ragadni – a Székelyföld-tervezetnek ez volt az egyik mozgatórugója. A szétesőben levő MPP duzzog, hogy elvesztette korábbi befolyását az SZNT-ben, az EMNP pedig az SZNT céljaira ráerősítve próbált megerősödni Székelyföldön. Most ezek a hatások szinte egyszerre érvényesültek, és ez – úgy hiszem – újratervezésre készteti az SZNT-t. Az egyik megfontolandó lépés az lehetne, hogy a mozgalmon belül összeférhetetlenséget vezetnének be a pártpolitikusokra nézve. Tehát pártok vezetői, tisztségviselői ne legyenek mozgalmi vezetők is. Az egyszerű tagok szintjén talán nincs szükség erre, de a pártvezetőkre és azok önkormányzati képviselőire nézve mindenképp fontos lenne.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az államelnök-választási forduló átkonfigurálta az erdélyi magyar politikai életet?
– Nem hiszem, hogy az elnökválasztásnak csupán önmagában ilyen hatása lenne. Ha az erdélyi politikai keret átalakulásáról beszélünk, akkor nem csupán az elnökválasztást, hanem egyéb tényezőket, folyamatokat is figyelembe kell venni. Például egyrészt azt, hogy az RMDSZ új autonómiatervezetének lesz-e jelentősebb utóélete, másrészt azt is, hogy a magyar kormány változtat-e a határon túli pártokkal való kapcsolatain.
Transindex.ro
2015. február 23.
A forrás őrzője
Kallós Zoltán kincsei a Spectrum Színházban
A visszafogott, csendes mezőségi ember érzelem- és hitvilágának gazdagságát ismerhette meg szombat délután a marosvásárhelyi Spectrum Színház közönsége. A népi értékeket előtérbe helyező társulat székhelyén ezúttal nem színpadi produkcióra, hanem egy igazi folklórkincsnek számító mű, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató balladagyűjteménye legújabb kiadásának bemutatójára várták a nagyérdeműt.
Török Viola rendező, színházalapító a rendezvény házigazdájaként elmondta, hogy mennyire fontos mozzanat ez a bemutató a nemrég alakult Spectrum Színház életében, majd azt is elárulta, hogy az 1970-ben megjelent Balladás könyv meghatározó élmény volt számára, és a népköltészetet, ezen belül pedig a balladát azóta is egy olyan forrásnak érzi, amelyből munkája során mindegyre megpróbál meríteni. A tavaly decemberben Kolozsváron újra kiadott gyűjteményről dr. Pozsony Ferenc akadémikus, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének vezetője értekezett.
– Miért tartották fontosnak Kolozsváron 2014 végén kiadni a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb balladákat? Ezeknek a népi alkotásoknak igenis helyük van posztmodern életünkben, hiszen emberek alkotásai, és emberekről szólnak. A földi ember életéről, tiltott szerelemről, gonosz anyáról és anyósról, megesett leányról, a hűség és a szeretet próbájáról, rossz vagy jó feleségről – mondta elöljáróban dr. Pozsony Ferenc, majd időben és térben is elhelyezte a ballada műfaját.
– Az európai balladaköltészet a reneszánsz korban jött létre, akkor, amikor Nyugat-Európában a közösségi értékrend összeütközött az egyéni vágyakkal. A közösségi rend és az egyéni érzelemvilág közötti szikrázásból született a ballada. A műfaj elsőként Franciaországban alakult ki az elit rétegnél, majd más társadalmi rétegek is átvették, így a nemesi és a földműveskultúra elemeit ötvözi. Ahogy a földrajzi térben is elterjedt, nemzeti változatai alakultak ki. A magyar balladaköltészet integrálta a honfoglalás kori és a látomásos középkori kultúra elemeit, de elsősorban a reneszánsz ember érzelemvilágának tükröződése. A magyar nép a 19. század közepén fedezi fel. Az első autentikus gyűjtés 1841-ből származik Petrás Incze János katolikus paptól, aki moldvai balladákat jegyzett le. Kriza János 1863-ban a Vadrózsák című, balladákat is tartalmazó népköltészeti gyűjteményével lázba hozta az értelmiséget. Büszkeség töltötte el az értelmiségi réteg képviselőit, akik rádöbbentek arra, hogy nemcsak más népeknek vannak ilyen kincseik. Ezután az Arany János által Vadrózsa-pörnek nevezett eredetvita következett, amely szerepet játszott abban, hogy a műfaj nemzeti szimbólummá vált. Másodízben 1970-ban Kallós Zoltán hozta lázba gyűjtésével az értelmiségieket. Balladás könyve a táncházmozgalom jelké- pévé vált, és igazi bestsellerként számtalan kiadást élt meg.
Az akadémikus a továbbiakban az újonnan kiadott gyűjteményt ismertette. A könyv a Kallós Zoltán gyűjtötte legszebb, legpatinásabb balladákat tartalmazza. 550 ballada és balladás ének található benne, és 528 változat dallamát is közzéteszi. Egy DVD is tartozik hozzá az eredeti gyűjtésekkel, a húszórás hanganyag 348 balladaváltozatot szólaltat meg. Ami a kivitelezést illeti, az 1970-ben kiadott Balladás könyv szerkezetére álmodták, tervezték meg. Az első fejezet a régi balladákat – 37 altípus 319 szövegváltozatát –, a második fejezet az új stílusúakat – 16 altípus 187 változatát – tartalmazza. Az első kiadáshoz hasonlóan a kötetet balladás dalok zárják, ezekből 56-nál többet találunk. Ami az 528 szöveg dallamát illeti, minden változatnál az eredeti kotta leltári száma is megtalálható, ezeket a kottákat ugyanis Kallós Zoltán a kommunizmus éveiben a Magyar Néprajzi Múzeumba menekítette. Az új kiadás újdonságának számít az eredeti dallamkották rajza, továbbá Kallós Zoltán 1942-es gyűjtőfüzetének képi megjelenítése, amely az 1926-ban született néprajzkutató már tizenévesen megmutatkozó világlátását, kivételes művészi érzékenységét és tehetségét tükrözi. A könyvet dokumentumértékű fotók egészítik ki, amelyeket Kallós Zoltán, Korniss Péter fotó- és Szervátiusz Péter szobrászművész készített. Az új kiadás, a régitől eltérően, nem tartalmazza Szabó T. Attila művelődéstörténeti tanulmányát, de megtalálható benne Kallós Zoltán vallomásos jellegű utószava a gyűjtés körülményeiről. Gazdagon összeállított szójegyzék kíséri, ugyanakkor újdonsága, hogy az adatközlők jegyzékénél a név, születési év, származás mellett az énekesek közötti baráti, rokoni szálakra is fényt derít, így nemzedékek sorát lehet belőle rekonstruálni.
A méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy a néprajzkutató soha nem részesült rendszeres anyagi támogatásban, morális támogatást viszont többek között Kodály Zoltántól is kapott. 1989-ig folyamatos zaklatások közepette végezte munkáját, gyűjtéseit Magyarországra menekítette. Adatközlői minden életkort átfognak, a legfiatalabb 9, a legidősebb 89 éves.
– Kallós Zoltán szerencsés kezű gyűjtő. Emberi világa, személyisége meg tudta szólaltatni a zárkózott mezőségi embereket. Megszállottsággal végezte munkáját, és sosem törekedett a mennyiségre, mindig a legcsodálatosabb esztétikai minőséget hordozó alkotásokra összpontosított. (…) Klasszikus gyűjtőpontjai a Mezőség, Moldva, Kalotaszeg, illetve a Gyimesek voltak. Az ötvenes években olyan 60-70 éves adatközlőkkel is találkozott, akik a 19. században születtek. Hangfelvételei, gyűjtései jelzik, hogy a falusi emberek mély átéléssel, sokszor egymást segítve énekelték a balladát. Kallós Zoltán számára nem is a szöveg, hanem a dallam volt az elsődleges. A moldvai csángók érzelemvilága közel állt az ő mezőségi lelkületéhez.
Az ismertető végén dr. Pozsony Ferenc a leggazdagabb magyar népballadai gyűjteménynek és európai ritkaságnak számító kiadványt Kallós Zoltán élete, munkája megkoronázásának nevezte.
Az est második felében a népi kincsek védelmezője vette át az irányítást. Kallós Zoltán végtelen szeretettel szólította közönség elé a vele tartó adatközlőket, egy válaszúti "kislányt", a 22 éves Füleki Renáta Imolát – aki 7 évesen, a falu mindössze négy gyerekkel induló első magyar osztályának elsőseként Zoli bácsitól tanulta a szebbnél szebb balladás énekeket – és a visai 72 éves Kis (született Méhesi) Erzsébetet, aki 400-500 éneket tud. A néprajzkutató intésére egymás után csendültek fel a legváltozatosabb dallamok, középkori eredetű látomásének, nagyböjt előtti ének, katona- és szerelmes dal, és olyan ismert balladák helyi változatai is, mint a Kőmíves Kelemen vagy A halálra táncoltatott leány. Ezekben a percekben a nagyérdemű egy ezerízű, kiapadhatatlan forrásnál találta magát, és a forrás őrzője végtelenbe látó, csillogó szemmel kínált fel egyre többet a megtartó vízből. Végül így búcsúzott:
– Nekünk kötelességünk ezeket a hagyományokat éltetni. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 14.
Emlékmentő háromszéki fiatalok
Nemes munkát végez immár negyedik esztendeje a Magyar Polgári Párt célkitűzéseivel szimpatizáló, Sepsiszentgyörgy és a városhoz tartozó települések fiataljaiból verbuválódott Magyar Erdélyért Egyesület (Mert). Temetőinkben jeles negyvennyolcas személyiségek jobbára gondozatlan síremlékeit próbálják felújítani, menteni, a jeltelen, de hiteles adatok alapján azonosított hantokat megjelölik. Jobbára a szabadságért küzdő rangos negyvennyolcasok és közhonvédek elhagyott sírjai szorulnak gondozásra.
2012-ben a sepsiszentgyörgyi vártemplomi temetőben egy dísztölgy (ritka „cserejegenye”) ültetésével indult a tevékenységük. A sepsiszentgyörgyi Szilágyi Sámuel (1799–1857) 1848-as alezredes sírhalmához került a ritka fa, mely az aszály áldozata lett, így az ünnepek előtt egy Olasztelekről származó példánnyal cserélik ki.
Emléktáblával jelölték meg a sepsiszentgyörgyi katolikus temetőben a Nagy család sírboltját, ahol az önéletíró Nagy Elek (1799–1872) honvéd alezredes porai pihennek, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a szabadságharcban.
A fiatalok a sepsiszentgyörgyi vártemplomi, majd a kilyéni és szotyori temetőben is derék mentő munkát végeztek. A vártemplomi temetőben emlékkopját állítottak Eimann Károly (1828–1902) honvéd főhadnagy beazonosított egykori sírhalma közelében. Ebben Hajdú Loránd vártemplomi énekvezér volt segítségükre. Az emlékkopja Gazda Zoltán, Bodor János és Ferencz Botond munkája. Ezekkel párhuzamosan mentették és rendezték ugyancsak itt három másik negyvennyolcas személyiség síremlékét: Gyárfás Károly honvédtizedes nyughelyét, Gyárfás Lajos düledező sírkövét és Szabó János honvéd sírját.
– Az egyre fogyó honvédsírokra különös figyelmet fordítunk – mondta Nagy Gábor egyesületi elnök. – Kónya Ádám egykori térrajza alapján akadtunk rá 2013 nyarán a kilyéni unitárius temetőben a Kökösnél hősi halált halt Incze Ferenc (1806–1849) közvitéz és Incze József (1828–1908) tizedes sírjaira, kiszabadítottuk az orgonabozótból, újraírtuk a még álló sírkövek feliratát. Hasonló módon jártunk el Huszti Mózes (1816–1890) honvéd síremlékével is. Tehát három negyvennyolcas harcos megújított emlékével gazdagodott Kilyén, és ha a helyieknek gondjuk lesz ezekre, minden év március 15-én hosszú ideig emlékeztetik az ott élőket, hogy e település fiai is részesei voltak szabadságharcunknak. Csoportunk ez évben is elhelyezi mind a három felújított sírhalomra az emlékezés koszorúit. Kilyéni munkánkat ebben az évben folytatni akarjuk, ugyanis Kónya Ádám térrajza szerint a Székely–Potsa családi kriptában nyugszik Székely Gergely (1822–1897), a kökös-uzoni ütközet sebesültje, honvéd huszár főhadnagy s testvérbátyja, Székely Károly (1820–1879) is, akik kiemelten fontos szerepet töltöttek be a szabadságharcban. Ezt a családi kriptát emléktáblával akarjuk megjelölni. A közelben sikerült azonosítani a szabadságharcban részt vevő, fiatalon elhunyt kilyéni Szilágyi László sírhelyét, régi, pusztuló emlékköve mellé újabb sírjelt akarunk állítani. E sorok írója szerint Szilágyi László (1829–1848) ifjú nemzetőr szüleivel egy sírban nyugszik, ugyanis a Szilágyi-sírkövön, amelyet néhai Szilágyi Ferenc sepsiszentgyörgyi lakossal azonosítottunk, még most is kivehető a Boga Jutzi név. Az asszony adataink szerint Szilágyi László édesanyja volt, édesapja pedig Szilágyi Sámuel jobbágy. Itt jegyezzük meg, hogy a Szilágyi-sír közelében van a restaurált Czakó-kripta. Többek mellett itt pihennek haló porai a nemzetőr hadnagy Kilyéni Czakó Áronnak (1821–1900), aki Világos után bujdosott, majd várfogságot szenvedett. A „mozgó nemzetőrök hadnagyának” emléke azonban egyre halványul. Ősi kúriájuk ma is áll Kilyénben.
– Szotyorban Gidófalvi László (1820–1907) honvéd főhadnagynak emlékkövet állítottunk – folytatta Nagy Gábor –, mert a régi síremléken csak a felesége neve szerepelt. Feltételeztük, hogy férjét is oda temették. „Gidófalvi László jogász volt, negyvennyolcas főhadnagy – írta Városom, Sepsiszentgyörgy című könyvében Kisgyörgy Benjámin (2004). – A szabadságharcban Bem seregében harcolt, a piski csatában kitüntették. Világos után apja közbenjárására kapott kegyelmet. Sepsiszentgyörgyön hunyt el, a szotyori temetőben helyezték örök nyugalomra.” Jó volna tudni, hogy ebben az esztendőben ki lesz, aki egy szál virágot helyez Bem tábornok harcosának emlékkövéhez. Szotyorban Lőrincz János (1818–1887) nemzetőr és honvéd hadnagy sírkövét is felújította a Mert önkéntes munkacsoportja, újraírták a kő eredeti feliratát. Itt Miklós András helybeli lakos segítette őket. Lőrincz János anyagiakkal támogatta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium főépületének építését. A sírkő közelében áll a Lőrincz József (1820–1876) honvéd őrnagy emlékére tavaly elhelyezett emlékkopja, amelyet a család késői leszármazottja, Lőrincz Kálmán nagyborosnyói alpolgármester állíttatott (Kiss István munkája). Bem kedvenc hadsegéde volt, érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Nagyszebenben halálra ítélték, amit várfogságra változtattak. Kálnok negyvennyolcas hőseinek egyike volt Incze János honvédkatona is, aki végigküzdötte a szabadságharcot, s akinek a falu nyugati szélén elterülő, de ma is használt temetőjében (Pityókás temető) lévő síremlékére Szígyártó András és Vilikó Lajos kálnoki lakos, falukrónikás hívta fel a figyelmet. Életéről nem sokkal tudunk többet, mint amennyit sírkövén olvashattunk: Incze János Székely gyalogkatona, haláláig volt hazájának jó fia. Éltében számlált 72 éveket s végig tisztességben töltötte ezeket. Mh.1880 nov. Béke porának. A nagyon elhanyagolt, gondozatlan síremléket előbb Szígyártó András a mezőtúri fiatalokkal közösen mentette, tavaly ősszel pedig a Mert fiataljai keretbe foglalták a hantokat, felújították a sírkövet, újraírták a sírfeliratot.
– Az unitárius temetőben nyugvó másik kálnoki, Incze János (1817–1903) nemes székely huszár síremlékét és az azt övező vaskerítést is mi tettük rendbe – folytatta Nagy Gábor. – Munkánkban részt vett Vida Sándor, Fekete Attila, Godra Attila, Tókos Pál és Benkő-Bíró Zoltán. Ennek az Incze Jánosnak az emlékét alapítványa is őrzi.
Életrajzából tudjuk, hogy kétszáz koronát adományozott a kálnoki unitárius egyházközségnek, s meghagyása szerint a kamatból vallásos tartalmú könyveket vásároltak jutalomként a legjobb eredményt elért tanulóknak. A kamatból gazdagították az egyházközség könyvtárát is, állták a templom és az épületek időnkénti tatarozását. Összes ingó és ingatlan vagyonát az unitárius egyházra hagyta. Mint írta: „A dicső múltban, midőn a kardok hegye írta a történelmet, családunknak minden tagja fegyverrel kezében, élete kockáztatásával védte a haza határait, szent ügyét és érdekeit, tehetsége szerint hozzájárult a vitéz székely huszárság fejét övező hervadhatatlan korona kiérdemléséhez.” A Mert-csoport munkája azt bizonyítja, van még menteni való, pusztuló síremlék háromszéki temetőinkben. Mik az idei tervek? – kérdeztük Nagy Gábort. – A nyáron Nagy Sándor hidvégi református lelkész sírjához zarándokolunk Hidvégre, Gidófalván pedig Nagy Ferenc ottani lelkész, Nagy Sándor édesapjának sírjához, aki idős emberként állt be a szabadságharcba. Bikfalván Pál András és Páljános András 1848-as honvédek sírjait akarjuk rendezni. Demeter József főhadbiztos sírja a vártemplomi temető nyugati peremén van, az is gondozásra szorul. Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy sírjára is figyelünk, aki a szabadságharc leverése utáni években a Rikán Belőli Honvédegylet elnöke volt. Ez évi tevékenységünk egyik kiemelkedő emlékező eseménye az Egyed Ákos akadémikussal való találkozó és könyvbemutató, amelyet március 14-én 18 órai kezdettel tartunk a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
– A Mert kiadásait pályázati pénzből állja – tette hozzá Nagy Gábor –, amit pótolunk önerőből, fizikai munkával. A városi tanács támogatott, s a megyétől is várjuk a segítséget. Bárkit szívesen látunk egyesületünkben, aki munkánkba szeretne bekapcsolódni. Elérhetőségünk: www.facebook.com/mertegyesulet.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 13.
Boia nekimegy a nagy román egyesülés mítoszának is
Lucian Boia történész új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll.
Lucian Boia szokásához híven azokkal a mitológiává előlépett értelmezésekkel száll vitába, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságokként találkozhatott. 
A román sztártörténész tudományos munkásságát egy ideje olyan esszék megírásával egészíti ki, amelyek mintha arra törekednének, hogy a laikusok is körbejárhassák azokat a kérdéseket, amelyek meghatározóak voltak a románok és a romániaiak történelmében egyaránt. Ilyen esszé a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése is, amely a magyarországi Cser Kiadó kiadásában, 2014-ben jelent meg. 
A könnyed hangvételű mű lazán lavíroz a történelmi események között, miközben – egyszerűsítve – azt mondhatnánk, hogy egyetlen célja van: más megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat. Ilyen vizsgált pillanat az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése. 
Lehetett volna másképp is?
Mint Boia kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének a meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy Boia szerint az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen.  Erre példaként az első világháború kitörése előtt hosszan húzódó válságot hozza fel, amelyik arról szólt, hogy az egyre erősödő Németország egyre harciasabb és követelőzőbb lett, de mégis mindig sikerült megoldani a pattanásig feszült helyzeteket, mint amilyen a két marokkói válság is volt. Lehet ugyanakkor, hogy a válságkezelés csak odázta és súlyosbította a később kitörő konfrontációt - játszadozik el a gondolattal Boia. 
Boia szerint az első világháború előtt egy rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint az első világháború, ahol a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. 
Boia nem fél az erős hasonlatoktól sem. Szerinte a Monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. 
Boia értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban "a nacionalizmus a zenitjén volt". A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. 
Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait is, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb. 
A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés (a hamarabb mozgósító, a jobb infrastruktúrával rendelkező és a nagyobb hadsereget fegyverben tartó fél előnyben van, a másik fél meg vagy megelőzésképpen, vagy védekezésképpen lépésre kényszerítve érzi magát) vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. 
Boia ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy ezeknek a számos emberélettel járó eseményeknek a feldolgozása lehetséges, ahogy tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is? 
Németország, Románia és a germanofilek 
Boia a következő részben arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha olyan magától értődő, mint azt az események bekövetkezte után láthatnánk. 
Így például 1917-ben úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a korlátlan tengeralattjáró-háború beindítása után a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már egészen más képet festett az erőviszonyokról. Ahogy az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott azért, hogy uralhassa, gazdasági háttérországnak használhassa a térséget. 
Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha a történések nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. 
Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadbalépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak - megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. 
Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakosai ugyan a románok, de nem csak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések közé kerül, hasonlóan többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. 
„Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra.” Petre P. Carp, 65. old.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amelyik nagyrészt kizárta azt, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve. 
„Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, amelyik a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszításán dolgozott.” 70. old.
Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat. 
Boia itt röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választani, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak. 
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.  A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai 
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a kérdés egy másik olyannak számít a román közbeszédben, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének. 
Boia kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Itt Boia azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt az, aki a térséget rendezte. Franciaország annyira el volt foglalva a saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. 
Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi, hangsúlyozva, hogy az erdélyiek fele nem volt ezen képviselve. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése is hasonló eredményhez vezetett volna, csak sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. 
Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor Boia hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európai „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. 
Boia felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak a megalakulásuk után, egészen a nacionál-kommunizmus időszakáig. Így lehetséges az, hogy míg 1918-ban 70% körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90% körüli lett. 
Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése, nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig - Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. Ezek a tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
Főcze János
Transindex.ro
2015. augusztus 27.
Dr. Fugulyán Gergely emlékére
Nagy érdeklődéssel olvastam dr. Fugulyán Katalin visszaemlékezését édesapjáról, mely két részben jelent meg az e- Népújság.ro-n a világhálón.
Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely neveltje, orvosi családban felnőtt számára ismerősen cseng a Fugulyán név. Ha a szemészetre fordult a szó, ha nem a második, akkor a harmadik mondatban biztosan említésre került ez a név, általában elismerően.
Számomra azért is érdekes ez a visszaemlékezés, mert iskolás- és egyetemistakoromban szemtanúja voltam amarosvásárhelyi magyar orvosképzés megszületésének, ígéretes fejlődésének, majd visszavágásának, elsorvasztásának, ahol Furulyán Gergely élt és tevékenykedett.
Ennek a visszaemlékezésnek, illetve a szemész Fugulyán Katalinnak, a kolozsváriak Katus nénijének helye lenne a dr. Vincze János professzor által szerkesztett Emlékezünk Orvosainkra című sorozat valamelyik kötetében.
Szíves elnézést kérek a cikk szerzőjétől, de sajnálatos módon félreérthető tévedések kerültek a visszaemlékezésbe, nevezetesen: "1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra. 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt". Itt a tévedés, mert Fugulyán Gergely soha nem volt, nem lehetett a román Ferdinánd Egyetem hallgatója, ugyanis ha orvosi tanulmányait 1940-44 között Kolozsvárott végezte, akkor a történelmi változások miatt (II. bécsi döntés) csak a Kolozsvárott újra létrehozott, és 1940 októberében Horthy Miklós kormányzó által felavatott magyar tannyelvű Ferenc József Tudományegyetem orvostanhallgatója volt. Ezt támasztja alá tanulmányainak Hallében (Németország) való folytatása. A román Ferdinánd Egyetem hallgatóit nem telepítették Németországba 1944 decemberében, hiszen már hónapokkal megelőzően megtörtént a román történelmi hagyományok és szokások szerint várható "köpönyeg- forgatás" (1944. aug. 23.).
A háború alatt Halléban letett vizsgákat és megszerzett diplomákat általában sem Magyarországon, sem Romániában nem ismerték el. Ezért kényszerült a szerző édesapja is – számos sorstársához hasonlóan – újból leszigorlatozni, és ezután szerezte meg a hivatalosan is érvényes orvosi diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen, és avatták orvosdoktorrá 1947-ben Marosvásárhelyen.
Az 1994-45-ös hallei "tanulmányi kirándulás" szakmailag nem sok babért eredményezett. De ne feledjük azt a tényt, hogy ezek a fiatal emberek nem estek áldozatul a megállíthatatlan szovjet inváziónak, továbbá Halléba az amerikai csapatok vonultak be először, és így a szovjetek által igen kedvelt szokásos "malenkij robot" is elmaradt. Természetesen az ismétlődő angolszász bombázások néhány magyar egyetemi hallgató életébe kerültek, de jóval kevesebbe, mintha a jól ismert szovjet változat történik meg.
Fugulyán Gergely főorvos ígéretes szakmai életpályája párhuzamosan bontakozik ki Marosvásárhelyen a magyar nyelvű orvosi egyetem reményteljes fejlődésével, melyben maga is aktív szerepet vállalt.
1958 két igen sajnálatos eseménnyel köszöntött be, mely hosszú időre meghatározta az önálló magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Január elején – gyomorműtét következtében – 73 éves korában meghal dr. Groza Péter román miniszterelnök, majd államelnök, aki létrehozta, életben tartotta és oltalmazta az önálló erdélyi magyar nyelvű egyetemi oktatást. Ezt követte február végén Kádár János és elvtársainak romániai látogatása, mely végleg megpecsételte az erdélyi magyar egyetemek jövőjét. Kádárék, köszönetképpen a román elvtársak Nagy Imrének és társainak nyújtott "önzetlen" porkolábszolgáltatásáért, a romániai magyarság sorsát teljesen a többségi nemzetre bízták azzal a jelszóval, hogy "ne ingereljük a román elvtársakat", elfogadva, hogy a nemzetiségi kérdés román belügy.
Ezt a lehetőséget igen gyorsan kihasználták a türelmetlen román nacionalisták, és hamar elkészült az önálló magyar egyetemek, főiskolák megszüntetésének forgatókönyve. Kolozsvárott 1959 tavaszán beolvasztják a magyar egyetemet a románba, és létrejön a Babes–Bolyai közös universitas, majd 1962- ben bevezetik a román nyelvű orvosi- gyógyszerészeti oktatást Marosvásárhelyen.
Ekkor törik meg, fut vakvágányra Fugulyán főorvos reményteljes egyetemi életpályája, számos magyar sorstársáéhoz hasonlóan. Helyet kellett biztosítani a betelepülő román kollégáknak, mivel a magyar oktatók nem taníthatták a román diákokat.
Sajnálatos módon ebben a romanizációban szerepet vállal néhány "buzgó mócsing", akik önös érdekből segítették elő a magyar egyetem minél előbbi felszámolását. Értelemszerűen a Fugulyán főorvost és számos sorstársát érintő méltánytalanság legtöbbször nem a személyük ellen irányult, hanem azt lehet mondani: "rossz időben voltak rossz helyen".
Ezzel apró "morzsával" szeretnék hozzájárulni a hetvenéves marosvásárhelyi orvos- és gyógyszerészképzés történetéhez.
Debrecen, 2015. augusztus 24.
Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 9.
Levélbontó – Egy marék izzó parázs
Találkozóról jövök. Lelkemben emlékekkel, új élményekkel. Nem hagyományos érettségi találkozóról, nem megszokott iskolairól. A Dési Magyar Vegyes Líceum 1948-tól, a tanügyi reformtól az 1959-es iskola összevonásig, egyesítésig terjedő időszak végzettjeinek találkozójáról. Kezdet és vég! Egy szelet a város iskolatörténetéből. A két évszám között egy iskola életének rövid története, tizenegy éve. Nem egyedi eset. Sok erdélyi magyar iskola sajátos sorsa, élete.
De nem ezzel kezdődött a város oktatástörténete…
Már Pápai Páriz Ferenc, világhírű orvostudományi író, a Pax Corpolis szerzője szülővárosában, Désen kezdte tanulmányait. Az évtizedek, évszázadok során többen is tanultak itt, akik a magyar tudományos és művelődési élet kiválóságai lettek. Ehhez jelentős hozzájárulást adott az 1897 őszén induló Magyar Királyi Állami Főgimnázium, amely vonzotta a város és környék elkötelezett pedagógusait, tanulni vágyó fiataljait. Déshez kapcsolódik az író-tanár Daday Loránd (Székely Mózes) tevékenysége, aki itt írta műveinek nagy részét. A Szamos menti város alakította Mohi Sándor és Incze János szín- és képvilágát. Csupán néhány felvillanás az értékekből…
Az 1948-as tanügyi reformmal a magyar nyelvű oktatás épület nélkül maradt. A főgimnázium épületében a román tagozat működött, a későbbi Andrei Mureşan líceum. Komoly harc eredményeként létrejött a magyar nyelvű gimnázium. És lett otthona is, az 1730-ban elkészült Ferences Plébánia épülete. Az államosítás előtt is a Rend fiú és leányiskolát működtetett. Az intézmény új nevet kapott: Dési Magyar Vegyes Líceum.
Lerobbant, szerény épület, régi bútorzattal, oktatási eszközök nélkül. Így tette meg első lépéseit. De legalább a miénk volt…
Tanáraink nem voltak módszertanba merevedett pedagógusok. Színes egyéniségükkel, lelkük mélyén a tanítványok iránti szeretettel és ügyszolgálattal neveltek. És ezt nem olcsó áruként értékesítették. Markáns személyiségükkel hatottak, oktattak, neveltek…
Papp Béla
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 5.
Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 22.
„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.  
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 29.
„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas. Az alábbiakban folytatjuk önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes közlése)
„Az enyedi egyházközség azon időben még mindig vagyonügyi mizériákkal küszködött. Egyéb bajok mellett sürgős megújítást igényelt a toronynak szép árbocos, nyolc szögletű fedele, az egyháznak azonban nem volt pénze miből ezen több ezer forint kiadást igénylő megújítási munkálatok költségeit fedezze. Indítványomra elhatározta az egyház, hogy ezen célra országos segélygyűjtést indít folyamatba. Az országos segélygyűjtés gyenge eredménnyel zárult, a helyi gyűjtés azonban sikert mutatott fel.
Pár év multán közel 6000 o.é. forint állott rendelkezésre a szent cél javára. Az akkori nemzedéknek még életben levő tagjai máig kellemesen emlékeznek az u.n. »Torony bálok« élénkségére, vonzó erejére.
1873. év őszén a torony fedele meg is újíttatott, ezen újítás költségeit a Torony-alap fedezte. Nemcsak hogy bírta fedezni ezen alap az újítás költségeit, hanem jelentékeny összeg maradt rendelkezésre a később szükségesnek mutatkozó javítási, avagy megújítási munkálatok költségeinek fedezésére.
1871-ben pályáztam a szászvárosi egyik papi állásra. Pályázott idősebb lelkésztársam Incze János is. A pályázó enyedi két pap közül jelölték az egyiket, az idősebbet. A maga rendjén. Sérelem nem történt.
1877-ben pályáztam a tordosi lelkészi állásra. Nem jelöltek. Nem jelölték személyemben az enyedi első papot erre, az akkori viszonyok között nagy jövedelmű, egyébként sine cura lelkészi állásra. Nem jelöltek pedig azért, mert a vajdahunyadi egyházmegye akkori esperese óhajtotta elnyerni ezt az állást, az esperes pedig számított rá, hogy az esetben, ha engem jelölnek, az egyház hívei aligha az esperest választják lelkészökül.
A lelkészjelölési joggal való visszaélések erdélyi ref. egyházkerületünkben épp az időtájt érték el a tetőpontot, mi miatt ezen egyházkerület papválasztási szabályzatát múlhatatlanul revideálni és módosítani kellett s az néhány év múltán revideáltatott, módosíttatott is. Néhai b.e. Elekes Károly gyulafehérvári nagytekintélyű pap, egyházkerületi közjegyző elhunyta után pályázati kérvényemet benyújtottam a gyulafehérvári papi állásra. Ez időben még érvényben állott a régi lelkészválasztási szabályzat. Erre a díszes papi állásra jelöltek tudomásom szerint összes szavazattal, első helyen. Meg is hívtak az akkor gyakorlatban levő s mondhatni kötelező próbaszónoklat tartására. Próbaszónoklatomat meg is tartottam szép számú, díszes közönség előtt. Pártom is csoportosult a régi fejedelmi hitközségben. »Tégedet nagyon zúgatnak Gyulafehérváron« – mondotta nekem Tókos Sándor vajasdi ref. pap, később egyházmegyei esperes. Épp ez volt rám nézve a baj. Másnak kellett a gyulafehérvári ref. egyház papjává lennie, nem nekem, kit az akkori esperes személyéhez vérségi kötelékek is fűztek.
