Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: szekus módszerekkel próbálják megfélemlíteni a magyar közösséget
Az RMDSZ szövetségi elnöke szerint orwelli állapotokra emlékeztet, amit a DNA művel a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumba járó tanulók szüleivel, hiszen szekus módszereket használva próbálja megfélemlíteni és elbizonytalanítani őket, valamint ellehetetleníteni az iskolát.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a szülők beidézésével és kihallgatásával túllépte hatáskörét, annál is inkább, mivel a gyerekek felekezeti hovatartozására is rákérdeztek, illetve arra, hogy miért íratták katolikus iskolába azokat, akik nem is katolikusok – jelentette ki csütörtöki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki szerint az orwelli világot idézi a szülők megfélemlítése.
A politikus szerint az is megengedhetetlen, hogy a gyerekek beidézését is kilátásba helyezték az ügyészek, illetve azzal is ráijesztettek a szülőkre, hogy gyermekük iskolában eltöltött két tanulmányi évét nem ismerik el. Kelemen Hunor nem érti, hogy a DNA miért tiltja meg a kihallhatott embereknek, hogy az ott elhangzottakról beszéljenek, hiszen nem államtitkokról esett szó.
A csütörtöki sajtótájékoztatón jelen volt Novák Zoltán szenátor, illetve Péter Ferenc, a megyei RMDSZ elnöke is, akik szintén nemtetszésüknek adtak hangot a római katolikus gimnázium körül történtekkel kapcsolatban. Novák beszámolt arról, hogy háromszor is tárgyalt az utóbbi időben az oktatásügyi miniszterrel. Pavel Năstase pedig három olyan dokumentumot is elküldött a polgármesteri hivatalnak, a tanfelügyelőségnek és az iskolának, amelyek alapján tisztázhatták volna a helyzetet. Ez viszont elmaradt, a polgármesteri hivatal inkább az iskolaellenes ténykedést erősítette.
Péter Ferenc arra figyelmeztetett, hogy az ügyészségi eljárás rettegést hozott, megfélemlítést, az iskolalapítási kérdés pedig korrupciós üggyé vált. Mivel az ügyészségi kivizsgálás még nem ért véget, illetve bírói döntés sem született még, érthetetlen, hogy a tanfelügyelőség miért tiltja meg, hogy a cikluskezdő, előkészítő, ötödik és kilencedik osztályokba tanulókat fogadjon az iskola – fogalmazott Kelemen Hunor, hangsúlyozva, hogy egy jogállamban nem egy ügyész dönt egy iskola működéséről.
Az RMDSZ a bukaresti nunciatúrának és több külképviseletnek - köztük az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének is - elpanaszolta azt, hogy Romániában az igazságszolgáltatás eszközeivel lehetetlenítik el egy jogszerűen megalakult felekezeti iskola működését - tette hozzá. a szövetségi elnök.
maszol.ro

Mi vagyunk Európa jövője!
A Brüsszel által diktált fősodratú politika és az európai őshonos nemzetekhez tartozó polgárok elvárásai között egyre mélyül a szakadék. Ezt a nyilvánvaló feszültséget az Európai Unió vezetői, illetve az akaratukat képviselő helyi prominensek bekeményítéssel akarják kezelni. Németországban odáig süllyedt az állampolgári jogok idegen érdekek általi megtaposása, hogy egyes helyeken kihasználatlanul álló ingatlanokat sajátítanak ki – magyarán erőszakkal vesznek el jogos tulajdonosaiktól –, amelyekbe aztán a hatóságok muszlim betolakodókat költöztetnek, miközben George Orwell 1984 című regényében leírt brutális diktatúra eszközeitől sem visszariadva ellenőrzik a nyilvánosságot. Megesik, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítélnek olyanokat, akik őszintén leírják véleményüket egy közösségi portálon a hívatlan, idegen kultúrájú, asszimilálódni, beilleszkedni nem akaró jövevényekről. A sajtószabadság legnagyobb dicsőségére a németországihoz hasonló a helyzet Svédországban és Norvégiában is. London muszlim polgármestere odáig ment, hogy az ismétlődő terrortámadásokra reagálva képes volt kijelenteni: a nagyvárosi léthez hozzátartozik a terror. Micsoda észveszejtő demagógia! Amíg a muszlimok nem jelentek meg tömegesen Európában, addig a terror legfeljebb „fals flag” hadműveletek formájában volt jelen a nagyvárosokban – lásd a bolognai merényletet –, és nem úgy, mint manapság, napi jelenségként. Ha azt mondta volna Sadiq Khan polgármester, hogy amennyiben Európa nagyvárosainak muszlimizálódása folytatódik, akkor mindennapossá válik a terror, amivel az őshonos lakosság kénytelen lesz együtt élni, akkor történetesen igaza lett volna. Magyarán nem a nagyvárosi léttel van a gond, hanem a városvezető hitsorsosaival.
