Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról: Szekeresi Nagy József
Az emlékezés és főhajtás akkor kap – úgymond – történelmi és egyetemes „hátszelet”, ha mindannyiunkban tudatosítjuk: az 1955. évi genfi konferencia, különösen pedig az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc (az utóbbi minősítés a Romániában hat év börtönbüntetésre ítélt és azt – néhány napot leszámítva – teljes egészében letöltő Kossuth-díjas írótól, Páskándi Gézától származik) hatására az oly sok véráldozatot követelő erdélyi kérdés megoldására négy, papírra rögzített, legépelt terv született.
Szoboszlai Aladár római katolikus plébános kidolgozta a román–magyar konföderáción alapuló (ehhez csatlakozna később Ausztria) tervét. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész a kantonális megoldást tartotta célravezetőnek. A romániai magyar kantonhoz tartoznának az ókirályságbeli magyarok is, a szórvány fogalmát pedig kerülni kell, mert az dehonesztáló és elbizonytalanító az ott élők számára. Hasonlóan képzelte el az erdélyi szászok, partiumi svábok kantonját is, vagyis Svájctól eltérően a kantonok határai nem esnének egybe a nyelvi határokkal.
Dr. Dobai István az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandumában” báró Wesselényi Miklósnak az 1848. június 18-án Klauzál Gábor akkori földművelési, ipari és kereskedelmi miniszterhez írott levele alapján azt javasolta: az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt Erdélyt Románia és Magyarország között osszák két részre, majd hajtsák végre a kölcsönös lakosságcserét. Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnök Dobai Istvántól teljesen függetlenül – ugyancsak az 1956-os magyar forradalom hatására – kidolgozta Erdély két egyenlő részre osztásának tervét. Az ő változatában nem vízszintesen, hanem vertikálisan, északról, a történelmi Máramarostól dél felé haladva osztották volna fel Erdélyt Magyarország és Románia között, majd az ENSZ égisze alatt végrehajtják a román–magyar lakosságcserét. Mérnöki alapossággal azt is kiszámolta, hogy vasúti szerelvények igénybevételével is nyolc évre lenne szükség a lakosságcsere lebonyolításához. A négy szerző teljes mértékben tudatában volt annak, hogy az életükkel játszanak, ennek ellenére vállalták a legdrágább érték, az emberi élet feláldozását is. A négy perben összesen 102 személyt ítéltek el, közülük tizenkettőt bírósági ítélet alapján 1958. szeptember 1-jén, illetve 1958. december 2-án kivégeztek.
Összehasonlításképpen meg kell említenünk: ma, amikor az autonómiatervek kidolgozóit sem súlyos börtönbüntetés, sem kivégzés, sem egész életre szóló ellehetetlenítés nem fenyegeti, az erdélyi kérdés egyfajta megoldására a romániai magyar politikai és szellemi elit összesen két használható autonómiatervet tett le az asztalra!
A méreteiben is példátlan retorzió – a magyar vonatkozású perek az 1950-es évek második felének legnagyobb romániai koncepciós jogi eljárásai! – akkor válik igazán döbbenetessé, ha azzal az információval is kiegészítjük: a Szoboszlai-per elítéltjei közül négyen, a Dobai-perben pedig ketten a börtönben elszenvedett kínzások, brutalitások nyomán hunytak el. Közéjük tartozik Kertész Gábor ügyvédjelölt, a per negyedrendű vádlottja s megemlékezésünk mártír hőse, Szekeresi Nagy József. Mindketten olyan borzalmas körülmények között, testi, lelki erejüket felőrlő körülmények között távoztak az élők sorából, hogy az egyik rabtársuk, a bukaresti román Spiru Genat – aki együtt ült Szekeresi Nagy Józseffel a haldoklók számára kijelölt cellában – kijelentette: ha kiszabadul, amikor az emberiség ellen súlyos és elévülhetetlen bűnöket elkövetőket felelősségre vonják, kész tanúskodni, hogy Nagy Józsefet tervszerűen meggyilkolták, idegméreggel siettették a halálát. Becsületes román emberként – mondotta rabtársainak Spiru Genat – egy politikai fogoly meggyilkolása miatt nemzete hírnevét nem hagyhatja bemocskolni, éppen ezért név szerint felsorolja azokat a smasszereket, akik szadista módon a halálba juttatták az ákosi magyart. A magyar–román kapcsolattörténet keserű fintora: sem a magyar, sem a román kollektív emlékezet semmit nem tud arról – a történetírás is adós mindezzel –, hogy az 1941., 1942., 1943. évi román lakosságcseretervek szerzőinek – Sabin Manuilănak, a román Központi Statisztikai Hivatal vezetőjének, Vasile Stoica külügyminiszter-helyettesnek, illetve az 1943. évi román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervezet kidolgozóinak – a hajuk szála sem görbült, pedig a homogén román nemzeti állam megteremtése bűvkörében és lázában minden kisebbséget, elsősorban a magyarokat – Sabin Manuilă 3,8 milliót, Vasile Stoica 5 milliót – kitelepítettek volna az országból úgy, hogy Románia lehetőleg ne veszítsen területeket.
