Az objektív tájékoztatás felelősségéről – Külhoni magyar újságírók Zentán tanácskoztak
Tizenegy éve alakult meg a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója (KMÚEK), amely a vajdasági Zentán tartja jubileumi, tizedik találkozóját június 23-án és 24-én. A 2005-ben létrejött Konvenció új szakaszt nyitott a külhoni magyar újságírás életében, amelynek első találkozóját a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete szervezte meg tizenegy évvel ezelőtt.
A kezdeményezők terve az volt, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, horvátországi és muravidéki magyar sajtómunkások keretegyezmény aláírásával megalapozzák az együttműködést, és egy szövetséget alakítsanak. A szerveződés fő célkitűzései között a kisebbségi közösségek anyanyelvi tájékoztatásában tapasztalt azonos vagy hasonló gondok közös orvoslását, egymás jobb megismerését, kölcsönös tájékoztatását, a továbbképzés és a folyamatos tapasztalatcsere feltételeinek a megteremtését, az európai színvonalú és magyar szellemiségű újságírás eszményeinek megvalósítását határozták meg. A célok az évek során nem változtak.
A zentai konferencián jelen volt Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, a KMÚEK egyik erkölcsi támogatója és Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke is. Szili Katalin a Joggal Európában. A Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvések 25 éve című könyvének összeállítása kapcsán elmondta, jelenleg több olyan határon túli terület van, ahol elképzelhető az autonómia kialakítása. Azzal ugyanakkor tisztában van, hogy az emberek közös gondolkodása elengedhetetlen, ennek kialakításában egyébként a sajtónak is fontos feladata lenne. A magyarok által lakott régiókban európai megoldásokat kell szorgalmazni, olyan együttélési formákat, amelyek nem veszélyeztetik egyik népcsoport fejlődését sem. Az önkormányzatiságra számos európai példát ismerünk.
Hajnal Jenő köszöntőjében kiemelte: a Magyar Nemzeti Tanács több vajdasági lap fenntartója. Beszédében elmondta, sajnos sok olyan fontos téma van, mellyel a média nem foglalkozik.
A szakmai tanácskozáson az újságírói felelősségről, a hiteles tájékoztatás fontosságáról volt szó. Vitaindítójában Klemm József, a szervezet társelnöke egy vajdaságban elindult vitáról szólt, amelyben az újságíró feladatának témáját boncolgatják. Klemm szerint a vajdasági magyarokból hiányzik az összefogás készsége. Az összefogás hiánya azt eredményezte, hogy az újságírók egy része kiáll valamelyik fél mellett, miközben elsősorban hitelesen kellene tájékoztatnia. A társelnök szerint egy újságírónak elsősorban a magyar kisebbség elvárásainak kell megfelelnie, nem pedig a hataloménak.
Ambrus Attila, a KMÚEK erdélyi társelnöke hangsúlyozta, a cél, hogy valóban Kárpát-medenceivé váljon a szervezet. A magyarság hívó szava továbbra is a templomot és az iskolát védi, de ez mára kiegészült a sajtóval is. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy ott, ahol gyengül a sajtó, gyengül a magyarság is – mondta Ambrus Attila.
Tóth Lívia, a zentai találkozó szervezője reményét fejezte ki, hogy a legközelebbi találkozón már magyarországi egyesületek is jelen lesznek. A KMÚEK következő találkozóját Kárpátalján szervezik majd meg.
A csütörtöki konferencia után a találkozó résztvevői a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által szervezett tavalyi riporttábor anyagaiból összeállított könyv Versecen tartott bemutatóján vettek részt. A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója a mai napon folytatódik.
A KMÚEK zárónyilatkozta
A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójába (KMÚEK) tömörült vajdasági, erdélyi, muravidéki, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi tagszervezetek, valamint a Magyar Katolikus Újságírók Egyesülete, illetve a Duna Médiaszolgáltató Zrt. képviselőjének részvételével 2016. június 22-25. között a vajdasági Zentán tartották meg évi közgyűlésüket.