Nem bocsátkozom ezen papválasztási ügy részleteibe. Annyit azonban említés nélkül nem hagyhatok, hogy történt a gyulafehérvári papi állásra próbaszónoklatom megtartása után második jelölés is. Ezen másodszori jelölés alkalmával is felvétettem a jelöltek sorába, aztán történt harmadszori jelölés is. Ezen harmadszori jelölés alkalmával sikerült engemet a jelöltek sorából kihagyni. Azt is megemlítem, hogy szerepeltek ezen akkor nagy port felvert papválasztási ügyben nem tisztességes mozgató rugók. Keletkezett szenvedélyes hírlapi polémia. Történtek komoly felszólalások oly értelemben, hogy a papválasztási szabályzatot gyakorivá vált durva visszaélések meggátlása végett múlhatatlanul, éspedig lehetőleg sürgősen módosítani kell.
VÉGE
Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 27.
Látogatás a moldvai csángómagyaroknál 
A téli szabadság ideje alatt meglátogattam Moldvában Nagy Bence és Tremmel Ákos PSP-ösztöndíjasokat, akik a lészpedi Csángómagyar Oktatási Központban, vagyis a Magyar Házban fogadtak. Jó volt látni, hogy a sok segítő szándéknak hála milyen szépen berendezett otthon fogadja a magyarul tanuló gyermekeket, és mennyi sok ajándékkal teli doboz került kiosztásra az ünnepek alkalmával.  Egyik délután a zord havazásban és rideg északi szélben felkerestük a Forrófalva és Nagypatak közt fekvő legalább 500 éves magyar temetőt, abban a fatemplomot, benne a minorita szerzetes, Petrás Incze János által édesapjának faragott fakeresztet. A nagy hidegségben nagypataki asszonyokkal találkoztunk össze a faluban, akik várták a házszentelésre körbejáró katolikus papot. Egyikük, Kati néni, második embere után Salamon Péterné invitált minket, hogy vegyünk részt az ő tiszta szobájukban a szentelésen. Így kerültünk a portájukra, ahol az esztenázástól kezdve, a disznóvágáson át, a halott siratásáig sok mindenről beszélgettünk, és Kati néni megörvendeztetett minket néhány csángó vallásos énekkel. A deákoknak, vagyis kántortanítóknak hála emlékeznek még a moldvai csángók néhány magyar nyelvű énekre és imádságra, de a kötelezően román nyelvű szentmisében ezeknek nincsen hely. A zárt kerítések és porták mélyén, az otthoni és a szívekben lakó tűz mellett – a megfélemlítések ellenére is – szerencsére még olykor elbeszélnek egy-egy történetet, életutat, tanítást, melyeket mindenkor érdemes és értékes meghallgatni.
Nagypatakon Kati néni megmutatta a tiszta szobában a ládába letett varrottasait, a nagy szegfű mintás ingujjakat, szőnyegeket, a kézzel szőtt bernyéceit. Ma már sajnos a faluban senki nem maga szövi a ruháit, de az idős asszonyok szobáiban még fellelhetők ezek, és az utcán is össze lehet futni ilyenekkel. Itt még hagyomány a halottakat fehér vászoningbe öltöztetni és úgy temetni el, mint, ahogy azt aznap Kati néni nővérével is tették. 
A klézsei Hodorog András bácsitól és feleségétől, Mari nénitől érdekfeszítő történeteket hallgattunk a csángók természetközeli életmódjáról, az erdő szeretetéről, de beszéltek a mindennapok olyan kézzelfogható nehézségeiről is, mint a vízhordás a kútról, vagy a hószórás. András bácsi játszott nekünk kedvenc sűtűjén, vagyis pásztorfurulyáján, és felelevenítette magyarországi tánctáboros élményeit. Miközben a fiúk ellestek néhány fogást, addig Mari néni megmutatta a féltve őrzött saját maga által szövött és varrott ingeit, katrincáit, kendőit – és elmondta, hogy manapság már csak ünnepek alkalmával viselik a leányok, asszonyok a templomban ezeket, azt is azért, mert a románul beszélő katolikus pap a prédikációban kérte őket, hogy vegyék elő ezeket, becsüljék meg és hordják újra, hagyományuk továbbéléseként. A nagyra becsült András bácsi az egyik olyan utolsó furulyás, aki lélekből fakadó belső nyugalommal szólaltatja meg az eredeti moldvai dallamokat, és meg tudja mondani, hogy mi a különbség a szomszédos falvak táncdialektusában.
A csángó emberek egyszerűségét és leleményességét mi sem példázza jobban, mint a magyarfalusi Tálas Lajos élete, aki ezermester: kályhát épít, fát fűrészel, koporsót vagy kerítést ácsol, farag, hordót készít, méhészkedik, és még sorolhatnám. A csángó ember a jég hátán is megél, mondhatnánk, és ez így van rendjén, miután keresztül mentek, túléltek, és megkeményedtek annyi sok évszázadnyi elnyomásban, üldöztetésben, megfélemlítésben – és ezek közepette a szívük mélyén és a nyelvükben is megmaradtak annak, akinek születtek: magyarnak. 
petofiprogram.hu. Erdély.ma
2016. február 20.
Szodoray Parádi Hajnalkát köszöntötték
A megyei tanács galériájában megnyitott tárlattal köszöntötték a születésnapos képzőművészt.
Szodoray Parádi Hajnalka festményeiből és grafikáiból nyílt kiállítás csütörtök délután a Szatmár Megyei Tanács képzőművészeti galériájában. Azonban a kiállításmegnyitó sokkal ünnepibb hangulatú volt, hiszen ez alkalommal köszöntötték a Szatmári Képzőművészek Egyesületének tagjai a 70. születésnapját ünneplő alkotót.
Szodoray Parádi Aurora Hajnalka Désen született 1946. február 15-én. Gyermekkorában édesapján kívül Piskolti Béla, Angyalossy György és a Dési Incze János oktatgatta a tájképfestészet titkaira. Kolozsvárra került a Képzőművészeti Középiskolába, csoportvezető tanára a festőművész Ion Mitrea mester volt, szobrászatra Elas Doina és Markos Albert, szatmárnémeti művész-tanárok tanították. A sikeres egyetemi felvételi után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola - ma Vizuális Művészetek Akadémia - hallgatója lett, ahol szobrászat-szakon az egyetem egyik alapító tanárának, Romul Ladeanak lett a tanítványa. 1970-ben kinevezték rajztanárnak a Felsőbányai Elméleti Líceumba. 1971-ben a szatmárnémeti Művészeti Líceum szaktanára lett. Párhuzamosan tanított a Népművészetiben is, mai nevén a Művészeti Iskolában.
A most megnyitott kiállításon grafikáit, festményeit mutatja be a közönségnek. A tárlat március 6-ig látogatható. szatmar.ro
2016. február 24.
Képek és háttérképek
avagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén
Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte.
Vásznai háttereiben olykor karakteres kolozsvári műemlékek látványát is felidézte, segítségükkel zárva le a megszerkesztett síkrendszereket. Egyik visszatérő motívuma – természet iránti csodálatából és személyes hitéből fakadóan – a Mária-kultuszhoz köthető liliom képe volt, amely az ártatlanság, a tisztaság iránti elkötelezettségének szimbólumaként is értelmezhető. Ám némely vásznán megidézett tárgyaihoz személyes kapcsolat is fűz. Mégpedig abból fakadóan, hogy azok egy része a mi, református kollégiummal szemközti lakásunk padlásáról vándorolt át őhozzá. A külföldre végleg eltávozó előző bérlő, Sándor Ferenc professzor úgy rendelkezett: ha egy Fülöp Antal Andor nevezetű festőművész jelentkezik, számára bármilyen népművészeti jellegű alkotás átadható a családi lomtár darabjai közül. E műveket a homályos gerendatér csöppnyi, kulcsra zárt sarokszobájában lehetett megtalálni. 
Amikor legelőször csengetett be hozzánk, és még kamaszként ajtót nyitottam, menten zavarba is jöttem, mivel sehogy sem értettem, mi lehet az oka annak, hogy jóllehet vele szemben állok, ő mégis folyamatosan a hátam mögé, az ajtó felső sarka felé tekint. Utóbb értesültem róla, hogy némi szemhiba volt ennek hátterében, ezért volt a malőr.
Emlékszem, még akkor, frissiben szeget is ütött a fejembe, hogy ilyen esetben vajon hova kell helyeznie a festőnek a munkaállványát, esetleg a székét, hogy azt láthassa, amit fest. Ámde Andor bácsi e fogyatékosságát következetesen öniróniával kezelte, amikor arra utalt, hogy éppen e hibájából fakad sajátos látásmódja, amiként azt El Grecónál is feltételezték. „Tudod, lelkem – mondta –, én a világon mindent a valóságtól eltérően sárga színben érzékelek, egyedül csak a tojás sárgáját látom eredetiben”. Persze, egy művésznél az érzékszervi változások más formában is megnyilvánulhatnak, például éppen Mohy Sándor esetében, aki idős korában, megváltozott látása eredményeként abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy ifjúként helytelenül érzékelte a színeket, ezért összes korai képének harmóniáin okvetlenül világosítania kell. Ettől fogva az alaptalan átfestések növekvő veszélye miatt valósággal dugdosták előle saját műveit.
Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte.
A festő Andrásy Zoltán osztályvezető tanárom volt – a sors iróniája, hogy éppen a grafika tanszéken. Művészi hitvallását vegyes érzelmekkel fogadtam, mivel ideológiai felhangoktól sem mentes művein – vissza-visszatérő elemként – szívesen borította be kékruhás alakok vonuló csoportjaival, lobogók erdejével nagyméretű vászontereit. A tárlaton látható Kép-szobor címet viselő „ofszet” technikájú plakátja viszont, amely a kolozsvári Sétatéren megépült Kós Károly tervezte Műcsarnok 1944-es képzőművészeti kiállítását népszerűsítette, még korai időszakából való, és inkább Kassák tömör grafikai szemléletéhez közelít, ám annál kevesebb meggyőző erőt képvisel.  Ma már nem neheztelek rá, hogy egykor két hétre kizáratott az egyetemről – azok után, hogy képtelen volt felfogni: miképpen lehet a nagyméretű rajztáblák egyik felét gombfocipályaként is kiválóan használni.
És ott sorakoztak egyéb emlékezetes művek, a naivak látásmódját mímelő Incze Jánostól (Nagybányai részlet, Énekes önarckép, Téli kapu), a hóhajú-kékszemű Bene Józseftől (Elvert határ, Körhinta, Nyugalom), az Utunk-os kollégától, Balázs Pétertől (Faragott balladák, Lujza néni) vagy a frakturált színfoltokból építkező, kiváló tehetségű Kovács Zoltántól (Tavasz), hogy csak néhányat említsek azok közül, akik szintén nincsenek már köztünk, ám évtizedekkel ezelőtt bármikor összefuthattam velük Kolozsvár harangos főterének virágos gruppokkal ékesített flaszterén.  Miközben az Idők egymásra csúsztatott néhány vázlatlapját virtuális/valós sétám közepette lepergetem, befejezésül egy epizód még villanófénybe kerül, amely a tárlat egyik kivételes személyiségét hivatott közelebb hozni az olvasóhoz. Kós Károlyról szeretnék még szólni, akivel a sors kegyes adományaként volt alkalmam személyesen is néhányszor találkozni. Az erdélyi képzőművészet eme ünnepélyes seregszemléjének színhelyén magával ragadó életművének három, mintegy tenyérnyi metszete előtt állhattam meg. És e művek tisztán, feketén-fehéren, a műteremtés tömörített nyelvén kimondható határozott igennel és nemmel idézték fel a szépíró, az építőművész, a politikus, a grafikus, a szerkesztő, a könyvtervező és könyvkiadó mára alighanem legendássá magasztosult, transzilván mítoszt megtestesítő személyiségét. Az építész látásmódjával visszaköszönő Mátyás király szülőháza című fametszete talán azért is férkőzött közel hozzám, mivel hat esztendeig a nagy király nyomdokán járva, a múlt tömény illatát árasztó falak árnyékában végezhettem képzőművészeti tanulmányaimat. A Varjú-nemzetség linóleumban kivésett illusztrációi pedig enteriőr hangulatukkal Kalotaszeg gyöngyszemének, a sztánai Varjúvár hűvös körtornyának emlékét idézik, ahol az ötvenes évek közepén néhány emlékezetes nyarat tölthettem el csillagporos éjszakákkal, a ligetekkel tarkított szűk völgy alagútra bámuló, romantikus zöldvilágában. Károly bácsival ott találkoztam legelőször. Aztán még pár alkalommal a kolozsvári Utunk szerkesztőségében is – eseménynek beillő látogatásai során, noha azokra igencsak ritkán került sor.
