Arad polgármesteri hivatalának internetes portálján a Moise Nicoara főgimnáziumról (nem a minoriták gimnáziumáról) az olvasható, hogy 1745-ben alapították, mint a város első gimnáziumát, ami a 19. században líceummá alakult. Ezek szerint Eötvös József kultuszminisztersége idején Aradon egy román gimnázium alapjait fektette le 1869-ban, nem a Magyar Királyi Főgimnáziumét. Az M. N. közvetlen elődje a minoriták gimnáziuma (?) lett volna és abban, nyilván, román nyelven tanítottak. És akkor a Csikynek, azaz az egykori római katolikus főgimnáziumnak mi volt a jogelődje? Puskel Péter reménykedik, hogy egyszer majd az igazat is megírják. /Puskel Péter: Vélt és valós dilemmák. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 12./

Az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár idén is folytatja Aradi személyiségek elnevezésű sorozatát. Október 3-án Baranyai Ferenc aradi festőművész lesz a rendezvény vendége, aki a Moise Nicoara Főgimnázium és a Sabin Dragoi Művészeti Líceum diákjai, valamint az érdeklődő közönség előtt vall nagy szerelméről, a festészetről. /Kiss Károly: Aradi személyiség: Baranyai Ferenc. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 3./

Átmenet nélkül nem lesz változás a tanügyben – Kikérik a pedagógusok véleményét a törvénytervezetről
A közvitára bocsátott és oly sok indulatot keltett oktatási törvénytervezetet minden oldalról és minden érintettel igyekszik megtárgyalni az Arad Megyei Tanfelügyelőség.
Március 23-án a tanfelügyelőknek tartottak egy ismertető-elemző előadást, tegnap a megye összes oktatási intézményének igazgatóit hívták meg egy hasonló találkozóra, hogy aztán „odahaza” mindenki a saját kollégáival ismertesse meg a legfontosabb változásokat, ma pedig a prefektúrán és a tanfelügyelőségen a helyi tanácsok, a civil szféra és a szülői bizottságok képviselőinek a figyelmét hívják fel a leglényegesebbekre.
Az igazgatókat csütörtökre a Moise Nicoară Főgimnáziumba hívták meg, ahol egy eligazítás után kezdődött meg az oktatási törvénytervezet vitája, amelyre már a sajtót is beengedték. Előbb Dora Marinescu főtanfelügyelő-helyettes hasonlította össze az európai uniós tagállamok közoktatását a romániaival, és az előadásból azt szűrtük le, hogy Románia azon kevés országok közé tartozik, amelyekben az iskoláknak egyáltalán nincs önrendelkezési joguk, kezdve az adminisztrációs kérdésektől egészen a személyzeti döntésekig.
Mirela Aldescu főtanfelügyelő előrebocsátotta: az új oktatási törvény senki ellen nem irányul, hanem diákközpontú. Kevesebb tanórát, kevesebb vizsgát ír elő, és egyáltalán nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy minél több elmélettel tömjék a gyerekek fejét, hanem hogy az egyéniségüket és képességeiket fejlessze. Nem szűnik meg a címzetes tanári státus – hívta fel a figyelmet a főtanfelügyelő –, hanem lehetőségük nyílik az iskolák vezetőségeinek (nem az igazgatóknak, hanem a vezetőtanácsoknak!), hogy időszakonként értékeljék a pedagógusok munkáját, számon kérjenek, és elbocsássák állásukból azokat, akik nem megfelelők az adott posztra, viselkedési zavaraik, fegyelmi problémáik vannak, etikailag kifogásolhatók. Sok jelenlévő igazgató helyeslőn bólogatott, mert jelenleg nem tudnak „fogást találni” azokon a tanárokon, akik nem festenek jó képet egy adott iskolásról.
A tanfelügyelőség eddig úgy próbálta átszervezni az iskolai hálózatott, hogy úgy tudták, 200 a diáklétszám alsó határa, amennyivel egy önálló iskola működhet, de a törvénytervezetben 300 szerepel, úgyhogy elképzelhető, hogy őszig még változni fog a jelenlegi terv.
A főbb tanügyi változásokat már mi is ismertettük, ezért most csak felidézünk néhányat a törvénytervezetből: a kötelező oktatás 10 év marad, de a kilencedik osztály átkerül az általános tagozathoz, a tanulók képességeit második, negyedik, hatodik és kilencedik osztály végén mérik fel. Tizedikbe felvételit szervezhetnek az iskolák, de a diákokat nemcsak az ezen szerzett jegy alapján, hanem a létrehozandó oktatási portfólió (egyfajta jellemzés a diákról, a hozzáállásáról, a tanulmányi előmeneteléről stb.) alapján veszik fel. Könnyebb lesz az érettségi is.
A Nyugati Jelen kérdésére, hogy az imént felsorolt változások már a 2010–2011-es tanévtől élte belépnek-e, Mirela Aldescu kifejtette: ha el is fogadják az oktatási törvényt tervezetét, minden pontját nem lehet alkalmazni szeptember elsejétől. „Lesz egy átmeneti állapot, hogy mindenre fel tudjunk készülni, mi is, a diákok is és a pedagógusok is” – mondta.