Szekeresi Nagy József 27 évesen, a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a magyar honvédek 1940. szeptember eleji bevonulása után a Szatmár megyei Ákos község bírója, első embere lett, négy éven át nemcsak meghatározta, hanem alakította is a település életét, mindennapjait. Mártíromságát immár nemcsak a szülőföld, a Szilágyság, a Partium, hanem a magyarság kollektív emlékezete is számon tartja, megőrzi.
E sorok írója éveken át tanulmányozta, román nyelvről magyar nyelvre fordította a bükkfanyelvezetű perirat minden sorát.
Az ítélet szövege szerint 1957. március 31-én tartóztatták le. Valójában 1957. március 30-án, ezt bizonyítja a 14 óra 10 perctől 15 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyve. Nagy József beismerte, hogy 1956 novemberében Szamosújvárra jött a sógornője, dr. Dobai István felesége, aki elolvasásra átadott három forradalmi verset, illetve prózai szöveget: Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, illetve Örkény István Fohász Budapestért című újságcikkét. 1957 januárjában Dobai István – Nagy József sógora – beszélt Ravasz László püspök körleveléről, majd 1957 márciusában Dobaiék kolozsvári lakásán elolvasta az „ENSZ-memorandum”-ot. Az „ENSZ-memorandum”-mal kapcsolatosan az 1957. április 9-i kihallgatáson a következőket vallotta: „Miután elolvastam a revizionista kiáltványt (ezt a vallató tiszt, Ioan Oprea főhadnagy fogalmazta meg – T. Z.), társadalmi származásomnál és helyzetemnél, valamint a rám jellemző politikai érzelmeknél fogva egyetértettem ezzel az akcióval és a revizionista kiáltvány tartalmával.” A vallatás során az is kiderült, hogy testvére, Nagy Ferenc katonatiszt volt Horthy Miklós kormányzó hadseregében: „A mi családunknak 152 (százötvenkét) hold földterülete volt Ákos községben. Ebből a földterületből 21 hold a testvéremé, Nagy Ferencé volt, aki tiszt volt a horthysta hadseregben. 1944 után Magyarországra menekült, 1947-ben letartóztatták, 82 hold a nagybátyámé, Nagy István gyógyszerészé volt, aki elhunyt, 16 hold pedig a feleségemé, Nagy Kataliné. (…) A testvérem, mivel 1944 után elmenekült Magyarországra, az ő vagyonrészét az állam javára elkobozták. A vagyon többi részét 1949-ig én igazgattam, én műveltem meg, akkor kisajátították, és számomra kényszerlakhelyként Szamosújvárt jelölték ki” – olvasható az 1957. április 27-i, 18 órától 21 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyvében.
A vallatások, kínzások során többször is visszatértek az 1940 és az 1944. március 31. közötti történésekre. A smasszer kezében ott volt a zilahi bíróság 1946-os, egyértelműen a kommunista párt nyomására született elmarasztaló ítélete, amely szerint megvert egy román fiatalt, így a románellenesség vádját is megfogalmazták, sőt, Nagy Józsefet kényszerítették, hogy ezt bevallja: „Gyilkosságot vagy más súlyos tettet nem követtem el azon kívül, hogy 1941-ben megvertem egy román fiatalt, Nistor Vasilét a községből azzal az ürüggyel, hogy káromolta a magyarokat. 1946-ban, Erdély felszabadulása után Nistor Vasile elégtételt követelt, a zilahi törvényszék arra ítélt, hogy kártérítésként bizonyos összeget fizessek neki. Nem emlékszem, hogy mekkora összeg fizetésére ítéltek.”
