Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Niederhauser Emil
3 tétel
1993. május 13.
A magyar-román történész vegyes bizottság utoljára 1983-ban ülésezett Bukarestben és Nagyszebenben. A bizottság most újra összeült Budapesten és Veszprémben. Camil Muresan akadémikus, kolozsvári egyetemi tanár, a vegyes bizottság román elnöke leszögezte, a legnagyobb elégedettséggel fogadták a tárgyalások újrakezdését. Tájékoztatták egymást a történészi kutatásokról. Megvitatták a két ország történelem tankönyveit. Muresan elmondta, hogy a romániai hivatalos szervek még nincsenek meggyőződve a magyar felsőoktatási intézmény létrehozásának lehetőségéről. /T. Békés Sándor: Újrakezdett dialógus. = Új Magyarország, máj. 11./ Alexandru Porteanu húsz éve, 1973-ban is tagja volt a vegyes bizottságnak. A mostani találkozón Engel Pál, Niederhauser Emil és a többiek beszámoltak az elmúlt időszakról. Benda Kálmán magyar társelnök felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában csak egységes tankönyvek vannak, nincs lehetőség arra, hogy a kisebbségi iskolákban saját szempontja szerint taníthassák a történelmet. Benda Kálmán elmondta, Muresan egyike a kisszámú román történészeknek, akik fenntartották, hogy a magyarokkal tárgyalni kell. A román történészdelegációba romániai magyar történészeket is felvettek, Egyed Ákost és Imreh Istvánt, azonban őket nem hozták el erre a találkozóra. Muresan az újságírónak, Neumann Ottónak kijelentette: Romániában más nemzettel szembeni gyűlöletre nem uszított egyetlen valódi historikus sem az utóbbi harminc évben. Ilyesmit hírlapírói alkatú történészek műveltek, akiket viszont sohasem fogadtunk be magunk közé. /Neumann Ottó: Román és magyar történészek a gyűlölködés ellen. = Magyar Hírlap, máj. 13./ Az Erdélyből áttelepült Neumann Ottó rengeteg román történész gyűlöletre uszító munkáját felsorolhatta volna az elmúlt évtizedekből, de nem tette. Kommentár nélkül közölte Muresan megcáfolható nyilatkozatát.
2003. március 17.
"A nemzeti ünnep, március 15-e alkalmából Kossuth-díjat adományoztak a következőknek: Bálint András Jászai Mari-díjas színművésznek, érdemes művésznek, a Radnóti Miklós Színház igazgatójának; Bodor Ádám Babérkoszorú-díjas és József Attila-díjas írónak; Cságoly Ferenc Ybl Miklós-díjas építésznek; Háger Ritta Munkácsy Mihály-díjas textilművésznek; Janikovszky Éva József Attila-díjas írónak, a Móra Kiadó nyugalmazott főszerkesztőjének; Kalmár Magda Liszt Ferenc-díjas operaénekesnek, kiváló művésznek; Kállai Kis Ernő Liszt Ferenc-díjas klarinét- és tárogatóművésznek; Király Levente Jászai Mari-díjas színművésznek, érdemes művésznek; Ligeti György zeneszerzőnek; Marton László Jászai Mari-díjas rendezőnek, kiváló művésznek; Marton László Munkácsy Mihály-díjas szobrászművésznek, kiváló művésznek; Maurer Dóra Munkácsy Mihály-díjas grafikusművésznek, festőművésznek; Oravecz Imre költőnek, műfordítónak; Presser Gábor Erkel Ferenc-díjas zeneszerzőnek, előadóművésznek, érdemes művésznek; Tarr Béla Balázs Béla-díjas filmrendezőnek és Vajda János Erkel Ferenc-díjas zeneszerzőnek. Széchenyi-díjat adományoztak:Bori Imre írónak, irodalomtörténésznek; Csányi Vilmosnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Fejtő Ferenc írónak, történésznek, újságírónak; Frank János Munkácsy Mihály-díjas művészettörténésznek, muzeológusnak; Győry Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Huszár Tibornak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Kemény Istvánnak, a szociológiai tudomány doktorának; Knoll József állami díjas farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Kövesné dr. Gilicze Évának, a közlekedéstudomány doktorának; Dr. Kubinszky Mihálynak, a műszaki tudomány doktorának; Dr. Muszbek Lászlónak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Niederhauser Emilnek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Pomogáts Bélának, az irodalomtudomány doktorának, József Attila-díjas irodalomtörténésznek; Prohászka Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Seregi Györgynek, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi docensének; Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Dr. Szejtli Józsefnek, a kémiai tudomány doktorának; Dr. Szolcsányi Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának; Teplán Istvánnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának és Dr. Zawadowski Alfrédnak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának. Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozott: Kertész Imre Nobel-díjas és Kossuth-díjas írónak. /Kitüntetések március 15-e alkalmából. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 17./"
2012. október 23.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (2.)
