Erdélyi fotográfiai múzeum létesülhet
Régi katonai fotográfiák Csíkmenaságról címmel nyílt kiállítás a csíkszeredai megyeháza galériájában csütörtökön a Magyar Fotográfia Napja alkalmából, Hargita Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Kulturális Központ és az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület szervezésében.
Régi katonai fotók
A kiállítás anyagát nagyított és eredeti, katonai fényképek képezik. Az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület gyűjteményéből először láthatók eddig még ki nem állított magyar és egyetemes fotótörténeti ritkaságok: Orbán Balázs, Veress Ferenc, Szathmári Pap Károly, Balogh Rudolf, Országh Antal, Erdélyi Mór, valamint Eugene Cuvelier, Nadar, Giacomo Caneva, Bonfils, Roger Fenton fotográfiái. Károly Veronka, a csíkmenasági Művelődési Ház igazgatója korabeli leveleket olvasott fel, amelyet a frontról vagy hadifogságból írtak a távol levő katonák. Molnár Attila, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke elmondta, hat éve indult a kezdeményezés, hogy megszülethessen ez a kiállítás. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kifejtette, a megyei önkormányzat nem véletlenül karolta fel a kiállítás megszervezését, hisz közös végső cél az erdélyi fotográfiai múzeum létrejötte. „Talán a leendő múzeum becses darabjaiból láthatunk itt néhányat: eddig még soha ki nem állított ritkaságokat” – mondta a tanácselnök. A tárlat szeptember 15-ig tekinthető meg.
Fiatalítana a fotóklub
A Magyar Fotográfia Napján szervezett piknikkel egybekötött kiállítást a középkori várerőd udvarán a marosvásárhelyi Fotóklub vasárnap. A rendezvény ötletgazdája, Török Gáspár fotóművész elmondta: a fő cél az, hogy azokat a fiatalokat, akik kiállításon még nem merik bemutatni fotóikat, megnyerjék a rendezvénynek. „Ide nyugodtan elhozhatták a képeket, hiszen itt oldott a hangulat” – mondta el Török. A tavalyi első piknik óta gyarapodott a fotóklubtagok száma, több fiatal is csatlakozott az egyesülethez. A Fotóklub jelenlegi elnöke, Incze István kifejtette, idén több érdekes kiáltással lepték meg a vásárhelyi érdeklődőket, a Várgalériában kéthetente cserélődnek a tárlatanyagok. Mint mondta, a vásárhelyi fotósok hamarosan Brazíliában állítják ki fotográfiáikat. Török Gáspár azt is kifejtette, hogy november 2-án, a FIAP (Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) 60 éves születésnapján meghívásos kiállítást szerveznek Marosvásárhelyen a Romániában élő összes olyan fotóművésszel, akiket kitüntetett a FIAP. A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) 2003-ban kezdeményezte a fotográfia napjának megünneplését; választásuk azért esett augusztus 29-re, mert 1840-ben Vállas Antal matematikus, fizikus és földrajztudós ezen a napon mutatta be a Magyar Tudós Társaság ülésén a fényképezés, a dagerrotípia készítésének módját. Krónika (Kolozsvár)

Egy megye, egy város, egy kor emlékezete
Erdélyben-Partiumban példátlan, jellegében unikális, egy, a két világháború között napvilágot látott, várostörténeti munka hasonmás kiadása jelent meg a Várad folyóirat égisze alatt. A több mint 850 oldalas Bihor-Bihar megye, Oradea-Nagyvárad Kultúrtörténete és Öregdiákjainak EMLÉKKÖNYVE 1933-37 című kiadvány hetven intézményt, több mint hétszáz Biharországban született, vagy itt tevékenykedett jeles személyiség életrajzát, pályáját prezentáló monumentális mű kimeríthetetlen forrást és élvezetes olvasmányt kínál. Szilágyi Aladár ismertetője.