Ám egy alkalommal, amikor neves szerkesztő kollégánk kerek születésnapját ünnepeltük, Kós Károly is megtisztelte őt jelenlétével. Szellemi életünk doyenje akkor már a kilencvenediket taposta. A hangos társaság jó szokását meg nem cáfolva, élcelődve, vállon veregetve öregbítette az ötvenedik évfordulós „agg” ünnepeltet, aki felett „jócskán eljárt már az idő”. Károly bácsi, a hangoskodó társaságtól kissé távolabb, nemes vonalú arca ráncainak árnyékából kísérte figyelemmel az eseményeket; szótlanul ült, meghúzódva a szoba egyik kevésbé zaklatott sarkában.
Aztán az egyik, lélegzetvételnyi ideig tartó csendes pillanatban alig hallhatón, inkább csak önmagához intézett szavakkal, végre ő is hangját hallatta, mondván: „De szeretnék én is még egyszer nyolcvanéves lenni”.
A valóság lényegéből fakadó művészi tapasztalat és alkotói bölcsesség babérkoszorúja az Idő és a Rendeltetés kegyes ajándékaként hullhat az arra kiválasztott alkotóra. Hokusai, a japán festészet és fametszés nagymestere erről ekképpen vélekedett: „Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igazi természetet, az állatok, a füvek, a fák, a madarak, a halak és bogarak formáit. Következésképpen nyolcvanéves koromban még jobban fogok előre haladni. Kilencvenéves koromban be fogok hatolni a dolgok misztériumába. Százéves koromban bizonyára csodálatos tökéletességet érhetek el, s ha száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, ami csak kezem alól kikerül, eleven lesz”. A fenti sorsokat és jelképeket idéztem magam elé, amikor 2015. október havának ötödik napján bebarangoltam a Magyar Nemzeti Galéria Erdély művészetét bemutató kiállítását.
Árkossy István
(Megjelent a Magyar Napló 2016. januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár)
2016. április 16.
Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 4.
A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 11.
Gyökereiket keresték
Az utóbbi években Háromszéken egészséges, nemes gondolatokkal ötvözött szokás született, mely úgy látszik, hagyománnyá válik: a családok találkozója. Megemlíteni érdemes a Bardoczok, Zsigmondok, Petkék, Jancsók, Kanyók, Nagyok, Keresztesek, Puskások találkozásait, akik a magyar nemzeti identitás őrzése, a rokoni kapcsolatok erősítése mellett gyökereiket is keresik.
Ezen sorba illeszkedik az Orbaiszéken, Kovásznán, Csomakőröson, Székelytamásfalván és Kommandón rendezett kettős találkozó, ahol a Szőts család a Szabó családdal találkozott. Az ünnepi esemény nemcsak a Háromszéki Szőtsöknek, hanem az Angliából és Magyarországról érkező Szabó család tagjainak is felejthetetlen élményt nyújtott.
Az 1890-es évek elején a Kovásznán lakó Szőts Anna (Szőts Lajos nagyapám húga) a központi borvízforrásból megkínálta Szabó Dezső fővárosi jeles oskolamestert, aki ott mAradt, fürdőkúrázott a gyógyhelyen. Házasság lett belőle, 1894. július 29-én a kovásznai református templomban megesküdtek, majd felköltöztek Budapestre, ahol öt gyermekük született. Az elsőszülött Szabó András 1956-ban a forradalom leverése után Angliába menekült, ahol megőrizte magyar identitását, és 1990 után minden évben találkozókat szervezett Magyarországon az ottani, illetve Angliában és Erdélyben élő két család vérvonal szerint beépült tagjaival. Ez a mostani, Kovásznán tartott ünnepély is őt dicséri.
A találkozó 62 résztvevőjét már első nap nagy meglepetés érte. A finom kovászna-vajnafalvi juhtúrós puliszka és Háromszéki szilvórium, valamint köményes pálinka elfogyasztása után dr. Vincze János Budapesti orvosprofesszor feleségével együtt nemcsak megtisztelték jelenlétükkel e napokat, hanem egy is könyvet hoztak Az erdélyi szellemiség messze fénylik: dr. Szőts Dániel címmel, amely e sorok írójáról szól. Prof. dr. Vincze János biofizikus több mint 450 tudományos cikket publikált, a biofizikai monográfiai sorozatában 44 kötetet, míg orvostörténeti témában írt munkáinak száma 30 kötetnyi. A tulajdonképpeni ünnepség szombat délelőtt 10 órakor kezdődött a kovásznai református templomban, ahol áhítatot tartott nt. Balogh Zoltán református esperes atyánkfia, majd emléklapot ajándékozott a jelenlévőknek, s eredeti házasságkötési anyakönyvi kivonatot, ezután megáldotta a templomkertben felállított kettős kopjafát, mely több hősi emlékjel mellett áll (Kálvin, millennium, 1940-es székely kapu stb.). Az esperes úrnak köszönjük segítségét, és a XXV. zsoltárt, mely arra int: ,,Azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek”. A kopjafa leleplezése után szép magyar nyelvű beszédet tartott a 60 éve Londonban élő Szabó András, a már említett Szőts Anna unokája, a kopjafaállító és szervező dr. Szőts Dániel pedig megmagyarázta az emlékfa feliratát, a XVI. századi rovásírást: ,,Urának, Istenének esdik, porig, a Szőts és a Szabó Család. A. D. 2016.” A fafaragó Balázs Antal, miután elmagyarázta a kopja jeleit, annak fényképével ajándékozott meg mindannyiunkat. A koszorúzás, a 90. zsoltár és a magyar, székely himnuszok eléneklése után a népes rokonság elsétált Kovászna főterére, megtekintve azt a borvízforrást, ahol egykoron megismerte egymást Szőts Anna és Szabó Dezső, a református nagy temetőben (ma köztemető) megkoszorúzták a Szőts- és a Vajna-sírhelyeket, felkeresték a vajnafalvi főúton a hajdani Szőts-kúria ma már üres telkét, ahol Szőts Anna született kilenc testvérével. Itt kegyelettel adóztak a londoniak Nellyke vezetése mellett, a pesti Szabók (Győző, Csaba, Endre Sárika), a Veszprémi Reiszok, Miskolczy Velkayak (Lehel, Ági, Éva) és az összes Szőts (az apaji Kis Kata is).
A találkozó Csomakőrösön folytatódott, ahonnan a Szőtsök eredtek, 1611-ben nemesi rangot (armálist) kaptak Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől. Kőrösi Csoma Sándor főtéri szobrának megkoszorúzása után meglátogatták a kis kálvinista templomot, ahol Kőrösi Csoma Sándort keresztelték, a cinteremben a millenniumi szilfa és emlékkopja felkeresése után az emlékszoba értékes Csoma-írásainak másolata megtekintése mély érzést gerjesztett a szívekben, melyet tetőztek a születése óta óriássá nőtt diófák, melyek még látták az alattuk játszadozó kicsi Sandrit. Ezután a kovásznai díszebéd következett a Botimi panzió nagytermében, köszöntőt mondott a Budapesti Lónyay-gimnázium tanára, Szabó Győző, prof. dr. Vincze János, Balázs Antal kopjafadoktor, majd Balogh Zoltán esperes úr asztali áldása után élőzene mellett dr. Szőts Dániel hat nyelven köszönte meg a névnapi kívánságokat (angol, francia, olasz, német, román és magyar). A nap főrendezője Szőts Péter volt, aki mai napig is Kovásznán él. Vasárnap az orbaiszéki Székelytamásfalván megkereszteltük Szőts-Papp Annát, a legfiatalabb Szőtsöt. Hegyi tiszteletes úrnak köszönjük a kálvinista templomban megejtett keresztelést, igehirdetést és az Itt van szívem református éneket, melyben a kis megkeresztelt felajánlja szívét: ,,Itt van szívem, neked adom, uram, neked, ki alkotád.” A Thúry–Bányay-udvarház dísztermében tartott szeretetvendégség is Szőts-Papp János családját dicséri.
A találkozó Kommandón fejeződött be 1017 méter tengerszint fölötti magasságban, a Háromszéki havasok vizét hozó Nagy-Bászka patak völgytávlatában e magyarok lakta községben. Itt a fő házigazda Szőts Pál és családja volt, aki nyaralójában flekkennel, csórékolbásszal, pisztránggal és rókagombával kínálta meg az éjfélig dalolókat. Szőts Tünde dr. és ifj. Szőts Dániel mindent megtett, hogy a vérrokonok jól érezzék magukat!
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 24.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 17.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 12.
Visszatekintő egy hosszú, értékes életműre
Teljesítménye Kárpát-medencei és talán szélesebb körben is egyedülálló vagy nagyon ritka. Dr. Dienes Sándor Lajos, a MOGYE gyémántokleveles nyugalmazott tanszékvezető munkaorvostan-professzora 2017-ben tölti be 92. életévét. Előrehaladott kora ellenére a leghűségesebb tanárként 25 éve óta folyamatosan oktat és diplomadolgozatot vezet a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolán, amelynek sorsát kezdettől fogva a szívén viseli.
Díjak, elismerések
Fél évszázados egyetemi oktatói, klinikaalapítói és gyógyítói, valamint a munkaorvostan területén nemzetközileg is elismert tudományos munkásságáért, továbbá a marosvásárhelyi vívósport fejlesztése terén kifejtett tevékenységéért az elmúlt év során három nagyon jelentős elismerésben részesült. Márciusban Dienes professzor életművét Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el, amit a csíkszeredai főkonzulátuson dr. Zsigmond Barna-Pál főkonzul adott át. 
Májusban a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-éremmel tüntette ki, amellyel – az MTA köztestületének külső tagjaként – a magyar tudományosságért kifejtett eredményes tevékenységét ismerték el. Az Arany János-érmet prof. dr. Lovász László, az MTA elnökének a jelenlétében vette át.
„…A romániai magyar egészségügyi szakképzés doyenje tudományos életművével jelentős mértékben járult és járul hozzá még ma is a foglalkozási betegségek megelőzéséhez és gyógyításához, valamint ahhoz, hogy Erdélyben az ápolók a magyar nyelvű betegekkel saját anyanyelvükön tudjanak beszélni” – olvasható a díjazottakról szóló füzetben.
