"A nyolcvanas évek végén nem volt ajánlatos tiltott könyvet, kiadványt olvasni és terjeszteni, de ez mégis megtörtént, mégis volt. A rendszerváltás rövidesen meghozta a közlések nyilvánosságát, és úgy tűnik, a szamizdat kiadványok bátor, kockázatot vállaló értelmiségei a háttérbe szorultak, már a széles olvasóközönség megfeledkezett róluk. A Teleki László Alapítvány kiadásában (Budapest, 2001) megjelent egy több mint 400 oldalas gyűjtemény, amelynek szerkesztői Nóvé Béla és Szűcs György. A könyv címe: Határ/idő/napló 1987-89. - A Határ/idő/napló - erdélyi figyelő 1987-1989 márciusa között az egyetlen olyan cenzúrázatlan magyar nyelvű folyóirat volt, amely kizárólag e célra alapítva rendszeresen hírt adott a terror és nyomor sújtotta Románia megpróbáltatásairól a Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben. A Budapesten szerkesztett, Magyarországon, Erdélyben s a nyugati magyarság körében egyaránt terjesztett, és esetenként 3-5 íves lap e két év alatt összesen 9 számot ért meg - az első 150, az utolsó 2000 példányban készült fénymásolatban, illetve nyomtatásban - olvasható a bevezető írásban. A könyv gazdag anyagot sorakoztat fel, a függelékben az S.O.S. Transsylvania szolidaritási mozgalom és a Pro Domo Dei műemlékmentő akció dokumentumait olvashatjuk, az In memoriam fejezet pedig emléket állít Gyurkó Jánosnak és a homoródalmási Tódor Albertnek. /Ferencz Imre: Volt egyszer egy szamizdat... = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 22./"

Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),

A végsőkig ható tartás gesztusa
Kötet a kisebbségmentőről
"1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává" – írja Jakabffy Tamás Pásint Ödönről, az 1900-ban Torockószentgyörgyön született "majdnem elfelejtett erdélyiről", aki magas kormányhivatalnoki pozíciókban végzett munkája során mindvégig szívügyének tekintette a Trianon utáni határokon kívül rekedt magyarság sorsát. Életéről, kevéssé dokumentált munkájáról, kisebbségmentő szerepéről Nóvé Béla írt monográfiát, a kötetet péntek délután mutatták be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai unitárius egyházközség Dersi János- termében.
A könyvet gondozó Kriterion könyvkiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának és a szerzőnek a jelenlétében Sebestyén Mihály üdvözölte a közönséget és méltatta a hosszú évek kutatómunkájának gyümölcseként megszülető alkotást. Mint mondta, nagy szeretettel olvasta végig a szép, nagy betűkkel grafizált, könnyen olvasható kötetet. – Már korábban hallottam Pásint Ödönről, történelmi kutatások során találkoztam a nevével, többek között Bárdi Nándor írásából. Nóvé Béla a nemes publicisztika eszközével olyan témához nyúl, amit általában komoran szoktunk elmondani. De ő, jó értelemben vett publicisztikai stílusban, könnyen emészthető szöveget oszt meg olvasóival, olykor az oknyomozó újságírás eszközeit is használja. Kisebbségmentés – mi lehet ez, miből állhat? Elsősorban sok-sok gyűlésből, egyeztetésből, a hatalmasságok meggyőzéséből, hogy Magyarország felelőssége a trianoni határokon kívül rekedt kisebbségek megóvása. Pásint Ödön rámutat a fájó pontokra, a kulturális intézmények elveszítésére is. A nagyon jól dokumentált kötetből kiderül, hogy ő szürke eminenciás, akinek korát a szerző igen jól ismeri, belopja annak közéle-tét, irodalmát. Mégis, nagyon kevés anyagot lehetett összeszedni – Pásint Ödön 1950-ben, az öngyilkossága előtti napokban igen sok dokumentumot semmisített meg. Ezek valószínűleg életveszélyt jelentettek számára, illetve munkatársai számára. A kötet egészében is izgalmas, a lehetőségekhez képest igen sok dokumentumot sorakoztat föl Pásint Ödöntől, Pásint Ödönről – ily módon a történeti munkák sorába (is) tartozik, ráadásul itt egy könyv, amely végre a túlsó oldalról ábrázolja a kisebbséget: hogyan nézünk mi ki onnan, hogyan néztek ki az elődeink? Újszerűsége ebben is rejlik, hiszen mi eddig mindig az árok innenső oldaláról szemléltük ezt a kérdést – mondta Sebestyén Mihály a Pásint Ödön életútjának állomásaival, a korabeli történelmi változások részletezésével gazdagított méltatása során, majd Nóvé Béla szólt a közönséghez.
– Hősöm pályája Marosvásárhelyhez is sok szállal kötődik. Ő és társai menteni próbálták azt, amit még menteni lehetett. Bethlen István menekülő kormányfő bizalmasa volt. Jellemző rá, hogy katonai futárgéppel berepült a már körülzárt Kolozsvárra, hogy utolsó kormánysegélyként kétmillió forintot juttasson el az ottani kulturális intézményekhez, a színházakhoz, az operához. Lakása hosszú ideig az új magyar nemzeti-konzervatív kormány székhelye volt. Az újjászerveződő miniszterelnökség kabinetfőnökeként ő készítette elő a párizsi békeszerződés magyar képviseletét. A kiugrásban jelentős szerepet vállalt, egy leendő békeszerződés dokumentációját állította össze, ez mindmáig megvan. Felhívta a figyelmet a szórványgondozás fontosságára, ami az akkori körülmények között akár groteszknek is tűnhetett. Menti az erdélyi magyarságot, a svábokat, a zsidókat. Tragédiája nem meghasonlás, hanem egy önemésztő ember végső gesztusa – egy, a végsőkig ható erkölcsi tartás gesztusa. Azért lett öngyilkos, mert nem akarta elárulni a társait, és tudta, hogy itt a vég. És kitért az elől, hogy másoknak ártson.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Kisebbségmentő pályakép színészportrékkal (Könyves est zenével)
Újszerű könyves, zenés estet tartottak tegnap a sepsizszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban: a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó néhány könyve, Pásint Ödön kisebbségmentő pályaképe és Székely Szabó Zoltán színészekkel készített „háromrétegű” interjúkötete szerepelt a terítéken, ezt színezte a Cantabile Trió hangversenye.
H. Szabó Gyula, a Kriterion igazgatója egy-egy bővített mondatban ismertetett néhány újdonságot, majd Nóvé Béla budapesti író, történész, dokumentumfilmes alkotó, a Hivatása: kisebbségmentő című kötet szerzője beszélt Pásint Ödön (1900–1950) eddig „árnyékban lévő” életpáyájáról. A torockószentgyörgyi születésű Pásint Bethlen István miniszterelnök személyi titkáraként, Teleki Pál bizalmasaként, ám mindvégig háttérben maradó, egyre fontosabb beosztású szürke eminenciásként igen sokat tett Budapestről az erdélyi magyarságért, végül az ÁVH sorozatos zaklatása öngyilkosságba kergette. Édesapja unitárius lelkész, bábaasszony édesanyja negyvenésvesen árván hagyja öt fiútestvérével, tanulmányai befejeztével sok-ezernyi székely és erdélyi magyar fiatal sorstársával együtt Magyarországra menekül az impériumváltás következményei elől, ott kezdi el pályáját építeni, mindvégig Aranyosszék, az erdélyi magyarság érdekeit képviselve. Egyetemi tanulmányai, párizsi, strasbourgi kitérő után Bethlen István személyi titkára lesz, fontos segítője, mi több, az utolsó bizalmasa 1944-ben. A harmincas években a kor fő célkitűzéséért, a revízióért dolgoztak, ám Észak- és Dél-Erdély különválasztása után újabb nemzetiségi problémákkal („túszdrámákkal”) kellett szembenézniük. Teleki Pál erdélyi szociális kérdések megoldását bízta rá, 1944 tavaszán pedig félig titkos, embermentő missziókat hajtott végre. A szerző megjegyezte, Pásint Ödön Sepsiszentgyörgyhöz néhai féltestvére, Albert (Pásint) Éva gyermekgyógyász révén kötődik. A Cantabile Trió hangversenye után Székely Szabó Zoltán Egy nemzedék három felvonásban (erdélyi színészek tegnapelőtt, tegnap és ma) című könyvéről beszélt Bogdán László és László Károly társaságában. Kötetében huszonkilenc színésszel, rendezővel közöl interjút. Közülük többen Magyarországra mentek, nem tudták, mekkora csalódás vár rájuk – mondta. László Károly „fészekrakónak” nevezte Székely Szabó Zoltánt, H. Szabó Gyula pedig úgy fogalmazott, a nyolcvanas években Sepsiszentgyörgyön a magyarság szíve a színházban dobogott, köszönhető ez Sylvester Lajosnak, aki az akkori nagyon nehéz időkben is csapatot tudott építeni.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szelterszi árnyékkövetők
A nyári táborok közt találni szerényebb összejöveteleket, költséges fesztiválokat, tömegeket megszólítókat, és olyanokat is, mint a szelterszfürdői társadalomtudományi tábor: néhány tucat szakember és egyetemista számára tervezettet. E négy napos együttlét szerénysége ellenére olyan értékeket mutat fel, amelyről nem érdemes lemaradi.
A tizenhárom éve Szelterszfürdőre kihelyezett találkozóra úgy járnak évente a szociológusok, történészek, néprajzosok, mint valami zarándokhelyre. A párhuzam nem teljes persze, a szlovákiai vendégek fehér- és vörösbora, a patakban hűtött sörök tucatjai, a tábortűzben körbeadott gyanús pálinkák nem épp a vallási visszafogottságot erősítik, a hangulatot azonban annál inkább. A beszélgetéseket szintén: ez a tábor reggeltől estig a társadalmunkról szól, a legkülönfélébb megközelítésekben, és a legszélesebb alkoholszint-skálán. Ahogy a Nap körbejárja az eget, és az árnyék a tábor közepén álló fát, úgy változnak az előadások helyszínei, de jó;val éjfél után, amikor már máshol jár a csillagunk, látni még, ahogy a kassai vendég hevesen magyaráz a budapesti szociológusnak, vagy két kolozsvári szakértő az RMDSZ helyzetét vitatja a menedékház ajtajánál, nem kevés álmossággal a szemében.
Érdekes megfigyelni néhány, a táborlakókra jellemző tulajdonságot: tudománytalan megfigyeléseim eredménye, hogy a Szelterszen összegyűlt kisgyerekes családok száma megduplázódott tavaly óta, a férfiak többsége arcszőrzettel bír, a hölgyek száz százaléka csinos. Míg a kicsik a fűben játszanak, vagy a felnőttek közt szaladgálnak egy-egy nagy legódarabkával, Salat Levente, a BBTE politikatudományi karának dékánhelyettese számol be az autonómiát illető új gondolatairól. Mindenekelőtt azt vázolja fel, hogy a tizenhat autonómiatervezet, ami mostanáig elkészült, kontraproduktív, és könnyű helyzetbe hozta a román felet. Az egymással rivalizáló koncepciókat nem tudták jól eladni, de maguk a tervezetek is csapnivalók voltak, a románok ügyével nem foglalkoztak, a többségi társadalom részéről pedig mindössze egy esetben hívtak szakértőt.
A helyzet mégsem olyan rossz, mint amennyire annak tűnik: az erdélyi magyarság esetében az autonómia bizonyos feltételei adottak, így például az önálló iskolarendszer, vagy az egyházak léte. Míg korábban úgy gondolta, hogy a politikai szereplők egy minimumban való megállapodása nélkül nem léphetünk előre az autonómia kérdésében, a szelterszi tábor előtt egy héttel Salat ennek ellenkezőjére is esélyt kezdett látni. Ma úgy gondolja, a küzdelem folyatásának négy, egymást kiegészítő eleme van. Az első a román féllel való kommunikáció a közvélemény és a politikum megcélzásával, amely során az autonómia jogosultságát és indokoltságát vehetjük célba, az intézményes alakzatok kérdésének elodázásával. A másik fontos elem, hogy ma az autonómia intézményeit nem volna képes működtetni a magyarság, a következő fontos szempont, hogy megfelelőképpen mozgósítsunk, a negyedik pedig a nemzetközi fórumokon való szerepeltetés.
Salat egy munkamegosztást dolgozott ki, amelyben az RMDSZ a román politikummal kommunikálna, az EMNT és az EMNP a magyarság teljesítőképességének javításában vállalhatna szerepet, míg az SZNT mozgósíthatna. A nemzetközi fórumokkal kapcsolatban, az utóbbi idők pozitív fejleményeit tekintetbe véve ismét az RMDSZ jeleskedhetne.
Párbeszéd az állatkertről
Esténként, amikor a táborlakók leváltják a rövidnadrágokat, és pulóvert húznak, a tábortűz viszont csak az éjszakai beszélgetésekre van tervezve, az előadások a Szent Gellért Alapítvány menedékházában folytatódnak. Itt zajlik a György Péter Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély című új könyvével kapcsolatos vita is, Szerbhorváth György, Nóvé Béla és Bárdi Nándor részvételével. Nóvé fontos műről beszél, amely a fantomizált Erdély- és Székelyföld-képet, a trianoni traumát igyekszik tisztázni, meglehetősen bőkezűen élve az intertextualitásokkal. Maga a cím is irodalmi utalás, Bodor Ádám egykori csínytevését idézi fel, aki név nélkül, naiv olvasóként levelet írt az Utunk folyóiratba, arról érdeklődve, miért nincs állatkert a kincses városban?
Ha egy mondatban összegezhetnénk a könyvet, akkor azt mondhatnánk, ez egy nemzetegyesítés állapotáról szól, arról, hogy miért nem sikerült megvalósítani az alkotmányos patriotizmust, és mi van a jelenlévő etnikai nacionalizmussal, – fogalmaz Bárdi, aki szerint a felvázolt témákban tévelyeg az író. Szerinte azért kell elolvasni Erdélyben ezt a könyvet, hogy a Magyarországon zajló zavart, a kettős állampolgársággal kapcsolatos elképzeléseket jobban megértsük, hiszen az utóbbi nem a külhoniakról, hanem a magyar politikai közösség traumatikus kínlódásáról.
Egy kalandos életmozi
Hogy Korunk-szerkesztőből miként lesz bostoni szoftverfejlesztő, majd információs szakkönyvtár-tervező Szaúd-Arábiában, hogyan kerül az első tíz ember közé, aki a mai böngészők ősét első ízben próbálhatja ki, arról maga az illetékes beszél egy este: Aradi József. Az őszes férfi ritka jelenségnek számít azelőtt is, hogy a felsoroltakat megtudnánk róla. Okostelefonját és annak töltőjét soha nem teszi le, a forróbb órákban igénybe vesz egy asztalt, és ott a laptopja képernyőjébe merülve ül. Egyik este aztán kiderül, olyan életúttal bír, amiből remek kalandfilmet forgathatna egy ügyes rendező.
Bárdi Nándor előzetes ismertetőjében úgy fogalmaz, az erdélyi magyar társadalomtudomány Aradi köpönyegéből bújt elő, riportjai, szociográfiái megerősítik ezt a mondatot, és a tény, hogy 1972 és 1982 között a Korunkszerkesztőségében dolgozott, az Echinoxban, azIgazságban, a Tettben publikált. 1983-ban intett búcsút az országnak, hogy aztán szoftvertervezőként folytassa pályáját, internetes adatbázis-kezelők kiépítésével, intelligens szövegfelismerő rendszerek fejlesztésével.
A maga életmozijában mindig fontos szerepet játszottak a beszédhelyzetek, – veszi át a szót Aradi. Mindig próbálta befolyásolni az emberek életpályáját, függetlenül attól, hogy ki milyen problémával kereste meg. Tanácsokat soha nem adott, csak rákérdezett, olvasták-e ezt vagy azt az írást, ami segíthet nekik. Hogy az ember évtizedekkel később milyen megítélés alá esik, az utólag konstruált legendákon múlik már, így például létezik olyan visszaemlékezés, amely szerint a társadalomnéprajzi kör Aradi nélkül talán meg sem született volna. Ő viszont emlékszik rá biztosan, hogy más ötlete volt a társaság alapítása, szervezőként sem vett benne részt. Aradi életében fontos volt a köztesség is, sváb, német, székely, szász származású, magyarul beszélő felmenőkkel bír, így az a kérdés számára, hogy ő micsoda, tudatosította benne hibrid mivoltát. Tánczos Vilmos lelkes beszédet tart arról, hogy diákként milyen kapcsolatot ápolhatott az est meghívottjával, visszaemlékezik a Korunk szerkesztőségében álló asztalra, amely körül mindig vendégek tolakodtak, és arra, hogy valóban, ha kérdés merült fel valaki részéről, Aradi mindig tudta, kinek milyen olvasmányt kell a kezébe nyomnia.
Sátorbontás Az idei tábor vasárnap déli kiértékelésekor még szóba kerülnek az elhangzott előadások és viták, az élesebb vélemények, a hosszú beszédek miatti csúszások. A tányérokat számláló házigazda jóvoltából kiderül, a tavalyinál több vendég tartózkodott a táborban, közel nyolcvan fő egy forgalmasabb napon, a cél persze sem a múltban, sem a jövőben nem a mennyiség növelése, hanem, a minőségé.
Kustán Magyari Attila
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyar Kisebbség, 2014/2.
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz