A Szabadság ifjúsági melléklete, a Bonifácz márciusban hirdette meg a riportpályázatát,, melynek eredményeként Kolozsváron, az Ernest régiségkereskedésben adták át a díjakat. Az egymillió lejt érő első díjat megosztva kapta a nagyenyedi Szabó Márta és a kolozsvári Torjai Emese. /Díjátadás antikvitások között. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 12./

Markó Béla, az RMDSZ elnöke és Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter amerikai látogatásuk első napján találkoztak Joseph Liebermann, Edward Kennedy és Robert Torricelli tanácsadói testületének tagjaival. Az RMDSZ vezetői ugyanakkor hosszabb megbeszélést folytatattak Tom Lantos kongresszusi képviselővel, aki elmondta: egyetért az RMDSZ törekvéseivel. Az RMDSZ vezetői arról tájékoztatták Tom Lantost, hogy a romániai magyar közösség helyzetének javítása terén elindult néhány pozitív folyamat az anyanyelvi oktatás, a tulajdon-visszajuttatás és a nyelvhasználat engedélyezése a közigazgatás terén. Ez a folyamat azonban még nem visszafordíthatatlan. "Alapvető célkitűzéseink közül nem sikerült megvalósítani az önálló állami magyar egyetem létrehozását, az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatását, az anyanyelv közigazgatásban való használatának törvénybeiktatását, a közigazgatás decentralizálását és a többségében magyarok lakta régiók gazdasági fejlesztését" - tájékoztatott a szövetségi elnök. Elmondta, hogy az RMDSZ súlyos mulasztásnak tekinti, hogy Románia szenátusa ilyen formában fogadta el az államosított ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvénytervezetet. Tom Lantos és más amerikai tisztségviselők egyetértettek az RMDSZ vezetőivel abban, hogy ezeknek a folyamatoknak a választások után is folytatódniuk kell, az égető kérdések megoldása érdekében. A folyamán Markó Béla szövetségi elnök és Eckstein-Kovács Péter még megbeszélést folytat a magyar származású Ernest Istook képviselővel, a Helsinki Bizottság, illetve a Külügyminisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanács tisztségviselőivel. Markó Béla beszámolt arról: eddigi találkozóikon kedvezően fogadták azt a kérésüket, hogy amerikai részről is kísérjék figyelemmel a romániai kisebbségi ügyekben elért eredmények megőrzését. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), okt. 4. - 1817. sz./

Farkas Árpád erdélyi magyar költő és Ernesto Rodrigues portugál költő-műfordító kapta az idén a Balassi Bálint-emlékkardot, az irodalmi díjat febr. 14-én adták át budapesten, a Gellért Szállóban. A Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpádnak Ladocsi Gáspár katolikus püspök, Ernesto Rodriquesnek pedig Makovecz Imre építész nyújtotta át az 1997 óta - hagyományosan Bálint napján - adományozott kitüntetést. A reneszánsz művész nevét viselő társaság bírálóbizottsága - melynek Makovecz Imre az elnöke - annak a költőnek adományozza a középkori szablya korhű másolatát, Fazekas József bonyhádi kovácsmester munkáját, akinek líráját méltónak tartja Balassi életművéhez. /Balassi Bálint-emlékkard Farkas Árpádnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 15./

"A magyar ügyek kongresszusi képviseletére alakult csoport több tagja okt. 27-én levélben arra kérte George Bush amerikai elnököt, hogy Ion Iliescu román államfőnek vesse fel találkozójukon a jövő májusban NATO-taggá váló ország vállalt, de még nem teljesített kötelezettségeit, így a kisebbségi jogok biztosításának az ügyét. A kongresszusi frakció két társelnöke, a demokrata párti Tom Lantos és a republikánus párti Ernest Istook képviselők, valamint a csoport más tagjai elismerésüket fejezik ki a nemzetközi terrorizmus elleni háborúhoz, az afganisztáni és az iraki stabilitás és béke megteremtéséhez való román hozzájárulásért. A levél aláírói javasolták az elnöknek, hogy vesse fel a korrupció felszámolásának, a sajtószabadság szavatolásának szükségességét, a kisebbségi - a római katolikus, a görög katolikus, a református és az unitárius - egyházak javainak gyors, méltányos és teljes visszaszolgáltatását, a holokauszt romániai oktatásának fontosságát, a kisebbségi jogok - így az anyanyelvű oktatás és a decentralizáció jegyében a helyi autonómia - jogának a biztosítását. A "magyar" kongresszusi frakció júniusban alakult meg a Magyar-amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának (CHACR) kezdeményezésére. A lobbi iroda elnöke, Nagy Sándor. A CHACR folyamatosan dolgozik a kongresszusi frakció kibővítésén, amelynek eddig már 16 tagja van, és céljai között szerepel a magyar kisebbségek jogainak védelme is. A kongresszusi frakciónak egyébként csak a két társelnöke magyar származású. /Iliescu látogatása az USA-ban. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 29./"

Huszonegyre emelkedett a magyar ügyek kongresszusi képviseletére alakult kétpárti amerikai képviselőházi csoport tagjainak száma az utóbbi napokban. A Magyar Amerikai Frakció (Hungarian American Caucus) az első hivatalos magyar érdekérvényesítő frakció az amerikai törvényhozásban. A csoport tavaly júniusban alakult négy képviselővel. Csak két társelnöke magyar származású: a demokrata párti Tom Lantos és a republikánus párti Ernest Istook. Legutóbb az ohiói Paul E. Gillmor lépett be a kongresszusi magyar képviselőcsoportba. /Bővülő magyar frakció az amerikai kongresszusban. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 5./

„Laszlofi Aladar Tamas fedőnevű volt ügynökünk” – ennek a mondattöredéknek az alapján keveredett a Kossuth-díjas kolozsvári költő, Lászlóffy Aladár abba a gyanúba, hogy együttműködött a Szekuritátéval. Az információt Könczei Csilla kolozsvári néprajzkutató világhálós naplója alapján hozta nyilvánosságra a Transindex című internetes portál, majd ennek alapján a kolozsvári Szabadság című napilap. Lászlóffy Aladár öccse, a Kolozsváron élő Lászlóffy Csaba költő a Krónika érdeklődésére annyit mondott: meglepte őket a Könczei Csilla világhálós naplójában közzétett információ. „Amiért testvérek vagyunk, ki-ki a saját életét élte és éli. Ez az ügy nem a Lászlóffy-család ügye, hanem a testvérbátyámé, és nem a családból, hanem nagy valószínűséggel a bátyám által betöltött korábbi tisztségekből ered. Különben sem tudunk semmilyen konkrétumot, várjuk az ügy tisztázását” – jelentette ki. Egyelőre nem derült ki, hogy a Tamas fedőnevű ügynök – aki a Transindex szerint nem lehet más, mint a költő Lászlóffy Aladár – miért nem volt alkalmas a további megbízatásra. Könczei Ádám tanárt és folkloristát 1957-ben gyergyószentmiklósi tanári állásából, 1959-ben pedig a kolozsvári folklórintézetből távolították el a magyar kultúra elkötelezett ápolása miatt. Az erdélyi magyar táncházat 1977-ben elindító Könczei Ádámot és családját a szeku folyamatos megfigyelés alatt tartotta. Az édesapja szekusdossziéját saját világhálós naplójában közzétevő Könczei Csilla adatai szerint 1963–64-ben édesapjáról hét személyt kérdeztek ki, vagyis a „Gyurca”, „Toth Rudi”, „M. Popescu”, „Pogaceanu”, „Tamas”, „Pall Ernest”, „Kovacs Peter” és „Peter Janos” fedőnevű ügynököket. Könczei Csilla világhálós naplóján többen hozzászólnak az ügyhöz. A kolozsvári származású, Budapesten élő Tamás Gáspár Miklós filozófus rettenetesnek nevezte, hogy a Lászlóffy Aladár neve gyanúba keveredett, de hozzátette, „Lászlóffy Aladár (a számomra fontos időszakban a kolozsvári írószövetség párttitkára) igyekezett segíteni a »bajba kerülteken«. Kapcsolata az állambiztonsági szervekkel »nyílt« volt, ő fordította pl. az egyik szekus főtiszt detektívregényét – saját nevén. Amikor elpanaszoltam Lászlóffynak a zaklatásokat (kihallgatásokat, önkényes – egyébként max. 10 órát tartó – őrizetbe vételeket stb.), azt mondta, erre szó szerint emlékszem: »majd beszélek velük, füttyentsék vissza a vérebeiket«. Ez ugyan nem sikerült neki, de a kihallgatóm gúnyosan megjegyezte, hogy »közbenjártak értem«, s erre ő fütyül. De ezek szerint megtette. ” Tamás Gáspár Miklós leszögezte: „Pontosan tudom, hogy ez ma nem hangzik jól, de vegyétek tekintetbe, hogy sokan nem tettek semmit, sőt. Azt se kell elfelejteni, hogy Lászlóffy Aladár az akkori kulturális politikai küzdelmekben nem állt a rossz oldalon, soha nem volt »vonalas« vagy efféle. Mindez nem fölmentés, de szerintem árnyalnia kell a képet. ”Marius Tabacu kolozsvári televíziós szakember és zenész, a Kolozsvári Filharmónia igazgatója szerint a Laszlofi-ügyre is érvényes, amit a Bíró Ferenc-üggyel kapcsolatban korábban kijelentett: „az elmúlt 18 év elegendő idő volt, hogy mindenki beismerje tévelyedéseit”, de szerinte „ez esetben nincs egyetlen jelentés sem, amely Lászlóffy Aladárt megbélyegezné”. Tabacu hozzátette, hogy amikor 1980-ban Szőcs Gézával aláírásokat gyűjtöttek Ion Lancranjan Cuvint despre Transilvania című, nyíltan sovén, gyűlölködő könyve ellen „Lászlóffy Aladár volt az egyike azoknak, akik előbb aláírták a tiltakozó szöveget, és csak azután tettek egy pár helyénvaló megjegyzést. Bűn lenne részemről elhallgatni ezt a több mint korrekt magatartást. A többi mindenkinek lelkiismereti ügye”. /Benkő Levente: Meggyanúsított költő. = Krónika (Kolozsvár), jan. 14./

Sepsiszentgyörgyön maradhat Gábor Áron ágyúja
Végleg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban maradhat Gábor Áron eredeti ágyúja, számolt be híradónknak Vargha Mihály. A múzeum igazgatója szerint ezen a héten Sepsiszentgyörgyre érkezik Románia Történelmi Múzeumának főigazgatója Ernest Oberlander-Târnaveanu, és véglegesítik az ágyú átadását. Mint ismert a székelyek szimbolikus műkincsét, Gábor Áron ágyúját egy évvel ezelőtt kapta ideiglenes használatba a Székely Nemzeti Múzeum, és ezután többezer háromszéki érdeklődött iránta. Sepsiszentgyörgyön 4000-re tehető az ágyút megtekintők száma, de Kézdivásárhelyen is kiállították, és ott 2000 személy nézte meg, de Baróton is kiemelkedő volt az érdeklődés iránta. A múzeumigazgató szerint Gábor Áron ágyúja olyan személyeket is bevonzott a múzeumba, akik soha nem jártak, vagy évtizedekig nem keresték fel az intézményt. Március 15-én a Székely Nemzeti Múzeumban ünnepséget szerveznek. Mint ismert Gábor Áron 1848-ban öntött több mint hetven ágyújából csupán egy került elő. Ezt 1971-ben a bukaresti Történelmi Múzeumba vitték. Gábor Áron ágyúja 25 évvel ezelőtt még megtekinthető volt a fővárosi múzeumban, utána az alagsorba került. Egy évvel ezelőtt sikerült újra Sepsiszentgyörgyre hozni azt.
