Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nyáguly Béla
1 tétel
2017. január 18.
Bolgárok fogságában Csertőn (A szentkatolnai Szigeti Gyárfás emlékezik)
Az általunk tíz esztendő alatt felkutatott mintegy ötven felső-háromszéki egykori hadifogoly közül – mára már alig tucatnyian élnek – a szentkatolnai kilencvenkét éves Szigeti Gyárfás az egyetlen, aki nem szovjet és nem nyugati, hanem bolgár hadifogságban volt. A 3. Ukrán Front alárendeltségében harcoló és a Dél-Dunántúlt ellenőrző 1. Bolgár Hadsereg 1944 decemberében és 1945 januárjában három gyűjtőtábort hozott létre: Pécsen a Ferencz József-laktanyán, Kaposváron a Baross-laktanyán és Szigetvártól északra 2,5 km-re, Csertőn (Csertő-pusztán), gróf Festetics Domonkos uradalmán. Szigeti Gyárfásnak nagy szerencséje volt, hogy a bolgárok nem adták át a szovjeteknek, így nem került Szibériába.
Pisztoly a kenyérben
Gyafi bácsi, ahogy a faluban ismerik és szólítják, 1924. október elsején született Szentkatolnán. Tizenhét évesen sorozták be a magyar hadseregbe, akkor került az árkászokhoz Sepsiszentgyörgyre. Rövid kiképzés után a frontra vezényelték, előbb Sósmezőn harcolt a szovjetek ellen, majd onnan visszavonultak Torján keresztül. Erdélyből Csáktornyára, az ottani csapattesthez került hat erdélyi bajtársával együtt. Csáktornyán partizánok őrzésével bízták meg őket, huszonnégy órás szolgálatot teljesítettek. 
– Egyszer én voltam szolgálatban ott, ahol a partizánokat őriztük. Jött egy néni és egy bácsi. Odajöttek az ablakhoz, köszöntek és megkérdezték tőlem, hogy ismerem-e ezt és ezt a fehérnépet. Egy huszonnyolc éves tanárnő volt az illető, az ő lányuk. Mondtam, hogy ismerem, mire arra kértek, hogy küldjem ki. Mondtam nekik, hogy tiltja a szabály. Erre fel arra kértek, hogy adjak át egy csomagot és mondjam meg neki, hogy a legközelebbi viszontlátásra. Bevittem a csomagot és mondtam az őrmesternek, hogy nekem nem tetszik ez a csomag. Egy nagy, domború kenyér volt benne. Azt javasoltam az őrmesternek, hogy vágjuk kétfelé. Az őrmester azt mondta nekem, menj el te székely góbé, ilyesmit miért akarsz csinálni? Ragaszkodtam hozzá, hogy szeljük meg a kenyeret. Az őrmester elővette a kést, és nekifogott kétfelé vágni, de a kés éle valamibe megakadt. Megfordítottuk a kenyeret, és próbáltuk a másik felét elvágni. Ott is kemény valamibe akadt a kés éle. Amikor kétfelé törtük, akkor láttuk, hogy pisztolyt rejtettek el a kenyérben. Mondtam az őrmesternek: lássa, hogy jó volt az elővigyázatosság, mert az első golyó a magáé lett volna, majd szerre lőttek volna le minket, és a partizánok mind elmenekültek volna. Akkor értettem meg igazán, miért üzente a lányának, hogy a legközelebbi viszontlátásra.
Ez volt az első tettem. A második szintén Csáktornyán történt. Bombáztak minket a szovjet repülők. Az egyik földet ért, de nem robbant fel. Az ezredes azt mondta nekünk, hogy a bombát valaki vigye el onnan, és a lejtő mellett eressze bé. Senki nem jelentkezett önkéntesen. Én jelentkeztem egyedül, hogy elviszem. Felvettem a vállamra, elvittem és beeresztettem. Amikor visszaértem a csapatomhoz, negyven méterre tőlünk felrobbant a bomba. Az egyik szilánk a sapkámat vitte le a fejemről, de szerencsére nem sebesültem meg. Az ezredes nem győzött dicsérni, hogy hányan haltunk volna meg, ha én nem viszem el onnan a bombát.
Csokoládé a repülőről
− Szigetvárra vezényeltek át. Ott folyt a Dráva. Szigetvárhoz nagyon közel, Csertőre Festetics gróf birtokára vittek bennünket. Ott is huszonnégy órás szolgálatra osztottak be Nyáguly Béla falumbelivel. Volt még velem egy csegődi fiú és az őrvezető. A motorcsónak keresztülvitt minket a Dráván, és egy óra tájt megérkeztünk a horvát határ mellé. Átjött hozzánk négy horvát. A falu a határtól tíz méterre volt. Mondták nekünk, hogy menjünk velük és ebédeljünk. Bementünk egy csárdába, ahol két asztalt összehúztunk, az egyik felén ültek a horvátok, a másik felén mi. Kipakoltuk az asztalra, ami nálunk volt. A horvátok kértek egy-egy deci rumot. Azt megittuk, majd ellegettünk, és mi is kértünk két liter bort. Nyolcan azt is megittuk. Ekkor már öt óra felé járt az idő. Elbúcsúztunk egymástól, ők jöttek a román határ felé, mi pedig mentünk visszafelé. Közben pihenőket tartottunk, de mentünk tovább. Már tíz óra lehetett, amikor a fejünk fölött három repülőgép cirkált. Kértem a társamtól egy piros rakétát, amit fellőttem. Erre a repülőgépek megtértek, és alacsonyra leereszkedve ejtőernyőkkel kezdték kidobigálni a repülőkről mindazt, amit magukkal hoztak. Egy láda egy nagyobb csutakra hullott és szétesett. Tábla csokoládék voltak a csomagban. Egyet-egyet mi is elvettünk. Kérdezte tőlünk az őrvezető, hogy melyikünk megy jelenteni az ügyet. Mondtam neki, hogy én és Nyáguly lemegyünk. El is mentünk. Úgy tizenegy óra lehetett akkor. Kiabáltunk át a Dráván, hogy költsék fel a motorcsónakost, jöjjön utánunk, és vigyen át minket a folyón. Felköltötték, és át is szállított minket. A nálam levő csokoládét átnyújtottam a csónakosnak, hogy adja oda a gyermekeknek, Nyáguly Béla pedig a cimboráinak adta.
A törzsőrmester volt éppen szolgálatban. Beszámoltam neki a történtekről. A törzsőrmester azonnal felhívta Csáktornyát, hogy küldjenek három autót, és legyen minden járművön nyolc katona. Megrakodva jöttek vissza, de a felét sem tudták felrakni a kocsikra. A törzsőrmester ismét felhívta Csáktornyát, és azt kérte, hogy most már négy járművet küldjenek. Azokra már sikerült felrakni a repülőkből ledobott élelmet. Megérkezett Csáktornyáról az ezredes. Azt mondta nekem a törzsőrmester: na, Szigeti, te most meséld el az ezredes úrnak, hogy történt, mi történt. El is mondtam neki mindent. Megdicsért és azt mondta, hogy másnap jön a szabó és tiszta új ruhát kapunk mind a négyen, az őrvezetőt előléptetik őrmesterré, belőlem szakaszvezető lesz, a másik kettő pedig tizedes. 1945-ben húsvét napján lesz a vitézzé avatás – mondotta az ezredes. Eljött húsvét napja, de a vitézzé avatásunk elmaradt, akkor éjszaka megszálltak minket a bolgárok.
Bolgárok fogságában
− A bolgár katonák összeszedtek vagy ötvenünket, és elvittek Csertőre, a grófi uradalomra. A bolgár hadifogságot ott töltöttem le. Volt négy nagy istálló, mi, a foglyok a padláson háltunk. Volt közöttünk tanár, ügyvéd stb. és mindenféle mesterember. Jó életünk volt, nem panaszkodhatom. Minden napra a hús megvolt, aki szivarazott, az napjára kapott tíz darab cigarettát dobozkákban. Nyáguly Béla nem volt dohányos, de ajánlottam neki, mondja azt, hogy ő is szivarazik, így nekem minden napra húsz cigaretta jutott. Szóval, jó életünk volt a bolgár fogságban, amikor hazakerültem, kilencvenöt kilogrammos voltam.