Nagyon fontos tudnivaló, hogy a tanfelügyelőség honlapján (www.isjarad.ro/forum) megtekinthető a törvénytervezet, sőt az intézmény vezetőinek kifejezett kérésük, hogy akinek hozzáfűznivalója van, az ott tegye meg keddig, mert minden véleményt összegyűjtenek és a tanügyminiszter elé terjesztenek.
Pataky Lehel Zsolt. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Doctor Academiae Scientiarum Hungaricae” (DSc)
Holnap, 2013. március 25-én du. 14 órakor a Magyar Tudományos Akadémia Nagytermében tartják KRIZBAI ISTVÁN ADORJÁN az „MTA DOKTORA” címre benyújtott értekezésének nyilvános vitáját.
Az egykori aradi diák tudományos munkássága nem ismeretlen az aradiak előtt, hallottuk előadni, olvashattuk a Szövétnekben megjelent írásait, ismerjük bő két évtizedet felölelő kutatói munkásságának tárgyát is: a molekuláris neurobiológia körébe tartozó vér-agy gát.
Az MTA doktora címért benyújtott értekezésének címe: „A vér-agy gát fiziológiás és patológiás körülmények közötti működésének vizsgálata”.
Olyan kutatási téma ez, amely iránt a gyógyszeripar rendkívül nagy érdeklődést tanúsít.
Krizbai István az aradiak érdeklődésére is számot tarthat. Látókörömben ő az első Aradról induló kutató, aki a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet elnyeri. (Elnézést kérek, ha évtizedek távlatába visszatekintve egy esetleges egyenértékű tudományos cím elkerülte a figyelmemet.)
Ezt a doktori fokozatot olyan, korábban már PhD doktorátust szerzett kutatók pályázhatják meg, akiknek munkássága a mértékadó hazai és nemzetközi tudományos körök részéről elismerő visszhangot váltott ki. A korábban, „tudomány(ok) doktora” címet szerzettek is MTA doktoroknak tekintendők.
Lélekben Krizbai István mellett vagyunk, előre is gratulálunk a sikeres védéshez.
Krizbai István (Arad, 1965) 1983-ban érettségizett a Moise Nicoară Líceum, ma Nemzeti Kollégium, magyar–német osztályának tanulójaként. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatója volt, de diplomáját már a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerezte meg 1990-ben. A Szegedi Biológiai Központ Biofizikai Intézetében JOÓ FERENC molekuláris neurobiológia csoportjában kezdte el kutatói munkásságát. Joó Ferenc halála után kollégájával, Deli Máriával folytatta a vér-agy gát működésével kapcsolatos vizsgálatokat. Ebben a témakörben szerezte meg 1996-ban a PhD fokozatot, 1997-ben Akadémiai Ifjúsági Díjjal tüntették ki.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad),

A Salacz Gyuláról szóló magyar könyv magyar bemutatója
A város mindenek előtt
Ott találkozunk, ahol annak idején elkezdte munkásságát – hangzott Bognár Levente első mondata hétfőn este, az aradi városháza dísztermében.
– Most is ebben a városban élünk, amely akkoriban lett olyanná, amelyet szeretnénk megtartani. Salacz Gyula szobrot kapott, utcát is elneveztünk róla, és fontosnak tartottuk, hogy könyv is megjelenjen róla, aki európai szintű várost emelt – mondta a kései utód, Arad alpolgármestere.
Puskel Péter Salacz Gyuláról írt, A város mindenek előtt c. könyve iránti szokatlanul nagy érdeklődést mutatja, hogy a városháza gyönyörűen felújított dísztermébe pótszékeket kellett behozni, de így se jutott mindenkinek ülőhely, a bemutató végén pedig hosszú sor kanyargott előbb a város pénzén kiadott könyvért (ingyen, aláírás alapján adták), majd a szerző előtt, dedikálásért.
Ujj János megtiszteltetésnek mondta, hogy bemutathatja a barát-helytörténész munkáját a polgármesteri tisztséget mindeddig leghosszabban, 26 évig, 1875–1901 között betöltő Salacz Gyuláról, akit kortársai ismertek és megbecsültek. Aztán hosszú ideig megfeledkeztek róla, pedig ott a helye a kor nagy eredményekkel büszkélkedhető polgármesterei, személyiségei között (a méltató Telbisz Károly, Török János, Ormós Zsigmond, Simay István, Meţianu püspök, Lőw Immánuel nevét említette). A kiegyezés (1867) után a magyar városok gyorsütemű fejlődésnek indultak, Aradon megkezdte működését az utcai világítást szolgáló légszeszgyár, a városi tömegközlekedést beindító lóvasút, 1869-ben letették a királyi főgimnázium (ma Moise Nicoară) alapjait. Arad nagy hitelt vesz fel a Városháza és a színház épületére, de bekövetkezik a válság, és a város súlyos helyzetbe kerül. Ekkor kerül a gyulai születésű Salacz Gyula a polgármesteri székbe, és bravúrt visz végbe: kihúzza a várost a bajból, távozásakor, 1901-ben (akkor választják országgyűlési képviselővé) egy teljesen más várost hagy az aradiakra. Az ő idejében építették újjá a leégett színházat, nyári színházat hozott létre, felépült víztorony és Arad valamennyi jelentős iskolája, 1880-ban a Maros gátja, felszámolták a várost átszelő (szemétlerakodóként is használt) hat Maros-holtágat, kiépítették a vízvezeték- és csatornahálózatot, és mindez csak hézagos felsorolás.