Gyerekkoromban akárhányszor Diószegen nyaraltam Imre nagyapáméknál – apám nevelőszüleinél – mindig nagy érdeklődéssel lapozgattam az Öreg Biblia mellé helyezett Emlékkönyvet. Örömmel töltött el, amikor fölfedeztem, hogy a nagybibliányi, vaskos kötet 683. oldalán Imre nagyapó neve is szerepel. Mivel még iskolás korom előtt jártasságra tettem szert a betűk világában, büszkeséggel silabizáltam a képmása körüli – számomra akkor még nehezen érthető – szöveget, mely szerint „azok között az iparosok között, akik valóban magas művészi nívóra emelték ebben a megyében az asztalos ipart, minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a legelsők sorában foglal helyet Végh Imre diosigi (sic!) műasztalos.” Keblem tovább dagadozott, midőn tudomásomra jutott, hogy „Oradeán (!) Országh Antal orgonakészítőnél dolgozott, ahol teljesen elsajátította az orgonaépítést. (…) Pécsre ment és ott az európai hírű Angster gyárban kapott alkalmazást. Egyike volt azoknak, akiket a gyár 1905-ben a budapesti Bazilika orgonájának megépítésével bíztak meg.”
A Végh Imre érdemeit taglaló szócikk egyike annak a több mint 1700 (!) életrajznak, pályaképnek, amit a Bihor-Bihar megye, Oradea-Nagyvárad Kultúrtörténete és Öregdiákjainak EMLÉKKÖNYVE 1933-37 (továbbiakban: Emlékkönyv) tartalmaz… A kötetet megálmodó, szerkesztését irányító Fehér Dezső, a Nagyváradi Napló főszerkesztője imígyen vallott a példátlan méretű kiadói vállalkozásról: „Ebben a könyvben akartam összehozni ennek a városnak és ennek a vármegyének minden olyan fiát, amelyik ezért a városért és ezért a vármegyéért dolgozott. (…) Talán ebbe a könyvbe sikerül összehozni őket. (…) Igyekeztem egész életemen keresztül megteremteni az összhangot együttműködést, kultúrközeledést az itt élő nemzetek fiai között. Tollal, szóval, cselekedettel propagáltam és hirdettem ennek szükségességét.”
Ha csupán ennyit tartalmazna a Sonnenfeld Adolf könyvműhelyéből 1937-ben „Oradeán” kikerült Emlékkönyv, akkor is indokolt lehetett, hogy annak idején minden magára adó nagyváradi polgár otthonában kegyelettel böngésszék és őrizzék. De az Emlékkönyv nem hagyományos lexikon, sokkal több annál. A kiadvány fentebb idézet teljes címe, azon belül maga az „Öregdiák-Emlékkönyv” műfaji minősítés talán az 1929 óta enyhébb (hivatalosan „eltörölt”) cenzúra éberségének altatását szolgálta, viszont az azt megelőző „Kultúrtörténet” besorolás nyílt bevallása annak, hogy mennyivel többre törekedett a Fehér Dezső vezette szerzőgárda, minthogy egy hagyományos városenciklopédiát írjon-szerkesszen.
A kötet bevezető fejezete Nagyvárad történetét vázolja fel a város alapításától – a következő századok Váraddal kapcsolatos legfontosabb történéseinek ismertetését követően – az Emlékkönyv jelenidejéig, a Trianont követő impériumváltás utáni másfél évtized eseményeivel bezárólag. A Nagyvárad és Biharmegye kiváló szülöttei című alfejezet a teljesség igénye nélkül mutat be betűrendben tizenkilenc személyiséget, olyanokat, akik a politika, a közélet, a kultúra, az egyházi élet terén öregbítették Biharország hírét s nevét. A következő alfejezet, a Nagyvárad kultúrtörténete az itt született, illetve itt tevékenykedett múltbeli irodalmárok, tudósok seregszemléje. „A századelő világának részletes bemutatásával – mindenekelőtt a város régi tiszti karának és főleg Bulyovszki József és Rimler Károly polgármesterek munkájának külön méltatásával – más mondanivaló is megfogalmazódik – mutat rá a kötet élén olvasható szövegében Kormányos László történész. „A századelő világa ugyanis nemcsak polgárságának lokálpatriotizmusából táplálkozott, hanem elöljáróinak, városépítészeinek, várospolitikusainak szakszerűségéből, hozzáértéséből, odaadásából. E várospolitikusok azonban nemcsak tehetségesek voltak, de minden rendelkezésükre álló eszközzel felkarolták és ösztönözték ennek a városnak a gerincét adó kereskedő-iparos polgárságát. E kettő – a városvezetés és a polgárság szoros kapcsolata, egysége és együttgondolkodása nemcsak a sikeres fejlődés záloga, de egyben követendő példa minden kor számára.”
