A kanadai Rákóczi Alapítvány által szervezett és finanszírozott Magyarságismereti Mozgótábor rendezvényére idén immár a tizenegyedik alkalommal került sor. Az alapítvány egyik fő célja minél több magyar fiatal nemzeti öntudatát erősíteni a magyar történelem és kultúra részletes bemutatásával. Idén június 26.–július 12. között rendezték meg a tábort, melyen közel 150 határon túli magyar fiatal vett részt. A fiatalok számára élmény volt az ópusztaszeri Feszty-körkép, az aggteleki cseppkőbarlang, Pannonhalma, Mohács, Székesfehérvár, Tihany, Debrecen, Eger és Sopron. Az utolsó három napot Budapesten töltötték. /Nemes Dénes Zsolt, Nemes László, Csíkszereda: Rákóczi-tábor. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 21./

Marosszékiek a kivándorlásról
Egy felmérés szerint csak a hajdani székely székek területéről 1880-1944 között mintegy 140 ezren vándoroltak el. A kommunista időszak megpróbáltatásai elől is sokan menekültek át a határon. Marosszékiekkel beszélgettünk a kivándorlásról.
Az erdélyi magyarok, és székelyek kivándorlása már a 15. századtól nyomon követhető. Volt, aki jobb megélhetési lehetőséget keresett idegen országban, mások politikai okokból menekültek el, a jelenség tehát szorosan összefüggött a szülőföld nehéz gazdasági életével, vagy a társadalmában bekövetkezett átalakulásokkal. A 90-es marosvásárhelyi pogrom, és az ezt követő „igazságszolgáltatás” keserű szájízt hagyott az erdélyi magyarság szájában. Több tízezerben számolható a kitelepülők száma.
A kivándorlás aránya legkönnyebben a szűkebb régióra lebontva észlelhető. Ha csak Nagyernyét vesszük példának, tudjuk azt, hogy az 1920-as, ’30-as években sokan elmentek az Amerikai Egyesült Államokba, azzal a szándékkal, hogy az ott szerzett pénzzel hazatérnek. Akinek szerencséje volt, nagy erőfeszítések árán sikerrel járt, de legtöbbjük nem tért haza soha, vagy pedig még szegényebben került vissza. Nemes Dénes (született 1881-ben), Barabás István (sz.1866), Csipor Ferenc (sz. 1882), Márkos Sándor (sz. 1880), Márkos József – csak akikről tudomásunk van – soha nem tértek haza. Sorsuk alakulásáról semmit nem tudunk. Nemes Lőrinc, Nemes Károly, és Tőkés Mihály hazatértek, de nem nagy haszonnal.
Nagyernyéből a kommunista rezsim ideje alatt is szöktek át a magyar határon, de 1990 után nagy hullámban hagyták el a helységet a kitelepülők. Egy hozzávetőleges becslés szerint a falu 1989-es lakóinak tizenöt százaléka az utóbbi 25 évben távozott el Erdélyből, és még nem tért haza. Sokan családostól mentek, Magyarországon találva megélhetést, mások Európa más országaiban boldogultak.
„Magyarországon többször lerománoztak, ami igen fájt”
A 46 éves Nemes Zsigmond szülei Nagyernyéből költöztek Szászrégenbe, onnan Galacra, majd Besztercére. Zsigmond a 90-es években Magyarországra távozott, de néhány éve Angliában él. A fiatalembert arról kérdeztük, megbánta-e, hogy eltávozott Erdélyből és szándékában áll-e hazatérni. „Azt bántam meg, hogy nem jöttem egyenesen Angliába. Itt hamarabb beilleszkedtem, mint annak idején Magyarországon, pedig szerettem ott élni, csak nem volt elég pénzem. Erdélybe hazatérni? Amerre tart a román társadalom, nem hiszem. Talán Magyarországra, de amikor arra gondolok, hogy ott többször lerománoztak – ami igencsak fájt –, már abban sem vagyok biztos. Itt Angliában nem keresem sem az itt élő magyarok, sem a románok társaságát. Laktam egy párral egy házban, tudnék mesélni róluk” – osztotta meg tapasztalatait Nemes Zsigmond.