Ujj János szerint a kiváló városvezető sikerének egyik titka emberi tartása volt, az a szemlélet, hogy „a város mindenek előtt”, azaz minden személyes érdek fölött. Hivatalában nem gazdagodott meg, nem lett belőle földbirtokos, de teljes mértékben kiérdemelte nemcsak kortársai, hanem az utódok elismerését is.
Puskel Péter olyan könyvet tett le az asztalra, amelyet, bárki ír azután a „reformpolgármesterről”, nem lehet megkerülni.
A szerző bevallotta: soha nem hitte volna, hogy ebben a teremben a városépítő polgármesterről beszélhet, és köszönetet mondott azoknak – köztük Bognár alpolgármesternek és Cziszter Kálmán tanácsosnak –, akik nélkül könyve nem születhetett volna meg. Röviden vázolta a város fejlődését a XIX. század utolsó évtizedeiben, kiemelte Arad élenjáró szerepét, gazdasági megerősödését (a század végére húsznál több gyárnak minősíthető vállalata működött), s válaszolt egyeseknek hozzá intézett kérdésére, hogy miért ilyen „rövid” ez a könyv. Azért, mondta, mert nem tartotta méltónak, hogy „feltöltse” – Salacz Gyulának, az elkötelezett közszolgálat mintaképének a tettei önmagukért beszélnek.
A nagysikerű könyvbemutató bejezéseként Bognár Levente arra bíztatta a helytörténészeket, hogy írják meg a továbbiakban is, amit meg kell írni, hogy a nagy és követésre méltó elődöket a város mai, és nem csak magyar polgárai is megismerjék.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Hadnagy Évával, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával
„El kell döntsük, mit várunk el Arad megye egyetlen magyar középiskolájától!”
Hadnagy Évával, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójával beszélgettünk az iskola terveiről, tevékenységeiről és általában a mindennapi nehézségekről.
– Hogyan és milyen tervekkel indult a 2014–2015-ös tanév a Csiky Gergely Főgimnáziumban?
– Bizakodóan kezdtük az új tanévet, hiszen az évnyitón többek között 25 előkészítős diákot és 24 ötödikest köszönthettünk, ugyanakkor a tervezett líceumi és szakiskolai osztályok, ha nem is maximális diáklétszámmal, de elindultak. Szeptember 15-re a nyári javítási munkálatok nagy részével elkészültünk, a többit néhány hét elteltével sikerült befejeznünk. Nagy horderejű munkákról beszélünk, a korszerűsítések már két évvel ezelőtt elkezdődtek az iskola épületén, tavaly pedig a folyosók 90 éves ablakainak egy részét sikerült újakra cserélni. Az új nyílászáróknál a hő- és hangszigetelő tulajdonságok mellett arra is ügyeltünk, hogy megfelelően illeszkedjenek az épület stílusához. A tavalyi évben a városi önkormányzat által iskola-felújításokra átirányzott pénzt a vezetőtanács teljes egészében az ablakokra szánta. Így sikerült a folyosók mellett a két homlokzaton is kicserélni a régi, olykor veszélyes ablakokat. Közben a csatornarendszer javítását és a homlokzat festését is megoldotta az iskolát fenntartó városi önkormányzat. Ezekkel a munkálatokkal párhuzamosan folyt az informatikaterem átalakítása és felszerelése az új számítógép-állománnyal. Iskolaidőben ugyan, de decemberig teljesen felújítottuk három turizmusterem, a biológiaterem és a nagy tornaterem padlózatát, a termeket újrafestettük. A tornaterem emlékezetem szerint legalább tíz éve nem volt felújítva, pincehelyiség lévén, a falakon már nagyon erősen látszódtak a beázások. És mert az említett tantermekben a bútorzat is nagyon megviselt volt, egy újabb költségvetés-kiegészítéssel sikerült tíz termet új bútorzattal ellátni.
A Kincskereső Óvoda új szárnyát a tornateremmel, a manzárdon elhelyezkedő módszertani kabinettel és mosodával a múlt tanévben sikerült befejezni.
A kollégiumban évenként fel kell újítanunk a konyha, étkezde, egyes szobák festését, az elmúlt nyáron viszont a csatornázási rendszert kellett javítani, valamint a beázásokat és annak okait megszüntetni.
Idén szeretnénk befejezni az iskolaépület teljes ablakcseréjét, de hogy sikerül-e, az az iskola számára megítélt költségvetéstől függ. Több osztály állapota a szülők lelkes munkájának, segítségének köszönhetően megfelelő, főleg az elemi és gimnáziumi osztályok szintjén. Jó pár példa volt már arra, hogy szülői összefogással sikerült komoly problémákat megoldani. De ezt a segítséget sem akarjuk minden évben kihasználni.
Sportpályák, szabadidős tér kialakítására volna szükség az iskola udvarán, és tovább szeretnénk gazdagítani a diákok kezdeményezése során kialakított játszóteret a hátsó udvaron.
„Reménykedünk, hogy senki nem mond fel, és nem kéri a nyugdíjaztatását”
– A többi tanintézményhez hasonlóan, a magyar főgimnáziumban is állandó probléma a kiegészítő személyzet hiánya. Most mi a helyzet az iskolában?