A tanácskozás résztvevői egyetértve abban, hogy média nélkül nem lehet közösséget építeni, a következő
ZÁRÓNYILATKOZAT-ot
fogadták el:
Az elmúlt 11 év tapasztalatát összegezve megállapítható, hogy szükség van a határokon átívelő szakmai szervezet hivatalos bejegyzésére. Az elindított folyamat a magyarországi és/vagy uniós jogi személyiség megszerzését célozza.
A KMÚEK tovább folytatja a hálózatépítést a magyarországi szakmai szervezetek, a Média Önszabályzó Testület (MÖT) a őrvidéki újságírók, valamint az Európai Kisebbségek Föderatív Uniójának (FUEN) bevonásával.
A KMÚEK ezentúl évente jelentést készít a külhoni magyar régiók sajtójának állapotáról és az újságírók helyzetéről.
A KMÚEK továbbra is elsődleges fontosságúnak tartja az újságírók folyamatos szakmai továbbképzését, ezért együttműködik az erre vállalakozó magyarországi és külhoni szakmai szervezetekkel és szakemberekkel.
A KMÚEK szorgalmazza a fiatal újságírók tagozatának létrejöttét a külhoni szakmai szervezeten belül.
Zenta, 2016. június 24.
A KMÚEK közgyűlésének résztvevői
Neszméri Tünde
Felvidék.ma

Márton Áron és Esterházy János: a magyar hit és lélek apostolai
Szeptember 3-án a Pozsonyi Magyar Intézet Korona Társalgójában a Márton Áron Emlékév kapcsán tartottak előadást. A pozsonyi magyar katolikus közösség által szervezett találkozón Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket. Majd elmondta: az a céljuk ezzel az előadással, hogy megismertessék az emberóriást, Márton Áront.
Molnár Imre hangsúlyozta, ahhoz, hogy mások is megismerjék nagyjainkat: Esterházy Jánost és Márton Áront, nekünk, magyaroknak is tennünk kell. A magyar hit és lélek apostolai ők. Népszerűsíteni őket a mi feladatunk. Molnár Imre bevezetője után köszöntötte az előadókat: Okos Mártont és Bagosi Hajnalt. Okos Márton volt a Márton Áron Emlékév ötletgazdája. Virt Lászlót, Márton Áron egyik legjobb ismerőjét, és Nagy Zoltánt, A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című film készítőjét ugyancsak köszöntötte az igazgató. A rendezvényen részt vett a lengyel Arkadyus Adamczik, Esterházy János életének és munkásságának lengyelországi kutatója is.
Okos Márton bevezetőjében elmondta: Trianon után két üstökös tűnt fel az égen, a Felvidéken Esterházy János, Erdélyben pedig Márton Áron. A cél, hogy a magyarsághoz is közel hozzák Márton Áront, erre pedig jó alkalom a Szent Márton év. Az idei év Szent Márton emlékéve is. A Szombathelyen született szent és a későbbi erdélyi püspök élete között találni párhuzamot – mondta el Okos Márton. Mind a ketten voltak császári katonák, majd mind a ketten Krisztus katonájává váltak, és életük végéig szolgálták az urat. Párhuzam van Márton Áron és Esterházy János életútja között is, mind a ketten felemelték szavukat a zsidók üldözése miatt a második világháború idején. Mind a ketten háborúellenesek voltak.
Okos Márton bevezetője után Bagosi Hajnal felolvasta Márton Áron egyik levelét, melyben az emberek megmentéséről írt.
Virt László szociológus, hittanár Helyben mAradó hűség Esterházy János és Márton Áron párhuzamos tanúságtétele címmel tartott előadást. Virt kiemelte: Márton Áron már fiatalon megfogalmazta társadalmi felelősségét, melyben a hithez és a nemzethez való hűséget hangsúlyozta. 1920 után Esterházy és Márton is kisebbségbe kerültek, de egyikük sem panaszkodott, hanem mind a ketten tették a dolgukat.