A harmadik különleges elismerés a munkásságáról és életéről szóló könyv, amelynek szerzője prof. dr. Vincze János biofizikus, magyarországi és külföldi egyetemek vendégprofesszora, aki kiválóan ismeri az erdélyi orvoslás és a MOGYE történetét. 
„Dienes Sándort, a tudóst óhajtom jellemezni a maga különleges, egyedülálló egyéniségével, akinek szelleme folyton nyughatatlanul lobog…, akinek szakmai felkészültségét pár szó beszélgetés után magában elismerni mindenki kénytelen, aki otthon van nemcsak a maga szűkebb szaktudományában, hanem a régi polihisztorok mintájára minden egyéb területen” – jellemzi a könyv szerzője. Amikor a kettőjük közötti ismeretségről érdeklődöm, kiderül, hogy gyökerei prof. dr. Koch Ferenchez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem atomfizika professzorához vezethetők vissza, aki a szerzőnek tanára, Dienes Sándornak pedig osztálytársa, padtársa volt a kolozsvári piarista gimnáziumban, amely 1944-ben Zágoni Mikes Kelemen nevét viselte.
EgertőlKolozsvárig
Lakásában, amely életének eseményei és tudományos munkásságának eredményei mellett a képzőművészet, a zene, az utazások iránti szeretetéről, átfogó műveltségéről, a sportban elért sikerekről tanúskodik, újra visszatekintettünk a kilencven év meghatározó történéseire, amelyekről a Hány ember Ön, professzor úr? című interjúkötet megírásakor vallott. A decemberi beszélgetésünk során elhangzott adatok mellett ebből is válogattam néhány kérdést és feleletet.
Családjának története is érdekes. A felvidéki származású nagyapának, aki Eger tiszteletbeli tűzoltóparancsnoka volt, és az egri érsek építészeti tanácsadójaként járta be Erdély templomait, úgy megtetszett Kolozsvár, hogy frissen nősült fiának azt tanácsolta: ott telepedjen le. Aki szót fogadott, és a Bécsben tanult mesterség birtokában jól menő autókarosszéria-műhelyt működtetett a kincses városban. 1925-ben kései második gyermekként született meg fia, Dienes Sándor, aki édesapjáról 2012-ben így vallott:
– Általános műveltségben, emberségben sokat köszönhetek neki, s a német nyelv galíciai tájszólására is ő tanított meg. 
Kiváló memória és rendkívüli sportszeretet
A beszélgetés során felidéztük, hogy rendkívüli memóriája miatt csodagyermeknek tartották, lexikonnak nevezték el az iskolában. A második gimnazista, 12 éves Sándorról a Keleti Újság 1938. április 9-i számában dr. Horosz Béla írt elismerő cikket. Az alacsony termetű, vézna kisfiú, aki ezer labdarúgó nevét ismerte, és a nagyobb válogatott mérkőzéseket részletesen fel tudta idézni, gátfutó rekorder, magas- és távolugró, szenvedélyes vívó, teniszező, a labdarúgásban középcsatár és kapus volt, olvashatjuk a hajdani újságcikkben, amelynek szerzője a világ legkisebb sportújságírójának és rádióriporterének nevezte a sportban a nála nagyobbakkal is elbánó kisfiút. 
– Ma is emlékszem, ahogy Nyírő József biztatásképpen (hogy írót, újságírót nevelnek belőlem) megsimogatta a fejem, s nagy élmény volt számomra, amikor gyermekként példaképemnek, a Kolozsvárra érkezett kiváló sportriporternek, Pluhár Istvánnak bemutattak. 
A kolozsvári piarista gimnáziumban nagyszerű tanárok oktattak. A német mellett beszélek franciául, és kényszerűségből az angol nyelvet is megtanultam. 
Dienes Sándor a vívással 12 éves korában jegyezte el magát, amikor vívómester testnevelő tanára (Ozorai Schencker Lajos) azzal a feladattal bízta meg, hogy a bemelegítő tornát vezesse a vívóknak, amiért fizetség nélkül járhatott az edzésekre. 
Bár írónak készült, az érettségi vizsga után a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz-földtan főszakának és természetrajz-kémia mellékszakának előadásait hallgatta, amíg a Marosvásárhelyre költöztetett orvosi egyetem legelső évfolyamán megkezdődött a tanítás, majd párhuzamosan látogatta mind a kettőt. Amikor kiderült, hogy a két város és egyetem között ingázik, csupán a vívásban elért eredményei védték meg a kizárástól, de végül a tandíját is elengedték.
A vívást marosvásárhelyi egyetemi hallgató korában az általa alapított szakosztályban is folytatta, amelynek sportolói a fogságból hazatérő kiváló edző, Kakuts Endre vezetésével országos, sőt nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Hasonlóképpen Dienes Sándor is, aki sportmesterként 52 éves korában hagyta abba a vívást.
A munkaorvostant választotta 
Az orvosi egyetemen a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áttelepített intézményt hűségesen követő kiváló tanárok oktatták. Államvizsga után a közegészségtan-tanszékhez tartozó orvosi-földrajz szakcsoport tanársegédjeként kezdte meg az oktatói munkát, majd annak megszűnte után a munkaegészségtan szakon folytatta tovább, előbb a világhírű Putnoky Gyula professzor, majd távozása után Horváth Miklós professzor mellett. A munkaegészségtan és foglalkozási betegségek szakon (amelynek nevét az Egészségügyi Világszervezet egyszerűsítette munkaorvostanra), az 1957–58-as tanévtől 1997-ig, majd nyugdíjazása után konzultáns professzorként tanított tovább. Ez idő alatt több mint 250 államvizsga-dolgozatot és a tudományos orvosi cím megszerzésén dolgozó orvosok munkáját irányította. 
A kérdésre, hogy mikor és hogyan nyílt lehetősége arra, hogy az elmélet mellett a gyakorlati tevékenységet is folytassa, Dienes professzor elmondta:
– A Dóczy Pál professzor vezetése alatt álló I. Számú Belgyógyászati Klinikán hoztuk létre a foglalkozási betegségek kórtermét, ahol klinikusként dolgoztam. Időközben a bukaresti egyetemen (Cadariu Gheorghe professzornál) szereztem doktori címet (a korondi ólommérgezés témájában írt dolgozattal), és 1968-ban meghívást kaptam Rómába (a világkongresszusra). Óriási élmény volt számomra, hogy több ezer résztvevő közül a szervezők kiválasztottak, hogy részt vegyek a pápai kihallgatáson. A római kongresszuson tartott előadásom alapján hívtak meg a nyugat-berlini Munkaorvostani Akadémiára. 
Tegyük hozzá, hogy viszontagságos úton jutott el Berlinbe, ahol Schürman professzor, az akadémia elnöke értékelte szakmai felkészültségét és némettudását, és ezek alapján három hónapra szóló akadémiai ösztöndíjat kapott. A tanulmányi út végén professzori címet és állást ajánlottak fel számára, ez utóbbit visszautasította és hazatért. Mivel nem vállalta, hogy megfigyelőként térjen vissza Nyugat-Berlinbe, 12 évig nem utazhatott külföldre. A professzori címet tíz évvel később kapta meg itthon. A rendszerváltás után sikerült kapcsolatot teremteni a nyugat-berlini munkaorvostani klinika és a marosvásárhelyi szakklinika között, amit kölcsönös látogatások követtek. 
A klinika sorsa
A kérdésre, hogy az első kórterem hogyan fejlődött klinikává, amelyről a külföldi szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak, elmondta:
– 1970 körül sikerült létrehoznom egy 27 ágyas klinikai egységet a volt Simó Géza bútorgyár mellett, majd 1968-ban épült fel a Meggyesfalvi negyedben a foglalkozási betegségek klinikája 50 ággyal. 1986-ban bevezettem a biológiai monitorozást, ami világviszonylatban is a legmodernebb módszer az ipari dolgozók egészségi állapotának a követésére. Elértem, hogy a megelőző orvoslás munkaorvostani része, a járóbeteg-rendelés, valamint a klinika is együtt legyen, ami lehetővé tette a tevékenység összehangolását. Dr. Szász Loránd személyében sikerült olyan utódot kinevelnem, aki az egység vezetése mellett a diákoknak is előadja a munkaorvostant – nyilatkozta 2012-ben. Azóta a kiválasztott utód sajnos eltávozott az élők sorából, és miközben nemzetközi szinten ma is számontartják, kongresszusokra hívják, marosvásárhelyi rendezvényen meg sem említik Dienes professzor nevét. Az ipari vállalatok segítségével létrehozott klinika épületének rendeltetését időközben megváltoztatták, s új helyén egy tízágyas egységre szűkült, ahol nincs már toxikológai laboratórium, ami elengedhetetlenül fontos lenne a foglalkozási betegségek pontos diagnózisának a megállapításához, a betegek kezeléséhez – mondja rezignáltan. 
Bár a nagy iparvállalatok rendszerváltás utáni fokozatos bezárásával úgy tűnt, hogy csökken a korábbi foglalkozási betegségek, mint például a króm-, szén-monoxid-, az ólommérgezés, továbbá a szilikózis vagy kőporbetegség, a foglalkozási ártalmak ma is fennállnak: az idült hörghurutot okozó por és vegyi anyagok a marosvásárhelyi vegyi kombinátnál, a por és kényszerpozíció a bútorgyártó cégeknél, és sorolhatnánk tovább.
Minden munka hat az egészségre
– Gyakorlatilag nincsen olyan munka, amely valamilyen értelemben ne hatna az egészségre. Manapság a vegyi anyagok mellett a munka ritmusa, a kényszertesthelyzet, a szellemi igénybevétel, az állandó jelleggel fenntartott stresszállapot következményeivel is számolni kell. A különböző vegyi ártalmak miatt nem ritkák a heveny mérgezések, a beteget ilyenkor a sürgősségi osztályra utalják be, s csak a krónikus esetek kerülnek a foglalkozási betegségek klinikájára.
Dienes Sándor professzor számos szakdolgozattal vett részt a világ legkülönbözőbb országaiban tartott kongresszusokon. A 240 dolgozat mellett hat munkaorvostani szakkönyv szerzője, hétnek a társszerzője magyar és román nyelven. Szakterületén több konferenciát és két nemzetközi kongresszust szervezett, s mai napig a Romániai Munkaorvostani Társaság tiszteletbeli elnöke. 
– Amit el lehetett érni becsületesen, azt elértem. A genetikai örökség mellett a vívás és a jóga, az egészséges életmód segített abban, hogy ezt a kort egészségben megérjem, és a fejállás ma sem okoz gondot. Életem során volt részem keserűségben is bőven, hiszen két feleséget veszítettem el. Két lányom van, az egyik pszichológus, a másik fogorvos, ez utóbbi rendszeresen főz nekem. A lakást én rendezem – teszi hozzá, és lányai mellett büszkén említi unokáit is, akik közül az egyik orvos, a másik földrajz szakot végzett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 16.
Film készült Iancu Laura regényéből
Játékfilm készült Iancu Laura csángóföldi születésű József Attila-díjas író, költő, néprajzkutató Szeretföld című regényéből.