– A sikerek mellett egy csomó gonddal is szembesültünk tanévkezdéskor, ugyanis nem volt karbantartónk, nem volt takarítószemélyzetünk, a kapus az alacsony fizetés miatt augusztusban lemondott, egyedül az óvodai dadust sikerült meggyőznünk, hogy ne hagyjon cserben minket.
Az iskola négy zárolt állásából 1,5-öt szabadított fel a megyei tanfelügyelőség, így fel tudtunk venni egy karbantartót és egy félmunkaidős takarítónőt. Ez még mindig nem elégséges. Saját bevételből, illetve önkormányzati segítséggel takarító céggel dolgoztatunk... És reménykedünk, hogy senki nem mond fel, és nem kéri a nyugdíjaztatását.
– Hogy állnak az oktatószemélyzettel? Sikerül-e lefedni minden óraszámot? Van-e elég szakemberük?
– Az általános műveltségi tárgyaknál megvannak a megfelelő képesítésű szakembereink, hiány a turizmus szaknál van, itt csak egy magyarul beszélő szakképzett tanár kolléga tanít. A gyakorlati részt román szaktanár oktatja, de a két pedagógus együttműködik azért, hogy a diákok megértsék, ami körülöttük történik. Román szaktanárt is nagyon nehezen találunk, magyart ennél is nehezebben.
– Milyen más nehézségekkel szembesültek idén?
– A diáklétszámnak megfelelő költségvetésbe továbbra sem illeszkedünk be, ezért mindenféle megszorítással kell szembenéznünk. Ha az önkormányzattól nem kapnánk segítséget, nem tudnánk működtetni az intézményt, nem biztosíthatnánk a személyzet fizetését.
Nehezíti a munkánkat a diákok tanév közben történő átiratkozása, az iskolánkba, vagy tőlünk máshová. Természetesen a diák érdekeit tartjuk szem előtt, de az osztályközösség folytonos változása nem tesz jót az oktató-nevelő folyamatnak.
Az iskolapszichológus és fejlesztő pedagógus eddig is sokat foglalkozott egyes tanulási problémákkal küszködő kisdiákok felzárkóztatásával, az idei tanévben viszont valamiért megnőtt az elemi osztályokban a magatartási, fegyelmi gondokkal, beilleszkedési nehézségekkel küszködő kisdiákok száma.
Ezért szerveznek kollégáim még több diákfoglalkozást egyéni, kiscsoportos vagy osztályfoglalkozás keretében, de szülőtalálkozókat is szervez iskolapszichológusunk, és egyéni szülői tanácsadás keretén belül is segítik a szülők és pedagógusok munkáját.
– Milyen fontosabb, iskolán kívüli tevékenységeknek néznek elébe?
– A végzős diákjaink a nagykorúsítási ünnepségre készülnek, a kisebbek a farsangra. Keddenként az elemisektől a középiskolás diákokig 100-120 diák vesz részt a néptáncfoglalkozásokon, de a moderntánc-csoport is készül fellépéssel. Idén többször és több helyen is sikeresen szerepelt az iskola kórusa, de a rajzkör tagjai is bemutatták alkotásaikat.
A helytörténeti szakkör diákjai versenyre készülnek, a Csiky-Csuky szerkesztői jóvoltából havi rendszerességgel jelenik meg a diáklap, a honlapszerkesztők pedig ott vannak minden iskolai eseményen, hogy tudósítsák az olvasókat.
Közeleg az „Iskola másként” hét. Erre a hétre a Sapientia Egyetem előadóit is várjuk, természettudományi előadással, de a Bonus Pastor Alapítvány munkatársai interaktív drogprevenciós tevékenységet tartanak, és szintén arra a hétre fogadta el a meghívást Páva Adorján volt csikys diák, a kolozsvári Krónika napilap szerkesztője, webszerkesztője.
Három testvériskolai pályázaton is részt vesznek a diákok, a tizedikesek a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola diákjaival dolgoznak együtt, a kilencedikesek a Budapesti Arany János Középiskola tanulóival találkoznak. Idén mi látjuk vendégül a lengyelországi testvériskola küldöttségét, velük tíz év óta ápoljuk a testvériskolai kapcsolatot. És még sorolhatnám.
– Összesen hány diák tanul a főgimnáziumban?
– A Kincskereső Óvodában 58, az elemiben 122, gimnáziumi szinten szintén 122, 9–12. osztályokban reál szakon 94 , közgazdaságszakon 88, turizmuson 94, a szakiskolai oktatásban pedig 56 diákunk tanul.
A szakma elsajátításán van a hangsúly
– Évről évre kevesebb a magyar diák. Milyen stratégiát dolgoztak ki annak érdekében, hogy a következő tanévben legalább megtartsák a jelenlegi diáklétszámot és ne keolljen több osztályt diákhiány miatt megszüntetni?
– A jövő tanévi beiskolázási tervben négy líceumi osztályra kaptunk engedélyt, a reál és a két szakközépiskolai osztály mellett szeretnénk újraindítani a filológia szakot, elsősorban azon diákok számára, akik a matematika-érettségi miatt nem merik bevállalni a másik három osztály (tulajdonképpen négy szak) valamelyikét. A szakiskolai osztályon belül is két szakot fogunk felkínálni a diákoknak – a fiúk számára az autómechanika szak harmadik éve működik, és párhuzamosan ezzel a lányoknak a turizmus szakot fogjuk felajánlani. A szakiskolai oktatásról tudni kell, hogy elsősorban a szakma elsajátítására fektetik a hangsúlyt, három év után a diák szakdiplomát kap, és nem elhanyagolható, hogy a diákok állami támogatásban is részesülnek.