Európa térképén ma már jól kirajzolható a „menekültekről”, azok beilleszkedéséről, a multikulturalizmusról szóló retorika, és az európai kultúra végveszélybe kerülését tematizáló aggodalom határvonala. Ez a határvonal Közép- és Kelet-Európa, valamint Nyugat-Európa között húzódik.
Kiút a migránsválságból
Orbán Viktor a muszlimizált, kevert fajú Európa megteremtésének legkeményebb, leghatékonyabb, legkövetkezetesebb ellenzője, és régiónk integrációnak első számú motorja. Az, hogy Orbán ügyes politikájának eredményeképpen eme integráció támogatói közé felsorakozott Izrael államelnöke, Benjámin Netanjahu is, egy nagyon fontos fegyvertény még akkor is, ha Izrael palesztin-politikájával szemben az egészséges igazságérzettel rendelkező embereknek bőven akad fenntartása.
Nem volt meglepő, hogy a nyári uborkaszezon hagyományosan legjelentősebb politikai esemény-sorozatának, a tusványosi nyári szabadegyetem záróakkordjaként elmondott miniszterelnöki beszéd is részletesen foglalkozott a témával. Egy vélhetően megrendezett provokáció megpróbálta ugyan a médiahekk útján „elvinni a show-t”, de Orbán beszéde a racionalitásvezérelt, az orruknál tovább látó szavazók számára így is világos képet adott a mai helyzetről. A jól felépített, magvas beszéd foglalkozott az erős állam ismérveivel, kibővítve azt némi önkritikával is – a miniszterelnök nem tagadta, hogy a haderőfejlesztés eleddig elmaradt, és a demográfia terén minden erőfeszítés ellenére is csak részsikereket értek el – de ami ennél fontosabb, egész Európa számára megmutatta a kiutat a migránsválságból.
A miniszterelnök a tőle megszokott stílusban, köntörfalazás nélkül, tabukat döntögetve beszélt, belegyalogolva a „politikai korrektségnek” nevezett legújabb kori kreténségek szabályrendszerébe.
Rámutatott arra, hogy a muszlim betolakodók integrálásának szólama irreális, hogy „sikeres integrációt nem ismerünk” és arra is, hogy mi húzódik meg ennek az alapigazságnak a hátterében: „az Európába érkező muszlim közösségek a saját kultúrájukat, a saját hitüket, a saját életvezetésüket és a saját életvitelüket erősebbnek és értékesebbnek tekintik, mint mi a sajátunkat, illetve ők a mienket. Tehát az a helyzet, hogy élettiszteletben, életigenlésben, elköteleződésben, egyéni érdekek, eszmék alárendelésében ma a muszlim közösségek erősebbek, mint a keresztény közösségek. Miért is akarna valaki a saját erős kultúrája helyett egy nála gyengébbnek tűnőt magáévá tenni? Nem fogják.”
Azt sem kerülte meg Orbán Viktor, hogy a beözönlő muszlimok a maguk képére akarják formálni kontinensünket, ami persze a tájékozott emberek számára evidencia: elég a keresőbe beütni néhány kulcsszót, és a magabiztosságukban a teljes őszinteségig elmenő érintettek szájából hallhatjuk, hogy Európát meghódítandó területnek tekintik. Ezzel kapcsolatban a magyar kormányfő, a fősodratú uniós politika visszatérő rágalmára, a szolidaritás állítólagos hiányára utalva, leszögezte: „nem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai kultúrát, ami egyébként az európai kultúrának a lényegét, értelmét és célját adja”.
