Dr. Péter Miklós, a Partiumi Keresztény Egyetem tanszékvezető tanára a vele készült beszélgetésben börtönéveire emlékezett. Harmadéves teológus volt 1956 őszén. A rádióból tudták meg, hogy a budapesti utcai harcokban ottani református teológusok is elestek. A hír hallatán elhatározták, hogy meggyászolják őket. Péter Miklós vette meg a fekete szalagot, melyet két hétig minden teológus hordott. A következő időben mindenütt gyűléseket tartottak és ott el kellett ítélni a magyarországi forradalmat. Péter Miklós több társával nem ment el erre a gyűlésre. Vásárhelyi János püspök mentegette őket, a szekusok kérdésére azt válaszolta, hogy tanulnak szegények, azért nem tudtak eljönni. Vártak 1959 márciusáig, amikor elhatározták a Teológiai Intézet átszervezését, hogy a református, evangélikus, német evangélikus és unitárius kar helyett egységes irányítás alá vonják, egyetlenegy, könnyebben ellenőrizhető rektornak az irányítása alá. Ekkor tartóztattak le több hallgatót. Ürügyül egy középiskolás kislány verseit hozták fel, melyek közkézen forogtak. Jellemző módon vele együtt a tanárnőjét, Imre Magdát is elítélték, amiért nem állította le a lány tevékenységét. 1959. március 15-re időzítették a teológia átkutatását, körülbelül 200 szekus végezte. Egy héttel később tartóztatták le Péter Miklóst. Előzőleg kinevezték helyettes lelkésznek egy Bihar megyei faluba, Biharvajdára. Az ottani lelkészt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, kinevezett utódját behívták munkaszolgálatra, akkor kapta meg a kinevezést, hogy virágvasárnap kezdje el a szolgálatot. Ott tartóztatták le Péter Miklóst, hogy a gyülekezet tanúja legyen, hogy őket is megfélemlítsék. Két hónappal a letartóztatása után volt a tárgyalás. Egyik kihallgatója, Ioan Onac mostanában a teológiára is ellátogat gyógyszert koldulni, a külföldi segélyszállítmányokból. A vád a gyászszalag megvásárlása és elosztása volt. Ezért ítélték 14 év kényszermunkára. Öt és fél évet töltött a szamosújvári börtönben. Az ügyvédet egyszer látta a tárgyalás során, akkor sem beszélhetett vele. Az akkori perrendtartás nem engedte meg, hogy az ügyvéd védencével szóba álljon. A börtönben volt olyan idő, amikor egy 25 ágyas cellában 160-an voltak. Később jobb körülmények közé kerültek. Az első évben a vízzel volt gondjuk, vízvezeték nem volt a cellákban, hordták a vizet, be kellett osztani, egy csupornyi víz jutott az embernek egész napra, inni és tisztálkodni is. Később civilizáltabbak lettek a körülmények. A hasmenés állandó volt és szinte gyógyíthatatlan, ő a hidegtől szenvedett a legtöbbet. 1964-ben amnesztiával szabadult. /Vincze Judit: Erdélyi ötvenhatosok. Virágvasárnapi út a börtönbe. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 29., folyt.: szept. 5./

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (4.) (Ötvenhat Erdélyben Bibó László golgotajárása)
Bibó László Apácán született 1939. február 26-án. Vesszőfutása azt bizonyítja: már elsőéves teológusként a Securitate célkeresztjébe került.
Mindössze tizenhét éves volt (1956-ban a X. gimnáziumi osztály elvégzése után érettségizhettek – T. Z.), amikor a Securitate kifogta a Kolozsvárról 1956. november 13-án a „Sztálin tartományban élő Bibó Mátyásnak, Apáca község, Nagy utca 319. szám alá” küldött levelét.
„Magyarországon folytatódnak a harcok. Közel 100 ezer halottról van eddig tudomásunk. Nálunk még nem történik semmi. Az itteni román lakosság minduntalan ellentmond a magyaroknak. A Victor Babeş Egyetem fölfegyverkezett, de ez még egyelőre nem jelent semmit.” – áll a levélben.
Bibó László ellen azonnal megfigyelési dossziét nyitottak. A teológusok követésére „szakosodott” Ioan Onac hadnagy intézkedési tervet dolgozott ki: „Azonnal ellenőrizni a fegyverekkel kapcsolatos állításokat! Az ügynököt oda kell irányítani, hogy tisztázza: honnan tudja az illető (Bibó László – T. Z.), hogy a Victor Babeş Egyetemen fegyverkeznek?”
Bibó László és Veress Károly evangélikus teológusok elleni nyomozásról a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatóságának egyik, 1958. február 18-án keltezett dokumentuma tájékoztat: „A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik: fent nevezettek aktív szerepet vállaltak az 1956 novemberében Mózes Árpád által kezdeményezett ellenséges tevékenységben, amit a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói folytattak. Ugyanakkor az adatokból az is kitűnik: fent nevezetteknek tudomásuk volt egy Sztálin tartományi ellenforradalmi szervezetről, amelynek szálai a feltételezések szerint Kolozsváron is megtalálhatóak, és amelynek ők is tagjai.” A követési dosszié az időközben már felgöngyölített, Brassó központú Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete – EMISZ – és a kolozsvári evangélikus teológusok kapcsolatát, illetve tagságát igyekezett kideríteni: „Kik a tagjai ennek a szervezetnek, a megnevezettek milyen szerepet játszottak és milyen tevékenységet fejtettek ki ebben a szervezetben? Létezik-e ehhez hasonló szervezet Kolozs tartományban, ha igen, kik rakták le az alapjait, és kik a tagjai?”