Tartjuk a kapcsolatot az Arad megyei magyar iskolák igazgatóival, évenként nyílt napot rendezünk, iskolabemutatót tartunk a nyolcadikos diákoknak és szüleiknek. Sokszor az anyagi lehetőségek határozzák meg, hogy mondjuk Erdőhegyről Aradra jön-e tanulni a gyermek. Az Alma Mater Alapítványon keresztül kihasználunk minden pályázati lehetőséget, hogy pénzt szerezzünk a bentlakók számára.
Az elmúlt tanévben 600 felett volt a diáklétszám, körülbelül 20 diákot veszítettünk el idén. De figyelembe kell venni, hogy eleve kevesebb volt idén a nyolcadikosok száma. Az világos mindannyiunk számára, hogy vannak, akik a román oktatást választják, vagy más megyékben, illetve Magyarországon óhajtanak továbbtanulni. Nagyon nagy létszámban veszítünk gyermekeket például Erdőhegy környékéről, de ennek is megvan az oka, mivel ezek a diákok bentlakásban kellene hogy lakjanak, és nagyon sok szülő ezt anyagi gondok miatt nem engedheti meg magának.
A diákanyag nagyban befolyásolja az iskolában folyó munkát
– Az admiteredeliceu.ro honlapon közzétett adatok szerint az iskolák 2014-es toplistáján Arad megye egyetlen magyar iskolája, a Csiky Gergely Főgimnázium megyei szinten a középiskolák között a 8. helyet foglalja el (első a Moise Nicoară, második a Ţichindeal, harmadik a baptista gimnázium), míg országos szinten a 400. helyre sorolták. Mi a véleményük erről a rangsorolásról és egyáltalán célszerű-e egyazon mutatók alapján összehasonlítani magyar és román iskolákat?
– El kell döntsük, mit is várunk el Arad megye egyetlen magyar középiskolájától. Azt, hogy minden magyar gyermeknek a képességeihez mérten szakot és helyet biztosítson, vagy hogy két osztályba szelekció alapján felvételiztessen.
Mindig összehasonlíthatunk két iskolát, magyart a románnal, székelyföldit a szórvánnyal. De végiggondoltuk-e, hogy miből „válogathat” az egyik, és mi a feladata, kötelessége a másiknak? Az ilyen összehasonlításokkor én a hozzánk hasonló nehézségekkel küszködő, szórványban működő középiskolák eredményeit szoktam megnézni.
Természetesen nem vagyok elégedett a nyolcadik, vagy a négyszázadik hellyel, de azt is tudom, hogy az a gyermek, aki a nyolcadik osztály végén nem írta meg az ötöst matekból, csak nagyon nehezen fogja megírni az átmenő jegyet az érettségin.
Az, hogy milyen diákanyagot kapunk, nagyban befolyásolja az iskolában folyó munkát. Az a nyolcadikos gyermek, aki a nyolcadikos vizsgán matematikából nem írja meg az ötösét, nagyon kis lehetőséggel megy neki a matekérettséginek. Eddig mindig kritizálták a középiskolákat az érettségi eredmények miatt, de hogy tulajdonképpen hol van a baj, vagy hogy mit tud egy középiskola tenni azzal a diákkal, akinek nagyon kicsi volt az átlaga a nyolcadikos vizsgán, eddig senki nem elemezte.
– Miként látja a Csiky Gergely Főgimnázium jövőjét?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Így akár azt is kérdezhette volna, hogy miként látom az aradi, Arad megyei magyarság jövőjét. Én az iskolát és a templomot tekintem a magyar közösség két alappillérének. De térjünk vissza az iskola jövőjére. A középiskolai osztályokba a megye magyar nyolcadikosait gyűjtjük össze, ezeknek az osztályoknak a léte és jövője a megye magyar iskoláinak diáklétszámától is függ. Egységesen kell gondolkoznunk, mindenkinek érdeke, hogy működjenek a falvakban lévő magyar iskolák és az aradi magyar tagozatok. Az, hogy Aradnak kisebbségi államtitkára, a tanfelügyelőségen kisebbségi képviselete van, valamint az a tény, hogy az önkormányzatban is két tanácsos, illetve Bognár Levente alpolgármester képviseli az érdekeinket, nagy előnyt jelent. Iskolánk szülői közösségére, illetve az aradi magyar közösségre is biztosan számíthatunk.
Mi, pedagógusok pedig tesszük a dolgunkat, hogy abból a gyerekanyagból, amivel rendelkezünk, kihozzuk a legjobbat, a szülők megelégedésére és a társadalom javára.
– Köszönöm a beszélgetést!
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Nt. Karczagi Sándor diákkori emlékei
Egy órára újraéledt történelem
Az Aradi Magyar Napok programjában szereplő véndiák-találkozóról készült helyszíni tudósításunkban megígértük, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében Az iskola emlékezik neves tanáraira címmel sorra került rendezvényre visszatérünk. Most a nt. Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az iskola legidősebb diákjával folytatott beszélgetést közüljük.
