Dr. Nagy Lajos /sz. Marosvásárhely, 1933/ orvosnak készült, 1959-ben (két héttel az év végi vizsgák előtt) „ellenséges magatartás” miatt kirúgták az ország összes egyeteméről. Csak 1961-ben szerezhette meg orvosi diplomáját, addig a vargyasi szénbánya egészségügyi technikusa volt. A Sepsiszentgyörgy melletti Réty vált aztán második szülőföldjévé, ott találta meg hivatását. Nem ingázó, hanem „huszonnégyórázó” orvosként dolgozott egész életében. Megírta Réty falutörténetét, most pedig unokaöccse, az adatokat szorgosan összegyűjtő Nemes Gyula segítségével közreadta Nagyernye könyvét /Dr. Nagy Lajos – Nemes Gyula: Nagyernye/ is. Közel ezeréves székely falu története, megfelel a szakmai elvárásoknak, emellett rendkívül olvasmányos, és gazdag a képanyaga. /(bölöni): Nagyernye képes krónikája. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./

Nagyernyén a hét végén zsúfolt házas érdeklődéssel fogadták dr. Nagy Lajos és Nemes Gyula szülőhelyükről írt falukönyvét. /Dr. Nagy Lajos – Nemes Gyula: Nagyernye/. A könyv szerzőit Bölöni Domokos marosvásárhelyi író-újságíró és Sylvester Lajos, a Háromszék munkatársa mutatta be. /(csernátoni): Falukönyv-bemutató Nagyernyén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 6./

Fődíjat kapott a bukaresti Dakino filmfesztiválon Nemes Jeles László második rövidfilmje, a The Counterpart; a seregszemlén különdíjjal jutalmazták Nemes Gyula Letűnt világ című alkotását. – A Dakino filmfesztivál Románia legfontosabb nemzetközi filmes eseményeinek egyike. A magyar–holland koprodukcióban készült The Counterpart Nemes Jeles László második, 35 milliméteres filmre forgatott alkotása. /Bukaresti fődíj Nemes Jeles Lászlónak. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./

„Az erdélyi magyar történetírásban az 1980-as évektől elmélyült szakemberhiány maradandó nyomokat hagyott a szakmában. A rendszerváltás után az intézményes keretekben (múzeum, kutatóintézet, egyetem, állami levéltár) alulreprezentált magyar történészek még jó néhány évig úgynevezett egyszemélyes műhelyként művelték a történetírást Marosvásárhelyen. Mindezek ellenére Bónis Johanna, Pál-Antal Sándor, Spielmann Mihály és Szabó Miklós tanulmányai, monográfiái nemcsak a helytörténeti munkákat gyarapították, hanem sok esetben az összmagyar történetírás szerves részévé váltak. A kilencvenes évek közepétől a történészképzés látványosan megváltozott. Megjelent a pályán egy, a kutatói munka és a történetírás iránt érdeklődő új nemzedék. ” – olvasható Novák Csaba Zoltán: Fiatal társadalomkutatók Marosvásárhelyen című tanulmányában. (Korunk, 2007. október). Az új kutatónemzedéket tömörítő egyesület, a 2002-ben létrejött Borsos Tamás Egyesület elnöke, László Márton elmondta, az egyesület céljai: társadalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, értékelések, dolgozatok és kutatások végzése és támogatása. Kapcsolatteremtés és együttműködés az erdélyi magyarság nemzetiségi jellegű tudományos intézményeivel. Értekezletek, tudományos tanácskozások, konferenciák, szemináriumok és előadások szervezése, időszakos kiadványok, könyvek kiadása. Az egyesület tagjai Barabás Kisanna művészettörténész (Marosvásárhelyi Katolikus Gyűjtőlevéltár), Berecki Sándor, Győrfi Zalán, László Keve régészek (Maros Megyei Múzeum), Berekméri Róbert hadtörténész (Marosvásárhelyi Református Gyűjtőlevéltár), László Márton levéltáros (Maros Megyei Állami Levéltár). A Teleki Téka munkatársai közül Kimpián Annamária művészettörténész, Lázok Klára jelenkortörténész, Márton Krisztina restaurátor, Petelei Klára térképtörténész, Weisz Szidónia címertankutató tagjai egyesületnek. További tagok Novák Csaba Zoltán jelenkortörténész, Simon Zsolt újkorkutató (a Román Akadémia Gh. Sincai Kutatóintézetének tagjai), Soós Zoltán régész (a Maros Megyei Múzeum igazgatója), Tamási Zsolt egyháztörténész (7. sz. Általános Iskola történelem szakos tanára), László Lóránt újkorkutató, és Nemes Gyula helytörténész (Nagyernye). Az egyesület 2004 novemberében a marosvásárhelyi Bethlen Alapítvánnyal és a Pósta Béla Egyesülettel közösen megszervezték II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. 2005 októberében helytörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhely történetéből címmel. 2006-ban több előadásból-beszélgetésből álló rendezvénysorozat volt. 2006 novemberében tartották a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, majd 2007 augusztusában a IV. Kisebbségtörténeti Konferenciát Kisebbségi életpályák címmel. Ebben az évben is több tudományos előadást szervezett az Egyesület. László Márton /sz. Marosvásárhely, 1976. nov. 2./ a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végzett. 2003–2004-ben szakmai referensként dolgozott a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménynél, Kolozsvárott. 2004 és 2006 között Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában tanult tovább, disszertációjának tárgya: kollektivizálás Székelyföldön. 2007-től az Állami Levéltárak Maros Megyei Igazgatóságán levéltárosként tevékenykedik. Az ötvenes évek társadalomtörténetét kutatja, és több, a világhálón is elérhető tanulmányt közölt a Maros tartománybeli kollektivizálásról, a kulák-névjegyzékekről. Eddigi legnagyobb szakmai eredményének Máthé János: Magyarhermány kronológiája c. kéziratának megjelentetését tekinti /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/. A világhálón is megtalálható László Márton román-magyar állambiztonsági szótára, amelyben a korabeli román nyelvű dokumentumok szakterminológiáját magyarázza és fordítja. László Márton szerint egyes erdélyi jelenkortörténészek által művelt „sérelemtörténet” és „szenvedéstörténet” helyett a tárgyilagos hangvételű, elemző és összehasonlító megközelítésre kell törekedni. /Bölöni Domokos: Új kihívások előtt a fiatal történészek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./

Ünnepelt november 29-én, vasárnap Székes, történetének bemutatóján. A hajdan félezer lakosú település lakossága mára a felére apadt, mégis, az utóbbi időben kezd „divatba jönni”, mivel a megyeszékhelyhez közelebb eső Tófalván, Marosszentgyörgyön drágábbak a telkek. Aki nem csak pár évre készül ide költözni, annak érdemes tartósan berendezkedni. A könyv két szorgos gyűjtő-kutató, a nagyernyei Nemes Gyula és a helybeli falufelelős, Szakács Ferenc összefogásának a gyümölcse: Székes /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke ismertette a könyvet. /Bölöni Domokos: Bemutatták a falu könyvét. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 3./

Székes falutörténete
Nemrég jelent meg a Marosvásárhelytől nem messze fekvő Székes falutörténete. (A Nagyernye községhez tartozó falu a Dána-patak völgyében, festői környezetben terül el, megközelítésére a Marosszentgyörgy–Tófalva köves út, vagy Ikland felől, a főútról letérő út ajánlott. A település történetéhez kapcsolódik a székesi előnevű Bercsényi család, melynek leghíresebb férfitagja, Bercsényi László a Rákóczi-szabadságharc egyik hadvezére volt.)
A könyv nem monográfia, szerzői nem is ezt tűzték ki célul (kötetük alcíme: Adalékok a falu monográfiájához), hanem egy tárgyilagos, átfogó falutörténet, amely a helység története legfontosabb mozzanatainak bemutatására vállalkozik. A már kiforrott séma szerint a szerzők előbb elhelyezik a falut szűkebb környezetében (A falu földrajzi-természeti viszonyai c. fejezet), majd a település kialakulásának történetét vázolják. A szerzők tájékozottságát jelzi, hogy a falu határában levő legelső emberi települést kutatva, a néphagyományok, Orbán Balázs feljegyzései és a régészeti repertóriumok adatai mellett a közelmúlt régészeti ásatásainak eredményeit is ismertetik. A következő, a helyneveket ismertető fejezet előnye, hogy térképre helyezték a ma használatos helységneveket.
A népességtörténetet külön rész taglalja: ez a népességeredetet, a társadalmi csoportokat (helybeli nemesi családok, jobbágyok, zsellérek), és a nemzetiségi összetételt vázolja. Igen értékes családtörténeti adatokat gyűjtöttek össze a szerzők, és a jómódú családok fényképeiből bepillantást nyerünk ezek életmódjára, kedvteléseire.
A 19. század eleji földművelők életmódját (lakásbeosztás, berendezés, gazdasági eszközök, öltözködés) ötletesen egy hagyatéki leltár segítségével rekonstruálják, ezután a falu 20. századi életmódját részekre tagoltan (ruházat, táplálkozás, staférung, építkezés és berendezés) mutatják be. Külön előnye e fejezetnek, hogy a ruhadarabok leírásán túl a viselet alakulására ható körülményeket is ismertetik, ti. a harisnya a katonai egyenruha része volt, és a különféle színek tulajdonképpen a különböző alakulatokat jelölték.
A település gazdasági helyzetét a különböző összeírások alapján a 18. század közepétől írják le, majd a 19. század végétől napjainkig a birtokviszonyokra, művelési ágakra (állattenyésztés, földművelés), majd a történelmi folyamatokra (kivándorlás, kuláklisták, kollektív gazdaság létesítése és megszüntetése) bontva ismertetik. Ezért is furcsa, hogy a szerzők a 19. század végi, a földhasználat racionalizálását célzó arányosítási-tagosítási akciót ezt követően egy külön fejezetben tárgyalják.
A különböző katonai összeírásoknak, sorozóíveknek köszönhetően a szerzők bőséges forrásanyaggal rendelkeztek ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljenek a fegyverforgató székesieknek (az 1602. évi összeírástól a második világháborúig), benne a székesi előnevű Bercsényi Miklós és Bercsényi László hadvezéri tevékenységének.
Az egyháztörténeti rész felekezetek szerint ismerteti a székesi katolikus, református, unitárius egyházak, valamint egyházi épületek történetét (kissé zavaró, hogy az itt szolgáló Décsi János lelkész pár költeményét is ebbe a fejezetbe szúrták be a szerzők), ezt követi a helybeli temetők és síremlékek ismertetése.
Az oktatástörténeti fejezet a református felekezeti iskola, a két világháború között létesített rövid életű román tannyelvű iskola, majd az állami iskola történetének bemutatása, de tartalmazza a fontosabb közéleti vagy szakmai pályát befutott székesiek névjegyzékét is.
A közművelődés terén igen gazdag a falu története, hiszen 1877-től van írásos bejegyzés a székesi református dalárdáról, de működött itt zenekar, tánccsoport és színjátszó kör is.
A következő fejezetben a helybeli népszokásokat (gyermekjátékok, hagyományok, hiedelmek) tárgyalják a szerzők, itt kiemelendő a székesi szőlőszüret különlegessége, hiszen aznap a szőlősdomb tetejéről zenekar húzta a talpalávalót a szüretelőknek.
A közigazgatással foglalkozó rész a faluközösség működését, a helybeli falusbírák és esküdtek neveit, a helység pecsétjét, majd a közigazgatás működését ismerteti napjainkig, súlyponttal a 20. század második felére. Az egészségvédelemmel foglalkozó fejezet a 19–20. századi, Székessel kapcsolatos egészségügyi adatokat mutatja be.
A Székes vonzáskörében című rész a székesi származású, ott dolgozó vagy oda telepedett "jelentősebb" személyeket mutatja be. Az utolsó fejezet a Székesen lakó, vagy ott hétvégi házzal rendelkezőket sorolja fel, ezek szerint 2008 elején 95 család lakott a helységben, emellett 41 hétvégi ház, 12 lakatlan ház és 25 üres telek volt.
A Mellékletek részben színes fényképeket láthatunk a legfontosabb székesi középületekről, és helyet kapott néhány Székeshez kapcsolódó dokumentum is.
A könyv a település történetének jó áttekintése. A kisebb formai és fogalmazásbeli hibákon túl azonban pár esetben hiányérzete támad az olvasónak. A lelkiismeretesen összegyűjtött adatok nyomán megfogalmazódó kérdések megválaszolásának több helyet kellett volna szentelni. (Például az a tény, hogy a település lakossága 150 év alatt több mint a felére csökkent, bővebb magyarázatot kívánt volna.)
A könyv másik előnye, hogy a közelmúlttal is foglalkozik. Itt nem "szépít", nem rejti véka alá a falu nehéz állapotát, a mezőgazdaság nehéz helyzetét, de ismerteti az innovatív, előremutató próbálkozásokat is.
A kötet jól strukturált, átfogó képet ad a település történetéről, kiemelve a helyi különlegességeket, és igen gazdag fényképgyűjteményével szemet gyönyörködtető, tartalmas olvasmány. (Nemes Gyula–Szakács Ferenc: Székes. Adalékok a falu monográfiájához. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó.)
László Márton. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Huszártalálkozó Marossárpatakon
Július 24-én, szombaton harmadik alkalommal rendez huszártalálkozót Marossárpatakon a polgármesteri hivatal és a Marossárpatakért Egyesület. A rendezvény 9 órakor kezdődik az iskola udvarán. Lesz sportvetélkedő, kézműves- foglalkozás a gyerekeknek, bűvészmutatvány és karaoké-előadás. 11 órától a helyi református templomban ünnepi istentiszteletet tartanak, majd a szoborparkban felavatják Miholcsa József szobrászművész Rhédey Ferenc erdélyi fejedelemről készült mellszobrát. A fejedelemről Nemes Gyula helybéli helytörténész tart előadást, ezt követően pedig a kultúrotthonban megnyitják Veress Zsuzsánna festészeti kiállítását. 15 órától a színpadon a környékbeli hagyományőrző néptánccsoportok lépnek fel, majd felvonulnak a huszárok. Az esti műsor vendégei: Bodoni Ildikó, a Blue Art, a Neoton família két előadója: Csepregi Éva és Végvári Ádám, majd Szabó Előd és zenekara. A rendezvény tűzijátékkal zárul. Népújság (Marosvásárhely)

