Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Ortutay Gyula
10 tétel
2000. június 23.
Dr. Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutatót a Magyar Néprajzi Társaság Ortutay Gyula díjjal tüntette ki a folklórtudományban nyújtott magas teljesítményeiért. Dr. Balázs Lajos elmondta, hogy régi célja volt az emberi élet hármas nagy fordulójának a kutatása és átadása a magyarság-tudomány számára. Csoóri Sándor szerint a népszokás nem más, mint a történelem alatt élő tömegek metaforába sűrített története. A makró történelmen túl minden közösségnek megvan a maga története, ez pedig rendszerint a születések, házasságok és a halálok körül szerveződnek. Balázs Lajos régóta vallja, hogy a lokális kultúrában kell keresni az egyetemes kultúra lényegét. Ezért állapodott meg Csíkszentdomokoson és ezért tér mindvégig vissza oda. - A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium tanáraként vezeti a Domokos Pál Péter néprajz-kört, ahol a diákok minden évben kis egyéni kutatásaik alapján készített dolgozataikat mutatják be a diákok tudományos ülésszakán. - Balázs Lajos munkái valamennyi egyetemen kötelező tételként, bibliográfiaként szerepelnek. /Hátsekné Kovács Kinga: Egy tudományos életpálya hitelesítése. Interjú az Ortutay-díjas dr. Balázs Lajossal. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./
2003. augusztus 16.
"Hatvanöt évvel ezelőtt, 1938. aug. 18-án alakult meg Budapesten a Magyarok Világszövetsége (MVSZ). A világban szétszóródott, illetve az utódállamokba került magyarság szervezeti összefogásának gondolata már 1929-ben, a Magyarok I. Világkongresszusán megszületett, de megalakításáról csak kilenc év elteltével, a Magyarok Budapesten megtartott II. Világkongresszusán határoztak. A nyugati világ 26 országából mintegy 950 magyar szervezet képviselőinek részvételével megtartott, 1938. aug. 14-én kezdődött tanácskozáson aug. 18-án mondták ki a Magyarok Világszövetségének megalakulását. A szervezet elnöke báró Perényi Zsigmond főrendiházi tag, koronaőr lett. Az alakuló közgyűlés a következőképpen határozta meg az MVSZ célját: "Támogatni minden olyan munkát, amely arra irányul, hogy a külföldön élő magyarok között a magyar nyelvet és kultúrát megőrizze és fejlessze, az összetartozást ápolja, az óhaza és a külföldi magyarság között a kapcsolatokat erősítse, a külföldi magyarok életét és külföldön elért eredményeit állandóan figyelemmel kísérje." Az MVSZ 1945 után 1958-ig csak névleg működött, a nyugati országokban élő magyarság számára a Szovjetunió vezette béketábor tevékenységének propagálása volt a feladata. Hasonló volt a célja az Ortutay Gyula javaslatára 1958-ban megreformált szervezetnek is, s 1963-ig főleg a forradalom után eltávozottak hazacsalogatásával foglalkozott. Később tevékenységét kibővítette, 1970-ben létrehozta az Anyanyelvi Konferenciát, 1984-től megszervezte az egyes rétegek, csoportok találkozóit, könyveket adott ki, kiállításokat szervezett. Az MVSZ átalakulása 1988-ban, fennállásának ötvenedik évfordulóján kezdődött, amelyen első ízben ott voltak a szomszédos országok magyar nemzetiségeinek a képviselői - a romániai magyarság kivételével. A szervezet 1989. júl 10-11-i közgyűlésén - amelyen nagy szerkezeti-szemléleti változás indult meg - mintegy harminc határon túli szervezet, további ötven külföldi és ugyanennyi hazai közéleti személyiség vett részt. A közgyűlés új alapszabályban rögzítette a szövetség alapelveit, amely szerint az MVSZ demokratikus társadalmi szervezet. Ekkor az MVSZ - több mint fél évszázad után - visszanyerte azt a státust, amelyet eredetileg élvezett. A Magyarok III. Világkongresszusát 1992. aug. 19-21-e között rendezték meg Budapesten. A Magyarok IV. Világkongresszusát 1996. június 15-én és 16-án tartották meg Budapesten, a Kongresszusi Központban. A szervezet legutóbb, 2000. május 24-26. között tartott tisztújító közgyűlést. Az akkor megválasztott Patrubány Miklós elnök és az általa irányított vezetőség munkáját személyi ellentétek nehezítik. /Hatvanöt éves a Magyarok Világszövetsége. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 16./"
2008. október 20.
A néprajzosok találkozója ezelőtt három évvel kezdődött, tanszéki konferenciára pedig először kerül sor, ennek célja a romániai magyar néprajzkutatás jeles alakjainak bemutatása – mondta a kolozsvári néprajzkutatás 110. évfordulója alkalmából a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferencia köszöntőjében Keszeg Vilmos tanszékvezető. A rendezvényen Kósa László budapesti néprajzkutató a felsőoktatásnak a magyar néprajztudomány történetében betöltött szerepéről beszélt, kiemelve többek között Hermann Antal, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula munkásságát. Almási István a kolozsvári népzenekutató műhely történetét mutatta be, Olosz Katalin pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum népköltészettel kapcsolatos tevékenységét ismertette. Tánczos Vilmos az erdélyi magyar vallási néprajzi kutatásban megjelenő irányzatokról és módszerekről tartott előadást, Pozsony Ferenc pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának tudománytörténeti jelentőségét méltatta. Keszeg Vilmos a szövegmondás és a mindennapi élet kapcsolatát taglalta Nagy Olga életművében, Tötszegi Tekla pedig a „múzeumőr és múzeumteremtő” Kós Károlyról beszélt. Bemutatták a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) könyveit, majd köszöntötték Gazda Klárát. A találkozón az elmúlt évben doktori címet szerzett Könczei Csongor A „nevenincs” muzsikusok. A kalotaszegi cigányzenészek 20. századi működésének történeti áttekintése címmel tartott előadást. A Demény István Pál-díjat idén Dénes Ida érdemelte ki, aki most végzett a néprajz szakon, ősztől pedig ugyanitt mesterképzésen vesz részt. /F. ZS. : Néprajzos konferencia és szakmabeliek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./
2012. január 17.
Méltatlanul elfeledett csíki mesemondók emlékezete
Talán nincsen olyan magyar ember szerte a világon, aki ne ismerné el a székelység meghatározó szerepét a magyar folklór, ezen belül is a magyar népmesekutatás területén. Ha „magyar népmesét hallunk, elsőre biztosan Benedek Elek jut eszünkbe, vagy éppen Arany László, akit szintén a Székelyföldön gyűjtött meséi tettek ismertté. De tévedünk, ha azt hisszük, hogy már minden titkát felfedte a székely mesevilág. Amint nemrég egy, a Székelyföld folyóiratban megjelent írásból megtudtuk, egy hihetetlenül értékes és gazdag mesekincs lapul még kiadatlanul Budapesten az ELTE néprajzi archívumában.
Ez az „eltemetett archívum”, melyet a szűk szakmán kívül senki sem ismert eddig, Belatini Braun Olga csíkszentdomokosi gyűjtése a múlt század negyvenes éveiből. A gyűjtésben 17 csíkszentdomokosi mesemondótól mintegy 100 mese szerepel, ezek felét egy Albert András nevű parasztember mesélt el a gyűjtőnek. Hogy Albert András nem csak gazdag, de páratlanul értékes mesekincset hagyott ránk, arról egy szakmai kiadvány (Ortutay Gyula szerkesztésében 1960-ban megjelent Magyar népmesék) a következőképpen vall: „Albert András egyike a legkiválóbb (...) mesemondóinknak. Mesekincse úgyszólván kifogyhatatlan. Figyelemre méltó gazdag teremtő fantáziája, mellyel új meseelemeket alkot (...), valamint fordulatos költői nyelve.
De ki is ez az Albert András, és hogy lehet, hogy kiválósága ellenére sem a szülőfalujában, sem a szakmában nem vált mindmáig széles körben ismertté? Ennek a kérdésnek a megválaszolására és egyúttal a domokosi népi mesemondók ismertetésére indított projektet a Csíkszentdomokosi Községi Könyvtár az IREX könyvtári alapítvány támogatásával.
A tavaly ősszel elkezdett, idén márciusig tartó program során Sándor Edit községi könyvtáros és Gáll Ida tanítónő az interneten közzétették a jelenleg fellelhető domokosi népmeséket (www.meselofalu.eoldal.hu), mesemondó és meseillusztráló versenyt szerveztek iskolásoknak, nagyobb diákok bevonásával pedig gyűjtőmunkába kezdtek, hogy felkutassák a mesemondók ma még fellelhető nyomait a faluban. Ugyanakkor helyi tanítónők készülnek néhány mese dramatizálásával, Gáll Ida pedig kiadásra előkészíti Albert András kéziratban fennmaradt regényes önéletírását.
Ennek a programnak a keretében 2012. január 24-én Csíkszentdomokos vendégül látja Hermann Zoltán budapesti irodalomtörténészt, mesekutatót, aki néprajzkutatókkal együttműködve kiadni készül a Balassi Kiadónál a teljes csíkszentdomokosi meseanyagot. A déli egy órától a Márton Áron Általános Iskolában sorra kerülő beszélgetésen a kutató érdekes részleteket árul el a helyi hallgatóságnak erről a rejtett mesekincsről, a helyiek pedig elmondják neki, amit megtudtak a jósként, feltalálóként, lakodalmi gazdaként és naiv festőként is tevékenykedő, fiatalon elhunyt Albert Andrásról. A program iránt érdeklődőknek készséggel szolgál további tájékoztatással Sándor Edit községi könyvtáros. (E-mail cím: editsandor68@gmail.com; a Községi Könyvtár hétköznap délutánonként elérhető telefonszáma: 0266336758)
Erdély.ma
Talán nincsen olyan magyar ember szerte a világon, aki ne ismerné el a székelység meghatározó szerepét a magyar folklór, ezen belül is a magyar népmesekutatás területén. Ha „magyar népmesét hallunk, elsőre biztosan Benedek Elek jut eszünkbe, vagy éppen Arany László, akit szintén a Székelyföldön gyűjtött meséi tettek ismertté. De tévedünk, ha azt hisszük, hogy már minden titkát felfedte a székely mesevilág. Amint nemrég egy, a Székelyföld folyóiratban megjelent írásból megtudtuk, egy hihetetlenül értékes és gazdag mesekincs lapul még kiadatlanul Budapesten az ELTE néprajzi archívumában.
Ez az „eltemetett archívum”, melyet a szűk szakmán kívül senki sem ismert eddig, Belatini Braun Olga csíkszentdomokosi gyűjtése a múlt század negyvenes éveiből. A gyűjtésben 17 csíkszentdomokosi mesemondótól mintegy 100 mese szerepel, ezek felét egy Albert András nevű parasztember mesélt el a gyűjtőnek. Hogy Albert András nem csak gazdag, de páratlanul értékes mesekincset hagyott ránk, arról egy szakmai kiadvány (Ortutay Gyula szerkesztésében 1960-ban megjelent Magyar népmesék) a következőképpen vall: „Albert András egyike a legkiválóbb (...) mesemondóinknak. Mesekincse úgyszólván kifogyhatatlan. Figyelemre méltó gazdag teremtő fantáziája, mellyel új meseelemeket alkot (...), valamint fordulatos költői nyelve.