Orbán Viktor rámutatott a jövő évi választások valódi tétjére: „építeni nehéz és hosszú folyamat, rombolni pedig könnyű, és kevés idő kell hozzá. (…) Magyarország Trianon óta nem állt olyan közel ahhoz, hogy újra erős, virágzó és tekintélyes európai ország legyen, mint most. S Trianon óta nem álltunk olyan közel ahhoz, hogy nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint éppen most. S abban is biztos vagyok, hogyha megint idegen, globális érdekeket kiszolgáló kormányzata lesz Magyarországnak, akkor ezt a történelmi esélyt nem egy választási ciklusra, hanem megint évtizedekre elveszíthetik a magyarok.”
Vona Gábor démonjai
Az ellenzéki reakciók visszaigazolják Orbán Viktor szavait. A lényeglátó, a reális veszélyekkel számoló, alapigazságokból építkező beszéd Vona Gábor közleménye szerint Orbán Viktornak a „saját démonaival” való küzdelme, ellenségkép-kreálás. Jól beilleszkedik ez a demagóg rágalom a Jobbik új sütetű, a baloldali szavazók megnyerését célzó, a nyílt nemzetárulástól sem visszariadó politikai vonalvezetésébe, mely szerint „a kivándorlás nagyobb baj a bevándorlásnál”.
(Dehogy nagyobb: az egyik visszafordítható, a másik nem, ráadásul csak idő kérdése, hogy az élhetetlenné váló Nyugatról nagyobb számban jöjjenek haza honfitársaink.) De azt se feledjük, hogy a Jobbik szerint az illegális bevándorlás ellen hatékonyan küzdő Orbán nagyobb ellenség, mint az Európa muszlim megszállását anyagilag, maffiaszerű hálózatának emberi munkájával és retorikai szinten egyaránt támogató Soros György. A kevert fajú muszlimizált Európa jövőképe nem kitaláció, nem a Fidesz-propaganda terméke, amint a Jobbik sugallja, hanem egy 1925-ben, Koudenhove-Kalergi gróf által vizionált lázálom, mely mára megvalósítási szakaszba érkezett.
A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetségre szót vesztegetni sem érdemes, ők a rendszerváltás hajnala óta eltelt harminc esztendőben minden lehetséges alkalommal szembementek a nemzeti érdekekkel, s most is ezt teszik, midőn a nemzet- és hazavédő magyar politikát Brüsszelben rendre hátba támadják.
Csak Kelet-Európának van védekező reflexe
Orbán Viktor Bogár Lászlót és Drábik Jánost idéző nyíltsággal beszélt az európai politikát megosztó legfontosabb törésvonalról, annyi különbséggel, hogy a „láthatatlan és ellenőrizhetetlen globális hatalmi rendszert” (Bogár), avagy a „szervezett magánhatalmat” (Drábik) röviden globális elitekként említette: „ebben a küzdelemben, amely a globális elitek politikába delegált képviselői és a hazafias érzelmű politikai vezetők és országok közötti küzdelmet illeti, Magyarország jó oldalon, a hazafiak oldalán áll.” Orbán arra is rámutatott, hogy „kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy ország etnikai összetételét megváltoztatni azonos a kulturális identitás megváltoztatásával”. Márpedig Nyugat-Európában ez zajlik, és a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Ezzel együtt Orbán megmutatta a kiutat, melyet az uniós elit követhetne, ha Szőcs Géza szavaival élve netán hirtelen „megdöbben és megjavul”: az Európai Bizottság hatalmi túlterjeszkedését meg kell szüntetni, az ellenőrizetlen bevándorlást meg kell állítani, az illegális bevándorlókat haza kell szállítani, a Balkánt integrálni kell, s végül történelmi szerződést kell kötni Törökországgal és Oroszországgal.
Orbán Viktor joggal zárhatta így beszédét: „huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” Hasonlóan látja ezt Orbán Viktor előadótársa és régi szövetségese, Tőkés László is, aki beszédében rámutatott: Orbán „elnöklete alatt álló visegrádi négyek csoportjában is biztos támaszra számítunk. Isten valóságos csodája, hogy eme volt kommunista országok talaján, a volt berlini fal innenső oldalán kifejlődött ez az új keletű európai szövetség, mely eséllyel kél a jobb sorsra érdemes Unió védelmére”.
