Hetvenhárom éves korában elhunyt Nagy Ferenc tanár /Búzaháza, 1935. nov. 15. – Csíkfalva, 2008. aug. 10./ a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség örökös alapító elnöke. Nagy Ferenc korábban megérezte, hogy majd egyszer a határokon át nem kell többé útlevél. És megvalósította azt, amire a mai politika képtelen: hogy a magyar a magyarnak barátja, testvére, sorstársa és dalostársa legyen. Ahol járt, vezényelt, szónokolt, tanított, mindig Szent István király Nagy-Magyarországában, egy magyar nemzetben gondolkodott. Kodály Zoltánnal mondta együtt ő is, hogy "zene nélkül lehet élni, de nem érdemes". Ezt elmondta 17 év alatt 7 országban közel 700 karvezetőnek, tanárnak és több mint 130 ezer dalostársnak személyesen. Az ezredfordulón ezertagú kórus szólalt meg Debrecenben, jelezvén dallal is a magyar nemzet együvé tartozását. Népnevelő munkájáért 2006-ban Bartók Béla-díjjal tüntették ki, 2008. jan. 22-én pedig a Magyar Kultúra Lovagjává avatták. A legnagyobb elismerés mégis a dalostársaktól jött, akik boldogan köszönték meg azt a lehetőséget, hogy közösségeik határain átívelve, kórusaik, dalosaik ismerkedtek meg egymással és lettek örök barátok. A Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség ezért jött létre, Nagy Ferencet pedig azért küldte az Isten, hogy mindenkinek megmutassa ezt a lehetőséget, olvasható Márton Zsolt ügyvezető elnök, Nyilas Szabolcs titkár búcsúztatójában. /Márton Zsolt ügyvezető elnök, Nyilas Szabolcs titkár: A kórusmuzsika volt az élete. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./ 1991-ben megalakította a Nyárármenti Kórusszövetséget, majd a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetséget.

Tízéves a Cantuale Énekegyüttes. A baráti csoport 1998-ban kovácsolódott énekcsoporttá a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia kórusának énekeseiből. Céljuk a régen feledésbe merült egyházi és világi vokális muzsika közönség elé tárása, ez nagyjából sikerült is. Repertoárjukban többféle zeneműfaj szerepel: gregorián dalok, motetták, madrigálok, népi feldolgozások. Énekelnek szentmisén, istentiszteleten, templomi esküvőn, kórusfesztiválon, képkiállításon és könyvbemutatón. Felléptek Hollandiában, Olaszországban, Ausztriában, Belgiumban, Ukrajnában, Kárpátalján, Magyarországon, Szlovákiában és természetesen Erdélyben, mondta el a kis csapat művészeti vezetője, Nyilas Szabolcs. A Cantuale Énekegyüttes jelenleg öt férfiénekesből álló férfikar. /Bölöni Domokos: A zenén túli üzenet. Fiaim, csak énekeljetek! = Népújság (Marosvásárhely), jan. 17./

A Súrlott Grádics irodalmi kör október 29-én Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius templom Bözödi Görgy termében tartotta őszi évadnyitó ülését. Maga a Súrlott Grádics öt éve működik. A kör tagjai alkotásaikból olvastak fel. A névsor: Baricz Lajos, Bölöni Domokos, Bögözi Attila, Csifó János, Fülöp Kálmán, Gáspár Sándor, Komán János, Kuti Csongor, Kuti Márta, Nagy Attila, Nagy Miklós Kund, Székely-Benczédi Endre, Sebestyén Péter. A szerzőket a körvezető Bölöni Domokos jelentette be. A fellépők verset, karcolatot, paródiát, színházi anekdotát olvastak fel. Külön színt hoz mindig a Cantuale énekegyüttes ötösfogata, valahányszor megtiszteli jelenlétével a kör rendezvényeit, ezúttal pompás ízelítőt nyújtott barokk dalműsorából. Tagjai: Nyilas Szabolcs, Biró Péter, Márton Zsolt, Szabó Levente, Ferencz Örs. /Büki S. Mihály: Jól dobbantott az irodalmi kör. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

Tizedik reneszánsz énekkari találkozó
Babits Mihály-idézettel üdvözölte a vendégeket Szász Attila, a Görgényi egyházmegye esperese Körtvélyfáján, a vasárnap tizedik alkalommal megszervezett reneszánsz és egyházi énekkari találkozón. Elmondta, minden ember lelkében dal van, akinek ezen keresztül szól az ének, az meghallja másokét is. Erre teremt lehetőséget a találkozó.
