"A Fidesz és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) idén hatodik alkalommal rendezett nyári szabadegyetemet Kárpátalján a helyi magyarság problémáiról, a mostani helyszín Felsőszinevér volt. "Magyarország európai integrációs és regionális politikája hosszú távon nem mozoghat egymás ellenében - mondta a szabadegyetemen jelen levő Németh Zsolt, a Fidesz - Magyar Polgári Párt alelnöke, aki az új kormány külügyi államtitkáraként a magyar-magyar kapcsolatokat fogja felügyelni. A fórum zárónapján Magyarország EU-csatlakozása és a határon kívüli magyarság viszonya volt a témája, melyen Németh Zsolt mellett részt vett Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke, Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés elnöke, Markó Béla, az RMDSZ elnöke és a vajdasági magyarokat képviselő Szecsei Mihály, a jugoszláv szövetségi parlament tagja. Németh Zsolt elmondta, hogy a Fidesz a kárpátaljaihoz hasonló nyári tábort idén kilencedik alkalommal szervez Erdélyben és a tervek szerint a másodikat rendezik meg a Felvidéken. A Fidesz-alelnök hangsúlyozta: az új kormány folytatni kívánja azt a magyar-magyar párbeszédet, amely 1996 júliusában kezdődött, de nem volt folytatása. Ez a mostani kárpátaljai találkozó a magyar-magyar párbeszéd miniváltozatának tekinthető. Németh Zsolt szerint az elkövetkező években a magyar külpolitika és nemzetpolitika legnagyobb kihívása az integrációs és a regionális szomszédsági politika közötti összhang megteremtése lesz. Előfordulhat, hogy egy áthidalhatatlanul mély szakadék fog tátongani Magyarország és a szomszédos országok, valamint Magyarország és a határon túli magyarok között, ha a kormány nem találja meg a megfelelő válaszokat. Ma mind az integrációs, mind a regionális politika spontán mechanizmusai sajnos a szakadék kivájása és elmélyítése felé hatnak - fűzte hozzá. Az olyan kijelentések, hogy a szomszédokkal rendeztük a viszonyt, bár a határon túli magyarság helyzetében komoly visszaesés következett be, számomra nem értelmezhetőek, ez a kettő nem fér össze - mondta Németh Zsolt. Majd hozzátette: az elmúlt évekhez képest természetszerűleg előtérbe fog kerülni a kisebbségek ügye, melyet korábban nem súlyának megfelelően kezeltek. Magyarország euroatlanti csatlakozásának komoly következményei lesznek a határon túli magyarságra, állapította meg Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke, az egyetlen magyar parlamenti képviselő. Szerinte az lenne megoldás, ha születne egy törvény Magyarországon, amely külön státust biztosítana a határon túli magyaroknak. Markó Béla, az RMDSZ elnöke szerint az RMDSZ egyik fő kérése ezért az lesz az új magyar kormányhoz, hogy a magyar-román alapszerződésben rejlő kiaknázatlan lehetőségeket minél jobban használja ki. Markó Béla csatlakozott Kovács Miklóshoz: haladéktalanul el kell kezdeni az integrációs következményekről való gondolkodást, arról, hogy a kapcsolattartás, a határátlépés kérdései hogyan oldhatók majd meg. Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának tiszteletbeli elnöke kiemelte: Magyarország európai integrálódása nem jelenti egyben a magyarság integrálódását. Ennek a kettősségnek az a veszélye, hogy a magyarországi és a környező államokban élő magyarság 1918 óta először valóban két különböző rendszerben fog élni. Ez az előbbi csoport számára előnyös, az utóbbi számára viszont hátrányos lesz. Ha ez a megosztottság huzamosabb ideig így marad, akkor elkerülhetetlenül kialakul egy lélektani válaszfal a két magyar nemzetrész között - mondta. Elsősorban annak a veszélyét kell csökkenteni, hogy ne váljunk szét két különböző kategóriájú magyarra, hangsúlyozta. Meg kell vizsgálni, hogy mit tehet Magyarország a saját törvényhozásával ennek megelőzésére. A Magyarországon kívüli magyarság pedig annyit tehet a megoldás érdekében, hogy megpróbálja alkalmassá vagy alkalmasabbá tenni az integrációra azon országokat, amelyekben élnek. A különböző országokban élő magyarság lehetőségei persze eltérőek: a 200 ezres kárpátaljai magyarság például nem lesz képes Ukrajnát alkalmassá tenni az EU-csatlakozásra vagy a NATO-integrációra, de a 2 milliós romániai magyarság sem tudja a 23 milliós Romániát átalakítani. /Új Szó (Pozsony), júl. 10./"

Kántor Lajos emlékezett a Hívó Szó 1989-es születésére. A vele készült interjúban elmondta, hogy a Hívó Szó aláírói közül egyesek baloldaliak voltak /Balogh Edgár/, mások egyházi emberek /Jenei Dezső/, vagy ellenzékiek, mint Gyímesi Éva - heterogén társaság volt. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség tapasztalatával jött a találkozóra, abban a hiszemben, hogy az folytatható. Megfogalmazták az alapkategóriákat: az anyanyelv használatához való jog, az önrendelkezés, a Bolyai Egyetem, az önálló művelődési intézményhálózat szükségessége. Ezek mindmáig a romániai magyarság alapkövetelményeinek számítanak. - Különböző városokban párhuzamosan kezdődött a szervezkedés. Ezekből az elsősorban értelmiségi kezdeményezésekből nőtt ki később az RMDSZ. Először a marosvásárhelyiekkel, Markóékkal sikerült felvenni a kapcsolatot. Az első igazi kapcsolatteremtés a január 6-i kolozsvári tanácskozás volt. A második küldöttgyűlésre Marosvásárhelyen került sor, egy héttel később. - A 19 tagú elnökség, amely Domokos Géza elnöklete alatt meghatározó volt és a struktúrát kezdte kiépíteni, tulajdonképpen a kezdeményező értelmiségiek közül került ki. - Kántor hangsúlyozta, hogy az egység rendkívül fontos. Az RMDSZ érdekvédelmi szervezet lett, és elsősorban az is maradt. Számára nem jelent csalódást a szervezet. Az RMDSZ nem tett csodát, de valamit javított a romániai magyarság helyzetén, állapította meg. Szerinte tévednek azok, akik úgynevezett radikális alapon azt mondják, hogy csupán azért nem valósultak meg bizonyos dolgok, mert valakik nem képviselték eléggé következetesen. Szociális téren mindmáig súlyos problémák vannak. Mindig kényszerpályán mozog a kisebbségi politikus, a kisebbségi politikai szervezet. /Gál Mária: Tízéves az RMDSZ Az RMDSZ érdekvédelmi szervezet volt, és elsősorban annak kell maradnia - interjú Kántor Lajossal. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 12./

"Bethlen kisváros már évek óta magyar iskolai szórványközpontként működik. A Grigore Silani Általános Iskola magyar tagozata folyamatosan erősödött az utóbbi években; jelenleg 24-29-es gyermeklétszámmal működik a tagozat, ebből mintegy 30-an ingáznak a környékbeli magyarlakta falvakból. Borsós K. László, a bethleni Bethlen Egyesület elnöke elmondta, ez a növekedés nem utolsósorban annak köszönhető, hogy az Egyesületnek illetve az RMPSZ-nek sikerült támogatást szereznie a gyerekek ingáztatására. A napokban újabb gond van: Bethlen és a Sajó-parti Somkerék közt szinte lehetetlenné vált az ingázás, ezért öt Sajó vidéki magyar gyermek átiratkozott a helyi román tagozatra. /Sz.Cs.: Öt magyar gyerekkel kevesebb. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./"

Hargita megyében 11 kilencedik osztállyal indul kevesebb, mint az elmúlt esztendőben - számolt be Kálmán Ungvári Zsófia főtanfelügyelő a változásról, ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy az osztálylétszámok 25-ről 28-ra növekedtek. Az elmúlt évi 108 osztály helyett idén 97 kilencedik osztály indul, esti osztály pedig nem szerepel az ez évi Hargita megyei beiskolázási tervben. A főtanfelügyelőnő azt is elmondta, hogy elméleti osztályokban csupán azon diákoknak érdemes tanulniuk, akik egyetemen szeretnék tanulmányaikat folytatni. Nincs értelme munkanélkülieket képezni - tette hozzá. A csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban idén 5 kilencedik osztály-, az Octavian Goga Kollégiumban-, a Székely Károly- és Kájoni János Iskolaközpontban 4-4 osztály, az Építészeti Líceumban és a Venczel József Iskolaközpontban 3-3 osztály, a Nagy István Művészeti Líceumban és a Segítő Mária Líceumban 2-2 kilencedik osztály indul. /(Hátsekné Kovács Kinga): Kevesebb kilencedik osztály. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./

"Románia tavalyi külkereskedelmi hiánya 2,61 milliárd dollárra mérséklődött az egy évvel korábbi 2,969 milliárd dollárról, elsősorban annak hatására, hogy az export szintje 2002-ben a legmagasabb volt a kommunizmus 1989. évi összeomlása óta. Az ország kivitele 21,8 százalékkal rekordszintre, 13,86 milliárd dollárra bővült. A külkereskedelmi mérleg javulásához hozzájárult az euró drágulása is a lejhez képest: az euró tavaly átlagosan 6 százalékkal erősödött a lejhez viszonyítva, miközben a hazai export 20,5 százalékkal nőtt az Európai Unióba. A teljes kivitel 67,1 százaléka irányult az Európai Unióba, ahonnan az import 58,4 százaléka származott. /Tavaly 2,61 milliárd dollár volt a külkereskedelmi hiány. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 7./"

Aug. 8-án befejeződött a Kárpát medencei Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata Révkomáromban. Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke az igazi kulturális értékek ellenében nyomuló silányság veszélyeiről, a magyar nemzeti kultúra egysége megtartásának fontosságáról, az anyanyelv erejéről beszélt a hallgatóságnak. A fesztivál keretében író-olvasó találkozókra, könyvbemutatókra is sor került, a határon túli magyar közösségek szakértői pedig tudományos fórumon vizsgálták meg a magyar népességpolitikai jelenségeket, elsősorban annak migrációs vonzatait. /Keszeli Ferenc: Befejeződtek a Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 10./

A Magyar Polgári Szövetség vezetősége célul tűzte ki a szövetség politikai párttá alakítását. Tulit Attila, az MPSZ alelnöke elmondta, az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy "egy nemzeti kisebbséget képviselő szervezet folyamatosan kiszolgáltatott a választási törvények és a hatalom kénye-kedvének". Tulit szerint az MPSZ választási kudarca elsősorban annak tulajdonítható, hogy nem vették figyelembe a közvélemény-kutatások adatait, amelyek azt jelezték, hogy a magyar választópolgárok parlamenti képviseletet akarnak. /Politikai párttá kíván alakulni az MPSZ. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 31./

Falunapoktól hangos a vidék. A falunapok első üzenete: az emberek keresik a közösségi együttlétet, a közösségi élményt, állapította meg Sylvester Lajos. Dálnok népe például július 16-án és 17-én elsősorban annak örvendezik, hogy 36 év után visszanyerte községi státusát. A falu telve gonddal-bajjal, nyomorúsággal, de vannak olyan értékek, amelyeket tudatosítani kell a helyiek körében, meg a nagyvilág előtt is. Erre az alkalomra rendbe rakják, szépítik, csinosítják a falut, árkot ásnak, kátyúkat tömnek. A falunapok az önmagunk keresése mellett nagy kitárulkozás is. A közösségi rendezvényeket a nagyvilágba szétszóródott falusfelek hazakívánkozása indokolja, színezi. A falunapok a nemzeti együvé tartozás és a megmaradás egyik eleme, pillére és alkalma. /Sylvester Lajos: Falunapok egymás hátán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 4./

A Háromszék lapot okolják a gyenge háromszéki részvételért az RMDSZ helyi vezetői. Márton Árpád több országos lapnak, hírügynökségnek nyilatkozta, a Háromszék felelős, mert távolmaradásra, érvénytelen voksolásra buzdította a választókat. Egyetlen példával sem támasztotta alá vádaskodását, és a lap kérdései elől elzárkózott. Márton Árpád legdurvább kirohanását a Transindex közölte: ,,Van egy monopolhelyzetben levő magyar lap, melynek felelőtlen újságírói nem vették észre, hogy román érdekeket szolgálnak. Arra buzdították az olvasókat, hogy ne menjenek el szavazni, szavazzanak a függetlenekre, vagy szavazzanak érvénytelenül. Ezt le lehet ellenőrizni, mint ahogy azt is, hogy hogyan mocskolták az RMDSZ-jelölteket, miközben semmilyen információt nem nyújtottak például Ötvös Mózes képviselőjelölt ’89 előtti életéről, vagy arról, hogy később hogyan szerzett vagyont. Kovászna az egyedüli megye, ahol ilyen monopolhelyzetben levő, egyértelműen rossz irányban elkötelezett napilap van, számomra ez magyarázza az eredményt. Megengedhetetlen, hogy egy napilap reklámoldalon elsikkasztva hozza azt a közérdekű információt, hogy ki melyik utcába menjen szavazni. ” Hasonlóan nyilatkozott a Transindexnek Albert Álmos is, aki szerint ,,egyértelműen az RMDSZ és a háromszéki magyarság ellen dolgozó Háromszék napilapnak köszönhető”, hogy 5000 szavazatnál is többet kapott a függetlenként induló Szilágyi Sándor, meglátása szerint ,,egy teljesen ismeretlen személy nem kaphat ennyi szavazatot”.,,A háromszéki alacsony részvétel elsősorban annak köszönhető, hogy háromszéki politikusaink nem dolgoztak az elmúlt 4–8 évben, nem tudtak meggyőzőek lenni, a szociális és gazdasági problémák miatt nagyon rossz hangulat alakult ki” – nyilatkozott a Transindexnek Takács Csaba kampányfőnök. Takács szerint a gyenge részvétel annak is köszönhető, hogy a sajtó – elsősorban a Háromszék – ellenségesen viszonyult az RMDSZ politikusaihoz. /(-kas): Össztűzben a Háromszék. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 2./

ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentés
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro

Levél? Titok? Tempfli József levele Tőkésnek: magánélet vagy politika?
Tempfli József Tőkés László válása kapcsán írt az EP-képviselőnek. Két szakértőt: Bíró Bélát és Bakk Miklóst szólaltattunk meg az ügyben.
Két hete nagy port kavart az erdélyi – és magyarországi – sajtóban az a levél, amelyet Tempfli József címzett Tőkés Lászlónak, az EP-képviselő válása kapcsán. A levél .pdf formában (innen letölthető) eljutott az erdélyi magyar sajtó minden orgánumához, azzal a megjegyzéssel: szerzője azt eredetileg magánlevélnek szánta.
“Később a tudomásomra jutott, hogy levelemet egy harmadik személy, történetesen újságíró is olvashatta, ezért úgy érzem helyesnek, hogy a levél tartalmát a széles közvélemény is megismerhesse” - állt a levélhez csatolt, szintén Tempfli József által aláírt szövegben.
A levelet többek között az Új Magyar Szó idézte cikkében, ezt az írást vette át a Magyar Távirati Iroda (MTI) is. Tőkés László sajtófőnöke, Demeter Szilárd közleményben reagált az ÚMSZ cikkére, idézve többek között a római katolikus püspökség álláspontját, amely “teljes mértékben elhatárolódik Tempfli József nyugalmazott püspök levelétől és annak nyilvánosságra hozatalától, a római katolikus egyház mint ahogy eddig, ezután sem kíván senki magánéleti problémáiba beleszólni”.
Ugyanakkor hozzátették: “(...)Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester asszony (...) azzal kereste fel a nyugalmazott katolikus püspököt, hogy Tőkés Edith a kétségbeesés szélén áll, a reformátusok nem védik meg őt, ezért kérnék a Tempfli atya által biztosítandó védelmet”. Az alpolgármester az MTI megkeresésére nem kívánt nyilatkozni az ügyben.
A Transindex politológiai, társadalomtudományi szakértők segítségét kérte a levél és kontextusa értelmezéséhez, akik közül ketten: Bíró Béla újságíró, egyetemi adjunktus és Bakk Miklós politológus, egyetemi adjunktus vállalták, hogy megszólalnak az ügyben. A továbbiakban kettejük véleménye olvasható.
Bíró Béla: Erkölcs és politika
Tempfli püspök és Tőkés László kapcsolatának hátterét nem ismerem. Az azonban a levél egy explicit passzusából is bizonyosnak látszik, hogy megszületésében a két felekezet közti nézetkülönbségek is szerepet játszanak (lásd válás!). Politikai implikációk sem zárhatóak ki, amennyiben Tőkés László személye révén az új magyar hatalom sokkal szorosabban kötődik az erdélyi reformátussághoz, mint a katolikus felekezethez.
A kérdésfelvetés mindazon által a fentiektől függetlenül is jogosultnak látszik, s egy normális demokráciában nem is maradhat el. Tőkés László karizmája ugyanis nem csak papi hivatásával függött össze, hanem erkölcsi radikalizmusával is. Az akkor még püspök-politikus európai választásokon elért sikere első sorban annak volt köszönhető, hogy székelyföldi választói az erkölcsi promiszkuitással vádolt „hivatásos politikusokkal” szemben a politika erkölcsi tisztaságát, az egyenes beszédet, a meg nem alkuvást, az egyéni és nemzeti tisztességet látták a jelöltben megtestesülni.
Vélekedésük elsősorban azon a civilkurázsin alapult, melynek Tőkés László 1989 decemberében tanújelét adta. Ezt a bátorságot a későbbiekben Tőkés sokak által érzékelt emberi gőgje, hiúsága, rajongói iránti tiszteletlensége sem árnyékolhatta be. (Nem emlékszem például egyetlen olyan nyilvános összejövetelre sem, melyen Tőkés László ne várakoztatta volna meg lelkes híveit.)
Feltehetően ez az oka annak, hogy a házasságával kapcsolatos botrányok, a házastársak közti nyilvánossá vált és kölcsönös gyűlölködés, engem sem igazán lepett meg. Azok közé tartoztam, akik jóval korábban is aggódtak amiatt, hogy az erkölcsi parancsolatok jegyében fellépő politikus morális alkata potenciális veszélyt jelenthet a képviselni szándékolt értékekre is. A veszély annál jelentékenyebb, mivel nyilvánvaló: a romániai magyar közösség (és minden más közösség) közösségként való fennmaradása valóban erkölcsi kategóriák függvénye. Ezt ma már a nyugat-európai szakirodalomban is mind többen látják.
Az, ha valaki a pátosszal vallott erkölcsi kategóriákat, a másik ember (és a másik közösség) emberi (és közösségi) méltóságának tiszteletét, a kölcsönösség és az alázat keresztény parancsát csak másokra tartja érvényesnek, sőt az erkölcsöt a másként gondolkodók megbélyegzésének és nem önnön életvezetésének elvi alapja gyanánt használja, csakis a közösség politikai, kulturális, hitéleti törekvéseinek lejáratását eredményezheti.
Igen, Tőkés László joggal állapítja meg, hogy a magyar kérdés európai árfolyama meglehetősen alacsony. De vajon ennek – a nyugati államok Trianon miatti lelkiismeret-furdalása és önnön kisebbségeiktől való félelme mellett – nem lehet-e az egyik oka éppen azoknak az embereknek az erkölcsi minősége, a személyközi kapcsolatokban megnyilvánuló érzéketlensége, akik a kérdést Nyugat Európában forgalmazzák?
Az a tény, hogy fölmerülhet a gyanú: Tőkés László a testvérével mondatja el a feleségéről azt, amit ő – az egyértelmű megbotránkoztatás kockázata nélkül – nem mondhat el, s amire a Tempfli püspök által kifogásolt hallgatás is vallani látszik, meglehetősen aggasztó.
Kétségtelen, hogy vannak az emberi együttélésnek olyan határhelyzetei, melyek – egyébként nem a felek alkatától függetlenül – megoldhatatlanoknak vagy időről-időre majdnem megoldhatatlanoknak mutatkoznak. (Ezt több mint negyven év boldog házasélet után is állíthatom.) Ezért végső esetben a házasság felbontása sem tekinthető erkölcstelennek. Legalábbis önmagában. Az azonban, hogy a válás közös megegyezéssel, egymás emberi méltóságának tiszteletben tartásával történjen, továbbra is alapvető erkölcsi követelmény marad. És meggyőződésem, hogy kellő tapintattal és empátiával valóban megoldható.
A tapintat és az empátia hiánya azonban olyan emberi fogyatékosságok, melyek egy politikus esetében katasztrofális következményekkel járhatnak. A képviselt közösségre nézve is, illetve főként arra. (Lásd Magyarország!) A politika és az erkölcs értékei mindazonáltal nem azonosak. De nem is függetleníthetőek egymástól. És végképp nem akkor, ha valaki éppenséggel egybemosásukat tartaná kívánatosnak.
Következésként aligha tekinthető a házastársi szennyesben való méltatlan turkálásnak, ha valaki erre figyelmeztet.
Bakk Miklós: Merre moralizáljon Tőkés?
Azt hiszem, bármilyen elemzése, minősítése Tempfli József Tőkés Lászlóhoz címzett levelének, akár annak tartalmára, akár a küldő vagy címzett szándékaira nézve olyan hiba, amelyet messze el kell kerülnünk. Bármilyen morális igazságot kívánnánk itt megosztani, az óhatatlanul az ügy politikai kontextusába épül be, ami tovább erősíti azt az egyre dominánsabb észleletet, hogy a moralizálás itt most a politika álruhája.
Mindazonáltal, épp ezt szem előtt tartva, van néhány tanulsága az ügynek. El lehet gondolkodni azon, hogy annyi hazai politikus magánéleti válsága (válása) közül miért ez bulvárosodott a legerőteljesebben, és miért épp ebben látnak többen több politikai lehetőséget, mint más politikusok hasonló magánéleti megpróbáltatásában.
Ugyanis mifelénk is inkább az európai politikai stílus és mentalitás terjed, amely – szemben az amerikaival – nem tulajdonít kiemelt hitelesítő erőt a politikus magánéletének, szemben közéleti tetteivel, megnyilatkozásaival. Persze, mondhatnók: Tőkés László kivétel, hiszen ő egyházi személy (volt), és egyébként is, az erőteljesen moralizáló nyelvet az erdélyi politikában ő honosította meg.
Nos, szerintem épp ebben van a tanulság. Tőkés László valóban moralizálja a politikát, de ha jobban odafigyelünk, ennek a moralizálásnak a csapásiránya sohasem a magánélet, a magánerkölcs, hanem valami hiányzó közéleti éthosz számonkérése. Vagyis a moralizálása inkább politikai nyelv és nem etikai szigor (ahogy ez az amerikai közéleti szereplőkkel szemben viszont hangsúlyosabb szokott lenni).
Persze, lehet arról vitázni, hogy mire jó egy ilyen politikai nyelvezet, úgymond „korszerű-e”, a tény azonban az, hogy egyelőre „van rá igény”, és sokan látnak benne táborszervező erőforrást. Azt hiszem, ennek a nyelvezetnek a jövője még nem dőlt el. Ha abba az irányba változik, hogy alkalmas lesz a nálunk alakuló demokrácia hiányzó morális alapjának számonkérésére, akkor a modern értékkonzervativizmus megteremtője lesz Erdélyben. Ha ez nem sikerül, akkor megmarad egy politikai zárvány nyelvezetének. Addig is: Tőkés László épp magánéleti válsága kapcsán gondolkodhat el, merre is terelje a politikában moralizáló hajlamát.
Transindex.ro

90 év után
Anélkül, hogy patetikusan viszonyulnánk a kérdéshez, elmondhatjuk, hogy Trianon sok esetben jelen van a mindennapokban. Érezzük ezt, amikor az abszurditás és a primitivizmus határát súroló vitákat kell folytatnunk a multikulturalizmus nyelvi megjelenítése érdekében, vagy éppen amikor bonyolult jogi érveléseket és bírósági eljárásokat követően kerül ki a többnyelvű helységnévtábla Aranyosgyéresen, és a példákat még lehetne sorolni. Mindezt egy kis jóindulattal és a Gyulafehérvári Kiáltvány szellemében sokkal könnyebben és ésszerűbben lehetett volna orvosolni…
Trianon egy nagyon komplex kérdés, magyar szempontból pedig – teljesen érthető módón – komoly érzelmi dimenziót tartalmaz, más szóval egy olyan esemény, amelyet elég nehéz racionalizálni, annál is inkább, mert a határok meghúzásánál a szövetségesek még az etnikai elvet sem tartották be, az utódállamok pedig a beígért széleskörű kisebbségi önrendelkezési jogok helyett komoly homogenizáló politikát folytattak. Tehát, a magyarok joggal érezhették igazságtalannak Trianont, amely affektív síkon, hosszútávon meghatározta a kollektív nemzettudatot. Ennek ellenére a magyar történészek egy része – itt kiemelném Romsics Ignácot, akinek a Trianoni békeszerződés című, 2001-ben megjelent könyve mérföldkövet jelent ezen a területen – megtette szakmai kötelességét, és kilépve a romantikus érzelmi viszonyulás által behatárolt kényszerpályáról – a lehetőségekhez mérten – tárgyilagos és kritikai elemzést tárt elénk Trianonról. A kiváltó tényezők között ott találjuk a magyar politikai rövidlátást, a környező népek nemzetállami törekvéseit és a vesztett háború által kiváltott nemzetközi helyzetet, egyaránt.
Az 1947-es párizsi békeszerződéssel tulajdonképpen lezárult az a korszak, amikor még a területi revízió gyakorlati vagy elméleti esélye létezett. Jelen pillanatban a békeszerződés bármilyen felülvizsgálata alaptalan és meggondolatlan ábránd, amely csakis illuzórikus frusztrációk forrása lehet.
Talán 2010-ben eljött az ideje annak, hogy a bagatellizálás és a felejtés veszélye nélkül túllépjünk a Trianon komplexuson, és ennek fényében, a valóság mentén alakítsuk sorsunkat. Határozott és jól kigondolt stratégiára van szükség, hogy nyelvi és kulturális jogainkat érvényesítsük Kolozsváron, amelyben együttműködésre van szükség a politikum és a civil társadalom között, mert már rég elmúlt az az idő, amikor a politikum a „maga bölcsességében” át tudta látni egy bizonyos kérdés minden vetületét.
A meghirdetett nemzeti összetartozást kezdhetnénk egy kis szolidaritással, szűkebb pátriánkban, Erdélyben, a magyar közösségen belül. Ne azon vitatkozzunk, hogy származás szempontjából ki a kolozsvári, és ebből kifolyólag kinek van, vagy nincs joga hozzászólni például a Főtér átalakításához, hanem fogadjuk el azt, hogy az a kolozsvári, aki elsősorban annak érzi magát, és Kolozsváron él, vagy innen ment el.
Nemzeti identitásunkat konstruktív módon őrizzük meg, és ne essünk az elszigetelődés csapdájába, és főleg ne attól legyünk „jó magyarok”, hogy gyengén vagy egyáltalán nem beszélünk románul, mert ezáltal marginalizálódunk, a társadalom peremére sodródunk, és anyagi egzisztenciánk is veszélybe kerülhet, ami ellehetetlenít bennünket közösségként. Ily módon Trianon legsötétebb következményei valósulnának meg…
Csoma Botond
Szabadság (Kolozsvár)