Igen, erről van szó: míg az autoimmun betegséggel küzdő Nyugat-Európa javában számolja fel önmagát, addig a kelet-európai térség egészséges védekező reflexe képviseli a több ezer éves európai kultúra önfenntartását és képezi a fehér keresztény kultúra jövőjének zálogát.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mihály Ágnes – Nyelvész a tortakrémek mögött
Mihály Ágnest sokan a lapcsaládunk főzőrovatából ismerhetik vagy a Főnix Konyha műsoraiból. Azt viszont kevesen tudják, hogy a sütés mellett a nyelvészet a másik nagy szerelme. A benne élő nyelvész és cukrász konfliktusáról beszélgettünk vele.
Egy átlagos hétköznap lakásába lépve édeskés süteményillat szálingózik, a polcokon spatulák, süteményesdobozok, szakácskönyvek, néhány regény és nyelvtankönyv sorakozik. Pici konyhájában mixer, sütő, bevásárlólisták. Holmijai nagy részét a szülői házban tartja Gyergyószárhegyen, így marad hely a szekrényekben tortaformáknak, dobozoknak, vaníliarudaknak. A földön néhány súlyzó, csomagolásra kész tortásdobozok. Most így él forgatások, fiataloknak szóló projektek, sütőrovatának menedzselése között lavírozva.
Honnan hová
Ágnes a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–angol szakán végzett, vizsgamunkája egy nyelvtansegédanyag volt, amit középiskolás diákoknak készített, alaptémája a nyelvi manipuláció, hiszen – mint mondja – hihetetlenül érdekes felfejteni azokat a módokat, ahogyan a szövegekkel, nyelvi szerkezetekkel megvezethetnek, befolyásolhatnak bennünket. Az egyetemi évek alatt volt alkalma belekóstolni egy teljesen más, alternatív nyelvszemléletbe, aminek „semmi köze nincs az iskolában bejáratott, elsajátított nyelvtantudáshoz, a nyelvhasználatra, a saját nyelvünkről való gondolkodásra épül” – mesélte.
A mesterképzés alatt ebben mélyült el, elkezdett dolgozni Kádár Edittel, az egyetem magyar és általános nyelvészeti tanszék tanárával, zsűri lett az Unikornis Nyelvészeti Olimpiászon. „Amikor az olimpiász országos szakaszához érkezett, elsőéves mesteris voltam, én voltam a forduló egyik zsűrije, ott láttam, hogy a diákok mennyire nem tudnak mit kezdeni ezekkel a feladatokkal. Egyszerű példa: arra kértük, hogy Orwell 1984 című regényéből az Újbeszél nyelv fejezetet olvassák el, a versenyen ehhez kapcsolódó kreatív feladatokat kaptak. És nagyon meglepődtek, hogy nem helyesírási szabályokat kértünk számon, nem konkrétan a szövegben olvasottakat, nem magát az információt, hanem azt, hogy az előre elolvasott szövegben érvényes szabályokat alkalmazni tudják” – meséli Ágnes, akinek ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az iskolában annyira megszokták a bejáratott feladatokat, hogy hatalmas gondot jelent önállóan gondolkozni saját nyelvünkről, emiatt kezdett el foglalkozni egy segédanyag összeállításával. Természetesen az alternatív oktatási formák feltérképezése alatt készültek az alternatív karácsonyi cupcakek, láva- és más születésnapi torták a baráti társaság minden tagjának. A sütés iránti szerelem már megvolt, de azt még nem sejtette, hogy erősebb lesz, mint minden más. Visszaemlékezett, volt olyan vizsgaidőszak, amikor környezete lázasan bújta a könyveket, neki azonban félre kellett tennie, és pihenésképp kipróbálni egy-egy új receptet, ami nem hagyta nyugodni.