„Az »erdélyi kérdés« a modern magyar nemzeti gondolkodás szerves – korábbról örökölt – összetevője, a magyar kultúra, a politikai tudat leválaszthatatlan része. A magyar koronán belüli különállás megszűntével, az unióval 1848-ban egy pillanatra, 1867-ben végérvényesen megoldódni látszott az erdélyi kérdés mint Erdély és magyarságának jövője iránt érzett félelem, azonban úgy oldódott meg, hogy az államjogi és hatalmi-politikai rendezés nyitva hagyta a távlatilag legsúlyosabb problémát: a román nemzetiség helyzetének korszerű újrarendezését.”
(Szász Zoltán: Félelmek színváltozásai. Erdélyi birtokpolitikai viták a századelőn. In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára, 2003) Kétezer-ötszáz év börtön
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tízkötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezer-ötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett hazaárulási perek – csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750–800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a hazaárulási perek túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük. A romániai levéltárak, elsősorban a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (SZIVOT) bukaresti levéltára állagainak fokozatos hozzáférhetőségét figyelembe véve – annak függvényében, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) politikai vagy államelnöki döntés nyomán éppen hány folyóméternyi dossziét, periratot, korábban szigorúan titkos dokumentumot adott át a SZIVOT-nak – a kutatás óhatatlanul állandó folyamattá, már-már befejezhetetlenné vált, emiatt menet közben kellett módosítani a korábbi kiadói terveket is.
Ennek eredményeként a hazaárulási perek sorozata három kötetről öt kötetre gyarapodott. A Fodor Pál csíkszeredai híd-, vasút-, útépítő mérnök nevéhez kapcsolódó román–magyar lakosságcsereterv kapcsán olyan új, eddig csak részben publikált levéltári dokumentumokra, irodalomra bukkantunk, hogy az eredeti elképzeléstől eltérően e politikai per anyagát is külön kötetben tettük hozzáférhetővé a történészszakma és az olvasóközönség számára.
Az „erdélyi kérdés” – a maga rendkívül bonyolult geopolitikai, földrajzi, gazdasági, demográfiai, felekezeti, a különböző etnikumok egymás mellett éléséből, kevertségéből, időnkénti konfrontációiból adódó konnotációval – így vált önálló, a történészszakma által eddig kevésbé megvilágított kutatás témájává, amely az Erdélyre vonatkozó első oklevelektől kezdve napjainkig nyomon követi, egyrészt az erdélyi regionális ideológia magyar, román, szász alternatívájának kialakulását, másrészt – lehetőleg teljességre törekvően – bemutatja és európai összefüggésekben elemzi a magyar és román kormányok, a két világháborúban győztes és szövetséges nagyhatalmak által kidolgozott tervezeteket, kísérleteket, közösségektől vagy egyénektől származó elméleti és konkrét javaslatokat, amelyek – a kérdéskör interdiszciplináris megközelítésén túlmenően – az „erdélyi kérdés”-re továbbgondolásra késztető megoldásokat kerestek. Egy ilyen, több száz oldalas kézirat szétfeszítené a sorozat előre megszabott terjedelmi kereteit, így a „hazaárulási perek” lezárásaként, a következő kötetek nyitányaként önálló kiadványban mutatjuk be az erdélyi kérdés – így, idézőjelek nélküli – ezeréves történetét. Nem vizsgáljuk sem a székely eredet, sem a hun-székely-magyar rokonság kérdését, mint ahogy figyelmen kívül hagyjuk az Erdéllyel kapcsolatos különböző spekulációkat, fantazmagóriákat is. Oklevelek, hiteles levéltári dokumentumok, tervezetek és elképzelések alapján – ahogyan azt a nagy hagyományokra visszatekintő magyar szociográfia, román és magyar falukutatás, szociológia tette az 1920-as évektől kezdődően – nyomon követjük az erdélyi kérdés teljes folyamatát, ismertetjük a kérdéskörrel kapcsolatos magyar, román, szász és nemzetközi irodalmat. Terveink szerint ez a kötet még idén napvilágot lát.