Az Alma Mater Alapítvány nevében Ilona János tanár által elmondott köszöntőt, illetve felvezetőt követően Karczagi Sándort Ujj János történész, ny. tanár, a Csiky egykori igazgatója faggatta. Amint előrebocsátotta, amikor maga az iskolába került, még élt az egykori Római Katolikus Gimnáziumban oktató generációnak egy része. Tekintve, hogy mindannyiukról csak múlt időben beszélhetünk, a két világháború között élt nemzedék szinte egyetlen élő tanúját kérdezte. Először arról: amikor az impériumváltás után megvonták az iskola nyilvánossági jogát, az intézménynek mintegy 1200 diákja volt. Az 1930-as évekre a diáklétszám alaposan megcsappant – mivel magyarázható, hogy az iskola mégis kitermelte az aradi magyar értelmiséget?
– Kedveseim – kezdete Karczagi Sándor –, Ujj János barátom lelőtte a poént, amivel kiérdemeltem a mostani beszélgetést, az egyetlen dologgal magyarázható: 96 éves vagyok. Természetesen sok mindenre emlékszem. Annak idején a katolikus elemibe jártam, Lázár János volt az iskola igazgatója, Pintér Ilona a IV. osztály tanítója. Innen felvételiztem az I. gimnáziumi osztályba. Akkor még a Katolikus Gimnáziumnak megvolt a nyilvánossági joga, amit másodikos koromban, nyolcévesen vont meg a román állam. A felvételin Fischer Aladár vizsgáztatott, és olyan dolgokat kérdezett: mikor uralkodott Mátyás király? stb. Általában jól válaszoltam a kérdéseire, ezért felvettek az I. gimnáziumi osztályba. Fischer Aladár 1912-ben került Aradra klasszika-filológia tanári beosztásban. Emellett kitűnő görög-latin szakemberként kapásból idézett, illetve olvasott fel mindenfajta latin vagy görög szöveget. A III. és VIII. gimnáziumi osztályok között hetente 4-5 latin óránk volt, egy Albu nevű, román latintanárt küldtek vizsgáztatni, aki a Mócvidékről származott, ezért „ette meg” a magyar gyerekeket. Az érettségin kaptunk egy latin szöveget, amit „prima vista”, vagyis a vizsgabizottság előtt 2-3 percnyi gondolkodás után kapásból kellett fordítanunk. Aki Fischer Aladárnak volt a tanítványa, mint magam is, tudtuk a latint. Fischerről tudni kell: azzal együtt, hogy nagy magyar, aki olyan sokat harcolt a magyarságért, sváb családból származott. Ezzel együtt az egész magatartása, a gondolkodásmódja színmagyar volt. Kiváló szónokként a minden évzárón megtartott tedeumon vagy az évnyitókon kapásból mélyenszántó gondolatokkal megtűzdelt beszédeket tartott. Elbeszéléseit hallva tudtam megérteni igazán, mekkora csapás volt az I. világháborúnak a vége azoknak, akik részt vettek benne. Ő végigharcolta. kitüntetést szerzett és a gondviselés különös kegye, hogy életben maradt, a gyalogságnál tett négyévi kemény szolgálat után hazajöhetett, hogy magyarságtudatban nevelje a diákokat. Akkoriban az érettségin nagyon sok magyar diákot elvágtak, a vizsgáztató romántanárokat közvetlenül a Tanügyi Minisztérium nevezte ki Temesvárról vagy Kolozsvárról. Fischer Aladárnak az volt a módszere, hogy minden latinórán, kivétel nélkül, minden diák felelt. Ez talán azért is volt lehetséges, mert V. osztálytól már csak 10-en maradtunk, hiszen az állam a zsidóságot kitiltotta a Katolikus Gimnáziumból, noha az akkori európai műveltséget csak ott lehetett megszerezni.
Fischer Aladár ugyanakkor lelkes természetjáró volt: minden vasárnap a Zöld Nyíllal kirándulni ment a diákjaival Arad-hegyalja különböző vidékeire, településeire. Eleinte a szülők is elkísértek bennünket, de lassan lemorzsolódtak, mert amikor Fischer Aladár a szikár, atléta testalkatával elindult, a diákjai szinte vágtatva tudtak lépést tartani vele. Mi, 15-17 éves fiatalok bírtuk valahogy, a szegény szülők viszont pihegve követték egy darabig, majd leültek. Ugyanakkor Fischer Aladár kiváló fényképész is volt, ezért a kirándulásokon rengeteg fotót készített – bemutatták az általa készített osztályképet is.
– A katolikus plébánián berámázva látható egy köszönőlevél, amit az 1930-as években Fischer Aladárnak küldtek – egészítette ki Ujj János –, megköszönik neki azt a 30 természetfotót, amit a plébániának adományozott.