Az ernyei, 42 éves Balázs Kercsó Levente már több alkalommal dolgozott Magyarországon, és lett volna alkalma ott maradni, de mégsem tette. „Mostanában többször töprengtem azon, hogy elmegyek, de amikor még kint dolgoztam, fiatalabb voltam, és másként gondolkodtam. Jó, hogy nem tudom, milyen lett volna hosszabb ideig ott élni. Én itthon maradtam, de lehet, hogy nem jól döntöttem” – vélekedett Kercsó Levente.
A marosszentgyörgyi Ábrahám Csilla Éva rövid ideje él és dolgozik Magyarországon. Őt is megkérdeztük: szándékában áll-e véglegesen ott maradni. „Igen, már van állandó lakhelyem és személyim. A gyermekem érdekében maradok, mert ő is itt szeretne tovább tanulni. Itt sem csodás az élet, de még mindig egy kicsivel jobb, mint otthon” – válaszolta megkeresésünkre Ábrahám Csilla.
„Mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést”
A marosvásárhelyi Berkeszi Kingát arról kérdeztük, dolgozott-e külföldön, volt-e alkalma ott maradni, és hogy mi a véleménye azokról, akik elhagyják szülőföldjüket és soha nem térnek vissza. „Nem dolgoztam külföldön, de alkalmam lett volna kint maradni, ugyanis édesapám 1990-ben kiment Magyarországra és ott élt. Többször hívott, de engem soha nem vonzott a lehetőség. Dolgozni lehet, hogy elmentem volna, ha kaptam volna valami jó munkát, de nem maradtam volna sem ott, sem pedig máshol. Mindenki maga dönt a sorsa felől, senkinek nincs joga elítélni a másik embert a döntése miatt. Voltak ismerőseim, akik tizenegy-néhány év után hazajöttek. Olyat is tudok, aki megtalálta, amit keresett, olyat is, aki nem, de annak ellenére ott maradt, mert mégiscsak jobb a megélhetés. Túl jó véleménnyel azért mégsem vagyok azokról, akik elmennek. Szerintem mindenki a szülőföldjén kellene megtalálja a megélhetést. Ha többen itthon maradnának, és tennének is valamit annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen, biztos pozitív irányba változnának a dolgok. A baj ott kezdődik, hogy az emberek egyre önzőbbek, és sokukat csak a saját baja érdekel” – vélekedett Berkeszi Kinga.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,

Harmadszor is magyar állampolgár
Sepsibodoki lakásán adták át a magyar állampolgárságot igazoló okiratot Nemes Dénes nyugalmazott unitárius lelkipásztornak, aki még az első világháború előtt, az Osztrák–Magyar Monarchiában született. A most 102 esztendős Dénes bácsi hetvenéves koráig Kálnokon szolgált, de a bodoki leányegyház lelkészi teendőit is ellátta. Elmondása szerint meglepetésként érte, amikor közeli barátja, a sepsiszentgyörgyi Albert Levente bejelentette, hogy elindította számára a honosítási folyamatot. A csíkszeredai konzulátus munkatársai lakásán keresték fel, hogy a szükséges formaságokat megejtsék, tegnap pedig családja és barátja társaságában meghatottan vette át a honosítási okiratot. A matuzsálemi kort megért lelkész hosszú élete során – miközben soha nem hagyta el Erdélyt – négyszer volt kénytelen állampolgárságot cserélni. Az udvarhelyszéki Kadácson született 1913 karácsonyán, Trianon után román állampolgár lett, majd a második bécsi döntést követően a Székelykeresztúr melletti Kedére választották unitárius lelkésznek. 1946-tól nyugdíjazásáig 37 éven át ismét román állampolgárként Kálnokon, illetve Sepsibodokon szolgált. Aki egész életében magyar nyelven szólt a magyarsághoz, székelységhez, és az életét itt élte le, az a megmaradást szolgálta – mondta kérdésünkre Dénes bácsi, aki – bár meglepetésként érte – nagyon örül, hogy ismét visszakapta születésekor kapott állampolgárságát.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Faluünnep emlékállítással
Az emlékállítás került a szombati falunap középpontjába: Sepsikőröspatakon emléktáblát avattak a település jeles szülöttének, dr. Bedő Albertnek, a magyar erdőtörvények megalkotójának, Kálnokon emlékművet állítottak az 1848–49-es magyar szabadságharc hőseinek és a két világháború áldozatainak. A harmadik rendezvény az első világégés emlékkiállítása volt Mezőtúr magyarországi ikertelepülés ünnepi ajándékaként.