Szász: Nem tudom, Máthé László Ferenc
„Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat” – állítja Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki szerint nem időszerű most egy újabb magyar pártot alapítani.
– Hogyan fogadta a bejelentést, hogy megszületik az Erdélyi Magyar Néppárt?
– Azt tudom mondani, hogy Tőkés László az RMDSZ európai parlamenti képviselője, RMDSZ-tag, és hogy ha pártot kíván bejegyezni, akkor elsősorban annak a szervezetnek a tevékenységéről állít ki bizonyítványt, melynek keretein belül politizál. Ugyanakkor azt látom, Tőkés László húsz évet késett a pártbejegyzéssel, 1990-ben kellett volna pártot csinálnia, mint az akkori rendszerváltás egyik főszereplője. Már tudjuk, hogy nem volt forradalom, az akkori forgatókönyvet megíró puccs szervezőitől kapott szerepet, és elkövette azt a hibát, hogy posztkommunistákkal alapított pártot, ami egyfajta azonosulást is jelent ezekkel az emberekkel. Ezért persze meg is kapta a fizetségét, hisz tiszteletbeli elnök lett, ehelyett viszont létrehozhatott volna egy nemzeti pártot. 1993-ban volt még egy esélye, Domokos Géza visszavonulásakor, most pedig úgy érzem, végérvényesen elkésett.
– Úgy érveltek, a két párt nem hozta a várt eredményeket, ezért van szükség egy harmadikra...
– 2003-ban állt fel a nemzeti oldal, mely 2008-ig sikeresen együttműködött: létrejött az EMNT, az SZNT, az MPSZ, 2007-ben függetlenként Tőkés Lászlót bejuttattuk az Európai Parlamentbe, az alig bejegyzett MPP székelyföldi 40 százalékos sikere pedig politikatörténeti bravúr. Ez az időszak tehát az életről szólt. A jövőt pedig úgy látom, hogy az RMDSZ alternatívájaként 2003 és 2008 között működő nemzeti oldalt kellene tovább erősíteni. Annak, hogy most Tőkés olyan hangnemet üt meg az MPP-vel szemben, amelynek már 2004-ben megmutatkoztak a jelei, hisz a Magyar Polgári Szövetség indulásakor a bihari különítményét igyekezett előre tolni, és nem akarta, hogy én legyek a szövetség vezetője. Ez a különítmény tehát már azóta működik Tőkéssel, Szilágyi Zsolttal és Lengyel Györggyel közösen. Eltelt hat esztendő, és most külön pártot akarnak alapítani – nem látom ennek most az idejét.
– Lépésük a nemzeti oldal szétdarabolódását is jelenti...
– Tőkésék az RMDSZ-en belüli, Markóékkal szembeni pozicionálásukat akarják megteremteni, és továbbra is az RMDSZ-en belül képzelik el politikai jövőjüket.
– Olyan véleményezés is volt, hogy az új párt magába szippantja az MPP-t...
– Az RMDSZ nagyobb veszélyben van, hisz az MPP-n belül nagy a belső kohézió. Azt látom, hogy a Kovászna megyei RMDSZ fogja meghasítani az RMDSZ-t, belül vagy Tőkésék irányába. Ezt még borítékolni is merem, mint politológusi jövendölést. A Markó-vonal és örökösei számára Tamás Sándor, Antal Árpád és Olosz Gergely nem életbiztosítás, és Tőkésék erre építenek. Ez kihatással lesz az MPP életére is, hisz ha az RMDSZ-en belül egy ilyenfajta erőviszonyrendszer alakul ki, azzal meg lehet téveszteni a választókat, mint ahogy az Összefogás-lista is megtévesztette az embereket. Ez is le fog lepleződni, kérdés, hogy hány év vagy mandátum alatt.
– Lát esélyt arra, hogy az új párt 2012-ben labdába rúgjon?
– Az új párt nem fog 2012-ben megméretkezni, nem is volna semmi esélye. Ha lesz is EMNP, nem fog önállóan indulni, mert biztosan kullogó lenne, eléggé gyalázatos eredménnyel, és attól a pillanattól senki nem állna vele szóba. Mivel ezt nem fogják megkockáztatni, és nem is erre megy ki a játék, az a kérdés, hogy a nemzeti oldalt képviselő MPP-vel fognak együttműködni, vagy pedig az RMDSZ-en belül képzelik el jövőjüket. Attól tartok, hogy Tőkés és Toró T. Tibor nem tud az RMDSZ-es múltjától megválni. Nem szeretném, hogy így legyen, de attól tartok, igazam lesz. Egyébként az MPP-n nem fog múlni az együttműködés, ez egészen biztos.
– Tőkés azt közölte, nem legitim az MPP vezetősége, és kérte, rendezzék belső ügyeiket, utána szóba jöhet a tárgyalás.
– Most erre mit mondhatnék? Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat csak azért, hogy RMDSZ-színekben EP-képviselő lehessen.
– Egyesek tudni vélik, megvan már a forgatókönyv az MPP és az EMNP összeolvadására, sőt önnek tisztsége is van az új pártban.
– Ezt a forgatókönyvet még nem láttam, nincs kizárva, hogy ilyenek készülnek, de nem a mi konyhánkban. Ettől függetlenül – bár Tőkés az utóbbi időben műharagot mímel irányomba – ez nem befolyásolna engem, hogy az EMNT-vel együttműködjünk. Nem tud engem Tőkés úgy megsérteni, hogy ne tudjunk leülni tárgyalni a nemzeti oldal akár mesterségesen történő egyben tartása érdekében. A kérdés ugyanis nem rólam, hanem a közösség jövőjéről szól.
Máthé László Ferenc

Szász: nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re
„Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat” – állítja Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, aki szerint nem időszerű most egy újabb magyar pártot alapítani.
– Hogyan fogadta a bejelentést, hogy megszületik az Erdélyi Magyar Néppárt? – Azt tudom mondani, hogy Tőkés László az RMDSZ európai parlamenti képviselője, RMDSZ-tag, és hogy ha pártot kíván bejegyezni, akkor elsősorban annak a szervezetnek a tevékenységéről állít ki bizonyítványt, melynek keretein belül politizál. Ugyanakkor azt látom, Tőkés László húsz évet késett a pártbejegyzéssel, 1990-ben kellett volna pártot csinálnia, mint az akkori rendszerváltás egyik főszereplője. Már tudjuk, hogy nem volt forradalom, az akkori forgatókönyvet megíró puccs szervezőitől kapott szerepet, és elkövette azt a hibát, hogy posztkommunistákkal alapított pártot, ami egyfajta azonosulást is jelent ezekkel az emberekkel. Ezért persze meg is kapta a fizetségét, hisz tiszteletbeli elnök lett, ehelyett viszont létrehozhatott volna egy nemzeti pártot. 1993-ban volt még egy esélye, Domokos Géza visszavonulásakor, most pedig úgy érzem, végérvényesen elkésett.
– Úgy érveltek, a két párt nem hozta a várt eredményeket, ezért van szükség egy harmadikra... – 2003-ban állt fel a nemzeti oldal, mely 2008-ig sikeresen együttműködött: létrejött az EMNT, az SZNT, az MPSZ, 2007-ben függetlenként Tőkés Lászlót bejuttattuk az Európai Parlamentbe, az alig bejegyzett MPP székelyföldi 40 százalékos sikere pedig politikatörténeti bravúr. Ez az időszak tehát az életről szólt. A jövőt pedig úgy látom, hogy az RMDSZ alternatívájaként 2003 és 2008 között működő nemzeti oldalt kellene tovább erősíteni. Annak, hogy most Tőkés olyan hangnemet üt meg az MPP-vel szemben, amelynek már 2004-ben megmutatkoztak a jelei, hisz a Magyar Polgári Szövetség indulásakor a bihari különítményét igyekezett előre tolni, és nem akarta, hogy én legyek a szövetség vezetője. Ez a különítmény tehát már azóta működik Tőkéssel, Szilágyi Zsolttal és Lengyel Györggyel közösen. Eltelt hat esztendő, és most külön pártot akarnak alapítani – nem látom ennek most az idejét.
– Lépésük a nemzeti oldal szétdarabolódását is jelenti...
– Tőkésék az RMDSZ-en belüli, Markóékkal szembeni pozicionálásukat akarják megteremteni, és továbbra is az RMDSZ-en belül képzelik el politikai jövőjüket.
– Olyan véleményezés is volt, hogy az új párt magába szippantja az MPP-t...
– Az RMDSZ nagyobb veszélyben van, hisz az MPP-n belül nagy a belső kohézió. Azt látom, hogy a Kovászna megyei RMDSZ fogja meghasítani az RMDSZ-t, belül vagy Tőkésék irányába. Ezt még borítékolni is merem mint politológusi jövendölést. A Markó-vonal és örökösei számára Tamás Sándor, Antal Árpád és Olosz Gergely nem életbiztosítás, és Tőkésék erre építenek. Ez kihatással lesz az MPP életére is, hisz ha az RMDSZ-en belül egy ilyenfajta erőviszonyrendszer alakul ki, azzal meg lehet téveszteni a választókat, mint ahogy az Összefogás-lista is megtévesztette az embereket. Ez is le fog lepleződni, kérdés, hogy hány év vagy mandátum alatt.
– Lát esélyt arra, hogy az új párt 2012-ben labdába rúgjon?
– Az új párt nem fog 2012-ben megméretkezni, nem is volna semmi esélye. Ha lesz is EMNP, nem fog önállóan indulni, mert biztosan kullogó lenne, eléggé gyalázatos eredménnyel, és attól a pillanattól senki nem állna vele szóba. Mivel ezt nem fogják megkockáztatni, és nem is erre megy ki a játék, az a kérdés, hogy a nemzeti oldalt képviselő MPP-vel fognak együttműködni, vagy pedig az RMDSZ-en belül képzelik el jövőjüket. Attól tartok, hogy Tőkés és Toró T. Tibor nem tud az RMDSZ-es múltjától megválni. Nem szeretném, hogy így legyen, de attól tartok, igazam lesz. Egyébként az MPP-n nem fog múlni az együttműködés, ez egészen biztos.
– Tőkés azt közölte, nem legitim az MPP vezetősége, és kérte, rendezzék belső ügyeiket, utána szóba jöhet a tárgyalás.
– Most erre mit mondhatnék? Nem tudom, Tőkésnek miért fáj a foga az MPP-re. Ott álltunk mögötte, mellette, szavára belementünk a jeges Küküllőbe, és eljátszotta az esélyét, a bizalmunkat csak azért, hogy RMDSZ-színekben EP-képviselő lehessen.
– Egyesek tudni vélik, megvan már a forgatókönyv az MPP és az EMNP összeolvadására, sőt önnek tisztsége is van az új pártban.
– Ezt a forgatókönyvet még nem láttam, nincs kizárva, hogy ilyenek készülnek, de nem a mi konyhánkban. Ettől függetlenül – bár Tőkés az utóbbi időben műharagot mímel irányomba – ez nem befolyásolna engem, hogy az EMNT-vel együttműködjünk. Nem tud engem Tőkés úgy megsérteni, hogy ne tudjunk leülni tárgyalni a nemzeti oldal akár mesterségesen történő egyben tartása érdekében. A kérdés ugyanis nem rólam, hanem a közösség jövőjéről szól.
Máthé László Ferenc, Hargita Népe (Csíkszereda)

Szemelvények az aradi Szövétnek tartalmából
Eljutott hozzánk az Aradon kiadott Szövétnek kulturális szemle decemberben megjelent száma. A főleg karácsonyi témához kapcsolódó írások mellett, a teljes tartalom tükrözi a folyóirat szerkesztőinek igényességét, s valamennyi szerzőnek az értékek iránti elkötelezettségét. Akinek még nem volt szerencséje belelapozni a folyóiratba, figyelmébe ajánljuk a tartalmát. Többek között Ujj János Beleborzongtam című írását, amely történelmi példák és megélt élmények felidézésével figyelmeztet az időnként újjáéledő nacionalista fanatizmus veszélyeire, azokra a napjainkban szabadon hirdetett vasgárda ideológiát tartalmazó kiadványokra, amelyeknek emlékei még zsigereinkben élnek és keltenek félelmet, akárcsak a fasizmus, vagy a kommunizmus megtorló időszakának emlékei.
Megindítóan szép karácsonyi ünnepséget idéz Schütz István 1940-ből, az utolsó aradi karácsonyi emlékéből. Visszaemlékezésében az Aradi Katolikus Fiúlíceum egykori /ma 88 éves/ diákja emléket állít Páter Karácsonyi Istvánnak, akit a Szoboszlay Aladár nevével fémjelzett államellenes összesküvés felgöngyölítésekor letartóztattak és börtönbe zártak. Réhon József annak az irodalmi karácsonyestnek az emlékét eleveníti fel, amikor 1910-ben az aradi születésű Rozsnyay Kálmán birtokán ünnepelte a karácsonyt a “Holnaposok” közül Dutka Ákos, Juhász Gyula és Tabéry Géza.
Sok kutyabarát szívét megdobogtatja M. Sághi Annamária Kutyakarácsony című elbeszélése.
Egy, a szlovákiai Somorján 1992-ben, karácsonykor forgató francia tévé stáb vendéglátója által idézett esetet írja le dr. Fóthy János a Magyarként élni szülőföldünkön című jegyzetében. Piroska Katalin összeállítást közöl Erkel-művek az aradi színpadon címmel. Vajda Noémi Ugrin Lajos szobrászművészt egy vele készült interjú által mutatja be. Dr. Vajda Sándor írásának címe: Barabás Miklós Oltárképei a borosjenői római katolikus templomban. Pávai Gyula a 215 éve születt Fábián Gábor munkásságát és családjának aradi vonatkozásait eleveníti fel. Rúja Ildikó értékeli az V. IFESZT színházi fesztivál eseményeit. Az irodalmi alkotások sorában Réhon József Két lány sétált a parkban c. karcolatát és Gál Z Csaba Őszi körforgás c.versét közli a folyóirat. További írások: Serdült Benke Éva: A fizika igézetében /Toró Tibortól Palágyi Menyhértig/, U.J.: Budavára a miénk!, Piroska István: Tanbetyárok, Blazovich László: Emlékhely-avatás Fűpereken, Berecz Gábor és Sztoi Demeter: Vad és Vadászat az Arad vidéki pecséteken, U.J.: Száz év a pécskai magyar oktatásban, Olasz Angéla: “Ötszáz, bizony Aradra ment Gyáli úti Puskás-diák, Gémes Mária: Mindenki Katica nénije, Simon Bernadett: Gondolatok, R. J.: ”Bizakodónak kell maradniuk, 9 kudarc 9 próbálkozást jelent.” Végül A végjáték előérzete címmel, -s-j szignóval jelenik meg a folyóirat hasábjain Graur János Feltámadás a Bánságban című, Temesváron kiadott kisregényének alábbi kritikája:
“…A kézirat a fiókba került, s ott is maradt egészen 2010-ig. Sajnos… Az író Lázár Mihály figuráját (részben) a mindenható diktátorunkról mintázta… a műveletlen felkapszkodott, mindenhez értő pék (a mi valóságunkban suszter) … Ő is, akárcsak az akkori államfőnk paranoiás, üldözési mániában szenved… Az általa felépített Radion gyógyfürdős, függőkertes luxusszálló a román diktátor Nép Palotájának kicsinyített mása…. A kisregény egy napon, pontosabban 24 órán keresztül bonyolított cselekménye banálisnak mondható… Az író ebbe a keretbe helyezi a Lázár Mihályhoz kötődő, szinte kivétel nélkül negatív szereplőket… Talán csak Borcsa néni, a nagyszájú takarítóasszony, valamint az árvízvédelemben a kezdeményezést végül átvevő unokahúg, Kármen, illetve a város bolondjának, Motoros Misinek az alakja szimpatikus… Megértem az akkori cenzor félelmét és döntését, mert a kisregény végén a tanácselnök megőrül, miközben a grandiózus megvalósítása… összeomlik. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén még a kommunista rendszer leghívebb polgára is megértette volna az utalást a közelgő végső összeomlásra. Az asztalfiókba csúsztatott könyvében az író váteszként jósolta meg a néhány hónappal később bekövetkezett végjátékot, a diktátor pusztulását…
A sodró cselekményű, jó stílusban megírt alkotás elsősorban annak a generációnak szól, amelynek tagjai megélték a kommunizmust.”
Heti Új Szó (Temesvár)