Élőbeszéd és gondolkodás
Amiben más az Ágnes által összeállított segédanyag, hogy (miként a tortakrémek receptjei is különböznek) tájegységenként a nyelvhez való hozzáférés nem egy irányból lehetséges. A már kiadott tankönyvekkel az az egyik nagy probléma, hogy teljesen hiányzik belőlük a differenciált oktatásszemlélet, nemcsak azt felejtik el a szerzők, hogy vannak olyan gyerekek, akik kétnyelvű családból származnak, hanem azt is, hogy nem mindenki ugyanolyan képességekkel kerül az iskolapadba. És egyáltalán nem foglalkoznak a kétnyelvűség kérdésével, nem foglalkoznak a nyelvjárások kérdésével, hogy ezek a jelenségek miként hatnak a nyelvre. Egy-egy könyv a budapesti nyelvhasználatot is különválasztja az ittenitől, mintha nagyobb különbség lenne köztük, mint az udvarhelyi és a csángó nyelvjárás között, mintha hierarchia lenne. „Erre is figyelek, hogy más nyelvi ingerek is érnek bennünket.”
A legalapvetőbb nyelvi kérdések esetében sem egy-egy hétköznapi szövegrészhez nyúlnak, hanem valamilyen irodalmi műből idéznek. Vagy mindenhol kijelentő mondatok vannak: Esik az eső. Fúj a szél. A kutya ugat. „Ilyet például soha nem mondunk, hogy a kutya ugat. Gondoljunk csak bele, mennyi mindenre használjuk a nyelvet nap mint nap azon kívül, hogy kijelentő mondat formájában megállapítunk valamiről valamit. Kérünk, utalunk valamire, cinikusak vagyunk, viccelődünk, stb.” A természetességre való törekvés egyébként Ágnes tortáin is megmutatkozik, hiszen cukormázak helyett inkább gyümölcsökkel dolgozik.
Két torta közt egy tankönyv
Ágnest megkereste korábbi témavezetője, hogy két torta között érdemes lenne felfrissíteni feladatait, hiszen nemrég ezen az elven működő nyelvtankönyv jelent meg kisiskolásoknak. A folytatásra pedig lenne igény. Tulajdonképpen ez is része lesz egy olyan középiskolásoknak szóló nyelvi segédanyagnak, ami nem éves lebontás szerint működik, hanem egy nagy feladathalmaz, aminek részeiben el lehet mélyülni, magyarázta.
Hogy most miért nem nyelvészként, tankönyvíróként vagy tanárként dolgozik? A jelenlegi oktatás nagyon kötött, nem igazán enged teret a tanár kreativitásának, avatott be Ágnes. A szülők elvárása, a különböző vizsgákon való jó teljesítmény miatt fennálló hajtás, valamint például az érettségi követelményei a magyarórákat az irodalmi művek tartalmának megtanulására szűkítik. „Ami hely meg idő maradna másra, az annyira kevés, hogy attól tartok, nagyon hamar belefáradtam volna, hogy nem úgy csinálhatom, ahogy szeretném. Valószínűleg nem lenne annyi sikerélményem, mint amennyi most van egy olyan területen, amiben tudok fejlődni, és amiben maximálisan ki tudom élni a kreativitásomat. A süteményeknél is van olyan, amikor meg van kötve az ember keze, mert a recept az recept, de még így is marad hely arra, hogy beletehessem azt, aki én vagyok. És ez tesz boldoggá.”
Nem vész el viszont a nyelvészi végzettség: a Főnix konyha műsoraiba, lapcsaládunk főzőrovatába is maga írja szövegeit, igyekszik minél változatosabbá tenni cikkeit, de tanári, előadói gyakorlattal a közönség előtti beszédtől sem riad vissza.
Dávid Anna Júlia / liget.ro

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

A történelem néma tanúi
Kegytárgyak sorsa
Az 1916-os román betörés századik évfordulója kapcsán számos írás, könyv jelent és jelenik meg bizonyára a közeljövőben. Ezek nagy része tárgyilagosan tárja fel az első világháború számunkra, erdélyi magyarok számára megpróbáló időszakát. Érvényes rá George Orwell megállapítása: „A háború lényege a pusztítás – nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié.”