Tíz évvel ezelőtt a Seprődi János Közművelődési Egyesület akkori elnöke, Nagy Ferenc javasolta a lelkipásztornak, hogy az egyházközség lásson vendégül egy ilyen rendezvényt, mert van igény rá. A szerény kezdetek után oda jutottak, hogy az előadásokat és a résztvevők számát is korlátozni kellett, így is a jubileumi találkozóra 12 énekkar jött el, jobbnál jobb műsorral. Szász Attila a Népújságnak elmondta, az a cél, hogy az énekkarok figyelmét ráirányítsák a reneszánsz kor zenei kultúrájára, ugyanakkor a találkozó során a nagyrészt egyházközségekben működő énekkarok megismerhetik egymást, betekinthetnek mások munkájába, az együtt éneklés örömében részesülve. A zene Kodály szerint lelki eledel, amire szükségünk van szürke mindennapjainkban is, ezért sikerült a rendezvényt fenntartani.
A vasárnap délutáni koncerten a következő karok léptek fel: a Gernyeszegi Református Dalkör (karvezető: Szabó Róbert), a Körtvélyfáji Ref. Egyházközség Cantate Domino vegyes kara (Szász Annamária), a Magyarrégeni Református Egyházközség vegyes kara (Samu Pál), a szászrégeni nőszövetség énekkara (Gagyi Béla), a marosvásárhelyi Bernády kamarakórus (Márton Zsolt), a Marosvásárhely – Cserealja Református Egyházközség vegyes kara (Márton Zsolt), a marosvásárhelyi Musica Humana (Csíky Csaba), a Szászrégeni Református Egyházközség Liliom vegyes kara (Banga Gáspár Attila), a Szászrégeni Református Egyházközség Szivárvány vegyes kara (Banga Gáspár Attila), a Radnótfáji Református Egyházközség vegyes kara (Kocsis Csongor-Zsolt), a debreceni Ispotály Református Egyházközség énakkara (Baliga Ádám), a marosvásárhelyi Cantuale énekegyüttes (Nyilas Szabolcs).
Az előadások után a körtvélyfáji református közösségi teremben Vajda György, lapunk munkatársának nyílt fotókiállítása Hagyományosan címmel. A vándortárlat fényképei a vidéki élet mindennapjait, ünnepeinket, hagyományaink globalizálódását mutatja be a fotóriporter szemszögéből. A fotókat egy hónapig lehet megtekinteni.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Jókedvűek sereglése
Dalár ünnep Nyárádszeredában
A régies ’dalár’ szavunk a dalból vált főnévvé (mondatrészként a címben jelzővé), csakúgy, mint a dalárda; a dalár ünnep pedig a mai kórusfesztiválok őse volt hajdanán. A szót Arany János is "használja", önironikusan, a Vojtina ars poeticája című versében: "S mint hangjavesztett opera-dalár, Lettem éneklőből... énektanár". Nos, a nyárádszeredai "dalár ünnep" énekesei között volt ugyan sok énektanár is, de hangját senki sem "vesztette", annál nagyobb kedvvel dalolt.
Vasárnap tizedik alkalommal tartották meg meg két anyaországi – a simontornyai és az etyeki – kórusok szereplésével nemzetközinek minősíthető találkozót. A Ferencz Csaba karnagy és a Bocskai Dalkör, az önkormányzat, a megyei tanács és az önzetlen helyi és környékbeli támogatók, cégek, vállalkozók, magánszemélyek összefogásával jól megszervezett kórusfesztivál rangot vívott ki magának: az erdélyi magyar kórusmozgalom egyik jelentős eseményévé nőtte ki magát.