Az azonos című, közösségi finanszírozással készült alkotás díszbemutatóját a tervek szerint tegnap tartották Veszprémben, a szakmai bemutató március 7-én lesz a budapesti Toldi moziban – olvasható a Litera.hu irodalmi portálon. A 109 perces nagyjátékfilmet Buvári Tamás rendezte, főként támogatók – civil szervezetek, önkormányzatok, vállalkozások és magánszemélyek – segítségével jött létre.
Iancu Laura 2011-ben napvilágot látott regényében Keleti Jeremiás nyolc esztendeig volt távol családjától. Szibériából gyalog teszi meg az utat faluja, Szeretföld határáig. A háború teremtette káosz azonban teljesen átformálta Szeretföldet, és az elmúlt években a közösség is gyökeresen megváltozott. A moldvai magyar közösségben játszódó történelmi elbeszélés a háborút túlélő, hazájába visszatérő katona történetét, a háborúnak a közösségre tett hatását és következményeit beszéli el.
A regényből készült film forgatása több hónapos előkészítés után 2015 nyarán kezdődhetett, majd 2016 telén is zajlottak a felvételek. A filmet mindössze 15–20 fős alkotói stáb készítette tíz főbb szereplővel (Lipták Jeanne, Nagy Zsolt, Turós-Máté Kinga, Trokán Anna, Trócsányi Gergely, Lengyel Ferenc, Kőrösi Csaba, Máté P. Gábor, Módri Györgyi, Buvári Csege) és további 30 epizódszereplővel. Hozzájuk csatlakozott a néhány jelenetben közreműködő nagyszámú statisztagárda. A filmet Ladányi János és Lovasi Zoltán fényképezte, míg a producerek Gecs Mónika, Németh Csaba és Dósay Norbert voltak.
Iancu Laura a Bákó megyei Magyarfaluban született. Tudományos munkái mellett számos verseskötet (Pár csángó szó, Karmaiból kihullajt, Névtelen nap , Kinek a semmi a mindene, Míg kabátot cserél Isten), egy dráma (Petrás Incze János) és a Szeretföld című kisregény szerzője. Buvári Tamás főként dokumentumfilmek, kísérleti filmek és kisjátékfilmek rendezője. A Magyar Filmszemle-díjas alkotó Nekem ti voltatok címmel 2016-ban regénnyel is jelentkezett.
Krónika (Kolozsvár)
2017. május 18.
„Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…”
Cserefának füstje hozta ki könnyvemet... – Néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányok a moldvai magyarokról címmel és alcímmel jelent meg a Budapesten született, jelenleg a Gyimesekben élő Halász Péter nyugalmazott agrármérnök, néprajzkutató legújabb könyve 2015-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában.
A több mint 450 oldalas tanulmánykötet néprajzi, tudománytörténeti írásokat tartalmaz a moldvai magyarokról. Halász Péter legújabb könyvét, a moldvai csángó magyar sors romlását ecsetelő kötetet kedd délután telt ház előtt mutatta be dr. Balázs Lajos néprajzkutató, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára a szerző jelenlétében. Halász Péter a moldvai magyarság kultúráját feltáró történeti és néprajzi kutatások egyik legmeghatározóbb tudósa, 1966-ban járt először Moldvában, s azóta is visszajár. Pár példával illusztrálta, hogy mi közük van a kézdivásárhelyieknek a moldvai magyarokhoz. Elmondta: itt, a Kantában járt iskolába a Forrófalván született Petrás Incze János minorita szerzetes, Klézse plébánosa, Domokos Pál Péter néprajzkutató, a csángók apostola innen nősült, itt tanított fiatal tanárként a Kantában 1933-ban, és itt él az utolsó gorzafalvi fazekas, néhai Aszalos Viktor unokája, Ionuţ Budău, aki tömbházlakásában fazekasműhelyt rendezett be. A könyvbemutatón csángó népdalokat énekelt a Csíkszeredában tanuló Kaszap Johanna pusztinai diáklány.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 14.
„Angyal bácsi, hozan egy pemzlit és szépfestékeket”
Berde Mária irodalmárra és Dóczyné Berde Amál festőre emlékeztek
Az emberi szervezet tűrőképességének határát súroló fülledtség uralta a 8. Kolozsvári Magyar Napok nulladik napját a szabadban és az épületekben egyaránt. Ennek ellenére szombat délután a Bánffy-palotában zsúfolásig megtelt a Szépművészeti Múzeum Tonitza-terme, ahol kettős rendezvény zajlott: Berde Mária (1889–1949) író, költő, műfordító, illetve nővére, Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festő életművét idézték fel konferencia és kiállítás-megnyitó keretében. Mindkettejük életútja, munkássága kapcsolódott a kincses városhoz, mindketten az erdélyi női művészeti élet úttörői közé sorolandók, és mindketten Kolozsváron, a házsongárdi sírkertben nyugszanak. A Házsongárd Alapítvány, Quadro Galéria, Kolozsvári Szépművészeti Akadémia, Kincses Kolozsvár Egyesület és a KMN Egyesület által szervezett esemény alkalmából Kolozsvárra érkezett a képzőművész kiváló humorérékkel megáldott 96 éves lánya is.
A konferencia köszöntőbeszéde Gergely Istvánné Tőkés Erzsébettől (igazgató, Házsongárd Alapítvány) hangzott el, aki szerint Kolozsvár régi adósságát rótta most le, és ezért köszönet illeti a támogatókat. Ő személyes indíttatásból kezdeményezte ezt a rendezvényt: a kommunista rendszer hatalomra jutása előtt a Tőkés család egy házban lakott a Berde családdal, és ő jól ismerte a két művészt, akik nem zászlólengető hangoskodással, hanem élő öntudattal szolgálták magyar közösségüket.
Gaal György művelődéstörténész a Berde család történetét tekintette át. A szentivánlaborfalvi Berde család sarja, Berde Sándor a háromszéki Fotoson született, az 1848-as forradalomban és szabadságharcban való részvétele miatt féléves börtönbüntetést szenvedett. Tanári, majd református papi pályafutásának állomásai között Sepsiszentgyörgy, Kackó, Nagyenyed szerepelt. A Dés melletti Kackón házasodott össze Ónody Veres Máriával, öt gyermekük született: ifj. Sándorból lelkész, Amálból festő, Máriából író, Károlyból bőrgyógyász lett, egyik kiskorú gyermekük pedig elhunyt. A családfő hiába vált a Kolozsvári Református Fakultás legelső tanárává, mert az akkor megalakult intézmény még nem működhetett, és ezért ő Nagyenyedre került kiküldöttként. Betegsége megakadályozta, hogy valaha Kolozsváron tanítson, síremléke a nagyenyedi temető egyik ékessége.
Ezután, távollétében, Dávid Gyula irodalomtörténész dolgozatát olvasták fel Berde Mária író, költő, műfordító emlékezetéről, Vallani és vállalni címmel. Életrajzát és művészi pályafutását a női érzékenység határozta meg, de az Erdélyi Helikon Társaság tagjaként szépirodalmi eszközökkel síkra szállt az emberség és az igazság érvényesítéséért. Ugyanakkor bekapcsolódott az erdélyi irodalmi élet szervezésébe is. Vindis Andrea színművész Berde Mária verseiből adott elő (Az én apám; Boldog vers; Kedv; Menni kell).
A rendezvény a földszinti kiállítóteremben Dóczyné Berde Amál tárlatának megnyitásával folytatódott. Ennek kurátora, Székely Sebestyén György művészettörténész felelevenítette a színes, de kevésbé ismert művész pályáját, akit a vitalitás jellemzett. Erőteljes stílusa Nagy Imre, Incze János Dés és Thorma János rangjára emelte, utóbbi oktatója is volt. Londonban, Párizsban, Münchenben tanult, expresszivitás és mennyiség szempontjából egyaránt hatalmas életművet hagyott hátra. Eddigi mellőzésének okai: népművészet felé irányuló hajlama (Kalotaszeg, Torockó) nehezen volt emészthető a modernizmus hívei számára, és női mivolta is akadályozta az elismerésben. De ezután, és nem csak a KMN idejére, folyamatossá kell tenni régi, méltatlanul mellőzött művészeink újrafelfedezését – mondta a kurátor az augusztus 27-ig látogatható kiállítás megnyitóján, amely a budapesti Balassi Intézet és magánszemélyek támogatásával jöhetett létre.
A megemlékezésen általános derültséget okozott a festő kerekesszékben megjelent, Debrecenből erre az eseményre érkezett kilencvenhat éves lányának, Gaál Ferencné Dóczy Aglentnek a reagálása az őt szemmel láthatóan nagyon megviselő rekkenő hőségre: „Úgyis Kolozsváron szeretnék meghalni”. És felolvasták édesanyja levelét, amit hétéves korában karácsonykor az „angyal bácsinak” címzett, amelyben ecsetet és festékeket kért, mert már akkor festeni akart. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 18.
Remek hangulat a Dési Magyar Napokon
Minden korosztály találhatott magának kedvére való programot a hétvégén zajlott ötödik Dési Magyar Napokon. A három napos rendezvény a désiek számára jó alkalom a találkozásra, összegyűlésre, beszélgetésekre, amelyre gyakran a városból elszármazottak, akár külföldön élők is hazalátogatnak, hogy napközben a programok során, vagy este a koncertek alatt régi ismerősekkel társaloghassanak
A rendezvény csütörtökön kezdődött a Dés a festészetben című kiállítás megnyitójával. A tárlat anyagát a dési magyar festők városról készített képei alkották, így állítottak ki például számos Incze János vagy Angyalossy György művet. Mivel a bemutatott képzőművészeti alkotások egy részét a dési magyarok ajánlották fel, izgalmas lehetett a szóban forgó festményeket az alkotó más képei mellett látni, betekintést nyerni a művész tevékenységébe a saját falukon elhelyezett képek, illetve a szomszéd nappaliját ékesítő darabok segítségével.
A kiállítás vasárnap is látogatható volt délelőtt egy órán keresztül, ekkor számos ember jött el az ARTA Galériába megcsodálni a városáról készített festményeket, képeket. Izgalmas volt számomra is dési nagyszüleim képeit más képek mellett látni, a kiállítást pedig nagymamám „tárlatvezetése” még érdekesebbé tette: hozzáértően mesélte, melyik kép hol készült, ki festette stb. Egy pöttöm kislány lelkesen mutatta melyik a kedvenc képe, érdekes módon, éppen egy olyan alkotást választott ki, amely nagyszüleim nappalijának falát diszíti.
„Pénteken a néptáncosok lakták be a főteret, ugyanis ekkor zajlott a nemzetközi néptáncfesztivál, a Kolozsvárra érkező néptánccsoportok betáncolták a teret Désen is” – mesélt a Magyar Napokról Kovrig Annamária, dési tanácsos, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke, akitől azt is megtudtuk, hogy este, ahogy illik egy néptánctalálkozó után, táncházba látogathattak el a dési magyarok.
Szombaton a rendezvényeket a főtérről a központi Green Pubba költöztették, ahol délelőtt kézműves foglalkozásokon, bűvészmutatványokon vehettek részt a kisebbnek, míg az idősebbek gulyásfőzéssel „szórakoztak”, délután pedig elkezdődtek a koncertek, a mulatozás.