A kőröspataki unitárius parókia homlokfalára elhelyezett emléktáblát a magyar erdészutókor készíttette, avatóünnepségén képviseltette magát az erdélyi magyar erdészdinasztia, valamint Sepsikőröspatak és Kálnok testvértelepülései is. A nagyszámú résztvevőt Kisgyörgy Sándor, a község polgármestere üdvözölte, az ünnep jelentőségéről Andrásiné Ambrus Ildikó, az Országos Erdészeti Egyesület alelnöke és az Ásotthalmi Erdészeti Szakközépiskola igazgató-mérnöke beszélt. Az unitárius dalkör megszólaltatta az erdészhimnuszt, áldást mondott Tordai Ernő unitárius lelkész, majd elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Az ünneplők innen Sepsikálnokra mentek, ahol részt vettek a Hosszú Zoltán Kultúrotthon előtt újonnan állított hősi emlékmű avatóünnepségén. A sepsibükszádi terméskőből épített emlékművön az alig 400 lakosú Kálnok több mint negyven hősének nevét márványtábla őrzi. Imát mondott Tóth Anna helybeli református lelkipásztor, áldást Szabó Adél Júlia unitárius lelkész, elhelyezték a késői emlékezés virágait. Az ünnepség hangulatát emelte a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszárfelvonulása és a kálnok–kőröspataki fúvószenekar.
Az emlékezést követő ünnepi műsor a máról szólt. A megnyitón felszólaltak a testvértelepülések – Mezőtúr, Gárdony, Somogygeszti – önkormányzatának képviselői, köszöntötték a 18. életévüket betöltő fiatalokat, a község díszpolgárává avatták a 102. életévét töltő nt. Nemes Dénes egykori kálnoki unitárius lelkészt. Bemutatkozott a helybeli Morzsák és Kőrös gyerekegyüttes, a kőröspataki ifjak Zumba modern táncosai, a gárdonyi Aranypáva-díjas előadók, a helyi nőszövetségek. A gazdag műsort lovastorna és lovas-íjas bemutató zárta.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harmadszorra is magyar lett
102 éves lelkipásztort köszöntöttek Bodokon
Száz esztendő történelmi időszak, egy ember életében pedig isteni áldás, mely ritka ajándékban csak keveseknek lehet részük. Az ilyen szerencsés embe­rek közé tartozik a bodoki 102 éves nt. Nemes Dénes unitárius lelkipásztor, aki harmadszor lett magyar állampolgár.
Dénes bácsit július 25-én, szombaton otthonában Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke és Antal Árpád András, a szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke kereste fel.
Az udvarhelyszéki Kadácson 1913 karácsonyán született Nemes Dénes a korát meghazudtoló szellemi frissességgel mesélt vendégeinek életéről, melyben mindig az első helyen szerepelt a család és közösségének, népének szeretete, az érte való kitartó munka. A lelkipásztor bevallása szerint kétszer született magyar világba: 1913-ban és ’40-ben, a második bécsi döntéssel, ekkor került haza segédlelkészként Tordáról Székelyföldre, és szolgált közel négy évtizeden át Kálnokon és Sepsibodokon.
