Okt. 7-én a Heltai Alapítvány pinceklubjában bemutatták Márkus-Barbarossa János /sz. 1955/ Éjfél a repülőtéren című verseskötetét. A másság már a kötet elején is észlelhető: az eddig megszokott oldalszámozást az ábécé betűi helyettesítik. A könyvet Domokos Csaba grafikái díszítik. Márkus-Barbarossa János életének - mint mondta - két alapvető vonása van: a tolerancia és a humor. A sokoldalú művésznek tavaly hangszerkiállítása volt, idén a 25 év terméséből összeválogatott verseit adta ki. Ami pedig a jövőt illeti, talán a készülő szonettkötetével is megismerkedhetünk. /Majláth Orsolya: Éjfél a repülőtéren, avagy egy másfajta könyvbemutató. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./

Színházi vita. A Szabadság című kolozsvári napilap december 18-i számában a kolozsvári magyar értelmiségiek egy csoportja állásfoglalást tett közzé az Állami Magyar Színház ügyében. Az állásfoglalás célja Tompa Gábor igazgató-főrendező igazgatói székből való mielőbbi eltávolítása és átmenetileg egy megbízott vezető kinevezése. A most publikált állásfoglalás elutasította a bírálatot, hozzátéve, hogy a színház műsorpolitikája és szervezése természetesen nem vitathatatlan. Szerintük egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra. Albert Mária, egyetemi tanársegéd; dr. Balassa Péter /Budapest/, esztéta, a kolozsvári BBTE vendégprofesszora; Bálint Emese, PhD hallgató; Bálint Ildikó, dramaturg; Balla Zsófia, költő, író; Barabás Olga, színházrendező; Bartha József, médiaművész; Bányai Péter, politikai elemző; dr. Berszán István, egyetemi adjunktus, az LKKT szerkesztője; dr. Bíró Béla /Brassó/, színházkritikus, egyetemi adjunktus; Bíró József, színész; Bocsárdi László, rendező, a Tamási Áron Színház művészeti vezetője; Bodó A. Ottó, színikritikus, egyetemi tanársegéd; Bogdán László, író, a Háromszék főmunkatársa; Czegő Csongor, dramaturg; Csiszér Balázs, mérnök; Damokos Csaba, díszlettervező, képzőművész; Dánél Mónika, PhD hallgató, az LKKT szerkesztője; Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója; Demény Péter, író, a Krónika főmunkatársa; Dimény Áron, színész, egyetemi tanársegéd; Domokos Géza, író; Eckstein-Kovács Péter, ügyvéd; dr. Egyed Péter, filozófus, író, egyetemi előadótanár; Farkas Árpád, költő, a Háromszék főszerkesztője; Felméri Judit, gyermekorvos; Ferenczes István, író, költő, a Székelyföld és a Moldvai Magyarság főszerkesztője; Gál Andrea, tanár, az LKKT szerkesztője; Gál-Borus László, szociológus, doktorandus; Gergely László, tanár; Horváth Levente, ref. lelkipásztor; Irsai Zsolt, képzőművész; Izsák Ildikó, televíziós szerkesztő; Kelemen Hunor, író; Ketesdy Beáta, újságíró; Király Kinga Júlia, dramaturg, egyetemi tanársegéd; Kiss Jenő, igazgató, Megyei Könyvtár /Sepsiszentgyörgy/; Kovács András Ferenc, költő, a LÁTÓ szerkesztője; Kozma Mária /Csíkszereda/, író; dr. Könczey Csilla, egyetemi adjunktus; dr. Kötő József, színháztörténész; Kövesdy István, színházrendező; Láng Zsolt, író, a LÁTÓ szerkesztője; Lőrincz Lenke Csilla, PhD hallgató; Madaras Péter, állatorvos; dr. Magyari Nándor László, egyetemi előadótanár; dr. Magyari Vincze Enikő, egyetemi előadótanár; Márkus Barbarossa János, író, költő, hangszertörténész és restaurátor; Molnár Gusztáv/Budapest/politológus, a Provincia szerkesztője; Nagy Judit, tanár; Nemes Levente, színész, a Tamási Áron Színház igazgatója; dr. Orbán Gyöngyi, esztéta, egyetemi előadótanár; Orbán János Dénes, író; Pál Péter, képzőművész; Pálffy Tibor, színész; Papp Sándor Zsigmond, író, a Krónika főmunkatársa; Pánczél Réka, művészeti tanácsadó, tanár; Pásztor Gyöngyi, egyetemi hallgató; Saszet Ágnes, műfordító; Sebesi Sándor, filmkészítő; Selyem Zsuzsa, egyetemi tanársegéd, az LKKT szerkesztője; Simon Emese, óvónő; Soós Anna, matematikus, egyetemi adjunktus; Sütő Ferenc, a MŰVELŐDÉS szerkesztője; Szabó Botond, informatikus; Szabó Tibor, színész, a Figura Stúdió Színház igazgatója; Székedi Ferenc /Csíkszereda/, a Kriterion Alapítvány igazgatója, a Csík TV főszerkesztője; Szilágyi Júlia, író, kritikus; Tibori Szabó Zoltán, újságíró; Tordai S. Attila, képzőművész, a BALKON szerkesztője; Tordai Soós Kata, tanár; Tőzsér József /Csíkszereda/, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója; dr. Ungvári Zrínyi Ildikó, színházelméleti kutató, egyetemi adjunktus; dr. Ungvári Zrínyi Imre, filozófiatanár, egyetemi adjunktus; Váta Lóránd, színész; Veres Valér, szociológus, egyetemi tanársegéd; Visky M. Krisztina, kántor; Visky Péter, ref. lelkipásztor; Visky S. Béla, egyetemi adjunktus; Zágoni Balázs, szerkesztő. /Még egy állásfoglalás a kolozsvári Állami Magyar Színház ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./ Az állásfoglalás szerint egy művészeti intézmény működését nem bírálhatja felül a politikai hatalom illetve bármiféle cenzúra – de ezt nem is állította senki. Inkább az aláírók kiálltak Tompa Gábor mellett. Több aláíró azonos A színházért mint művészetért /Szabadság (Kolozsvár), 2001. dec. 4./ című, ugyancsak Tompa Gábor mellett kiálló aláíróval.

Márc. 28-án Kolozsváron, a Korunk Galériában megnyílt Damokos Csaba sepsiszentgyörgyi képzőművész plakátkiállítása. Damokos Csaba a kincses városban végezte a formatervezői szakot. Leginkább a sepsiszentgyörgyi színház előadásainak plakátjai fűződnek nevéhez. Damokos Csaba filmplakátjai a legutóbbi Budapesti Filmszemlén kedvező visszhangot váltottak ki. /Ördög I. Béla: Húsz vendégplakát a Korunknál. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

Tízéves pereskedéssel visszaköveteli csernátoni otthonát valamint birtokát a jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő volt tulajdonos, és ezzel bármely pillanatban kérdésessé válhat a felső-háromszéki falu neves kúriájának termeiben és udvarán a hetvenes évek elején létrejött néprajzi, képzőművészeti, technikatörténeti gyűjtemény és a népfőiskola sorsa. A pereskedő tulajdonos, idősebb Damokos Csaba csakis a visszaszolgáltatás megtörténte után nyilatkozik a birtok területén található kulturális értékekről. „A gyűjteménynek helyben kell maradnia, nem lehet elvinni, mert nem egy szerény kis kollekció, melyet ide-oda lehet tologatni – nyilatkozta ifjabb Haszmann Pál, a csernátoni múzeum igazgatója. A tulajdonos a Haszmann Pál Múzeumot fenntartó Kovászna Megyei Tanácstól követeli vissza birtokát. A csernátoni gyűjtemények alapítója, idősebb Haszmann Pál már a 20-as években megkezdte a felső-háromszéki települések hagyományait, történelmét alátámasztó, szellemi és tárgyi néprajzi anyagok felkutatását, gyűjtését és rendszerezését. A székely közösségek hozzájárulásával egyre változatosabbá vált a gyűjtemény: őskori leletek, bútordarabok, kerámiák, ásványok, kőzetek, könyvek, okmányok, bélyegek, varrottasok, hímzések, kályhacsempék, kopjafák gazdagították. Az 1964-es mezőgépészeti átszervezéskor haszontalanná vált traktorok egy része is szállást kapott itt. A szakszerű közszemlére tétel 1973-ban történt meg, amikor az akkori Kovászna Megyei Múzeum részlegeként felavatták a Damokos Gyula-féle ősi telken és kúriában az állandó kiállítást. Néhány napra rá ugyanott megalakult a Csernátoni Bod Péter Közművelődési Egyesület, valamint a hagyományápolásért, a népi mesterségek elsajátításáért létrejött Csernátoni Népfőiskola. Utóbbi elnevezését kifogásolták a rendszerváltás előtti hatóságok, ezért az intézménybeliek hol nyári alkotótábornak, hol népművészeti iskolai külső részlegnek, hol szövő-fonó kalákának titulálták 1990-ig. /Domokos Péter: Csernátoni végzésvárás. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 13./