Kovács Zsolt, Erdély.ma

Negyven éve elkobzott iratokat kapott vissza az Erdélyi Református Egyházkerület
Negyven év után sikerült visszaszereznie több 15-16. századi levéltári dokumentumot az Erdélyi Református Egyházkerületnek – jelentette be keddi kolozsvári sajtótájékoztatóján Sipos Gábor, az egyházkerület levéltárának vezetője és Ősz Sándor Előd levéltáros.
Mint felidézték, 1970-71-ben, amikor létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nem csak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították a román fővárosba, hanem egyházi intézményeket is arra kényszerítettek, hogy „helyezzék letétbe” kulturális örökségnek számító értékeiket. Így került az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több igen értékes irat is 1971 márciusában Bukarestbe, s emellett több nagy értékű műtárgytól is meg kellett válniuk.
A tárgyak egy részét legalább kiállították a múzeumban, az iratokat azonban elzárva tartották a nagyközönség és a kutatók elől egyaránt. „A dokumentumok visszaszolgáltatását 1978 óta folyamatosan kéri egyházkerületünk. A múlt rendszerben válaszra sem méltatták a kéréseket, az 1990-es években is elutasították őket” – emlékezett vissza Sipos Gábor.
A levéltár vezetője szerint végül a 2000/182-es törvény megjelenése tette lehetővé, hogy érdemben is követelhessék elkobzott vagyontárgyaikat, de több mint tíz évnek kellett eltelnie, míg az első visszaszolgáltatott dokumentumokat most végre kézhez kaphatták. Az elvi döntés ugyan 2005-ben megszületett, de a részleteket az akkori illetékesekkel nem sikerült letisztázniuk. A pozitív végkifejletre 2010-ig kellett várni.
Sipos elmondta, nagy segítségükre volt Ernest Oberländer-Târnoveanu, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatója, aki felgyorsította az ügy menetét.
Május 6-án végül hat felbecsülhetetlen értékű okirat került vissza a református egyházkerülethez, amelyeket szerencsére a múzeumban megfelelő körülmények között őriztek meg, ezért a negyven év alatt nem sérültek meg. „Hogy miért fontos számunkra az iratok visszaszerzése? – tette fel a kérdést Sipos Gábor. – Azért, mert egy egyház levéltára olyan, mint egy könyv. Ha egyetlen lapot is kitépünk belőle, akkor az az oldal is érvénytelenné válik, és a könyv is megcsonkul.”
A múzeumban egyébként még további négy irata maradt az egyháznak, ebből egy még május folyamán „hazakerül”, s a további három esetében is elindították a visszaszolgáltatás folyamatát. Sipos Gábor elmondta, a visszaszerzett levéltári anyagokat egyelőre széfben fogják tárolni, hogy megóvják azokat, azonban szívesen a kutatók rendelkezésére bocsátják a dokumentumokat.
Az egyházi okiratok digitalizálására vonatkozó újságíró kérdésre a levéltár vezetője sajnálkozva jegyezte meg, hogy arra sem pénzük, sem megfelelő emberállományuk nincs. „Az unitáriusok és a római katolikusok jobban állnak a digitalizálás terén, mi valamelyest valóban le vagyunk maradva. De tervbe vettük. A legértékesebb, legrégebbi dokumentumokkal – köztük a most visszaszerzettekkel – indítjuk a folyamatot, majd azok az okiratok következnek, amelyek iránt a kutatók részéről a legnagyobb igény mutatkozik” – mondta Sipos Gábor. Ősz Sándor Előd hozzátette: ezzel párhuzamosan a dokumentumok kiadását is tervbe vették, eddig már 12 hasonló kötetet jelentettek meg.
Az értékes iratokat nem kívánják elzárni a nagyközönség elől sem. Ha valamely múzeum szívesen szervezne ezekből időszakos tárlatot, s megfelelő fény és klímaviszonyokat tud biztosítani, akkor az egyház szívesen rendelkezésére bocsátja a dokumentumokat. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az okiratok még az idén visszatérhetnek Bukarestbe is, mivel a történeti múzeum igazgatójával folytatott tárgyalások során felmerült annak a lehetősége, hogy a múzeumban a romániai reformátusokat bemutató tárlatot rendezzenek.
Arról azonban máig nem lehet biztosat tudni, hogy mikor kaphatják vissza az egyházak az állami levéltárakban található anyagaikat. Mint ismeretes, Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az 1996-os levéltári törvény módosítását kezdeményezte. Ennek értelmében a történelmi egyházak visszakérhetnék az 1950-ben és a hetvenes években elkobzott levéltári anyagaikat is. A módosító indítvány tavaly elbukott a szenátusban, most a képviselőháznál van. Március végén már a képviselőház kulturális szakbizottsága kedvezően véleményezte az indítványt, a szakbizottsági végszavazásra máig nem került sor. Ehhez Márton Árpád, a művelődési bizottság RMDSZ-es tagja szerint még további koalíciós egyeztetésekre van szükség. Szerinte május 15-e előtt nem várható előrelépés.
A negyven év után visszaszerzett levéltári iratok listája
1. 1518. június 21. Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvér a magyar domonkos provincia perjele és Lucas Italicus testvér a kolozsvári domonkos rendház perjele kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozza, amelyeket a többi koldulórend is élvez. Az oklevelet Andreas de Porcys közjegyző hitelesítette.
2. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marovásárhelyi református iskolának.
3. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevele, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának.
4. Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére.
5. Halicsi Mihály, karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak jegyzéke, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott.
6. I. Apafi Miháy erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postemester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

„Hazatért” a fővárosból Apáczai saját kezű levele is
Értékes levéltári iratokat szolgáltattak vissza az egyháznak
Öröm számunkra, hogy egy negyvenéves történetet zárhattunk most le” – mondta tegnap Sipos Gábor egyetemi docens, a református egyház levéltárának vezetője annak kapcsán, hogy a Román Nemzeti Múzeum idén május 6-án visszaszolgáltatott az egyháznak hat igen értékes levéltári dokumentumot. A Püspöki Hivatal tanácstermében tartott kolozsvári sajtótájékoztatón Sipos Gábor beszámolt arról, hogy amikor 1971-ben létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nemcsak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították oda, hanem az egyházi intézményeket is arra kényszerítették: a kulturális örökségnek számító értékeiket „helyezzék letétbe” a múzeumba. Így került Bukarestbe az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több levéltári dokumentum. Sipos Gábor és kollégája, Ősz Sándor Előd levéltáros a sajtó nyilvánossága előtt mutatták be a negyven éve nem kutatott, hazatért iratokat.
„Az átvételkor, 1971-ben úgy tűnt, hogy az anyagok átadása időszakos, mintegy három hónapra szól, de közben telt-múlt az idő, s azok nem kerültek vissza eredeti tulajdonosukhoz” – mondta Sipos Gábor, hozzáfűzve: a műtárgyak egy része szerepelt kiállításon, de az iratokat egyetlen napra sem mutatták be a nyilvánosság előtt. A múzeum a nyolcvanas évek elejéig rendszeresen közölte az egyházzal, hogy az 1971-ben átvett műtárgyak és iratok milyen leltári szám alatt szerepelnek, illetve, hogy léteznek, megvannak. Bár az egyház 1978-tól folyamatosan kérte vissza az anyagokat, a kommunizmus idején minden ilyen próbálkozás sikertelennek bizonyult, és az 1990-es években is elutasították az erre vonatkozó kérelmeket. A visszaszolgáltatásra igazából a 182/2000-es törvény adott lehetőségét, amelynek következményeként 2005-ben elvi határozat született az akkori kulturális minisztérium részéről, hogy visszaadják az egyháznak a dokumentumokat. Erre a lépésre ténylegesen csak idén május 6-án került sor.
Helyreállt a partnerségi viszony
Ősz Sándor Előd lelkész, levéltáros a sajtótájékoztatón köszönetet mondott Kelemen Hunor művelődési és örökségvédelmi miniszternek, Hegedüs Csilla miniszteri tanácsosnak, és Ernest Oberlander-Tarnoveanunak, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatójának, hogy lehetővé tették az iratok visszaszolgáltatását. Külön kiemelte a Román Nemzeti Történeti Múzeum igazgatójának a szerepét, aki a tárgyalások során bebizonyította, hogy európai szellemiséget képviselő ember, ismeri kulturális sokszínűségünket, és érdekelt abban, hogy a múzeum ne csak a bukarestiek intézménye legyen, hanem az egész országé.