Idén a kétszázötven éve született dalszerző, költő, folklórgyűjtő, Pálóczi Horváth Ádám emléke előtt hajtott fejet a fellépő kórusok népes tagsága. Csokonai írta Pálócziról: "Ő az, aki magyar hangra tanította az erdőt." A Kömlődön 1760. május 11-én született, és Nagybajomban 1820. január 28-án elhunyt, református papi családból származó Horváth Ádám a debreceni kollégium diákja volt, Pápán mérnökként dolgozott, majd házassága után nejének balatonfüredi birtokán gazdálkodott. Megénekelte kies környezetét, ő nevezte elsőként magyar tengernek a Balatont. Azt írják a szakmunkák róla, hogy a köznemesség jellegzetes képviselője, aki összhangba tudta hozni a felvilágosodás eszméit a nemzeti múlt hagyományaival. 1817-ben ott van a Keszthelyi Helikon ünnepségein, egy évvel később már maga szervez hasonlót Göcsejben, ennek az alkotó írói főleg hölgyek. Hagyományőrző munkálkodásának máig becsült gyümölcse az 1813-ban összeállított Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek című kéziratos énekeskönyve: leírta a gyermekkorától hallott és ismert, feljegyzett régi dallamokat, köztük számos kuruckori éneket. Könyve "a régi magyar daltermés egy eléggé fel sem becsülhető részének legterjedelmesebb forrása." Föllelhetők benne az 1790-es, az 1800-as évek divatos, érzelmes dalszerzeményei, köztük több éppen a saját műve. Számos régi népi dallamot elsőként jegyezett fel, ekként Pálócziban a magyar zenei folklór legelső úttörőjét tisztelhetjük.
A szünetekben Nagy Eszter két Pálóczi-dalt is "megtanított" a résztvevőknek. Azért írom idézőjelbe, mert az énekesek zöme otthonosan dalolta, például a Béborula, már elmúla... címűt, amelynek a refrénje sok-sok magyarnak ismerős: "Gyere be, rózsám, gyere be, csak magam vagyok ide be, Addig a házamból ki nem mégy, míg három szál gyertya el nem ég."
(Fellapozva az Édesanyámtól 1960-ban, konfirmációmkor ajándékba kapott, 1955-ös évjelzetű Református egyházi énekeskönyvet, nem csodálkoztam azon, hogy Pálóczi Horváth Ádámtól három éneket is beválogattak a szerkesztők, a 29-es, 96-os és a 106-os számút, az viszont a kései felfedezés örömével járt, hogy szülőfalum lakóinak leggyakrabban énekelt karácsonyi dala, kedvencem, a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű is az Ő szerzeménye...)
A találkozó a kórusok felvonulásával kezdődött, a Bocskai tér rendezett, takaros parkja mellett seregeltek ünnepiben, majd bevonultak a művelődési házba (melynek a lépcsői előtti terét nem ártana újraaszfaltozni).
A műsort ezúttal is a kedves-mosolygós Kovács Ágnes vezette, szerre bemutatva a fellépő kórusokat. A házigazda Ferencz Csaba Bocskai Dalköre nyitott, furulyált Kovács Márta, gitáron játszott Váradi Imre. Három dalt is énekeltek Pálóczi énekes könyvéből, majd Gárdonyi Zoltán, Birtalan József és Kozma Mátyás feldolgozásaival tettek koronát a műsorukra. A Máté Imréné dirigálta simontornyai (Tolna megye) Krammer Ferenc kórus éppen tizenharmadszorra találkozott a bocskaisokkal, egyik évben ők jönnek, a másikban a szeredaiak látogatnak Simontornyára. Repertoárjuk változatos, egyházi és világi, magyar, olasz és angol dalokat egyaránt énekelnek. Zongorán kísért Dofkai Frigyes.