– Abban az időben Aradon több fényképész klub működött – emlékezett tovább Karczagi Sándor –, és az amatőr fényképkiállításokra Fischer Aladár mindig elvitte az osztályt. Fischer Aladár már édesapámnak is latintanára volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban, ami később a Moise Nicoară nevet kapta. Soha nem tudtam kibogozni a lényegét, de sokszor hallottam gyermekkoromban, hogy a monarchia idején nagy vita folyt azon, hogy az iskolák egyházi vagy állami felügyelet alatt működjenek-e? Nos, az Aradi Állami Katolikus Gimnázium a két felfogást egyeztette, mert mindkettő volt. Akkoriban a Királyi Főgimnázium előtt az Arad megyei Bibics Margit mellszobra állott…
– Az most is megvan – egészítette ki Ujj János – az a Moise Nicoară Líceumnak a tanárijában található. Domján Margit a becsületes neve, és miután a férje meghalt, a vagyonuknak egy részét az Arad megyei oktatás támogatására hagyta. Abból épült a szentannai konviktus, de a felajánlott 330 ezer forintból kezdték el építeni a Főgimnázium épületét is. Ezt kérdőjelezte meg a román állam és az 1930-as években derült ki, hogy nem állami, hanem magántámogatásból épült, ezért 435 ezer lejt kifizettek a magyar iskolaszéknek. A pénzt betették a takarékba, ahol a háború alatti és utáni nagy infláció elvitte az egészet.
– Fischer Aladár jóvoltából az én időmben még Ezopus meséit olvastuk görög nyelven – folytatta visszaemlékezését Karczagi Sándor –, a görög azonban már nem volt érettségi tárgy, de a latin megmaradt.
– Fischer Aladár a román hatóságoknak a szó szoros értelében, szálka volt a szemében – nyitott új támpontot Ujj János –, olyan ajánlatot tettek a minorita rendnek: amennyiben leváltják Fischer Aladárt, és két olyan tanár vezeti a román nyelvvizsgát, akiknek ahhoz nem volt meg a kellő képesítésük, megadják az intézmény nyilvánossági jogát. Nem fogadták el, annyira szerették Fischer Aladárt, aki igen karakán ember volt.
– Óriási elégtétel volt a szüleim számára – folytatta Karczagi Sándor –, hogy az érettségi vizsgákra rendszeresen a Moise Nicoară tanárait hívták, akik közül akkoriban még sokan Budapesten szereztek tanári oklevelet. Ezért olyan jól beszéltek magyarul, mint mi, de a munkájukért nagyon komoly vizsgadíjakat kellett fizetni. Félévben írásbeli, év végén írásbeli és szóbeli román vizsgát kellett tenni minden tantárgyból, még tornából és zenéből-énekből is. A szegény szülők szakadatlanul fizették, csakhogy érettségizhessenek a gyermekeik. II–III. osztályos, 8-9 éves koromban az igazgató úrral Bihar megyében is jártunk kiránduláson, melynek során a csodavárba is eljutottunk, velünk jött a felesége is, aki jól bírta az erőltetett menetet. Mivel az igazgató úr mindig Icukának nevezte, Ilona-napkor beállítottam hozzájuk egy csokor virággal. Az ünnepelt meglepődött, kijelentve: én nem vagyok Ilona, és mondta a rendes nevét, amit elfelejtettem. Az igazgató urat, aki mindig a hátsó kapun távozott, sokszor elkísértem hazáig, a Pöltenberg utcán, ahol több tanár is, köztük Fábián György és Hajós Imre, de Schweitzer József és Szántó György is lakott. Amikor hazaértünk, ironikusan megjegyezte: nem köszöntöttél fel, noha nekem sincs névnapom, mint a feleségnek!
Karizmatikus személyiségek
– Fischer Aladár volt az iskolaigazgató – kérdezett közbe Ujj János –, de a tanári karban számos olyan személy volt, aki doktorátussal rendelkezett. Közülük kit lehetne kiemelni?
– Schweitzer József tanár úrtól nagyon féltünk, mert ha kijött a béketűrésből, ordítozni kezdett: kommunista gazembereknek becézett bennünket – emlékezett nevetve Karczagi Sándor. Róla tudni kell, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett, a hatalmas országban keletre szöktek, eljutottak Japánig, ott hajóra szálltak, hogy hazakerüljenek. Talán innen eredt a bolsevista gazemberek beidegződése.
– Talán azért is menekültek keletre, mert a cseh légiótól féltek a magyar tisztek, ezért inkább keletre szöktek – egészítette ki Ujj János.
– Az 1945-ös rendszerváltás után állítólag Schweitzer kedves volt a diákokkal, velünk viszont nem – vette vissza a szót Karczagi Sándor. Schweitzernek doktorátusa volt, mégsem lehetett egyetemi tanár, ezért egész életében középiskolában tanított. Fábián György tanár úr is nagyon jó, magyar érzelmű ember volt, kémiai kísérleteket mutatott be, de nekem a fizika és a kémia iránt semmi hajlandóságom nem volt, ezért nem kerültem vele közeli kapcsolatba. Úgy tudom, még mindig tanít – fordult Ujj Jánoshoz Karczagi Sándor.
– Nem, már 40 éve meghalt – jött a válasz.
– Ja, tényleg. Én mindig fiatalemberként emlékeztem rá, ezért azt hittem, még mindig tanít – nevette el magát az elbeszélő. Sokat csúfolódtunk Ürmösi Jenő tanár úron, akit titokban fókának neveztünk, mert az ajka be volt vágva. Zenetanárként sokat foglalkozott az opera kialakulásával és megszerettetésével, amiért most is hálás vagyok neki; a felesége zongoratanár volt, opera partitúrákat zongorázott nekünk.
– Ürmösi a Filharmóniában hegedült – egészítette ki Ujj János.