„Ezzel a visszaszolgáltatással helyreállt az egyenlő partnerségi viszony a Román Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Református Egyházkerület kulturális örökségeket őrző intézményei között. A kommunizmus idején működő intézmény nem tudományos célokat szolgált, hanem az állam erődemonstrációját volt hivatott igazolni. Az iratok visszajuttatásával nemcsak a kommunizmus túlkapásait sikerült orvosolni, hanem jövőbeni projekteket is kilátásba helyeztünk. A múzeum igazgatójával folytatott tárgyaláson felvetődött annak a lehetősége, hogy a református egyház történetét bemutató kiállítás nyíljon Bukarestben” – mondta Ősz Sándor Előd.
„Egy levéltár olyan, mint egy könyv”
Sipos Gábor hangsúlyozta: amennyiben a felek között partnerségi, és nem alárendeltségi viszony létezik, nyugodtan szó lehet arról, hogy egyik vagy másik intézménynek időszakos kiállításra átadják a visszakerült értékes dokumentumokat. „Egy levéltár olyan, mint egy könyv. Ha egy könyvből a minket érdeklő lapot kiszakítjuk, akkor ennek tartalma is nagyrészt érthetetlenné válik, és a könyv is megcsonkul” – fogalmazott a történész.
Sipos Gábor elmondta: még négy levéltári anyag – egy dokumentum és három műtárgy – visszaszolgáltatása van hátra, de ez is folyamatban van már. Elmondása szerint a református egyház is elkezdte a levéltárukban található anyagok digitalizálását, de anyagi okok miatt ez kissé nehézkesen halad. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá a forrásmunkák közlésére, az utóbbi években tizenkét ilyen kiadvány látott napvilágot.
A hat igen értékes irat
A sajtótájékoztatón Sipos Gábor és Ősz Sándor Előd bemutatták az egyházhoz újonnan visszakerült, s a helyszínen kiállított iratokat, amelyek negyven év után most ismét bekerülhettek abba a gyűjteménybe, ahonnan 1971-ben kiszakították azokat.
Az iratok között található egy 1518-ból származó pápai bulla, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozzák, amelyeket a többi koldulórend élvez. Egy másik dokumentum a Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi református iskolának. Visszaszolgáltatták Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevelét, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának. Újabb dokumentum Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére. Fontos irat Halicsi Mihály karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak a jegyzéke is, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott. Egy másik dokumentumban I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postamester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
****
Ősz Sándor Előd levéltárossal a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokról beszélgettünk. A videointerjú a WebSzabadság (www.szabadsag.ro) Napirenden rovatában tekinthető meg. Keresési kulcsszó: felbecsülhetetlen.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)
Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani.
Felújítani az emlékoszlopot
2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.)
2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű.
Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro)
Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.)
Helytörténeti kutatás
2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában
Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917.
Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg.
1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli.
A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.”
A kicsi magyar világban
A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába.
A második világháború után
Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek.
A temető felújítása
Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik.
Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt.
Sírjaik hol domborulnak…
Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol.
Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár
A Gecse Dániel utca 17. szám alatt található könyvtár Marosvásárhely óvárosának egyik legszebb épülete. A Téka az egykori Szent Miklós és Fazekas utcák keleti sarkán áll.
Bevezetésül erről a műemlékről tudni kell, hogy 1797-ben Ignatz Schlaff bécsi építész készítette Teleki Sámuel elképzelése szerint.
A Wesselényi-ház kibővítését 1799. április huszonnegyedikén kezdték meg, és 1802-ben fejezték be. Ez az épület lett az erdélyi empire stílusú csarnoképítkezés legszebb példája. Itt található a Teleki-hagyaték… Ezen a héten ezt a páratlan épületről írunk, ezt a műemléket mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A könyvtár, ahol Kazinczy „összerázkodtaték az álmélkodástól”
Az épület megépítése egészen pontosan három mester nevéhez fűződik, akikhez fogható nem volt egész Erdélyországban. Egyikük időközben meghalt, a másikat elkergették, a harmadikra maradt tehát a munka befejezése. Ebben a marosvásárhelyi épületben nyílt meg 1802-ben Erdély első közkönyvtára.
Orbán János művészettörténész szerint olyan nagy városokat utasított ezzel maga mögé Vásárhely, mint Kolozsvár vagy Nagyszeben. Köszönhetően a grófnak, aki gondolkodásban jóval megelőzte korát. Németh László, 1943-ban A minőség forradalma című alkotásában így ír a könyvtárról:
„Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem, Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak... Ez az a könyvtár, melyben Teleki Sámuel vendége Kazinczy, »összerázkodtaték az álmélkodástól«… Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni.”.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Erdély első közkönyvtárát, a Teleki Tékát, Teleki Sámuel erdélyi kancellár alapította és építtette. A gróf már 1760-ban elkezdte a gyűjtőmunkát Nyugat-Európában, pontosabban Svájcban, Hollandiában és Franciaországban tett tanulmányi útja során.
Csaknem negyven évvel később, 1799-ben nekilátott annak az épületszárnynak a megépítéséhez, amelyben most a Téka található. Húsz-huszonöt évvel azelőtt egy nemesi palota épült azon a helyen. Tulajdonosa Wesselényi Kata volt, aki nem más, mint a gróf feleségének egyik nagynénje. Halála után a kastélyt a teleki család örökölte, és ehhez építette hozzá a gróf a könyvtárnak otthont adó szárnyat. A könyvfelvásárló erdélyi kancellár
A Marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád tudni vélik, hogy Teleki Sámuel már fiatalon kezdte gyűjteni a könyveket. Megvásárolta a külföldi és hazai könyvpiacokon található klasszikus műveket és tudományos kiadványokat.
Tizenkét szekéren 1793. április tizennegyedikén indította útnak Bécsből bibliotékáját, és helyezte el az újonnan felépített Tékában.
Mintegy 40 ezer kötetet kitevő gyűjteményében hatvanhat ősnyomtatvány. Íme pár a könyvtár ritkaságaiból:
Kéziratok: - A könyvtár legrégebbi kéziratos könyve a Koncz-Kodex a tizennegyedik században pergamen lapokra másolt latin nyelvű Biblia. Ez a kódex tartalmazza a hatodik magyar nyelvemléket mely a Marosvásárhelyi sorok és glosszák néven ismert. A könyv néhány lapjának szélére a magyar szavakat és egy rövid összefüggő szöveget – a Biblia néhány sorának magyar megfelelőjét, összesen ötvenöt szót jegyeztek be a tizenötödik század első negyedében;
– A legkorábbi magyar nyelvű orvosi könyv, az Ars Medica tizenhatodik századi kézirat Lencsés György műve;
– Cserei Mihály, Szepsi Lackó Máté, Nagy Szabó Ferenc krónikaíró, Bod Péter művei, továbbá egy tizenhatodik századi csillagászati munkát, egy pergamenre írott, illusztrált tizennyolcadik századi tóra-tekercset, stb.
– Bolyai Farkas és fia Bolyai János húszezer oldalas eredeti kéziratos hagyatéka. Ősnyomtatványok (1500-ig kiadott könyvek):
– 66 nagy értékű ősnyomtatvány. Köztük a legrégebbi Galeotto Marzio Liber de Homine (Bologna, 1475); – Cicero, Horatius, Ovidius, Plinius, Temesvári Pelbárt, Savonarola művei.
Unikumok, ritkaságok:
– Apáczai Csere János: Magyar Logikátska (Gyulafehérvár, 1654), az első magyar nyelven írt logika tankönyv;
– Balassi Bálint: Istenes Énekeink (Bártfa, XVII. század);
– Benczédi Székely István: Chronica ez világnak yeles dolgairól (Krakkó, 1559); – jeles Biblia gyűjtemény, ezek közül kiemelkedik Szentírás (Bázel, 1519), Frobenius nyomda terméke, Rotterdami Erasmus gondozásában, Koberger-Biblia (London, 1657-1669) Hans Sprininkle illusztrációival, nyolc nyelvű párhuzamos szöveget tartalmaz (szamaritai, káldus, latin, etióp, görög, szír, arab, perzsa), Vizsolyi Biblia (1590)
– Janssonius Atlas major, Amsterdam, 1657-1682, kézzel színezett; De külön említést érdemelnek a ritka szépségű könyvkötések és az igen gazdag ex-librisek.
A második világháború után, 1955-ben a volt Református Kollégium gyűjteményéből ide került át 50 ezer könyv, valamint a két Bolyaitól levelek, kéziratok és más emlékek, amelyek ma a Bolyai Tudományos Könyvtár alapanyagát képezik.
A gyűjtemény amelyet a hatalom felszámol: a képeket pinceraktárakba száműzi…
A fent már említett könyvből még az is kiderül, hogy az idők folyamán, a volt Magyar Autonóm Tartomány területéről, Mikházáról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából összeszedett könyvek, iratok is növelték az állományt. Így kerültek ide Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített eredeti fényképei, melyeket Mészáros József könyvtáros fedezett fel és Erdélyi Lajos könyv alakban kiadott.
Itt volt kiállítva a kb. száz darabból álló Nagy Imre gyűjtemény is, amelyet a hatalom indokolatlanul a nyolcvanas években felszámolt, és a képeket a Művészeti Líceum pinceraktáraiba száműzte. A gyűjteményt a művész a városnak adományozta, és ezért a művészet pártolói joggal követelik a képek újrakiállítását.
Érdekes kultúrtörténeti eseménynek számít az a tény is, hogy az országban itt nyílt meg elsőként, 1952 októberében a magyar tannyelvű könyvtárosi technikum. Tiszavirág életű volt, de végzettjei akkor nagy hézagot pótoltak a könyvtárak működésében.
Az építkezés irányításának felelősei
Az épület történelme azonban megköveteli, hogy lépjünk még egy kicsit vissza az időben.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentumokból az is kiderül, hogy Erdélyi kancellár lévén Teleki Sámuel Bécsben lakott, s így az osztrák-magyar birodalom fővárosának egyik ismert és elismert építészét, Ernest Kochot kérte fel a tervrajz elkészítésére. Az ő rajza alapján kezdték el a munkát 1799-ben az erdélyi építőmesterek.
Előbb egy marosvásárhelyi szakembert, Türk Antalt (nevét már többször említettük összeállításainkban) bízták meg a munkával. Az Erdély-szerte ismert Türk, aki egyébként német származású volt, a tizennyolcadik század hetedik évtizedének második felében érkezett Marosvásárhelyre. Elismerten a város legjobb építésze volt, de paradoxális módon nincsenek adataink arra nézve, hogy a város mely épületei fűződnek konkrétan az ő nevéhez.