A hazaárulási perek
néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítélet – a négy hazaárulási perben tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhatot pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezte az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31. között összesen 32 840 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom és szabadságharc leverése után ugrásszerűen megnőtt a politikai okokból kezdeményezett letartóztatások száma: 1956-ban 2431, 1957-ben 2797, 1958-ban 5170, 1959-ben 8964, 1960-ban 1723, 1961-ben 2677, 1962-ben 657, 1963-ban 26, 1964-ben 240, 1965-ben 258, 1966-ban 294 és 1967-ben 312 személyt tartóztattak le és állítottak katonai törvényszék elé. A belügyminisztériumi összesítés szerint 1968. január 1-je és március 31. között politikai okokból újabb 20 személyt tartóztattak le.
A hatalmi harc áldozatai
Gheorghe Gheorghiu-Dej 1965 márciusában bekövetkezett halála után hatalomra került Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár első célkitűzéseinek egyike az volt, hogy megszabaduljon egyik veszélyes riválisától, Alexandru Drăghici belügyminisztertől. Ezért kinevezett egy bizottságot – tagjai: Gheorghe Stoica, Vasile Patilineţ, Nicolae Guina, Ion Popescu-Puţuri –, amelynek a Securitate által a Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár és Alexandru Drăghici belügyminiszter idején elkövetett súlyos visszaéléseket kellett kivizsgálnia. A bizottság 1965 novemberétől két és fél éven át a Securitatétól származó ötvenezer dokumentumot tanulmányozott át. Ezek alapján az RKP KB plenáris ülése 1968. április 28-án egész sor egykori kommunista vezetőt rehabilitált, köztük az 1945-ben agyonvert Fóris István főtitkárt, az 1954-ben kivégzett Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyi minisztert, valamint a Szovjetunióba emigrált, 1936 és 1938 között kivégzett, elítélt Román Kommunista Párt-tagokat.
A Gheorghe Stoica által vezetett bizottság mellett létrehoztak egy másikat is, amelyet Ion Stănescu, az Állambiztonsági Tanács miniszteri rangú elnöke vezetett, amely a Securitate által 1949 és 1968 márciusa között elkövetett brutalitásokat, törvénytelenségeket, gyilkosságokat vizsgálta ki. Míg az első bizottság megbízatása nyilvános volt, és azt a célt szolgálta, hogy megerősítse Nicolae Ceauşescu hatalmát, kizárja a KB-ból, a párttagok soraiból, a politikai életből a veszélyes ellenfelet, Alexandru Drăghici belügyminisztert, ugyanakkor növelje az új pártfőtitkár népszerűségét az értelmiség körében, a másik testület a későbbi diktátor számára „szállított” rendkívül bizalmas és fontos információkat.
Ezek az adatok csak az 1989. decemberi rendszerváltás után váltak kutathatóvá, kerültek nyilvánosságra. Ezek alapján megközelítő képet nyerhetünk a kommunista megtorlás, a félelem milliókat érintő országos méreteiről.
A Securitate szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91 333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is.