– Így kerültem abba a közösségbe, amiről álmodtam. Megkaptam a gyülekezet részéről a tiszteletet. Boldog vagyok, hogy valamit hagytam a népemnek, ami rám volt bízva. Boldoggá tesz az a megtisztelő magatartás, amit tapasztalok. Lelkész voltam. Lelkeket indítottam és úgy látszik, lelkeket indítottam meg öreg koromban, 102 évesen is. Nem múlt hiába, hogy törekedtem arra, hogy megkapjam a kettős magyar állampolgárságot, hogy magyar állampolgár is legyek, nemcsak román, hiszen magyar vidéken születtem és éltem le az életem – mondta az idős tiszteletes.
Semjén Zsolt a magyar kormány nevében kézfogással és ajándék átnyújtásával köszönte meg Nemes Dénesnek nemzethűségét, és mindazt, amit az egyházért és a hazáért tett, valamint magyar állampolgárként azt a példamutatást, amelyet a Magyarországon és az egész Kárpát-medencében élőknek nyújtott.
– Dénes bácsit a nemzetét és hazáját tisztelő és érte dolgozó emberként ismerik nemcsak Bodokon, hanem egész Háromszéken, akinek 102 évesen is csodálatra méltó életereje, hazája iránti szeretete. Példát vehetünk tőle, aki a politikum megszorításai okozta nehézségek ellenére sem hagyta el szülőföldjét egy jobb élet reményében, mint ahogyan ma azt nagyon sokan teszik – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar támogatás a háromszéki lovas turizmus fejlesztéséhez
Magyar állami támogatást ígért az oltszemi (Olteni) Mikó-kastély felújítására Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes, a székelyföldi lovas turizmus fellendítése érdekében.
Semjén Zsolt szombaton részt vett a háromszéki településen szervezett lipicai ménszemlén. A Mikó- kastély műemlék épületét és a hozzá tartozó tízhektáros kastélykertet tavaly vásárolta meg a Kovászna megyei és a települési önkormányzat, ahol turisztikai központot alakítanának ki.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke felvázolta a terveiket: székely lovas múzeumot, konferenciatermet és szálláshelyeket rendeznének be a felújításra váró kastélyban. Mint mondta, eddig önerőből végeztek felújítási és karbantartási munkálatokat, a tetőszerkezetet újjáépítették, lomtalanították az épületet és a pincéket, az udvaron pedig farmot hoztak létre felújított lóistállókkal és kifutóval.
A megyei önkormányzati vezető emlékeztetett: Háromszéken hangsúlyosan támogatják a lovassportokat. Az oltszemi Mikó-kastély tízhektáros kertjében négy lovaspálya működik, ahol több programot kínálhatnak a látogatóknak. Hamarosan egy kiadvány is napvilágot lát a történelmi és lovas múlttal rendelkező kastélyról. A háromszéki politikus kifejtette, saját anyagi forrásaik végesek, európai uniós pályázatot is összeállítanak, de még az sem lesz elegendő a műemlék épület felújítására, a turisztikai központ megvalósítására. Semjén Zsolt kijelentette: a magyar kormány támogatni kívánja a háromszékiek erőfeszítéseit, ezáltal fellendülhet a székelyföldi lovas turizmus.
Háromszéki látogatása során a miniszterelnök-helyettes a 102 éves Nemes Dénes bodoki unitárius lelkipásztort is felkereste otthonában.
Nemes Dénes elmondta, harmadszor lett magyar állampolgár: 1913-ban magyar állampolgárként született, majd 1940-ben, a második bécsi döntéskor – amikor Tordáról Székelyföldre került segédlelkészként, négy évtizedet szolgált Kálnokon és Sepsibodokon – ismét esküt tett, majd nemrég kettős állampolgárrá vált. Semjén Zsolt megköszönte a magyar kormány nevében Nemes Dénes nemzethűségét, az egyházért és a hazáért végzett munkát.
"Példát vehetünk róla, aki a politikum megszorításai okozta nehézségek ellenére sem hagyta el szülőföldjét egy jobb élet reményében, mint ahogyan ma azt nagyon sokan teszik" – méltatta az idős lelkészt a miniszterelnök-helyettes.
Népújság (Marosvásárhely)

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)