Hazahoztuk, visszavásároljuk
Tavaly március 5-én több száz ember szakadó hóban ünnepelte a Székely Nemzeti Múzeum kapujában és termeiben Gábor Áron ágyújának hazatérését.
Hidegtől, cipeléstől és lelkesedéstől piros arcok, könnyes tekintetek nyugtázták: ezt is megérhettük. Alapjaiban szabta meg március idusának hangulatát az ágyú Bukarestből való, történelmi jelentőségű hazahozatala, kit érdekelt akkor, hogy a politikum azonnal rátelepedett az aktusra, amely – az aradi Szabadság-szobor "kiszabadítása" mintájára – gyorsan megkapta a "hazahoztuk" címkét. Most úgy tűnik, új címke után kell nézni, az ágyút ugyanis afféle cserekereskedelem tárgyává tették az Országos Történeti Múzeum vezetői. A dolog csak a szélsőségesen naivak számára okozhatott meglepetést, valamint azoknak, akik még mindig hisznek a kormányon lévő magyar érdekképviselet problémamegoldó képességének korlátlanságában. Tény ugyan, hogy Románia művelődési miniszterét az RMDSZ adja, ám az intézményi autonómiát még ő sem vonhatja kétségbe. Lehet, hogy a világhírű erősdi lelet, a szemerjai lelet aranydénárjainak, valamint az ágyú másolatának az itthoni öröklétért való becserélése a román fél szempontjából nem több üzleti ajánlatnál. Nagyobb a valószínűsége azonban, hogy egyben annak tesztelése is: hadd lám, mennyit ér nektek ez az ágyú? Nincs könnyű helyzetben az ügyben dönteni hivatott megyei önkormányzati testület. A csereajánlatnak az ágyú várható visszaszolgáltatását maga után vonó visszautasítása hatalmas, szimbolikus jelentőségű veszteség lenne, egy ilyen döntés ódiumát aligha vállalja magára a választóbázisával rövidesen szembenézni kényszerülő képviselő. Így viszont a magyarságtudatunk számára kevésbé jelentős, történelmi-eszmei értékük szempontjából viszont roppant fontos múzeumi ereklyékkel lesz szegényebb a múzeum, jócskán leértékelve az intézmény "piaci" besorolását. Az intézgetős alkupolitika egyik "áldásos" következménye fenyeget. Annak a procedúrának az árnyéka, amelynek szórványos eredményeit ugyanúgy hiba lenne elhallgatni, mint az ellenkező végkifejletek kockázatát, de amely mindig és minden elemében magában hordozza a pofára esés lehetőségét. És nem utolsósorban annak a felelőtlen vezetői gyakorlatnak az utórezgései, amely egy-egy fontos közéleti eseményen való parádézás kedvéért gondolkodás nélkül belemegy hasonló kétes kimenetelű ügyletekbe. Akinek meg fáj az erősdi lelet, vegyen be fájdalomcsillapítót.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Védnöki megnyitó beszéd
Ma van a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja. Hajtsunk fejet mindazon ezrek és ezrek előtt, akiket börtönökben és munkatáborokban gyilkolt meg az embertelen diktatúra, és azon milliók előtt, akiknek életét a Ceausescu-rezsim megnyomorította. Gondoljunk egy percig azokra a szabadságvágyó emberekre, akiket 1989-ben és 1990-ben a „terrorista” keretlegények orvul meggyilkoltak, és akiknek a gyilkosai mind a mai napig büntetlenül közöttünk élnek és háborítatlan jólétnek örvendenek. Ugyanakkor adózzunk tisztelettel azoknak, akik „emberek tudtak maradni az embertelenségbben” – miként a szentéletű Márton Áron erdélyi püspökünk, aki üldöztetve, de soha meg nem töretve, ma is példaként áll előttünk.
Márton Áron szülőföldjén idézzük fel püspöki jelmondatát: „Non recuso laborem” – „Nem futamodom meg a munkától”. Ezért vagyunk ma itt. Mert mi sem futamodunk meg a munkától. Ahogyan a másik példaképünk, az erdélyi autonómia apostola, Kós Károly Kiáltó Szavában megfogalmazta: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozni fogunk.”
Nem futamodunk meg a munkától. Dolgozni fogunk. Ebben áll az erdélyiség lényege. Mi, székelyek és erdélyi magyarok dolgos emberek, munkaszerető nép vagyunk, ez a hírünk a nagyvilágban is. További jellemzőink, amelyeket még a románok is példaként emlegetnek, az, hogy szeretjük szülőföldünket, ragaszkodunk anyanyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz, és soha, semmilyen körülmények között meg nem tagadjuk nemzetünket.
Magyarok vagyunk, mert tudjuk, érezzük: magyarnak lenni jó.
Erdélyiek vagyunk, mert itt születtünk, ez a sorsunk, amelyet büszkén vállalunk: ezt hagyták reánk örökül őseink, és a mi felelősségünk abban áll, hogy értékeinket továbbörökítsük utódainknak. Ahogyan a székely írófejedelem, Tamási Áron fogalmazott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. És mi itt vagyunk „otthon”.
Nincs, és nem is lesz könnyű dolgunk.
Mert ma, huszonkét esztendővel 1989 Szabadító Karácsonya után már világosan látszik, hogy nem csupán a forradalmunkat lopták el, hanem szabadságunkat, a jogállamot és a demokráciát is megrövidítették Bukarestben a hatalomba visszaszivárgó utódkommunisták, valamint a velük cinkosságot vállaló politikai elitünk.
Huszonkét évvel a rendszerváltoztatás kezdete után ott tartunk, hogy országunkat a korrupcióval átszőtt kormányaink csődbe vitték, és hibás döntéseiket velünk – adófizetőkkel, nyugdíjasokkal és a leendő adófizetőkkel – fizettetik meg. Brutális megszorításokkal a hetedik bőrt is lenyúzták rólunk, ráadásul egy több mint harmincmilliárdos külföldi kölcsönnel szintén bennünket adósítanak el.. Gondoljunk csak bele: tanulmányaik végeztével fiataljaink a múlt vétkeiért kamatos kamattal fizetnek – már ha egyáltalán munkához jutnak, és megélhetésük érdekében nem kényszerülnek elhagyni szülőföldjüket.
Ennek a csődös politikának véget kell vetni! Saját bőrünkön érezzük, hogy ez így sokáig nem mehet tovább…
Nem csoda, hogy ide jutottunk, hiszen fordítva ülünk a lovon.
A központosított, homogén nemzetállam ugyanis drága mulatság. Ráadásul nem hatékony, lassú és versenyképtelen, polgárai pedig nem szeretik, mert idegennek érzik, és azt tapasztalják, hogy róluk, de nélkülük valahol egy központban a fejük felett döntenek.
Megkérdezte-e valaki Önöket a 25%-os fizetésmegvonásról? Kikérték-e a véleményüket a kölcsön felvételéről vagy a vizitdíjról? És ha netalán megkérdeznek is: a bukaresti politikusok odafigyeltek-e arra, hogy a korábbi, elnökválasztással egybekötött népszavazáson a romániai állampolgárok az egykamarás parlament mellett döntöttek? Mi lett a sorsa annak a félmillió aláírásnak, amellyel az önálló állami magyar felsőoktatás, a Bolyai Tudományegyetem mellett szálltunk síkra?
Ez távolról sem nevezhető demokratikus népképviseletnek! Ehelyett egy szűk hatalmi elit csatározásainak vagyunk a foglyai. A kommunisták örökösei váltják egymást, és a kommunizmus örökségét nyögjük, miközben Erdélyország ebek harmincadjára jut. Az elmúlt negyed évszázadban erdélyi magyarságunk félmillió lélekkel fogyatkozott, bedől a szórvány, szűkülnek élettereink. Mindez elsősorban annak tulajdonítható, hogy hagytuk, sőt elvártuk, hogy majd valaki más oldja meg a gondjainkat, hogy majd Bukarestben döntsenek –helyettünk.
Új alapokra kell helyeznünk a politikánkat. Először is szögezzük le: szülőföldünk fontosabb, mint Bukarest. Erdély-központú politizálásra van szükségünk. Ne azt magyarázzák nekünk Bukarestből, hogy valamit éppen miért nem lehet megcsinálni, hanem azt fogadtassuk el Bukarestben, hogy Erdélyt miért akarjuk mi saját döntéseink alapján, saját erőnkből, saját munkánk révén megépíteni. Így és csakis így hozhatjuk létre autonómiánkat!
Nézzék: már én sem vagyok fiatal. Más ember ilyenkor már a nyugdíjra készülődik… Temesvár óta is már több mint két évtized telt el. Gyermekeim már nagyra nőttek. Egész életem küzdelemben telt… 1989 sorsfordító időszakát leszámítva, folyamatosan támadnak, gyaláznak és mocskolnak úton-útfélen. Nem egyszer saját magyarjaim is hátba támadtak, és saját Egyházamban is az egykori júdásokkal találom magam szemben. Ennek ellenére, mégis itt vagyok, mert jól tudom, hogy amint Dsida Jenő vallotta egykor: „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet”. Itt vagyok, és Veletek együtt tettre készülök, mert hiszek Istenben, hiszek az Ő megújító erejében – hiszek Erdélyben. Bízom Bennetek, bízom a székelyekben, az erdélyi emberekben; hiszek a Nemzet talpraállásában, hiszem, hogy van még magyar jövő a Kárpát-medencében! És ezzel a hittel készülök az erkölcsi, társadalmi renszerváltoztatás folytatására…
Miként a történelem során annyiszor: Erdély képes a megújulásra. Temesvár fia, Bolyai János a „semmiből teremtett egy új világot”. Ez az erdélyi csoda, melyre – Isten segítségével – mi is képesek vagyunk, ha erőinket összegyűjtjük és megfogjuk a munka végét.
De vállalkozásunk eleve kudarcra lesz ítélve, ha mindenki külön irányba húzza a szekeret. Ha a nagyobbik magyar párt erőből radírozná le nemzettársait, vagy ha a kisebbik magyar párt a nagyobbik ellenében szövetkezne. Nekünk nem valaki vagy valami ellenében, hanem Erdélyért, az erdélyi ügyért, nemzetünkért készen kell állanunk az együttműködésre.
Elegünk van a korrupt és önfeladó politikából, elegünk van a népnyúzásból, elegünk van a kiszolgáltatottságból, elegünk van abból, hogy mások, helyettünk, ellenünkre a fejünk felett döntenek, elegünk van a nyomorból, elegünk van az etnobizniszből.
Dolgozni akarunk – és dolgozni fogunk.
Csalóka remény volna abban bíznunk, hogy az idei nyári és őszi választásokkor nagyot fog változni a világ. Nem az a lényeg, hogy hány tanácsosunk, polgármesterünk vagy képviselőnk lesz – mert láthattuk, hogy a kicsinyhitű emberekből a sok is elégtelen. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít.
Akkor fog változni a világ, ha a következő négy évben a mi embereink állhatatosan, fáradhatatlanul és a közösség szolgálatában elkötelezik magukat a munkára. Ha mindannyian kivesszük a részünket belőle.
Ehhez, erőnkhöz és lehetőségeinkhez képest, mindent biztosítani fogunk: életbe léptetjük a Mikó Imre Tervben lefektetett gazdaságfejlesztési stratégiánkat, márciusban útjára indítjuk az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetemünket, amely főként a közigazgatásban dolgozóknak nyújt hasznosítható tudást; kimunkáljuk ifjúsági- és sportstratégiánkat is, hogy fiataljainkat itthonmaradásra neveljük és a jövőre felkészítsük; és folytatjuk a határok fölötti nemzetegyesítés nagyívű programját… Erdélyi demokráciaközpontjaink ez idáig közel 170.000 erdélyi magyar számára nyújtottak valamilyen formában segítséget a magyar állampolgárság visszaszerzésében. Korszakos nemzetépítő szolgálatunkban továbbra sem lankadunk…
Érmindszent nagy szülöttje, Ady Endre írta: „De építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.”
Építésre készen a kövünk. Azt kívánom, hogy az idei választások felszálló pályáján elindulva, 2016-ban az Erdélyi Magyar Néppárt hitben, lélekben és tudásban megerősödve a leghitelesebb politikai csapatként készüljön a következő megmérettetésre.
És ez csupán rajtatok, rajtunk múlik. Munkára szerződünk. Mert hiszünk Erdélyben! Hiszünk a krisztusi népszolgálat erejében, abban az értelemben, ahogyan maga a Mester tanította: „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért” (Mk. 10,45).
És tudjuk: Erdély az erdélyieké, Székelyföld pedig a székelyeké!
Tőkés László
erdon.ro

Régi irodalmunkat kutatta és tanította
Száz éve született Szigeti József professzor
Három évtizeden át a kolozsvári Bolyai majd Babeş–Bolyai egyetemen egyetlen magyar szakos sem szerezhetett úgy diplomát, hogy ne hallgatta volna Szigeti József előadásait, ne tett volna nála vizsgát. Így neve rendre fogalommá vált nem csak az egyetemi körökben, hanem szerte Erdély magyar iskoláiban. Hisz mindenüvé szétszóródtak tanítványai. S a művelt olvasóközönség is évtizedeken át az ő gondozásában olvashatta régi íróink, mindenek előtt Balassi Bálint, Apáczai Csere János, Mikes Kelemen műveit.
Életútja 1912 májusában a Baranya megyei Máriagyűdről indult, református papi családból, s a korai árvaság sodorta erdélyi rokonokhoz. A kolozsvári Református Kollégiumnak köszönhette a felkészítést, az indíttatást, amely aztán az 1929-ben letett érettségi után a Református Teológiára vezette. Itt akkoriban olyan híres professzorok tanítottak, mint Tavaszy Sándor, id. Nagy Géza, Imre Lajos, Maksay Albert, akik az általános műveltségben, teológiai-filozófiai gondolkodásban is tájékoztatást adtak. Életfelfogásuk sok szempontból összecsengett a Kristóf Györgyével, aki a román egyetemen egyedül tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Szigeti a teológiával párhuzamosan végezte az egyetem román–magyar szakát. 1934-ben megszerezte a teológiai, 1936-ban pedig a tanári diplomát. Egy évig a szatmári Református Gimnáziumban, majd 1937-től 1946-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanította tárgyait. 1946-tól minisztériumi tanfelügyelőként járta az iskolákat, míg 1948-ban meghívták a Bolyai Egyetem magyar tanszékére előadótanárnak. Ettől fogva ő adta elő a régi magyar irodalmat. 1956-ban tette közzé háromkötetes jegyzetét, melyben nyolc évszázad irodalomtörténetét kellett feldolgoznia. Utóbb, a Bolyai Egyetem beolvasztásakor e jegyzetet is elmarasztalták, mert az „oszthatatlan egységes magyar irodalmat” hirdette, s engedett a „burzsoá ideológiának”.
Az 50-es évek közepétől bontakozik ki Szigeti József kutatói, irodalomtörténészi munkássága. Egyrészt régi íróink műveit adta közre tudományos jegyzetekkel és magvas bevezető tanulmányoktól kísérve. Sok könyvgyűjtő féltett kincse volt a Haladó Hagyományok sorozatban 1955-ben gondozásában megjelent Törökországi levelek. E téren legnagyobb teljesítménye az Apáczai Csere János-életmű közzététele. A Téka-sorozatban a Magyar logikácskát és a nagy pedagógus két beköszöntő beszédét, néhány levelét közölte, majd a Fehér Könyvek sorozat részére igen alapos munkával sajtó alá rendezte a Magyar Encyclopaediát.
A Tanulók Könyvtára sorozatban megjelent Balassi-kiadásai máig közkézen forognak. Ugyanakkor kutató-értelmező munkáját is kitartóan folytatta. 1960-ban egy dési iskolai könyvtárban ismeretlen Mikes Kelemen-kéziratot fedezett fel. Alapos elemzés alapján kimutatta, hogy a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia szerzője azonos a Magyar Elektráéval, vagyis Bornemisza Péter.
1970-ben jelennek meg válogatott tanulmányai A mű és kora címmel ötödfélszáz lapos kötetben. Ennek bevezetőjében vallja: „Az amúgy is gyér, legtöbbször ellenséges híradások helyett e tanulmányokban a művekre támaszkodva igyekeztünk megrajzolni az írók belső világát, világnézetét, elsősorban annak legfontosabb oldalát: a művekből kihámozható filozófiai nézetüket. Egyszóval: az író, az alkotó állott figyelmünk középpontjában. Nemcsak azt kerestük, hogy ránk, az olvasóra, milyen hatást gyakorol valamelyik mű, hanem elsősorban azt igyekeztünk megállapítani – az összefüggések feltárása és végigkövetése után –, hogy az elemzett mű mit árul el az íróról? Milyen belső mozzanatot tár fel a költő életéből a kölcsönzött elem? E mozzanatokból hogyan építhető fel a belső fejlődés egésze, amelybe harmonikusan illeszkednek be az egyes mozzanatok?” 1971-ben egyetemi jegyzetének kézikönyvvé bővített változatát teszi közzé A régi magyar irodalom története címmel.
Az 1970-es években mind nagyobb felelősség nehezedik vállára az egyetemi életben. Miután 1968-ban a Balassi-komédiáról írott értekezésével megszerzi a doktorátust, 1970-ben professzorrá léptetik elő, 1972-től pedig ő vezeti a magyar irodalmi s a hozzá csatolt magyar nyelvészeti tanszéket is. Ekkor kapja meg a doktorátusirányítói jogot. Megörökli Jancsó Elemér, majd Csehi Gyula professzorok doktorandusait, s haláláig egyedül rá hárul a magyar irodalmi disszertációk irányítása. A 70-es évektől mind jobban szorongatják a magyar tanszéket: nincs lehetőség fiatalabb tanerők alkalmazására, szigorúan korlátozzák a felvehető hallgatók számát. Szigeti József 1977-ben nyugdíjba vonul, de mint konzultáns professzor részt vesz a tanszéki munkában. Ezekben az években egy Balassi-monográfia kidolgozása foglalkoztatja.
Szigeti professzor tanárként magával ragadta diákjait. Óráin igyekezett nem csak a tudatra, hanem az érzelemre is hatni. Kérdéseket fogalmazott meg, válaszlehetőségeket sejtetett, míg végül a hallgatókat is meghallgatva rámutatott a helyes következtetésre. Akkoriban elő kellett adnia korszakának minden fontosabb íróját, de azért a hallgató könnyen rájött, kik a szívéhez, érdeklődéséhez közel állók. Mikor ezekről beszélt, elrugaszkodott kurzusától, belső élményeit vagy éppen az alkotásokkal kapcsolatos kételyeit szólaltatta meg. Akár a hit és világi szellem küzdelmét fejtegette Balassi költészetében, akár Apáczai vagy Misztótfalusi kilátástalannak tűnő, de mégis hittel, az új szellem nevében vívott csatáját ecsetelte „a sötétség tengerárja” ellen, akár pedig Mikes hűségét és szülőföldszeretetét domborította ki a leveleskönyvet elemezve, nem csak ismereteket továbbított, hanem egyéniséget formált, embert nevelt. Lehetőleg mindig rámutatott a művek máig hangzó üzenetére.
Tanítványait a vizsgákon bátorította: arról beszéljenek, amit tudnak; a tanár nem arra kíváncsi, hogy mi nem jut eszükbe. A már végzettekhez mindig volt pár kedves szava: érdeklődött pályájuk alakulásáról, s a rátermetteket kutatómunkára biztatta. Nem rajta múlott, hogy körülötte nem alakulhatott ki iskola. Szűkebb körben többször hangsúlyozta, hogy teológiai felkészültség és latin tudás nélkül alig lehet a régi irodalmat eredményesen kutatni. Márpedig azokban az években a teológiát mereven elhatárolták az egyetemtől, a latint pedig száműzték a tantervből. Így kénytelen volt doktorandusait is a lehetőségek józan figyelembe vételével a XX. századi irodalom felé irányítani, ahol a haladó gondolkodás kimutatása, a román vonatkozások hangsúlyozása elősegítette a disszertációk – akkoriban csak román nyelven zajló – megvédését.
Rák okozta hosszas szenvedés után, 1986 júniusában költözött ki a házsongárdi panteonba, nem is messzire az óráin gyakran emlegetett Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós sírjától.
GAAL GYÖRGY
Szigeti József (Máriagyűd, 1912. május 28. – Kolozsvár, 1986. június21.) irodalomtörténész. Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében
Szerdán délelőtt, a 9. EU Tábor első szakmai napján sor került a népszámlálási adatok kiértékelésére, valamint az erdélyi magyar népesedés demográfiai és statisztikai adatainak elemzésére. A „Mennyi az annyi?” című előadás keretén belül Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok hasonlították össze a 2011-es népszámlálási adatokat az elmúlt évtizedben mért statisztikákkal.
Országos viszonylatban az előző évek adatai Románia lakosságát 19 millióra becsülték, ez azonban tizenkét százalékkal csökkent 2011-re. A konkrét számadatokat vizsgálva Románia jelenlegi román nemzetiségű lakossága 88,6%, míg a magyarok aránya 7,1%-ról 6 százalékra csökkent. Más kisebbségek esetén is fogyás tapasztalható, egyedül a roma lakosság száma növekedett.
„A magyar lakosság esetében jelentős arányvesztés volt: a régiós elosztást vizsgálva, Bánságban és Dél-Erdélyben a legjelentősebb a csökkenés, függetlenül a település méretétől vagy etnikai struktúrájától” – állapította meg Barna Gergő szociológus. A legaggasztóbb a szórvány települések sorsa, hisz Barna Gergő elmondása szerint „minél kisebb a magyar lakosság aránya egy adott településen, annál nagyobb eséllyel tapasztalhatunk csökkenést – szórványtelepüléseken a magyar lakosság csökkenése a 10%-ot is elérte: ez az elmúlt évtizedekhez képest egyharmados veszteséget jelent”.
A nagyvárosokban is jelentős fogyást tapasztalhattunk, ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a százezer fölötti nagyvárosokban a magyarok szórványhelyzetben vannak. Az előadó meglátásában ez a tény elgondolkodtatásra késztet, hisz a magyar lakosság csökkenésével változás észlelhető úgy a közigazgatási, mint a nyelvi jogok terén is. „A csökkenést Székelyföld ellensúlyozza: a magyarok arányának legnagyobb súlyát Székelyföld képviseli (38%)”- jegyezte meg Barna Gergő.
Kiss Tamás szociológus azokat a demográfiai tényezőket ismertette, amelyek a fogyást eredményezték. „A természetes népmozgalmi egyenleg (születés-elhalálozás aránya) a romániai magyarok számára kedvezőtlenebb, hisz ez az arány sokkal nagyobb az átlagnál”- ismertette Kiss Tamás. Fontos tényezőnek tekinthető az inter-generációs asszimiláció is, melyet két kockázati zóna veszélyeztet: a vegyes házasságok, valamint a szórványban élő magyarok helyzete. A nemzetiségváltást illetően Kiss Tamás kiemelte, hogy „míg az általánosan elfogadott tézissel ellentétben kevesebben vallották magukat roma nemzetiségűnek, addig a magyar-romák között ez az arány nagyobb volt. ”
Míg országos szinten a népességcsökkenés elsőrendű okának a migráció tekinthető, ezzel szemben a magyarok migrációs vesztesége romániai viszonylatban kisebb. „Európai viszonylatban Románia rosszul áll: az Európai Uniós bővítéssel kialakult emigrációs rendszer Romániát omlasztotta meg a legjobban”- fejtette ki Kiss Tamás, kitérve arra, hogy jelenleg Romániának nincs migrációs politikája, mely tény jelentősen befolyásolta ezt a tendenciát.
erdon.ro

Kisebbség és politika Kolozsváron
A politikai váltógazdaság áldozatai is lehetnek a kisebbségvédelmi rendszerek – többek közt ezeknek az esetlegességére világított rá a hétvégén Kolozsváron Kisebbségi képviselet és kisebbségi nyelvi jogok címmel megszervezett konferencia.
Arra is fény derült, hogy még mindig nem tekintik a különböző többségi elitek a demokratikus minimumnak egy jól működő kisebbségvédelmi rendszer megalkotását – értékelt kérdésünkre Horváth István, az eseményt társszervező Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója.
Hozzáfűzte: a létező kisebbségvédelmi rendszerek nagyon esetlegesek, konjunktúrafüggőek, ritkán fordul elő, hogy a politikai elitek konszenzussal döntenének. Kifejtette: a konferencia egyik legfontosabb hozadéka az volt, hogy kiderült, hányféleképpen alkalmazzák Európa-szerte azokat a nyelvi jogokat, amelyek a közös uniós szabályozás miatt formálisan nagyon egységesnek tűnnek. „Megismertük az utóbbi években történt változásokat: számos olyan országban, amely eddig kisebbségbarát politikát folytatott, az uniós csatlakozás után változtatott, más országokban újabb jogintézményeket próbálnak bevezetni a kisebbségek jobb képviseletére. A kisebbségpolitika nem állt meg az európai integrációval, hanem folyamatosan alakul, nem mindig a legjobb irányba, ezekről a változásokról elég részletes, megalapozott képet kaphattunk” – részletezte Horváth István.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek otthont adó Bocskai-ház Óváry Termében a konferencia szombati napján az európai nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete került terítékre. Carlos Flores Jubeiras, a Valenciai Egyetem tanára Választási rendszerek és nemzeti kisebbségek Közép- és Kelet Európában című előadásában elhangzott: a térség országainak magatartása a kommunista rezsimek bukása után teljesen eltérő volt.
Az olyan országokban, mint például Albánia, Bulgária, egyszerűen nem engedték, hogy etnikai alapon szerveződő pártokat be lehessen jegyezni, míg Lettország szigorú állampolgársági törvényével zárta ki a döntéshozatalból az orosz kisebbséget. Más országokban a választási küszöböt emelték akkorára, hogy ne tudjanak bejutni a törvényhozásba a kisebbségi szervezetek. A spanyol professzor a pozitív példák közt a 2012-es magyar választási törvényt említette, amely szavazatszámtól függetlenül lehetővé teszi a kisebbségek Országgyűlési képviseletét.
Lupşa Marius Matichescu, a temesvári egyetem tanára arról tartott előadást, hogyan próbáltak meg a román pártok úgy magyar szavazatokra szert tenni, hogy magyar jelölteket indítottak a masszívan magyarlakta területeken, meglehetősen kevés sikerrel. Elsősorban a PNL próbálkozott ilyesmivel. Matichescu rámutatott: ez elsősorban annak köszönhető, hogy a liberálisok szavazóbázisa a legtoleránsabb a magyarokkal szemben, őket a demokrata párt (PDL) követi, míg a szocialista (PSD) és Nagy-Románia Párt szavazói a legkevésbé bíznak a magyarokban a felmérések szerint.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,

Kincses: az anarchiát választja a MOGYE a magyar megkülönböztetésével
Autonómia helyett anarchia jellemezné a magyar nyelvet hátrányosan megkülönböztető marosvásárhelyi egyetem működését, ha a jövőben sem tartaná be a diszkrimi- nációellenes törvényeket – mondta a romániai magyar orvosképzésért egyesület jogi képviselője. Az orvostan- hallgatók klinikai gyakorlatának nyelve ügyében folytatott vitában nyár végén újabb fejlemény várható. Panasszal fordult a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület és az RMDSZ a bukaresti diszkriminációellenes tanácshoz, az ottani egyenlő bánásmód hatósághoz. Mindkét szervezet tiltakozik a felsőoktatási akkreditációs hatóság előírása ellen, mely szerint az orvostanhallgatók klinikai gyakorlatuk során kizárólag románul beszélhetnek a páciensekkel.
A diszkriminációellenes tanács hétfőn meghallgatta a feleket, döntés augusztus második felében várható. A panaszos egyesület jogi képviselője, Kincses Előd a Határok nélkül csütörtöki adásában azt mondta, az, hogy a betegágy mellett csak a románt lehet használni – tehát a gyakorlati oktatás is csak román nyelven folyhat –, amellett, hogy diszkriminatív és több alkotmányos rendelkezéssel is ellentétes, sérti a betegjogi törvényt is. A jogszabály ugyanis kimondja, hogyha egy paciens nem tud románul, akkor az anyanyelvén kell hozzáfordulni.
Az egyesület azt is kérte, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusának április 30-ai döntéséről is állapítsák meg, hogy diszkriminatív, miután a testület elutasította a magyar oktatási rész külön akkreditációjára vonatkozó oktatói kérést. Kincses Előd szerint panaszuk alapja, hogy a tanügyi törvény biztosítja az igényelt akkreditáció lehetőségét. Hozzátette: a diszkriminációellenes törvény úgy szól, hogy ha restriktíven, vagyis megszorítva alkalmaznak egy jogszabályt, akkor az már diszkriminációnak számít, és szankciókat von maga után.
A harmadik kérés, hogy a marosvásárhelyi egyetem chartájának, vagyis alapszabályának diszkriminatív kitételeire vonatkozott. Az egyesület elsősorban annak a megállapítását kérte, hogy a magyar diákok számára a gyakorlatok kizárólag román nyelven történő megtartása szintén megkülönböztetés. Kincses Előd hozzátette, a magyar nyelv elleni diszkriminációt jelzi az is, hogy az egyetemen az angol nyelven tanulók gyakorlatát angol nyelven tartják.
Az RMDSZ panasza kizárólag az akkreditációs tanács átiratával foglalkozik, a párt beadványának ügyét a diszkriminációellenes tanács összevonta a magyar orvosképzésért egyesületével, és együtt vizsgálja őket. A tanács elnöke, Asztalos Csaba – Kincses Előd beszámolója szerint – közölte, hogy a felvetett kérdés annyira komplikált, hogy azt szeretné, a testület minden tagja szavazzon róla, ezért születik majd csak augusztus 15-e után döntés.
Amennyiben a kormányhivatal akkreditációs tanács vitatott határozatáról megállapítják, hogy diszkriminatív, akkor a bepanaszolt testület köteles azt visszavonni. Ebben az esetben a marosvásárhelyi egyetem szenátusa nem hivatkozhat arra a kormányhivatali álláspontra, hogy az orvostanhallgatók klinikai gyakorlatuk során kizárólag románul beszélhetnek a páciensekkel – mondta Kincses Előd. A jogász szerint ez azonban még mindig kevés, mert az egyetemi autonómia azt jelenti, hogy az illetékes minisztérium által jóváhagyott egyetemi alapszabályt csak a felsőoktatási intézmény szenátusa módosíthatja. „Tehát továbbra is az ő térfelükön pattog a labda” – fogalmazott a szakember.
Kincses Előd ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a tanügyi jogszabály azt is kimondja, hogy az egyetemi autonómia a törvények szigorú betartásával kell, hogy működjön. „Mert ha a törvényt nem tartod be, az nem autonómia, hanem anarchia” – összegezte véleményét a Kossuth Rádió műsorában a Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület jogi képviselője.
Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