50 éves a marosvásárhelyi református gyűjtőlevéltár
Az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára és a marosvásárhelyi Református Kollégium a levéltár 50 éves fennállása alkalmából tegnap emlékünnepséget tartott a kollégium dísztermében.
Az emlékünnepség témája akkor vált igazán érdekessé, amikor a szakértők szólaltak meg és mondták el, miért is fontos az erdélyi reformátusságnak és magyarságnak a levéltárak felbecsülhetetlen értékű hagyatékának az őrzése. A hallgatóságban, a részt vevő diákokban itt tudatosult, hogy e kulturális örökség milyen gazdaggá teszi közösségünket, s erről a gazdagságról sokan nem is tudnak.
– Nekünk valamit mindig bizonyítani kell, ezért jó, ha a dokumentumainkat gondosan megőrizzük – mondta megnyitójában Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója, aki dr. Sipos Gábornak, az erdélyi egyházkerület főlevéltárosának adta át a szót. Előadásában a marosvásárhelyi levéltár emlékeit idézte fel. 1957-ben a kommunista állam meghozta a levéltári törvényt, amely kimondta, hogy az egyházak megőrizhetik levéltáraikat. Ennek szellemében az egyháznak létre kellett hoznia egy gyűjtőlevéltár-hálózatot, azonban ez a hálózat csak részben valósult meg, csupán a kolozsvári és a marosvásárhelyi gyűjtőlevéltár jött létre. A marosvásárhelyi hosszú ideig a vár egyik bástyájában, majd a Teleki-ház alagsorában kapott helyet. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi gyűjtőlevéltára jelenleg a Bernády tér 3. szám alatti Teleki-ház felső szintjén van. Raktáraiban 1567-1987 közötti dokumentumok találhatók. 1692-től őrizzük az esperesi vizitáció jegyzőkönyveit, a zsinati jegyzőkönyveket! Elsősorban a Marosi Egyházmegye iratai ezek, de itt található a görgényi, a bekecsalji, ludasi esperességek és egyházi intézmények 170 folyóméternyi iratanyaga is. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő! Azt szeretnénk, ha valamelyik egyházi ingatlanban helyet kapna a levéltár. Az iratok méltó elhelyezése a legfontosabb – mondta az egyházi gyűjtőlevéltár igazgatója.
Márton Krisztina restaurátor a levéltári dokumentumok károsodásáról és konzerválásáról tartott érdekes, vetített képes előadást. – Amit itt én egy mondatban elmondok, azon hónapokig dolgozom. A levéltári anyagok, könyvek restaurálása rendkívül időigényes munka. Nagyon sok irat került rossz állapotba a szakszerűtlen tárolás miatt. Rovarok, rágcsálók, a nedves, savas környezet, a penész nagyon sok értéket kikezdett. Ezekkel kell felvennünk a harcot, s megmenteni az iratokat az utókornak – mondta a restaurátor, aki külön kitért a megrongálódott Bolyai-kéziratok restaurálására.
Ősz Sándor Előd levéltáros a kommunista rezsim által 1971-ben Bukarestbe szállított kolozsvári egyházi kincsek és levéltári anyag visszaszerzésének kálváriáját vázolta fel, melyet a “leuntatás” taktikájával próbáltak helyben tartani. Az egyház nem unt bele a hercehurcába, és 2011 tavaszán sikerült ezeket visszaszerezni. Kiderült, hogy az erdélyi reformátusok kincseit – kilenc úrasztali edényt, textíliákat, levéltári dokumentumokat, köztük egy 1518-as pápai brevét vagy Apáczai Csere János 1659-ben írt levelét, Báthory Zsigmond fejedelem adománylevelét, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi iskolának – a Román Nemzeti Múzeumban soha nem állították ki, a pincében őrizték, hála Istennek sértetlenül – mondta az előadó.
Az előadások során Botos Csaba somosdi lelkipásztor, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész és Berekméri Árpád-Róbert levéltáros a rendezvény bonyolítójának előadásait hallhatták a résztvevők.
Fellépett a Kájoni János furulyaegyüttes, Enyedi Dorottya zongorán játszott.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)

Tánc- és huszárfesztivál
Mindenik nemzedék kedvére szórakozhatott a hét végén Marossárpatakon az V. alkalommal megszervezett tánc- és huszárfesztiválon, a szervezők ezúttal is színes, tartalmas programot állítottak össze: volt fogathajtó verseny, fotókiállítás, szoboravató, karaoke a gyerekeknek, és természetesen nem maradhatott el a huszárfelvonulás sem, ami Sárpatak egyik fő jellegzetessége.
Míg manapság egyre több vidéki településen hallani, hogy elmaradnak a jellegzetes szokások, a népünnepélyek, amelyek összetartották az adott közösséget, Sárpatak pozitív példa ezen a téren. Van egy lelkes, helyi értelmiségiekből álló csapat, akik gondoskodnak arról, hogy életben tartsák a hagyományokat: közös nótázásokat, huszárbált, huszárfesztivált szerveznek, olyan rendezvényeket, amelyekre a falu apraja-nagyja hivatalos, így a helybéliek magukénak érzik ezeket. És van egy hasonlóan lelkes faluközösség, amely ma is úgy érzi, a hagyomány érték, amit meg kell őrizni. Berekméri Edmond, egyik főszervező elmondta, a hagyományápolás felkarolása végett hoztak létre egy civil szervezetet Miholcsa József szobrászművésszel és Mózes Sándorral, a helyi iskola igazgatójával. – Munkánkat segíti, hogy nagy az érdeklődés a lakosság részéről, minél távolabb van egy település a várostól, annál inkább életben maradnak a hagyományok. Örülök annak, hogy bármilyen rendezvényt szervezünk, mindig nagy az érdeklődés, az emberek jönnek, kérdezik, miben segíthetnek. Nőszövetségünk tagjaira mindig számíthatunk, a nyolcvanas éveikben járó asszonyoktól a fiatal asszonyokig mindenki odaáll. A polgármesterünk is lelkes, segítőkész – hangsúlyozta.
Fogathajtó verseny… a nosztalgia kedvéért
A kétnapos rendezvénysorozat első mozzanataként pénteken került sor az öregfiúk fogathajtó versenyére. Berekméri Edmond elárulta, egykor Sárpatakon hagyománya volt a fogathajtásnak, itt rendezték meg az első országos versenyeket a ’80-as években, dr. Suba Kálmán és dr. Kelemen Atilla voltak a főszervezők.
– Később a vetélkedők szponzorok hiányában elmaradtak, de idén kicsit nosztalgiázni akartunk, feleleveníteni a hagyományt, ezért Suba Kálmánnal és a méntelep igazgatójával, aki az akadályokat meg a fogatokat biztosította, úgy döntöttünk, hogy újra megszervezzük a versenyt. Kilenc hajtó vett részt, ők mérték össze gyorsaságukat, ügyességüket – számolt be a főszervező. A rendezvény egyik fő mozzanata a huszárok ünnepélyes felvonulása volt, hat huszárcsapat mutatkozott be a Székelyföldről: többek között az udvarhelyszéki, csíkszeredai, havadi, valamint a torboszlói huszárok vonultak fel lóháton, jellegzetes viseletben, majd a sportpályán lovasbemutatókkal kápráztatták el közönségüket. A huszárok mellett felvonult a majdani utánpótlás, a helyi gyerek-lovascsapat is. Berekméri Edmondtól megtudtuk, Vajnár József mérnök, a méntelep volt igazgatója felvállalta, hogy ingyenesen tanít lovagolni sárpataki gyerekeket. 10-12 gyerekkel foglalkozik heti rendszerességgel a kertjében berendezett lovaglópályán.
Újabb alkotással bővült a szoborpark
A szombati istentiszteletet követően került sor Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotásának, Szent László király mellszobrának a leleplezésére. A magyar történelem nagy alakjának az életrajzát Nemes Gyula nagyernyei helytörténész ismertette. Az alkotó, Miholcsa József elmondta: – Kissé furcsának tűnhet, hogy az erdélyi fejedelmek sorába bekerül Szent László is, de ha elkezdtük a sort államalapító Szent Istvánunkkal, szükségesnek tartottam, hogy Erdély védőszentje is szerepeljen a parkban. Szent László a székelység és a történészek szemléletében Csaba királyfi reinkarnációja, úgy, ahogy Csaba királyfi is a csillagösvényen jött a székelyek megsegítésére, Szent László a tatárok ellen védte meg a székelységet jelenlétével. Remélem, hogy most is beteljesíti hivatását, és áldását, békéjét és oltalmát népünkre kiterjeszti – fogalmazott a művész, akinek köszönhetően már húsz alkotással büszkélkedhet a marossárpataki történelmi szoborpark. Miholcsa József viccesen megjegyezte: még három alkotással "tartozik": I., II. Apafi, valamint Székely Mózes, az egyedüli székely fejedelem mellszobrával.
A sárpataki közösség képekben
Az avatóünnepség után kiállítás-megnyitóval folytatódott a rendezvénysorozat, Berekméri Edmond fotókiállítását tekinthették meg az érdeklődők. Nézelődés közben sokan meglepetten fedezték fel önmagukat a fotókon, ugyanis a kiállított kétszáz kép a faluközösség életének emlékezetes mozzanatait örökíti meg. Berekméri Edmond, aki több alkalommal is hangsúlyozta, hogy ő nem hivatásos fényképész, vidám pillanatképekben elevenítette fel a huszárfesztiválok, közös nótázások, huszárbálok hangulatát.
A gyerekek nagy örömére közben elkezdődött a karaokeshow, ahol a legfiatalabb sárpatakiak csillantották fel zenei tehetségüket, majd délután hagyományőrző tánccsoportok léptek színpadra, este pedig a könnyűzene vette át a főszerepet.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