A második bizottság által összeállított jelentésből kiderül, hogy 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24 629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –: 8910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy „a belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Még egy kis számbavétel
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91 333 gyanúsított közül 73 636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60 000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25 740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai –, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr, illetve 3061 más társadalmi rétegből származó személy. Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei. A 73 636 bíróság elé állított személy közül 25 441-et egy és tíz év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárius, 1568 az egykori történelmi pártok tagja, 20 983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. Egytől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárius, 503 egykori polgári pártok tagja, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárius, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A Stefano Bottoni főszerkesztésében megjelent kötet összeállítása szerint 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló ítélet született, 45 személyt végeztek ki, 139-en hunytak el a vallatások során, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A Securitate szervei 1957 és 1959 között 430 „ellenforradalmi szervezetet” lepleztek le, göngyölítettek fel.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Az »erdélyi kérdés« a modern magyar nemzeti gondolkodás szerves – korábbról örökölt – összetevője, a magyar kultúra, a politikai tudat leválaszthatatlan része. A magyar koronán belüli különállás megszűntével, az unióval 1848-ban egy pillanatra, 1867-ben végérvényesen megoldódni látszott az erdélyi kérdés mint Erdély és magyarságának jövője iránt érzett félelem, azonban úgy oldódott meg, hogy az államjogi és hatalmi-politikai rendezés nyitva hagyta a távlatilag legsúlyosabb problémát: a román nemzetiség helyzetének korszerű újrarendezését.”
(Szász Zoltán: Félelmek színváltozásai. Erdélyi birtokpolitikai viták a századelőn. In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára, 2003) Kétezer-ötszáz év börtön
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tízkötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezer-ötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett hazaárulási perek – csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750–800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a hazaárulási perek túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük. A romániai levéltárak, elsősorban a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (SZIVOT) bukaresti levéltára állagainak fokozatos hozzáférhetőségét figyelembe véve – annak függvényében, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) politikai vagy államelnöki döntés nyomán éppen hány folyóméternyi dossziét, periratot, korábban szigorúan titkos dokumentumot adott át a SZIVOT-nak – a kutatás óhatatlanul állandó folyamattá, már-már befejezhetetlenné vált, emiatt menet közben kellett módosítani a korábbi kiadói terveket is.
Ennek eredményeként a hazaárulási perek sorozata három kötetről öt kötetre gyarapodott. A Fodor Pál csíkszeredai híd-, vasút-, útépítő mérnök nevéhez kapcsolódó román–magyar lakosságcsereterv kapcsán olyan új, eddig csak részben publikált levéltári dokumentumokra, irodalomra bukkantunk, hogy az eredeti elképzeléstől eltérően e politikai per anyagát is külön kötetben tettük hozzáférhetővé a történészszakma és az olvasóközönség számára.
Az „erdélyi kérdés” – a maga rendkívül bonyolult geopolitikai, földrajzi, gazdasági, demográfiai, felekezeti, a különböző etnikumok egymás mellett éléséből, kevertségéből, időnkénti konfrontációiból adódó konnotációval – így vált önálló, a történészszakma által eddig kevésbé megvilágított kutatás témájává, amely az Erdélyre vonatkozó első oklevelektől kezdve napjainkig nyomon követi, egyrészt az erdélyi regionális ideológia magyar, román, szász alternatívájának kialakulását, másrészt – lehetőleg teljességre törekvően – bemutatja és európai összefüggésekben elemzi a magyar és román kormányok, a két világháborúban győztes és szövetséges nagyhatalmak által kidolgozott tervezeteket, kísérleteket, közösségektől vagy egyénektől származó elméleti és konkrét javaslatokat, amelyek – a kérdéskör interdiszciplináris megközelítésén túlmenően – az „erdélyi kérdés”-re továbbgondolásra késztető megoldásokat kerestek. Egy ilyen, több száz oldalas kézirat szétfeszítené a sorozat előre megszabott terjedelmi kereteit, így a „hazaárulási perek” lezárásaként, a következő kötetek nyitányaként önálló kiadványban mutatjuk be az erdélyi kérdés – így, idézőjelek nélküli – ezeréves történetét. Nem vizsgáljuk sem a székely eredet, sem a hun-székely-magyar rokonság kérdését, mint ahogy figyelmen kívül hagyjuk az Erdéllyel kapcsolatos különböző spekulációkat, fantazmagóriákat is. Oklevelek, hiteles levéltári dokumentumok, tervezetek és elképzelések alapján – ahogyan azt a nagy hagyományokra visszatekintő magyar szociográfia, román és magyar falukutatás, szociológia tette az 1920-as évektől kezdődően – nyomon követjük az erdélyi kérdés teljes folyamatát, ismertetjük a kérdéskörrel kapcsolatos magyar, román, szász és nemzetközi irodalmat. Terveink szerint ez a kötet még idén napvilágot lát.