Kovrig Annamária szeretné, ha a rendezvény mindenkihez szólna, és ezen mindenki jól érezné magát. A szervezőknek fontos, hogy minden nemzedék kedvére való zenét találjon a rendezvény programjában, így hívták meg az eseményre az Operettissimót, hisz az idősebbek az ilyen jellegű zenét kedvelik, illetve a kolozsvári Knock Out zenekart, hogy a rock stílus rajongói is szórakozhassanak szombat este.
Arra is kíváncsi voltam, milyen programokon vehet részt egy tizenéves az ilyen jellegű rendezvényeken. Varga Fruzsina elmondta: rendkívül élvezte az eseményt, számos programon vett részt, és szerinte mindenki jól érezte magát a Dési Magyar Napokon.
„Délelőtt voltam kézműves foglalkozáson, azt nagyon szerettem. De hasonló módon élveztem a nemezelést és a gipszfestést is. Délután, mivel nagyon meleg volt, a felnőttekkel behúzódtunk az árnyékba, és beszélgetéssel ütöttük el az időt. Este a bulira még az idősek is kijöttek” – mesélte Fruzsina.
A fiatal lány elmondta: a koncertre érkezők közül mindenkit ismer: „egy-két arc van, akit nem tudok hova tenni, egyébként mindenki másról tudom, hogy kicsoda”.
A szombati eseményeket a Green Pubban szervezték meg, a kisebb méretű terasz pedig nagyban hozzájárult a családias, otthonos és meghitt hangulat kialakulásához. Minden érkező lépésenként ismerősökbe botlott, az asztaloknál ülő társaságok tagjai gyakran cserélődtek, de a beszélgetés hangulatán ez semmit nem változtatott. A rendezvényen régi osztálytársak is találkozhattak egymással, a nagyszülők büszkén dicsekedtek az elszármazottaknak a nagyra nőtt unokákkal.
A dési közönség előtt koncertezni valóságos főnyeremény: a kicsik a színpad előtt ugrabugráltak, míg szüleik, nagyszüleik a hátsó sorokban táncoltak, énekeltek, szórakoztak, ahogy Fruzsina is megjegyezte: itt mindenki jól érezte magát zenei ízléstől és kortól függetlenül. Igaz, a jó hangulat kialakításához kellett az Operettissimo, a Knock Out zenekar és a Budapesti Randevú koncertje is.
„Azért van szükség a rendezvényre, hogy megmutassuk magunkat a mellettünk élőknek, és láttassuk: a dési magyar közösség él és ápolja kultúráját. Emellett a rendezvény nagy találkozásoknak ad helyet, hisz a Magyar Napokra a Désről elszármazottak is haza szoktak jönni” – mondta Kovrig Annamária tanácsos.
A rendezvényt a Communitas Alapítvány, az RMDSZ, a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Bethlen Gábor Alap és Dés Polgármesteri Hivatala támogatta.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 8.
Egy élet múzeuma
Ditrói Ervin 100. születésnapjára
Ditrói Ervin művészettörténész 1917-ben született Kolozsváron, 2010-ben halt meg Rehovoton, Izraelben. A Bánffy-palotában működő múzeum alapító igazgatója volt. Ditrói nem a megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Semmi értelme nem volt úgy foglalkozni az olasz reneszánsszal és Dürerrel, hogy az 1950-es és 80-as évek között, honfitársaihoz hasonlóan alig utazhatott külföldre.
Ervin úgy beszélt Michelangelo szobrairól, az Akropoliszról és a Trójai falóról a diákjainak, az olvasóinak és nekem, aki tizenhárom éves voltam, amikor kivándorolt, mintha naponta érinthette volna meg ezeket a műveket a saját kezével. Holott egész életében legfeljebb egyszer láthatott belőlük egyetmást, banánon és kávén élve, amikor a hatvanas évek elején valahogy kijutott Olaszországba a feleségével.
2008-ban hívtam fel utoljára Berlinből. Mondtam neki, hogy az irodából, ahol akkor dolgoztam a Pergamon múzeumot látom. Mire Ervin: menj be a Pergamonba, fel a lépcsőn jobb oldalon, az első emeleten balra van egy kis Vénusz szobor. A legjobb szobor, amit valaha láttam. Mikor jártál ott, kérdem. ’62-ben, válaszolta. Másnap bementem a múzeumba, a szobor ott volt. Megértettem, hogy az akkor már 91 éves Ervin számára lényegében egész életében mindegy volt, hogy ő éppen hol van, mert sose lehetett ott, ahol szeretett volna lenni. Ezért aztán a festmények és albumok között élve sétált az egész világon, mint elérhetetlen tájak egyetlen nagy múzeumi tárlatán.
Mire hatvanhét évesen kivándorolt Izraelbe az azóta fiatalon elhunyt és érdemtelenül feledésbe merült szobrász fiához, Tamáshoz, az ottani szakmai nyilvánosságba már nem tudott bekapcsolódni. Késő volt bármihez. Ezt ő mondta nekem, amikor 2000-ben meglátogattam. A hat-hét nyelven értő és kommunikáló Ervin, kint is ugyanúgy olvasott minden nap valamennyit latinul és franciául, mint kolozsvári életében, de héberül már nem tudott megtanulni.
Ceauşescu Romániájában a világtól volt távol, Izraelben a munkától. Ám nem az alkotástól. Nyolcvan felett kezdett el festeni – újra, hiszen fiatalon is festett. De igazából senkinek se készültek már ezek a képek. Nevetve mutatta az egyiket, ismét kihallgatva engem, mint régen gyerekkoromban, amikor együtt sétáltunk a városban és mutatta nekem a házakat, hogy „na, mit veszel itt észre?” A képen egy pompásan feldíszített lovassereg jött a semmiből és ment a semmibe, egy sivatag közepén. Látomás volt az egész.
Képek és jelképek című egyetlen könyvében, ami 1982-ben jelent meg a Kriterionnál időben és térben is egyedülálló keresztmetszetet kapunk Ditrói szakmai és szellemi világáról. A kolozsvári Szent György-szoborról szóló híres tanulmánya is ebben lát napvilágot. Ezt követik remek esszékbe foglalt értekezései többek között Marcel Cîrnoagă, Miklóssy Gábor, Incze János Dés, Nagy Imre, Erdős I. Pál, Feszt László, Bene József, Hokusai, Rembrandt, Tizian, Michelangelo, Piranesi és Dürer művészetéről. A Michelangeloról szóló szöveg annyira magával ragad, mintha nem is a művészettörténész szólalna meg, hanem a művész közeli barátja. A Bánffy-palota homlokzatáról részletes tanulmányt olvashatunk a válogatásban. A könyv a legjobb kiadók legjobb műelemző esszéköteteiben és szaktanulmány köteteiben is megjelenhetett volna. Az Andreescu egykori előadótanára az 1945 utáni erdélyi kulturális sajtóban (elsősorban a Korunkban) olyan elemzői szabadságot engedett meg magának egyik-másik tanulmányában, amit a cenzúra csak azért nem tiltott, mert nem értett. Ma már közismert tény (vagy az lehetne), hogy a szocialista diktatúra korában, hála a cenzorok tudatlanságának, véletlenül elsőrangú könyvek is átpréselődtek állami támogatásból az egyébként abszurd méreteket öltő, persze ugyancsak állami politikai szűrőn. Az államosított figyelmetlenség nagy szolgálatot tett azoknak, akik ezt önkéntelenül kihasználva úgy írtak jó műveket jó művekről, mintha ez szabad vagy természetes lett volna, holott igazából nem volt se szabad se természetes. Ervin művészettörténeti esszéi mindig az egész világról szóltak, akkor is, ha egy magyar vagy egy román művészről írt, miközben a nagyvilágot a diktatúra könyvkiadás politikája nem tette hozzáférhetővé és külföldre utazni is csak komoly hivatali zaklatás árán és nagyon ritkán lehetett, megalázóan kevés valutával.
Ezen a ponton jött el az ideje egy történetnek, amelyhez hasonlókkal Ervin örökké szórakoztatta maga körül az embereket. Egyszer Ion Gheorghe Maurer, az akkor Ditrói Ervin által vezetett múzeumba, a Bánffy palotába látogatott. Hosszasan nézegetett egy festményt, majd megkérdezte Ditróit: „mennyit kapnék ezért a képért, ha eladnám?” „Minimum hat évet miniszterelnök úr”. Maurer a hasát fogta a röhögéstől.
Újabb történet. Egy alkalommal megkeresték Bukarestből, hogy vezessen egy népművészeti fesztivált. Ő szabadkozott, hogy sajnos nem vállalhatja el, mert nem ért a folklorisztikához. Mire a hivatalosan bátorító válasz: „Az elvtárs félreértett. Nem értenie kell hozzá, hanem vezetnie kell”. Az ilyen önleleplező kontraszelekció bája kellemes perceket okozhatott a humoráról és anekdotáiról ismert Ervinnek.
1980 januárjában elvitt Miklóssy Gáborhoz, aki egy kívülről vakolatlan, börtönszerű, belül is kísérteties házban lakott. A hétszobás lakrészt Miklóssy úgy alakította át, hogy öt szobából egyetlen helység lett, kettőből egy másik. A mozgássérült festő pokrócokba bugyolálva feküdt az ágyban. Felolvasott egy latin szöveget Ervinnek, aki egy adott pillanatban kijavította, mondván, hogy azt a szót úgy ejtik, de nem azt jelenti. Miklóssy szabályszerűen ordítozni kezdett, hogy „de úgy van”, mire Ervin, „de nem úgy van”, mire Miklóssy, „de úgy van, de nem úgy van”! Mire Ervin, ismerve Miklóssy hírhedt fukarságát, egyszer csak azt mondja: „Gábor, fogadjunk ötven lejben!” Mire Miklóssy: „Nézd Ervin, lehet, hogy neked van igazad…”
Ditrói Ervinről nem lehet vicces történetek felelevenítése nélkül beszélni. A másik ilyen alaptéma vele kapcsolatban a tárgyak. Gyűjtögetett. Lakása tele volt tárgyakkal, amelyek szemügyre vételére mindig újabb késztetést érzett az ember, akkor is, ha évek óta járt hozzájuk, mert mindegyikben volt valami egyedi, mert arra sosem futotta lehetőségben és pénzben, hogy bármiből is beszerezzen egy egész garnitúrát, sorozatot, összefüggő tárgycsoportot. Évtizedekkel később nyugati kutatóknál, műértőknél járva értettem csak meg, hogy azzal, ahol és amikor élete háromnegyedét leélte, Ditrói Ervin csak szemelgethetett azokból az értékekből, amelyekről egyébként annyi mindent tudott. Semmit nem lehetett szisztematikusan gyűjteni, birtokolni, csak magát a tudást ezekről a dolgokról. Egyébként nagy hedonista volt. És örök gyerek. Imádta a motorbicikliket. A klasszikus műveltségű professzor sokakat ámulatba ejtett, amikor háromszor nézte meg az akkor új Csillagok háborúja című filmet. Magyarázta hatvanöt évesen (nekem a koravén gyereknek), hogy ezzel a filmmel valami új kezdődik. Szilágyi-Gál Mihály / Szabadság (Kolozsvár)