Huszonöt éve végezték ki a Ceaușescu-házaspárt
Huszonöt éve, 1989. december 25-én végezték ki Romániában a népfelkelés által megbuktatott román diktátort, Nicolae Ceaușescut és feleségét.
Nicolae Ceaușescu 1918. január 26-án született az Olt megyei Scorniceștiben. Még fénykorában is nagy becsben tartotta szülőhelyét, amelyet "szocialista mintatelepüléssé" akart átalakítani. A falut 1988-ban várossá minősíttette, a régi parasztházakat leromboltatta és paneltömböket emeltetett a helyükre, a változásokat csak múzeummá alakított szülőháza élte túl.
izenegy éves korában cipészinasként került Bukarestbe, ahol bekapcsolódott a munkásmozgalomba. A kommunista ifjúsági szervezet egyik vezetőjeként 1936-ban, majd 1940-ben is bebörtönözték, s paradox módon a rács mögött kezdődött politikai karrierje. Együtt raboskodott ugyanis Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel, aki a második világháború után az ország teljhatalmú irányítója lett.
Ceaușescu 1944-től hagyományos pártkarriert futott be: az ifjúkommunista szövetség bukaresti, majd országos titkára, főtitkára, a bukaresti pártbizottság tagja, országgyűlési képviselő, mezőgazdasági, majd honvédelmi miniszterhelyettes volt. Gheorghiu-Dej 1952-ben, a rivális frakciókkal való leszámolás után vitte be fiatal protezsáltját a Központi Bizottságba, ahol a pártvezér hű famulusaként már két évvel később a Politikai Bizottság tagja lett.
A csúcsra 1965-ben, Gheorghiu-Dej halála után jutott fel: ő lett a párt első számú vezetője, 1967-ben az Államtanács elnöke, majd 1969-ben a hadsereg főparancsnoka is. Hatalmát 1974-ben tovább erősítette a testére szabott államfői poszttal, a hivatalos fotók ezután jogarral a kezében ábrázolták. A Conducător (Vezér), a "Kárpátok géniuszának" alakja köré mind erősebb személyi kultusz fonódott, versek, képek, filmek magasztalták. A hivatalos ikonográfia része lett felesége, Elena is, aki idővel a formális hierarchiában is a második helyet foglalta el férje után.
Ceaușescut kezdetben odahaza és többé-kevésbé nyugaton is népszerűvé tette a többi szocialista országénál önállóbb, nacionalista politikája. Igyekezett növelni Románia nemzetközi súlyát, mozgásterét, látványosan fejlesztette a kapcsolatokat a nyugati államokkal és Kínával, miközben azért figyelembe vette az alapvető szovjet érdekeket. 1958-ban elérte a szovjet csapatok kivonását Romániából, 1968-ban távol maradt a Varsói Szerződés "prágai tavaszt" eltipró katonai intervenciójától, 1980-ban elítélte Afganisztán szovjet megszállását, 1984-ben elküldte sportolóit a többi szocialista ország által bojkottált Los Angeles-i olimpiára.
A Nyugat hosszú ideig táplált illúziókat Ceaușescu iránt. 1969-ben Richard Nixon amerikai elnök ellátogatott Bukarestbe, az Európai Közösség pedig a szocialista tábor országai közül 1974-ben egyedül Romániával kötött kereskedelmi megállapodást.
A romániai lakosság számára az újságokban gyakran emlegetett "aranykor" egyre inkább rémálommá változott. A Ceaușescu-korszak politikai és kulturális enyhüléssel kezdődött, de a végletekig központosított hatalom néhány év után az emberek életének totális ellenőrzésére tört. Korlátozták a szólás- és sajtószabadságot, a rettegett titkosrendőrség, a Securitate minden formálódó ellenzéket csírájában igyekezett szétzúzni.
A megalomániás Conducător az 1960-70-es években idejétmúlt nagyipari beruházásokra tékozolta el a gazdaság erőforrásait, az ezekre felvett hatalmas hitelek erőltetett törlesztése a nyolcvanas években komoly élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és gyógyszerhiányhoz vezetett, s az ország az éhínség, a gazdaság pedig az összeomlás szélére került.
Az 1970-es években megindított homogenizálási program a nemzetiségek elrománosítását célozta, ebbe illeszkedett a "településrendezési" terv is, amely több ezer, zömében magyarok lakta falu felszámolását tűzte ki célul. Az elnyomás, a nyomor, a nepotizmus (a nyolcvanas években a Conducător 400 rokona volt magas párt- és állami tisztségekben) odahaza belső ellenállást, nemzetközi téren felháborodást váltott ki.
A feszültségek 1989-ig többnyire gyorsan felszámolt sztrájkok formájában jelentkeztek, 1987-ben brutálisan leszámoltak a brassói munkáslázadás résztvevőivel is. A Nyugaton és Keleten egyaránt elszigetelődött Ceaușescu 1989-ben minden erővel igyekezett elejét venni a szocialista országokban megindult erjedésnek, a párt novemberi kongresszusán a demokratizálás és a reformok ellen foglalt állást. 1989. december 16-án azonban, amikor a temesvári lakosság meg akarta akadályozni Tőkés László református lelkész eltávolítását parókiájáról, sortűz dördült, és az összecsapásokban száznál többen vesztették életüket.
A tüntetések a következő napokban átterjedtek a nagyvárosokra és Bukarestre is, ezért az iráni látogatásáról előző nap hazatért Ceaușescu december 21-én saját támogatottságának demonstrálására nagygyűlést hívott egybe. Az elnöki palota erkélyén megjelenő diktátorba a tömeg belefojtotta a szót, s aznap már lőttek a bukaresti utcákon. Amikor 22-én a hadsereg átállt a felkelők oldalára, az elnöki pár helikopterrel elmenekült a pártközpont tetejéről. A pilóta üzemzavarra hivatkozva Târgoviște közelében leszállt, majd az autóval továbbmenekülni próbálókat elfogták. –
Ceaușescut és feleségét egy sebtében felállított rögtönítélő bíróság elé állították, s népirtásért, közjavak, városok és falvak tönkretételéért, a nemzetgazdaságban okozott súlyos károkért, szökési kísérletért és egyéb bűnökért halálra ítélték. Az ítéletet a tirgovistei laktanya udvarán azonnal végrehajtották. A perről és a hatalom néhány nappal korábban még teljhatalmú birtokosainak szitává lőtt holttestéről készült felvételeket másnap mutatták be a román televízióban. A harcok ezután fokozatosan megszűntek, győzött a forradalom.
maszol/MTI