A hazaárulási perek
néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítélet – a négy hazaárulási perben tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhatot pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezte az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31. között összesen 32 840 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom és szabadságharc leverése után ugrásszerűen megnőtt a politikai okokból kezdeményezett letartóztatások száma: 1956-ban 2431, 1957-ben 2797, 1958-ban 5170, 1959-ben 8964, 1960-ban 1723, 1961-ben 2677, 1962-ben 657, 1963-ban 26, 1964-ben 240, 1965-ben 258, 1966-ban 294 és 1967-ben 312 személyt tartóztattak le és állítottak katonai törvényszék elé. A belügyminisztériumi összesítés szerint 1968. január 1-je és március 31. között politikai okokból újabb 20 személyt tartóztattak le.
A hatalmi harc áldozatai
Gheorghe Gheorghiu-Dej 1965 márciusában bekövetkezett halála után hatalomra került Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár első célkitűzéseinek egyike az volt, hogy megszabaduljon egyik veszélyes riválisától, Alexandru Drăghici belügyminisztertől. Ezért kinevezett egy bizottságot – tagjai: Gheorghe Stoica, Vasile Patilineţ, Nicolae Guina, Ion Popescu-Puţuri –, amelynek a Securitate által a Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár és Alexandru Drăghici belügyminiszter idején elkövetett súlyos visszaéléseket kellett kivizsgálnia. A bizottság 1965 novemberétől két és fél éven át a Securitatétól származó ötvenezer dokumentumot tanulmányozott át. Ezek alapján az RKP KB plenáris ülése 1968. április 28-án egész sor egykori kommunista vezetőt rehabilitált, köztük az 1945-ben agyonvert Fóris István főtitkárt, az 1954-ben kivégzett Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyi minisztert, valamint a Szovjetunióba emigrált, 1936 és 1938 között kivégzett, elítélt Román Kommunista Párt-tagokat.
A Gheorghe Stoica által vezetett bizottság mellett létrehoztak egy másikat is, amelyet Ion Stănescu, az Állambiztonsági Tanács miniszteri rangú elnöke vezetett, amely a Securitate által 1949 és 1968 márciusa között elkövetett brutalitásokat, törvénytelenségeket, gyilkosságokat vizsgálta ki. Míg az első bizottság megbízatása nyilvános volt, és azt a célt szolgálta, hogy megerősítse Nicolae Ceauşescu hatalmát, kizárja a KB-ból, a párttagok soraiból, a politikai életből a veszélyes ellenfelet, Alexandru Drăghici belügyminisztert, ugyanakkor növelje az új pártfőtitkár népszerűségét az értelmiség körében, a másik testület a későbbi diktátor számára „szállított” rendkívül bizalmas és fontos információkat.
Ezek az adatok csak az 1989. decemberi rendszerváltás után váltak kutathatóvá, kerültek nyilvánosságra. Ezek alapján megközelítő képet nyerhetünk a kommunista megtorlás, a félelem milliókat érintő országos méreteiről.
A Securitate szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91 333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is.
A második bizottság által összeállított jelentésből kiderül, hogy 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24 629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –: 8910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy „a belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Még egy kis számbavétel
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91 333 gyanúsított közül 73 636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60 000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25 740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai –, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr, illetve 3061 más társadalmi rétegből származó személy. Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei. A 73 636 bíróság elé állított személy közül 25 441-et egy és tíz év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárius, 1568 az egykori történelmi pártok tagja, 20 983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. Egytől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárius, 503 egykori polgári pártok tagja, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárius, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A Stefano Bottoni főszerkesztésében megjelent kötet összeállítása szerint 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló ítélet született, 45 személyt végeztek ki, 139-en hunytak el a vallatások során, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A Securitate szervei 1957 és 1959 között 430 „ellenforradalmi szervezetet” lepleztek le, göngyölítettek fel.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)