Újonc volt a közeli Márkod református egyházközségének asszonykórusa. Dávid István lelkész irányítja a 2006-ban alakult, egyelőre kis létszámú dalkört. Értelemszerűen vallásos énekeket adtak elő. A marosvásárhelyi Szabadság úti református gyülekezet Szabadság vegyes kara, a fiatal házasok dalárdája Dénes Előd lelkész kivételes szervezőképességének, zeneszerzői- karvezetői tehetségének, és a billenytűs és húros hangszerek világában való jártasságának is köszönheti létét. Nevükhöz méltón, felszabadultan dalolnak, az egyházi énekek sorát egy pompás Bródy János-dallal toldva meg. Etyek 4211 ezer lakosú község Fehér megyében, Budapesttől mindössze 26 kilométernyire. 1991-ben alakult női kara, ’97-ben a férfiak is csatlakoztak, de továbbra is külön él a női kar, mint a vegyes kar női részlege. Etyek az egyetlen olyan falu Magyarországon, amelynek két minősített kórusa van, mindkettő a fesztiválkórus rang birtokosa. Kezdettől fogva mindkét kórust Magdó Ildikó vezeti. A Signum kórusban énekel az olimpiai aranyérmes Rigófütty énekegyüttes legtöbb tagja is. Veretes műsorukon Karai József, Kodály-, Bárdos-művek szerepelnek. Nagy tapsot aratva előadták Kozma Mátyás Három válaszúti népdal című feldolgozását is. (Magdó Ildikó tanárnőről hadd árulom el: nem idegen tájainkon, hiszen Erdőszentgyörgyhöz kapcsolja zsenge gyerekkora. Édesapja Budapestről jött a Kis- Küküllő- parti községbe. Dr. Pethő Istvánról nemrég derült ki, hogy a maga és családja életének, biztonságának kockáztatásával nyújtott menedéket a román titkosrendőrség, a hírhedt Sziguránca elől menekülő Bözödi György történész-írónak és a szobrászművész Szervátiusz Jenőnek, mégpedig akként, hogy a rendelő-lakás (később iskolaépület) dupla padlásos terében 2x3 méteres szobácskát alakítva ki, valósággal elfalazta őket. Nem is találták meg egyikőjüket sem a pribékek. Pethő Ildikó akkor öt-hat éves lehetett, a családot aztán kitelepítették. A tanárnő ma budapesti lakos, de második otthona és a szíve csücske természetesen Etyek.)
Az 1972-ben alapított sepsiszentgyörgyi Vox Humana Kamarakórus Szilágyi Zsolt remekműve. Világjárt s -járó dalosok, magas művészi színvonalon szólaltatják meg színes, változatos repertoárjukat, köztük Birtalan József, Farkas Ferenc, Pászti Miklós alkotásait. Profi módon énekelnek, és ez a legkevesebb, ami elmondható róluk. Jelenlétük emelte a rendezvény színvonalát.
A marosvásárhelyi Vártemplom Psalmus vegyes kara Birtalan Judit karnagy irányításával jött létre 1986-ban, jelenleg a vásárhelyi kórusfesztiválokat is szervező Kovács András "pásztorolja". A legnagyobb létszámú volt a fellépők között. Kiérlelt, tiszta csengésű harmónia, jellegéből fakadóan egyházi dallamokat mutat be, de az alkalomtól függően népdalfeldolgozásokat is.
Gyakran jutalmazta vastapssal a telt ház közönsége a dalosokat, mégis, a népszerűségi díjat, ha lett volna ilyen, a marosvásárhelyi Cantuale férfi ötösfogata vitte volna el: percekig tartott az ujjongás műsoruk végén. Nyilas Szabolcsék röpke pár esztendő alatt bebizonyították, hogy csaknem mindent képesek magas művészi szinten előadni, sajátos színárnyalatokkal, hangulatosan, kedvesen, mély beleéléssel. És van "saját" zeneszerzőjük is, Márton Zsolt Barna személyében, akinek Fenyő a fűznek című alkotását Purcell, Kodály, Weber műveinek társaságában volt szerencsénk élvezni és megtapsolni.
Záródalként ismerős szerző művét énekelte a színpad és a terem népe. Birtalan József szülőfaluja, Szilágybagos a lelőhelye a feldolgozásnak: Már Bagoson learatták az árpát.
Nem maradtak el a díszoklevelek, virágok, ajándékok sem. Ferencz Csaba nemcsak a karvezetőket jutalmazta a népviseletbe öltözött kislányok és fiúcskák segítségével, hanem a társszervezőket, így Dászkel László polgármestert, Suba Gyöngyi házigazgatót és a támogatókat is.
Jókedvűek találkozása volt, már-már családias légkörű, mégis tartásos, színvonalas, olykor emelkedett hangulatú a tizedik nyárádszeredai dalár ünnep.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Emlékhangverseny Nagy Ferenc tiszteletére
Szombaton negyedik alkalommal rendeztek Nagy Ferenc Emlékhangversenyt, ezúttal nem Nyárádszeredában, hanem Jobbágyfalván, amely állandó helyszíne lehet a jövőben ennek a közművelődési eseménynek.
Maros Megye Tanácsa, a csíkfalvi önkormányzat, a jobbágyfalvi Tündér Ilona Vendégház és a Nagy Ferenc Férfikar támogatásával szervezte meg negyedik emlékhangversenyét a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség erdélyi tagozata, így tisztelegve Nagy Ferenc egykori zenetanár és karnagy emléke előtt, aki a nyárádmenti után az egész Kárpát-medencére kiterjedő kórusszövetséget hozott létre. Munkásságát 2006-ban Bartók Béla-díjjal ismerték el, 2008-ban a Magyar Kultúra Lovagjává avatták, majd ugyanebben az évben, halála után, Csíkfalva község díszpolgárává választották.