Végül Bibó Lászlót és Veress Károlyt valójában nem a brassói EMISZ tagjaként, hanem evangélikus hallgatóként ítélték el. Az „összekeverés” hátterében egy 1958. március 10-ei, „Pavel ügynöktől” származó, a brassói állami magyar gimnázium sorsát megpecsételő jelentés állt: „1955 és 1956 között a sztálinvárosi (brassói) 4. számú középiskola tanulóit néhány tanár, különösen a nagy népszerűségnek örvendő Szikszai (Szikszay – T. Z.) Jenő magyar szakos tanár, nacionalista, transzilvanista szellemben nevelte. Szikszai (…) nacionalista szellemben mutatta be a Rákóczi által vezetett kurucok függetlenségi harcát. Az 1955–56-os tanévben kihagyta a tananyagból a szovjet és az 1919-es (magyar) proletárdiktatúra emigráns költőit, helyettük olyan dekadens költőkről adott elő, mint Tóth Árpád, Kafka Margit és Illyés Gyula. (…) A Magyar Népköztársaságban 1956 őszén történt események után Szikszai találkozott a forrással, és azt állította, hogy a hajdani „moszkovita” disszidens írók, mint Háy Gyula és Aczél Tamás képviselik az igazságot. Azt állította, hogy a Bolyai Tudományegyetem tanárai közül csak Szabó (T.) Attila képvisel értéket, a többi a nullával egyenlő. Szikszai nacionalista szellemű nevelésének képviselői a következők: Sándor Balázs (unitárius teológusként az EMISZ-perben huszonöt év kényszermunkára ítélték), Gál Tibor (az EMISZ-szel való kapcsolata miatt nyolc év fegyházbüntetés), Fikker Ferenc református teológushallgató (tizenöt év börtönbüntetés), Bibó László teológushallgató.
Visszatérve Bibó Lászlóra, a III. éves evangélikus teológust Kolozsváron 1958. október 29-én tartóztatták le. A korábban tiltott határátlépésért három év és négy hónap börtönbüntetésre ítélt zárkaügynök november 10-én már részletes jelentésben számolt be Bibó László 1956. októberi-novemberi tevékenységéről: „A magyar egyetemi hallgatók nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel követik a magyarországi eseményeket, míg a tanárok egészen más magatartásról tesznek tanúbizonyságot, elfogadják az események »hivatalos« értelmezését”. (…) Azt beszélték a teológusok körében, hogy a Victor Babeş Tudományegyetem hallgatói fölfegyverkeztek, és arra kérték a magyar diákokat: vegyenek részt velük egy közös, a magyarországi egyetemisták harcával rokonszenvező utcai tüntetésen. Ez a felhívás azonban csak provokáció lett volna, ugyanis a valódi terv szerint a magyar hallgatók haladtak volna elöl, és amikor elérkeztek volna a Monostor negyedbe, a helyi (román) lakosok elölről, míg a román diákok hátulról támadtak volna. (…) Bibó néhány általa írt vers, például A magyar jellem című tartalmáról is beszélt. A(z elesett magyar forradalmárokért viselt) „gyászszalaggal kapcsolatosan Bibó azt állítja, hogy a magyarországi események során minden evangélikus teológus viselte, és hogy a református teológusoktól kapták. Azt, hogy ki osztogatta a szalagokat, nem tudja. Ő már szeptembertől kezdve kabátja hajtókáján fekete szalagot viselt, ugyanis meghalt a nagyapja. Ha nem jött volna közbe ez a személyes jellegű gyász, akkor is fekete szalagot viselt volna, ahogy a többiek a magyarországi események iránti együttérzés jeleként.” Mózes Árpád és társai perében Bibó Lászlót annak a beismerésére akarták rávenni: a Protestáns Teológiai Intézet diákjai „Erdély elrablásán, Magyarországhoz való csatolásán” ügyködtek. Az Erdély-diverzió, az Erdély elrablásának veszélyével való riogatás propagandája máig változatlanul hatásos: a magyar kártya kijátszásával akár ötpercenként félre lehet vezetni a románság jelentős részét! Mindmáig nem talált értő közönségre a románok kollektív emlékezetében Grigore Gafencu, Románia 1938 és 1940 közötti külügyminiszterének, Románia 1940 júniusa és 1941. június 21-e közötti moszkvai nagykövetének, a New York-i Szabad Románok Ligája alapító elnökének a magyar forradalom napjaiban megfogalmazott vallomása: „A budapesti fegyveres felkelés sokkal inkább, mint a lengyelországi események, megmutatta azt, hogy lehetetlenség békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. (…) Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé.”
Bibó Lászlót „a fennálló társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával állították hadbíróság elé: kilenc év börtönbüntetésre ítélték. Előbb a Securitate kolozsvári börtönében, majd Szamosújváron raboskodott. 1959. október 1-jén a Brăilai Nagyszigetre vitték, ahol a stoeneşti-i, salciai, grădinai megsemmisítő munkatáborokban dolgozott. Innen szabadult 1963. január 29-én. Gödri-Oláh János mellett ő a másik evangélikus teológushallgató, akinek nem engedték tanulmányai folytatását. Előbb az apácai erdőgazdálkodási hivatalnál, majd a Kovászna Megyei Legelőgazdálkodási Hivatalnál, a bodoki mezőgazdasági gépesítési állomáson dolgozott. A Kovászna Megyei Pénzügyi Igazgatóság tisztviselőjeként vonult nyugdíjba. Sepsiszentgyörgyön élt, néhány évvel ezelőtt itt hunyt el.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)