Szerencsésen végződött a Damokos család kontra csernátoni néprajzi múzeum közötti pereskedés. Ifjabb Damokos Csaba közölte, hogy három évre szóló bérleti szerződést kötöttek ifjabb Haszman Pállal, a múzeum igazgatójával, s így helyén marad a kulturális létesítmény. Mindezt tízéves pereskedés előzte meg, fennállt a veszélye a múzeum kényszerű elköltözésének. Noha minden alkalommal pozitív ítélet született a tulajdonosok javára, az évek során Kovászna megye vezetése mindig megfellebbezte az igazságszolgáltatás döntéseit. /Domokos Péter: Megmarad a csernátoni múzeum. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 24./

Havad községnek is van lapja, a Kolompszó. Az indítást a Milvus Csoport ajánlotta fel, legyen a lap a kisközség életének a tükre. Az első szám köszöntőjében az egyik szerkesztő, László János tanár, néprajzgyűjtő írt arról, hogy „öregedő falvak veszendőbe hanyatló értékeit szeretnők megtartani legalább az írott szó szintjén”. A háromhavonta megjelenő A4-es alakú, 12 oldalas lapot szerkeszti László János, Balogh Irma és Domokos Csaba. Az első két számban Adorjáni Judith bemutatta a község falvait (Geges, Rigmány, Nyárádszentsimon, Havad, Vadasd), melyekben 1545 személy él. Az első szám 2006 májusában látott napvilágot. /(bölöni): Kolompszó. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./

A negyvennyolcas forradalom 160. évfordulóján 2008-ban avatják fel a Lábasházat Sepsiszentgyörgyön. A belügyi tárca tulajdonából néhány éve a település önkormányzatához került XVIII. századi műemlék épület alagsorában rendezendő multimédiás várostörténeti kiállítás Damokos Csaba látványtervező projektje. Az épületben civil szervezetek, kulturális egyesületek kapnak helyet, valamint egy kávéház is. /Domokos Péter: Testmeleg múlt. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

Damokos Csaba sepsiszentgyörgyi látványtervező kifejtette, amit ő tervez, az konceptuális tervezés. Nem dekorál, hanem funkciókat talál ki. Erdélyben, leginkább Székelyföldön erős a hagyományőrző képesség. Azonban a világ változik, és egyre inkább mutatkozik igény a látványtervezésre. Damokos Csaba (sz. Sepsiszentgyörgy, 1965,) 1994-ben a kolozsvári képzőművészeti egyetem design szakán diplomázott. 1990-95 között társszervezője az ANNart Szent Anna tói performance fesztiváloknak, a sepsiszentgyörgyi Medium2, Medium3 kortárs képzőművészeti fesztiváloknak. 1994-től szabadúszókény színházi és filmes munkákban vesz részt, alkalmazott- és reklámgrafikával foglalkozik. /Domokos Péter: Ki néz ki a könyvborítón? Beszélgetés Damokos Csaba sepsiszentgyörgyi látványtervezővel. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

Gőzerővel folyik a készülődés az augusztus 17-20-a közötti Háromszéki Magyarok Világtalálkozója nagyszabású eseménysorozatra, melynek a maksai Óriáspince-tetőn tartandó központi rendezvényére mintegy százezer főt várnak. A szervezők január 18-án a háromszéki magyar polgármesterekkel találkoztak az árkosi Európai Oktatási Központban, és a helyi önkormányzatok közreműködését kérték a szervezésben-lebonyolításban, illetve a létesítendő emlékhely elkészítésében kalákával. Az ötletgazda Demeter János megyeitanács-elnök elmondta, a rendezvénysorozatnak szellemi üzenete van, újra birtokba kell venni a szülőföldet. Imreh-Marton István, a főszervező Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója kifejtette: a háromnapos esemény célja a háromszéki öntudat erősítése, az elszármazottak és itthon élők közötti kapcsolatok ápolása. Az ismertetett program szerint első nap, augusztus 17-én, pénteken megyeszerte minden egyes település saját rendezvényekkel köszönti hazatérő és otthon élő fiait, lányait, valamint vendégeit. Szombaton a kistérségek ünnepeit tartják a régióközpontokban: Baróton, Kézdivásárhelyen, Kovásznán és Sepsiszentgyörgyön. Vasárnap a megye ünnepe lesz. A központi rendezvény helyszíne a Maksa fölötti Óriáspince-tető, ahonnan Erdővidék és Kommandó kivételével teljes Háromszék belátható. Délután felavatják az alkalomra létesítendő emlékhelyet, kiosztják a Pro Comitatu Covasnae-díjakat, majd reprezentatív kultúrmaraton keretében Háromszék kiemelkedő művészei lépnek fel. Este a Szörényi Levente négy történelmi rockoperájából összeállított Egy a nép, egy a magyar című produkció zárja a programot. Hétfőn, augusztus 20-án, nemzeti ünnepünkön a közönség figyelmébe ajánlják a perkői búcsút, este pedig az egykori lármafákra emlékeztető rendezvénnyel zárják a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját: az összefogás jelképeként minden település magaslatain őrtüzeket gyújtanak. Az Óriáspince-tetőn kialakítandó emlékhely látványtervét Damokos Csaba képzőművész ismertette. A tervet Zakariás Attila építésszel közösen készítették: egyfajta napábrázolás, bronzkori sírhalom körül a napkorongot jelképező tizenkét oszloppal, melyektől kifelé kőösvények rajzolják ki a lángnyelveket (ezek megközelítőleg Háromszék térképét vetítik a terepre), végeiken egy-egy kőoszlop jelképez egy-egy települést. Az oszlopokra a falu vagy város jeles szülötteinek nevét vésik fel. Úgy képzelik, hogy minél több településről származó anyagból állítsák össze: az emlékhelyet. /Szekeres Attila: Kalákával a világtalálkozóért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 19./

Az augusztus 17-20. közötti nagyszabású rendezvény, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója alkalmából felavatandó emlékpark kialakításához szükséges kéthektáros területet birtokba veszi a megyei önkormányzat. A közgyűlés határozatot hozott arról, hogy az építkezés idejére Maksa község magánvagyonából megyei köztulajdonba utalják a legelőrészt. A Damokos Csaba designer és Zakariás Attila építész által tervezett emlékhelyet eredetileg az Óriáspince-tetőn szerették volna berendezni. Az emlékhely lángsugarú, szabálytalan napot ábrázol, melynek végei nagyjából a megye térképét rajzolják ki. A szakemberek közbeléptek, mivel a tetőn bronzkori halomsír található. Ezért más helyszínt jelöltek ki mintegy háromszáz méterrel lejjebb. Még jobb is, mint az eredeti hely – mondotta Demeter János, a megyei tanács elnöke -, hiszen a főútról is jól látható. /Szekeres Attila: Lennebb lesz az emlékhely (Háromszéki magyarok világtalálkozója). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 7./

A megyei tanács elfogadta a Háromszéki Magyarok Emlékparkja megvalósíthatósági tanulmányát és műszaki-gazdasági mutatóit. A helyszín a Maksa fölötti, Eresztevény melletti Óriáspince-tető. Maksa község önkormányzata az építkezés idejére megyei közvagyonba, a megyei tanács kezelésébe utalta a háromhektáros területet. Az emlékműegyüttes Damokos Csaba designer és Zakariás Attila építész tervei alapján készül. Az avató a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján, augusztus 19-én lesz. /Szekeres Attila: Megépül az emlékpark (Háromszéki magyarok világtalálkozója). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 30./