Szekeresi Nagy József 1957-es perének legsúlyosabb vádpontja a hazaárulás volt. A vádiratot a mindössze másfél oldalas, 1950/199. számú törvényrendelet alapján fogalmazták meg, amely szerint a gondolatban elkövetett „bűntényt” éppen olyan súlyosan büntetik, mint a ténylegesen elkövetett bűncselekményt. A hírhedt Visinszkij-módszer értelmében, ha a vádlottból veréssel, kínzással, bármi áron beismerő vallomást sikerült kicsikarni, az a vádpontok beismerését jelentette, és halállal is büntethető.
Szekeresi Nagy József a törvényszéki kihallgatáson a vádlottak közül egyedül fogalmazta meg az éppen regnáló román szocialista rendszer kisebbségellenes politikájának lényegét: amit nem töröltek el a gárdisták, azaz a legionáriusok, azokat a kisebbségi jogokat megszüntették a kommunisták! Börtönbeli szenvedéseiről csak közvetett információink vannak. Dobai István visszaemlékezései szerint minősíthetetlen és aljas szekustrükk áldozata lett: a letartóztatásakor azzal hitegették, ha mindent elmond, azonnal szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra, ahol hatalmas tekintélyével, mezőgazdasági ismereteivel kiránthatja a kátyúból a szocialista mezőgazdaság szekerét. Szekeresi Nagy József – aki 1949. március 2-ától valójában páriaként, számkivetettként élt Szamosújváron – hitt a szirénhangoknak, és amikor szembesült vallomása következményeivel, rabtársai egy része kiröhögte, ő pedig összeomlott. Az élete olyan, mint a görög sorstragédiák hőseié. Semmit nem tudott arról, hogy az ákosiak a magyar forradalom napjaiban valóban haza akarták őt hívni, hogy újra vezetőjük legyen, de arról sem, hogy a helyi pártalapszervezet a hír hallatán tudatosan készítette elő a fizikai megsemmisítését. Az ő, a Dobai István és Kertész Gábor dossziéjára a halál keresztjét írták, vagyis „borítékban fognak szabadulni”, azaz a hozzátartozókat majd levélben értesítik az elítélt haláláról. Sajnos, szó szerint beteljesült a smasszerek fenyegetése: Szekeresi Nagy József, Kertész Gábor és sok száz rabtársuk „borítékban” szabadult a börtönből. A 48 évre szabott rövid életút mélységeinek és magasságainak igazolására állítottam össze Szekeresi Nagy József curriculum vitae-jét.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról (2.)
Szekeresi Nagy József
Szekeresi Nagy József (Ákos, 1913. március 8.–1961. augusztus 6., dési börtön), földbirtokos, a Dobay-per hetedrendű vádlottja. A Szekeresi eredetileg nem nemesi előnév, hanem öt ákosi Nagy családtól való megkülönböztetésre szolgált, a család a szatmári Nagyszekeresből származott.
Az 1913-ban született Nagy István nevelte, ő íratta be a vidék híres iskolájába, a zilahi Református Wesselényi Kollégiumba. Ezt a 200 holdas birtokot örökölte Nagy József a Zilahon és Szatmáron pallérozódott fiú apja 1937-ben bekövetkezett halála után. Az atlétatermetű és -erejű fiatalembert az ákosiak azonnal vezérüknek fogadták. A második bécsi döntés és a magyar honvédek bevonulása után a 27 éves Nagy Józsefet a község bírójának választották, és 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig a falu vezetője maradt. Visszaemlékezések szerint kiválóan végezte bírói munkáját. Feleségül vette a környék legtekintélyesebb birtokosának, Dobai Bálintnak, azaz az elsőrendű vádlott Dobai István édesapjának Katica nevű lányát. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. A régi kommunisták, majd a deportálásból hazakerült zsidók keresték fel. A falu kollektív emlékezete szerint Nagy Józsefnek köszönhető, hogy sem a Maniu-gárdisták és „voluntárok”, sem a bevonuló szovjet hadsereg egységei nem garázdálkodtak Ákoson. Senkit nem hurcoltak el sem a földvári megsemmisítő munkatáborba, sem a Szovjetunióba „malenkij robot”-ra. Akkora tekintélye volt, hogy a berendezkedő kommunista hatalomnak is előbb kényszerlakhelyre kellett hurcolnia Nagy Józsefet, hogy később a kollektív gazdaság megszervezését elindíthassák a faluban. Már korábban, az 1945. évi földreformmal elvették a család 50 hektáron felüli birtokát. 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka Szamosújvárra kényszerlakhelyre hurcolták. Az Ákosról deportált öt család birtokán hamarosan létrehozták az első kollektív gazdaságot. Nagy József Szamosújváron napszámos munkára járt a helyi állami gazdaságba és az útépítéshez. Ezt azonban nem tudta elviselni, ezért kézifűrészbakot szerzett, s azzal járta a várost, és felkérésre fát vágott. A deportáltak az „amerikai felszabadítók”-at várták, azok pedig nem jöttek. 1956 elején megszületett egyetlen lányuk, Zsófia. Akkor már fedél volt a fejük felett, mert az egyik cigány család átengedte cigánysori kunyhóját. Ezért volt a lakcíme a Muzsikusok utcájában. A Lengyelországban zajló munkássztrájkok újból reménységgel töltötték el a szamosújvári kényszerlakhelyeseket. Nagy József gyakran megszökött a kényszerlakhelyről, és Kolozsváron felkereste sógorát, a nemzetközi jogász Dobai Istvánt, akit már régóta az erdélyi kérdés méltányos megoldása foglalkoztatott. 1956 októberében – olvasható az első, 1957. március 30-i kihallgatása jegyzőkönyvében – meglátogatta Dobai István felesége, Varga Piroska, aki elolvasásra átadott neki három, Magyarországon megjelent forradalmi verset. Valószínű, a látogatásra 1956. november közepén kerülhetett sor, hiszen Varga László református lelkész, a per másodrendű vádlottja november 4-én hajnalban csempészte át a magyar–román határon azokat a forradalom idején megjelent verseket, amelyeket később a családban, ismerősök körében terjesztettek. 1957. március elején Dobai István egyik kolozsvári látogatása során elolvasásra átadta neki az „ENSZ-memorandum” egyik példányát, amelyet elolvasott és ott is hagyott a sógoránál, egyetértett annak tartalmával, célkitűzéseivel.
1957. március 30-án letartóztatták, és azonnal ki is hallgatták.
A bírósági tárgyalás során Nagy József tagadta az ellene felhozott vádakat, csak a versek átvételét, őrzését ismerte be. Mivel a vallatások során a kihallgató tisztnek beismerő vallomást sikerült kicsikarnia tőle, az ítélet meghozatalánál ezt vették figyelembe. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1957. november 5-én az 1957/1795. számú ítéletében a 1950/199. számú törvényerejű rendelet 6. szakaszának 3. bekezdése, az 1. szakasz „a” és „c” betűjének előírásai alapján – enyhítő körülmények figyelembevételével – öt év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Dobai István visszaemlékezése szerint Nagy Józsefet a letartóztatásakor azzal hitegették, hogy csak formaságból hozták be, amint megadja a szükséges felvilágosításokat, szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra. Dobai István visszaemlékezése szerint Nagy József elhitte a trükköt, és vallatójának, Ioan Oprea főhadnagynak mindent elmondott nemcsak az erdélyi kérdés méltányos megoldására irányuló mozgalomról és résztvevőinek társadalmi kapcsolatairól, hanem részletesen mindent a Dobai családról, többek között, hogy Dobai Bálintot 1949-ben a Securitate emberei verték agyon, és Dobai István „fanatizmusában a román nemzet ellen a legszörnyűbb rémtettek végrehajtására is feljogosítva érzi magát”. Emiatt Dobai Istvánt különrepülőgéppel Bukarestbe szállították, ahol a magyar kérdések „szakértője”, Iosif Moldovan vallatta. (Lásd: Dobai István: Múlandó Szilágyság. 168–169. o.) Nagy József semmit sem tudott vallomásai következményeiről. Francisc Uţiu vallatótiszt fedte fel előtte a trükköt. Nagy József rettenetesen elszégyellte magát, és kétségbe esett. Heteken át emésztette magát, cellatársai kiröhögték, hogy legféltettebb titkairól is mindent kifecsegett.
Nagy József 1957 szeptemberében a szamosújvári gyűjtőfegyházba került, innen vitték a tárgyalásra, itt közölték vele az ítéletet. Szamosújvárról a jilavai földalatti kazamatákba, majd a piteşti-i fegyházba került. 1960 júniusában átszállították a dési börtönbe, itt halt meg 1961. augusztus 6-án.
Amikor felidézzük az ákosi Szekeresi Nagy József alakját, emberi nagyságát, a községét, szülőfaluját szolgáló tetteit, valójában Szekeresi Nagy Józsefet a jellel jelöltek közé emeljük! Hiszem, hogy a 2011. szeptember 4-én leleplezett, „birtokba vett”, Szekeresi Nagy Józsefet ábrázoló dombormű és emléktábla a világ minden részére szétszóródott ákosiak és környékbeliek igazi zarándokhelye lesz.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),