A bécsi döntések után, amikor a Felvidék és Erdély is visszakerült az anyaországhoz, hasonlóan cselekedtek: mindketten a helyükön mAradtak, holott választhatták volna a könnyebbik utat és Magyarországra költözhettek volna. Társadalmi vállalásukat a kisebbségi sorsból merítették. Gondolkodásmódjukban is volt hasonlóság – hívta fel a figyelmet Virt László – annak ellenére is, hogy sosem találkoztak, nem ismerték egymást.
Azt vallották: a határokon túl rekedt magyarság csak önmagára számíthat, Esterházy ezt egy előadáson, Márton Áron pedig egy cikkében fogalmazta meg. Márton Áron szerint: „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni.” Ezt vallotta Esterházy is, aki egy előadásában a munkán alapuló boldogulásról szólt. E szerint: az osztályellentéteknek meg kell szűnniük, és a családoknak munkából kell megélniük, ez kell, hogy a boldogulásukat jelentse – vallotta mindezt nemesként.
„Az erkölcsi csúcsteljesítmények kisebbségi helyzetben a hatalmi köröktől távol születnek” – vallotta Márton Áron, ennek a mottónak a jegyében vállalta a második bécsi döntés után a sorsközösséget a Dél-Erdélyben mAradt magyarsággal. Márton Áron úgy érezte, rá a kisebbségi magyaroknak, akiket nem csatoltak vissza Magyarországhoz, nagyobb szüksége van. Miután megszűnt a magyar nyelvű sajtó, körlevelekben szólt a hívekhez és tartotta bennük a lelket. Ennek köszönhető az erdélyi magyarok háborúellenessége is. A fenti idézet szellemében mAradt a zoboralji magyarság képviselője Esterházy János, aki az első bécsi döntés után Szlovákiában mAradt, holott Kassa képviselőjeként, miután Kassa is visszakerült az anyaországhoz, a magyar országgyűlés tagjává válhatott volna. E helyett a 66 ezer fős magyarságot képviselte a szlovák törvényhozásban.
Esterházy János volt az egyetlen képviselő, aki a szlovák parlamentben a zsidótörvény ellen szavazott 1942. május 15-én, ennek ellenére ő volt az egyetlen szlovákiai politikus, akit halálra ítéltek. Esterházy János azt vallotta, hogy a zsidók deportálása és üldözése embertelen cselekedet. A zsidótörvény elfogadásával a németek bábállamává váló Szlovákia szabad utat engedett a zsidók megsemmisítésének. Két évvel később, mikor Magyarországot elfoglalták a németek és megkezdték a zsidók deportálását, Márton Áron levélben szólította fel a hatóságokat, hogy ne engedélyezzék ezt az embertelen cselekedetet, és akadályozzák azt meg.
Az előadás után Nagy Zoltán Székelyudvarhelyi hittanár A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című filmjét tekintették meg az érdeklődők. Előtte Nagy Zoltán elmondta, összesen öt és fél órás a film, amely Erdély püspökének történetét mutatja be. A filmben vannak eredeti hangfelvételek és fotók, valamint egy eredeti mozgófilm is, amelyen Márton Áron látható. A gyűjtés során negyvenheten nyilatkoztak Márton Áronról és több mint 3000 képet sikerült összegyűjteni.
A filmben elhangzott: Márton Áron, Erdély vértanú püspöke méltán válhatna boldoggá, majd szentté. Márton Áron öt és fél évet volt börtönben, valamint több mint tíz évig házi őrizetben tartották, mivel kiállt az egyház autonómiája mellett. Boldoggá avatási eljárása elindult. Tisztelői bíznak abban, hogy hamarosan érdemi előrelépés is történik ez ügyben.
A film megtekintése után Molnár Imre elmondta: az lenne a szerencsés, ha hasonló film készülhetne Esterházy János munkásságról is.
Neszméri Tünde
Felvidék.ma

Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének negyedéves lapja
Lelkünk átölelte a Kárpátokat...