A Várad folyóirat égisze alatt, az Europrint nyomda műhelyében készült reprint kiadvány értékét jelentős mértékben gazdagítja kortársunk, Kormányos László átfogó jellegű, alaposan dokumentált előtanulmánya, mely Város a béke árnyékában – Nagyváradi korrajz két világháború korszakából címmel került a kötet élére. „Az Emlékkönyv ezen része ugyanis nem kifejezetten várostörténet – írja Kormányos az első fejezetről –, hiszen nem egyforma súllyal és jelentőséggel mutatják be a város múltjának egyes korszakait. Kifejezetten azoknak a várostörténeti korszakoknak a kiemelésére törekszik, amelyek a meglévő város felvirágzását mutatják be. Azok az eredmények és azok a személyek – nemzetiségtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül – jelennek meg, amelyek és akik naggyá, és virágzóvá tették ezt a várost, illetve a hatalomváltást követően meghatározták akkori helyzetét.”
Az Emlékkönyv kultúrtörténeti része az egyházi élettel kezdődik, az egyházak mutatják be önmagukat. Felekezeti életük rövid történetét, intézményeik ismertetését követően a város kulturális életében, a nemzeti közösségek megtartásában, az oktatásban betöltött szerepük részletes bemutatása következik, az egyházak legjelesebb vezetőinek rövid méltatásával egyetemben. A következő nagy fejezetek kérdésköre az iskolák, az egészségügy, a sajtó, a képzőművészet, a kulturális intézmények, a sportélet, az ipar, kereskedelem, a pártok történetét taglalja, természetesen az adott terület élenjáróinak elmaradhatatlan prezentálásával. Jelentős spáciumot kapott a megye, a vidék hasonló, témák szerinti bemutatása is.
A monumetális munka külön „pikantériája” a Magyarországra került öregdiákok című fejezet. Ugyanis a „nemlétező” cenzúra miatt, pótlólag dolgozták fel a város Magyarországra szakadt vagy repatriált szülötteit. Ezt a tekintélyes anyagot végül római oldalszámokkal ellátva „csempészték be” a könyv közepébe. – Ha majd valamelyik ifjú történészünk érdeklődését felkelti a mű keletkezéstörténete, érdemes lesz utánajárnia: Fehér Dezsőnek vagy inkább az ő elhalálozása után az érdemi munkát befejező Hőnig Sándornak miként sikerült elérnie, hogy efölött a „veszélyes” személyiségeket felsorakoztató lajstrom fölött az illetékesek szemet hunyjanak…
Egyébiránt az Emlékkönyv szerkesztői, szerzői tudatosan törekedtek arra, hogy kötetükben nagyvonalú gesztussal, becsülendő tárgyilagosságal – nem kis stratégiai, aktuálpolitikai érzékről téve tanuságot –, terjedelmes spáciumot biztosítottak a város, a megye életében a magyarságot fokozatosan kiszorító, az impériumváltás után felpörgött román „jelenlét” következményeinek, a románság egyre dominánsabb politikai, adminisztratív, városvezetői szerepének.
Kormányos László imígyen foglalja össze az Emlékkönyv jelentőségét: „Az 1933-ban elkezdett gyűjtőmunka eredményeként összességében a két világháború közötti Nagyvárad egyik legfontosabb magyar kulturális eredménye született meg, amely azonban közel sem csak a magyarság érdemeit, várostörténeti szerepét kívánta kiemelni. A kultúrközeledés legfontosabb alapját, eszközét ugyanis a lokálpatriotizmusban találták meg az alkotók. Abban a lokálpatriotizmusban, amely a városhoz és nem kifejezetten a nemzethez kapcsolódó tudat, és mint ilyen hajlandó és képes mindenkit integrálni, mindenkinek az érdemét, a városért végzett munkáját elismerni.”

Erdélyi Riport (Nagyvárad)