"A múlt a jövő számára példa legyen!"
Bemutatták Marosszentgyörgy magyar nyelvű monográfiáját
"Az évek folyamán több embertől hallottam ezt a javaslatot, igen, meg kellene írni magyar nyelven is községünk monográfiáját, még akkor is, ha ez már megjelent, elég részletesen, különböző kiadásokban, román nyelven. Amikor Nemes Gyula történész megkeresett, és megszületett a monográfia megírásának ötlete, éreztem, egy régi álom válik valóra, nemcsak az enyém, hanem még sok marosszentgyörgyié" – mondja a könyv bevezetőjében Sófalvi Szabolcs, Marosszentgyörgy újraválasztott polgármestere. A Marosszentgyörgy történetéből című monográfia hétfő esti bemutatóján elhangzott: "egész községünk él, lüktet és benne van" – és bizonyára így is van ez.
A Mentor Kiadó gondozásában megjelent, igényes kivitelezésű kiadvány a szerzője, Nemes Gyula fiatal történész szerint nem falumonográfia, de – bár törekedett a teljességre, állítása szerint ez nem sikerült – nem szakdolgozat és nem is tanulmány, mert nem felel meg ezek szabványainak. "Legyen csak egyszerűen könyv, amely a település székely-magyar lakóiról szól és a magyar elődök mai le- és elszármazottainak íródott elsősorban" – mondotta a szerző. Akárhogy is nevezzük, mindannyiunk számára egy kincset jelent, hiszen e könyvben egész községünk él, lüktet és benne van – fogalmazott a római katolikus plébánia tanácstermében megtartott bemutatón a rendezvényt megnyitó Muresan Kilyén Emma tanárnő.
Sófalvi Szabolcs polgármester a nagyernyei származású szerző munkáját méltatva hangsúlyozta: az igényes, szép szerkesztésű könyv nemcsak jól dokumentált, tartalmas, de olvasmányos is, amiből sokat megtudhatnak Marosszentgyörgyről, főként azok – és sokan vannak –, akik az utóbbi években, évtizedekben a községbe költöztek. Köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik adatok gyűjtésével, tanulmányok készítésével, szakdolgozatuk felajánlásával szakmailag vagy anyagilag hozzájárultak a könyv megjelenéséhez: a kiadó képviselőinek, egyházi elöljáróknak, pedagógusoknak, történészeknek, levéltárosoknak és nem utolsósorban a helyi tanácsosoknak, hiszen az önkormányzat anyagi támogatása nélkül nem jelenhetett volna meg a kiadvány.
"Mindenki tudni szeretné, mik voltunk, és hogyan lettünk azokká, akikké váltunk. A múlt nem ismerete gyökértelenség érzetét váltja ki, ezért kellenek alapos történeti ismeretek mindenkinek. Marosszentgyörgy története összetett, tipikus példája népünk múltjának. A múlt a jövő számára példa legyen! Ezért is van szükség a monografikus jellegű kiadványokra" – mondta felszólalásában dr. Pál-Antal Sándor történész, akadémikus, dr. László Márton történész pedig a fejlődő, gyarapodó község történetét ismertető könyv különböző fejezeteit mutatta be. Maga a szerző, Nemes Gyula hangsúlyozta, célja a magyar lakók identitástudatának, a település iránti elköteleződésük erősítése volt, majd köszönetet mondott a támogatóknak. A rendezvényt a Szent Cecília lánykórus, a Jubilate Deo dalcsoport, a Kolping család egyesület énekkara és Csiki Andrea szavalata, a hozzászólók beszédei színesítették, a bemutató végén pedig a szerző dedikált. A Marosszentgyörgy történetét bemutató könyvből 800 példányt adtak ki, ebből juttatnak majd könyvtáraknak, levéltáraknak, tiszteletbeli példányt a helyi tanácsosok és a kiadvány támogatói kaptak.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,

Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Élet a Virgó vize mentén – falumonográfia-bemutató Csejden
"E kicsi falu mindig értéket adott, vigyázni kell rá"
Nemes Gyula nagyernyei helytörténész legújabb falumonográfiáját mutatták be múlt hét végén Csejden, a helyi kultúrotthonban. Élet a Virgó vize mentén. Adalékok Csejd és Tófalva monográfiájához – címmel a Mentor Kiadó gondozásában megjelent, szép kivitelezésű kiadványt a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal, a marosszentgyörgyi tanács, Sófalvi Szabolcs polgármester támogatta.
"Magyar nyelven e két faluról keveset vagy szinte semmit nem írtak az utóbbi évtizedek során. Múltunk, elődeink minél jobb megismerése gazdagabbá tesz lelkileg, szellemileg, és örömtelibbé, otthonosabbá teszi e környéken való létünket. Olyan érték, ami segíti a lokálpatriotizmus kialakulását, elmélyíti a szülőföld, nemzetünk szeretetét, hozzásegít, hogy Marosszent-györgy, Csejd, Tófalva mindannyiunk számára igazi otthonná váljon" – olvashatjuk Nemes Gyula legújabb monográfiájában Sófalvi Szabolcs gondolatait. Maros- szentgyörgy fiatal polgármestere már korábban is kinyilvánította, hogy fontosnak tartja a község és a hozzá tartozó falvak monográfiáinak megjelentetését, "hiszen értéket, maradandó értéket kell alkotni". Ezt hangsúlyozta Csejden is, ahol első ízben tartottak könyvbemutatót, tehát ilyen szempontból is "történelmet írtak". A monográfia telt házas bemutatóján Muresán Kilyén Emma tanárnő üdvözölte a közönséget. Elmondta: "a szülőföldhöz való kötődéshez ezer szálra van szükség, és emléket állítani is sokféleképpen lehet – a falumonográfia megírása az egyik maradandó emlék, amit állíthatunk". "E kicsi falu mindig értéket adott, vigyázni kell rá" – jelentette ki. Biró Jenő csejdi lelkipásztortól megtudtuk, már évekkel ezelőtti megszületett az ötlet, hogy jó lenne Csejdről könyvet írni, és az a gondolat is felmerült, hogy ő írná meg. "Nem vállalhattam fel e feladatot, mivel nincs hozzá képesítésem, tehetségem, adottságom. De mertünk ábrándozni róla, hiszen a szülőföld, múltunk, kultúránk, őseink szeretete összefogó kapocs, és az átörökítés kötelessége a csejdi embernek is. Fontos megírni a falu történetét, amíg lehet, amíg van mit. Nemes Gyula helytörténész vállalta, a polgármesteri hivatal pedig anyagi támogatást nyújtott, a kiadvány megjelentetését, e régi álom megvalósulását a gyülekezet, a presbitérium is támogatta. Ötszáz év történéseit lehetetlen egy könyvben történelmi pontossággal megörökíteni, de tartalmas könyvet vehetünk kézbe, amely segíti nemzeti öntudatunk erősítését"– hangsúlyozta Biró Jenő lelkész.
A könyvet méltatva dr. Tamási Zsolt történész, a marosvásárhelyi 7-es általános iskola igazgatója nem szakmai kritikát fogalmazott meg. Csejdről, arról a kis zárt világról beszélt, amelynek mindennapi hősei – és Csejden sok ilyen mindennapi hős van – példaértékűen éltek, családot tartottak össze, gyerekeiknek megélhetést biztosítottak. "Csejd közel van, de félreesik. Olyan világ, amelynek népszokásai, hagyományai "mások", mint a környékbeli településeké. Kevés a falura utaló szakirodalom, régészeti anyag. Épített örökség, fennmaradt történetek, megtalálható írásnyomok szükségesek egy falumonográfia megírásához, Nemes Gyulának viszont sikerült "bemérnie", milyen lehetett Csejd, amelyről kevés volt az írásos anyag. Fehér foltot tüntetett el, érthetőbbé vált a nemzet története" – mondta a történész. Hangsúlyozta: a kötet szerkesztésében fontos szempont volt az is, hogy tükrözze a viharos változásokat a falu történetében. A különböző történelmi korszakok helyet találtak e könyvben, abban a zárt világban, amely a maga csendjében élte életét, ugyanakkor a nemzet nagy történéseiben mindig részt vett. A könyv tárgyalja azokat a társadalmi változásokat, amelyek behatárolták a falu életét, a falu lakosai magukénak érezhetik a történelmet, a kötet pedig a színes képek mellett közösségi albumot is tartalmaz, felsorolva azokat, akikre a falu büszke lehet. De nem csak erről szól a monográfia. A csejdi híres borokról is megtudunk egyet s mást, vagy arról, hogy hogyan szerveződött a falu táncmulatsága, kik jártak farsangolni, milyen volt a locsolkodás, a lakodalom, a halotti tor, a kalákázás, a cimboraság. Erőt lehet belőle meríteni a jövő építéséhez. A szerző, Nemes Gyula az adatgyűjtésről, a könyvszerkesztés folyamatáról beszélt.
"Az anyag gyűjtés könnyű volt, hiszen ez már a negyedik falutörténetem – Csejd-Tófalva előtt jelentek meg a Nagyernyéről, Székesről, Marosszentgyörgyről írott monográfiáim – , és már van némi tapasztalatom abban, hogy hol mit kell keresni, hogyan kell kiválasztani az adatközlőket, milyen bibliografiát kell átnézni, stb.. A Csejd-Tófalva monográfiához az anyagokat a Szentgyörgy- monográfiával szinte párhuzamosan gyűjtöttem, írtam. Jelenleg Csíkfalva falutörténetén dolgozom, egyelőre az adatgyűjtésen Tulajdonképpen minden falutörténet megírása egy kihívás, de ha az ember valamit jószívvel es kedvvel tesz, akkor nem nehéz. Persze a megjelent munka látványa sikerélmény, ami további munkára ösztönöz" – jelentette ki a szerző.
A könyvbemutatót, amelynek végén a szerző dedikált, a Sola Musica kórus előadása, illetve Lörinczi Izabella szavalata színesítette.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Székelynek lenni jó!
Az okiratok már a 13. század derekától a „székelyek földjeként" (Terra Siculorum) említik azt a területet, amelyen mai napig a székelyek élnek. Egyedi törvényeiknek köszönhetően a Székelyföld hosszú évszázadokon át egységes maradt, nem aprózódott fel és nem jutott idegen kézre. Pusztították, támadták, kizsákmányolták törökök, osztrákok, és mindenféle népek, de a „víz szalad, a kő marad”. Ha porlik is, de marad.
Néhány évtizede nagyhatalmaskodók döntöttek a Székelyföld sorsa felett, a székelység megkérdezése nélkül, és elajándékozták. Azóta csak kiaknázzák, rombolják olyan idegenek, akiknek ez csak egy darab föld. Mai napig folytatódik ez a politika, idegenek döntenek a székelység megkérdezése nélkül sorsuk felett, földjük felett. Moldovaiak és havaselviek döntik el kényük-kedvük szerint a jövőt. Sajnos ezt megtehetik, mert nincs olyan egységes érdekképviselet, amely felléphetne ellene. Itt minden a hazugságon, a félrevezetésen, a megalkuváson, a korrupción alapszik. Hazugság a politika, hazugság a történelem, hazugság a becsületszó, hazugság az ígéret.
Való igaz, hogy mióta székely a székely, azóta harc az élete, és ez ma sincs másként. Ha ma már nem is bárddal, kopjával, fokossal küzd, de harcolnia kell puszta megmaradásáért, puszta létéért.
De ameddig van székely himnusz, székely viselet, székely zászló, székely tankönyv, székely termék, székely kapu, székely (róva) írás, székely újság, székely tévé, székely honlap, addig van székely föld is. És ameddig ezek vesznek körül, addig székelynek lenni jó! Ameddig van búcsú Csíksomlyón, van Ezer Székely Lány Napja Csíkszeredában, van Gyöngykoszorú Erdőcsinádon és van Székely Majális Makfalván, addig van Székelyföld is.
Ezt pedig hirdetni kell naponta, mindenhol. Újságban, rádióban, televízióban, plakáton, hirdetőtáblákon. Naponta kiírni nagybetűkkel: VAN SZÉKELYFÖLD! Ha letörlik, bemázolják, újra és újra kiírni, hogy rögzüljön, beépüljön a köztudatba: Székelyföld létezik!
Érdekes jelenségre hívta fel a figyelmem egy kedves ismerősöm: erdélyi, székelyföldi magyar templomok tetején, oldalán évszám ékeskedik. Valóban én is láttam ilyent: 1992, 1996, 2001 és így tovább, a templom javításának, tetőszerkezetének felújítási dátuma. Az idelátogató külföldiek, turisták, látják az évszámot, és úgy gondolják, akkor épült a templom. Nem úgy egy Segesvár melletti hagymakupolás templomon, amelyen az 1265-ös (!?) évszám olvasható. (Hogy mit akar jelenteni ez az évszám? Előttem rejtély.)
Hát ne vágjuk magunk alatt a fát kérem! 7–800, 1000 éves templomaink vannak! Ne kérkedjünk egy kis feljavítással! Vagy azt az évszámot írjuk ki az Istentiszteleti hajlékra, amikor épült, vagy semmit! Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma

Nagy az érdeklődés a Teleki Téka iránt
Ha kezünkbe veszünk egy turisztikai szórólapot, vagy rákattintunk valamelyik utazási iroda honlapjára, és Marosvásárhelyről tájékozódunk, igen sok érdekességgel találkozhatunk. A városban található látnivalók közé tartozik többek közt a Középkori Vár, a Kultúrpalota, a Városháza, a Vártemplom, a Toldalagi-palota, a Teleki ház, a Református Kollégium a Bolyaiak szobrával, a hajdani Királyi Tábla stb. A Marosvásárhelyre látogatók nagy része ezeket mind meg is tekinti. Mai lapszámunkban a Teleki Tékába kalauzoljuk el olvasóinkat.
Teleki Sámuel korának egyik legképzettebb bibliofilje
A Teleki Téka alapítója, gróf széki Teleki Sámuel (1739–1822) korának egyik legképzettebb bibliofilje volt. Gyűjteményét kezdettől fogva közkönyvtárnak szánta, és egész életében dolgozott a bibliotéka gyarapításán – olvashatjuk a Téka honlapján. Az épület – ahol a könyvtár ma is működik – a XVII-XVIII. században épült barokk stílusban. A Wesselényi családtól örökölt házhoz Teleki Sámuel 1799-1802 között emeltette azt a szárnyat, ahol gyűjtött könyvei most is az eredeti elrendezésben tekinthetők meg.
Itt látható a Vizsolyi Biblia egy példánya
Az Állandó kiállítóterem kincseit felsorolni egy lapszám teljes terjedelme sem volna elég. Így nem is vállalkozhatunk egyébre, mint, hogy ízelítőül felsorolunk néhányat: Apáczai Csere János: Magyar Encyclopedia, Utrecht, 1653. Hipocrates: Opera, Basel, 1554. Pápai Páriz Ferenc: Pax Corporis, Kolozsvár, 1695. Körösi Csoma Sándor: Dictionary Tibetan and English, 1834. Károli, avagy Vizsolyi Biblia az első teljes magyar nyelvű Bibliafordítás, 1590. Az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatának rézmetszetes másolata, 1819.
Elsősorban külföldiek látogatják a Teleki Tékát
Petelei Klára könyvtárost, a Teleki Téka munkatársát arról kérdeztük, milyen az intézmény látogatottsága, és kikből állnak a nézelődők.
„Nagy az érdeklődés a Teleki Téka iránt, és igen széles a látogatók skálája. Elsősorban külföldi vendégeink vannak, főleg a magyar nyelvterületekről, de voltak látogatóink Japánból, Tajvanról, Ugandából és az Amerikai Egyesült Államokból is. Az érdeklődök nagy része a Kárpát-medencéből elszármazott magyar, de másokat is vonzanak a Téka kincsei, látnivalói. A magyarországi vendégeink túlnyomó többsége a turisztikai irodák által szervezett csoportok tagjaként jön el hozzánk, a gyermekek pedig az iskolák által szervezett határon túli vidékek látogatása program keretén belül” – mondta a könyvtáros.
Nagy a „hátizsákos turisták” száma
A vasfüggöny lehullása után megnőtt a nyugatiak érdeklődése Európa keletibb részei iránt. Az angol, holland és általában a nyugati turisták inkább egyéni látogatók. Ezek az úgynevezett „hátizsákos turisták”, akik 2–3–4-en indulnak útnak és járják végig a kiválasztott területek látnivalóit. A marosvásárhelyi Teleki Tékában is gyakran fordulnak meg az ilyen személyek. Az Amerikai Egyesült Államokból érkező látogatók már szervezett formában érkeznek és igen felkészültek. Előre tájékozódnak, utánaolvasnak a majdani látnivalóknak, nagy részük már a Tékába lépés előtt tisztában van azzal, hogy többek közt a Függetlenségi Nyilatkozat egy rézmetszetes másolatát is látni fogja.
Sok a műhelymunkára érkező egyetemi hallgató is
De nem csak a külföldiek körében nagy az érdeklődés a könyvtár iránt, hanem az erdélyiek, székelyföldiek között is. Igen gyakoriak az iskolák által szervezett látogatások, de sok a műhelymunkára érkező földrajz vagy könyvtárszakos egyetemi hallgató is.
Ugyanakkor az egyes szakmai konferenciákon (pl. történész), rendezvényeken, kongresszusokon (pl. orvosi) résztvevő szakemberek is szívesen iktatnak be a szabadidejükbe egy tékás látogatást. Sőt, sok esetben ez már a program része. Meg kell itt említenünk még a hivatalos látogatásokat, amelyeket más könyvtárak képviselői, vagy más országok nagykövetei tesznek a Teleki Tékába.
„Kedves látvány az, amikor egy családos látogatásnak vagyunk tanúi. Amikor a helyi szülők, nagyszülők, vagy akár a dédszülők hozzák el a gyermekeiket, unokáikat vagy dédunokáikat a Teleki Tékába. Így öröklődik a Téka, a város iránti érdeklődés, szeretet egyik generációról a másikra” – mondta el lapunknak Petelei Klára könyvtáros.
Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma

Erdély-szerte egyedi szoborpark Marossárpatakon
Miholcsa József szobrászművésznek köszönhetően tizenegyedik éve, hogy folyamatosan új műalkotásokkal bővül a marossárpataki szoborpark. A 2002-ben felavatott Szent István király szobor köré 18 erdélyi fejedelem kőmását állították ki eddig. A szobrász évente két alkotást adományoz a helyi közösségnek, tervei szerint 2014-ben mind a 20 választott erdélyi fejedelem szobra állni fog a település központjában.
Miholcsa József 1953-ban született Marosvásárhelyen, ahol a Művészeti Líceumban végzett, majd Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán szobrászatot tanult. Legjelentősebb munkái közé tartozik a Nagyernyében felállított egész alakos Apafi Mihály fejedelemszobor, a gyergyószentmiklósi Kossuth Lajos és a torjai Árpád szobrok. A művész 2000-ben költözött Marossárpatakra, és vált rövid időn belül az itteni művelődési élet mozgatórugójává. Ő a helyi ünnepi rendezvények egyik főszervezője, és a hagyományőrző huszárcsapat alapítója.
Évente két műalkotást adományoz abrakért cserébe
2002-ben Miholcsa József felajánlotta a marossárpataki önkormányzatnak, hogy egy olyan erdélyi fejedelmekből álló szoborcsoportot ajándékoz a településnek, amilyen nincs még a Kárpát-medencében. Ehhez az önkormányzat és a falu lakosságának támogatását kérte, de nem pénzben, hanem a lovai tartásához szükséges abrakban. Az elmúlt bő egy évtized alatt ez a szoborpark már részben meg is valósult, mert ma már több mint 20 szobor ékesíti a református templom szomszédságában és a Teleki-kastéllyal átellenben levő zöldövezetet. A mester évente két szobrot készít el és adományoz a községnek.
A megyei rendőrség kezdetben akadályozta a szobrok kihelyezését
Az első fejedelemszobor János Zsigmondnak állított emléket. Rövid idővel az alkotás elhelyezése után, a megyei rendőrség egyik vezetője utasította a helyi önkormányzatot a műalkotás eltávolítására, nagy összegű pénzbüntetéssel fenyegetőzve. Az első felszólításra még nem távolították el a szobrot, a másodikra viszont Miholcsa József műtermébe költöztették vissza azt. De nemsokára elkészült a második fejedelemszobor, Bocskai István kőmása, s a sárpataki önkormányzat elhatározta, hogy vállalva a kockázatot, mindkettőt elhelyezteti a kastéllyal szemben lévő zöldövezetben.
Az a mentőötlet támadt, hogy ne leplezzék le a szobrokat, s akkor azzal magyarázkodhatnak, hogy csak kiállítva vannak, nem végleges az elhelyezésük. Egy idő után viszont a sajtó is foglalkozni kezdett a dologgal, s talán részben ennek köszönhetően megszűntek a fenyegetőzések. 2011 októberében kezdték a parkosítást
Kezdetben a szobrok fatalapzatra kerültek. Ez azon időszak a szoborpark történetében, amelyre kevésbé büszkék a helyiek. Előfordult, hogy a parkot gaz nőtte be, a kerítése rozsdás volt és düledező. II. Rákóczi fejedelem szobra kétszer is ledőlt a földre. Később összefogott néhány lelkes asszony, akik felvállalták a park gondozását, s virágágyásokat hoztak létre a talapzatok körül. 2011. október 1-jén aztán hozzákezdtek Marossárpatakon környezetvédelmi alapból az Európai Unió által finanszírozott parkosítási projekt kivitelezéséhez.
A munkálatokkal egy időben, önkormányzati alapból, betontalapzatra került az addig elkészített erdélyi fejedelmek és Szent István király kőmása, s átköltöztették a korábban a kultúrotthon előtt elhelyezett Sebesült huszár-szobrot is. Mint ismeretes, a szobor a levert szabadságharcot jelképezi, s ugyanakkor emlékeztet az 1848-as szabadságharc első győztes csatájára is, ami a falu határában zajlott.
A szoborparkban az eredeti helyén maradt a falu I. és II. világháborúban elesett halottainak emlékére és tiszteletére emelt Hősök Emlékműve, amelyet 1999-ben állítottak a lakosság hozzájárulásával. A fejedelemszobrok nem időrendi sorrendben kerültek felavatásra
A fejedelemszobrok nem időrendi sorrendben, hanem születési vagy elhalálozási évfordulókhoz kötve készültek el, kerültek talapzatra és felavatásra. A Szent István királyunkról készített szobor után, következtek az évek során: János Zsigmond, Bocskai István, Báthory Zsigmond, Báthory András, Rákóczi Zsigmond, Báthory Gábor, Bethlen István, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György, I. Rákóczi Ferenc, II. Rákóczi Ferenc, Rhédei Ferenc, Barcsai Ákos, Kemény János, Thököly Imre, Bethlen Gábor, Báthory István, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelmek, illetve Szent László magyar király kőmásai.
A 2013. július 20-ra, szombatra tervezett VI. Marossárpataki Tánc- és Huszárfesztivál programjában egy újabb szobor felavatása is szerepel. Ezennel Miholcsa József szobrászművész II. Apafi Mihály szomorú sorsú erdélyi fejedelem kőmását készítette el.
Nemes Gyula
kozpont.ro
Erdély.ma

