Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Onan, dr. /miniszteri tanácsos/
1 tétel
2015. február 28.
Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)