– Érdekes ember volt Riesler, a tornatanár, aki komoly tornabemutatókat szervezett, amelyeken idős emberként maga is megmutatta, mire képes. A tanári karban Blénesi Ernő kivételével mindenki német volt. Blénesi székely ember létére új mozgáskultúrát hozott, nagyon megtáncoltatta a diákokat. Ő is nagy kiránduló volt, gyakran a méhész édesapja is részt vett a kirándulásokon, sokat beszélt a méhekről. Blénesinek a magán tornaóráira jártak a gazdag zsidógyerekek. Róth Jutkával közösen működtettek egy kis tornatermet.
– Berthe Nándor is német származású volt – kapcsolódott be Ujj János – Bécsben született, a feleségemnek a zsigmondházi tanítója tanította meg magyarul beszélni. Magyar irodalmat tanított, de német nyelvből volt doktorátusa.
– 1943 és 1949 között ő volt az iskolaigazgató – vette vissza Karczagi Sándor a szót –, nagyon szerettem. Óriási bélyeggyűjteménye volt, szenvedélyesen gyűjtötte, rendszerezte a bélyegeket. Minden magyar és román bélyeget beszerzett.
– Még hozzáfűzök egy érdekességet – kapcsolódik be Ujj János –, nyugdíjas korában írtam róla egy riportot, miközben egy számtankönyv volt mellette, mert hihetetlen mennyiségű matematikapéldát oldott meg, az volt a szenvedélye, noha klasszika-filozófus volt.
– A tanári kar nagyon közvetlen viszonyban volt a szülőkkel – mondta Karczagi Sándor –, akikkel igen bizalmas, családi megbeszéléseket folytattak.
– Lehet-e kérdezni Karczagi Sándorról – kapcsolódott be Réhon József nyugalmazott tanár. Mikor szabadultál a börtönből?
– 1956-ban vittek el, 1959-ben szabadultam – jött a válasz.
– Az első utad az iskolába vezetett, azt mondták, hogy az iskola kiemelkedő diákja voltál, aki olyan bátran beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: valóban úgy érzel-e, vagy provokátornak küldtek? Ficzay Dénes nagyon jó véleményt formált Karczagi Sándorról, akivel utoljára Tenkén találkoztunk. Most viszont köztünk van az élő legenda, aki elmondta mindazt, amit mi könyvből tanulhatunk. Gnandt Jánosnak maradt két kézirata, amelyek közül az egyik az iskola első 24 évével, a másik a Bibics Alapítvánnyal foglalkozik. Végre sort keríthettünk arra, hogy az összegyűlt anyagot nyomdakésszé tegyük. Ugyanakkor egy nagyváradi, Egri Ferenc kapcsolatba került Fischer Aladár családjával, így összeállított Fischer Aladárról egy kimerítő életrajzot, arról, amit mi, Aradon nem tudtunk róla. Nos, az anyagot én összeállítottam, Ujj János leellenőrizte, Tácsi Erika lektorálta, Fritz Mihály a fedőlapját készíti, Ilona János és Siska-Szabó Zoltán fényképeket küldtek hozzá, Nagy István már be is tördelte. Tehát nyomdakész a könyv, de a kéziratok is értékesek, különösen azok a függelékek, amelyekben a Gnandt és a Fischer családok adtak hozzá. Sándor bátyám, felkérlek, hogy egy írással, akár az előszóval is járulj hozzá az Aradi Katolikus Gimnáziumról készülő könyvünkhöz! Ugyanakkor azt is el kell mondani Blénesi Ernőről, Calvasina Károlyról és Fábián Györgyről, hogy 1944 őszén, amikor a magyar csapatok Aradot elfoglalták, a diákjaik közreműködésével néhány nap alatt magyarra cserélték az utca-névtáblákat, ezért, amikor az oroszok bejöttek, az utolsó vonattal Magyarországra távoztak. Amikor 1949-ben Calvasina visszatért, az újságban megjelent egy hír: visszajött a tanár úr. Aradon Blénesi Ernő után jelenleg Vadász Ernő a nagybetűs tornatanár.
– Nagy meglepetés, egyben öröm is nekem, hogy miközben egy nemzedék kiesett, az aradi magyar értelmiségben mennyire elevenen él, ragaszkodik a város múltjához – mondta végszóként Karczagi Sándor.
– Mivel nem volt több kérdés, dr. Muntean Tibor iskolaigazgató egy könyvcsomagot, illetve díszoklevelet adott át Karczagi Sándornak, az iskola legidősebb diákjának, aki nagy örömmel vette tudomásul a Kölcsey Egyesület újraélesztését. Maga mellé kérte Fekete Károly alelnököt, majd elmondta: akkoriban havonta szervezték meg a Kultúrpalotában a Kölcsey-zsúrokat, amelyek igen színvonalas programok voltak. A Kölcsey elnöke Fischer Aladár volt. Fekete Károly röviden ismertette a Kölcsey Egyesület újraindításának a történetét, melynek során jelenleg a 39. könyvük van nyomdában. Ugyanakkor szólt az 1943-ban beindított Havi Szemle újraindításáról is, ami jelenleg háromhavonta jelenik meg, folyamatosan.
– A Karczagi Sándorral folytatott, mintegy órás beszélgetés nagyban gazdagította a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjével és a tanári karával kapcsolatos ismeretanyagot, aminek erős közösségépítő hatása is lehet. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)