Különös vállalkozásba fogott Sepsiszentgyörgyön tizenegy fotó-, képző- és építőművész: Albert Levente, Bakó Zoltán, Balázs István, Damokos Csaba, Henning János, Kalamár György, Kolumbán Hanna, ifj. Kovács László (fotónk), Petrovits István, Toró Attila és Vargyasi Levente. A folyamat egy éven át tartott, 2002-ben és 2003-ban.,,…célja egy olyan, a művészek által kialakított városkép létrehozása, amely szubjektív módon tükrözi a városnak és lakóinak egy évét”. (A teljes anyag megtekinthető a kiállítás katalógusához csatolt CD-n.) Feltehetőleg éppen a romok miatt a négy-öt éve készült fotográfiák egy része már ma is kordokumentum, hiszen a város épül és változik. /Bogdán László: A város ismeretlen arcai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

Az árkosi Európai Tanulmányok Központjában dr. Demeter János, a Kovászna Megyei Tanács elnöke köszöntötte azokat, akik megtervezték, kivitelezték vagy támogatták a Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának lebonyolítását. A családias összejövetelen megyei tanácsi képviselők, polgármesterek, a rendezvény támogatói, a sajtó képviselői vettek részt. Demeter János a díszoklevelek, emléklapok és a tanácstagok számára átadott millenniumi kiadvány, a Háromszék vármegye reprint kiadású kötetének átadása közben kiemelte Damokos Csaba formatervező és Zakariás Attila műépítész alkotó munkáját, Imreh-Marton Istvánnak, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatójának és csapatának a tevékenységét. A Háromszéki Magyarok Világtalálkozójának mérlege egyértelműen pozitív. A hatalmas érdeklődés, a páratlan mértékű jelenlét, az egész térséget átfogó rendezvényözön olyan lelki, kulturális és történelmi dimenziójúvá bővítette a találkozót, amilyenre összességében 1940 óta aligha volt példa, állapíthatta meg Sylvester Lajos. /Sylvester Lajos: A tűz nem alhat ki (Díszoklevelek átadása Árkoson). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 4./

A sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban megnyílt a Maybe2 című tárlat. A kiállított művek javarészt a verbalitáson alapszanak. „Mára már nincsenek híreink” – hirdeti magát az egyik művész. Az első Maybe kiállításra 2002-ben került sor, akkor 24 fiatal alkotó mutatkozott be. „A Maybe-generáció tulajdonképpen a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban végzett képzőművészekből áll” – magyarázta Szabó Ágnes Evelin, a Maybe egyik szervezője. A kiállított munkák egy része közös alkotás, így a 23 kiállító közül többen is dolgoztak egy-egy munkán. Olyan műveket bocsátottak közszemlére, amelyek még nem voltak kivitelezve, és nem is lesznek, ezért is adták az idei Maybe-nek a Terv-Művek megnevezést. Tanácskoztak a térség kortárs művészetének problematikájáról, Ütő Gusztáv képzőművész, az Etna Alapítvány elnökének moderálásában. Felszólalt többek között Damokos Csaba, akinek nevéhez a Járda fesztivál fűződik. A meghívottak közt jelen volt Kerezsi Nemere, a Köztes Terek Hordozható Múzeumának képviselője, Toró Attila, aki a Képvidék fotóstáborok alapembere, Péter Alpár, az Art Station Megálló rendezvény képviselője, illetve a kézdivásárhelyi Vetró Barnabás, az UdvarTér kortárs művészeti mozgalom felelőse. /Illyés Judit: Szentgyörgyi Terv-Művek. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./

Három napig tartott Sepsiszentgyörgyön az animáció ünnepe, amelynek során a Gyárfás Jenő Képtárban meseillusztrációkat és szoborkiállítást mutattak be helybéli művészek, majd helyi és magyarországi alkotók animációs filmjeit nézhették meg az érdeklődők. Erdélyben a nagyváradi Metrion Alapítvány kezdeményezte, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cabiria Filmklub csatlakozott a rendezvényhez. Éltes Barna szobrászművész kiállításával, illetve animációs filmekkel csalogatták az animáció-rajongókat, majd sepsiszentgyörgyi alkotók – Balázs Zoltán, Damokos Csaba, Boda Szabolcs, Dávid Eszter, Izsák Előd és Hosszú Réka – animációs filmjeit mutatták be. A rendezvénysorozatot az Impro-Víziók 2 című koncert zárta /Kovács Zsolt: A rajzfilm száz évét ünnepelték. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 29./

Dokumentumfilm készült a 20. századi Sepsiszentgyörgyről
Sepsiszentgyörgy öregjei szólalnak meg Az én időmben Szentgyörgy című közel 80 perces dokumentumfilmben, amelyet vasárnap délután a Tamási Áron Színház nagytermében telt ház előtt mutattak be az alkotók. Összesen tízen – köztük tanár, orvos, színművész, labdarúgó, újságíró, mérnök, építész és közgazdász – emlékeznek és vallanak a város múltjáról és személyes élményeikről.
A riportalanyok az 1910 és 1989 közötti időszakról, a rendszerváltás általuk megélt élményeiről, az akkori eseményekről, a város múlt századi életéről mesélnek a filmben. A filmet a Focus Rectus Egyesület készítette az önkormányzat megbízásából, az 550 éve város Sepsiszentgyörgy című rendezvénysorozat részeként. Damokos Csaba képzőművész, a film egyik alkotója a vasárnapi bemutatón elmondta, fontosnak tartották, hogy a hetedik művészeti ág is lerója tiszteletét a város előtt.
Az alkotók több mint ötórányi nyersanyagból dolgoztak, a filmben a városról bemutatott régi fotókat József Álmos nyugalmazott tanár és helytörténész gyűjteményéből az ő segítségével válogatták össze. A filmben felidézik többek között II. Károly román király látogatását, Szőts Dániel nyugalmazott főorvos például elmesélte: diákként azon szórakoztak, hogy a cserkészek egyenruháját utánzó „străjer” rövidnadrágban milyen vörös és szőke szőrös volt a király térde.
A magyar katonák bevonulásáról Sylvester Lajos közíró meséli, hogy amikor édesapja meghallotta a hírt, bevágta a kalapját a veteményeskertbe, és azt mondta: „érdemes gyermeket csinálni”. Sinka Mózes volt labdarúgó arra emlékszik, hogy az akkor 19 ezer lakosú kisvárosban a hétvégi mérkőzésekre 3-4 ezer szurkoló is összegyűlt. Bogdán Rajcs Zsolt nyugalmazott főorvos elmondja, miként bontották le belvárosi családi házukat a katonaság segítségével, hogy megépíthessék a kommunista szállodát.
Török Áron építész pedig éppen arról beszél, hogyan épült a szálló, a kultúrpalota vagy az Olt-híd. László Károly színművész feleleveníti, hogy 1948-ban az ismeretlen kisvárosban műkedvelők és az új rendszerben megbélyegzett, ünnepelt budapesti primadonnák is vállalták a színházalapítás kockázatát. Bordás Attila mérnök arra emlékszik, hogyan rohanta le őket a Szekuritáté, amikor 1956-ban megkoszorúzták az 1848-as emlékművet.
Őt és diáktársait több évre bebörtönözték ekkor. Petke László közgazdász nevetve meséli, hogy a kommunizmusban egyenlők lettek, ám a munkás- és tisztviselőgyerekek „egyenlőbbek” voltak, mint a parasztgyerekek vagy a földbirtokosok csemetéi. A bemutató után többen felszólaltak, és több témát is javasoltak a film folytatására, majd Antal Árpád polgármester emlékérmet nyújtott át a film alkotóinak és szereplőinek.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Kezdeményező testület alakult az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozására
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója egy Erdélyi Múzeum létrehozását kezdeményezte, ahová összegyűjtenék az erdélyi képzőművészeti alkotásokat és hozzáférhetővé tennék a közönség számára. A program segítése érdekében Vargha Mihály egy reprezentatív kezdeményező testületet hozott létre tekintettel a tervezett erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény több művészeti ágat magába foglaló jellegére, valamint összerdélyi gyűjtési területére. A testület első tanácskozását 2012. március 17-én 10 órai kezdettel tartja Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum dísztermében. A kezdeményező testületbe a következő szakembereket hívta meg a múzeum igazgatója: Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Németh Júlia (Kolozsvár) Bartha József, Kusztos Enikő, Szepessi László (Marosvásárhely), Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Újvárossy László (Nagyvárad), Kocsis Rudolf, Szekernyés János (Temesvár), Véső Ágoston (Nagybánya) Orth István (Nagyszeben) Vetró Sebestyén András (Brassó) Mráz Ferenc (Bukarest) Botár László, Gyarmati Zsolt, Márton Árpád (Csíkszereda) Berze Imre, Vécsi Nagy Zoltán (Székelyudvarhely) Csergő Tibor (Gyergyószentmiklós) Siklódi Zsolt (Gyergyószárhegy) Vetró András (Kézdivásárhely) Bocskai Vince (Szováta) Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) (közlemény)
Transindex.ro

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

Szent György-szobrot avatott Sepsiszentgyörgy
Jövök néha, hogy lenne,
ki György vitéz lovának
tenyérből cukrot ad.
Ideje volna végre
már kapni lándzsavégre,
s nemcsak bűvölgetni
ama sárkányokat!
Farkas Árpád: Farkas utca (részlet), 1972
Sokan gyűltek össze május 5-én, szombat este Sepsiszentgyörgy központjában, hogy egy rég várt pillanat tanúi lehessenek: sárkányölő Szent György, a város védőszentje, névadója szobrának avatásának (felvételünkön). Az évszázadok során számos képzőművész dolgozta fel Szent György legendáját, hogy magyar nyelvterületen épp a Kolozsvári testvérek, Márton és György alkotásának másolatai terjedtek el, az nem véletlen: az immár Sepsiszentgyörgy központjában is álló "kicsi gyönyörűség" – miként Vargha Mihály szobrászművész jellemezte – mindent magyaráz.
Régi adósságot törlesztettünk – kezdte ünnepi beszédét Antal Árpád polgármester –, hiszen számos városlakó gondolta úgy, egy modern Szent György-szobor mellett a klasszikusnak is helye lenne a városban. Ha a Jóisten ezt a régiót bízta ránk, köszönjük védőszentünknek, hogy az idők során vigyázott ránk, mert mi, székelyek mindig egyik kezünkkel dolgoztunk, a másikkal harcoltunk, és ez most sincs másként, ma is akadnak, akik el akarják venni szülőföldünket – figyelmeztetett a polgármester. De e szobor is kifejezi ragaszkodásunkat szülőföldünkhöz, akaratunkat, hogy harcolunk érte – zárta rövid beszédét, majd Lestyán Goda János szobrászművésszel leleplezték a szobrot.
A sanyarú sorsra jutott közösség felszabadítását megjelenítő Szent György-legenda számos költőt is megihletett, Juhász Gyula költeményét Nemes Levente, Lucian Blaga versét Camelia Paraschiv tolmácsolta. Damokos Csaba elmondta, a szobrot olyképp helyezték el, hogy figyelembe vették a majdani városrendezési tervet, majd utalva a polgármester korábbi szavaira – hogy a modern Szent György-szobor is megmarad helyén, a klasszikus felállítása után nem távolítják el – saját értelmezését ismertette: miként az ember is más ruhában jár szórakozni, mint templomba, az áruház előtti alkotás legyen a koncertes, bulis jelképe, ez meg a komolyabbik, elgondolkodtatóbb szimbóluma a városnak. Vargha Mihály kiemelte, az 1373-ban készült eredeti szobor (ma a prágai Hradzsinban áll) a világ művészettörténetében mérföldkő, remekmű, melyről másolatot készíteni azzal egyenértékű alkotást eredményez, üzenete pedig változatlan: benne van múltunk, jelenünk, ember és természet egysége.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összerdélyi múzeum: megalakult a kuratórium
Neves erdélyi képzőművészekből és múzeumi szakemberekből alakult szakmai kuratórium, amelynek az a szerepe, hogy megalapozza és fejlessze a Sepsiszentgyörgyre tervezett kortárs képzőművészeti közgyűjteményt.
Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója kifejtette: a testület létrehozása elodázhatatlan lépés volt, hiszen hétről hétre érkeznek felajánlások, adományok bel- és külföldről. Eddig Pallos Schönauer Jutta Stuttgartból, Abodi Nagy Béla, Kántor Lajos, Vetró Mária Kolozsvárról, Véső Ágoston Nagybányáról, Kőnig Frigyes Budapestről adományozott alkotásokat a közgyűjtemény számára. A szakmai kuratórium tagjai: Csíkszeredából Botár László, Kolozsvárról Kántor Lajos, Kolozsi Tibor, Murádin Jenő, Székely István, Nagyváradról Újvárossy László, Jakobovits Miklós, Sepsiszentgyörgyről Damokos Csaba, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály, Vinczeffy László, Székelyudvarhelyről Vécsi Nagy Zoltán.
Elképzelésük szerint a testület negyedévenként tartja üléseit, levelezőlistát működtet és a gyűjtemény fejlesztése, gyarapítása érdekében mozgósítja a honi és külföldi művészvilágot, lobbizik a székház építése ügyében, figyelemfelkeltő akciókat szervez, feltérképezi a mentésre váró életműveket – mondta Vargha Mihály, aki szerint a huszonnegyedik órában szükség van egy intézményre, amely megakadályozhatja az Erdélyben született műalkotások elkallódását. Ennek érdekében létrehozzák az egész Erdélyt kiszolgáló Képzőművészeti Múzeumot, amely gyűjti, feldolgozza, és értékelvűen bemutatja az elmúlt kilenc évtized művészeti termését. Tervek szerint sepsiszentgyörgyi székhelylyel, a Székely Nemzeti Múzeum keretében jönne létre az összerdélyi képzőművészeti közgyűjtemény.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Székely Vágta: ló és mítosza
„Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár” – dúdolták tavaly a tűzoltóautó tetején szolgálatot teljesítők még hosszú percekkel azután is, hogy az Óriáspince-tetőn elcsendesedtek a Honfoglalás című rockopera utolsó akkordjai. A Székely Vágta elmúlt hétvégén rendezett idei rendezvénysorozata tovább erősítette az érzést: napjaink egyik legmeghatározóbb hazai közösségi élménye ez a ló–lovassport–lovasérzés hármas mítosz köré kitalált esemény. Már-már kultikus helyszínné nőtte ki magát a Sepsiszentgyörgy közeli Óriáspince-tető, amely a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója révén került először a köztudatba, az elmúlt két évben pedig a Székely Vágta okán vált zarándokhellyé. A háromszéki önkormányzat korábbi elnöke, Demeter János egy békés téli hegyi autózás alkalmával talált a hihetetlen kilátást kínáló helyre, amelynek mai arculatát Damokos Csabával együtt alakította ki. Amúgy roppant nehéz meghatározni, mi is tulajdonképpen, milyen célt szolgál a szeptemberi budapesti döntőben kicsúcsosodó Nemzeti Vágta egyetlen határon túli előrendezvénye. Az azonosításhoz a 2008-ban útjára indított főrendezvény egyik legszívesebben emlegetett mottója, a Kassai Lajos lovasíjász világbajnoknak, a Nemzeti Vágta Kuratórium elnökének tulajdonított mondat – „Ne őseinket kövessük, hanem azt, amit őseink követtek!” – nyújthat némi kapaszkodót. A rendezők szerint a Nemzeti Vágta a hit, erő, összetartozás hármas értékét testesíti meg, hiszen a ló mitikus tisztelete, szeretete, becsülése és értése a magyar ember génjeiben él. Még akkor is, ha az elmúlt század meglehetős hatékonysággal „járult hozzá” eme örökség csorbításához. Korántsem beszélhetünk azonban „csak” lovasversenyről, hiszen a kísérőrendezvények legalább annyira szolgálják a hagyományőrzést, a történelemidézést, a magyarság önmagába vetett hitének, erejének, összetartozásának, eleven múltjának képviseletét. A magasztos célok mellett a rendezvény hangsúlyos törekvése a hazai lótenyésztés, a székelyföldi lóállomány állapotának bemutatása, a gondolatébresztés minél több emberben, hogy igyekezzenek visszatérni eleink példájához. Úgy tűnik, négyévnyi „tévelygés” után idén találta meg ez a folyam a medrét, hiszen ebben az évben már nem jutnak szerephez a galoppozáshoz kitenyésztett angol telivérek, viszont annál nagyobb teret kapnak a hétköznapok során munkalovakként, hátasként élő háztáji paripák. És ez így van jól, hiszen az eddigi rendezvények során csak azon települések kerülhettek reflektorfénybe, amelyek képesek voltak telivéreket és hivatásos zsokékat bérelni a nagy verseny idejére. A 34 települést, illetve lovast felvonultató Székely Vágtán máris érezhető volt a fejlődés: erősebb, felkészültebb lóállomány, edzettebb, tapasztaltabb versenyzői gárda. Az esetenként egészen színvonalas futamok láttán máris megfogalmazódott a remény, miszerint a székely lovasokat akár a Nemzeti Vágta dobogóján is viszontláthatjuk. A versenyek mellett a látogatók tömege, a kosztümös történelmi filmekbe illő díszletek és környezet, a jó szervezés, a választékos étel-, italkínálat, a mértéktartó ízléssel felvonultatott, túlnyomó részében lóhoz és lovagláshoz kötődő kiállítások és tevékenységek – különböző bemutatók – varázsolták jól azonosíthatóvá az eseményt. A székelyföldi termékmustrán többek között székelyszenterzsébeti szíjgyártó, kőrispataki szalmafonó, nagykárolyi kötélfonó, szovátai ostorkészítő, sepsiszentgyörgyi nyeregkészítő és rézműves is bemutatkozott. Munkájuk legjavát ajánlgatták a kézművesek a vágta egyik legsikeresebb rendezvényén, a népművészeti és lovastermékek vásárán. De sokan voltak kíváncsiak a Székely Vágta kulturális kísérőrendezvényére, a Székely Székek Találkozójára is, a történelmi székek szellemi, tárgyi és gasztronómiai hagyományainak seregszemléjén Sóvidék, Csíkszék, Gyergyó- és Kászonszék, Orbaiszék, Kézdiszék, valamint Erdővidék is bemutatkozott. Ami mindenképpen válaszra váró kérdés: egy- vagy kétnapos ez a rendezvény? A számszerűsíthető érdeklődés arról árulkodott, hogy elsősorban a verseny izgalma, azaz a második nap, illetve az esti kulturális rendezvények vonzották a nagyobb tömegeket. A különböző lovasbemutatók ugyanis rendeltetésüktől fogva kísérőrendezvények, amelyek a tétre menő futamok közötti holtidőt töltik ki. A Székely Vágta első napján önálló súllyal megterhelt lovasbemutatók viszont csak rövid ideig voltak képesek megfogni a közönséget: egy kivételes sorsra érdemes rendezvény gyermekbetegségei. Esélyegyenlőség Az öt évvel ezelőtt indult Nemzeti Vágta stabil rendszerre épülő, önálló rendezvénysorozattá nőtte ki magát, amelynek két fő elve a biztonság és esélyegyenlőség. Idén éppen a tényleges esélyegyenlőség megteremtése érdekében szabályozták, hogy milyen lovak vehetnek részt a szeptemberi viadalon: kizárták az angol telivéreket, amelyek lényegesen gyorsabb tempóban vágtáznak, ennél fogva balesetveszélyesebb is. A Székely Vágta azt is jelezte, hogy a vidéki, illetve a határ menti istállókban nem nagyon van angol telivér. „A Nemzeti Vágta versenyszabályzata kimondja, hogy a versenyben induló lovak esetében az angol telivér vérhányad és az ismeretlen származás együttesen a második ősi sorban nem lehet több 75 százaléknál. Ilyen körülmények között a székely versenyzők a középdöntőbe, de akár a döntőbe is bejuthatnak Budapesten – vélekedett Bendes Csaba, a Nemzeti Vágta verseny igazgatója. – Azt szeretnénk, ha mindenki a saját vagy valamely helyi istálló lovával érkezne a versenyre, így egyre több lovas megszólítható. A Nemzeti Vágtán a kisbéri félvér, a Gidrán és esetleg a Furioso – North Star fajtájú lovaknak lehet a legnagyobb esélyük, de minden bizonnyal ott lesz majd az élmezőnyben az arab telivér és a Shagya-arab is.” A tizenhat elővágtáról a legjobb 45 lovas kerül a döntő hetvenkét versenyzője közé, idén az elővágtát szervező település képviselőjének is garantáltan helye lesz a budapesti versenyen. A szervezők döntése alapján a második Székely Vágta mindhárom döntőse és Sepsiszentgyörgy „csapata” képviseli Székelyföldet a szeptemberi Nemzeti Vágtán: a győztes a Csíkdelnét képviselő Keresztély Beáta Herceg nevű lovával, a második helyezett a Gidófalvát képviselő Fazakas János Alpár Pali nevű hátasával, illetve a harmadik helyen végzett Csernáton színeiben induló Ugron Attila Villám nyergében.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Összművészet a köztereken
Az emberi test és története a világhírű Frenák Pál és társulata produkciójában, Szálinger Balázs-kötetekkel kitámasztott billegő asztal, a tereken váratlanul felbukkanó zenészek koncertvillanása, gyerekek által színesre mázolt Végtelen oszlop, rockzenész és író együtt a színpadon – a vasárnap zárult, négynapos pulzArt kortárs összművészeti fesztivál nemcsak a művelődési tereket, hanem a köztereket is belakta Sepsiszentgyörgyön.
A gazdag programkínálatot felvonultató rendezvénysorozat tárlatokkal, író- olvasó találkozókkal is várta a közönséget. A szervezők célja megvalósult, hiszen a nyakkendős és a teniszcipős közönséget is sikerült megszólítani. Az első alkalommal szervezett pulzArton, amely a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa programsorozat központi eseménye volt, csütörtöktől vasárnapig olyan művészeti produkciók, helyi és meghívott alkotók vettek részt, akik szabadon ötvözik a műfajokat, és inspirálóan hatnak a kultúra iránt érdeklődőkre.
„Azt szeretnénk, ha a fiatalok szívesen jönnének haza Sepsiszentgyörgyre, mert itt jó élni, mert itt sok minden történik" – fogalmazott Sztakics Éva alpolgármester a fesztivál hivatalos megnyitóján. Az indítórendezvényen, a Szöveg a köztéren című csoportos kiállítás megnyitóján 19 helyi író-képzőművész páros kapcsolta össze a képet a szöveggel. A kiállításnak nemcsak az az erőssége, hogy kihozta a művészetet és az irodalmat az utcára, hanem az is, hogy csapatban játszottak az alkotók, hívta fel a figyelmet Damokos Csaba képzőművész, a tárlat egyik ötletgazdája.
A Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben Világkép– Memória – Rekonstrukció címmel nyílt kiállítás Antik Sándor vizuális művész munkáiból – a cím arra utal, hogy a tárlat három szempontot követ: bemutatja az alkotó világképének változásait, olyan műveket sorakoztat fel, melyek ismeretlenek maradtak a közönség számára, majd fényképek, dokumentumok alapján rekonstruálja a performanszokat, installációkat.
Frenák Pál rendező- koreográfus társulatának inTimE című kontaktánc előadásában a test a legfontosabb közvetítő eszközzé vált: a test és a története bontakozott ki a kifinomult technikában, az előadást az embert helyezte középpontba viszonyai hálójában és az egyedüllétben. A Háy come Beck Háy János és Beck Zoltán, a magyarországi író és rockzenész találkozásának ősbemutatója volt, határbontás a szépirodalom és a popkultúra között: az előadásba a közönség is bekapcsolódott, interaktív produkciót hozva létre.
Karafiáth Orsolya magyarországi író, költő és László Noémi költő beszélgetésére Karafiáth legutolsó regénye, a Kicsi Lili főhősének öltözött be. Barabás Zsuzsa sepsiszentgyörgyi születésű fotóművész a nagyenyedi börtönben készült fotóit mutatta be a Lábasházban. Szálinger Balázs költővel, drámaíróval Muszka Sándor beszélgetett – a beszélgetésből az is kiderült, miként lett Szálinger budapesti joghallgatóból erdélyi költő, és hogy a nagy kedvence Petőfi. A rendezvényen koncertezett többek közt Lajkó Félix és zenekara, Alexandru Tomescu hegedűművész, a Magyar Dal Napja tiszteletére István Ildikó és barátai, Tasi Nóra és Gáspár Álmos, Péntek és nemcsak, és az Irie Maffia.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Turulszobrot avattak a sepsiszentgyörgyi „Székely Szabadság Terén”
Turulszobor avatóval ünnepelték ma (hétfőn) Sepsiszentgyörgyön a Székely Szabadság Napját. Mintegy 500 résztvevő töltötte meg a háromszéki megyeszékhely legújabb közösségi terét a Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében létrehozott új parkot, ahol felavatták a néhány éve tervezett turul szobrot. A szervezők székely kokárdákat is osztogattak, majd felkérték a jelenlévőket, hogy üljenek autóbuszra, autóba és utazzanak Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napi megemlékezésre.
A szoboravató ünnepségen Antal Árpád polgármester kifejtette, hogy az elmúlt években felállított köztéri alkotásokat mind szeretni, de az új szoborhoz különösen ragaszkodik, mivel a turul konokul, makacsul kapaszkodik erős karmaival az édes anyaföldbe. Az elöljáró rámutatott: ma, amikor a jólét reményében keletről nyugatra vándorolnak az emberek, nem is lehetne fontosabb üzenet mindannyiunk számára, hogy konokul ragaszkodjunk szülőföldünkhöz, ahol feladatunk van.
Antal Árpád szerint a szoboravató időpontja sem volt véletlen, és reméli, a Sepsiszentgyörgyön ünneplők mind találkoznak Marosvásárhelyen a Postaréti megemlékezésen, és minden évben március 10-én székely kokárdával és egy szál virággal visszatérnek a turul szoborhoz is. „Fontos hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék meg, ez erősít meg abban, hogy itthon vagyunk, ez a mi hazánk, itt kell élni, dolgozni, alkotni, és családot alapítani”, fejtette ki Antal Árpád, aki szerint a turulmadár erőteljes szimbólum, egy mitikus állat, amit egyedül a magyarok ismernek, és azt szimbolizálja, hogy több mint ezer éve megtaláltuk, amit azóta is védünk.
Hozzátette: a halhatatlan turulmadár nekünk is azt jelzi, hogy ki kell tartanunk, meg kell védenünk a cselekvés szabadságát, így küzdenünk kell az önrendelkezésért, a székely zászlóért, és azért is, hogy szülőföldünkön hivatalosan használhassuk a magyar nyelvet, zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere. A turul szobor állításának ötletgazdája Gazda Zoltán, a Sepsi Reform Egyesület elnöke emlékeztetett, hogy öt éve önkormányzati képviselőként kérték fel ismerősei, hogy tegyen meg mindent egy ilyen szobor állításáért. Ebben támogatta őt Antal Árpád polgármester és az önkormányzat. Ezután hosszú ötéves időszak következett, mivel az első szoborterv nem nyerte el tetszésüket, majd felkérték Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművészt a megalkotására.
Az avatóünnepségen köszönetet mondtak még Sánta Csaba szovátai öntőmesternek, Jakab Gyula gyergyószentmiklósi kőfaragónak a szobor talapzatának elkészítéséhez, György Attila írónak, akinek sorai „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet” olvashatóak az talapzaton. Damokos Csabának a háromszéki képzőművészek szövetsége elnökének és Vargha Mihály múzeumigazgatónak, akik szakmai segítséget nyújtottak a kivitelezéshez, Zsigmond Pál térrendezőnek és a városi kertészet munkatársainak, akik olyan új parkot alkottak, ahol „szabad lesz fűre lépni”.
A köszöntő beszédében Gazda Zoltán azt javasolta a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, hogy az új tér neve legyen a „Székely Szabadság Tere”. A szoboravató ünnepségen István Ildikó népdalénekes adott elő egy szabadság témájú éneket, majd a sepsiszentgyörgyi egyesített férfidalárda és a jelenlévők közösen énekelték el a magyar és székely himnuszokat. Az ünnepség végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott áldást és imát.
Az ünnepséget követően a résztvevő mintegy 500 háromszéki többsége autóbuszokkal, autókkal elindult Marosvásárhely fele a Postaréti, Székely Szabadság Napi megemlékezés helyszínére.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Damokos Csaba: SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ. Vitaindító az erdélyi képzőművészet jelenlegi helyzetéről és jövőjéről

Otthonra lelt az Erdélyi Művészeti Központ (Megnyílt Kusztos Endre kiállítása)
Felavatták tegnap az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK) Sepsiszentgyörgyön a városi adóhivatalnak is székhelyet biztosító volt postaépületben. Előzőleg Kusztos Endre makfalvi származású, Szovátán élő képzőművész széngrafikáiból nyílt kiállítás a Lábas Házban. Az eseményeken részt vett Kelemen Hunor művelődési miniszter is.
A Lábas Ház kiállítótermében a házigazda Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészek Szövetsége háromszéki fiókjának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke kifejtette, mit jelentenek a művészek, művészetek Sepsiszentgyörgynek, Háromszéknek. Tamás Sándor kiemelte, a város rászolgál arra, hogy Székelyföld kulturális központjaként tartsák számon. A megye és a város támogatja a művészeket, mert meggyőződésük, hogy Székelyföld jövőjének, autonómiájának alakításához elsősorban a kulturális hátteret kell biztosítani. Azt is elmondta, Romániában a megyék közül Háromszék, a városok közül Sepsiszentgyörgy fordít (nem költ! – hangsúlyozta) legtöbbet a kultúrára. Kelemen Hunor művelődési miniszter, mint fogalmazott, Csíkból jövet nem száll vitába a kulturális fővárosi megállapítással, de tény, hogy Háromszék, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely minőségi kultúrára fordít pénzt, és képzőművészeti szempontból megkerülhetetlenek. Az EMŰK-re utalva mondta, ha képesek vagyunk nagyot álmodni, utána összefogni, megvalósíthatjuk az álmokat. Kusztos Endrét és művészetét Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. Kiemelte az 1972-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítását, ami nagy megbecsülést jelentett. Elmondta, a sors különös fintora, hogy a 89 éves művésznek ez az első tárlata Sepsiszentgyörgyön. Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművész anekdotával szolgált: Miklóssy Gábor tanáruk a kolozsvári képzőművészeti akadémián végig keverte nevüket, őt Kusztándinak, évfolyamtársát Kosztosnak szólítva. Az EMŰK-székházban Vécsi-Nagy Zoltán már házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. Hangoztatta, a kiállított művek mind sajátjaik, képzőművészek ajánlották fel a központnak. Örömét fejezte ki, hogy végre van székház, mert az erdélyi művészek szinte sorba állnak, hogy műveiknek kiállítótere legyen – mondta. Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere közölte, az EMŰK jogilag is létrejött, igaz ugyan, hogy egyelőre nem független, hanem a városháza irodájaként működik, s bejelentette, annak vezetője Vécsi-Nagy Zoltán. Szimbolikus térfoglalásról beszélt, mert azt mondják, az épület legfelső emeletén a volt Securitate lehallgatókészülékeit működtették, ők meg kiállítóteret alakítottak ki ott. Egyelőre ideiglenes a megoldás, az EMŰK néhány év múlva önálló intézmény lesz újonnan építendő székházzal. Hozzátette, Sepsiszentgyörgy tovább folytatja a kulturális építkezést, olyan gyűjtőkönyvtárat hoznak létre, amely Erdély Széchényi-könyvtára lesz. Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke a Székely Nemzeti Múzeum partnerségéről biztosította a művészeti központot. Végül Kusztos Endre felajánlotta öt, kiválasztható művét az EMŰK-nek.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Múltmentés Nagybaconban
Régi korok emlékeinek, tárgyainak, tudásának megörökítésére, továbbadására vállalkozott a nagybaconi Kusztos Vilmos és néhai Benedek József: előbbi egykoron használt tárgyakat, eszközöket gyűjtött össze, hogy a mai gyermekek, fiatalok is megismerjék azokat, utóbbi feljegyzésekben rögzítette a fontosabb eseményeket, történéseket, hogy ne merüljenek feledésbe. Régi szerszámok gyűjteménye
Kusztos Vilmost, a Köpeci Bányavállalat egykori alkalmazottját fiatal korától ismerem. Azóta nyugdíjas, de élénken őrzi minden emlékét, pontosan számon tartja az eseményeket, neveket. Nyugdíjazása után megpróbált visszakapott földjeiből hasznot csikarni, ám teltek az évek, a mezőművelés és a mintaállat tartása is immáron csak emlék számára. Régi, kedvenc foglalkozásával, a díszítő fafaragással, fémtárgyak öntésével, ötvözésével, régiségek gyűjtésével, restaurálásával azonban nem hagyott fel.
– Magángyűjteményem van olyan tárgyakból, amelyekről úgy véltem, hogy hamarosan pusztulni fog még az emlékük is. Arra gondoltam, hogy megmentem a jövő nemzedék számára – mondta. – Azt akarom, hogy a mai gyermekek, fiatalok ismerjék meg a legkülönlegesebb használati eszközöket, szerszámokat, s köztük olyan egyedi darabokat, emléktárgyakat, amelyekből talán éppen egyetlen példány készült, s azt az én gyűjteményem őrzi. Semmi után anyagi javakra nem számítok, hasznos látnivalót szeretnék mutatni erdővidéki, esetleg távolabbról érkező érdeklődőknek. Egyszóval a hagyományőrzés példaadása a célom.
A gyűjteménnyel tele két tágasabb szoba vagy terem, olyanok, hogy azokat bármely pillanatban lakás céljaira is fel lehet használni. Egy harmadik fedett helyiségben a fa- és vastengelyű, kockás-lajtorjás szekereknek, szánoknak, egészvágás ráfos szekereknek, fagerendélyes eketípusoknak, eketaligáknak teremtett helyet a gyűjtő, s a mennyezeti polcokon még ugyanannyi alkatrész vár a majdani esetleges összeszerelésre. Vilmoskának, akit jómagam most úgy szólítok meg, mint fiatal korában, van még egy különleges, szinte hihetetlen tulajdonsága: minden tárgya tiszta és fényes, gondozott, legtöbbje jelenleg is használható állapotban. Hiszi vagy nem hiszi az olvasó, nem engedi meg magának, hogy egy-egy lámpát, hutapoharat, avagy kerámiadarabot belepjen a por! – Jelen pillanatban például van egy működőképes nyomdám – kezdte –, olyan, amit sehol a környéken nem láthat senki, mert vagy már nem használják, vagy pedig ócskavasba került. Itt a nyomda teljes felszerelése, még mutatóban olyan helybeli lapok (Erdővidék, Székely Újság) is, amelyek ezen a gépen készültek. Itt egy 1943-ban gyártott és ma is működő precíz és finom vasesztergapad. Lehetne már teljesen felszerelt vízimalmom is, mert ingyen és bérmentesen felajánlották, de helyszűke miatt le kellett mondanom róla. Hasonlóan jártam egy cséplőgéppel is, mely maholnap valóságos érdekességszámba megy. Itt őrzöm Keresztes Márton bátyám egyik hegedűjét, amit a fia adott nekem megőrzésre. Baconi ezermester volt, kilenc hegedűt készített életében. Jó zenész volt, én még muzsikáltam vele. Még egy lemezlejátszót szeretnék beszerezni, hogy meghallgathassak egy-egy régi számot hanglemezeimről. Most éppen száz van belőlük. Mindenkinek köszönöm az adományokat, el kell mondanom, hogy számos tárgyat saját pénzemen vásároltam meg. Szinte lehetetlen felsorolni, mit őriz Kusztos Vilmos, fényképmellékleteink is csak ízelítőt adhatnak belőle. Glédában állnak a legkülönbözőbb szerszámok, a harcsafűrészek és azokhoz fűrészfogosztó, annyi fényes és kivikszelt kemény szárú csizma, hogy egy tánccsoport férfiembereinek is elegendő lenne, s ehhez egy sorozat suszterszerszám. Hol lehet most ilyent látni, melyik múzeumban? Viharlámpák, függőlámpák egész sora lóg a gerendáról, ezeket követik a különféle mérlegek. A sárgaréz-mérlegtányérok úgy csillognak, mintha teljesen újak lennének. De van ott osztrák–magyar kávépörkölő és korabeli cégtábla is. Műszaki érdeklődésű és néprajzkutató is talál magának itt érdekes tárgyat. Fonókerékből és csörlőből, bardoci bordatípusokból, vetélőből nagy a kínálat, egyik sem hasonlít a másikhoz. Sorakoznak a legkülönbözőbb vaskályhák, juhászfelszerelések, kicsi vékák, egész vékák, köztük egy fatörzsből faragott 1800-ból! Nem hiányoznak a teknők, a vasalók, a rézmozsarak egész sora, cigány kovácsok által készített díszített kézi bárdok, szebbnél szebb kerámiák, köztük nagybaconi és magyarhermányi készítésűek és egy olyan is, amelyen az Anno1795 felirat kandikál ki a fényes mázréteg alól. A baconi ipari kerámia is jelen van, ez helyi jellegzetesség. A XIX. és a XX. század fordulójáról való cserepeket és kupáscserepeket lehet itt látni, egyiken például 1866 az évszám.