A meglévő dokumentumokból azonban azt tudni, hogy ő építette a kolozsvári unitárius templomot, az építészeti szempontból különösen érdekes erzsébetvárosi mechitarista templomot, de dolgozott Besztercén, illetve Erdőcsinádon is, és a település református temploma is az ő munkája.
A könyvtár építési munkálatainak kezdetét azonban már nem érte meg. 1798-ban meghalt, helyét pedig egy szintén német származású építész, a már említett gyulafehérvári Ignatz Shlaff vette át.
Az ő vezetésével kezdődtek el a munkálatok, röviddel ezután azonban elkergették a mestert. Nem tudni pontosan, hogy miért, feltételezhetően a hozzáértését vagy a munkához való hozzáállását kifogásolták. Tény, hogy 1800-ban a tordai Kövecsi János vette át az építkezés irányítását, akinek a neve elsősorban az Aranyoson épített fahíd révén vált ismertté.
1802-ben megnyílnak a könyvtár kapui
A közben Bécsben tartózkodó Teleki gróf figyelemmel követte a munkálatok menetét. Abban az időszakban természetes volt, hogy a tulajdonos akarata elsőbbséget élvezett az építész tervrajzaival szemben. Sorina Botanak adatai vannak arról, hogy a terveken utólag végzett módosítások miatt az épület középső hajója szélesebb lett, mint az oldalhajók. Ugyancsak utólag toldották az épülethez a könyvtárterem előterét is. Az építkezés pontos menetéről három személy számolt be Telekinek: Kadácsi István prefektus, Herbert Mihály számtartó és Gyujtó Sándor ügyvéd.
Az épületet 1802-ben fejezték be teljesen, és néhány hónapra rá meg is nyitotta a kapuit a nagyközönség előtt.
Erdélyben egyébként ez az egyetlen olyan épület, amelyet eleve könyvtárnak szántak, a klasszikus barokk jegyeit viseli, és ez volt az első nyilvános könyvtár. A gróf azt akarta, hogy mindenkinek legyen hozzáférése a Téka anyagához, és ez így is történt. A tizenkilencedik század első feléből fennmaradt adatok szerint naponta öt-hat olvasója volt a könyvtárnak, ami az akkori viszonyokhoz képest soknak számított.
Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

Egységes-e a nemzet?
Örök dilemma, hogy mi a helyesebb: mentálhigiénés okokból távolról elkerülni a szellemi kútmérgezők nemzetellenes médiáját, vagy „ismerd meg ellenségedet” logikával figyelemmel kísérni azt? Vélhető, hogy a mértékkel fogyasztás a legcélszerűbb, elvégre valamilyen szinten ismerni kell más szubkultúrák hangulatát is, tagjaik épp úgy sorsalakító szavazattal rendelkeznek, mint a nemzetépítő erők támogatói. A közösségi portálok amúgy, bármennyire is saját ismerőseink vesznek körbe bennünket, alkalmasak arra, hogy bizonyos mértékben a másik oldal véleményét is elénkbe hozzák, olykor egészen meglepő kendőzetlenséggel. (Gondoljunk csak az MSZP Európai Parlamenti listájának éllovasára, Szanyi Tiborra, aki Facebookon kívül is mond megdöbbentőket a román uralom alatt sínylődő magyarok román mivoltáról, de akkor engedi el magát igazán, amikor közvetlenül velük vitatkozik.)
Gyűlöletbeszéd
Ahogy az ember beleolvas egy balliberális portál valamely kormányt bíráló bejegyzésének hozzászólásaiba, lefagy, hogy kikkel is él együtt. Hogy messzebb ne menjek: itt van a Fidesz azon – teljes mértékben jogos kívánalmat megfogalmazó – választási plakátjának ügye, melyen az április 6-án győztes párt tiszteletet követel a magyaroknak.
Vannak, akik ezt is problémának látják, ebből is gúnyt próbálnak űzni, ezt is kihasználják sajátjaik kormány ellenes heccelésére. „Felejtve” közben, hogy kikkel is állunk szemben. Az EU valódi természetét, mint cseppben a tengert, meg lehet mutatni a mezőgazdasági támogatások ügyét felvázolva. Emlékezzünk: a kétezres évek első felében a csatlakozási tárgyalásokon, ha az illetékesek komolyan vették volna a szép szólamokat a közös Európai Házról, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy probléma nélkül elérjük, hogy az Európai Unió a csatlakozó térség gazdasági lemaradását kompenzálandó, az oly sokat emlegetett esélyegyenlőség jegyében a magyar, lengyel, cseh gazdáknak nagyobb támogatást biztosítson, mint az unió fejlett országaiban dolgozó konkurenseiknek. Mi történt ehelyett? Gazdáink nemhogy kompenzációt nem kaptak, a már bennlevők mezőgazdasági támogatásának töredékét ígérték nekik, sőt, azt is megtiltották, hogy ezen országok saját forrásból egészítsék ki a támogatást. Nos, ha ebből valakinek nem evidens, hogy gyarmatnak kellettünk és a cél többek között e térség mezőgazdaságának lezüllesztése, majd a termőföldek felvásárlása volt, akkor az vagy képtelen elemi logikai kapcsolatok érzékelésére vagy hazudik.
A magyar politikum nagy része ennek dacára a 2003. április 12-i népszavazást megelőzően ezeréves álom beteljesüléséről regélt egyéb demagóg szólamok mellett Dávid Ibolyától Gyurcsány Ferencig. Orbán Viktor pedig össztüzet kapott a sajtóban, amikor szólt, hogy mérlegelni kell a belépést, és hogy a csatlakozás mellett szóló érvek súlyosabban esnek a latban, mint a kívülmaradás mellettiek. Magyarország magát baloldalinak és liberálisnak nevező kiszolgáló elitje saját kiváltságos pozícióját féltette, ezért szalonképtelennek igyekezett nyilvánítani minden olyan véleményt, amely egyáltalában mérlegelés tárgyává tette a népszavazáson az „igen” szavazatot. E komprádor elitnek pedig még mindig van akkora média- és támogatói ereje, hogy a világhálón kalandozva az ember elhűljön, miket képesek egyesek magyar nyelven megfogalmazni, hogy milyen fokú egyesekben a gyűlölet a kormány és általában a nemzeti oldal irányába.
A feudalizmus átka
Ha az identitásválasztás szabadságából indulunk ki és elfogadjuk Ernest Renan alapgondolatát, miszerint a „nemzet mindennapi népszavazás”, és valóban szembenézünk a problémával, le kell számolni néhány illúzióval. Nem mindenki része a magyar nemzetnek, aki magyarul beszél. Aki magyar anyanyelve dacára közömbös a nemzet jövője iránt, nem kötődik a magyar kultúrához, netán ellenséges érzülettel viseltetik a magyarsággal szemben, aligha része a nemzetnek. Ugyanígy nem tagja a magyar nemzetnek az sem, aki magyar állampolgárrá lett, de kulturálisan-szellemileg semmi nem köti a nemzethez. Maradnak azok, akik a globalizmus hagyománypusztító korszakában is kötődnek sajátjaikhoz, értékként tekintenek a közösség szellemi-kulturális gyökérzetére és ápolni igyekeznek azt.
Ők vajon mennyire összetartók?
Pártválasztás szempontjából aligha, hiszen két nagy táborra oszlanak, nem számítva azokat, akik nem szavaznak, vagy valami különös oknál fogva a másik oldalra szavaznak. Vallási tekintetben sem egységesek, hiszen vannak köztük katolikusok, protestánsok, ateisták, hogy csak a legnagyobb, legreprezentatívabb csoportokat említsem. Politikai céljaik tekintetében sem, hiszen vannak köztük republikánusok, monarchisták, ez utóbbiakon belül legitimisták és szabad királyválasztók. Mi az, ami e közösséget mégis közösséggé teszi?
Úgy vélem, egyfajta profán nemzeti minimum, ami megadja az egységes jelleget e nemzetben gondolkodó heterogén közösségnek, a tulajdonképpeni magyar nemzetnek. E nemzeti minimum alapja a nemzet jövőjéért érzett felelősség, a média minden csatornáján sugallt „mának élés” létformájának tagadása. Egyetértés abban, hogy feladatunk a közösség szellemi, kulturális, gazdasági és fizikai reprodukciója, a kollektív megmaradás és gyarapodás, párhuzamosan a magyarság versenyfeltételeinek javításával. Banalitásnak tűnhet, de nem az, különösen, amikor a második világháború befejeződése óta az említett újratermelési folyamatokat „belülről” fokozottan zavarják.
A demográfia problémái a ma liberálisainak, az LMP-nek már relevánsak, de szellemi elődeik a kilencvenes évek elején metsző gúny tárgyává tették azokat, akik a nemzet fogyásáról mertek beszélni, s ma is hallani ilyen hangokat a „baloldali” térfélen. A német megszállási emlékmű ügye villanófénybe állítja, milyen ádáz támadásoknak van kitéve a magyar történelmi önkép, hogy mekkora erővel próbálják egyesek az „utolsó csatlós” és a „bűnös nemzet” kommunista propaganda-hazugságait más csomagolással becsempészni kollektív tudatunkba. A kulturális újratermelésről mindent elmond, hogy balliberális kormányok idején a Fidesz-fősodor, az Orbán-Kövér páros által is mindig a dokumentálhatóan nemzetellenesnek tartott SZDSZ-é kellett lennie az oktatási tárcának. Gazdasági síkon is mennyi idő kellett, amíg 2010 után elindult a közmunkaprogram, s a családi adózás! Sokan évtizedekkel ezelőtt rámutattak arra, hogy adókedvezményt kell adni a gyermekek után, hogy a produktív rétegeket támogassa az állam, hogy munkára serkentsen, s ne a parazita életformát kultiválja az alanyi jogon járó segélyekkel.
Minden felesleges pátosz nélkül leszögezhető: a közösen átérzett nemzeti felelősség által egybefogott magyar nemzet reménykedéssel néz elébe a következő négy évnek. Azt várja, hogy az új kormánynak a kívülről rákényszerített gazdasági szabadságharc folytatása mellett legyen ereje a kulturális szférában, a könyvkiadás, lapkiadás, könyvterjesztés, könyvtárellátás terén is rendet teremteni, a filmipart legalább részben a magyar nemzeti öntudat regenerálásának szolgálatába állítani, s nekifogni a magyar nemzeti középosztály, valamint a kisgazda-társadalom megerősítésének.
E kérdésekben minden bizonnyal egységesek a magyar jövőben gondolkodók.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A sikeres kiugrás
Romániában nem nagyon ünnepli senki augusztus 23-át, pedig a hetven éve e napon történtek megérnének egy misét. 1944-ben ezen a napon Mihály király elrendelte Antonescu marsall letartóztatását, és nemes egyszerűséggel átállíttatta a román hadsereget az oroszok oldalára.
Később – bizonyosan hálából – a királyt elűzték az országból. Kezdetben azt tanították, hogy e napon a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. Később azt mondták, hogy fegyveres felkelés volt, majd az antikapitalista, antiimperialista, nemzeti felszabadító forradalom kitörésének napjává változott.
Tény, hogy ügyesen tették. Nem úgy, mint Horthy Miklós, aki később, október 15-én megkísérelte a kiugrást, amiből semmi nem lett. Horthy hadiparancsát az átállásról a vezérkar ki sem küldte a csapatokhoz. Ráadásul a nyilasok jutottak hatalomra Szálasi Ferenc vezetésével. És aztán ők Kitartás! jelszóval a végsőkig ki is tartottak a németek mellett a vesztes háborúban. Rájuk is ragasztották az „utolsó csatlós” címkét. Igazából a magyarok az angolokat és az amerikaiakat várták, de helyettük is az oroszok jöttek. A román átállást nevezték árulásnak is, de milyen jó lett volna, ha a magyarok is egy ilyen árulást el tudnak követni! Ennek a fordulatnak köszönheti Románia Észak-Erdély idecsatolását.
A kommunizmus így is, úgy is bekövetkezett volna, mert az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, Nagy-Britannia miniszterelnöke, Churchill és a szovjet vezér, Sztálin Jaltán (1945. február 4–11.) már megegyezett a kelet-európai országok sorsáról, amikor állítólag egy szalvétára írták fel, hogy ezeket nagylelkűen a Szovjetunió kezére adják. A papírszalvétát nem fűzték le a történelmi dokumentumok közé, de mégis az történt, amit az oroszok akartak. Aztán a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot is, és ott is maradt egészen a rendszerváltásig. Közben sikeresen leverték a forradalmat 1956-ban.
Romániában kezdetben sokkal jobban ment a kommunizmusra való átállás, mint Magyarországon. Ennek az is lehet oka, hogy itt igen sok magyar kommunista volt, aki vállvetve a román, zsidó és orosz kommunistákkal szorgalmasan küzdött ezért. Csak néhányat említsünk meg azok közül, akik a mostani szemlélet szerint is a legnagyobb szerepet játszották ebben: Fóris István (Ştefan Foriş), akit a Komintern a Romániai Kommunista Párt élére nevezett ki 1940 és 1944 között. Aztán kinyírták. Vagy ott volt Rángetz József (Iosif Rangheţ), Mogyorósi Sándor (Alexandru Moghioroş), Luka László (Vasile Luca) is. Nevüket helyes magyarsággal sorolja a jelenkori román sajtó, míg például Tőkés László vagy Markó Béla és más romániai magyar politikusokét még véletlenül sem. De ne feledjük Ana Paukert (Hanna Rabinsohn) vagy Valter Romant (Ernest Neulander, Petre Roman apja). És említsünk meg bár egy orosz nevűt is: Gheorghe Pintilie (Pantelei Bodnarenko). A sort különben lehetne folytatni.
A végén történészek még kiderítik, hogy Romániában a proletárdiktatúráért nem is a románok a felelősek. Kuti János, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ortodox pópa: „mit az anyjukat keresnek Erdélyben?”
Ahogy a védőoltásokról markáns véleményt fogalmaznak meg ortodox portálokon és az egyházi személyekkel készült interjúkban, úgy a magyar-téma is forró ezekben a körökben. Az alábbiakban a magyarokra nem kifejezetten kedvező megnyilvánulásokból válogattunk, azzal a megjegyzéssel, hogy az alábbi vélemények nem az egyház egységes álláspontját tükrözik.
Iustin Pârvu Neamț megyei gyóntatót és archimandritát korábban is idéztük. Egyik interjújában úgy nyilatkozik, a román rab lesz saját földjén, mert azt az olaszok, franciák, osztrákok, magyarok és zsidók megvásárolják alóla, a nyugat pedig, amely a románok áldozathozatala miatt fejlődött, nyomorba dönti az országot – nem úgy a magyarokét és lengyelekét, akik elnyomtak másokat.
Pârvu merész állításokat fogalmaz meg máshol is, így például egy levelében azt írja, a román az egyetlen európai nép, amely ott él ma is, ahol született, és az első nép, amely az írást használta. Ma is minden úgy történik, írja, mint az osztrák-magyar hatalom alatt, eltiporják a románok jogait, a kisebbség dönt a többségről.
Rafail Lukács Maros megyei, magyar származású pap is sajátos módon értelmezi a történelmet, legalábbis erre enged következtetni az az interjú, amelynek felvezetésében úgy írnak: a magyarok eredetileg ortodoxok voltak, később tértek át a katolicizmusra. A felvezetőben azt is mondják, Rafail Lukácsot az Isten küldte, hogy az igazságtól eltért magyarokat a helyükre terelje.
Arsenie Papacioc, akit az ortodox egyház egyik legfontosabb gyóntatójának tartanak, és aki a Vasgárda tagja volt, nem kímél minket. Kutyalelkűnek és veszedelmesnek tartja a magyarokat, akiket zernesti polgármesterként 1940-ben állítása szerint három nap alatt kiebrudalt a városból. Az alábbi videóban sem gyakorolja a keresztényi szeretetet, azt kérdi, „mit az anyjukat keresnek Erdélyben  [a magyarok]?”
Számos fórumon tárgyalják a magyarok véres történelmét. Kiderül így, hogy a magyarok valójában ortodoxok voltak hajdanán, az ortodoxia pecsétjét pedig a mai napig magukon hordják a szokások és hagyományok, például a karácsony szót is onnan vették át.
Vannak persze pozitív példák is, mint a gyergyóalfalusi ortodox pap Claudiu Voşloban története, aki azt nyilatkozta, a magyaroktól tanult meg gazdálkodni, soha nem keveredett velük etnikai vagy vallási vitákba.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A zöld szörnyeteg
Van annak tucatnyi esztendeje, hogy Frunda György a román parlamentben felhívta a figyelmet a legionáriusok létezésére, ténykedésére, hiszen tele az ország az általuk kiadott könyvekkel, folyóiratokkal, sőt, Bukarest utcáin is menetelnek. Már akkor hallottam, nem kell őket bolygatni, mert… felfigyel rájuk a közpolgár is, és akkor megerősödhetnek (?). A bukaresti Griviței út egyik épületén ma is ott lobog a duplakeresztes zöld zászló, sőt, hatalmas felirat hirdeti a világnak, hogy itt van Mihály arkangyal légióinak legvéresebb történettel rendelkező fészke, a Vasgárda. Ráadásul az épületben dokumentációs központ is működik, hogy az ifjúság is megismerkedhessen a „dicső” múlttal.
Végül a törvényhozás két háza elfogadott egy törvénymódosítást, amellyel betiltották a legionárius és vasgárdista jelképek használatát, kimondták az általuk terjesztett eszmék fasiszta jellegét. Kényszer alatt tették ezt, hiszen több külföldi intézmény, egyesület, neves személyiség – többek között Elie Wiesel – figyelmeztetett arra, hogy egy sor szervezet átvette a legionáriusok ideológiáját. Mindezek ellenére a Vasgárda tovább menetel.
Miközben a hatóságok a székely zászlót üldözték, a legionáriusok zászlaja mindvégig ki volt tűzve, a vasgárdistákat az egészségük felől sem kérdezték. Sőt, az interneten ma is ott a blogjuk, amelyben arról értekeznek, hogy a két világégés közötti román értelmiség krémjét –Mircea Eliadet, Emil Ciorant, Constantin Noicat, Nae Ionescut, Ernest Berneat stb. – ítélik-e el ezzel a jogszabállyal. Jó balkáni szokás szerint nemigen beszéltek, írtak sem a történészek, sem pedig a román kultúra jelesei nagyjaiknak fasiszta ténykedéséről, szerepéről.
Sajnos, a fasiszta színezetű nacionalizmus még mindig mindennapi valóság Romániában. A zöld szörnyeteg csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megint felüsse fejét. És éltetik az ország élén lévő, nagynemzeti álmokat kergetők hon­atyák, országnagyok és újság­írók, a kisebbséget folyamatosan elnyomni akaró politikusok, a nemzeti érdek jelszó alatt ténykedő, de lényegében a központi hatalmat erősíteni óhajtó vezetők is. Olykor nem értik, még a törvény ellenére sem, hogy mi a baj a Vasgárdával. No meg az Új Jobboldallal. Elvégre lényegében ugyanazt akarják, mint ők.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Patarétről felvonulás a városba: emberek vagyunk, nem szemetek
Közel három órát meneteltek hőségben, zeneszóval
Szolidaritásból szerveztek tegnap gyalogos felvonulást Patarétről a városba, hogy felhívják a figyelmet az ott élő romák kitaszítottságára, embertelen életkörülményeikre, azoknak a családoknak a helyzetére, akiket még 2010-ben erőszakkal költöztetett ki a városháza az ott felépített betonlakásokba, miután kilakoltatták őket a kolozsvári Coastei utcából. A felvonulás „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” szlogennel zajlott, kulturális és civil jelleggel hirdették meg, és a héten Kolozsváron zajlott So keres, Europa?! nemzetközi roma ifjúsági találkozó alkalmával szervezték. A szolidaritási menetben több emberjogvédő szervezet képviseletében sok külföldi fiatal is részt vett, akik feliratos pólókat, ásványvizet osztottak. A pataréti telepről a dombon át vonult a menet zeneszóra – néhány fiatal gitározott, énekelt. A Coastei utcában találkoztak, majd a megyei és városi tanácshoz petíciót nyújtottak be a követeléseikkel.