A hétvégi megemlékezés a csíkfalvi iskola előtt, a Nagy Ferenc tiszteletére állított kopjafánál kezdődött koszorúzással és A csitári hegyek alatt című kedvenc népdala közös eléneklésével, s tiszaszentimrei barátai magyarországi földet is hoztak erre a helyre. Délben közel háromórás hangversenyre került sor a jobbágyfalvi kultúrotthonban, ahol a marosvásárhelyi Cantuale Énekegyüttes (vezető Nyilas Szabolcs), a szászrégeni református egyház Szivárvány kórusa (Panda Gáspár), a nyárádszeredai Bocskai István Dalkar (Ferencz Csaba), a marosvásárhelyi Bernády György Kamarakórus (Márton Zsolt), a tiszaszentimrei Margaréta Népdalkör (Mutza Andrásné), a szovátai Intermezzo Kamarakórus (Fülöp Judit) és a jobbágyfalvi Nagy Ferenc Férfikar (Ferencz Csaba) lépett fel szívet-lelket gyönyörködtető nép-, katona- és bordalokkal, egyházi hálaénekkel, de Liszt, Kodály, Weber, Mozart művei is megszólaltak. Közben a csíkfalvi iskola néhány diákja vezetésével Seprődi János gyűjtötte népdalokat is tanultak a kórusok.
A nemzet emlékezetében marad
Márton Zsolt, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség erdélyi tagozatának elnöke a rendezvény megnyitóján elmondta: nagy öröm számukra az a szakmailag magas szintű munka, amellyel a szövetség tagkórusai hozzájárultak az összmagyar művelődéshez, és ezen belül is a mindenkori Kárpát-medencei kórusmuzsika fejlesztéséhez. Ez a kórustalálkozó is élő példája ennek a folyamatnak. Ez az az örökség, amelyet felismert Nagy Ferenc csíkfalvi zenetanár, és egy életen át tartó munka eredményeként sikerült megvalósítania egy politikamentes, felszabdalhatatlan, saját értékeiből táplálkozó, éneklő nemzetet. „Vigyük tovább, amit örököltünk: soha ne haljon meg számunkra a dal. Kívánom, hogy ez a találkozó hagyománnyá váljék, és évről évre otthont adjon sok daloskedvű kórusnak, hiszen kórusszövetségünk legfőbb éltető és megtartó ereje az ilyen találkozókban rejlik, amelyek a határokkal szétszabdalt nemzetrészek közötti emberi kapcsolatok ápolását és újabbak létrejöttét is szolgálják” – mondotta Márton Zsolt.
A szövetség titkárától, Nyilas Szabolcstól megtudtuk: az emlékhangversenyt azért indították el 2010-ben, hogy Nagy Ferencet megőrizzék a nemzet emlékezetében. Ő hagyatékot adott a magyaroknak, és megmutatta, hogy énekelve összetartható a szétszaggatott, meggyötört Kárpát-medencei nemzet. A dal számára eszköz volt annak elérésére, hogy minden magyar testvérként gondolkodjon, és ezek az emlékhangversenyek ezt a szellemiséget viszik tovább – mondta el Nyilas, aki elárulta: a szövetség rábólintott a Nagy Ferenc Férfikar azon óhajára, hogy ezeket a hangversenyeket ezután Jobbágyfalván rendezzék meg.
Tisztelettel emlékszik Nagy Ferencre a szovátai Intermezzo Kamarakórus karnagya is. Fülöp Judit szerint ez az ember akkorát tudott „kipattintani” Csíkfalváról, amit ritkán lehet elérni egy életben. „Óriási dolgot tett, amiért áldom a lelkét, és szeretnénk, ha újra úgy összefognák a kórusokat, ahogyan ő tette” – fejezte ki elismerését a karnagy.