Külhoni magyar újságírók találkozója Szegeden
Első ízben szervezett a szegedi székhelyű Ötágú Síp Kulturális Egyesület rangos összejövetelt a határon túli magyar média képviselői számára. A Tisza-parti városban a Bibliotéka Könyvtár adott otthont a találkozónak, ahol a romániai Bánság, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja is képviseltette magát – újságírók, szerkesztők, főszerkesztők, fotóriporterek, karikatúristák fogadták el az egyesület meghívását. Így azután a többi között jelen volt: Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, Zunkó Barnabás, a lap fotóriportere, Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó szerkesztője, Farkas-Ráduly Melánia, a temesvári Szövegkovács szerkesztője, Neszméri Tünde, a pozsonyi Felvidék.ma szerkesztője és Léphaft Pál, a Magyar Szó újságíró-karikaturistája. A találkozó kezdetén dr. Horváth István Károlyné, az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket és az érdeklődő közönséget, s rámutatott az összejövetel fontosságára. Hangsúlyozta, hogy az újságírók, a véleményformálók szerepe társadalmunkban rendkívül fontos, ez a kissebségi létkörülmények közepette csak hatványozódik. Megköszönte a megjelent tollforgatóknak, hogy eljöttek Szegedre, vállalták az út fáradalmait azért, hogy együtt legyünk és így megoszthatjuk egymással gondolatainkat, problémáinkat, örömeinket, sikereink éltető pillanatait is. Az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnevezésével kapcsolatban is szolgált információval, jelesül, hogy annak idején Illyés Gyula mondotta: Bár Magyarországot a trianoni békediktátummal ötfelé darabolták, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen megszólalni, mint egy ötágú síp, amelynek sípjai különböznek, de a hangszer egy! Ennek jegyében működik a szegedi egyesület, ezt tartja a feladatá- nak és ezért szervezte meg e rangos találkozót is. Ezt követően Kisimre Ferenc, délvidéki származású újság- író, a rendezvény moderátora kérte fel a vendégeket, hogy egy-egy rövid beszámoló, felszólalás erejéig tájékoztassák kollégáikat és az érdeklődő közönséget a magyar tájékoztatás időszerű kérdéseiről saját környezetükben. Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője a többi között elmondta, hogy több mint három évtizede dolgozik a sajtóban, s beszélt arról is, hogy milyen hektikus történelme van az írott sajtónak Kárpátalján. Ezt saját lapjával is alátámasztotta: 1920-ban jelent meg először az újság, nemsokára az akkori csehszlovák hatóságok betiltották, 1945-ban a Zakarpatszka Pravda ukrán pártlap tükörfordításaként jelent meg, egészen 1965-ig, amikor önálló magyar napilappá vált. Az 1990-es években, amikor betiltották a kommunista pártot, új lapot regisztráltak, 2005-től – belső szakadás folytán – újra önálló sajtóorgánumként jelent meg, s ma nem napilap, hanem egy héten 3 alkalommal megjelenő újság. A főszerkesztő említette a nagyfokú elvándorlást Kárpátaljáról, ami a példányszám csökkenéséhez is vezetett, továbbá a káderhiányt (az újságírók is elhagyják a szerkesztőséget, mert külföldön nagyobb fizetést kapnak), de azt is hozzáfűzte, hogy kis csapatuk töretlenül hisz annak a munkának a hasznában, amelyet a magyar népesség tájékoztatása érdekében végez. Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Újságíró Egyesület elnöke, a délvidéki újságírás helyzetéről beszélt annak a felmérésnek a tükrében, amelyet a közelmúltban végeztek. Bár, mint megjegyezte, az elkészült médiatár már egyes részleteiben elavultnak tűnik, tudniillik az utóbbi időben helyi rádiók, lapok szűntek meg. Napjainkban egyébként nagyon nehéz olyan újságot, lapot készíteni, amely minden szempontból megfelel az olvasók igényeinek, magas szakmai színvonalon készül, eleget tesz a modern kor kihívásainak, tanít, anyanyelvet ápol, ismereteket terjeszt. Mindez komoly és összetett feladat a kisebbségi nyelven íródott újságban, a rádióban és a televízióban egyaránt. Ez egyébként nemcsak a vajdasági újságírásra jellemző követelmény, hanem az egész külhoni sajtóra vonatkozik. Összetett feladat ez, kiváltképpen akkor, ha egy 70 éves lapot (esetünkben a Hét Napot vagy a Magyar Szót) kell tovább vinnünk, fiatal újságírókkal, meg néhány idősebb, tapasztalt munkatárssal. Figyelembe kell venni, hogy sok olyan nagytekintélyű kolléga dolgozott a szerkesztőségeinkben, akire fel kell néznünk, s az ő általuk megalapozott minőséget, a hagyományt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Tóth Lívia ezután megemlítette, hogy a Vajdaságban az egyetlen napilapon kívül két magyar nyelvű hetilap van, továbbá megjelenik az Üzenet, a Híd, a Bácsország, az Aracs című kulturális folyóiratok, valamint az egyik legolvasottabb hírportál, a Vajdaság.ma is. Farkas-Ráduly Melánia a temesvári Szövegkovács című blog szerkesztője. Ő nem csak erről az internetes műfajról beszélt, hanem az 1990-ben, Csíkszeredában megalakított Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tevékenységéről és a Nőileg című újság megjelentetésének körülményeiről is. A fiatal székelyföldi születésű, de immáron a Bánságban élő újságírónő, aki a Hargita Népében megjelent írása után határozta el, hogy újságíró lesz, hatalmas lendülettel vetette magát a magyar nyelvű tájékoztatás és a korábban már Tóth Lívia által is említett anyanyelv ápolásának összetett feladataiba, szinte naponta jelennek meg ilyen jellegű blogjai, írásai a Szövegkovácsban. Látszik, hogy szereti a munkáját, igyekszik tovább képezni magát, s ezt sugallja fiatal kollégáinak – otthon és a határon túl is. Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó mellékleteinek, kiadványainak szerkesztője, az évente megjelenő hagyományos Naptár (voltaképpen kincses kalendárium) istápolója. Felszólalásában beszélt a jó hírű és egyetlen (volt) jugoszláv magyar napilap múltjáról, fejlődésének és a válságos időkben való hanyatlásának történetéről, az olvasótábor vesztéséről és mostani tevékenységéről. Az egyik legnagyobb problémaként a káderhiányt és ennek kapcsán az újságíró-képzést jelölte meg. Az újságírókra így azután óriási teher hárul, s ezt a terhet egyre kisebb létszámmal kénytelenek viselni. Egyik alapvető feladatuk napjaink újságírásában: megszólítani a fiatalokat, olvasóvá nevelni őket. Ugyanakkor a jelenlegi olvasókörük a hatvanas éveiket élő délvidéki magyarok, akinek egészen mások az olvasási szokásaik és igényeik, mint az ifjú generációnak. Mindenesetre törekszenek arra, hogy a Magyar Szót olvasókat bátorítsák, buzdítsák a szülőföldön való maradásra, a magyar nyelv használatára, ápolására, gyermekeiknek való átadására. Nagy Magdolna arról is beszámolt, hogy a korábban hét, ma hat napon át megjelenő kiadvány minden nap valamilyen mellékletet tartalmaz: keresztrejtvénytől, a Tarka Világ magazinon át a mezőgazdasági mellékletig. A lapnak vannak fiókszerkesztőségei Szabadkán, Zentán, Topolyán és tudósítói is nagyobb vajdasági városokban. Neszméri Tünde, a Felvidék. ma szerkesztője a szlovákiai újságírók szervezetének működéséről illetve passzivitásáról szólt. Elmondta, hogy megalakult ugyan a felvidéki magyar újságírók egyesülete, de gyakorlatilag csak papíron létezik, holott ugyanakkora szükség lenne rá, mint a vajdasági és az erdélyi kollégáknál. Érdekérvényesítő szerep nélkül ugyanis egy-egy szervezet nem járulhat hozzá a tollforgatók jogainak, szakmai előrehaladásának megvalósításához. Beszélt arról is, hogy alig néhány héttel ezelőtt szűnt meg a Szabad Újság című lap, amelynél korábban dolgozott. Jellemzően anyagi okok miatt került erre sor, de ez – mint ahogyan mondotta – nem egyedi eset, sem a Felvidéken, sem másutt az anyaország határain kívül. Neszméri Tünde beszámolt a magyar nyelvű kiadványokról, közöttük az egyházi lapokról, az irodalmi, a pedagógiai, mezőgazdasági, s a helyi kisebb újságokról is, amelyek az ott élő magyar kisebbség tájékoztatását segítik elő. Léphaft Pál, a Magyar Szó, valamint több anyaországi napi – és hetilap karikatúristája nem jött üres kézzel: két karikatúrát mutatott a közönségnek, az egyiken egy jeles délvidéki politikus, a másikon egy írónő látható. A rajzok kapcsán igen érdekes eszmefuttatást hallottunk tőle a sajtó társadalmi szerepéről, de a társadalomnak a médiára való hatásáról is. A politika és a sajtó kapcsolatának szükségessége elvitathatatlan, ugyanakkor rendkívül érzékeny a két terület egymáshoz való viszonyulása. Beszélt arról is, hogy az utódállamokban mennyire nehéz a médiában dolgozók helyzete, ami egyértelműen kiderült a szegedi tanácskozás résztvevőinek megnyilatkozásaiból is. Az viszont rendkívül fontos, hogy találkozhatnak, véleményt cserélhetnek és erkölcsi támogatást is kapnak egymástól. A kétségkívül hasznos és építő jellegű gondolatokban gazdag összejövetel szellemi-lelki élményt nyújtott nemcsak a résztvevőknek, hanem azoknak a szegedi érdeklődőknek is, akik megjelentek a Bibliotéka Könyvtárban. A búcsú pillanataiban kivétel nélkül azt mondták a határon túli magyar kollégák: reméljük, hamarosan újra találkozunk itt a Tisza partján. Mert jó együtt lenni. Visszavárjuk őket.
Kisimre Ferenc Átalvető /Szekszárd/

Tiszavirág életű boldogság – Erdély visszacsatolása
A Trianon Múzeum elindította a 23 óra 59 perc című projektjét, amelyben azokat a túlélőket keresik fel, akik átélték a visszacsatolást. A Felvidék visszacsatolásáról szóló egyezményt 1938. november 2-án, míg az erdélyi területek visszacsatolásáról 1940. augusztus 30-án, délután 3 órakor írták alá, mindkettőt Bécsben.
A 23 óra 59 perc projektvezetőjét, Köő Artúr történészt kérdeztük.
- A nemzetközi politikai színteret figyelő felvidékiek már 1938 őszén sejtették, hogy változások állnak be, és valószínűleg sok magyar álma megvalósul, lesz határmódosítás. Ugyanakkor Horthy Miklós Hitler 1938 augusztusában tett ajánlatát Csehszlovákia feloszlatásáról elutasította. Voltak előjelei a revíziónak Erdélyben is?
- Amikor az erdélyi interjúalanyokat kérdezzük, elég sokan mondják, hogy hallottak a felvidéki eseményekről, ebből adódóan számítottak arra, hogy lehetséges az erdélyi területek visszacsatolása is. Az 1938-as felvidéki visszacsatolásnak olyan előjelei voltak, olyan politikai csatározások zajlottak Európában, amelyeknek köszönhetően a csehszlovákiai magyarok sejthették, hogy tárgyalássorozat indul a határmódosításról. Ma már viszonylag a helyén kezelik a korszak eseményeit és személyiségeit a történészek, de Horthy Miklóst a kommunista diktatúra idején fasiszta és nemzeti szocialista irányultságú politikusnak állították be. Horthy racionális politikus volt, ami nyilvánvaló a Felvidékkel kapcsolatos események megítélésében is. A kormányzó jó érzékkel látta, hogy a revizionista törekvések akkor is be fognak következni, ha nem kötelezi el magát Hitlernek. A felvidékiek és az erdélyiek is számítottak a visszacsatolásra, aki érdeklődött a politika iránt, annak világos volt, hogy lesznek határmódosítások.