Új esély az egyetemi oklevélre
Miután csütörtökön nyilvánosságra hozták az őszi pótérettségi végleges eredményeit, a felsőoktatási intézmények államilag támogatott és tandíjas helyekre egyaránt várják a sikeresen vizsgázókat, illetve a nyári szezonban sikertelenül felvételizőket.
Sokat egyébként nem javult a sikeresen érettségizők aránya, az óvások nyomán országos viszonylatban a megmérettetésen résztvevők alig 21,32 százaléka vette sikerrel az akadályt. A fellebbezéseket megelőzően 20,36 százalékos volt az átmenők aránya.
Tavalyhoz képest sokkal több államilag támogatott hely elkelt már a nyáron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE). Tandíjköteles hely viszont akad bőven a pótfelvételin – tudtuk meg Soós Annától, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettesétől. Mint részletezte: a magyar tagozaton elsősorban az újonnan indított szakokon maradt még tandíjmentes hely. Így elsősorban a geológia és a kultúratudomány szakon maradtak ingyenes helyek. A régi szakok közül fizika, környezettudomány és történelem szakon vannak betöltetlen tandíjmentes helyek.
A rektorhelyettes ugyanakkor elmondta: idén több diák jelentkezett a magyar szakokra, mint tavaly, a nyáron sikeresen felvételizők nagyobb arányban fogalták el helyeiket, így az őszi pótfelvételire 20 százalékkal kevesebb tandíjmentes hely maradt 2012-höz képest. Soós Anna szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy a BBTE több szakon felvételiket rendez, így a diákok is sokkal komolyabban veszik a beiratkozást. A korábbi gyakorlattól eltérően nem iratkoznak be egyszerre nagyon sok szakra, viszont ahová beiratkoznak, ott el is foglalják a felvételin megszerzett helyeiket.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara eközben összesen hét tandíjmentes és 44 tandíjköteles helyet hirdetett meg az őszi pótfelvételire – tudtuk meg a felsőoktatási intézmény sajtóirodáján. Szakokra lebontva a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon található a legtöbb ingyenes hely, szám szerint öt, ugyanakkor további 17 tandíjas hely is kiadó. A környezettudomány szakon már csak két tandíjmentes hely maradt az őszi pótfelvételire, ezen kívül 12 fizetős helyet is meghirdettek. A jog szakon eközben már csak tandíjköteles helyek maradtak, összesen tizenöt.
Vásárhelyen többnyire tandíjas helyeket hirdettek
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem is több szakra hirdet pótfelvételit a magyar nyelven tanulni vágyó diákok számára. A színművészetin már csak négy tandíjas hely maradt, bábművészetin viszont a négy fizetéses mellett öt tandíjmentes hely is van. A mozgásművészet szakra hét diákot készülnek felvenni, közülük kettőnek biztosítja az állam a tanulmányi költségeit. A teatrológián hat hely maradt (ebből mindössze egy tandíjmentes), a zenetanár szakra viszont kilencen is bejuthatnak (közülük négyen ingyenes helyre).
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karán eközben az informatika szak 18 tandíjas, a mechatronika szak 2 tandíjmentes és 25 tandíjas helyére, a számítástechnika 5 tandíjas, az automatizálás szak 15 tandíjas, a kertészet szak 10 tandíjas, valamint a pedagógia–szociálpedagógia szakirány 14 tandíjas helyére lehet vizsgázni. Szeptember 17-én a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is megszervezi az őszi felvételit. Helyek azonban csak a gyógyszerész és gyógyszerészaszszisztensi, valamint testnevelési szakon maradtak. A bejutóknak évi ötezer eurós tandíjat kell kifizetniük.
Csíkszeredában is lehet még jelentkezni
Már lehet iratkozni eközben a csíkszeredai Sapientia által meghirdetett helyekre, az egyetem mindkét karán maradtak a nyári felvételit követően tandíjas és tandíjmentes helyek. A Műszaki és Társadalomtudományi Kar hat szakára hirdettek helyeket: az élelmiszer-ipari mérnök szakra hét tandíjmentes és harminc tandíjas helyet, az ipari biotechnológia szakra négy tandíjmentes és húsz tandíjas helyet. A kommunikáció és PR szakon csak tandíjas helyekre lehet felvételizni, szám szerint 27-re. A szociológia–vidékfejlesztési szakon öt tandíjas és 37 tandíjmentes hely maradt, a környezetmérnöki szakon pedig 15 támogatott és 30 tandíjas, míg a közélelmezési szakon összesen 22 hely, ebből hét tandíjmentes.
Maradtak tandíjmentes helyek a Gazdaság- és Humántudományok Kar szakjain is. Közgazdaság szakon 27 tandíjmentes és 50 tandíjas helyre lehet felvételizni, a könyvelés szakon öt, illetve 25 helyre. A gazdasági informatika szakon csupán egy támogatott hely van, viszont maradtak tandíjas helyek, szám szerint húsz. A marketing szakon hat tandíjmentes és 13 tandíjas helyre jelentkezhetnek az érdeklődők. A román–angol szakon négy tandíjmentes és harminc tandíjas helyet hirdettek meg, míg a világirodalom–angol szakon 18 tandíjas helyet.
Sok a lehetőség Nagyváradon
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem szintén valamenynyi szakán maradt még szabad hely a szeptember 9-én kezdődő őszi beiratkozásra. A legtöbb alapképzés esetén tandíjmentes helyek is vannak még. A filozófián például 8, a szociológián, menedzsmenten, illetve a szociális munka profilon 12-12, magyaron és zenepedagógián 6-6, agrármérnökin 5, a képzőművészetin 3, a németen 2, a bank és pénzügyeken, valamint a kereskedelmi szakon pedig 1-1 tandíjmentes hely maradt.
Tandíjas helyek is vannak bőven, a menedzsment vagy a kereskedelmi fakultásokon például 45, illetve 44 maradt. „A tanítóképző az egyedüli ahol csupán két fizetéses hely maradt" – mondta el érdeklődésünkre János Szabolcs rektor. Mesterképzésen már csak a filozófia (3), zeneművészet (5) és vallástudományok (2) szakon maradt tandíjmentes hely, fizetéses azonban még bőven van a többi fakultáson is. Bár az idei pótérettségi eredmények gyengék voltak, János Szabolcs bízik abban, hogy legalább a tandíjmentes helyeiket be tudják tölteni.
Kiss Előd-Gergely, Szucher Ervin, Bálint Eszter, Barabás Hajnal, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

1956 tanulsága: kitartás kell a siker érdekében, de megéri
Óriási idő telt el azóta, hiszen 57 év több, mint egy fél évszázad, legalább két új generáció nőtt fel ezalatt, és az 56-os események szemtanúi, vagy résztvevői közül már nagyon kevesen élnek. Az Isten akkor, ezekben a nehéz napokban velem volt, mert még itt vagyok és emlékezem
Az októberi eseményekre senki nem számított. Bár bizonyos dokumentumok, állítólag bizonyítják, hogy az 1956-os forradalom szervezetten előkészített volt, az október 23-án elkezdődött megmozdulás, a magyar fiatalság, később az egész nemzet spontán megmozdulása volt. De erről vitatkozzanak a történészek. Az biztos, hogy Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után, a szovjet vezetés hatalmi vetélkedései következtében, egy bizonyos enyhülési folyamat indult a csatlós államok politikájában. Sok társammal együtt, saját bőrömön is éreztem, hogy valami különleges változás történt, mert mint a román gulág egyik rabja, megmenekültem a Duna-csatorna szörnyűségeitől – 1953 nyarán a kanális munkálatait leállították (alig három hónapot töltöttem ott), és sok ezer politikai fogoly fellélegzett
A magyar politikában is komoly változások történtek, az akkori, elég zavaros helyzet történelmi kiértékelése azóta is tart. A magyar értelmiség reformokat várt a kommunista vezetéstől, és ezek az elképzelések először az 1955 márciusában megalakult Petőfi Kör vitáin fogalmazódtak meg. Ami néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlen volt, az 1956 tavaszán, nyarán már valóság lett, hiszen a pártot, a vezetést a nyilvánosság előtt is bírálták. Októberben a diákok kezdtek mozgolódni, és 16-án Szegeden egy új (a Párttól független) diákszervezet alakult, a MAFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Egyik gyűlés a másikat követte, és a 22-én, a Budapesti Műegyetemen megtartotton már radikális követelések is elhangzottak.
Aradnak is emlékezetes volt október 22.
A szegedi „Tiszatáj” irodalmi folyóirat küldöttsége ezen a napon irodalmi estet tartott a Kultúrpalotában. A lapot egy szegedi egyetemistákból álló munkaközösség hozta létre még 1946-ban. A Tiszatáj nevet Péter László javaslatára adták a folyóiratnak, akit később 1957-ben letartóztattak, és a lap is megszűnt ideiglenesen. Az aradi látogatásról dr. Péter László egy önéletrajzi írásában, többek között így emlékezik: „Szeptemberben megszerkesztettük a Tiszatáj 1956. évi 5. számát, amely október 19-e körül készült el…. Október 19-én este zajlott le a József Attila Kör egyetlen ülése…. Minthogy másnap három napra az írócsoport küldöttségével Aradra utaztunk, csak kedden délután tudtam összejönni Fejér Dénessel... stb. Az aradi úton különös esemény nem történt. Irodalmi estünk sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy nem volt benne közvetlen nyers, vulgáris politikai mondanivaló. (Egyedül tán Lődi versében, aki a Rajk-temetés hatása alatt a „Rákosi-önkény áldozatairól” írott versét olvasta föl. Ez a verse október 23-án vagy 24-én megjelent a Délmagyarországban, éppúgy, mint Gurszky István lázító „Rohanunk” c. verse is – ugyancsak október 24-én!) Az est bevezetőjét én mondtam: Arad és Szeged irodalmi kapcsolatairól beszéltem, majd célunkat a szocialista humanizmusban jelöltem meg”.
Dr. Pétert a forradalom leverése után a magyar államvédelem meghurcolta, de nem zárták be. Önéletrajzában egy kicsit bagatellizálja az aradi utat, de én jól emlékszem az új irodalmi hangvételre akkor este a zsúfolt Kultúrpalotában, ahol a tömegben ott nyüzsögtek a szekuritáte emberei is. Már az aradi állomáson, a szegediek fogadásán csodálkoztunk, mikor az aradi B. elvtárs üdvözletére: „Kedves szegedi elvtársak” az a válasz jött, hogy „Nem is biztos, hogy már elvtársak vagyunk”.
Az előadás után nővéremmel és többedmagammal, hátra mentünk az öltözőkbe, és szóba álltunk a fiatal szegedi költőkkel. Itt már védve voltunk a spiclik megfigyelésétől. Főleg irodalmi dolgokról esett szó (nővérem is versíró volt, és éppen egy előadó estre készültünk), politikai kérdéseket nem érintettünk, de emlékszem, hogy a hangulat már egészen más volt, mint nálunk, a párt és elvtárs szavak, még véletlenül sem hangzottak el, de forradalomról sem esett egyetlen szó sem.
Másnap a magyar rádióból aztán mindent megtudtunk. Lelkendezve, és borzongva hallgattuk a pesti híreket. Bennem a remény és félelem érzései váltották egymást. Reméltem, hogy a magyar forradalom átterjed Erdélyre, Romániára és talán a többi szocialista országra, és reméltem, hogy talán ezúttal a Nyugat is felfigyel ránk, és valami segítséget, vagy legalább támogatást kapunk. De azt is tudtam (hiszen három román börtönév volt a hátam mögött), hogy a kommunisták „államvédelme” jól szervezett, elszánt és könyörtelen, fegyveres lázadásnak sok sikere nem lehet.
November 4-én minden elveszett
Az irtózatos szovjet katonai túlerő durván eltiporta a magyar fiatalok forradalmát. Nekünk, magyaroknak, ez a nap, október 6. mellett, nemzeti gyásznap lett, a Nyugatnak pedig a „szégyen napja”. A szabad, kapitalista világ tétlenül, szemrebbenés nélkül végignézte a serdűlő korú magyar szabadságharcosok utolsó, kétségbeesett harcát a világ legnagyobb katonai hatalma ellen.
November 18-án, mikor az utolsó reményvesztett harcok dúltak odaát, nálam is megjelentek a pribékek. Nehéz napokat töltöttem az aradi és temesvári szekuritáte pincéjében, még három személlyel együtt. A gondviselés, és talán egy kis szerencse is velem volt, mert megúsztam. Magyar, fegyveres felkelés megszervezésével vádoltak, a szegedieken keresztül, a Petőfi Kör megbízásából kellett volna Aradon a helyi felkelést megszervezni. A vád nevetséges volt, de ha rám bizonyítják, legalább húsz évet kapok. A vád „koronatanúját” előzőleg nagyon „megdolgozták”, mikor szembesítették velem, megkínzott báb volt. Hihetetlen félelemben éltem meg ezeket az órákat, de valahogy a lélekjelenlétem megmaradt, és imádkoztam. Sikerült meggyőzni őket a vád ellentmondásairól, de egyik társamnak egy alibit is tudtam bizonyítani, így, csodák-csodájára, mindannyiunkat haza engedtek. Az biztos, a román kommunisták még soha nem féltették annyira a bőrüket, mint azokban a napokban. Még november közepén is, mindent becsomagolva várták a szekusok a fejleményeket, és ránk magyarokra, mint veszélyes forradalmárokra tekintettek.
Aztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjaitAztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjait).
A Nyugat tudatosan tűrte a kommunizmust
Az akkori események már a történelemkönyvek oldalain olvashatók, de látni, hogy a magyarság még mindig nem egységes 1956 megítélésében. Egyesek ki szeretnék sajátítani a forradalmi megemlékezést, mások azt mondják; amíg a hóhérok is köztünk vannak, nem lehet együtt ünnepelni. Én még élek a régiek közül, és vallom, hogy 56 küzdelmei nem voltak hiábavalók, hiszen a kommunista világ az első komoly sérülést szenvedte a magyar forradalom révén. Ma már tudom, hogy a Nyugat – saját politikai taktikája miatt – tudatosan még sokáig tűrte a kommunizmus jelenlétét Kelet-Európában, hogy aztán a nyakunkba varrjanak egy új diktatúrát; a pénz diktatúráját. A XXI. század elején ez ellen az új, nagyon veszélyes hatalom ellen indult meg a tiltakozás, és ezt 2010 óta már Magyarországon is érezzük. Az új forradalmat már nem fegyveres felkeléssel kell megvívni, hanem okos taktikával, és főleg széleskörű összefogással.
A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri!
Ez a gondolat lehet ma 1956 tanulsága
A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri!
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

Autonómia: tabu, amiről beszélni kell
Ágas-bogas, sok részletében tisztázásra szoruló kérdéskör az autonómiáé – elsősorban ez derült ki a szombati, sepsiszentgyörgyi autonómia-kerekasztalon. Az is világossá vált, hogy az egyik legnagyobb kihívás a félelem leküzdése.
A többsíkú társadalmi párbeszéd és egyben a reális tájékoztatás szükségessége, egymás elképzeléseinek, terveinek megértése, az autonómia kérdésének a tabu-létből való kiemelése és részleteinek pontos tisztázása. Ezen fő kérdések körül forgott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása címmel, szombaton, Sepsiszentgyörgyön lezajlott szakmai konferencia záró momentumát jelentő kerekasztal-beszélgetés. A Bakk Miklós politológus moderálta esemény alkalmából Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere (RMDSZ), Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) háromszéki szenátora, valamint Mădălin Guruianu, szintén liberális párti városi képviselő-testületi tag ültek egy asztalhoz.
Legyőzni a félelmet
A beszélgetés, a harmadik részt jelentő hozzászólásokat leszámítva, a moderátori kérdésekre adott válaszokban testesült meg. A sokrétű válaszok központi, egységesen azonosítható eleme ugyanakkor azt volt, hogy az autonómia továbbra is az úgymond szürke zónában, a tabuk között foglal helyet. A román nemzetiségű meghívottak szerint ez elsősorban annak tudható be, hogy eddig az egész kérdéskör elsősorban kampánycélokra lett felhasználva, minden politikai alakulat által. A beszélgetés résztvevői abban ugyan egyetértettek, hogy ezt elsősorban párbeszéddel, a számtalan tisztázatlan részlet, félelem, előítélet feloldásával lehet rendezni, de maga a kommunikáció helyzete terén már eltérőek voltak a meglátások. Míg a PNL képviselői úgy vélték, létezik párbeszéd – még akkor is, ha ezt sokszor nem a megfelelő személyek folytatják –, a magyar meghívottak szerint a partnerek terén ütköznek akadályokba, illetve a kommunikáció kiterjesztése is elengedhetetlen.
Antal Árpád négy szintet azonosított, köztük a Bukaresttel történőt, de a magyar-magyar dialóguson belül is újabb kettőt. Ugyanő elismételte már korábban is hangoztatott álláspontját, mely szerint az eljövendő időszak legfontosabb kihívása a partnerek keresése. Abban mindenki egyetértett, hogy apróbb előrelépések ugyan történtek – ahogy Izsák Balázs fogalmazott, tíz évvel ezelőtt beszélni sem lehetett nyugodtan az önrendelkezésről –, viszont a félreértelmezések, előítéletek, történelmi sebek okozta félelmek továbbra is komoly akadályt jelentenek. Ennek feloldása pedig csak egy, a legmagasabb szintekre, így a román parlamentig is felérő ésszerű, őszinte vita megnyitásával, lefolytatásával lehetséges. Ennek során tisztázhatókká válnának olyan kérdések is, mint a majdani autonóm területen kisebbségbe kerülő románság jogai, a kulturális önrendelkezés kérdésköre, és érthetővé válna mindenki számára, hogy nem a román nemzetállam vagy Románia egységessége elleni kezdeményezésről van szó, hanem egy, az európai gyakorlatba tökéletesen beillő berendezkedési formáról.
Az érvütköztetések mellett abban minden résztvevő egyetértett, hogy a kommunikáció elindult, azaz a konferencia elérte célját.
Eltorzulhat a román-magyar viszony?
Nem hiányoztak ugyanakkor a sötétebb, a további elutasítás, illetve a bukaresti politikumot továbbra is jellemző kettős beszéd esetén az autonómia-mozgalom radikalizálódását előrevetítő jóslatok sem, noha ebben a résztvevők nem értettek egyet, olyannyira, hogy a román meghívottak tulajdonképpen kikerülték a választ. Toró T. Tibor kimondottan esélytelennek ítélte meg egy ilyen forgatókönyv megvalósulását, szerinte egy nagyon is moderált hozzáállásról, a demokrácia szabályain belül zajló harcról lehet beszélni.
A vitázók ugyanakkor abban kétségtelenül megegyeztek, hogy csakis garanciák felállításával lehetséges az előrelépés ezen a téren, és egy egészséges párbeszéd kialakításához elengedhetetlen, hogy a románság részéről is azok folytassák ezt, akik nem a huszonhárom éve ismert nemzetállami retorikának a letéteményesei. A garanciák terén felmerült – Guruianu felvetésére –, hogy magyar oldalon kikre hárul a bizalom-híd felépítése, ugyanis Székelyföldön eddig is magyarok vezettek. A válaszok egyértelműek voltak: ezeket a garanciákat elsősorban törvények adhatják meg. A hídépítés, bizalmi tőke kialakítása kapcsán román részről elhangzott egy igen lényeges észrevétel: meg kellene fontolni, hogy az erőből történő kezdeményezések – így a helyi referendum kiírása a fejlesztési régiók átszervezése kapcsán –, vagy a párbeszéd elindítása vezet-e célra végül. A felvetésre Antal Árpádtól érkezett a válasz, az érintettség okán, aki a két kérdéskör elválasztását javasolta, mivel a fejlesztési régiók problémája ebben az esetben nem „mosható” össze az önrendelkezésről szólóval.
A kerekasztalt záró közönségbeli hozzászólások között több olyan is fellelhető volt, amely a kérdéskör tisztázását szorgalmazta. Kiemelésre érdemes a kolozsvári Mircea Surdu hozzászólása, aki a történelmi alapú regionalizálás kérdését hozta be a vitába, illetve a vegyes házasságban élők helyzetét taglalta. Surdu egyébként egy kétnyelvű felirattal ellátott kulcstartót adott át a vita résztvevőinek a frissen alakuló, általa képviselt Erdélyi Mozgalom nevében, melynek pontosan a történelmi alapon történő régiókra osztás, egyfajta federalizációs megoldás az elképzelése.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Vitákat generáló világháborús emlékmű: adatok és emlékezet ütközése?
A hamis emlékezet csapdájába estek azok, akik a nemrégiben felújított sepsiszentgyörgyi első világháborús emlékmű kapcsán történelemhamisítást emlegetnek – véli Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi könyvtáros-helytörténész, aki a felújítást megelőző kutatómunkát végezte.
Az alapos levéltári kutatást végző szakember bevallása szerint a városvezetéstől érkező felkérést megelőzően, maga is úgy tudta, hogy az emlékmű a „magyaroknak tulajdonítható”, de mint kiderült, ez tévedés. Demeter Lajos úgy véli, a felújítás körül a napokban kirobbant vita elsősorban annak tulajdonítható, hogy egyszerűen az emlékezet megfakult, téves adatokat adtak tovább az utódoknak az első világháborús hősi halottak sepsiszentgyörgyi emlékműve kapcsán, pontosabban annak eredetét illetően.
A helytörténész szerint az, hogy mindenki azt hitte, hogy a magyarok műve az emlékmű, két generáció kihalásának az eredménye. „Rossz volt a hagyományozás, keveset lehetett róla beszélni, mivel egy olyan kort éltünk. Az idősek tudatában az maradt meg, hogy magyar címer volt az obeliszken” – mondta el.
A román törvény értelmében az emlékműveket az első ismert formájukban kell helyreállítani. Mivel a Hősök Temetője szerepel az Országos Kegyeleti Bizottság nyilvántartásában, ezért nem lehetett a hozzájárulásuk nélkül nekilátni, amelyhez az is kellett, hogy a kutatás adatait is a rendelkezésükre kellett bocsátani.
Két hősi temető, két emlékmű
A vitatott emlékmű tulajdonképpen a második, amelyet az I. világháború hősi halottainak emeltek Sepsiszentgyörgyön – magyarázta Demeter Lajos. Az első – amely előrehaladottan rossz állapotban, gondozatlanul ma is megtekinthető a város közös temetőjében – az 1916-os román betörést és az azt követő ojtozi csatákat követően jött létre. Ebben az időszakban ugyanis a városban két hadikórház is működött, egyik a Székely Mikó Kollégiumban, a másik pedig a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezek közül az egyik a világháború végéig megmaradt, mivel ott több nemzetiség katonáit ápolták, függetlenül attól, hogy az ellenséghez tartoztak vagy sem. A magas halandóság miatt a város vezetése úgy döntött, létrehozzák a katonai temetőt, amely a köztudatban úgy maradt meg, mint a régi Hősök Temetője, vagy más néven a Német Katonai Temető, ahol összesen háromszáz hősi halott kapott helyett. A temetőben egy emlékoszlop állt, amelyet a német vaskereszt, valamint a magyar koronás címer díszített. A háború után a temetőnek igen hányatott sorsa volt, mivel egészen 1921-ig senki nem igazán törődött azzal, hogy mi van a sírokkal és az emlékművel.
A bonyodalmat az okozta, hogy a háború után született nemzetközi egyezmények értelmében a Hősök Napját minden évben meg kellett ünnepelni, és ez Sepsiszentgyörgyön azt is jelentette, hogy a Német Katonai Temető obeliszkje előtt is tisztelegni kellett. Demeter Lajos szerint ez vélhetően zavaró lehetett a románságnak, ezért a húszas évek végén elindult a kezdeményezés, hogy ötven méterrel odébb egy másik temetőt hozzanak létre a hősök maradványainak, ennek érdekében a várostól kértek is parcellát erre a célra. Az új kegyhely 1931-re készült el.
Nem felel meg a valóságnak tehát az az állítás, mely szerint a két temető ugyanazon a területen lett volna – figyelmeztet a helytörténész. Itt tudni kell – tette hozzá –, hogy a világháború első szakaszában, 1914 és 1916 novembere között is temettek hősi halottakat Sepsiszentgyörgyön, de ezek a katonák a felekezetük szerinti temetőbe kerültek. A román hadsereg betörésekor néhány román katona is elesett, őket az ortodox temetőben földelték el. Az új Hősök Temetője létrehozásakor az ő maradványaikat, valamint az 1916 előtt a többi felekezet temetőiben, illetve a illetve a Német Katonai Temetőben elhantoltak jelentős részét átvitték a sírkertbe. Demeter Lajos szerint ez az intézkedés tulajdonképpen sírgyalázás volt, hiszen háromszáz halott sírját is felszámolták néhány román katona porhüvelyéért.
Tévhitek a felújított emlékmű körül
A most helyreállított obeliszket valóban Puskás István uzoni kőműves készítette betonból. A terveket viszont nem Kós Károly – amint azt egyesek állítják –, hanem egy Szász István nevű városi mérnök készítette. Kós előzőleg a polgári közös temető parkosítási tervét készítette el, de az végül nem valósult meg – részletezte Demeter Lajos. A helytörténész hozzátette: a hősök új nyughelyének létrehozásához a magyar állam is hozzájárult, de elsősorban helyi forrásokból szedték össze a pénzt, a román hatalom utasítására. Mint kiderült, törvény is rendelkezett arról, hogy a világháborús halottaknak egy közös temetőt kell létrehozni minden településen. A Szász István által készített terv szerint középen kapott helyett az obeliszk, alatta egy földalatti kripta, illetve a sírok helyét is előírta, abban a formában, ahogy az ma látható. A restaurálás előtt álló keresztek Bukarestből érkeztek, és az elképzelés szerint az obeliszkre a babérkoszorús rohamsisak került volna fel, valamint a közepes román címer, a nyugati és keleti oldalára pedig egyrészt Sepsiszentgyörgy hősi halottainak neve, másrészt pedig az ott nyugvók neve. Ebből csak a nevek feltüntetése valósult meg.
A második bécsi döntés után Szotyori Nagy Áron hadtörténész kezdeményezése nyomán került fel 1942-ben a koronás magyar címer, valamint Horthy István alkormányzó halálát követően a felirat. A sokak által emlegetett formáját az emlékmű tehát 1943 nyerte el, amikor fel is avatták – magyarázta Demeter.
Amit kértek, és amit lehetett
A városvezetés által felkért szakértői bizottság három évvel ezelőtt jelezte az Országos Kegyeleti Bizottságnak, hogy milyen formában szeretnék helyreállítani mindkét hősi temetőt. A német katonai temető egyébként a rátemetkezések miatt jócskán kisebb területen fekszik, mint eredetileg. Demeter Lajos szerint a bukaresti bizottságnak címzett átiratban egyebek mellett a következőket kérték: az elsőként létrejött hősök temetőjének obeliszkjére kerüljön vissza a vaskereszt és a koronás magyar címer, körben egy olyan magaslatot alakítsanak ki, ahová fel lehet írni azon katonák nevét, akiket a második világháborúban ott temettek el, továbbá, hogy a felújított emlékműre kerüljön vissza a koronás magyar címer, a habarcs alól kiszabadított Vitéz Nagybányai Horthy István felirat, illetve az átellenes oldalra a tolerancia jegyében az egykoron oda tervezett közepes román címer. Az átiratban azt is kérték, hogy a másik két oldalra Sepsiszentgyörgy hősi halottainak, illetve a közös temetőben nyugvó hősi halottak nevei kerüljenek fel. A dokumentum kitért a keresztekre is, amelyekre a neveket az elhunyt nemzetisége szerinti írásmód szerint szerették volna feltüntetni, illetve a név alá került volna a rangfokozat és a katonai egységükhöz való tartozásuk egységes német nyelvű rövidítése.
Az Országos Kegyeleti Bizottság ebből semmit nem hagyott jóvá. Válaszában a bizottság úgy értékelte, hogy amennyiben az 1931-ben létrejött emlékművön csak a nevek szerepeltek, akkor azt abban az állapotában kell visszaállítani. A három éves folyamat végén egy küldöttségük is járt Sepsiszentgyörgyön, akik még abba sem egyeztek bele, hogy Sepsiszentgyörgy legyen felírva az emlékműre. A nevek egyébként két rendben is átíráson estek át: magyarításon és románosításon egyaránt, ezért kérdéses a mai napig, hogy a kutatás során kiegészített lista is megfelel-e teljesen a valóságnak, azaz valóban azok nyugszanak ott, akik fel vannak tüntetve – tette hozzá végszóként Demeter Lajos.
Nagy D. István
Székelyhon.ro,