Pataréten azoknál a házaknál gyülekeztek tegnap reggel az emberek, ahová még 2010 december közepén, csontfagyasztó hidegben költöztettek ki 76 családot, és akiknek az életkörülményei azóta folyton csak romlottak. A szolidaritási gyalogos felvonulást egyrészt ezeknek a lakosoknak az érdekérvényesítéséért szervezték, „Várost az embereknek, ne a nyerészkedésnek” elnevezéssel, és a „So keres, Europa?!” roma ifjúsági találkozó hetére időzítették, amelyet a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvények keretében tartottak. Közben úgymond egyre bővült a felvonulás „tematikája”, vagyis amire fel akarták hívni az emberek és hatóságok figyelmét, és ami főleg a plakátok, bannerek, pólók feliratain volt olvasható: „tisztességes életkörülményt akarunk, nem tiszteletlenséget”, „elég a kitaszítottságból”, „emberek vagyunk, nem szemetek”, „bontsuk le az elválasztó falakat”, „akik sáncot állítottak a szabadságunk elé, most számolják fel”, „szüntessék meg a romák rabszolgaságát”, „egyenlő esélyt, tisztességes életkörülményeket mindenkinek”, „vessenek véget a rasszizmusnak”.
Szóváltás az ortodox érsek-metropolita beszédére
A felvonulásra felsorakozók között a fiatalok ásványvizet, pólókat, bannereket osztogattak, majd a szervezők részéről köszöntötték az embereket. Körbeállták a helyszínre kiérkező Andrei Andreicuţ ortodox érsek-metropolitát is, aki megpróbálta a mikrofonba is elmondani, hogy „Isten mindenkit egyenlőnek teremtett”, hogy a Pataréten rendkívüli szegénységben élőket segíteni kell, hogy egy kinevezett pap fog majd szolgálni az ott élő romáknak, és a tanfelügyelőségen külön is foglalkozni fognak a roma gyerekek oktatásával. Azt is elárulta, hogy beszélt már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával egy romani katedra létrehozásáról az egyetemen, meg, hogy az egyház „rendesebb” házakat szeretne építeni valamikor az ott élő romáknak. Az érsek beszédét és bejelentéseit azonban nem fogadta mindenki egyforma lelkesedéssel – a tömegből egy nő haragosan és hangosan kezdte hangoztatni, hogy „Isten nevében” kilakoltatnak embereket, lerombolnak házakat, hogy templomokat építsenek. Erre kisebb szóváltás kerekedett, kiderült, sokan több mindenben nem értenek egyet, egyesek árulással vádolták egymást, hogy jó fizetésért és biztos munkahelyért lemondtak a közösség valódi érdekeinek a kiharcolásáról. Majd egymást csitítva igyekeztek ismét rendezni soraikat, és a halkuló szóváltást egyre bátrabban felváltotta a csendes-szomorkás cigányzene: a szolidaritási felvonulásra kijött vendégfiatalok gitárjátéka és éneklése mellett végül elindult a gyalogos menet át a domboldalon, a város irányába. A pataréti kis telep lassan kiürült, néhány helybéli nézett a távolodó menet és az őket kísérő feketeruhás csendőrök után, majd a területüket védő kutyafalka is előkerült a lenti, Dallas negyedi házak közül.
Greta Ernest: mindenért Apostu a hibás
A Kolozs Megyei Tanács új és modern székhelye mögötti dombon, a Coastei utcában, ahol évekkel ezelőtt még aprócska, toldott-foldott házakban éltek romák és nem romák, papírral és papír nélkül, hivatalosan és törvénytelenül, most szépen berendezett játszótér van, és bölcsődét építenek. Ezen a helyen is szerveztek találkozót a felvonulás résztvevői, egyesek ott várták a nagy hőségben gyalog érkezőket. Greta Ernest már nyugdíjas, valamikor ő is ott lakott az utcában, hivatalosan, rendes iratokkal – mint meséli.
Szabadság (Kolozsvár)

Roma és emberjogi szervezetek tiltakoztak Kolozsváron a kényszer-kilakoltatások ellen
Az egykori kolozsvári Coastei utcából négy éve kilakoltatott és a Patarétre költöztetett 76 roma család vonultak fel a hétvégén, számos hazai és külföldi emberjogi civil szervezet képviselői együtt a pataréti szeméttelep mellől egészen a ma már Nicolae Ivan püspökről elnevezett Coastei utcáig.
A mintegy háromszáz fős tömeg tiltakozó megmozdulását a So Keres, Európa? (azaz Merre tartasz, Európa?) című kulturális rendezvénysorozat keretében szervezték, az akciónak „A város az emberekért, nem pedig a profitért” címet adták. Ernest Creta, a menetet kezdeményező Coastei utcai Romák Közösségi Egyesületének alapítója a Krónikának elmondta, a kilakoltatás óta évente megszervezik a tiltakozást.
Idén számtalan emberjogi civil szervezet csatlakozott hozzájuk, köztük sok külföldi egyetemista. Ez egyébként a tiltakozók hatóságokhoz írt nyílt leveléből is kiderül: magyarországi, belga, albán, szlovák, osztrák, spanyol, macedón, szerb, bolgár, lengyel és természetesen romániai civilszervezetek írták alá.
A megmozdulás résztvevői nyílt levelükben követeléseiket is megfogalmazták. Többek közt olyan intézkedéseket várnak a hatóságoktól, amelyek révén a társadalom perifériáján élő emberek is tisztességes szociális otthonokhoz juthassanak. Követelik továbbá a kényszerkilakoltatások betiltását, és az albérletek árának hatósági ellenőrzését.
„Mit remélünk? Hogy a polgármesteri hivatal meghallja a szavunkat és elköltöztet onnét, a városba, vagy legalábbis minél közelebb a városhoz” – válaszolta kérdésünkre Ernest Creta. Hozzáfűzte, most, hogy bezárták a régi szemétlerakatot, jobb hely lesz a Patarét, de még legalább 5–10 évnek kell eltelnie, míg a bűz eltűnik és nyáron különösen kellemetlen az orrfacsaró szag. Creta szerint a Cantonului utcai romák sorsa is bizonytalan, a terület ugyanis a román vasúttársaság (CFR) tulajdona, amely ki szeretné őket onnan költöztetni, holott ez az önkormányzat dolga lenne, és egyszerűen nincs hová vinni őket. Mint kifejtette, néhányukat 7-10 méterrel arrébb költöztették, mert túl közel ütöttek tábort a vasúti sínekhez.
Cretáról egyébként kiderült, magyarul is beszél. Mint elmondta, édesapja magyar cigány volt, ennek ellenére a családban ritkán beszélték a nyelvet, azonban a munkahelyén főleg magyarokkal dolgozott együtt, innen az akcentusmentes nyelvtudása.
Az egykori Coastei utcában, a romák lerombolt otthonainak helyén most tágas park és az ortodox egyház teológusainak campusa található. Creta elmondása szerint a kiköltöztetés egyik oka valószínűleg épp az volt, hogy felszabadítsák a területet az ortodox egyház számára. Mint részletezte, haragudtak is eleinte Andrei Andreicuţ ortodox mitropolitára, aki aztán elnézést kért tőlük. „Legfőképpen Sorin Apostu volt polgármestert hibáztatjuk, aki moldvai és utálja a cigányokat. Nem tudom, hogy annak idején hogy jutott Bocnak eszébe épp őt megtenni polgármesternek maga helyett, amikor elment miniszterelnöknek Bukarestbe” – magyarázta. „Hát én is leülnék két évet börtönben, ha tudom, hogy a szabadulásom után többet dolgoznom sem kell annyit „kerestem” addig – jegyezte meg Apostu korrupciós botránya kapcsán.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Korunk, Művelődés, Székelyföld
Lehet uborka- és falunapszezon, az erdélyi kultúra meghatározó havi kulturális kiadványai rendületlenül megjelennek; ha kánikula van, s ha éppenséggel szabadságon van a nép színe-java, akkor is elvihetők ezek a folyóiratok a hegyekbe, a tengerek martjára, de bármilyen külföldi helyszínre, vagy akár a szénaboglya tövébe is, hiszen vannak még honfitársaink páran, akik a szénagyűjtés és az olvasás klasszikus módozatait művelik.
A Székelyföldnél éppenséggel külön lapszám-bemutatót is tartottak, amelynek Balla Zsófia volt a vendége.
Korunk – 2015. augusztus
Történelem – (történelmi) regény
Mennyiben kellett már életében szentnek lennie István királynak, és miként viszonyulhatott a „pogány” nemzeti múlthoz? Hol végződik a nemzeti hősök iránti tiszttelet és hol kezdődik a gyalázkodás? Krónikás és Agatha Christie – mik a hasonlóságok és különbözőségek? Miért olvassuk ma is Krúdy királyregényeit? Mi a valóságalapja „Egör vára summájának”? Miként rajzolta meg Móricz a Tündérkertet, mi késztette Bánffy Miklóst az Erdélyi történet megírására? Hogyan esett Jókai „találkozása” a csíki székely krónikával? Miként értelmezhető a Wass Albert-jelenség? Mi a Hollóidő lét- és világértelmezési horizontja? Ezekre és hasonló kérdésekre keresik a választ a súlypont-tömb szerzői – Szegedy-Maszák Mihály, Veszprémy László, Zsoldos Attila, Kasza Péter, Oborni Teréz, Horn Ildikó, Hermann Gusztáv Mihály, Szász Zoltán, Pomogáts Béla, Romsics Ignác –, akik a történelem és történelmi regény közti kapcsolódásokat vizsgálják.
