Boia újabb félelmei
Mintha kicsit megnyugodtam volna Lucian Boia legfrissebb kötete olvastán: az egyesek szerint el-, mások szerint közismert, szintén mások szemszögéből kényelmetlen történész a jövő évi centenáriumra reflektál a Humanitasnál megjelent könyvében (În jurul Marii Uniri de la 1918: naţiuni, frontiere, minorităţi). Statisztikákban és térképekben tobzódó munka, amely újfent lebontja a román történeti szemléletben máig makacsul megtapadt egységmítoszt; Burebista egységes erős és központosított dák államától sorsszerűen vezetett a pálya Mihai Viteazul 1600-as tiszavirág életű egyesítésén át a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésig és Nagyrománia létrejöttéig.
Boia érdeme, hogy tág teret szán a történések európai kontextusba való illesztésére, olyan „csemegéket” kínál, mint például a csehszlovák állam összefércelésének háttérbeli indítékai, a gubancos Macedónia-vita okai, vagy éppen Montenegró sajátos esete, ahol Nikita király fél évszázadon át tartó (és ugyancsak 1918-ban félbeszakított) uralmát négy lányának „diplomatikus” kiházasításával biztosította.
Románia majdnem százados sikersztorija sem lineáris, egyértelmű epizód: az első világégés küszöbén legfeljebb csak egyéni vagy kiscsportos vágyálmok szintjén merült fel a valamennyi románt határai között tudó állam gondolata. A nagyhatalmi geostratégiai érdekek szerencsés összejátszása és jó adag helyzetfelismerés hozta meg a révbe érkezést, de a történész a szakemberhez képest igen bátran hangsúlyozza a szerencsének, mint fontos tényezőnek a képletbeli szerepét. Pérhuzamos forgatókönyveket vetít ki, nyilván korbeli dokumentumokra utalva: ezek szerint – bár kevés eséllyel kecsegtető – több változat is létezett az Osztrák-Magyar Monarchia háború utáni fenntartására. Jászi Oszkár terve mellett ott találjuk A. C. Popovici föderatív projektjét vagy az osztrák szocialisták elképzelését.
Ám a kötet leginkább aktuális része az igen szűkszavú zárófejezet, amely konklúziók helyett arra figyelmezteti a szolgálatos nemzetféltőket, hogy legalább annyit megérthetnének: december elseje nem az a dátum, amit a magyarok különösképpen értékelnének. Miután leszámol az orosz–magyar konspiráció rémálmával, Boia felteszi a kérdést, hogy van-e kiút ebből a szerinte „végtelen és végülis meddő ellentétből”. Akarva-akaratlanul el kell fogadnunk a két, olykor egymástól eltérő Erdély-történet egymásmellettiségét. Szerinte ez a két narratíva egy adott pillanatban akár egymást kiegészítő diskurzussá válhat. „A tét mindannyiunk számára nem a múlt, hanem a jövő!” – ez a kötet utolsó, kissé didaktikus, kissé moralizáló mondata.
Egyik nemrég adott interjújában a történész a felszínes, avitt nacionalista szlogenek harsány szajkózásától félti a centenáriumot. Attól, hogy elsikkad mindaz, amit 1918 jelent, felhígul és unalmassá, közhelyszerűvé válik. Holott – teszi hozzá –, a hazafi és a többnyire negatív töltetű  nacionalista között egyértelmű a határvonal: aki valóban fontosnak véli nemzetét, országát, naponta tesz érte, teljesít a maga pászmájában, példát mutat, másokat is ösztönöz, közösséget szervez, vagy támogat, ha kell önkritikus pillantással mérlegel, és azon van, hogy holnap egy fokkal jobb eredményt könyvelhessen el. A román történésztársadalom a többi közt ezzel tartozik Boia szerint, hiszen nemzetközi szakmai körökben alig jegyzik Romániát. Mert mi beérjük igazunk nívótlan ismételgetésével, és befele mantrázzuk mindezt, miközben az európai porondon többnyire hiányunkkal tűnünk ki – aggódik a Miért más Románia szerzője. Rostás-Péter István / maszol.ro