Nem kell búsulni a gyűjtemény majdani sorsát. Kusztos Vilmos azt mondta „ha Attila és lányom, az én gyermekeim, megörökölik, értékelni fogják a gyűjtött kincset”. Attiláék jelenleg a tárgyak felcímkézésével, azok megnevezésével, esetleg az évszám és a gyűjtőhely felírásával segítenek. Édesapjuk augusztus 30-ra megnyitót tervezett mindazok számára, akik tanúi szeretnének lenni nagybaconi múltmentésének.
Irkákba rejtett emlékek
A nagybaconi, immár néhai Benedek Józsi bácsi – érdekes, nem gyűjtött tárgyakat, ő irkákba mentette emlékeit – egyszerű falusi ember volt, akit azonban minden érdekelt, és fontosnak tartotta a fontosabb helyi történéseket füzeteibe leírni. Részt vett minden helyi megemlékezésen-eseményen, s az ahhoz kapcsolódó emlékeit-véleményét hangosan is elmondta, felolvasta. Családja és a helyiek nagy részvéttel kísérték ki a temetőbe. Emlékét lányával, Benedek Évával elevenítettük fel. – Édesapám itt, Baconban született 1922-ben. A négy testvér közül ő volt a legnagyobb. A fiútestvére leventekatonaként 1944-ben 19 évesen odaveszett a háborúba. Apámat, aki 30 évig élt özvegyen, én gondoztam, mert testvérem, Ilona kint él Svédországban. Kisbaconi Benedekek vagyunk, de mivel népes a család, a mi megkülönböztető nevünk a „szabó”. Apám részt vett a világháborúban, három és fél évet töltött orosz fogságban. Nem tudom, hogy hol szenvedett, de nem is kell tudnom, mert ami vele történt és amit ő fontosnak tartott, mind-mind leírta irkáiba, amiket én őrzök. 1949 tavaszán jött haza a fogságból, még azután nősült, s én még azután születtem. Több füzetet írt tele: kettőt a kutatásairól és egyben leírta a helyi néphagyományokat. Az az irka, amelyben az életét és a fogsági szenvedéseit-emlékeit írta le, svédországi testvéremnél van. Rettenetesen szerette a régészetet. A kolozsvári Ferenczi Istvánnal és a székelyudvarhelyi Ferenczi Gézával együtt ástak sok-sok helyen, még Dénes Istvánnal is az Almási-barlangban és környékén. Hozzá küldték a budapesti egyetemistákat, akik a vidéket akarták bejárni. Idegenvezetője volt annak, aki a faluval akart ismerkedni. Nagy Balázzsal is ő beszélgetett, azzal, aki írt Háromszékről. Ő volt Janicsek Jenő tanár úr segítsége, amikor kutatta a vidék helyneveit. Apám arcképe Nagybaczoni Molnár Ferenc Tábornokok földje, Erdővidék című, 2008-ban Baróton megjelent kötetében látható, Sepsibaczoni Tókos Csaba barátjának társaságában Budapesten 1995-ben. Józsi bátyánk leányának engedélyével, Rebeka Dóra volt tanítványom többoldalnyi másolatot készített régészeti füzetéből, abból idézünk olvasóinknak: „Régészeti expedíció. Újból a kolozsváriak érkeztek. Ferenczi régész tanár egy csoporttal egypár napot töltött a Rika völgyében, ahol megásták a védelmi vonalnak tekintett Kakas-barázdát. Én egy éjet egy cserefa alatt töltöttem tűz nélkül. Ferencziéket vártam, akik egy traktorral érkeztek Almásról. Szállást csináltam nekik is egy elhagyott épület padlásán. A vékony gerendákra szénát hordtam. Nem mertem lenn az épületben helyet csinálni, féltem a viperakígyóktól, azok szeretik a mészköves meleg helyeket. Jó idő volt, örvendtünk egymásnak, mert voltak tavalyi ismerősök is. Folytattuk az ásatást a Pipások dombján, ott, ahol a tavaly abbahagytuk. Nagyon jól telt, de csak egy hétre tudtam felmenni. Kellett hazajöjjek szénacsinálni. Második utamon fenn találkoztunk a Völgyben. Megnéztük Kozma várát. Nem volt ott semmilyen vár. Nem más az, mint egy erdő borította völgykatlan, a hagyomány szerint ide hozták fel a vargyasi népek az ellenség elől a tatár időkben az állatokat, behajtották, elrejtették a katlanban. Itt, nem mesze egy 120 m hosszú vársánc is látszik. Meg is ástam az ősszel több helyen, de nem találtam edénydarabokat.”
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Válasszuk az erdélyiséget! – Erdélyi személyiségek felhívása – ALÁÍRHATÓ!
A romániai államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát. Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán.
Az egyik oldalon Victor Ponta, a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivje áll. A másik oldalon pedig Klaus Johannis, az erdélyi reménykedés képviselője, azé a reményé, hogy Erdély hatására ez az ország talán még lehet az, ami eddig nem volt: szótartó becsületes munkára és a teljesítmény elismerésére épül, erkölcsös társadalom. Mit tehetnek az erdélyi magyarok?
Úgy gondoljuk, két lehetőséges döntés van!
Lehet annak alapján dönteni, hogy az egyik jelölt, Victor Ponta rég elvesztette szavahihetőségét a szemünkben, a másik pedig, Klaus Johannis, erdélyi szász – kisebbségi – mivolta ellenére sem ígért semmit, sőt, nem ért egyet Székelyföld autonómiájával, következésképpen nincs jó választás, nem érdemes szavazni. Ez a döntés azonban lemondás arról, hogy alakítsunk valamit a sorsunkon, ez a döntés a reményvesztett várakozásé, hogy majd – valamikor – csak elbukkan egy jelölt a román nemzetállam ködéből, aki tétlenségünk dacára megfelel várakozásainknak. És lehet annak alapján dönteni, hogy a mostani helyzet túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel. Lassan ugyan, aprómunkával, de nem esélytelenül! Mi ezt a reményt támogatjuk! Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket. Szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával, amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét.
Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá!
Válasszuk az erdélyiséget a balkanizálódás ellenében!
Farkas Árpád költő, Gazda József író, műkritikus, Izsák Balázs SZNT elnök, Kovács István az unitárius egyház közügyigazgatója, Kosztándi Jenő festőművész, Farcádi Botond újságíró, főszerkesztő, Incze Sándor nyugalmazott esperes, Vetró András szobrászművész, Damokos Csaba dizájner, Ferenczes István költő, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár, Bereczki Kinga CIVEK elnök, Jánó Mihály művészettörténész, Beder Tibor a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, dr. Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, Nagy László az unitárius egyház püspökhelyettese, Kolumbán Gábor, dr. Máthé Dénes egyetemi tanár, Toró Attila a sepsiszentgyorgy.info szerkesztője, dr. Nemes Tibor családorvos, László János vállalkozó, dr. Antal Álmos kórházigazgató, Dr. Széman Péter az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Bíró Béla újságíró, a Sapientia EMTE professzora.
Az aláírók névsorához itt lehet csatlakozni: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=20
Erdély.ma

Nemesített világ
Különleges esemény színhelye volt tegnap este Sepsiszentgyörgyön a Köntés Pincegaléria. A Nemesített világ című, Köntés Ernő és Csinta Samu tárlataként beharangozott fotókiállítás egy hamarosan megjelenő, az erdélyi arisztokrácia mai helyzetéről szóló könyv képanyagának részletét mutatja be – és nemcsak.
Köntés Ernő házigazdaként és fotográfusként köszöntötte a szép számban összegyűlt közönséget, majd Damokos Csaba képzőművész méltatta az anyagot. Ambivalens érzéseket keltenek a fotók, egyrészt egy letűnt kor képét idézik, ugyanakkor előre vetítik a jövőt: olyan korszak előhírnökei, amelyről csak álmodunk, nem felkiáltójel, hogy lefelé tartunk, hanem az új indulópontot tükrözik. Csinta Samu újságíró elmondta, e hónapban megjelenik Nemesített világ – Az erdélyi arisztokrácia újrakezdett története című könyve, s annak képanyagából nyújtanak ízelítőt. Elmesélte: mindig érdekelte az erdélyi arisztokrácia, a kiindulópontot az jelentette, hogy többszörös iskolai szülőtársként kapcsolatba került Kálnoky Tiborral és családjával, s beszélgetéseik során kezdte felfedezni az embert a gróf mögött. Rájött, olyan értékeket képviselő, amelyek nagyon hiányoznak mai életünkből: a kiállás, kitartás, hagyományok őrzése. Nagy Alfréd színművész részleteket olvasott fel a készül könyvből, Csinta Samu tárlatvezetést tartott, bemutatta a Mikes, Bethlen, Te­leki, Kálnoky és Apor család kastélyait, azok lakóit, kiemelve bethleni gróf Bethlen Anikót, aki a nemrég visszakapott keresdi kastélyt ötven évre átadta a Böjte Csaba vezette Dévai Szent Ferenc Alapítványnak.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai magyar kortárs képzőművészet jövőjéről tanácskoznak
Szakmai tanácskozást hívott össze Kolozsváron a romániai magyar kortárs képzőművészet jövőjéről az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT). 
A beszélgetés vitaindítóját Damokos Csaba, a Romániai Képzőművészeti Szövetség háromszéki fiókjának elnöke készítette elő a KAT felkérésére. Damokos Csaba összegezte a kortárs képzőművészet előtt álló nehézségeket, majd elmondta: fontos egy olyan feltételrendszer kialakítása, amelyben a művész hivatásának tud élni, és mindez egyidejűleg a megélhetését is biztosítja.
„A kultúra terén talán az új, járatlan utakat kereső, kísérletező kortárs kultúra támogatása a legfontosabb, valamint egy olyan befogadó közeg kialakítása, amely értékként kezeli a 21. század kulturális törekvéseit”– hangsúlyozta a tanácskozáson Székely István, a KAT elnöke.
A marosvásárhelyi B5 Stúdió vezetője, Bartha József szerint nagyon fontos lenne a művészetszervezők, valamint a kurátorok pályázati úton való támogatási feltételeinek megteremtése, ugyanakkor szakítani kellene azzal a gyakorlattal, amely nem számol a képzőművészek honoráriumával.
Kispál Attila, a sepsiszentgyörgyi MAGMA kiállítótér munkatársa a vizuális nevelés fontosságát emelte ki. „Ha a kortárs művészeteket értő, azt befogadó közönséget szeretnénk, ennak alapját a középiskolában kell megteremteni, a teljes középiskolai hálózatot értve ez alatt” – fogalmazott a háromszéki képzőművész.
Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke egy olyan, kortárs művészetekre összpontosító gyűjtőportál létrehozását szorgalmazta, amely megkönnyítené a művészetek iránt érdeklődő közönség tájékozódását. „Különböző művészeti ágakban tevékenykedünk, gyakran térben is távol egymástól, ezért szükség van egy olyan portálra, amely kapocs lehet a művészek között, és nyitott célközönségük számára is” – mutatott rá.
Krónika (Kolozsvár)