Művelődés – 2015. július
„Az erdélyi magyarság körében a népihez való időnkénti visszatérés nem pusztán divat, mint Magyarországon, hanem szükséglet: a megmutatkozás, azonosságunk megfogalmazásának és felmutatásának szükséglete, kényszere erősíti. A kisebbségi lét ad többlettartalmat, többletjelentést neki” – írja a Művelődési júliusi száma vezércikkében Sarány István. Írásában a szerző az első alkalommal 1931 júliusában megszervezett, manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Ezer Székely Leány Napja tartalmi-eszmei vonatkozásait ecseteli. A Közösség rovat hasábjain Horváth Sz. István a nyugatra vándorolt ember szemével boncolgatja az erdélyiség mivoltát, Dávid Lajos pedig a Krasznagyöngyről Csíksomlyóra gyalogosan elzarándokoló Szaniszló Józseffel beszélget. Kálóczy Katalin Berky Annával készített interjújából megtudhatjuk a szovátai Teleki Oktatási Központ létrejöttének körülményeit. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Boros Loránd idegenvezetővel és a gábor-cigány kultúra szenvedélyes kutatójával beszélget. Az Enciklopédia rovatban Murádin Jenő a kolozsvári egykori Iparmúzeumot és gyűjteményeit mutatja be, a Galéria rovatban pedig Pásztor Csenge Bíborka a több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrékról értekezik. A Könyvesház rovatban Lakatos Artur a Killyéni András által szerkesztett többszerzős Retro-Sport, 2014 című kötetet ajánlja az olvasóknak. A Vadrózsák rovatban Szűcs György Áron érmelléki tájházakat és gyűjteményeket mutat be, Nyisztor Ilona pedig a nemrég Pusztinában lezajlott hetedik zenetáborról számol be. A lapszám színes borítóin Ádám Gyula és Pozsony Ferenc felvételei láthatók.
Székelyföld – 2015. július
A folyóirat a kánikula közepén is érdekfeszítő írásokkal örvendezteti meg az olvasót. Akár szabadság idejére is elvihető ez a lapszám, amely értékes és emlékezetes tartalommal töltheti ki pihenésünket, illetve újból és újból felhívhatja figyelmünket kultúránk sokoldalúságára és múltunk egy-egy szeletére. A Szépirodalom rovatban Markó Béla, Vajda Anna, Ferencz Imre, Bogdán Emese, Horváth Benji, Selyem Zsuzsa, Farczádi Róbert újabb írásait találjuk. A Disputában Fekete Vince: Balla Zsófia székfoglalója elé címmel ír köszöntőt, a továbbiakban pedig Balla Zsófia közöl saját írást. A Nobile Officiumban „A nemesi származás nem érdem, hanem következmény” címmel Oláh-Gál Elvira beszélgetés Bánffy Fruzsinával. Nagy Szabolcs: A gondok hullámai közt (Egy 1919. áprilisi jelentés Erdély védelmének kulcspontjából), Kis Krisztián Bálint: Adalékok a székelyföldi levente-egyesületek történetéhez címmel olvashatunk az Irattárban. A Ködoszlásban Hencz Hilda: Magyar Bukarest a kommunizmus alatt című írását találjuk (János András fordításában). Az Ujjlenyomatban Ambrus András: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” (Lejegyezte: Bálint Csaba). A Szemlében Báthori Csaba: Minden belülről származik (Markó Béla: Elölnézet), Adorjáni Anna: Csörömpöl a szó (Michel Houellebecq: Behódolás) címmel néhány közelmúltban megjelent kötetről közöl kritikákat a lap. A szerkesztők pedig Michel Houellebecq, Tóásó Előd, Rainer Maria Rilke és Ernest Hemingway egy-egy könyvéről, friss olvasmányélményeikről írnak. A Székely Könyvtár egyik pünkösdre megjelent kötetét (Csiki László Titkos fegyverek), a pályatárs, Vári Attila ajánlja. Végül ismételten felhívják a figyelmet a Márton Áron-pályázatra. A lapszámot Koter Vilmos munkáival illusztrálták.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Volt egyszer egy iparvilág
Nagyon érdekes kiadvánnyal lepte meg az érdeklődőket a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó 2016-ban: Kakucs Lajos Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között című kötetével. 
A könyv legfőbb erénye talán az, hogy a legszigorúbban vett szakemberektől, a témában legkevésbé jártas, de a régebbi idők viszonyaira a maiakhoz hasonlóan nyitott szemmel figyelők számára egyaránt nagyon sok újdonsággal szolgál. A szerző 1975 és 1985 között a temesvári székhelyű Bánsági Múzeum történeti részlegének volt a munkatársa, és ahogy az Előszóban írja: „A romániai múzeumokban dolgozó kisszámú magyar szakember többségéhez hasonlóan kutatási céljaimat igyekeztem a politikától mentesebb gazdasági területekre irányítani. A Temesváron eltöltött évtizedben így fordultam a román kollégák által amúgy is „mostohagyerekként” kezelt bánsági mezőgazdasági és iparfejlődés múltjának kutatása felé.”
1981-ben Bánsági pecsétek címen huszonhat bánsági céhpecsétnyomót mutatott be, 1983-ban pedig a Bánsági céhek kiállításon az említett céhpecsétnyomók mellett a Bánság romániai helységeinek egykori kézművesiparára vonatkozó céhkiváltságokat, bizonyságleveleket, vándorkönyveket, ládákat, zászlókat és remekeket mutatták be. Az akkori időknek megfelelően a hatóságok nem járultak hozzá, hogy magyarországi és jugoszláviai múzeumokkal és levéltárakkal együttműködve rendezzék a kiállítást, a bemutatott anyag iránti érdeklődés mégis jelentős volt, különösen a temesvári és a környező falvak német ajkú lakosságának a körében. 1985-ben elkobozták Kakucs Lajos jegyzeteit, és csak 1991-ben sikerült visszaszereznie, ekkortól viszont már kiterjeszthette kutatásait a szerb Bánság területére is.
Manapság, amikor tájainkon sorra szűnnek meg a valaha nagynevű iparvállalatok, hajdani épületeik ebek harmincadjára hagyva, vagy már le is bontották őket, szórakozóhelyeket, bevásárlóközpontokat építve a helyükre, szinte hihetetlennek tűnik, milyen pezsgő céhélet volt már a 17. században is aránylag kis vagy közepes bánsági településeken. Kakucs Lajos azzal kezdi könyvét, hogy áttekinti az 1716 előtti kézművesség, céhélet és iparfejlődés helyzetét, és ezt követően tér át részletesen a török uralom alóli felszabadulás után elindult fejlődés ecsetelésére.
Ennek a témakörnek a keretében külön beszél Majdanpek, Csernestica, Újmoldova, Szászkabánya, Oravica, Dognácska, Boksa, Lunkány, Nadrág, Gladna, Ruszkabánya, Anina és Resica fejlődéséről, a céhek és manufaktúrák szervezéséről a bánsági határőrvidéken, illetve külön fejezetben a zsidóság és a céhek viszonyáról, a bánsági háziiparról és az ipartársulásokról. Szubjektív vélemény, de számomra, aki csak nagyon érintőlegesen, irodalmi művek „közbenjárásával” tudok a letűnt idők nagyon hosszas és nagyon hasznos szokásáról, az iparosnak álló fiatalok külföldi tanuló- és vándoréveiről, a bánsági iparvilág színvonalát és szakmai értékeltségét elsősorban nem az bizonyítja, hogy innen is mentek külföldi vándorlásra céhlegények, hanem hogy külföldről ide jöttek céhlegények, sőt meg is maradtak egyes bánsági céheknél.
A sokszínű bánsági terület vizsgálódását Kakucs Lajos megyékre lebontva is megteszi, és bár részletesen elemzi a Krassó-Szörény és a Torontál megyebeli különböző helységek iparának alakulását, természetesen legtöbbet Temes megye határain belül időzik, ott is elsősorban Temesvár szerteágazó manufaktúrahálózatát véve górcső alá. Mielőtt az ilyen. tudományos igényű munkák esetében természetes, a forrásanyagok, a könyvészeti mutató és a gazdag, értékes képanyag közlésével lezárná művét, érdekességként még külön közli a 18. században használt bánsági mértékegységeket, illetve német nyelven is összefoglalja mondandóját. Ismétlem ugyan magam, miszerint a témában abszolút laikus vagyok, de üdvözlöm a hátsó borító szövegének utolsó mondatát, vagyis hogy „az 1716 után formálódott mai Bánság török hódoltság alóli felszabadításának 300. évfordulóján e munka talán gyújtószikra lehet a magyar, szerb és román történészek, történelmi intézetek és múzeumok közös céhtörténeti programjának szervezéséhez”
Kakucs Lajos: Céhek, manufaktúrák és gyárak a Bánságban 1716 és 1918 között. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2016
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Trianon: „kéne végre egy közös terv”
A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”.
– Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így?
– Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre.
– Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól?
– Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is.
– Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló?
– Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam.
– Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát...
– Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását.
A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához.
– Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket?
– Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet.
– Mi a csoport célja?
– Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes.
– A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára?
– Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről.
Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk.
– Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett...
– Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása.
– Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi?
– Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni.
– Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv.
Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Filmekből színdarab a sétatéri színházban
Kolozsváron rendez Hajdu Szabolcs és Cristi Puiu is
Két új, hosszútávra tervezett sorozattal bővül a Kolozsvári Állami Magyar Színház programkínálata a 2017/2018-as évaddal kezdődően, derült ki a csütörtök délben tartott sajtótájékoztatón, ahol Tompa Gábor igazgató bemutatta a következő színházi évadot, a tervezett előadásokat, és azt, hogy milyen fesztiválokra hívták meg a kolozsvári társulatot. Visky András művészeti vezető hiányzott, mert épp Washingtonban tartózkodik, ahol egy előadását mutatták be.
A két új, izgalmas sorozat első produkcióit a 2017/2018-as évadban mutatja be a kolozsvári színház. A filmrendezők sorozatban, ahogy a neve is sugallja, filmrendezők visznek színre előadásokat. A sorozat első produkcióját Adrian Sitaru rendezi, az Ilegitim című filmjének színpadi változatát februárban mutatják be. Az előadás a film alapján készül, szinte azonos szereposztással. A sorozatban, eddigi visszaigazolások alapján, részt vesz Hajdu Szabolcs, Tudor Giurgiu és Cristi Puiu is, ám azt, hogy milyen alkotásokat rendeznek, még nem tudni.
A társulat két új taggal bővült ettől az évadtól: Jerovszky Tímea Nagyváradról szerződött Kolozsvárra, Francisco Alfonsín pedig több közös munka után lesz állandó tagja a kolozsvári színháznak.