Megújulhat a kapcsolat
A jobbágyfalvi kórus, néptánccsoport és zenekar 1990-ben járt először Tiszaszentimrén Nagy Ferenc vezetésével, 1992-ben a magyarországiak először érkeztek Erdélybe, Jobbágyfalvára. Az állandósult kapcsolat Nagy Ferenc 2006. évi visszavonulása után megszakadt, ezért most a tiszaszentimreiek rendkívül boldogok, hogy sikerült ismét eljutniuk ide – nyilatkozta szerkesztőségünknek Mutza Andrásné, aki szeretné, ha a kapcsolat ismét élővé válna, és akár a következő évben vendégül látnák a jobbágyfalviakat.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

Kórusművek csendültek fel az emlékezés jegyében
Szombaton és vasárnap ünnepelte 25 éves fennállását a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség (SJNKSZ), névadójára és létrehozójára is emlékezve.
Szombaton délben a csíkfalvi iskola előtt álló emlékmű megkoszorúzásával, egy perc néma főhajtással és kedvenc népdala – A csitári hegyek alatt – eléneklésével emlékeztek az erdélyi kórusok Nagy Ferenc egykori csíkfalvi zenetanárra, karnagyra, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség megalapítójára.
A kommunista diktatúra megszűnése után Nagy Ferenc újraindította az 1970-es években elfojtott nyárádmenti kórusmozgalmat, és a Nyárádmenti Kórusszövetség égisze alatt egyesítette az éneklőket, amely 1994-ben felvette a Seprődi János nevet. De Nagy Ferenc ennél többet kívánt, a szövetség csakhamar nemzetközivé vált: nyolc ország magyarlakta településeinek karéneklését fogta össze. Hogy ez létrejöhetett, azt bizonyítja, hogy nemcsak egy ember, hanem egy nemzet álmát váltotta valóra – méltatta a Búzaházán született és 1998-ban Csíkfalván elhunyt karnagy életpályáját az általa létrehozott szövetség elnöke, Márton Zsolt, valamint titkára, Nyilas Szabolcs.
Halálának ötödik évfordulóján a közösség kopjafás emlékművet emelt Nagy Ferenc számára, és minden év november közepén előtte tisztelegnek a karéneklők. Az emlékmű megálmodója, Szakács-Mátyási Endre is Nagy Ferencet méltatta, aki az otthoni mindennapi gondokat hátrahagyva üres zsebbel és nagy lelkesedéssel járta a Kárpát-medencét, szervezte a kórusszövetséget. „Ez a szövetség olyan amatőr kórusok uniója, amely a közös éneklés révén szebbé teszi életünket, csiszolja emberi karakterünket, kaput nyit más éneklő kórusok kölcsönös megismerésére, megőrzi az utókornak a népdal hagyományát, a kórusmuzsikát művészi szintre emeli” – véli Nyilas Szabolcs, míg Márton Zsolt a névadó Seprődi Jánost méltatta a jubileum kapcsán.
A karéneklés gyöngyszemeit hozták
A kettős ünnepet kétnapos műsorral tisztelték meg a megjelent karéneklők. Szombaton a jobbágyfalvi művelődési házban öt kórus lépett színpadra, Marosvásárhelyről a Bernády György Kamarakórus, a Cserealji Vegyeskar, a sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda, a jobbágyfalvi Nagy Ferenc Férfikar és a gegesi református vegyeskar, míg vasárnap délután a nyárádszeredai unitárius templomban a szovátai Intermezzo Kamarakórus, a helyi Bocskai István Dalkör női kara és a marosvásárhelyi Cantuale Énekegyüttes előadásait élvezhették az érdeklődők. Egyházi énekek, spirituálé, Seprődi gyűjtötte és nyárádmenti nép- és bordalok ugyanúgy felhangzottak a közönség nagy örömére, mint Mozart, Verdi, von Weber, Handel, Giardini, Seprődi, Kodály, Halmos egy-egy gyöngyszeme.
Az évfordulóra egybegyűlt kórusok számára örömünnep volt a hétvégi esemény, a sok köszöntő és jókívánság sorából a sepsiszentgyörgyi férfidalárda tagja, Fazakas Géza szavait emelnénk ki: „Az elmúlt huszonöt évi munkátok, és e mai közös együtt éneklés is erősíti öntudatunkat, ápolja anyanyelvünket, dallamvilágunkat, nemzeti kultúránkat, amely megmaradásunk záloga. Kívánjuk, hogy még sokáig énekeljetek, hogy a jövő nemzedék is ugyanilyen felelősséggel adja tovább e szép hagyományt az utódainknak.”
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro