Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Nemes Antal
12 tétel
1993. április 3.
Ápr. 2-án Sepsiszentgyörgyön rendezett az RMDSZ tiltakozó nagygyűlést a román prefektusok kinevezése ellen. Mintegy húszezren jöttek el. Nemes Antal városi RMDSZ-elnök, Váncsa Árpád, a magyar ifjúsági szervezet, a kézdivásárhelyi RMDSZ, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége képviselői mondtak beszédet, felszólalt Movila Maria, a Román Embervédő Liga tagja is. Magyari Lajos költő-szenátor hangsúlyozta, gátat kell vetni a kisebbségellenes erők tevékenységének. Az elfogadott nyilatkozat helyszíni tárgyalásra hívta a kormányt. /Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, ápr. 3./
1993. október 15.
Nemes Antal, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, hogy érvényt szereztek a Kovászna megyei prefektus rendeletének /román iskolákat kell indítani mindenütt/. Összesen öt helyen indítottak új román tagozatot: Nagyajtán egy hetedikes tanulónak indult román osztály, Középajtán két tanulónak, Szentkatolnán négy tanulónak, mind a négyen moldvai cigányok, Kézdimartonoson három tanuló (közülük ketten magyarok) miatt létesítettek román osztályt, Málnásfürdőn egy alsótagozatos csoportot állítottak fel. /Botos László: Egyfős osztály is indult. = Új Magyarország, okt. 15./
1996. március 1.
"A megbékélésről folytatott tárgyalásokról fejtette ki véleményét az Új Magyarországnak Nemes Antal, az RMDSZ Sepsiszéki Területi Szervezetének elnöke: Iliescu megbékélési javaslata szemfényvesztés, félrevezetés. Milyen "történelmi megbékélés" az, ahol a kétmilliós romániai magyarságnak nem akarják megengedni, hogy anyanyelven tanulhassák saját nemzeti történelmüket és földrajzukat. Hetvenhét éve a román hatalom állandóan ígér, de vajmi keveset tart meg ebből. Nemes Antal nem ért egyet azzal, hogy a tárgyalásokból kizárják a romániai magyarság képviselőit. /RMDSZ-vélekedés az Iliescu-féle javaslatról. = Új Magyarország, márc. 1./"
1996. március 15.
"Sepsiszentgyörgyön volt a legjelentősebb márc. 15-i ünnepség, amelyet a Duna Televízió közvetített. Mintegy 15-20 ezer ember gyűlt össze. Elsőnek Nemes Antal, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke lépett a szónoki emelvényre. A román hatalomnak elsősorban az itt élő magyarsággal kellene békét kötnie, hangsúlyozta. Markó Béla mondott beszédet, majd Lábody László, a HTMH elnöke következett, aki így szólt az egybegyűltekhez: kéri azokat a kisebbségi politikusokat, akik fő politikai ellenfeleiket kicsi közösségükben keresik, hogy "emlékezzenek arra a felelősségükre, amellyel ennek a közösségnek tartoznak." Beszédet mondott még két magyarországi parlamenti képviselő, Fedor Vilmos /MSZP/ és Boross Péter /MDF/ volt miniszterelnök. A megjelentekhez szóltak még: Nemes Antal, a Sepsiszéki RMDSZ elnöke, Puskás Bálint, a megyei RMDSZ-elnök, Albert Álmos, sepsiszentgyörgyi polgármester és Tempfli József nagyváradi megyéspüspök. Csíkszeredában első ízben tartották az ünnepséget a Szabadság téren, ahol Borbély Ernő, az RMDSZ területi elnöke és dr. Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere szólt a tizenötezres tömeghez. Marosvásárhelyen Zonda Attila megyei RMDSZ-elnök mondott beszédet. Incidens Csíkszeredában történt, ahol letépték a Petőfi és Balcescu szobránál elhelyezett koszorúkat, a román és magyar zászlókat. Márc. 16-án rendőrségi rendszámú terepjáróból kiszálló két egyenruhás és egy civilruhás személy garázdálkodott. Az egyik tettest azonosították Iuliu Crisan rendőrszázados személyében. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 18., 741. sz./ Borbély Ernő területi RMDSZ-elnök és dr. Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere a város lakossága nevében közleményben tiltakoztak a márc. 15-i megemlékezés szimbólumait meggyalázó garázdálkodás ellen. Különösen veszélyes, hogy ilyen gaztetteteket a hatalom egyenruháját viselő személyek követték el. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 19., 742. sz./ Brassóban viszont a márc. 15-i ünnepségen megjelentek a román ellenzéki pártok képviselői is. /Magyar Nemzet, márc. 16./ További márc. 15-i ünnepségek: Székelykeresztúron a főtéren zajlott az ünnepi megemlékezés, megkoszorúzták Petőfi és Balcescu szobrát. Benyovszki Lajos polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd Asztalos Ferenc képviselő mondott beszédet. Szatmárnémetiben Láncos templomban volt a rendezvény. Nagykárolyban a Kaffka Margit Művelődési Társaság volt a szervező. A szabadfalui Petőfi emlékműnél gyűltek össze a temesvári magyarok , dr. Bárány Ferenc képviselő mondott beszédet, Dan Lancrama, a Polgári Szövetség helyi elnöke is szólt az összegyűltekhez, az egyetlen nem magyar szervezet képviselőjeként, majd Matekovits György, az Ormós Zsigmond Társaság elnöke emlékezett a honfoglalás 1100. évfordulójára, végül 11 facsemetét ültettek a honfoglalás emlékére. A besztercei magyarság először ünnepelt nyilvánosan, a művelődési házban, nem templomban, mint azelőtt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 18./ Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téren gyűlt össze az ünneplő tömeg, ahol Csapó I. József szenátor, a város szülötte hangsúlyozta: Székelyföld autonómiája nem sértené Románia területi integritását, nem jelent szeparatizmust. Dr. Tamás Sándor jogász kifejtette, hogy "közösségünk hosszú távú fennmaradásának egyetlen esélye a belső önrendelkezés. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 16./ Rendhagyó ünneplés történt Nagyenyeden, ahol 1918 óta először emlékezett márc. 15-re a város magyarsága. Dr. Brendus Gyula, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke és Incze Tibor szenátor méltatta a nap jelentőségét a református vártemplom udvarán, majd megkoszorúzták a pár éve felavatott Széchenyi-emléktáblát, majd a várfal elé vonultak, ahol közös sírban nyugszanak 1849 magyar mártírjai. Az RMDSZ-székházban fejezték be az emlékezést. /Győrfi Dénes: Ahova nyolcvan éve nem került koszorú! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 25./ 1849-ben románok megrohanták Nagyenyedet és halomra ölték a magyar lakosságot."
1996. április 24.
Ápr. 14-20-a között a brüsszeli székhelyű Pax Christi International /az ENSZ-ben konzultatív státussal rendelkező keresztény békemozgalom/ Ifjúsági Fórumának rendezésében Kisebbségi jogok és az önrendelkezéshez való jog címmel nemzetközi szemináriumot tartottak Antwerpenben. A résztvevők betekintést nyerhettek a belga föderatív rendszer működésébe. A szemináriumon elfogadtak egy nyilatkozatot, amelyet külön delegáció juttatott el a brüsszeli román nagykövetségre. A nyilatkozat szerint Romániában visszalépés tapasztalható a kisebbségeket érintő törvénykezésben, felkérik a román kormányt, hasson oda, hogy a kisebbségek igényeit figyelembe véve módosítsák a tanügyi törvényt, tárgyalja a parlament az egyházakról szóló törvénytervezetet, tegye lehetővé az egyházi javak visszaszolgáltatását, biztosítsa a kétnyelvű feliratokat, illetve a kisebbségek anyanyelvének használatát a közigazgatásban. A rendezvényen az RMDSZ-t Nemes Antal külpolitikai tanácsos képviselte. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 24./
2010. február 26.