1945 októberében érkezett a táborba egy szovjet komisszió, felmérték, hogy hány fogoly van, mert azt mondták, hogy pénteken visszajönnek és visznek minket a Szovjetunióba. Húsvéttól októberig voltam bolgár fogságban. Amikor elmentek a szovjetek, fel kellett sorakozzunk. A bolgár kapitány nagyon rendes ember volt. Tolmács segítségével ismertette, a szovjetek mit akarnak velünk, el akarnak vinni Szibériába, de ő úgy döntött, hogy elenged minket. Azt kérte, hogy mindenki mondja meg a pontos címét. Heten voltunk háromszékiek. Ez volt kedden, szerdán reggel ismét sorakozni kellett. A bolgár kapitány tartott egy szép beszédet, majd felolvasta a nevünket sorra. Amikor elébe mentünk, a bal kezét a bal vállunkra tette, a másikkal kezet fogott és sok szerencsét kívánt. Azt tanácsolta tolmács által, hogy vigyázzunk magunkra, és ha szovjet katonát látunk, meneküljünk el, mert ha elfognak, lágerbe kerülünk. 11 órakor egy nagy hajrát kiáltottunk, megnyitották a lágerkaput, és mindenki elindult hazafelé. A csertői lágerből egy emléktárgyat is őrzök, a zabolai Kozma Dénes bajtársam egy fa fokost készített számomra, aminek az egyik oldalára a „Sz. Gy. 1945. VI. 15.”-t, nevem kezdőbetűit és egy dátumot, a másik felére pedig „A csertői táborból” feliratot véste. 
Román katonaság
– Bementünk Szigetvárra, ahol vonatra szálltunk, és Budapestig utaztunk. Pesten sok orosz volt, féltünk, hogy ismét fogságba esünk. Egy szerelvény Dédára indult. Arra felültünk, aztán Dédán szálltunk le. Este tíz óra körül jött egy vonat, amelyik Sepsiszentgyörgyre és Brassóba ment. Felültünk arra a szerelvényre. Amikor eljöttünk Málnásig, ellenőrt kaptunk. Heten voltunk a fülkében, és mindegyikünknek egyforma papírja. Az ellenőrök azt kifogásolták, miért nem mentünk a magyar hatóságokhoz, hogy adjanak más igazolványt. Leszállítottak a vonatról, és jegyzőkönyvet írtak. Délután folytattuk az utunkat hazafelé egy másik vonattal. Falumbeli, Luka Sanyi bácsi, akivel Málnáson véletlenül összetalálkoztunk, és ő előttünk hazaért, hírt adott az érkezésünkről, ezért nagyon sokan vártak a szentkatolnai állomáson. Az udvaron is sokan voltak. Mondtam édesanyámnak, adjon tiszta ruhát és mosdóvizet, hogy feküdjek le. Jól esett végre vetett ágyban pihenni.
1946-ban román katona is voltam Bukarestben. Az én korosztályomat akkor hívták be katonának, de az nem volt jó élet. Nem volt, mit enni. Csak az élt jobban, akinek pénze volt. A román fehérnépek árulták a málépitánt, amiből megvettünk egy darabot, és azt ettük. Amikor a román hadseregből leszereltem, már nem kilencvenöt, hanem csak hatvanhét kilós voltam. 1949-ben megnősültem, három lányunk született, azokat férjhez adtuk. Sajnos, csak a jobb szememmel látok, a ballal semmit, még az ujjaimat sem. Vitéz sem lett belőlem azóta sem. Veteránpénzt csak havi 120 lejt kapok, össze-vissza a rokkantsági nyugdíjjal együtt 458 lejt hoz a postás. Akikkel együtt voltam bolgár fogságban, már mind elhunytak, csak egyedül én élek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)