De ki is ez az Albert András, és hogy lehet, hogy kiválósága ellenére sem a szülőfalujában, sem a szakmában nem vált mindmáig széles körben ismertté? Ennek a kérdésnek a megválaszolására és egyúttal a domokosi népi mesemondók ismertetésére indított projektet a Csíkszentdomokosi Községi Könyvtár az IREX könyvtári alapítvány támogatásával.
A tavaly ősszel elkezdett, idén márciusig tartó program során Sándor Edit községi könyvtáros és Gáll Ida tanítónő az interneten közzétették a jelenleg fellelhető domokosi népmeséket (www.meselofalu.eoldal.hu), mesemondó és meseillusztráló versenyt szerveztek iskolásoknak, nagyobb diákok bevonásával pedig gyűjtőmunkába kezdtek, hogy felkutassák a mesemondók ma még fellelhető nyomait a faluban. Ugyanakkor helyi tanítónők készülnek néhány mese dramatizálásával, Gáll Ida pedig kiadásra előkészíti Albert András kéziratban fennmaradt regényes önéletírását.
Ennek a programnak a keretében 2012. január 24-én Csíkszentdomokos vendégül látja Hermann Zoltán budapesti irodalomtörténészt, mesekutatót, aki néprajzkutatókkal együttműködve kiadni készül a Balassi Kiadónál a teljes csíkszentdomokosi meseanyagot. A déli egy órától a Márton Áron Általános Iskolában sorra kerülő beszélgetésen a kutató érdekes részleteket árul el a helyi hallgatóságnak erről a rejtett mesekincsről, a helyiek pedig elmondják neki, amit megtudtak a jósként, feltalálóként, lakodalmi gazdaként és naiv festőként is tevékenykedő, fiatalon elhunyt Albert Andrásról. A program iránt érdeklődőknek készséggel szolgál további tájékoztatással Sándor Edit községi könyvtáros. (E-mail cím: editsandor68@gmail.com; a Községi Könyvtár hétköznap délutánonként elérhető telefonszáma: 0266336758)
Erdély.ma
2013. június 6.
A néprajz szellemi régészkedés (Dr. Balázs Lajos indulása)
Jeles vendégelőadója volt nemrég a Székely Akadémiának Sepsiszentgyörgyön: az emberi sorsfordulatok szimbolikus rítusairól tartott előadást a székely és magyar néprajz évtizedek óta talán legeredményesebb kutatója, dr. Balázs Lajos nyugalmazott egyetemi tanár. A nagy sikerű kötetek íróját ez alkalomból kértük fel kis beszélgetésre személyes sorsáról, hogy emberi arcát, példáját is közelebb hozhassuk az olvasóhoz.
De előbb hadd idézzük, amit vállalt hivatásáról maga fogalmazott meg: „A tanári mesterség medréből ágazott ki és terebélyesedett néprajzkutatói szenvedélyem, illetve kötelességtudatom a magyarságtudomány művelésének, gyarapításának szolgálatában. A tanári pálya és egyéb elkötelezettségemmel párhuzamosan mintegy negyven esztendőt szenteltem az emberi élet sorsfordulóinak kutatására. Külön-külön monográfiát írtam egy általam tudatosan és körültekintően kiválasztott karakteres és reprezentatív székely falu, Csíkszentdomokos születési, házassági, elmúlással és halállal kapcsolatos szokásvilágáról, majd 800 oldalas könyvben foglaltam össze nemi kultúráját és erkölcsét. Több mint száz tanulmányt közöltem a fenti tárgykörök részkérdéseiről, melyekben elmélyítettem szokáskultúránk, szimbolisztikánk, rítusaink egészen ritka eseteit. Kutatásaim és tanulmányaim alapján vallom, hogy a székelység már a honfoglalás előtt rendelkezett összeálló, kiforrott beavató rítusrendszerrel, ami megóvta a szétzülléstől, és aminek köszönhetően részt vehetett a magyar nép legnagyobb vállalkozásában, a honfoglalásban.” A honfoglalás és honteremtés mint népünk kultúrájának próbája és bizonyítéka – íme az érdekes nézőpont, mely élénk figyelmet ébresztett előadása iránt is. Kérdéseink emberi indulására, választásai mozgatórugóira vonatkoztak, és ama szemléletbeli váltásra, melyben az alkotó erdélyi magyar értelmiség mintegy megerősítette, újrakötötte szövetségét népével a hatvanas-hetvenes években, a diktatúra begorombulása idején. Gondoljunk Sütő András nagy sikerű könyvére és annak jelképpé vált címére: Anyám könnyű álmot ígér. Igazi meglepetés, hogy első szakmai impulzusát kitől kapta a román szakos egyetemi hallgató Bukarestben.
Nálatok ez hogyan jelentkezik?
– Nem a megcsontosodott formula kedvéért mondom, de valóban egy román ember fordított a kutatás felé. És ez Mihai Pop (1907–2000) professzor, folklorista és antropológus volt, akinél doktoráltam is később a bukaresti egyetemen. Mai értelemben vett európai ember volt, máramarosi román nemesek, görög katolikus papok leszármazottja különben, aki magyarul, csehül és németül anyanyelvi szinten beszélt, s abszolút nyitottságot tanúsított minden nációval és kultúrával szemben. Egyetemi tanulmányai egy részét Prágában, Bonnban, Varsóban végezte, Dimitrie Gustinak is volt munkatársa. Nem hiszem, hogy ő tudatosan vezetett rá a kutatásra, egyszerűen tudományos kíváncsiságból azt kérdezte tőlem a vizsgán: az a bizonyos néprajzi szokás nálunk miként jelentkezik. „La voi asta cum e?” És én nem tudtam. Úgy éreztem, akaratlanul, de rám pirított. Nagyon elszégyelltem magam… Nos, engem már korábban foglalkoztatott, hogyan emelkedett fel az ember az állatvilágból, miként jutott el a közösségi szerveződés szintjére. Ebben a család és az egyén életében óriási szerepet játszott, hogy a három sorsfordulóhoz, a születéshez, a családalapításhoz és a halálhoz, temetéshez valamilyen módon viszonyulni kellett. Ennek törvényszerűen ki kellett alakuljon fokozatosan a kultúrája. Amúgy mindhárom esemény biológiai entitás, de egyben fantasztikus kultúrageneráló tényező is. Mert az embernek biztosítania kellett az emberi nagyságot mint méltóságot – pontosan e három eseményen keresztül. Nem akarom feltétlenül a vallásra terelni a témát, de azt mondom: Isten megteremtette az embert, de egy befejezetlen teremtményt hagyott itt, meggyúrta agyagból, lelket lehelt bele, de a további teremtés és alkotás az emberre maradt. Saját magának kellett kialakítania gondolkodását, a ráfigyelést arra, ami szép, és hogy ő is olyan szeretne lenni. Nos, én attól kezdve a magyar folklórt a románnal párhuzamosan kezdtem tanulmányozni. Belépőt szereztem a folklórintézet könyvtárába, ahol hatalmas magyar anyag volt: Bartók, Kodály nagy kötetei. Az Akadémiai Könyvtárban szintén rengeteg magyar anyagot találtam. Az öregúr elvitt Bukarest környékére gyűjteni, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ne kérdezzen rám: ez magyarul hogy van? Annyira ment a kapcsolatunk, hogy amikor Ortutay Gyula néprajztudós, a budapesti egyetem rektora Bukarestbe látogatott, és előadást tartott a bölcsészkaron, behívott a tanszékre, és bemutatott Ortutaynak. Gondolom, büszkélkedni akart azzal, hogy magyar tanítványa is van. Ortutay szemináriumán különben én tolmácsoltam, és elég jól ment, akkorra ismertem már a magyar szakterminológiát is. Mit ad Isten, Ortutayval utána ugyan nem találkoztam, a műveit olvastam persze, de amikor első könyvem megjelent, Ortutay-emlékérmet kaptam Magyarországon, amiből kettő van Erdélyben, a másik a Faragó Józsefé.
Népszolgálat – A helyzet úgy hozta, hogy egyik vakációban a Kászonokba hívtak lakodalomra. Különben gyermekkorom Szentmártonban, Csíkszeredában telt. A Kászonok Csíkszentdomokoshoz hasonlít. Akkor döbbentem rá: a lakodalom színjátékszerű szokás. Akkor még ez ragadott meg, a további finomságokat később fedeztem fel. Mint színjátékra, mint dramaturgiai alkotásra figyeltem fel rá, s attól kezdve nagyon érdekelt. Fiatal voltam, valószínűleg a korom is közrejátszott. Annyira érdekelt a népi kultúra, hogy eljutottam oda: amikor ötödéves koromban megkeresett többek között engem is a Viaţa studenţească újságírója, és szándékaim felől kérdezett (ez 1965-ben történt), én azt feleltem: tanítani akarok, mégpedig a Székelyföldön. Mert én onnan vétettem, azt a népet akarom szolgálni, amelyből vétettem. Olvastam már Sütő András egyik-másik könyvét, Gárdonyi Géza A lámpás című műve hatott rám, Bródy A tanítónője mélyen megérintett. Később kis ravaszsággal úgy alakítottam a pályámat, hogy mindenütt szolgáljak is. Ahova helyeztek – tanár és iskolaigazgató voltam egy-egy évig Balánbányán és Szentsimonban, kulturális felügyelő a megyésítéskor megalakult művelődési bizottságnál, utána pionírtanácsi vezető –, mindenütt arra törekedtem, hogy megvalósítsam hitvallásomat, népemet szolgálhassam. Kezdeményeztem magunkért, titokban, csendben, ha másként nem lehetett. Hogy nem jelentettek fel? Ez számomra ma is nagy titok. Persze, intézményvezető voltam, de nem túl magas polcon. Megfigyelők mindenütt voltak. Amíg a kultúrbizottsághoz nem kerültem, nem volt lehetőségem terepre járni. Na, a megyét fel kell osztani! Jelentse be mindenki az óhaját. Gondolkodás nélkül rávágtam: Felcsík! Nem mertem megnevezni Szentdomokost, Madéfalvára, Dánfalvára, Karcfalvára kellett mennem, reggel elsőnek ott voltam, hamar elvégeztem a munkámat, és megálltam Szentdomokoson gyűjteni. Magnóval. A gyűjtést 1972-ben kezdtem el. Az öregek, Faragóék még publikáltak, a korábban összegyűjtött anyagaikat dolgozták fel, de a kutatást már nem nézték jó szemmel. Úgy gondoltam: nem muszáj tudniuk, mit teszek. Domokoson már megvolt az adatközlőim jelentős része, s az egyik hozta a másikat. Igen ám, de irányelv volt, hogy nem maradhat az ember sokáig egy helyen, mert megszokja. Átirányítottak Gyergyóba, menet vagy jövet megálltam Domokoson. Eltelt három esztendő, s elfelejtették, hogy Felcsíkon már voltam, megint oda kerültem.
Kiadványok – Első könyvem 1994-ben jelent meg, addig sokat közöltem, tanulmányokat a Művelődésben, a TETT-ben és a Népismereti Dolgozatokban. Emlékszem, a „lakodalmi perec” első ízben és változatban 1976-ban abban jelent meg. Ezeket számon tartották Magyarországon, annyira, hogy amikor 1990-ben kaptam egy levelezőlapot Gunda Béla professzortól Debrecenből, hogy vegyek részt a világkongresszuson, megkérdeztem: honnan ismer? Hát olvasta az írásomat. Ezek hitemben megerősítettek. Vagy Hoppál Mihály, a Folklórintézet igazgatója üzent, hogy küldeném el a könyveimet, s megírtam neki, Szilágy megyébe eljuttattam, hozassa el, ha tudja. Nos, ő pünkösdkor ott járt, és került egyet a könyveim kedvéért, tegnapelőtt azt írta: „a nagyobbikat nem tudtam letenni a kezemből”. Az Amikor az ember nincs es ezen a világon címűről van szó. (Lapunk sorozatot közölt a belőle vett szemelvényekből – szerk. megj.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jeles vendégelőadója volt nemrég a Székely Akadémiának Sepsiszentgyörgyön: az emberi sorsfordulatok szimbolikus rítusairól tartott előadást a székely és magyar néprajz évtizedek óta talán legeredményesebb kutatója, dr. Balázs Lajos nyugalmazott egyetemi tanár. A nagy sikerű kötetek íróját ez alkalomból kértük fel kis beszélgetésre személyes sorsáról, hogy emberi arcát, példáját is közelebb hozhassuk az olvasóhoz.
De előbb hadd idézzük, amit vállalt hivatásáról maga fogalmazott meg: „A tanári mesterség medréből ágazott ki és terebélyesedett néprajzkutatói szenvedélyem, illetve kötelességtudatom a magyarságtudomány művelésének, gyarapításának szolgálatában. A tanári pálya és egyéb elkötelezettségemmel párhuzamosan mintegy negyven esztendőt szenteltem az emberi élet sorsfordulóinak kutatására. Külön-külön monográfiát írtam egy általam tudatosan és körültekintően kiválasztott karakteres és reprezentatív székely falu, Csíkszentdomokos születési, házassági, elmúlással és halállal kapcsolatos szokásvilágáról, majd 800 oldalas könyvben foglaltam össze nemi kultúráját és erkölcsét. Több mint száz tanulmányt közöltem a fenti tárgykörök részkérdéseiről, melyekben elmélyítettem szokáskultúránk, szimbolisztikánk, rítusaink egészen ritka eseteit. Kutatásaim és tanulmányaim alapján vallom, hogy a székelység már a honfoglalás előtt rendelkezett összeálló, kiforrott beavató rítusrendszerrel, ami megóvta a szétzülléstől, és aminek köszönhetően részt vehetett a magyar nép legnagyobb vállalkozásában, a honfoglalásban.” A honfoglalás és honteremtés mint népünk kultúrájának próbája és bizonyítéka – íme az érdekes nézőpont, mely élénk figyelmet ébresztett előadása iránt is. Kérdéseink emberi indulására, választásai mozgatórugóira vonatkoztak, és ama szemléletbeli váltásra, melyben az alkotó erdélyi magyar értelmiség mintegy megerősítette, újrakötötte szövetségét népével a hatvanas-hetvenes években, a diktatúra begorombulása idején. Gondoljunk Sütő András nagy sikerű könyvére és annak jelképpé vált címére: Anyám könnyű álmot ígér. Igazi meglepetés, hogy első szakmai impulzusát kitől kapta a román szakos egyetemi hallgató Bukarestben.
Nálatok ez hogyan jelentkezik?
– Nem a megcsontosodott formula kedvéért mondom, de valóban egy román ember fordított a kutatás felé. És ez Mihai Pop (1907–2000) professzor, folklorista és antropológus volt, akinél doktoráltam is később a bukaresti egyetemen. Mai értelemben vett európai ember volt, máramarosi román nemesek, görög katolikus papok leszármazottja különben, aki magyarul, csehül és németül anyanyelvi szinten beszélt, s abszolút nyitottságot tanúsított minden nációval és kultúrával szemben. Egyetemi tanulmányai egy részét Prágában, Bonnban, Varsóban végezte, Dimitrie Gustinak is volt munkatársa. Nem hiszem, hogy ő tudatosan vezetett rá a kutatásra, egyszerűen tudományos kíváncsiságból azt kérdezte tőlem a vizsgán: az a bizonyos néprajzi szokás nálunk miként jelentkezik. „La voi asta cum e?” És én nem tudtam. Úgy éreztem, akaratlanul, de rám pirított. Nagyon elszégyelltem magam… Nos, engem már korábban foglalkoztatott, hogyan emelkedett fel az ember az állatvilágból, miként jutott el a közösségi szerveződés szintjére. Ebben a család és az egyén életében óriási szerepet játszott, hogy a három sorsfordulóhoz, a születéshez, a családalapításhoz és a halálhoz, temetéshez valamilyen módon viszonyulni kellett. Ennek törvényszerűen ki kellett alakuljon fokozatosan a kultúrája. Amúgy mindhárom esemény biológiai entitás, de egyben fantasztikus kultúrageneráló tényező is. Mert az embernek biztosítania kellett az emberi nagyságot mint méltóságot – pontosan e három eseményen keresztül. Nem akarom feltétlenül a vallásra terelni a témát, de azt mondom: Isten megteremtette az embert, de egy befejezetlen teremtményt hagyott itt, meggyúrta agyagból, lelket lehelt bele, de a további teremtés és alkotás az emberre maradt. Saját magának kellett kialakítania gondolkodását, a ráfigyelést arra, ami szép, és hogy ő is olyan szeretne lenni. Nos, én attól kezdve a magyar folklórt a románnal párhuzamosan kezdtem tanulmányozni. Belépőt szereztem a folklórintézet könyvtárába, ahol hatalmas magyar anyag volt: Bartók, Kodály nagy kötetei. Az Akadémiai Könyvtárban szintén rengeteg magyar anyagot találtam. Az öregúr elvitt Bukarest környékére gyűjteni, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ne kérdezzen rám: ez magyarul hogy van? Annyira ment a kapcsolatunk, hogy amikor Ortutay Gyula néprajztudós, a budapesti egyetem rektora Bukarestbe látogatott, és előadást tartott a bölcsészkaron, behívott a tanszékre, és bemutatott Ortutaynak. Gondolom, büszkélkedni akart azzal, hogy magyar tanítványa is van. Ortutay szemináriumán különben én tolmácsoltam, és elég jól ment, akkorra ismertem már a magyar szakterminológiát is. Mit ad Isten, Ortutayval utána ugyan nem találkoztam, a műveit olvastam persze, de amikor első könyvem megjelent, Ortutay-emlékérmet kaptam Magyarországon, amiből kettő van Erdélyben, a másik a Faragó Józsefé.
Népszolgálat – A helyzet úgy hozta, hogy egyik vakációban a Kászonokba hívtak lakodalomra. Különben gyermekkorom Szentmártonban, Csíkszeredában telt. A Kászonok Csíkszentdomokoshoz hasonlít. Akkor döbbentem rá: a lakodalom színjátékszerű szokás. Akkor még ez ragadott meg, a további finomságokat később fedeztem fel. Mint színjátékra, mint dramaturgiai alkotásra figyeltem fel rá, s attól kezdve nagyon érdekelt. Fiatal voltam, valószínűleg a korom is közrejátszott. Annyira érdekelt a népi kultúra, hogy eljutottam oda: amikor ötödéves koromban megkeresett többek között engem is a Viaţa studenţească újságírója, és szándékaim felől kérdezett (ez 1965-ben történt), én azt feleltem: tanítani akarok, mégpedig a Székelyföldön. Mert én onnan vétettem, azt a népet akarom szolgálni, amelyből vétettem. Olvastam már Sütő András egyik-másik könyvét, Gárdonyi Géza A lámpás című műve hatott rám, Bródy A tanítónője mélyen megérintett. Később kis ravaszsággal úgy alakítottam a pályámat, hogy mindenütt szolgáljak is. Ahova helyeztek – tanár és iskolaigazgató voltam egy-egy évig Balánbányán és Szentsimonban, kulturális felügyelő a megyésítéskor megalakult művelődési bizottságnál, utána pionírtanácsi vezető –, mindenütt arra törekedtem, hogy megvalósítsam hitvallásomat, népemet szolgálhassam. Kezdeményeztem magunkért, titokban, csendben, ha másként nem lehetett. Hogy nem jelentettek fel? Ez számomra ma is nagy titok. Persze, intézményvezető voltam, de nem túl magas polcon. Megfigyelők mindenütt voltak. Amíg a kultúrbizottsághoz nem kerültem, nem volt lehetőségem terepre járni. Na, a megyét fel kell osztani! Jelentse be mindenki az óhaját. Gondolkodás nélkül rávágtam: Felcsík! Nem mertem megnevezni Szentdomokost, Madéfalvára, Dánfalvára, Karcfalvára kellett mennem, reggel elsőnek ott voltam, hamar elvégeztem a munkámat, és megálltam Szentdomokoson gyűjteni. Magnóval. A gyűjtést 1972-ben kezdtem el. Az öregek, Faragóék még publikáltak, a korábban összegyűjtött anyagaikat dolgozták fel, de a kutatást már nem nézték jó szemmel. Úgy gondoltam: nem muszáj tudniuk, mit teszek. Domokoson már megvolt az adatközlőim jelentős része, s az egyik hozta a másikat. Igen ám, de irányelv volt, hogy nem maradhat az ember sokáig egy helyen, mert megszokja. Átirányítottak Gyergyóba, menet vagy jövet megálltam Domokoson. Eltelt három esztendő, s elfelejtették, hogy Felcsíkon már voltam, megint oda kerültem.
Kiadványok – Első könyvem 1994-ben jelent meg, addig sokat közöltem, tanulmányokat a Művelődésben, a TETT-ben és a Népismereti Dolgozatokban. Emlékszem, a „lakodalmi perec” első ízben és változatban 1976-ban abban jelent meg. Ezeket számon tartották Magyarországon, annyira, hogy amikor 1990-ben kaptam egy levelezőlapot Gunda Béla professzortól Debrecenből, hogy vegyek részt a világkongresszuson, megkérdeztem: honnan ismer? Hát olvasta az írásomat. Ezek hitemben megerősítettek. Vagy Hoppál Mihály, a Folklórintézet igazgatója üzent, hogy küldeném el a könyveimet, s megírtam neki, Szilágy megyébe eljuttattam, hozassa el, ha tudja. Nos, ő pünkösdkor ott járt, és került egyet a könyveim kedvéért, tegnapelőtt azt írta: „a nagyobbikat nem tudtam letenni a kezemből”. Az Amikor az ember nincs es ezen a világon címűről van szó. (Lapunk sorozatot közölt a belőle vett szemelvényekből – szerk. megj.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. május 13.
Magyar magyarul tanuljon tudományt (Apáczai Csere János emlékházat avattak)
Régi tanácstermét emlékházzá alakíttatta Apáca evangélikus egyháza, hogy a parókia udvarán ne csak a falu jeles szülötte életét-életművét bemutató állandó kiállítást kínáljon. A kiállítótér a Brassó megyei magyar faluról, Apácáról is szól.
Ötvenöt évvel ezelőtt még kisebbségben éltek a helyi románok és a román anyanyelvű romák ebben a faluban – ma fordított az etnikai összetétel a romák rohamosan növekvő lélekszáma miatt. Nyelvében és vallásában azonban él a hagyományaihoz görcsösen ragaszkodó magyarság, papjai és tanítói, de egész históriája is erről tanúskodik. „Megálló az ember, amíg él, / Por és hamu, hulló levél, / S nagy büszkén mégis azt hiszi, / Éltét tudja, meddig viszi!” – áll egy helybeli gébörös ház homlokán a bölcs felirat. Ötvenöt évvel ezelőtt Apáczai Csere János (1625–1659) halálának 300. évfordulóján az emlékünnepélyt ottani pedagógusokként szerveztük, s bizonyítgattuk a brassói kultúrvezetőknek, hogy Apáca szülötte volt, filozófiai és pedagógiai író, teológus, a hazai magyar művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője. A falu iskolájának homlokfalán álló emléktábláját is fényképen vittük az akkori megyei kultúrbizottsághoz, amelyet 1881-ben a Brassó Megyei Tanítótestület állított. Ezt is – miként a kakaslövés húsvéti népszokását – sok veszély fenyegette akkortájt, ám még a legsötétebb diktatúrának is fejet kellett hajtania Apáczai nagysága előtt: 1975-ben szobrot is állítottak emlékére az iskola előtt (Elena Hariga Avramescu műve), amelynek avatásakor Ortutay Gyula néprajzkutató, a Magyar Népköztársaság egykori közoktatásügyi minisztere helyezte el az emlékezés koszorúját.
Sok-sok intézmény és iskola mellett a helybeli is az ő nevét viseli. A május 4-én újonnan felszentelt emlékház avatóját megnyitó istentiszteletet abban a templomban tartották, amelynek a nagy tűzvész előtti falai között öntötték Apáczai fejére a keresztvizet. Ft. Adorjáni Dezső Zoltán, az erdélyi evangélikus-lutheránus egyház püspöke igehirdetésében hangsúlyozta: Apáczainak az iskolák felette nagy szükségességéről szóló munkája kisebbségi életünk oktatásügyének ma is útmutatója kell hogy legyen. „Magyar magyarul tanuljon tudományt, más nemzetekkel versenyt csak úgy állhat, építsünk Erdélyben felső oskolákat, hogy ne nézzen más nemzet kitsinylő szemekkel ránk!” – hangzott el Apáczai sokszor idézett mondata. A népes gyülekezethez szólt továbbá nt. Zelenák József, a Brassói Evangélikus Egyházmegye esperese-püspökhelyettes, Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes, az apácai származású Mátis Jenő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében és Bölöni László, Apáca község alpolgármestere. Simon László helybeli evangélikus lelkész, az emlékház megteremtésének lelkes kezdeményezője örömmel nyugtázta, hogy a szülőfalu nagy ünnepére számos, Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön élő, apácai származású személy is tiszteletét tette, s mert Apáca néprajzi szempontból is Erdővidék része, szeretettel fogadta a Kovászna megyei települések küldöttségeit-lelkészeit. A Magyar Külügyminisztérium által támogatott emlékházat Adorjáni püspök szentelte fel, s a munkálatokba hathatósan besegítő Vetró Bodoni Sebestyén András kézdivásárhelyi képzőművész mutatta be. A korszerű muzeológia megoldásait követő kiállítás bemutatja Apáczai Csere János életét, peregrinus éveit, munkásságát, és külön értéke, hogy anyagában több Apáczai-munka eredeti példányát is láthatjuk, mint a Gyulafehérváron 1654-ben kiadott Magyar Logikácska. Az emlékház előtt a helybeli egyházi kórus énekelt Simon Ilona lelkipásztor vezényletével, s a Hajnalcsillag táncegyüttes tanulókból és fiatalokból álló csoportja szórakoztatta a jelenlévőket. A szereplők szász elemeket is tartalmazó székely népviselete, a hely- és családnevek is azt bizonyítják, hogy Apáca magyar népe eredetében is erdővidéki székely, vallásában pedig a hétfalusi magyar csángóság része. A köményes pálinka és a helyi ínyencségként felszolgált tejfeles lepény után elhangzott pohárköszöntőjében mondta el e sorok szerzője azt, ami az emlékezésen nem hangozhatott el, de mindenképpen Apácához és nagy fia emlékéhez tartozik. Orbán Balázs is jelzi, hogy Apácán apácakolostornak kellett lennie valahol a falu déli részén, az 1960-ban itt végzett kutatás alkalmával megtaláltuk azt a bennvalót a Czerjék-szorosban, ahol a kolostor feküdt, s egy ón gyertyatartót is mint tárgyi bizonyítékot. A falu kopjafás temetőjében nyugvó Oláh István bácsitól gyűjtöttük a szájhagyományt, miszerint: „Csere János egy mulatság alkalmával esszekeveredett a nagyajtai fiatalokkal, akik látták, hogy eszes gyermök, csalogatták, s meggyőzték, hogy menjen fel velik Kolozsvárra felsőbb iskolába. Úgy is történt, s mert jó fejű volt, ott is maradt.”
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Régi tanácstermét emlékházzá alakíttatta Apáca evangélikus egyháza, hogy a parókia udvarán ne csak a falu jeles szülötte életét-életművét bemutató állandó kiállítást kínáljon. A kiállítótér a Brassó megyei magyar faluról, Apácáról is szól.
Ötvenöt évvel ezelőtt még kisebbségben éltek a helyi románok és a román anyanyelvű romák ebben a faluban – ma fordított az etnikai összetétel a romák rohamosan növekvő lélekszáma miatt. Nyelvében és vallásában azonban él a hagyományaihoz görcsösen ragaszkodó magyarság, papjai és tanítói, de egész históriája is erről tanúskodik. „Megálló az ember, amíg él, / Por és hamu, hulló levél, / S nagy büszkén mégis azt hiszi, / Éltét tudja, meddig viszi!” – áll egy helybeli gébörös ház homlokán a bölcs felirat. Ötvenöt évvel ezelőtt Apáczai Csere János (1625–1659) halálának 300. évfordulóján az emlékünnepélyt ottani pedagógusokként szerveztük, s bizonyítgattuk a brassói kultúrvezetőknek, hogy Apáca szülötte volt, filozófiai és pedagógiai író, teológus, a hazai magyar művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője. A falu iskolájának homlokfalán álló emléktábláját is fényképen vittük az akkori megyei kultúrbizottsághoz, amelyet 1881-ben a Brassó Megyei Tanítótestület állított. Ezt is – miként a kakaslövés húsvéti népszokását – sok veszély fenyegette akkortájt, ám még a legsötétebb diktatúrának is fejet kellett hajtania Apáczai nagysága előtt: 1975-ben szobrot is állítottak emlékére az iskola előtt (Elena Hariga Avramescu műve), amelynek avatásakor Ortutay Gyula néprajzkutató, a Magyar Népköztársaság egykori közoktatásügyi minisztere helyezte el az emlékezés koszorúját.
Sok-sok intézmény és iskola mellett a helybeli is az ő nevét viseli. A május 4-én újonnan felszentelt emlékház avatóját megnyitó istentiszteletet abban a templomban tartották, amelynek a nagy tűzvész előtti falai között öntötték Apáczai fejére a keresztvizet. Ft. Adorjáni Dezső Zoltán, az erdélyi evangélikus-lutheránus egyház püspöke igehirdetésében hangsúlyozta: Apáczainak az iskolák felette nagy szükségességéről szóló munkája kisebbségi életünk oktatásügyének ma is útmutatója kell hogy legyen. „Magyar magyarul tanuljon tudományt, más nemzetekkel versenyt csak úgy állhat, építsünk Erdélyben felső oskolákat, hogy ne nézzen más nemzet kitsinylő szemekkel ránk!” – hangzott el Apáczai sokszor idézett mondata. A népes gyülekezethez szólt továbbá nt. Zelenák József, a Brassói Evangélikus Egyházmegye esperese-püspökhelyettes, Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes, az apácai származású Mátis Jenő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében és Bölöni László, Apáca község alpolgármestere. Simon László helybeli evangélikus lelkész, az emlékház megteremtésének lelkes kezdeményezője örömmel nyugtázta, hogy a szülőfalu nagy ünnepére számos, Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön élő, apácai származású személy is tiszteletét tette, s mert Apáca néprajzi szempontból is Erdővidék része, szeretettel fogadta a Kovászna megyei települések küldöttségeit-lelkészeit. A Magyar Külügyminisztérium által támogatott emlékházat Adorjáni püspök szentelte fel, s a munkálatokba hathatósan besegítő Vetró Bodoni Sebestyén András kézdivásárhelyi képzőművész mutatta be. A korszerű muzeológia megoldásait követő kiállítás bemutatja Apáczai Csere János életét, peregrinus éveit, munkásságát, és külön értéke, hogy anyagában több Apáczai-munka eredeti példányát is láthatjuk, mint a Gyulafehérváron 1654-ben kiadott Magyar Logikácska. Az emlékház előtt a helybeli egyházi kórus énekelt Simon Ilona lelkipásztor vezényletével, s a Hajnalcsillag táncegyüttes tanulókból és fiatalokból álló csoportja szórakoztatta a jelenlévőket. A szereplők szász elemeket is tartalmazó székely népviselete, a hely- és családnevek is azt bizonyítják, hogy Apáca magyar népe eredetében is erdővidéki székely, vallásában pedig a hétfalusi magyar csángóság része. A köményes pálinka és a helyi ínyencségként felszolgált tejfeles lepény után elhangzott pohárköszöntőjében mondta el e sorok szerzője azt, ami az emlékezésen nem hangozhatott el, de mindenképpen Apácához és nagy fia emlékéhez tartozik. Orbán Balázs is jelzi, hogy Apácán apácakolostornak kellett lennie valahol a falu déli részén, az 1960-ban itt végzett kutatás alkalmával megtaláltuk azt a bennvalót a Czerjék-szorosban, ahol a kolostor feküdt, s egy ón gyertyatartót is mint tárgyi bizonyítékot. A falu kopjafás temetőjében nyugvó Oláh István bácsitól gyűjtöttük a szájhagyományt, miszerint: „Csere János egy mulatság alkalmával esszekeveredett a nagyajtai fiatalokkal, akik látták, hogy eszes gyermök, csalogatták, s meggyőzték, hogy menjen fel velik Kolozsvárra felsőbb iskolába. Úgy is történt, s mert jó fejű volt, ott is maradt.”
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 20.
Játszadozás a kisebbségekkel: húzd meg-ereszd meg (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában (2.)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít? Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti.
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik.
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre. Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát.
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot.
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást. Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Új elemként 1971 decemberében a minisztertanács – nyilvánosságra nem hozott – határozatával megszigorítja a külföldiekkel való kapcsolattartást: széles körű jelentési kötelezettséget ír elő a külföldi állampolgárokkal folytatott beszélgetésekről.
1972 nyarán az MNDT bürójának egyik tagja levelet ír Nicolae Ceauşescunak, melyben a hivatalos statisztikai adatokra támaszkodva ismerteti a nemzetiségi szakoktatás gondjait. A levél adatai szerint a magyar nyelven oktató technikumok és szakmunkásképzők száma elenyésző (a 16 erdélyi megyében 269 technikum van, a magyar nyelvű tagozatok száma pedig csupán 11; a 180 szakiskolából 4-ben lesznek magyar tagozatok), gyakorlatilag szinte a nullára csökkent ez az oktatási forma magyar nyelven. A felvetett problémákra nem kap választ, de a KB propagandatitkára válaszol, megjegyezvén, hogy „Ceauşescu elvtárs csodálkozik a beadvány tartalma miatt”. Azért ősszel hat magyar tannyelvű szaklíceum indul.
Szeptemberben aztán elkezdődik a nemzetiségi tanügyi reform finomhangolása. Egy miniszteri (belső) rendelkezés szerint, amely nem semmisíti meg az 1969-es tanszemélyzeti törvényt, a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a készségtárgyakat (ének, torna, rajz, s közéjük valamiképpen becsúszik a számtan is) román tanerő is oktathatja, sőt, a román történelem is tanítható románul. Ehhez román tanárok kellenek a magyar iskolákba, ők az osztályfőnöki órákat is románul vezethetik. Fokozatosan az egész tanórán kívüli tevékenység románul folyik. A tanévkezdés előtt a szakminisztérium nem engedélyezi, hogy az „értékesebb” szakmák (optikus, műszerész, finommechanikus stb.) esetében nemzetiségi osztályokat is indítsanak. Hol van már az 1969/311-es minisztertanácsi rendelet, amely büntette volna, aki nemzetiségi iskolában nem a nemzetiség nyelvén tanít? Másik színtér: 1972. november 27-én elmarad a magyar–román kulturális munkaterv keretében rendezendő bukaresti magyar könyvkiállítás megnyitója. A megnyitó előtt néhány nappal a román fél közli, hogy a kiállításra küldött könyvek közül 30-at nem engednek kiállítani, tehát csak ezek nélkül lehet megnyitó, vagy sehogy! A kiemelendő könyvek: például Ady Endre: Versek; Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig; Kádár János (az MSZMP első titkára): Hazafiság és internacionalizmus; Kállai Gyula (az MSZMP PB tagja): Szocializmus, népfront, demokrácia. A magyar fél ezért lemondja a kiállítást. A történet nem előzmény nélküli: már az 1970-es kiállításon is kivették a kiállított anyagból többek közt a Hatvany Lajos: Így élt Petőfi, Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz, Juhász Gyula összes versei, Magyar Mártír Írók Antológiája, Kis Világatlasz című könyveket, de akkor a magyar fél – hiszen politikus nem szerepelt a listán – engedékenyebbnek bizonyult. Az ok: semmi olyan művet nem engedélyeznek Romániába hozni, mely a magyar nacionalizmust erősíti, ezáltal a román–magyar barátságot gyengíti.
Az 1973. májusi államtanácsi törvényrendelet értelmében az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásban az ötödik osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezőre van szükség. Eddig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fővel is indíthattak nemzetiségi osztályt. Ugyanakkor ott, ahol az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén működő iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román nyelvű tagozatokat vagy osztályokat kötelező létesíteni: ezzel a magyar tannyelvű iskola elnevezés okafogyottá is válik.
A módszer a továbbiakban is ugyanez, egy megengedő gesztus mellé egy megszorító: például megnyílik (1973. július 28-án) a zsögödi Nagy Imre csíkszeredai állandó kiállítóterme (Sütő András mondja az avatóbeszédet), de 1974. április 1-jén új sajtótörvény születik, benne a cenzúra pontos feladatköre. Az MNDT 1974. április 4–5-én megtartott országos gyűlésén többek között elhangzik, hogy a főtitkár 1971-es oktatási utasításait nem hajtják végre; hogy az államigazgatási apparátus esetében a végrehajtó szervek (ügyészség, bíróság, rendőrség stb.) között a magyar kisebbség aránya szinte elenyésző; a magyar feliratok pedig végleg eltűntek, s hogy a hatóságok sok helyen tiltják a helységnevek anyanyelven történő bármilyen használatát.
A pártfőtitkár reakciója: a nemzetiségi tanácsoknak nem a kisebbségi lakosság sajátos problémáin kellene lovagolniuk, hanem „az általános országépítő feladatokkal” kellene törődniük. Az anyanyelven való oktatás egyébként sem olyan fontos, mondja, hiszen mindenkinek egy nyelvet kell majd beszélnie, a „szocializmus nyelvét”, ezért tehát az államnyelv elsajátítására kell a hangsúlyt helyezni. 1974. május első hetében papírtakarékosságra hivatkozva csökkentik a napilapok és folyóiratok terjedelmét és példányszámait. 1974. június 16-án Kolozsváron letartóztatják Kallós Zoltánt, a moldvai csángó magyarság folklórjának egyik legismertebb kutatóját. (A tiltakozások hatására 1975 tavaszán csendben hazaengedik.) 1974 novemberében megjelenik a „Románia Szocialista Köztársaság nemzeti kulturális vagyonának oltalmazásáról” intézkedő törvény. A törvény államosít minden egyházi és magántulajdonban lévő műkincset, kulturális hagyatékot.
1974. december 9-én megjelenik az államtanács törvényerejű rendelete, melynek értelmében – az első fokú rokonok kivételével – tilos magánszemélynek külföldit elszállásolnia. A rendelet megszegőit 5000–15 000 lejre büntethetik. 1976. november 9-én az államtanács ezt rendeletileg úgy módosítja, hogy a külföldi személyek elszállásolásának tilalma nem vonatkozik a román származású külföldi állampolgárokra. Az 1975. májusi törvényrendelet szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. A „kihelyezés” központilag szabályozott és kötelező. A diplomások legtöbbször három évet kötelesek letölteni a kijelölt munkahelyen. Ettől kezdve szisztematikusan román vidékekre helyezik a végzős magyar egyetemisták többségét. Akik nem hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek megtéríteni az oktatás költségeit, továbbá a tanügyben sem kaphatnak többé állást. Ceauşescu 1976. október 5-ei munkalátogatásán (Hargita megyében), a Csíkszeredában tartott beszédében bejelenti, hogy az ötéves tervben hatezer lakást építenek, a város az egyik traktorgyártó központ lesz. Az ezt követő években a település belső városmagját ledózerolják, és új, beton városközpontot építenek. A város iparosítása pedig együtt jár a románosítással. Míg az 1966-os népszámlálás idején 807 román nemzetiségű lakos élt a székely városban, addig 1977-ben már 4818. Nem szeg nemzetközi törvényt a főtitkár: nincs erőszakos etnikai átrendezés, csupán olyan megoldásokat talál ki, amelyek etnikai átrendeződést jelentenek.
(Történeti-társadalmi háttérrajz
a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 16.
Kiállításmegnyitó és könyvbemutató a Székelyföld Galériában
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Székely népi imádságok címmel jelent meg a Székely Könyvtár sorozat legújabb kötete. A Tánczos Vilmos néprajzkutató által összeállított és szerkesztett könyvet péntek délután ismertették a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Az eseményen Petres László magyartanár moldvai csángó viseletgyűjteményét is bemutatták.
Petres László hat éve tanít a csángó oktatási program keretében Lujzikalagorban. A moldvai csángó falvakból összegyűjtött viseleteket hozta el Csíkszeredába. „A tárgyak mögött egy-egy élet, személyes tudás van. Közösségi tudás is van, identitásszimbólum volt annak a személynek, aki magára vette ezeket a viseleteket. A tárgyak mögé be kell látni. Egy tárgy annyit ér, amennyit a kultúrából megmutat. Nemcsak a szépségüket kell nézni, hanem a funkciót is, amit a falusi társadalomban betöltött“ – mutatott rá Tánczos Vilmos. Úgy véli, a hagyományos világ tárgyai azért nem unalmasak számunkra, mert személyesek, közünk van hozzájuk, ami azt jelenti, hogy értjük ezeket a tárgyakat. Azt a világot, amit ezek felidéznek, általuk meg tudjuk érteni.
Petres kiemelte, a moldvai csángófalvak világa nagyon színes, nemcsak a kiállított tárgyak színeiben mutatkozik meg, hanem a gondolkodásban, a világképben, a világhoz való viszonyban is. „Amikor odakerültem, rájöttem, hogy nemcsak a gyerekek tanítására kell figyelni, hanem arra is, hogy mi történik a családban, a nagyszülőkkel, a kultúrával. Az egyik legjobb dolog, ha a falunak az örökségére, a hagyományokra tanítjuk meg a gyerekeket. Én ezt az utat választottam, hogy tárgyakat, történeteket mutatok meg nekik, amiket a szüleiktől, nagyszüleiktől is vissza tudnak hallani. Ezek a tárgyak történeteket hordoznak magukban. Ezért szerettük volna megmutatni őket.“
A gyűjtő sorra bemutatta a kiállított ruhákat, a falunként különböző vagy hasonló jellegzetességeket. „Mindenik falu külön világ. Ha az ember kicsit közel hajol ezekhez a falvakhoz, történetekhez, színekhez, láthatja, hogy bizony nagy különbségek vannak. Az ingekben nemcsak a családtörténeteket találjuk meg, hanem a feldolgozás, szövés, fonás, a guzsalyasok történetei is ott vannak” – hangsúlyozta. A gyűjtemény három hétig tekinthető meg a Székelyföld Galériában ( Csíkszereda, T. Vladimirescu u. 5. szám).
A Székely Könyvtár legújabb kötetébe Tánczos Vilmos Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai csángók, valamint a bukovinai székelyek körében lejegyzett népi imádságokat válogatta – vezette fel Mirk Szidónia-Kata a Tánczos Vilmossal való beszélgetést. Majd arról kérdezte a néprajzkutatót, hogy mennyire tekinthetők imáknak ezek a szövegek, milyen alkalmakkor, helyzetekben hangzottak, hangoznak el.
Tánczos elmondta, a műfaj nagyon régi, Nagy Lajos korabeli vagy még régebbi. A műfaj „keresztelőjére” 1970-ben került sor a Magyar Néprajzi Társaságban és Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató nyomán – aki 1968-ban egy somogyi gyűjtőútján jött rá, hogy el kell különíteni, mint önálló folklórműfajt – elindult Magyarországon az ez irányú gyűjtőmozgalom.
„A műfajnak az lett a neve, hogy archaikus népi imádság. Erdélyi Zsuzsa ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradhatott volna az apokrif (egyházilag jóvá nem hagyott) jelző a műfajon. Ortutay Gyula volt az, aki ezt elhagyta. Azért, mert az akkori ideológiai viszonyok miatt éppen elég baj volt, hogy egy új vallásos folklórműfaj van, nem szerették volna az egyházat is hergelni. A kötet szerkesztésénél úgy gondoltam, hogy a népi imádság, mint folklorisztikai terminus, tökéletesen kifejezi a műfajnak a lényegét.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2016. november 12.
Hagyományőrző: Décse felett száll egy madár… (Beszélgetés Balla Tamás népmesegyűjtővel, helytörténésszel)
A falu őslakói óriások voltak, és az Óriásnak nevezett dombon laktak. Az óriás leánya Szállásdomb alatt sétálgatva meglátta Dani bát, ahogy ökreivel szántogatott. Felvette a tenyerébe ökröstül, ekéstül, és megmutatta az apjának: – Nézze, apám, milyen bogarakat találtam, turkálták a földet. – Vidd vissza őket, lányom, tedd le, mert mi nemsokára kipusztulunk, és ezek fogják uralni a földet. És így lett! – ezzel kezdődik BALLA TAMÁS szülőfalujáról lejegyzett meséje.
− Erdélyben, Magyardécsén születtél. Mit kell tudnunk még a faludról?
– Magyardécse a Nagy-Szamos bal partján fekszik, Déstől 24 kilométerre. Nevét Géza fejedelemről származtatják: van egy bővizű kút a Felső utcán, Nagy Feri udvarán, Király-kútnak nevezik. A falu első írásos említése 1269-ből való. Elsők között vették fel a református hitet, s a református papok ösztönzésére kezdtek áttérni a gyümölcstermesztésre. Főleg cseresznye-, meggy-, alma-, szilva-, körte-, dió- és birsfákat ültettek, valamint szőlőt. Jelenleg 800–1000 tonna cseresznyét szednek le évente Magyardécsén.
– …És ebben a faluban élt Balla János nagybátyád, akitől a vidék legszebb tündérmeséit jegyezted le – tegyük hozzá: diákfejjel.
– Balla János (1899–1980) egyszerű falusi gazdálkodó volt, akire úgy emlékszem vissza, mint jó kedélyű, humoros, mesélni szerető és másokon mindig segíteni akaró emberre. Több mint 50 mesét tudott, amiből 26-ot jegyeztem le. Ebből 25 jelent meg a Fehér Virág és Fehér Virágszál című kötetben, amelyet 1970-ben adott ki a Kriterion Kiadó. Az egyik mese ponyva jellege miatt maradt ki. János bátyám atyai nagyapjától, Balla Danitól (1843–1936) hallotta ezeket, aki több mint száz mesét tudott. Most már mindketten ott pihennek kint a temetőben, a Cserteszben.
– Ki adta az ötletet, hogy kamaszfejjel nekiláss a mesék lejegyzéséhez?
– Ahogy itthon befejeztem a 8. osztályt, 1966-ban Besztercére kerültem. Kitűnő magyartanárom volt, Horváth Pál, aki az irodalmi kört is vezette. Kilencedik végén, nagyvakáció előtt a tanár úr behozta a Pionír újságot, s felolvasta az ott megjelent mesegyűjtő pályázatot. Megkért mindenkit, hogy vegyünk részt a gyűjtésben. Főleg rám nem számított, mert félénk, visszahúzódó diák voltam. De nekem nagy szeget vert a fejemben ez a pályázat! Elhatároztam, hogy megpróbálom! Amikor hazajöttem nagyvakációra, megkérdeztem János bátyámat, aki a szomszédban lakott, hogy tudna-e segíteni. Vannak díjak is. Nem kérleltette magát: „Mondok én olyan mesét neked, hogy a legelső díjat fogjuk megnyerni” – biztatott. Abban maradtunk, hogy munkanapon ezt semmiképp sem lehet csinálni, mert kell szedni a cseresznyét a kollektívben, de vasárnap délután találkozunk nála, az elsőházban. Még nem volt magnó, vettem egy jó vastag füzetet s egy töltőtollat. Megegyeztünk, hogy elsőnek a Borsszem Pétert mondja el. Annyit előre „megsúgtak”: megállítani, ismételtetni nem szabad, mert akkor nem fog sikerülni. Gyorsan belejöttem a rövidítésekbe, s nagy szerencsém volt, hogy elemista koromból ismertem a szöveget. Három vasárnap kellett a teljes lejegyzéshez. Az elsőn sírva fejeztem be: amikor a szereplők pofozkodtak, én is kaptam, de nem lehetett panaszkodni, csak sírni és írni... Annyira beleélte magát a mesébe János bátyám, hogy mindegyik hőst eljátszotta, mint egy színész. – Azt mondtad, hogy mesélés közben felpofozott...
– Ezelőtt 30–40 évvel Décsében nagy hagyománya volt a halottvirrasztásnak. Ilyenkor 100–200 férfi gyűlt össze beszélgetni, kártyázni, mesét hallgatni. János bátyám számára előre le volt foglalva az ülőhely. Egy-két pohár pálinka után reggelig mondta a mesét a népes közönségnek. Ott is felpofozott nem egyet, mellen ragadta, istenesen megrázta, de senki sem haragudott. Élvezettel hallgatták. Mindig büszke volt magára: senki sincs a világon, aki annyi hazugságot annyi éven át észben tudjon tartani!... – Tehát lejegyezted a mesét…
– Ekkor jött a nehezebb része: a mese letisztázása, amiben senki sem segített, sőt, a család is haragudott, miért töltöm az időt ilyen hiábavalósággal. Inkább tanuljak vagy dolgozzam! De sikerült letisztázni, s elküldtem a Pionír újságnak… S ősszel, amikor kezdődött az iskola, Pali bácsi Faragó József professzor úr levelével várt. Biztatott, hogy Balla János teljes mesekészletét küldjem el neki, mert egy önálló kötet lesz belőle. Nem lehet elmondani, mekkora örömöm volt; hát persze hogy igent mondtam… – Mi volt a pályadíj?
– Egy könyv: A Pál utcai fiúk. Örök emlék! De az önálló kötet kiadásánál értékesebb díjat nem is adhattak volna…
– Volt-e valamilyen visszhang az iskolában?
– Másnap minden magyar, román tanár, diák ismerte „nagy tettemet”. Jólesett a sok gratuláció, a sok szelíd tekintet, amit nekem szántak, Faragó professzor úr levélben oktatott a szakszerű munkára. Sürgetett a gyűjtéssel, mert már megvolt a szerződés az egykori bukaresti Ifjúsági Kiadóval. Mire befejeztem a gyűjtést, a kiadót megszüntették.
– Milyen volt a további diákélet a besztercei 2-es Líceumban?
– Nem tudtam jól románul, a tanulásban pedig nem volt bocsánat. A matektanár, aki osztályfőnököm is volt, keményem rám szállt, nem tudta elviselni, miért írok. De az Isten megsegített, s én győztem. Igaz, Pali bácsi is mellém állt. Büszke volt, hogy egy tizedikes tanítványának könyvkiadási szerződése van...
– A többi mese lejegyzése hogyan ment?
– Hétvégéken találkoztam János bátyámmal, hét közben pedig éjjel a bentlakásban másoltam a meséket. Sokan nem tudták, miért vagyok olyan álmos az órákon. Ahogy kész voltam egy mesével, azonnal postáztam Faragó tanár úrnak, hogy készítse elő a kiadásra. Mindent megtett, hogy gyönyörű kötet szülessen, beszélt idős Cseh Gusztáv grafikussal, az illusztrációk készítőjével, együtt jöttek Magyardécsére is dokumentálódni.
– Említetted, hogy mire a kötet elkészült, megszűnt a kiadó…
– Mire a grafikák, a mesék, az utószó is elkészült, valóban megszűnt az Irodalmi és Ifjúsági Kiadó, és akkor alakult a Kriterion, 1969-ben. Ha nem így történik, akkor 18 évesen, ’69-ben már kötetes szerző lettem volna, Arany Lacinál korábban. Én lettem volna a legfiatalabb magyar mesegyűjtő. Így 1970-ben jelent meg a Kriterionnál Fehér Virág és Fehér Virágszál címmel.
– Emlékszünk, az ügynek volt sajtóvisszhangja is…
– Már tizedikes koromban beindultak a beszámolók, interjúk. Kijöttek a kolozsvári és a vásárhelyi rádiótól is. Így talált rám Kakas Zoltán, aki lelki és szakmai barátom lett. Ládányi hasznos és értelmes levél az eredménye. Ezután olyan személyiségek kerestek meg, mint Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc. Ők méltatták a kötetet a magyarországi és a hazai sajtóban is. A gyűjteménynek óriási sikere lett, néhány nap alatt több ezer könyv fogyott el az üzletekből. Hívtak könyvbemutatókra, városokra, vidékre, jöttek a televíziók, a rádiók…
– Ha olyan hamar elfogyott, miért nem kértek utánnyomást?
– Hiába a nagy siker, Domokos Gézával nem lehetett utánnyomásról tárgyalni… Egy újabb, szerényebb kiadás, a Cseh Gusztáv-rajzok és a Faragó-utószó nélkül 2002-ben jelent meg a székelyudvarhelyi Lytera Kiadónál (Borszem Péter), majd 2013-ban a dévai Corvin Kiadónál A világéneklő madár címmel. Ez gyönyörű kiadás volt, Szabó Erzsébet rajzaival. Ezt a Corvin saját hálózatán keresztül forgalmazta két évig, a megmaradt példányok végül hozzám kerültek, s most is kapható még 35 lejes áron – jómagam postázom.
– Milyen volt az utóbbi kiadás fogadtatása?
– A fél világot „beénekeltem” vele, valamennyi európai országba eljutott, ahová nemzetünk fiataljai elhányódtak. Sőt, vagy 60 darab még az Egyesült Államokban is gazdára talált. De ez nem dicsőség, inkább elszomorító, mert ezek az ifjú olvasók nagyrészt már nem lesznek nemzetünk utódai.
– Említenél visszajelzést is?
– Amire nagyon büszke vagyok: a Borszem Péterből sikerült ajándékozni Orbán Viktorné Lévai Anikónak is, aki gyönyörű levélben köszönte meg, hogy gyerekeit magyardécsei mesékkel altatja el. Nagy sikerű könyvbemutatóm volt a kolozsvári főkonzulátuson, Besztercén, egykori iskolámban, ahol épp 50 évvel ezelőtt, 1966-ban kezdtem el tanulmányaimat és a meséket lejegyezni. Mindkét helyre magammal vittem Máté Ariannát, aki elénekelte A vitéz és a Kegyes magyardécsei népballadákat. Ezeket csak Décsében ismerik.
– Mesélj magadról.
– 1951. május 14-én születtem Magyardécsén. Gyermekéveimet is itt töltöttem. Tiszta magyar falu, körbevéve a nagy román tengerrel. De a lakosokban keményen él a magyar öntudat és a református hithez való ragaszkodás. Szüleim küzdöttek, hogy Árpád bátyámat s engem iskoláztassanak. Árpád később Maroshévízen lett református lelkész.
– Kire emlékszel a décsei iskolás éveidből?
– Felejthetetlen magyartanárom volt Szilágyi Júlia, a Kossuth-díjas Szilágyi István író felesége. Neki köszönhetem az irodalom és a történelem felé hajlást. Az iskola lapja közölte első írásaimat. Kétszer próbálkoztam a kolozsvári bölcsészkaron, sajnos nem sikerült, gyanítom, hogy ebbe „beleszóltak” az állambiztonsági szervek is… Valamiért szemmel tartottak. 1972−75 között a dési Pékipari Vállalat alkalmazottja voltam, amikor elküldtek Aranyosgyéresre, hogy villamos technikusi képesítést szerezzek. Az iskola elvégzése után energetikusként alkalmaztak az akkor épülő bethleni huzalgyárban. Itthonról ingáztam 1998-ig, amikor megszűnt a munkahelyem. Azután már csak a gyümölcsöst rendeztem feleségemmel, Irénkével, most mentem nyugdíjba, 65 évesen.
− A család?
– Három fiúgyerekünk van: Loránd (1983) testnevelő tanár, Zoltán (1985) operatőr az ETV-nél, László (1988) kertészmérnök. Ő viszi tovább – magas szakképzettséggel – a gyümölcsfák iránti itthoni/otthoni szeretetet...
– Nyugdíjasként mivel telnek napjaid?
– Az olvasást szembetegségem miatt minimálisra kellett csökkentenem, de azért be szeretném fejezni a magyardécsei cseresznyetermesztés és juhtartás történetét, ezenkívül gyűjtöm a helyi kifejezéseket, szólásmondásokat és mondákat.
– Milyen a kapcsolatod a helybeliekkel, mennyire értékelik a gyűjtőmunkádat?
– Négyféle kategória létezik: az elsőbe tartoznak, akiket nem érdekel az irodalom, nem foglalkoznak az üggyel, úgy tesznek, mintha nem is hallottak volna róla(m)... A másodikban vannak azok, akik nem akarják észrevenni, de tudják, mit tettem, semlegesek. A harmadikban vannak az irigykedők, akik, ha tehették, régebb is akadályoztak. És végül a többség, aki megvette a kötetet gyerekeinek, keresztgyerekeinek, örömmel, érdeklődéssel elbeszélgetnek velem, értékelik, hogy a cseresznye mellett ezt a dicsőséget is megszereztük szülőfalunknak. Mi tagadás, jóleső érzés számomra, amikor a faluba érkezők mondják: a két fogalmat, Balla Tamást és Magyardécsét nem lehet elválasztani! Gyakran hívnak mesemondásra iskolába, óvodába, vagy megkérnek, hogy beszéljek a falu történetéről, főleg, ha külföldi csoportok érkeznek. Szívesen megyek! Úgy érzem, ha sokat nem is, de tettem valamicskét a magyarságért.
Lejegyezte: SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A falu őslakói óriások voltak, és az Óriásnak nevezett dombon laktak. Az óriás leánya Szállásdomb alatt sétálgatva meglátta Dani bát, ahogy ökreivel szántogatott. Felvette a tenyerébe ökröstül, ekéstül, és megmutatta az apjának: – Nézze, apám, milyen bogarakat találtam, turkálták a földet. – Vidd vissza őket, lányom, tedd le, mert mi nemsokára kipusztulunk, és ezek fogják uralni a földet. És így lett! – ezzel kezdődik BALLA TAMÁS szülőfalujáról lejegyzett meséje.
− Erdélyben, Magyardécsén születtél. Mit kell tudnunk még a faludról?
– Magyardécse a Nagy-Szamos bal partján fekszik, Déstől 24 kilométerre. Nevét Géza fejedelemről származtatják: van egy bővizű kút a Felső utcán, Nagy Feri udvarán, Király-kútnak nevezik. A falu első írásos említése 1269-ből való. Elsők között vették fel a református hitet, s a református papok ösztönzésére kezdtek áttérni a gyümölcstermesztésre. Főleg cseresznye-, meggy-, alma-, szilva-, körte-, dió- és birsfákat ültettek, valamint szőlőt. Jelenleg 800–1000 tonna cseresznyét szednek le évente Magyardécsén.
– …És ebben a faluban élt Balla János nagybátyád, akitől a vidék legszebb tündérmeséit jegyezted le – tegyük hozzá: diákfejjel.
– Balla János (1899–1980) egyszerű falusi gazdálkodó volt, akire úgy emlékszem vissza, mint jó kedélyű, humoros, mesélni szerető és másokon mindig segíteni akaró emberre. Több mint 50 mesét tudott, amiből 26-ot jegyeztem le. Ebből 25 jelent meg a Fehér Virág és Fehér Virágszál című kötetben, amelyet 1970-ben adott ki a Kriterion Kiadó. Az egyik mese ponyva jellege miatt maradt ki. János bátyám atyai nagyapjától, Balla Danitól (1843–1936) hallotta ezeket, aki több mint száz mesét tudott. Most már mindketten ott pihennek kint a temetőben, a Cserteszben.
– Ki adta az ötletet, hogy kamaszfejjel nekiláss a mesék lejegyzéséhez?
– Ahogy itthon befejeztem a 8. osztályt, 1966-ban Besztercére kerültem. Kitűnő magyartanárom volt, Horváth Pál, aki az irodalmi kört is vezette. Kilencedik végén, nagyvakáció előtt a tanár úr behozta a Pionír újságot, s felolvasta az ott megjelent mesegyűjtő pályázatot. Megkért mindenkit, hogy vegyünk részt a gyűjtésben. Főleg rám nem számított, mert félénk, visszahúzódó diák voltam. De nekem nagy szeget vert a fejemben ez a pályázat! Elhatároztam, hogy megpróbálom! Amikor hazajöttem nagyvakációra, megkérdeztem János bátyámat, aki a szomszédban lakott, hogy tudna-e segíteni. Vannak díjak is. Nem kérleltette magát: „Mondok én olyan mesét neked, hogy a legelső díjat fogjuk megnyerni” – biztatott. Abban maradtunk, hogy munkanapon ezt semmiképp sem lehet csinálni, mert kell szedni a cseresznyét a kollektívben, de vasárnap délután találkozunk nála, az elsőházban. Még nem volt magnó, vettem egy jó vastag füzetet s egy töltőtollat. Megegyeztünk, hogy elsőnek a Borsszem Pétert mondja el. Annyit előre „megsúgtak”: megállítani, ismételtetni nem szabad, mert akkor nem fog sikerülni. Gyorsan belejöttem a rövidítésekbe, s nagy szerencsém volt, hogy elemista koromból ismertem a szöveget. Három vasárnap kellett a teljes lejegyzéshez. Az elsőn sírva fejeztem be: amikor a szereplők pofozkodtak, én is kaptam, de nem lehetett panaszkodni, csak sírni és írni... Annyira beleélte magát a mesébe János bátyám, hogy mindegyik hőst eljátszotta, mint egy színész. – Azt mondtad, hogy mesélés közben felpofozott...
– Ezelőtt 30–40 évvel Décsében nagy hagyománya volt a halottvirrasztásnak. Ilyenkor 100–200 férfi gyűlt össze beszélgetni, kártyázni, mesét hallgatni. János bátyám számára előre le volt foglalva az ülőhely. Egy-két pohár pálinka után reggelig mondta a mesét a népes közönségnek. Ott is felpofozott nem egyet, mellen ragadta, istenesen megrázta, de senki sem haragudott. Élvezettel hallgatták. Mindig büszke volt magára: senki sincs a világon, aki annyi hazugságot annyi éven át észben tudjon tartani!... – Tehát lejegyezted a mesét…
– Ekkor jött a nehezebb része: a mese letisztázása, amiben senki sem segített, sőt, a család is haragudott, miért töltöm az időt ilyen hiábavalósággal. Inkább tanuljak vagy dolgozzam! De sikerült letisztázni, s elküldtem a Pionír újságnak… S ősszel, amikor kezdődött az iskola, Pali bácsi Faragó József professzor úr levelével várt. Biztatott, hogy Balla János teljes mesekészletét küldjem el neki, mert egy önálló kötet lesz belőle. Nem lehet elmondani, mekkora örömöm volt; hát persze hogy igent mondtam… – Mi volt a pályadíj?
– Egy könyv: A Pál utcai fiúk. Örök emlék! De az önálló kötet kiadásánál értékesebb díjat nem is adhattak volna…
– Volt-e valamilyen visszhang az iskolában?
– Másnap minden magyar, román tanár, diák ismerte „nagy tettemet”. Jólesett a sok gratuláció, a sok szelíd tekintet, amit nekem szántak, Faragó professzor úr levélben oktatott a szakszerű munkára. Sürgetett a gyűjtéssel, mert már megvolt a szerződés az egykori bukaresti Ifjúsági Kiadóval. Mire befejeztem a gyűjtést, a kiadót megszüntették.
– Milyen volt a további diákélet a besztercei 2-es Líceumban?
– Nem tudtam jól románul, a tanulásban pedig nem volt bocsánat. A matektanár, aki osztályfőnököm is volt, keményem rám szállt, nem tudta elviselni, miért írok. De az Isten megsegített, s én győztem. Igaz, Pali bácsi is mellém állt. Büszke volt, hogy egy tizedikes tanítványának könyvkiadási szerződése van...
– A többi mese lejegyzése hogyan ment?
– Hétvégéken találkoztam János bátyámmal, hét közben pedig éjjel a bentlakásban másoltam a meséket. Sokan nem tudták, miért vagyok olyan álmos az órákon. Ahogy kész voltam egy mesével, azonnal postáztam Faragó tanár úrnak, hogy készítse elő a kiadásra. Mindent megtett, hogy gyönyörű kötet szülessen, beszélt idős Cseh Gusztáv grafikussal, az illusztrációk készítőjével, együtt jöttek Magyardécsére is dokumentálódni.
– Említetted, hogy mire a kötet elkészült, megszűnt a kiadó…
– Mire a grafikák, a mesék, az utószó is elkészült, valóban megszűnt az Irodalmi és Ifjúsági Kiadó, és akkor alakult a Kriterion, 1969-ben. Ha nem így történik, akkor 18 évesen, ’69-ben már kötetes szerző lettem volna, Arany Lacinál korábban. Én lettem volna a legfiatalabb magyar mesegyűjtő. Így 1970-ben jelent meg a Kriterionnál Fehér Virág és Fehér Virágszál címmel.
– Emlékszünk, az ügynek volt sajtóvisszhangja is…
– Már tizedikes koromban beindultak a beszámolók, interjúk. Kijöttek a kolozsvári és a vásárhelyi rádiótól is. Így talált rám Kakas Zoltán, aki lelki és szakmai barátom lett. Ládányi hasznos és értelmes levél az eredménye. Ezután olyan személyiségek kerestek meg, mint Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc. Ők méltatták a kötetet a magyarországi és a hazai sajtóban is. A gyűjteménynek óriási sikere lett, néhány nap alatt több ezer könyv fogyott el az üzletekből. Hívtak könyvbemutatókra, városokra, vidékre, jöttek a televíziók, a rádiók…
– Ha olyan hamar elfogyott, miért nem kértek utánnyomást?
– Hiába a nagy siker, Domokos Gézával nem lehetett utánnyomásról tárgyalni… Egy újabb, szerényebb kiadás, a Cseh Gusztáv-rajzok és a Faragó-utószó nélkül 2002-ben jelent meg a székelyudvarhelyi Lytera Kiadónál (Borszem Péter), majd 2013-ban a dévai Corvin Kiadónál A világéneklő madár címmel. Ez gyönyörű kiadás volt, Szabó Erzsébet rajzaival. Ezt a Corvin saját hálózatán keresztül forgalmazta két évig, a megmaradt példányok végül hozzám kerültek, s most is kapható még 35 lejes áron – jómagam postázom.
– Milyen volt az utóbbi kiadás fogadtatása?
– A fél világot „beénekeltem” vele, valamennyi európai országba eljutott, ahová nemzetünk fiataljai elhányódtak. Sőt, vagy 60 darab még az Egyesült Államokban is gazdára talált. De ez nem dicsőség, inkább elszomorító, mert ezek az ifjú olvasók nagyrészt már nem lesznek nemzetünk utódai.
– Említenél visszajelzést is?
– Amire nagyon büszke vagyok: a Borszem Péterből sikerült ajándékozni Orbán Viktorné Lévai Anikónak is, aki gyönyörű levélben köszönte meg, hogy gyerekeit magyardécsei mesékkel altatja el. Nagy sikerű könyvbemutatóm volt a kolozsvári főkonzulátuson, Besztercén, egykori iskolámban, ahol épp 50 évvel ezelőtt, 1966-ban kezdtem el tanulmányaimat és a meséket lejegyezni. Mindkét helyre magammal vittem Máté Ariannát, aki elénekelte A vitéz és a Kegyes magyardécsei népballadákat. Ezeket csak Décsében ismerik.
– Mesélj magadról.
– 1951. május 14-én születtem Magyardécsén. Gyermekéveimet is itt töltöttem. Tiszta magyar falu, körbevéve a nagy román tengerrel. De a lakosokban keményen él a magyar öntudat és a református hithez való ragaszkodás. Szüleim küzdöttek, hogy Árpád bátyámat s engem iskoláztassanak. Árpád később Maroshévízen lett református lelkész.
– Kire emlékszel a décsei iskolás éveidből?
– Felejthetetlen magyartanárom volt Szilágyi Júlia, a Kossuth-díjas Szilágyi István író felesége. Neki köszönhetem az irodalom és a történelem felé hajlást. Az iskola lapja közölte első írásaimat. Kétszer próbálkoztam a kolozsvári bölcsészkaron, sajnos nem sikerült, gyanítom, hogy ebbe „beleszóltak” az állambiztonsági szervek is… Valamiért szemmel tartottak. 1972−75 között a dési Pékipari Vállalat alkalmazottja voltam, amikor elküldtek Aranyosgyéresre, hogy villamos technikusi képesítést szerezzek. Az iskola elvégzése után energetikusként alkalmaztak az akkor épülő bethleni huzalgyárban. Itthonról ingáztam 1998-ig, amikor megszűnt a munkahelyem. Azután már csak a gyümölcsöst rendeztem feleségemmel, Irénkével, most mentem nyugdíjba, 65 évesen.
− A család?
– Három fiúgyerekünk van: Loránd (1983) testnevelő tanár, Zoltán (1985) operatőr az ETV-nél, László (1988) kertészmérnök. Ő viszi tovább – magas szakképzettséggel – a gyümölcsfák iránti itthoni/otthoni szeretetet...
– Nyugdíjasként mivel telnek napjaid?
– Az olvasást szembetegségem miatt minimálisra kellett csökkentenem, de azért be szeretném fejezni a magyardécsei cseresznyetermesztés és juhtartás történetét, ezenkívül gyűjtöm a helyi kifejezéseket, szólásmondásokat és mondákat.
– Milyen a kapcsolatod a helybeliekkel, mennyire értékelik a gyűjtőmunkádat?
– Négyféle kategória létezik: az elsőbe tartoznak, akiket nem érdekel az irodalom, nem foglalkoznak az üggyel, úgy tesznek, mintha nem is hallottak volna róla(m)... A másodikban vannak azok, akik nem akarják észrevenni, de tudják, mit tettem, semlegesek. A harmadikban vannak az irigykedők, akik, ha tehették, régebb is akadályoztak. És végül a többség, aki megvette a kötetet gyerekeinek, keresztgyerekeinek, örömmel, érdeklődéssel elbeszélgetnek velem, értékelik, hogy a cseresznye mellett ezt a dicsőséget is megszereztük szülőfalunknak. Mi tagadás, jóleső érzés számomra, amikor a faluba érkezők mondják: a két fogalmat, Balla Tamást és Magyardécsét nem lehet elválasztani! Gyakran hívnak mesemondásra iskolába, óvodába, vagy megkérnek, hogy beszéljek a falu történetéről, főleg, ha külföldi csoportok érkeznek. Szívesen megyek! Úgy érzem, ha sokat nem is, de tettem valamicskét a magyarságért.
Lejegyezte: SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 25.
„Itt a Helikon tanult a mezőtől”
Közösen ünnepeltek a fehérvári és enyedi diákok
A címben szereplő Jókai-idézet a január 19-én Nagyenyeden, az Áprily-estek keretében szervezett műsor témájára utal: a népi hagyományok, kiváltképp a népköltészet szerepe a magyar kultúra fejlődésében. Elmélet helyett azonban eredeti forrásból merítkeztek a diákok, a fellépők között több országos díjazottal is megismerkedhetett a százfős közönség.
„Egy nemzetnek a kultúrája az, ami megkülönbözteti őt a többitől. A miénk megtartó erejű, mi ezt a kultúrát kaptuk, ápoltuk, ezt adjuk tovább nektek, és benneteket is arra kérlek, hogy ti is ezt tegyétek. A miénk több, a miénk szebb, a miénk jobb... így kell megélni a kultúránkat!” – hangzott el a megnyitón, ahol Lőrincz Helga, a Fehér megyei RMDSZ elnöke üdvözölte az egybegyűlteket: a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanárait, diákjait, az irodalmi estek közönségét, hangsúlyozva a szórványban élő fiatalok közös ünneplésének fontosságát.
A megye magyar szakos kollégáinak nevében Turzai Melán tanárnő köszöntötte a közönséget és rövid értekezést tartott a magyar kultúra napjának jelentőségéről. A megemlékezés középpontjába Kölcsey Ferencet helyezte, hiszen ő volt az az író, politikus és nem utolsósorban hazafi, aki a Nemzeti Hagyományok című írásában programot adott a reformkor elején, a nemzeti kultúra kialakulásának fontosságát hangsúlyozva. Ennek a programnak az eredménye lett később az a virágzó szépirodalom, amit leginkább Petőfi és Arany neve fémjelez, a zenében pedig Bartók és Kodály. „Globalizálódó, szabadelvű, liberalizálódó világunkban egyre inkább tapasztaljuk a kultúrák, főleg a kisebb népek kultúráinak háttérbe szorítását” – hívta fel a figyelmet a tanárnő, ezért e jeles napon a diákok népi műfajokkal bátorkodtak a színpadra lépni, mintegy ellensúlyozva a „trendi” X-faktorok és Megasztárok dominanciáját. Kelemen Dávid a népmesék világába kalauzolta a hallgatóságot Ortutay Gyula nyomán, Szőcs Noémi, Molnár Orsolya és Kolumbán Pál pedig mesét mondtak. Ferencz Boglárka balladai hangulatot teremtett, akárcsak Kocsis Norbert, a Sepsiszentgyörgyön tavaly megszervezett országos balladamondó verseny első díjasa. Köble Andrea és Kiss Andrea balladákat énekeltek, az enyedi diákok műsorát pedig a csombordi Pipacs tánccsoport bemutatója zárta.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum diákjai már második alkalommal vettek részt a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen. A fehérvári vendégek rangos zenés-irodalmi összeállítással jelentkeztek, amelyet Dimén Erika és Szabó Emília magyar szakos tanárok állítottak össze. A diákok közül kitűnt Gergely József Himnusz-előadása, valamint Kiss Richárd Mihály Elindultam szép hazámból... című dala, utóbbi a Magyar Örökség-díjas marosszéki Kodály Zoltán gyermek- és ifjúsági kar szólóénekese és a Virtuózok elődöntőse. A gyimesbükki származású Antal Norbert és Antal Zsolt „otthoni” legényeseket adtak elő, ők is többször részesültek már rangos elismerésekben, így Norbert a Kreativitás-verseny első helyezettje, már Norvégiában is fellépett, Zsolt pedig Magyarországon állhatott a pódium legfelső fokára. Az összeállítás záróakkordját képező népi táncok ismét fergeteges hangulatot teremtettek, ezáltal a két iskola közös produkciója gondosan összeszerkesztett, kerek egészként hatott.
A műsort vastapssal méltatta a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház zsúfolásig megtelt hallgatósága, ezt követően beszélgetésre, az iskolák közötti tapasztalatcserére került sor.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)
Közösen ünnepeltek a fehérvári és enyedi diákok
A címben szereplő Jókai-idézet a január 19-én Nagyenyeden, az Áprily-estek keretében szervezett műsor témájára utal: a népi hagyományok, kiváltképp a népköltészet szerepe a magyar kultúra fejlődésében. Elmélet helyett azonban eredeti forrásból merítkeztek a diákok, a fellépők között több országos díjazottal is megismerkedhetett a százfős közönség.
„Egy nemzetnek a kultúrája az, ami megkülönbözteti őt a többitől. A miénk megtartó erejű, mi ezt a kultúrát kaptuk, ápoltuk, ezt adjuk tovább nektek, és benneteket is arra kérlek, hogy ti is ezt tegyétek. A miénk több, a miénk szebb, a miénk jobb... így kell megélni a kultúránkat!” – hangzott el a megnyitón, ahol Lőrincz Helga, a Fehér megyei RMDSZ elnöke üdvözölte az egybegyűlteket: a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum és a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanárait, diákjait, az irodalmi estek közönségét, hangsúlyozva a szórványban élő fiatalok közös ünneplésének fontosságát.
A megye magyar szakos kollégáinak nevében Turzai Melán tanárnő köszöntötte a közönséget és rövid értekezést tartott a magyar kultúra napjának jelentőségéről. A megemlékezés középpontjába Kölcsey Ferencet helyezte, hiszen ő volt az az író, politikus és nem utolsósorban hazafi, aki a Nemzeti Hagyományok című írásában programot adott a reformkor elején, a nemzeti kultúra kialakulásának fontosságát hangsúlyozva. Ennek a programnak az eredménye lett később az a virágzó szépirodalom, amit leginkább Petőfi és Arany neve fémjelez, a zenében pedig Bartók és Kodály. „Globalizálódó, szabadelvű, liberalizálódó világunkban egyre inkább tapasztaljuk a kultúrák, főleg a kisebb népek kultúráinak háttérbe szorítását” – hívta fel a figyelmet a tanárnő, ezért e jeles napon a diákok népi műfajokkal bátorkodtak a színpadra lépni, mintegy ellensúlyozva a „trendi” X-faktorok és Megasztárok dominanciáját. Kelemen Dávid a népmesék világába kalauzolta a hallgatóságot Ortutay Gyula nyomán, Szőcs Noémi, Molnár Orsolya és Kolumbán Pál pedig mesét mondtak. Ferencz Boglárka balladai hangulatot teremtett, akárcsak Kocsis Norbert, a Sepsiszentgyörgyön tavaly megszervezett országos balladamondó verseny első díjasa. Köble Andrea és Kiss Andrea balladákat énekeltek, az enyedi diákok műsorát pedig a csombordi Pipacs tánccsoport bemutatója zárta.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceum diákjai már második alkalommal vettek részt a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen. A fehérvári vendégek rangos zenés-irodalmi összeállítással jelentkeztek, amelyet Dimén Erika és Szabó Emília magyar szakos tanárok állítottak össze. A diákok közül kitűnt Gergely József Himnusz-előadása, valamint Kiss Richárd Mihály Elindultam szép hazámból... című dala, utóbbi a Magyar Örökség-díjas marosszéki Kodály Zoltán gyermek- és ifjúsági kar szólóénekese és a Virtuózok elődöntőse. A gyimesbükki származású Antal Norbert és Antal Zsolt „otthoni” legényeseket adtak elő, ők is többször részesültek már rangos elismerésekben, így Norbert a Kreativitás-verseny első helyezettje, már Norvégiában is fellépett, Zsolt pedig Magyarországon állhatott a pódium legfelső fokára. Az összeállítás záróakkordját képező népi táncok ismét fergeteges hangulatot teremtettek, ezáltal a két iskola közös produkciója gondosan összeszerkesztett, kerek egészként hatott.
A műsort vastapssal méltatta a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház zsúfolásig megtelt hallgatósága, ezt követően beszélgetésre, az iskolák közötti tapasztalatcserére került sor.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)