- A felvidéki tapasztalatokra utalva Bánffy Miklós gróf levélben fordult az erdélyi magyarsághoz, melyben önmérsékletre szólította fel őket, éppen az 1938-as visszacsatolás történéseire hivatkozva. Milyen volt az erdélyi visszacsatolás, az interjúalanyok beszámoltak valamilyen nehézségekről?
- A román történelemmel foglalkozó portálok nagy része ír ezekről a konfliktusokról, úgy beállítva az eseményt, mintha az egy ördögtől való megszállás lett volna, tele konfliktussal. A nekünk nyilatkozók többsége szerint helyi konfliktusokra nem került sor, egy-két kivételtől eltekintve. Az interjúalanyok inkább arról beszéltek, hogy az új magyar világból kirendelt közigazgatási, vagy katonai személyek rendszeresen kérték őket, kerüljék a konfliktust. Hiszen nem lehet tudni, megmarad-e hosszútávon a határkiigazítás, ezért úgy kellene viselkedni, hogy előfordulhat, a magyar hadsereg elmegy innen. Az emberek ezt az érvet megértették, így nem került sor komolyabb konfliktusokra. Sokuknak volt tapasztalata, hiszen megélték 1918-at és 1920-at. Arról viszont már nem szól a román történetírás, hogy 1944-ben, amikor fordult a politikai helyzet, és visszatért a román világ, akkor a románok rendszeresen raboltak, vittek mindent, amit tudtak – erről is beszélnek a szemtanúk.
- Ahogy a Felvidéken voltak olyan területek, amelyek nem kerültek vissza az anyaországhoz, holott jelentős magyar közösség élt a településeken, így Erdélyt sem teljes egészében csatolták vissza. Ők hogy élték meg az eseményeket?
- Ritkán emlegetjük 1940. augusztus 30-át, mint a történelem jeles napját, pedig úgy kellene vele foglalkoznunk. Mindaz mellett, hogy Észak-Erdély visszakerült, ami öröm, emberek sokaságának tragédiáját is látni kell. Egyrészt sokan maradtak a déli részeken, másrészt rengetegen menekültek északra. Erről van egy naplónk is, amiben leírja a szerző, miképpen menekültek délről Észak-Erdélybe. Az embereknek gyorsan kellett csomagolni, hiszen vagy ott rekedhettek, vagy megfigyelhették őket, ennek súlyos következményei lehettek. Emberek sokasága vállalta, hogy ott hagy maga után csapot-papot, munkahelyet, házat, hogy ismét magyar állampolgár legyen. Az interjúk során nagyon sokszor találkozunk ilyen vallomásokkal.
- Mit tartalmaz a napló?
- Felolvasok néhány részletet belőle. A történet címe: Tiszavirág életű boldogság. „A katonai teherautó megállt nagyanyám háza előtt. Nagyanyám a kapufélfának támaszkodva már várt bennünket. Arcán szomorúság tükröződött. Anyámmal kiszálltunk a sofőr mellől és odaléptünk mellé búcsúzóul. Könnyes lett a szeme, amikor megsimogatta az arcom. (…) Érzem, hogy már soha több nem látjuk egymást az életben. Ne mondjon ilyet mama, szólalt meg anyám, nemsokára Dél-Erdély is magyar lesz. (…) Napok múlva már a nagyváradi, a szatmárnémeti bevonulást közvetítette a magyar rádió, kitörő öröm, lelkesedés, tapsvihar, önfeledt éljenzés fogadta a bevonuló magyar honvédeket. Ugyanakkor bánat és zokogás, szomorúság és kiábrándultság Dél-Erdélyben. Anyám napokig sírt, nem lehetett vele bírni, míg egyik este apám váratlanul bejelentette, Erzsikém megyünk Kolozsvárra. (…) Végre elérkezett a nap, verőfényes kora őszi délelőtt, a magyar hadsereg bevonulásának napja. Kolozsvár polgári családjainak tagjai, különösen a hölgyek, hetek óta készültek erre a napra. (…) Az én családom, apám, anyám és nővérem a Szent Mihály-templomtól száz méterre állt, azon az