Üdvözlet és megfélemlítés (Ünnepi előkészületek)
Igen vegyes a március 15-ei ünnep romániai fogadtatása. Míg Victor Ponta kormányfő toleranciára és békés együttélésre figyelmeztető üzenetben üdvözölte az ország magyar polgárait, a belügyminisztérium négy szélsőségesnek nyilvánított magyarországi szervezet tagjait tiltotta ki az országból.
A romániai Új Jobboldal azonban engedélyt kapott arra, hogy ma felvonuljon Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig a hatóságok a szeparatista jelszavak mellőzésére szólították fel a magyar rendezvények szervezőit. Ugyancsak tegnap derült ki, hogy Románia az EB mellett, azaz a nemzeti régiókra vonatkozó polgári kezdeményezés ellen kíván belépni az SZNT által indított perbe.
Az állam támogatja polgárait
A magyar és a román nép sorsközösségére utalva köszöntötte tegnap a romániai magyarokat Victor Ponta. A miniszterelnök boldogságot kíván ünnepnapjuk alkalmából az országban élő magyaroknak, arról biztosítva a közösség tagjait, hogy „a román állam intézményei etnikai hovatartozástól függetlenül mindenkoron támogatják a román állam polgárait”. „Bárhová is helyezte a történelem az idők folyamán a román és magyar közösségeket, a történelemnek köszönhető, hogy a jelenben a racionálisan gondolkodó ember számára nincs a békénél, a toleranciánál, az együttműködésnél fontosabb” – fogalmazott. A kormányfő szerint Romániában békében és harmóniában élnek a magyarok, ami elsősorban annak tulajdonítható, hogy a bukaresti kormány biztosítani igyekszik a feltételeket a nemzeti kisebbségek hagyományainak, kultúrájának és nyelvének megőrzéséhez. „Ugyanakkor nem szeretném, ha megfeledkeznénk Romániának és Magyarországnak az önkényuralmi rendszerrel kapcsolatos közös, tragikus tapasztalatairól, de az észak-atlanti integrációhoz és a demokratikus értékeket, a polgárok jólétét előtérbe helyező Európai Unióhoz való csatlakozáshoz fűződő sikereiről sem. E közös út folytatódik. A politikán, a pillanatnyi nézetkülönbségeken túl valójában a két nép közös óhaja lényeges: szabadságban és jólétben élni” – mutatott rá ünnepi üzenetében Victor Ponta. Romániában 1997 óta üdvözli a miniszterelnök az ország magyar nemzetiségű polgárait nemzeti ünnepükön.
Kitiltottak négy szervezetet
Nemkívánatosnak nyilvánította Romániában a magyarországi Jobbik párt, az Új Magyar Gárda, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Betyársereg nevű szervezet némely tagjait a belügyminisztérium, és megtiltotta belépésüket az ország területére március 15-én. A tárca tegnap esti közlése szerint az intézkedés azokra vonatkozik, akikről minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy tevékenységükkel rászolgáltak az intézkedésre. A kitiltott személyek nevét és számát nem hozták nyilvánosságra, Monica Dajbog szóvivő szerint egyelőre a magyar belügyi szerveket tájékoztatják, hogy minden érintett idejében értesüljön a rá vonatkozó korlátozásról. Azt sem közölte, hogy a Jobbik elnöke, Vona Gábor rákerült-e a feketelistára: mint mondotta, erről nem nyilatkozhat, mert a politikus bűnvádi kivizsgálás alatt áll Romániában, miután tavaly augusztusban „az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásával” próbálkozott. A belügyminisztérium arra hivatkozva döntött a négy szélsőségesnek tekintett magyarországi szervezet némely tagjainak kitiltásáról, hogy meg kívánják előzni a közrendet és az állambiztonságot veszélyeztető eseményeket.
Mozgósítják a rendőrséget
Közel ezer rendőrt mozgósítanak a március 15-ei magyar rendezvényekre az ország tizenöt megyéjében. A rendőrök a közrend fenntartására, a társadalomellenes tettek és a forgalmi dugók megelőzésére fognak figyelni – tájékoztatott a rendőrség, amely szerint 15 megye 56 településén szerveznek a magyar közösségek megemlékezéseket, és ezeken mintegy 30 000 személy vesz részt. Kovászna megyében összesen tízezer ünneplőre számítanak. Marosvásárhelyen a szeparatista jelszavak mellőzésére szólították fel a szervezőket, Kolozsváron viszont a román fiatalokból álló Új Jobboldal is felvonul.
Gábor Áron-postabélyegző
A Gábor Áron Emlékév nyitánya alkalmából az ágyúöntő portréjával ellátott bélyegzőt használ ma a román posta sepsiszentgyörgyi hivatala. A bélyegzőn Gábor Áron portréját a Gábor Áron Emlékév, Sepsiszentgyörgy, 2014. 03. 15. felirat futja körül románul és magyarul. A különleges ünnepi bélyegzővel elsősorban a gyűjtőknek próbálnak kedveskedni, de bárki számára elérhető lesz.
Románia is perel az SZNT-vel
Szlovákia és Magyarország után Görögország és Románia is kérte belépését abba a perbe, amelyet Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke és Dabis Attila, az SZNT külügyi titkára indított az Európai Unió luxemburgi bíróságán az Európai Bizottság (EB) ellen. Az SZNT képviselői azt kifogásolták, hogy a bizottság elutasította a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésük bejegyzését. Izsák Balázs elmondta: Görögország március 7-ei és Románia március 12-ei beavatkozási kérelméről a bíróságtól kapott tájékoztatást, de megítélése szerint Románia elkésett, március 10-éig kellett volna lépnie. Izsák valószínűnek tartja, hogy a megkésettség okán kérni fogja Románia beavatkozásának elutasítását. Az SZNT elnöke különösnek találta, hogy míg Korodi Attila környezetvédelmi miniszter a kezdeményezés polgári bizottságának tagja, a kormány az ellenkező oldalt próbálja erősíteni. Megjegyezte: nincs tudomása arról, hogy az eddig iktatott polgári kezdeményezések bármelyikének is ilyen jelentőséget tulajdonítottak volna a tagállamok, de „a reakciók is jelzik, hogy nagy súlyú kezdeményezésről van szó”. Az SZNT elnöke egyelőre nem ismeri a beavatkozni kívánó államok érveit, de nem tűnik számára „életszerűnek”, hogy pusztán az EB hatásköréről akarnának véleményt nyilvánítani – valószínűbb, hogy a kezdeményezés tartalmát kifogásolják. A mostani per csupán arról folyik, hogy az EB megalapozottan utasította-e el a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezés bejegyzését. Az SZNT és partnerei azt szeretnék, hogy az EU kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. A kezdeményezés elfogadása a székelyföldi autonómiatörekvéseket erősítette volna. Az EB szerint a kérdés nem tartozik a hatáskörébe, így el sem kezdhették az egymillió aláírás összegyűjtését. * Szerencsétlen döntésnek tartja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, hogy Románia is belépését kérte az SZNT luxemburgi perébe. Amióta az RMDSZ is tagja a kormánynak, sem a kormányüléseken, sem a koalíciós egyeztetéseken nem került szóba a per, de a belépésre az államelnök, a miniszterelnök vagy a külügyminiszter is utasítást adhatott. Emlékeztetett: Korodi Attila jelenlegi környezetvédelmi miniszter az RMDSZ megbízásából van jelen abban a kezdeményezőbizottságban, amelynek ügye a luxemburgi bíróságra került. Kelemen szerint a kezdeményezők semmi olyat nem kértek, ami nem lenne normális, ésszerű, európai szellemű. Hozzátette: maga is kidolgozója egy másik, Minority SafePack elnevezésű polgári kezdeményezésnek, amelynek bejegyzését szintén elutasította az EB. Ezt az elutasító határozatot is megtámadták a kezdeményezők az EU luxemburgi bíróságán.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sikeres év, új mesterképzők a Sapientián
Két új mesterképzőt indít ősztől a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara. A véglegesen akkreditált diplomácia és interkulturális tanulmányok mesterképzőre már a nyári beiratkozási idényben jelentkezhetnek a diákok, míg a végső jóváhagyás előtt álló filmtudomány mesterképzőre várhatóan a szeptemberi pótfelvételin iratkozhatnak be az alapképzést befejező egyetemisták – jelentették be hétvégi sajtótájékoztatójukon a kolozsvári kar vezetői.
Mint részletezték, mindkét mesterképzőn 6 ingyenes és 9 költségtérítéses helyet hirdetnek meg. Murádin János kari kancellár elmondta, a diplomácia mesterképzőt illetően megegyeztek az Magyar Protokollosok Országos Egyesületével, amelynek képviselői majd gyakorlati képzéseket tartanak a hallgatóknak, ugyanakkor a magyar belügyminisztérium protokollfőnöke, illetve a külügyminisztérium osztályvezetői is vállaltak előadásokat.
Szenkovics Dezső, a kar főtitkára elmondta, a képzés tulajdonképpen a Budapesti Gazdasági Főiskolával közösen indított mesterképzőnek a folytatása, a különbség csupán abban áll, hogy a diplomát ezentúl a Sapientia EMTE adhatja ki a diákoknak.
Murádin János továbbá bejelentette: október 16–19. között a Sapientia EMTE kolozsvári főépületében szervezik meg a gulágkutatók nemzetközi emlékkonferenciáját, amelyre az egykori szovjet munkatáborok néhány túlélőjét is meghívták.
Tonk Márton, a kolozsvári kar dékánja arról számolt be, hogy a kincses városban négy szakon hirdetnek felvételit alapképzésen. A beiratkozás július 14–24. között zajlik, a jog, illetve a filmművészet, fotóművészet, média szakon felvételi vizsgát is tartanak. Utóbbi szakokon a beiratkozási határidő július 21. A dékán hangsúlyozta, a tandíjak a jövő tanévben is változatlanok maradnak, a film, fotó, média szakon évi 350 euró, a jogi szakon 450 euró, míg az európai tanulmányok szakon évi 250 euró a tandíj-hozzájárulás.
A dékán úgy értékelte, sikeres évet zárt az egyetem, az új, Tordai úti épület beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a diáklétszám stabil maradt, sőt némileg nőt is annak köszönhetően, hogy a néhány éve indult szakok új évfolyamokkal bővültek. Hozzáfűzte, a szeptember 16-án induló új mesterképzőknek köszönhetően tovább gyarapodik a diáklétszám.
Tonk Márton a Happy Sapientia kisvideóra is büszke, a Pharrell Williams Happy című népszerű videoklipje alapján készült kisfilm ugyanis túllépte a százezres nézettséget. Kifejtette, a felsőoktatási intézményben uralkodó közvetlen, családias hangulat elsősorban annak köszönhető, hogy a Sapientián az átlagosnál több az egy főre eső oktatók száma.
Hozzáfűzte, az egyetem továbbra is tartani kívánja azt a gyakorlatot, hogy kis csoportokban minél hatékonyabb munkát végezzenek. A dékán a diákok teljesítményéről is elégedetten nyilatkozott. Mint részletezte, az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK) 16 diákjuk nyert díjat, több első helyet és dobogós helyezést értek el.
Kiss Előd-Gergely, Székelyhon.ro

Tulipánok harca
Szomorú a kép: a hadvezér hátraarcot vezényelt, a sereg azonban önhatalmúan menetel tovább. Miután a múlt heti Kelemen–Ponta tárgyalások a papírformának megfelelően sehová sem vezettek, az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsának tagjai elvileg gyors döntést hozhattak volna. A kormányzásból való kilépésről, természetesen, mondatja velünk a sokszoros kisebbségbe szorított erkölcsös énünk. Ehhez képest maratoni tárgyalás végén a szövetség marad, csak Kelemen Hunor csukja be maga után a kormányiroda ajtaját.
Olcsó és hatásvadász módszer lenne most sajtószemlét tartani, bár Ion Cristoiu publicista megállapítását azért hadd ne spóroljuk meg: az RMDSZ már nem irredenta, hanem egyszerűen szánalmas. Valami hasonlót érezhettek a brazil szurkolók is a németek elleni 1-7után: már beszélni sem érdemes róla. Mivel azonban a nap holnap reggel is rendíthetetlenül felkel, nem tehetjük meg, hogy ad acta tesszük az egészet. Két okból sem: egyrészt a bőrünkről van szó, másrészt az RMDSZ jövőjéről. Azaz a bőrünkről.
Ahogy közeledtünk az igazság órájához, úgy dugta ki a végecskéjét a sebből egyre több cérna. Az borítékolható volt, hogy a „régi sólymok” további kompromisszumok irányába szorítják a döntéshozó tagságot. Hiába, ők már csak ilyenek: semmit sem tanulnak, semmit sem felejtenek. Ezúttal azonban az eddig legfeljebb sejtett belső ellenzék bekeményítésével is szembesülnie kellett Kelemen Hunornak: a polgármesterek derékhadával, illetve a tőlük nagy mértékben függő képviselőkkel és szenátorokkal, akiknek lúdtöbbsége gond nélkül leszavazhatta volna a távozáspártiakat. Éle azonban csak a viták egy részének volt, a döntéshozatalra már közeledtek a konszenzushoz az álláspontok. Elsősorban annak eredményeként, hogy a székelyföldiek elfogadták az érvelést: az RMDSZ kormányrészvétele egyszerűen egzisztenciális kérdés a szórványmagyarság számára. A román többséggel való mindennapos harcok természetesen cseppet sem irigylendők, a baj csak az, hogy a holnap reggelre való utalások mindenek felettisége egyre beljebb sodorja a magyarságot a rossz kompromisszumok spiráljába.
A tekintélyes mértékben becsületbeli döntést hozó Kelemen Hunor lába alatt azonban igencsak peregni kezdett a homok. A marosvásárhelyi „kemény maggal” vívott harcban amúgy is csak részeredményeket elérő elnök ezúttal egyértelmű vereséget szenvedett. Elsősorban azáltal, hogy nem tudta érvényesíteni álláspontját az általa vezetett pártban. Azzal viszont, hogy felmondta kormányzati szerepeit, gyengíti az RMDSZ olyannyira nélkülözhetetlennek tartott, s ezért tűzön-vízen át őrzött alkupozícióit.
Tulipános tisztújítás közeleg.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)