Százéves a szovátai városháza
II. helytörténeti konferencia
A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is.
Eleve községházának épült
A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András.
Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató.
Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat.
Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató.
Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Tóth Endre: a régészeti leletek nem a kontinuitást igazolják
A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett, januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magában foglaló történelmi előadássorozat keretében a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják majd be a jelenkori történelem-kutatás jeles magyarországi és erdélyi képviselői, a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig.
A történelmi előadássorozat megnyitójaként csütörtökön 17 órától Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást A dákó-román kontinuitás címmel a marosvásárhelyi Bernády Házban.
„A kontinuitás nem csak történelmi elmélet, hanem ideológia is. A román történetírás szerint a mai értelemben vett Erdély területén is élő dákok a Római birodalom idején »romanizálódtak«, átvették a latin nyelvet és kultúrát. A birodalom megszűnése után pedig helyben maradtak és tulajdonképpen Erdély területe a román nép kialakulásának a helye” – ismertette az előadó.
A kontinuitás gondolata a 15. században merült fel először, amikor a Mátyás király udvarában tartózkodó Antonio Bonfini itáliai utazó megfigyelte, hogy a helyi parasztok nyelve nagyban hasonlít a latinra. Ő volt az első aki arra gondolt, hogy ez talán azért van mert ezek az emberek a hajdani római megszállás alatt élő dákok romanizálódott leszármazottjai. „Ennek az elméletnek azonban ma is csak annyi az alapja, mint amit a 15. századi történetírók leírtak. A régészeti leletek azonban nem a kontinuitást igazolják” – folytatta Tóth.
A nagyon jól megszervezett, több évszázad alatt kialakuló Római birodalom igyekezett jó kapcsolatot ápolni a szomszédos népekkel. Ez azonban a dákokkal nem sikerült. Burebistának sikerült egyesíteni a dák törzseket és egy erős hadsereget verbuválni. Sok alkalommal átkeltek a Dunán és betörtek Római birodalomba. Úgyszintén Decebal idején a dákok leverték Domicianus hadseregét, ami igen nagy ellenszenvet generált irántuk Romában. A drobetai híd megépítése után aztán a római hadtest átkelt a Dunán és a dákok ellen vonult. Eusebius szerint a római-dák háborúk során a lakosság férfi része igen megfogyatkozott, és a tartomány megalapítása után a rómaiak más helyekről telepítettek ide törzseket. A Daciának nevezett provincia azonban 271-ben megszűnt, a rómaiak nem látták értelmét fenntartani. Marcus Aurelianus békés helyzetben adta fel a tartományt és vonult a Dunától délre, úgy a hadsereggel, mint a lakosság túlnyomó részével, megalapítva az új provinciát, Dacia Novát.
„Semmi jel nem mutat arra, hogy a tartomány feladása és a katonaság kivonulása után a lakosság helyben maradt volna. Sem régészetileg, sem történelmileg nem lehet bizonyítani ezt. Az őslakósok romanizálódása is más területeken 350–400 év alatt történt meg, míg Dácia területét mindössze 160 évig tartották hatalmuk alatt a rómaiak. A hajdani provincia területén talált háromezer római felirat is csak körülbelül 2,5 százalékban tartalmaz trák-dák személyneveket. A románság kialakulásának a helye tehát a Dunától délre található. Ma Romániában a kontinuitás elmélete ideológiai meggyőző erő vagy kötelező hitvallás” – zárta előadását a régész professzor.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

Több területen is értéket teremt a Sóvidék
A Sóvidék meghatározó tényezőnek tartja meg magát Szováta közművelődési életében, mint a város és környéke egyetlen kulturális folyóirata. A kiadvány évi két számmal örvendezteti az olvasókat, egyre több szerző küld anyagokat, így válogatni tudnak az igényes tartalomhoz – tudtuk meg Szolláth Hunor főszerkesztőtől.
Az előző évektől eltérően az utolsó számokat nem helyi képzőművészek munkáinak fotóival illusztrálták, hanem helyi képeslapokkal vagy családi fotókkal. Ugyanis egyik projektje keretében a Sóvidék különös hangsúlyt fektet arra, hogy a vidéken ezt felgyűjtse és digitalizálja.
Tavaly elkezdték a sóvidéki temetők bebarangolását, a régi sírkövek fotózását, elemzését és egy tanulmány készítését is Nemes Gyula segítségével. Bandi Dezső hagyatéka után most a nemrég elhunyt Gub Jenő szovátai tanár hagyatékát szeretnék digitalizálni, meg is szerezték a család hozzájárulását a meg nem jelent írások, egy bibliográfia és életmű kiadásához.
Az ősz folyamán szervezték meg a második sóvidéki helytörténeti konferenciát. Ezen Szováta kutatásának távlatairól is tárgyaltak, amelyet a város monográfiájának újraírására hegyeztek ki. Ugyanis az 1998-ban kiadott anyagot újra kell gondolni, kiegészíteni és több kötetben kiadni. Első lépésben megkeresik a különböző szakterületek szerzőit, összeállítják a bibliográfiát, majd elindítják a munkát, amelynek irányításával Szolláthot bízták meg.
Ugyancsak Szolláth Hunor nevéhez fűződik a szovátai képeslapkutatás és -gyűjtés is. A fiatalember másfél éve kezdett el ezzel foglalkozni, s nagy anyagi ráfordítás árán már kétezer képes levelezőlap van a birtokában. Ezeket hazai és magyarországi kiállításokon, antikváriumokban, aukciós házakban vagy magángyűjtőknél kutatják fel és vásárolják meg, ehhez természetesen egy harminc fős gyűjtői körrel is rendelkezik. A gyűjteményből válogatva jelent meg az ősz folyamán az Üdvözlet Szovátáról című album, amelyet tulajdonképpen sorozatnak képzelt el Szolláth, de egyelőre még csak terv szintjén állnak, mert a minőségi kiadás költségei igencsak borsosak.
Gyűjteményében vannak képes levelezőlapok az első világháború előtti, a két világháború közötti időszakból, a „kis magyar világ” és a szocializmus éveiből. Nemcsak a Medve-tó képeit gyűjti, hiszen az lassan tömeglap, hanem szép számban vannak lapjai a település más részeiről: az egykori falu és a fürdőtelep épületeiről, értékeiről, közülük nem egy igen ritka darab is. A helytörténeti konferencia alkalmából megjelent negyven oldalas kiadvány csupán egy rápillantás az egykori Szováta kevésbé ismert arcára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Marosszékiek a kivándorlásról
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

Hermann Gusztáv: nincs pont a székelyek eredetelméletének végén
Távolról sem dőlt még el, melyik eredetelmélet lesz a székelyek esetében az uralkodó, derült ki Hermann Gusztáv csütörtöki marosvásárhelyi előadásán.
„A székelyek eredetelméletének a végén nincs pont, még mindég ott a kérdőjel. Ez a téma még legmagasabb szakmai körökben sincs lezárva” – kezdte vetített képes előadását a Babeș-Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának egyetemi docense, Hermann Gusztáv Mihály, aki csütörtökön a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében tartott előadást. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett előadás címe A székelyek eredete és jogállása volt.
Hermann Gusztáv a négy fontosabb eredetelméletet ismertette: hun-székely eredetmítoszt, a kettős honfoglalást, a türk (bolgár-török) eredetet, valamint a magyar származást. „Székelyföldön az emberek túlnyomó többsége ma is a hun eredetet vallja. Ennek a mentalitásnak és meggyőződésnek az elterjedésében nagy szerepe volt Orbán Balázsnak, aki a székelyeket Attila hunjainak a maradékaként említi” – folytatta az előadó.
A kettős honfoglalás elméletét László Gyula régész dolgozta ki, aki szerint Árpád magyarjai avarokat találtak a Kárpát-medencében, akik, mint székelyek mentek eléjük és csatlakoztak hozzájuk. A türk eredetelmélet képviselői egyik fontos érvként sorakoztatják fel a rovásírást, amit a székelyek hosszú ideig megőriztek és használtak. Benkő Elek régész szerint viszont a székelyek magyar eredetűek, mert az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le a magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések.
A továbbiak során Hermann Gusztáv a székelyek letelepedéséről, a székek belső szerkezetéről, a székely autonómia pilléreiről beszélt. Majd az erdélyi fejedelemség és a Habsburg uralom alatti székelység történetét fejtette ki, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejével zárva előadását. „II. József császár idején, főleg a nyelvrendeletnek köszönhetően a székelység magyarságának tudatára ébredt, és fokozatosan betagolódott az alakuló, polgári magyar nemzetbe. Az 1848. október 17-ei agyagfalvi nyilatkozat alkalmával pedig a székelység hivatalosan is besorolta magát a magyarság kötelékébe” – fejezte be előadását a történész. Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

Rákóczi Szövetség: a magyarságtudat erősítése
A Rákóczi Szövetség 1989-ben alakult Budapesten, azzal a céllal, hogy a Kárpát-medencében élő külhoni magyarságot támogassa megmaradásáért folytatott küzdelmében, valamint azért, hogy II. Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelem szellemi örökségét ápolja és népszerűsítse.
A szövetség célkitűzései közt szerepel az elszakított területeken élő magyarság oktatásügyének és kultúrájának támogatása mellett, az összetartozás-tudat erősítése.
A jelenben közel 350 helyi szervezete működik a Kárpát-medencében, taglétszáma 19 ezer körül van. Erdélyben is működnek, sőt szűkebb térségünkben: Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön és Szászrégenben is szervezetei. 2013-ban alakult meg az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesülete. Az szervezet elnökét, Csorba István Árpádot és ügyvezető elnökét, Benedek Zsolt történelemtanárokat a marosvásárhelyi, illetve a marosszentgyörgyi szervezetek megalakulásáról, tevékenységéről, jövőbeni terveiről kérdeztük.
Ha megnyitjuk a Rákóczi Szövetség honlapját, igen gazdag tevékenységgel rendelkező szervezet munkássága tárul elénk. Megtudjuk például, hogy a szövetség minden nyáron három anyanyelvi tábort szervez a Kárpát-medencei szórványhelyzetben élő gyermekek számára; a diákutaztatási programjai keretén belül évente több száz középiskola több ezer diákja utazhat egy másik elszakított országrészbe;
2001 óta hirdeti meg a Cultura Nostra történelmi versenyt a Kárpát-medencében élő magyar középiskolások számára; 14 éve minden júliusban sor kerül Sátoraljaújhelyen a Magyar Diákok és Tanárok Találkozójára; a Gloria Victis a szövetség legnagyobb rendezvénye, amely az 1956-os forradalmat elindító ifjúságnak állít emléket; a történelemtanár táborban 1998 óta gyűlnek össze a Kárpát-medence magyar oktatói, és a felsorolást folytathatnánk.
Heti néptáncoktatás és rendhagyó történelemóra
Benedek Zsolt, a Marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója, és a helyi Rákóczi Szövetség elnöke elmondta, hogy városunkban a szövetség 1994-ben alakult meg. Alapítói az akkori MMDSZ (Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség) vezetői voltak: Ráduly Levente és Vass Levente, de az alapító tagok közt kell megemlítenünk Józsa István, Csegzi Sándor és Kirsch Attila nevét is.
„A marosvásárhelyi szervezet legfontosabb rendezvényei a heti néptáncoktatás és a havi Rendhagyó Történelemóra, amelyet együtt szervezünk a Regenerációval és a Kerecsensólyom Hagyományőrzőkkel. De minden nagy rendezvényén a szövetségnek részt vesz a marosvásárhelyi szövetség is.
Ilyenek például a Gloria Victis rendezvénysorozat, a szentendrei főiskolás diáktábor, a sátoraljaújhelyi középiskolás diáktábor, a gyöngyösi történelemtanár-képző, a diákutaztatási programok. Az erdélyi szervezetek között szoros együttműködés van, nagyon jók a kapcsolataink a csíkszeredaiakkal, kolozsváriakkal, nagyváradiakkal, marosszentgyörgyiekkel.
Van egy újdonság is, amiről szeretnék beszámolni: nemrég sikerült bejegyeztetni hivatalosan az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületét, melynek célja az, hogy még jobban összefogja az erdélyi szervezeteket, hogy több közös programban lehessen részük.
Nem utolsó sorban pedig pénzszerzési lehetőség is a pályázatokon keresztül, ha hivatalosan is be van jegyezve egy szervezet” – tájékoztatta lapunkat Benedek Zsolt. Egységes nemzeti öntudat kialakítása
Arra a kérdésünkre pedig, hogy szerinte a szövetség tevékenysége közelebb viszi-e az igaz magyar történelmet a fiatalokhoz, a marosvásárhelyi kollégium történelemtanár-igazgatója a következőket nyilatkozta: „A programokban résztvevők természetesen közelebb kerülnek a nemzeti történelem megismeréséhez.Nagyon sok személy, aki mielőtt kapcsolatba került volna a szövetséggel, nem tudott a nemzeti ünnepek jelentőségéről, sőt olyan is volt, aki nem tudta mi az, hogy Felvidék, Délvidék vagy Kárpátalja. A Rákóczi Szövetség ilyen téren nagymértékben befolyásolta őket, és segített kialakítani bennük egy egészséges nemzeti öntudatot.”
A szövetség népszerűsége egyre nagyobb
Az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületének elnöke Csorba István Árpád, aki a marosszentgyörgyi szervezet elnöke is, ügyvezető elnöke Benedek Zsolt, a tanácsadó testület tagjai pedig Kolozsvári Szilárd és Nagy F. Atilla. Az egyesület elnöke a szövetség népszerűségéről és a jövőbeni tervekről beszélt lapunknak.
„A magyarországi Rákóczi Szövetség kezdeményezésére alakult meg tavaly az Erdélyi Egyesület, azért, hogy a helyi szervezetek könnyebben be tudjanak kapcsolódni a tevékenységekbe. A szövetség népszerűsége egyre nagyobb, ezt bizonyítja az is például, hogy az utóbbi időben a táborokban túljelentkezés van. A Kárpát-medencei Történelemtanár Tábor résztvevőinek egyharmad részét az erdélyiek tették ki. Véleményem szerint Erdély szinten a legaktívabb tevékenységet a marosvásárhelyiek, a szászrégeniek és a marosszentgyörgyiek fejtik ki. A szentgyörgyi szövetség csak két éve alakult meg, de tagjai már a tavaly második díjat nyertek a Cultura Nostra történelmi versenyen.
Ami pedig a jövőbeni terveinket illeti, elmondhatom, hogy szeretnénk megvalósítani, hogy Erdély minden magyar középiskolájában jöjjön létre Rákóczi Szövetség. Tervünk olyan táborokat kiépíteni, mint a sátoraljaújhelyi, szeretnénk egy irodát nyitni, és segíteni a szórványban élőket, de tovább sorolhatnám céljainkat. Ugyanakkor pályázni fogunk, igyekszünk támogatásokat szerezni. A tavaly például a marosszentgyörgyi Rákóczi Szövetség egymillió forint értékben kapott magyar nyelvű könyveket, ezt a támogatást idén a szászrégeniek számára szeretnénk megszerezni" – mondta el lapunknak Csorba István Árpád.
Nemes Gyula
Központ. Erdély.ma

Megújuló örökségünk: kiállítás a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban
Érdekes kiállítás nyílt meg a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban. A Teleki László Alapítvány és a Magyarság Háza (Budapest) által szervezett kiállítás címe sokat elárul az esemény lényegéről: Megújuló épített örökségünk – Értékmentés a Kárpát-medencében.
Az első Orbán-kormány egyik legnagyobb sikernek örvendő támogatási programja volt a Határainkon túli magyar vonatkozású kulturális örökség megóvása és felújítása című projekt, amelyet 1999 és 2006 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma finanszírozásával a Teleki László Alapítvány bonyolított le.
Az összesen kb. 1,3 milliárd forint állami támogatásból több mint 300 műemléknek nyilvánított épületen történtek állagmegóvási, restaurálási munkálatok, és húsz műemlék teljes körű felújítása fejeződött be.
Az örökség megőrzése, ápolása az utódok feladata
A programot bemutató első kiállítást 2013 tavaszán a Budai Várban található Magyarság Házában rendezték meg. A szervezők – a Bethlen Gábor Alap és a Teleki László Alapítvány munkatársai – már akkor úgy döntöttek, hogy a tárlatot elviszik azokra a helyekre is, amelyeken a tulajdonképpeni munkálatok folytak: Erdélybe, Felvidékre és Kárpátaljára is. Egyik célkitűzésük ezzel az volt, hogy a Magyarország határain kívül szakadt emberek is láthassák, milyen csodálatos kincsek birtokosai. A kiállítás ezeket az értékeket mutatja be, de arra is felhívja a figyelmet, hogy az örökség gondozása az utódok becsületbeli kötelessége és feladata.
A tárlat képein csak kevés látható abból a közel 400 műemlékből, amelyen az elmúlt években munkálatok folytak. A kiállítás létrehozói a tablók mellett igazi kuriózumokkal is készültek. Az eredeti mérettel megegyező fotómásolatban látható az éppen restaurálás alatt lévő székelydályai református templom festett famennyezetének néhány kazettája és karzatának mellvédje, a kárpátaljai Visk református templomának gyönyörűen kifestett barokk padjai. Továbbá megtekinthető a huszti református templom helyreállított toronysisakja egyik fiatornyával és a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház falait díszítő kőből faragott domborművek másolata.
Erdélyben Nagyváradon, Kolozsváron és ma Marosvásárhelyen mutatkozik be a kiállítás
A kiállítás eddig már több helyszínen mutatkozott be: Kárpátalján Técsőben, Beregszászon, Munkácson és Ungváron; Felvidéken Kassán és Rimaszombaton; Erdélyben, Nagyvárad és Kolozsvár után, ma Marosvásárhelyen nyitja meg kapuit.
A tárlat összeállításában közreműködtek: S. Sebestyén József építész, fotós, a kiállítás művészeti vezetője, dr. Diószegi László igazgató, a kiállítás kreatív szerkesztője, Káldi Gyula szakmai tanácsadó, Jeszenszky Gyula grafikus, Mihály Ferenc restaurátor (Erdély), Stark István építőmérnök (Kárpátalja), Antal Árpád film- és média szakértő (Erdély), Mudrák Attila fotóművész.
„A marosvásárhelyi kiállítást Csibi Krisztina, a Magyarság Ház igazgatója és Márton Judit, a Gyulafehérvári Érsekség egyházművészeti és építészeti irodájának vezetője nyitja meg, majd dr. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója mutatja be. A tárlat megnyitóján megjelenő érdeklődőknek érdekes élményben lehet részük, hiszen betekintést nyerhetnek néhány ritka és szép mesterség rejtelmeibe is. Ezen a napon bemutatót tart Mihály Ferenc faanyag-restaurátor, Kiss Lóránd falkép-restaurátor, Varga Sándor zsindelykészítő, és Lovas Dániel kőrestaurátor. A kiállítás egy hónapig lesz látogatható” – tájékoztatta lapunkat Barabás Kisanna művészettörténész, a kiállítás egyik szervezője.
Nemes Gyula
Központ
Erdély.ma