oldalon, amelyről fejünket balra fordítva kellett nyugat felé nézni. Egyszer csak tőlünk nyugatabbra, elég messze, hiszen alig lehetett látni, mozgolódás látszott, majd éljenzés hallatszott. Valakit vállára kapott a tömeg és dobálni kezdett. Feldobták, majd elkapták és újra. Szájról szájra járt a hír, az első magyar katona az, akit dobálnak. Nem. Csendőrruhás az, jött az újabb hír. Később kiderült, egy kolozsvári férfi, ki megőrizte huszonkét éven át a csendőr egyenruháját, beöltözött ezen a napon és a tömeg izgatott várakozásában, bevonuló honvédnek nézte. Jót nevetett rajta mindenki. (…) Egy bátor ember kiállt a tömeg elé, elkiáltotta magát és vezényelt. Piros-fehér-zöld, drága magyar föld, piros-sárga-kék, Románia ég. Még egyszer! És harsogott a kórus, a kolozsvári nép, miközben az alkalmi karmester vezényelt. Majd váltott. Horthy-Csáky-Teleki, minden oláh menjen ki! Kétszáz? Háromszáz? Nem tudom, hány torokból harsogott. Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, kerékpárt toló kaki színű ruhát viselő katonák jelentek meg, teljes fegyverzetben. Uramisten! – kiáltott fel mellettem egy férfi. Magyar honvédek és sírva borult felesége nyakába. Ezt is megértük 22 év után. Felnéztem, anyámnak is remegett az álla, sírással küszködött. Apám sűrűn köhintett, palástolva meghatódottságát.”
- A 23 óra 59 perc projektben olyan személyeket faggatnak, akik átélték a visszacsatolást. Könnyen megnyílnak a szemtanúk?
- Háromféle szemtanút lehet megkülönböztetni. Van, aki jelentkezik, és szívesen mesél, félelmek nélkül. Van olyan, aki jelentkezik, vagy valaki bejelenti őt, hogy tudna nekünk mesélni, de tele van félelmekkel és sokkal jobban megnyílnak, ha azokkal a személyekkel megyünk hozzá, akik őt ajánlották, illetve akiket ismernek. A harmadik kategória, aki jelentkezik, de amikor megpróbáljuk megkeresni, akkor elzáródik. Olyan is volt, hogy egy házaspárt ajánlott a gyermeke, de amikor odajutottunk, hogy elmennénk felvenni a beszélgetést, akkor azt mondták, hogy inkább hallgatnak, mert az a megmaradás záloga. A külhonban élők közül többen kijelentették, hogy konfliktusról nem beszélnek, a környéken nagyon jól elvoltak, csak el szeretnék mesélni, hogyan vonultak be a magyar honvédek. Olyan is megesett, hogy kaptunk visszaemlékezéseket, azzal a feltétellel, hogy a nevük ne jelenjen meg sehol.
- Szó szerint a 23-ik óra 59-ik percében vagyunk. Mire számítanak még? Sok mindenre rámutat az oralhistory, ugyanakkor ez a korszaka a múltunknak jól feldolgozott.
- A dokumentumfilm mindaz mellett, hogy az oralhistoryra épül, inkább egy szórakoztató műfaj. Az ilyen film elkészítése éppen arra lehet jó, hogy egy korszakot érdekessé tegyen a kívülálló számára. 1940. augusztus 30-áról és a revíziós eseményekkel kapcsolatban sok munka született, viszont az emberek közül még mindig sokan úgy viszonyulnak hozzá, mintha egy szégyellnivaló esemény lett volna. Ezeknek a berögződéseknek a megváltoztatására egy dokumentumfilm elkészítése, ami érdekes és nem negatív árnyalatként tünteti fel a történelmi eseményt, jó lehet. Ami viszont szintén értékes, az a rengeteg kép, dokumentum, amit innen-onnan összeszedünk.
Fontos, hogy egy hétköznapi ember számára is átjöjjenek az események, mindegy, hogy ezt egy fényképnek, naplónak, vagy filmnek köszönhetjük, az a fontos, hogy megfogja és megértse. A Trianon Múzeum talán ebben tud újat hozni.
Neszméri Tünde / Felvidék.ma