Újdonságnak számít a fiatal rendezőknek szóló előadás-pályázat nyertes projektjeinek színpadra vitele is. A színház által meghirdetett felhívásra 31 projekt érkezett, 35 évesnél fiatalabb rendezőktől, amelyek közül az elkövetkező két-három évadban több produkciót is bemutat a kolozsvári intézmény. Az igazgató a média képviselőinek elmondta: a projektek értékelésekor figyelembe vették a rendezői koncepciót, a javasolt anyagot, az előadhatóságot, de szempont volt az is, hogy a kiválasztott projektek erősek legyenek, illetve olyanok, amelyeket a kolozsvári színház meg tud valósítani, fel tud vállalni. Tompa Gábor elmondta, a felhívás arra is jó volt, hogy betekintést nyerjen a fiatal rendezők gondolkodásvilágába, és megismerje, hogyan vélekednek az aktuális társadalmi problémákról.
A felhívás eredményeit a sajtótájékoztatón hirdették ki. A beérkező pályázatok közül négynek a bemutatását vállalja a színház, egyet pedig a tervek szerint már ebben az évadban láthat a közönség. Azt viszont az igazgató nem tudta megmondani, hogy a projekteket milyen sorrendben mutatják majd be, hiszen megvalósításukat a rendezők idejéhez, illetve az általuk elképzelt szereposztáshoz kell igazítani. Így az elkövetkező évadokban a színház műsorra tűzi Leta Popescu rendezésében az (In)vizibil (Láthatatlan), Andrei Măjeri rendezésében a Las meninas (szerző: Ernesto Anaya), Porogi Dorka rendezésében az Alice az ágyban (szerző: Susan Sontag) és Ioana Păun rendezésében a Mercenari/Zsoldosok című (szerző: Mona Bozdog) projekteket. Ezeken kívül az elbírálók kiválasztottak további négyet, amelyeket a rendezőkkel közösen továbbgondolva szintén előadna a színház: Mădălin Hîncu rendezésében a Pinocchio (szerző: Carlo Collodi), Dragoş Alexandru Muşoiuval a Snuff (szerző: Chuck Palahniuk), Horváth Annával a Téli Beyer (szerző: Szaitó Ajumu), valamint Andrei Măjerivel a Trecătoarea pisicii/Macskaszoros (szerző: Flavius Lucăcel) című projekteket.
Tompa Gábor elmondta, az átmenet a 2016/2017 és a 2017/2018-as évadok között nagyon intenzív volt, a Kolozsvári Magyar Napok alatt három előadásuk volt, a Iulius Caesar című előadást nyáron pedig meghívták az almagrói és szöuli fesztiválokra. Ősszel is több fesztiválon vesz részt a társulat, meghívást kaptak Bukarestbe az Országos Színházi Fesztiválra, ahol a Rosmersholm és A mélyben című előadásokat adják elő, a Notara színház fesztiváljára, a székelyudvarhelyi, illetve gyergyószentmiklósi színházi fesztiválokra is. Novemberben Aradon adják elő a Vágy villamosacímű produkciót, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron a Iulius Caesart mutatják be a vásár közönségének.
A 2018. évi költségvetés jóváhagyásának késlekedése miatt az évad első felében, 2017 végéig egyetlen bemutatót terveznek: Victor Ioan Frunză rendezésében viszik színre Tony Kushner Angyalok Amerikában című produkcióját. A legutóbbi UNITER-gálán kétszeresen díjazott rendező alkotása december elején debütál. Ám a színházigazgató kiemelte: ez az előadás is még borotvaélen táncol, akárcsak a Csehov Regény nagybőgővel című novellájából készült stúdióelőadás decemberre tervezett bemutatója.
A színház idén ünnepli fennállásának 225. évfordulóját, így december 6–10. között miniévadot szerveznek, ahol az elmúlt két évad legkiemelkedőbb előadásait láthatja a közönség újra, öt vagy hat produkciót, de a bemutatót is erre az időszakra tervezik.
Az évad második felében, 2018-ban a következő előadásokat mutatják be a Kolozsvári Állami Magyar Színházban: Los Putrefactos (rendező: Tompa Gábor), pool (no water) Mark Ravenhill könyve alapján (r.: Radu-Alexandru Nica), Moliére Úrhatnám polgár című komédiáját (r.: Mihai Măniuţiu) és Frank Wedekind Lulu című előadását (r.: Eszenyi Enikő).
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Váradi kincseket bemutató kiállítás nyílt Bukarestben
A Szent László Emlékév lezárásaként a váradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására a bukaresti Nemzeti Történeti Múzeumban.
Az elődjeinktől örökölt értékek ápolása, ismertetése és továbbadása, de ugyanakkor az értékteremtés is fő motívumai között szerepeltek a bukaresti Románia Nemzeti Történeti Múzeumában tartott, Felix Terra – a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye történelme és egyházművészete című kiállítás megnyitója alkalmával elhangzott beszédeknek, 2017. december 14-én. A Szent László Emlékév lezárásaként ugyanis, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására. A bukaresti Román Nemzeti Történeti Múzeum meghívására és a két intézmény közös szervezésében három hónapon át tartó kiállítás jött létre a Szent László alapította egyházmegye történelmi és művészeti kincseiből, Románia fővárosának e magas rangú kulturális intézményében. Ernest Oberländer-Târnoveanu múzeumigazgató szerint, ritkán talált ennyire nagy közreműködő készségre partnereknél, amikor közös kiállítások szándékával felkereste őket, mint a Nagyváradi Püspökség elöljárója, és munkatársai esetében.
A csütörtökön megnyílt kiállítás, a múzeum egy nagyobb és már néhány éve zajló projektjének a részét képezi – Oberländer elmondása szerint – amely által „az ország felé szándékoznak fordulni” a „Mindenki együtt!” mottó jegyében, lehetőséget nyújtva ezáltal egyházaknak, és kisebbségi csoportoknak is, hogy az országos szintű kultúrintézményben a nagyközönség elé tárhassák látogatás céljából értékeiket. Többen a felszólalók közül az intézmények közötti összefogás és közreműködés szükségességét és természetes voltát, normalitását emelték ki egy olyan 21. századi Európában, ahol egyre jobban tombol az értékrombolás, és ahol ezt csak közös értékeink ismertetésével lehet megfékezni, határok és korlátok nélkül, előítéletek és ellenségeskedések kerülésével. A kiállított tárgyak – Szent László öröksége – olyan értékeket képeznek, amelyek az embernek az Istennel való találkozásából születtek: minden kor embere, függetlenül attól, hogy ki uralta egy adott időben azt a bizonyos földet, amikor rátalált Istenre és kapcsolatba lépett vele, értékeket alkotott, maradandóakat, amelyeket nekünk kötelességünk megőrizni, ismertetni, továbbadni és mindebből megtanulni, hogy mi magunk is hivatottak vagyunk értékeket teremteni – hangsúlyozta nyitóbeszédében Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök. Egy elszemélytelenedő félben levő, egyre arctalanabb társadalomban meg kell mutatni azt, hogy nekünk van arculatunk, nem is akármilyen, hanem egy nagyon értékes, egy olyan, ami kötelez – folytatta az egyházi elöljáró.
Elismerés
A rendezvényen szót kapott továbbá Miguel Maury Buendia bukaresti apostoli nuncius, Lucian Romaşcanu a kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter, Sergiu Nistor államelnöki tanácsos, Varlaam Ploieșteanul segédpüspök, Daniel pátriárka képviselője, Victor Opaschi államtitkár, Földesi Ferenc a Széchényi Nemzeti Könyvtár különgyűjteményi igazgatója, valamint Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója. Mindenki egyöntetűen elismerését fejezte ki a múzeum, illetve az egyházmegye vezetői iránt, a rendkívüli együttműködésért, és pozitív bírálatban részesítették a kezdeményezést. Amikor nincs béke, az értékeket nem mutatják meg, nem teszik ki, hanem elrejtik, féltik, fejtette ki gondolatait Opaschi államtitkár. A tény, hogy egy római katolikus egyházmegye Bukarestben állíthatja ki értékeit azt bizonyítja, hogy békés állapotok uralkodnak, a román állam biztosítja a vallási és nemzetiségi kisebbségek számára a szükséges feltételeket ahhoz, hogy kibontakozhassanak, és megfelelő körülmények között éljék meg identitásukat. A társszervező intézmények vezetői – Földesi Ferenc valamint Aurel Chiriac – a kultúra érdekében való, minden határt átívelő közreműködés fontosságát emelték ki.
Számos vendég
Számos egyházi személy fogadta el a kiállítás megnyitó ünnepségére való meghívást. Jelen voltak a rendezvényen Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek és segédpüspöke Cornel Damian, Mihai Frățilă bukaresti görög katolikus püspök, Roos Marton temesvári római katolikus püspök, Virgil Bercea, nagyváradi görög katolikus püspök. Parlamenti képviselők és más közéleti szereplők is megtisztelték jelenlétükkel a szervezőket, közöttük nagyváradiak is. A kiállítás kurátora a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye kulturális referense, Lakatos Attila muzeológus, őt segítette munkájában és a bukaresti múzeumban dolgozó munkatársakkal való közreműködésében Lakatos Balla Tünde.
A több mint 1000 négyzetméteres tárlaton közel 150 jelentős kiállítási tárgy van bemutatva, köztük számos olyan, amelyet az ország területén még sosem állítottak ki, mint Luxemburgi Zsigmond nagyváradi sírjának ékszerei, a Váradon keletkezett és a Szent László legendahagyomány számára felbecsülhetetlen értékű Dubnici Krónika, vagy az egyházmegye talán legértékesebb művészeti hagyatéka, a flamand késő reneszánsz egyik remekműveként számon tartott belényesi Szűz Mária-kegykép.
A saját gyűjteményből származó, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Levéltár és nagyváradi Körösvidéki Múzeum által kölcsönzött műkincsekből összeállított tárlat nem csak a Nagyváradi Egyházmegye történetének legjelentősebb múzeumi eseménye, hanem az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb hatású és minden szempontból Szent László nagyságához méltó megnyilvánulása Románia egyik országos jelentőségű kulturális intézetében. A kiállítás 2018. április 1-ig lesz látogatható. erdon.ro