Az általam bemutatott történet a háború farkastörvényei felett is diadalmaskodó Isten iránti tisztelet győzelmét bizonyítja. A sepsiszentgyörgyi kis unitárius közösség, amelynek lelkésze, az 1905-ben Kilyénből beköltözött József Lajos alig vetette meg lábát, lelkesedéssel állt neki egyházközsége építésének. Tagjai Isten iránti szeretetük jeléül adományaikkal szaporították az eklézsia vagyonát. 1914-ben Ütő András és neje, Gyárfás Amália egy drapp színű selyem úrasztali takarót ajándékozott az egyházközségnek, amelynek értéke 300 korona volt. Rá két évre, a háborús évek közepén József Lajos esperes felesége – született Ütő Julcsa – fia konfirmálása emlékére, pünkösdkor „egy krémszínű brokát selyem, közepén kehely, búzakalász koszorúval körítve s drága selyemmel hímezve, széle pointlace csipkével szegélyezve urasztali pohár és kenyérterítőt” adományozott 150 korona értékben. Hamarosan a háború forgataga megtörte a lelkesedést, haladást. 1916 augusztusában, amikor a sepsiszentgyörgyi esperes a Kolozsváron tartott főtanácsi gyűlésen tartózkodott, a román hadsereg betört Székelyföldre, elérve Sepsiszentgyörgyöt is. A jegyzőkönyvbe bejegyezték: „A városban az ellenség nagy számmal járt, és az egyes házakban laktak is. Nagyobb részben azonban a városon kívüli területeken tanyáztak.” A nagy felfordulásban a lelkész asszony az értékpapírokat és takarékbetétes könyveket magával vitte a meneküléskor. Több mindent, ezek között „egy igen értékes asztalterítőt, 1 drb. szintén szép és értékes urasztali kenyér és pohár terítőt is magukkal vittek az oláhok”. Nem jutottak messze az elrabolt tárgyak: 1916. december 1-jén a vargyasi unitárius pap, Kisgyörgy Sándor levelezőlapon értesítette sepsiszentgyörgyi kollégáját, hogy az említett tárgyak nála vannak, de a postaszolgálat bizonytalansága miatt később fogja eljuttatni jogos tulajdonosához. Rá két hétre, december 19-én hosszabb levélben számolt be a történtekről: „A pohárterítő [...] csipkefosztottan került ide, de jól észrevehető, hogy volt a szélén dísz, látható lévén a lebontás durva művészete.” Aztán folytatta: „Egy szegény özvegyasszonyunk házánál valami posta- és táviroda-kezelő altiszt volt szállva (oláh), s mikor a nagy visszanyomuláskor átvonultak itt a bocskoros hadak, egy tolvaj katona oda tért be, hogy újabban rablott tárgyait csomagolja, és eközben dicsekedve mutatta az altisztnek ezeket a szép tárgyakat, de vesztére, mert az altiszt látva, hogy azok szent dolgok, templomi kincsek, keresztet vetett, s felpofozva a katonát, elvette azokat, és a szegény asszonynak odaadta, hogy tegye a ládába. Ez osztán a katonák eltakarodása után megmutatta a bírónak, hogy nála mit hagytak az oláh katonák, és a bíró arra intette, hogy majd a vizsgálatkor adja át a csendőröknek. De ez gondolva, hogy a csendőrök erre s tova összegyúrják, s ki tudja, mi lesz a vége, legjobbnak látta elhozni hozzánk és letétbe helyezni, míg valahogy hazaküldhetjük.” A lelkész megdicsérte az istenfélő idős asszonyt, és kilátásba helyezett egy kisebb ajándékot számára. A tárgyak visszaérkeztek Sepsiszentgyörgyre, de a pontos időt nem tudjuk. 1917-ben még ott voltak Vargyason, a sepsiszentgyörgyi jegyzőkönyvek nem említik a visszaérkezés időpontját. 1927-ben, amikor a szentgyörgyi unitárius eklézsia az elkészült imaházát avatta fel, az Aranykönyv megjegyezte: „Kriza Zsuzsika készítette már korábban, 1916-ban a József Lajosné lelkészné által adományozott pointlace csipkés urasztali pohár terítőre (brokát, selyemből készült) az elveszett csipke helyett az ujat. (Az anyaga a hívek adománya.) A munka értéke 1500 korona.”
A kegytárgyak ma is az eklézsia tulajdonában vannak a történelem zivatarainak néma tanúiként. Márk Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)