A világháborús Vásárhelyről
Az első világháború kitörésének évfordulójára emlékeztet a marosvásárhelyi Teleki Téka legújabb időszakos kiállítása. A tárlat anyaga igazi gyűjtőmunka alapján állt össze, s Marosvásárhely és környékének világháború kori arculatát igyekszik bemutatni könyvek, korabeli sajtótermékek, családoktól kapott fényképek segítségével.
Marosvásárhely és a háború írásban és képben, 1914-1918 – ezt a címet kapta a Teleki Téka legújabb kiállítása, amelyet pénteken délután nyitottak meg a nagyérdemű előtt. A Teleki Téka vezetője, Lázok Klára tartotta a megnyitót, majd a kiállítás kurátora, Kovács Bányai Réka ismertette a tárlók, hirdetőtáblák tartalmát, az esemény megszervezésének körülményeit.
Ízelítő a városi korabeli arculatából
„Az első világháború idején nem zajlottak harcok városunk területén, így az anyagi veszteség nem számottevő. A háborút az emberek, a katonák és családtagjaik szenvedték meg. Sokan haltak hősi halált, maradtak rokkantak, az itthon maradottakat a nélkülözés, a frontra távozottak miatti aggodalom emésztette. Kiállításunk célja a város és környékének akkori arculatát bemutatni könyvek, korabeli sajtótermékek, családoktól kapott fényképek segítségével. Eredetileg nem volt tervben a tárgyi emlékek bemutatása, de a gyűjtés során ilyenek is kerültek, ezért ezeket is közszemlére bocsátottuk” – mondta Kovács Bányai Réka könyvtáros. 
Tábori sapka, rohamsíp, kulacs
A Teleki Téka kiállítótermébe lépve szinte magával ragadja a látogatót a 20. század elejének hangulata. A falakra akasztott hirdetőtáblákról, a terem közepére helyezett hirdetőoszlopról korabeli újságkivágások, fotók, levelezőlapok, portrék néznek vissza a látogatókra. A szakirodalmi kiadványok mellett (A világháború képes krónikája, Tolnai: A világháború története, A nagyháború írásban és képben, Erdélyi ezredek a világháborúban, Maros-Vásárhely és a háború stb.) a világháborút leíró szépirodalmi műveket is láthatunk. Az oklevelek sokasága közt az érdeklődők tisztikereszt adományozási oklevelet, katonai igazolványt, hősi halált haltak gyászjelentéseit, harctéren használt vázlatfüzetet, nyírfakéregre írt tábori lapokat, frontról küldött leveleket fedezhetnek fel. A hadszíntereken használt tárgyak közt tábori sapka, térképtáska, kulacs, csajka, rohamsípok, kitüntetések láthatók. A hirdetőoszlopra marosvásárhelyi korabeli újságok másolatából ragasztottak a szervezők.
Sikerült a vásárhelyieket is bevonni
„A kiállításnak  – szakszerűsége mellett  – egyik legnagyobb megvalósítása az, hogy sikerült a vásárhelyieket is bevonni a szervezésbe. Az első háborúban résztvevők leszármazottai hónapok óta hozzák be a Tékába a képeslapokat, családi fényképeket, apró, nagyszülőktől megmaradt relikviákat. Úgy gondolom, hogy ezáltal vált igazán élővé ez a kiállítás, és szól mindenkihez. A falakra kihelyezett fotókon lévő emberek egykor a Téka előtt is elsétálhattak, vagy látogatói lehettek. Aki bejön a kiállításra, úgy érezheti, mintha otthon lenne, felfedezheti, megtalálhatja hozzátartozói, felmenői fényképét a terem falain” – mondta el portálunknak Lázok Klára.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Utazások az idő sodrában – újabb Marosszentgyörgyi Füzetek
A Nico Kiadó gondozásában megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek második kötetét múlt hét végén mutatták be Marosszentgyörgyön, a helyi iskola könyvtárában. A kétnyelvű, a község múltjáról, épületeirol, a hagyományokról, népszokásokról szóló kiadvány elsősorban azokhoz szól, akik többet szeretnének megtudni a településről. Az igényes kivitelezésű könyv megjelenését a polgármesteri hivatal és a helyi tanács támogatta.
– Sok érdekes és izgalmas dolgot tudhatunk meg a község múltjáról, megismerhetjük a település híres embereit, családjuk történetét, de a közelmúlt egyes, Marosszentgyörgy életének fontos eseményeiről is részletesen írnak a könyv szerzői – jelentette ki köszöntőbeszédében Sófalvi Szabolcs, a község polgármestere, aki szerint a kiadvány megjelenése azon marosszentgyörgyiek igényeire adott válasznak is tekinthető, akik szeretnék jobban megismerni a helyi hagyományokat, jellegzetességeket, látványosságokat. Az egyre bővülő község lakosságának mintegy 70 százalékát ugyanis azok teszik ki, akik az utóbbi években, évtizedekben költöztek a településre.
– Sokan megkerestek és érdeklődtek egy-egy épületről, arról, hogy milyen hagyományai, népszokásai vannak a településnek, milyen kulturális csoportok, civil szervezetek tevékenykednek, hogyan tudnának ők is aktív módon bekapcsolódni a község életébe. Egyesek arra voltak kíváncsiak, hogy miért növekszik a község ilyen rohamosan urbanisztikai szempontból és a lakosság számát tekintve is, ezért az egyik fejezet Marosszentgyörgy urbanisztikai fejlődéséről szól, sokakat pedig a község székely múltja érdekel. Baricz Lajos plébános Székely kapuk Marosszentgyörgyön című írása számukra érdekes, értékes olvasmányt jelenthet. De megemlíthetem Bartos Zoltánnak a Csiki család tulajdonában levő, egyköri községi vámőrlő malomról szóló, román nyelvű írását, vagy Nemes Gyulának a tófalvi perről készült tanulmányát is – mondta a községvezető. A kétnyelvű könyv érdekessége, hogy a román nyelvű tanulmányok végén magyar nyelvű összefoglaló található, és fordítva, a magyar nyelvű írásokat román nyelven összegezték. – Ezáltal is közelíteni próbáljuk a két közösséget egymáshoz – tette hozzá Sófalvi Szabolcs.
A tavaly megjelent Marosszentgyörgyi Füzetek folytatását méltatta köszöntőbeszédében Ilarie Opris, a Szentgyörgy Egyesület elnöke, Marosszentgyörgy díszpolgára, dr. Liviu Boar, a Maros Megyei Levéltár igazgatója a történészek kutatómunkáját segítő "élő levéltárakról" szólt. A kiadvány hitelességét, az írások történelmi igényességét hangsúlyozták a további felszólalók, illetve köszönetet mondtak a helyi tanácsnak és Sófalvi Szabolcs polgármesternek a könyv megjelenéséhez nyújtott támogatásért. Méltatások, előadások hangzottak el, felszólaltak Laura Frent, Ioan Eugen Man, Constantin Bogosel, Elena Mihu, Moldovan Péter, Adriana Moldovan, Bartos Zoltán és Mircea Moldovan, majd megtekintették a könyvben is említett malmot. "Jó dolog, hogy a múltról beszélünk, mert egy olyan marosszentgyörgyi, aki pár éve, évtizede költözött ide és megismeri a község múltját, sokkal befogadóbb lesz, jobban érezheti magát, adott helyzetekhez, emberekhez sokkal pozitívabban viszonyulhat, toleránsabbá válhat" – összegzett Sófalvi Szabolcs.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató négy alkotással Marosszentgyörgyön
Négy alkotást mutattak be a marosszentgyörgyi római katolikus plébánia tanácstermében. A találkozón Kedei Zoltán: Megtépázott álmodozás – rajzok és vallomások, Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng – karcolatok, novellák, Szélrózsa kankalin – mondatok az életemről, és Székely Szabó Zoltán: Végtelen farsang...és egyéb politikai szatírák (1989–2014) című, újonnan megjelent könyveit mutatták be, a szerzők közreműködésével.
A különleges csütörtöki könyvbemutatót az est házigazdájaként Baricz Lajos plébános-költő nyitotta meg, üdvözölve a megjelent közönséget és a szerzőket, majd közös éneklésre és imádságra került sor. „Ilyen este még nem volt. Zsúfolódik a műveltség Marosszentgyörgyön” – mondta a plébános, utalva arra, hogy a délután folyamán a kultúrotthonban került sor Szilágyi Csíki Andrea marosszentgyörgyi tanárnő Rímes, hímes gondolatok című gyermekverses kötetének bemutatására. Ezt követően a házigazda ismertette Kedei Zoltán festőművész-író életrajzát.
Élményből születő munkák
A 85. születésnapját nemsokára ünneplő festőművész a tanácsterem falait díszítő kollázsait és a könyvében megjelent írásait mutatta be az érdeklődő közönségnek. Minden alkotásnak, legyen az festett vagy írott, története van. „Minden képzőművészeti munka élményből születik” – fejtette ki Kedei Zoltán. Bölöni Domokos Lélegző gyöngyszemek című írását Szántó Edit olvasta fel. „Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezében az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására” – hangzott el a felolvasásban.
Egy „taxínész” vallomásai
Az est következő mozzanataként Székely Szabó Zoltán színész, újságíró, író, humorista ismertette életpályáját igen egyedi módon, teletűzdelve azt érdekes történetekkel, viccekkel, írásaiból idézett humoros szövegekkel. Székely Szabó Zoltán a mezőségi Rücsön született 1949. augusztus 26-án. Gyermekkorának emlékei azonban a nyárádmenti Szentgericéhez fűzik, ahol a szülei pedagógusok voltak. 1976-ban diplomázott a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, majd 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt. 1986-ban Bécsbe távozott, és a közelmúltig ott élt, mint találóan mondja mesterségéről: „taxínészként”. Megélhetését a taxizásból biztosította, de egy pillanatra sem mondott le hivatásáról: erdélyi és anyaországi előadókat, néha egész társulatokat hívott meg, fogadott és látott el néhány lelkes társával, szervezett számukra előadásokat a bécsi magyarok szórakoztatására. Közben szorgosan írta könyveit.
„Szerencsés évem volt”
Bölöni Domokos író, újságíró, szerkesztő szerencsésnek nevezte az elmúlóban levő 2014-es évet, hiszen két könyve is napvilágot látott. A két új könyv karcolatokat, elbeszéléseket, jegyzeteket, riportokat tartalmaz. Bölöni Domokos egyik olyan köztetszést arató írását olvasta fel, amely valamilyen okból kifolyólag nem került be a két nyomdafestékszagú könyvébe:„Bindász rontja a tempert!”
Az eseményt Vass Lajos citerajátéka és a Szent György-kórus éneke tette hangulatosabbá. Záróakkordként szeretetvendégségre került sor, a közönség tagjai a frissen vásárolt könyveket dedikáltatták a szerzőkkel.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Helytörténeti konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Helytörténeti konferenciával ünnepelték a Magyar Tudomány Napját Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota kistermében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás (Történész) Egyesület (BTE) szervezte, Maros megye és Marosvásárhely történetéből című tudományos ülésszakon 12 történész ismertette legújabb kutatási eredményeit.
A tudományos fórumot Simon Zsolt, az EME Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Loránd, a BTE elnöke nyitotta meg, majd Györfi Zalán régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa Középkori fegyverek a Felső-Maros mentén (14–16. század) című előadását hallhatták a jelenlévők. Weisz Szidónia, a Teleki-Bolyai Könyvtár könyvtárosa Hűség és lázadás címmel tartott előadásában a Somkeréki erdélyi család három generációjának a királyi hatalomhoz fűződő kapcsolatát elemezte. Simon Zsolt, a Gheorghe Şincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézet főmunkatársa a marosvásárhelyi süveggyártócéh 1653. évi szabályzatán keresztül ismertette a céh történetét. Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a radnóti kastélyon megmaradt II. Rákóczi György és Báthori Zsófia házassági címerét mutatta be. Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka az ernyei reformátusok orgonatörténetét ismertette. Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója az erdélyi románok egyházjogi helyzetét mutatta be az 1848-as és 1849-es nemzeti zsinat tükrében.
A konferencia második részében Bányai Réka, a Téka könyvtárosa előadása során arra kereste a választ, hogy milyen rendezvényeknek és szórakozási lehetőségeknek adott teret Marosvásárhely 1914–1918 között. Pál-Antal Sándor nyugalmazott főlevéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja Székelyföld a háború forgatagában 1916 őszén címmel tartott előadásában vázlatosan ismertette az 1916-os román katonai megszállás Székelyföldre és Dél-Erdélyre gyakorolt negatív hatásait. Koszta István csíkszeredai hadtörténész az 1916-ban Selye és Szováta között a Nyárád és a Küküllő közötti dombvonulat nyugati gerincén kiépített védvonalon kitartó 39. hadosztály kassai, 9. gyalogezredének II. zászlóaljának történetét vázolta fel. László Loránd, a Teleki Téka munkatársa az 1916-os román betörés utáni menekülés és visszatérés körülményeit mutatta be a Maros-Torda vármegyei református lelkészek jelentésein keresztül. Novák Csaba Zoltán, a Gheorghe Şincai Kutatóintézet munkatársa az 1989-es 1990-es események során és után történt politikai elitváltás mozzanatait ismertette az első szabad választásokig. A tudományos ülésszakot Lázok Klára, a Teleki Téka ügyvezetője Egy tudós könyvtáros párhuzamos életei. Farczády Elek és a Bolyai Dokumentációs Könyvtár útkeresései az ötvenes években című előadása zárta.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Hol van „Csiglamező”? (VI.)
A hunnak, majd a besenyőknek nevezett szkítákról
Tanulmányunk eddigi öt részében láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek – feltehetően azért, hogy hun kapcsolataikat titkolják – nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és a Budzsákot továbbra is belakják. A bolgárok 680-as honfoglalása után a szklavin nevet a bizánciak átjavítják szkítára, ezek a Duna bal partján lakó szkíták pedig fontos szerepet játszanak a bolgár állam kötelékében. Most pedig nézzük, mi történik őseinkkel a 900-as évektől 1200-ig (ez utóbbi dátumkor már biztosan Székelyföldön élünk).
A számunkra elsődleges forrásnak számító bizánci történetírás megértését nagyban nehezíti, hogy állítólag a népnevek össze-vissza jönnek elő a szövegekben, és nem lehet tudni, melyik név kit is takar. A nagy bizantinológus, Moravcsik Gyula ezt a bizánci történetírók felkészületlenségével magyarázza: „megfigyelhető, hogy egyes írók halmozzák a népneveket anélkül, hogy azok jelentésével tisztában lennének.” Nos, mi ne legyünk ilyen kategorikusak, és jóindulatúan viszonyulva, inkább próbáljuk megfejteni a névhasználat okait.
Az elsődleges ok egy változó népnévre az, hogy egy nép más államalakulat kötelékébe kerül: mai példával élve, Székelyföldről a külföldiek Romániaként szólnak (korábban meg Magyarországként), lakóiról pedig románokként (korábban meg magyarokként – igaz, ez utóbbi véletlenül helyes is). Az illető nép neve csak nagyon indokolt esetekben jön elő, újra analógiával élve: a II. világháborúban az oroszok a németek ellen harcoltak, viszont már konkrétan meg kell nevezni, hogy német oldalon viszont az ukránok álltak (a cári Oroszország és a Szovjetunió egy népe, akik más esetekben szintén orosz, illetve szovjet néven jönnének elő).
Nos, a Havasalföldön – Moldvában lakó, szkítának nevezett nép még a magyarok bejövetele után is bolgár kötelékben jelenik meg egészen a bolgár birodalomnak az 1000-es év körüli legyengülésééig (1020-ban bizánci uralom alá is kerül az egész ország). Egy datálás nélküli bizánci mű, a Miracula Sancti Georgii (Szent György csodái) feltehetően 917-re tesz egy Bizánc elleni nagy támadást, amelyben szkíta csapatok is részt vettek: „Miután ezek így voltak, történt ellenünk, keresztények ellen a nyugati népek, azaz a bolgárok, magyarok (ouggros – S. A.), skythák, médek (krétai arabok, akik 824 és 961 között uralják a szigetet – S. A.) és türkök (magyarok? erdélyiek? – S. A.) leghevesebb felkelése...”
A szkíták, akik hunok
Leon Diakonos 992 táján írja meg saját tapasztalatai és szemtanúk közlései alapján a 959-től 976-ig terjedő kor eseményeit. Népnévhasználata teljesen egyértelmű: megadja az archaizáló nevet, valamint annak egyenértékét, a népi nevet. Eszerint a bolgárok a mysek (Bulgária = Mysia), a tauroszkíták a ruszok, oroszok („tauroszkíták, akiket a népnyelvben általában ruszoknak neveznek”). A besenyőknek nem ad meg régi nevet (talán azért, mert a régiekkel nem voltak kapcsolatban), ők a patzinaták, akiknek jellegzetessége, hogy a tetveket megeszik. A szkíta nevet a hunnal tartja azonosnak (II. könyv, 2 fejezet):
„Noha /Leon Phokas/ hadvezérsége alatt sok háború tört ki, az ellenféllel szemben sohasem húzta a rövidebbet, hanem mindig a legnagyobb győzelmet aratta. Így, amikor azon időben egy skytha sereg átkelt a Dunán (hunoknak nevezik a népet), minthogy Leon hadvezér nem volt képes egyenlő erővel összecsapni velük (…) Miután tehát az erdőkön át titkon odalopózott, a hunok táborát megszemlélte, és tömegüket pontosan megbecsülte, éjnek éjszakáján háromfelé osztott sereggel tört a skythákra, és a hirtelen támadással olyan öldöklést vitt végbe, hogy a megszámlálhatatlan tömegből nem sokan menekültek meg.”
Moravcsik szerint ezen, 961-ben történő eseményekben a hunok a magyarok, mivel a 12. században gyakran nevezik a magyarokat hunoknak. Ha ellenőrizzük ezt a kijelentést, láthatjuk, hogy Moravcsik mondása féligazságot takar: a 10. században, ezen az egy, feltételezett helyen kívül csupán egyszer, Georgius barát folytatásában (a mű született 963–969 között) fordul elő a hun név, ahol a bolgárok mellett ungrok, türkök és hunok jelennek meg a 830-as év körüli események leírásánál, és ahol a hun név jó eséllyel inkább a szkítákat takarja, semmint bármelyik más népnév szinonimája lenne. Utánuk 120 év szünet következik, amíg a hun nevet újra leírják: 1092-ben Achridai Teoplylaktos használja feltehetően a magyarokra, majd újabb szünet, és száz év múlva jön elő Ioannes Kinnamosnál, ugyanabban az időben vagy valamivel később Niketas Choniatesnél, biztosan a magyarokra.
Leon Diakonosz a szkítákról ad egy nagyon fontos információt: a szkíta/hun seregnek a Dunán kell átkelnie, majd értelemszerűen Bulgárián, hogy összecsapjon a bizánci csapatokkal. Lehet azt mondani, hogy a magyarok még valahol Belgrád környékén kelnek át a folyón, és sértetlenül végigvonulnak Bulgárián, viszont az inkább lehetséges, hogy a bolgárokhoz tartozó havaselviek azok, akik ezt megteszik. Leon Diakonos írásának egy másik részében, a 965–966-os eseményeknél a szkítákat a mysekkel, azaz a bolgárokkal azonosítja, így biztosra vehető, hogy a hunoknak nevezett szkíták a bolgár állam kötelékében vannak, mint ahogy eddig is láthattuk (így biztosan nem a magyarok).
A szkíták, akik besenyők
Az ebben a korban szkítának nevezett népet a besenyőkkel azonosítják a kutatók, ám ennek én semmiféle alapját nem találtam. Az egész szkíta= besenyő azonosítás jóval későbbi történésekre megy vissza, és szép példája annak, miért nem szabad későbbi szövegből visszamenőleg is következtetéseket levonni.
Egy, a kutatók által eléggé elhallgatott, mert meg nem értett bizánci szerző, Attaleiates Mihály az 1078-as évről szólva (abszolút kortársként, hiszen művét 1079–1080-ban írja) azt mondja a szkítákról, hogy a szkíta nem a besenyők egyik archaizáló neve ebben a korban, hanem azoktól egy különálló népet jelöl: külön beszél az Ister (Duna) melletti szkítákról és a besenyőkről, majd elmondja, a „besenyőknek nevezett szkítákat” a nép nevezi így – viszont a művelt, a dolgokat tisztábban látó történész nem, sugallja.
Meg is mondja, miről van szó: ezek a szkíták VIII. (Ducas Parapinakes) Mihály bizánci császár idejében (uralkodott 1071–1078) átálltak a besenyőkhöz. 1078-ban ugyanis az akkor Bizánchoz tartozó havasalföldi (szó szerint: Duna melletti) szkítákat leverik, azok pedig újra elfogadják a bizánci fennhatóságot: „a követek pedig biztosították a bizánciakat engedelmességükről és arról, hogy szigorúan megbüntették azokat, akik fellázadtak és egyesültek a besenyőkkel a korábbi császár idejében, és bemutatták, hogy teljességgel szakítottak ezekkel.”
A székelyek egy részének a besenyők oldalára való átállásáról egyébként a Csíki székely krónika is ír, sőt egy kevéssel korábbra is teszi a „nem keresztény székelyeknek” a besenyőkkel való kacérkodását (31. vers): „1049-ben. Minekutána pedig István király már régen megholt volna, a dicsőséges és győzedelmes királynak halálát meghallván a bessusok, a Gümötz mege földin lakó keresztyén székelyeknek hadat izenvén, bé akarának ütni. De a székely nemzet fegyverre kelvén, kihajtá őket emberül, messze a maga földétől az András vezérsége alatt, ki Ambor Vida Josa fia vala. De más tribusok ennek a győzedelemnek dicsőségét akadályoztatni akarák. Uopour vezér Bálványos várából Andorás vezért ebéd felett megölé és fővezér Andorás földét elfoglalá”. A 32. versben ez áll: „De az erdélyi vajda, Béla, megtudván a keresztyén székelyeknek veszedelmeket és az Andorás vezérét is, a bátyja halála után a pogány embereknek Gyula várában fejeket szedeté (1060–61 körül – S. A.)”
A Csíki székely krónika szerint a nem keresztény székelyek elleni megtorlás egyre erősödik, Béla király például betiltat mindent, ami őket a régi dolgokhoz köti (33. vers): „Amikor is azután Béla vajda parancsolá, hogy a hivatalok ne neveztetnének a régi szokás szerént, hasonlóképpen se nemzetségek, se várok, se faluk, se kastélyok, hanem a szentek neveit adnák nékiek. Ahonnan a lőn, hogy sok jeles székely katonák nem tudák magok elejeket, s leveleiket (mint haszontalanokat) megégették, oly nagy zűrzavarban is mindazonáltol találtatának némelyek, kik a király akaratja ellen is elejeknek és lakhelyeknek neveket megtarták. Kiváltképpen Háromszéken, Dombou, Béél, Nömöz, Mikou, Dants, a nemes Gyula Körös fia. A mostani Udvarhelyszéken pedig Uogroun, Lázár, Köntz, Biró, Nagy, Zimán, Dállya, Zököl, Turekh (Török), Kadáts sat.”
Az elnyomás akkora, hogy az egyébként nyugati keresztény szemszögből szóló krónika (korabeli dokumentumok kompilációja) is nagy elégtétellel veszi tudomásul, hogy Béla király meghal (33. vers): „És így Béla hirtelen változással a királyi szék reáesvén, méltán öszveromlék 1063-ban és meghalt 1065-ben.”
Nagyon is elképzelhető, hogy az elnyomás hatására a havasalföldi, nem nyugati keresztény székelyek valamikor 1071–1078 között a magyarokhoz, Erdélyhez való tartozás helyett a besenyő segédnépi státust választják, és erről ír Attaleiates is. A szkíta–besenyő közös államalakulat az 1078-as vereség ellenére még egészen 1091-ig tart, amikor a kortárs Joannes Oxites szerint a szkíták döntő vereséget szenvednek (ezt szokták a besenyők végleges vereségének nevezni).
Átköltözés Erdélybe
Ekkortól kezdve a havasalföldi székelyek beköltöznek Erdélybe a már korábban oda települt, a magyar vármegyei rendszer kiépítésében részt vevő székelyekhez, legalábbis a Csíki székely krónika szerint (37. vers): „És ezek esének a derék királynak, Lászlónak jelenlétében (más fordítás: halála után – S. A.) az ő fia, Kálmán László előtt, mikor Drusillával menyegzőit tartotta. Kinek testvérit, Piroskát, ki Irénének neveztetett, midőn a napkeleti udvar a Székelyföldin vitetné keresztül, az őtet kísérő székelyek közül, a Héterdők földin, sokakat megajándékoza (értelemszerűen földdel – S. A.), a székelyek ispánjai tartásokra szolgáló földök nem tartozván a Székelyföldhöz.”
A székelyek/szkíták eme lakhelyváltoztatásának a bizánci íróknál is nyoma van. Az archaizáló népneveket használó Anna Komnena, aki művét 1148 előtt írta, az 1059-es események leírásánál, ahol még a korábbi leírásokban szkíták szerepeltek, a dák elnevezést használja. Márpedig dákoknak régiesen az erdélyieket nevezték a bizánciak. Mint minden bizánci író, Anna Komnena is vigyáz arra, hogy naprakész legyen: ez azt jelenti, hogy a korábbi szkíták (székelyek) most már Dacia (Erdély) lakói.
A 12. század végétől Bizánc visszaszorul, mivel megalakul a Bolgár–Vlah Birodalom, és így elveszünk a bizánci írók látóköréből. Ezt székelyekül csak sajnálhatjuk, mivel bizonyára még sok érdekes dolgot tudhattunk volna meg tőlük történelmünkről.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csaba testvér békességüzenete
Karácsonyt követően Böjte Csaba a békesség fontosságáról, a szeretet gyógyító erejéről beszélt a remeteszegi Szent Család templomban. Nem az árvíz, a földrengés és más természeti katasztrófák verik szét a családokat, hanem a békétlenség – mondotta a gyermekmentő szerzetes.
Vasárnap délután búcsús ünnepet tartottak a marosvásárhelyi Remete Szent Antal (Remeteszeg) plébániához tartozó Szent Család templomban. Az ünnepi szentmisét Böjte Csaba ferences testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója mutatta be.
Amint az Istentisztelet előtt Szénégető István Barnabás házigazda plébános elmondta, évente csak három-négy alkalommal bizonyul kicsinek a hajlék, máskor pont megfelelő méretű.
Böjte Csaba a békesség fontosságáról, a szeretet gyógyító erejéről beszélt. Kifejtette: a legfontosabb feladatunk ezen a földön az, hogy imádkozzunk és cselekedjünk a békéért. Ferenc pápa szavait idézte, aki szerint: „Nemcsak a csatatereken folyik az öldöklés, hanem a családokban is. Nem az árvíz, a földrengés és más természeti katasztrófák verik szét a családokat, hanem a békétlenség.” Jézus példáját említette, akinek itt a földön eléggé „fapados” fogadtatása volt, mégis tanításának központi gondolata a béketűrés, békesség, embertársaink iránti szeretet. „Ezt kellene megtanulnunk, józanul, higgadtan, szeretettel szólni a másik emberhez” – mondta Böjte atya.
A ferences szerzetes továbbá beszélt arról, milyen nehézségek árán sikerült elindulnia a kilencvenes évek elején, mennyi akadályba ütközött, amikor az árva gyermekek befogadását, tanítását vállalta fel. De ezeket a nehézségeket mind a szeretet erejével és nem erőnek erejével sikerült megoldani. „Az eltelt húsz év alatt több mint ötezer gyermeket fogadtunk be. A legtöbb gyermek, aki bekerül hozzánk, tele van félelemmel, sérelemmel, ha meg akarod simogatni, elkapja a fejét, idő kell neki és sok-sok szeretet ahhoz, hogy megbékéljen, ellazuljon. De én simogatom, vigasztalom addig, amíg ellazul, amíg sírással oldja fel magából a feszültséget, és olyan jóérzés együtt sírni vele" – folytatta a ferences testvér.
A szertartás során a Szent Család templom énekkara is több alkalommal dicsőítette Istent énekléssel. A hívek közül többen olvastak fel rövid imát, szöveget a Szentírásból a családért, a szülőkért, a gyermekekért, a házasságért, az egyházközségért.
A szentmise szent áldozással, majd a 10., 20., 25., 30., 50. és 60. házassági évfordulójukat ünneplő párok köszöntésével ért véget.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro

Korábbi lehet Marosvásárhely első írásos említése
Az eddig ismertnél korábbra tehető Marosvásárhely első írásos említése Hegyi Géza történész kutatásai szerint, amelyeket a nagyközönséggel is ismertetett.
Marosvásárhely első írott említése címmel tartott előadást Marosvásárhelyen Hegyi Géza történész, tudományos kutató, az Erdélyi Múzeum Egyesület munkatársa.
A történész kifejtette, hogy egy település első írott említése alatt nem azt kell értenünk, hogy akkor keletkezett a helység. Marosvásárhely (Székelyvásárhely) településsé alakulása a régészeti leletek fényében a 11. századra tehető, de eddig ismert első írott említése 1323-ból származik. Orbán Balázs 1861-ben a város első említését 1332-re datálta, amikor a pápai tizedjegyzékekben a város neve, mint önálló plébániával rendelkező helység merül fel, amelynek papja, Romanus dézsmát fizetett. Boros Fortunát ferences rendi tartományfőnök, történész ezt az évszámot 1316-ra teszi, míg Dankanits Ádám művelődéstörténész egy 1300 körüli évszámról tesz említést. A történészek azonban eddig a Benkő Elek által 1997-ben említett 1323-as évszámot tekintették az első biztos adatnak, amely Novum Forum Siculorumként említi a várost.
Hegyi Géza történész a Dankanits által említett okirat adatait kezdte el boncolgatni, amelyből érdekes következtetéseket vont le. A dokumentum egy ún. emlékeztető okirat (Damus pro memoria), amely ma a budapesti Magyar Országos Levéltárban található, és amelynek kiadási helyeként a „forum siculorum”-ot tüntetik fel. Ilyen okiratokat a kutatások szerint 1270 és 1310 között adtak ki. A középkori Erdély történetét kutató történész megállapította, hogy az okiratban szereplők Aba Amádé magyar országbíró, nádor familiárisai voltak, akik urukat követve, a király kíséretében járhattak Erdélyben és a székelyek vásárhelyén (In forum siculorum). A középkori történetírásból ismeretes, hogy III. András magyar király 1291-ben járt Erdélyben, és arról is tanúskodik egy okirat, hogy ebben az évben Aba Amádé és kísérete is itt tartózkodott. Hegyi Géza szerint Maros (Székely) Vásárhely első írásos említése – a kutatásai fényében – 1291-ből származik.
A keddi előadáson részt vevő Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a hozzászólások során kifejtette: „Az előadó nagyon otthon van a középkori kutatások terén, ami elérhető volt ezen a téren, mindent felkutatott. Én elfogadom az érvelését. Ezután a Marosvásárhely történetével foglalkozó történészek meg kell említsék ezt az adatot is” – mondta az akadémikus.
Nemes Gyula |
Székelyhon.ro