Nemesek találkozója
Nagyvárad – A partiumi és erdélyi nemeseket tömörítő, nagyváradi székhelyű Nobilitas Egyesület soron következő találkozója folyó év március 2-án, kedden délután öt órakor lesz a Kanonok sor 7. szám alatt. Ezen alkalomból nemes Antal Béla történelemtanár az 1848–49-i forradalomról és szabadságharcról tart előadást. Szeretettel várják a tagságot és új tagok jelentkezését is.
Ezen alkalomból nemes Antal Béla történelemtanár az 1848–49-i forradalomról és szabadságharcról tart előadást. Szeretettel várják a tagságot és új tagok jelentkezését is. Forrás: erdon.ro
Nagyvárad – A partiumi és erdélyi nemeseket tömörítő, nagyváradi székhelyű Nobilitas Egyesület soron következő találkozója folyó év március 2-án, kedden délután öt órakor lesz a Kanonok sor 7. szám alatt. Ezen alkalomból nemes Antal Béla történelemtanár az 1848–49-i forradalomról és szabadságharcról tart előadást. Szeretettel várják a tagságot és új tagok jelentkezését is.
Ezen alkalomból nemes Antal Béla történelemtanár az 1848–49-i forradalomról és szabadságharcról tart előadást. Szeretettel várják a tagságot és új tagok jelentkezését is. Forrás: erdon.ro
2011. február 11.
Névtelen diverzió, nemtelen vádaskodás (Nem csitul a Mikó-botrány)
Folytatódik a diverzió a Mikó-ügyben, az érintettek félretájékoztatással, álnéven írt levelekkel próbálják megvezetni a közvéleményt. Az elmúlt napokban szerkesztőségünkbe is eljutott az az iskolában tanuló diákok szüleinek nevében megfogalmazott levél, melyben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert azzal vádolják, hogy a város pénzét bérleti díj formájában átjátssza a református egyház zsebébe.
A Kacsó Árpád e-mail címéről érkezett, de alá nem írt levél feladóját nem sikerült azonosítanunk, hiába jeleztük, hogy csak akkor közölhetjük álláspontját, ha a tiltakozó szülők névvel vállalják véleményüket, nem válaszolt megkeresésünkre. Utóbb kiderült, a Székely Mikó Kollégium negyvenöt tagú szülői választmányában nincs ilyen nevű apuka. A megvádolt polgármester sajnálja, hogy ilyen nemtelen eszközökhöz folyamodtak a gáncsoskodók, megjegyezte azonban, nem jól felkészültek, akik irányítják ezt a kampányt, a megfogalmazott kifogások nem állnak a lábukon. Bemutatta azt a 2008-ban még elődje, Albert Álmos által aláírt szerződést, amelyből kitetszik, az önkormányzat 2020-ig nem fizet bérleti díjat a Székely Mikó Kollégium használatáért az egyháznak. Azért született ez az egyezség, mert abban az évben készült el az 1,2 millió lej értékű pályázat a Mikó épületének felújítására, amelynek kétszázalékos önrészét az önkormányzat fedezi. Antal Árpád szerint minden tisztességes ember hasonlóan járt volna el, szomorú azonban, hogy vannak, akik önző érdekből semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.
Első alkalommal említette a polgármester a gáncsoskodók között a már jól ismert, tanári lakások megvétele miatt pereskedő Benedek és Fejér család mellett az iskola szomszédságában lakó Nemeséket is, akik a polgármester szerint az önkormányzat nevére telekkönyvezett udvaruk egy darabkáját féltik. ,,Az iskoláé lenne az a terület, de nem engedik a kerítés lebontását, s mivel egy MPP-s politikus, Nemes Tibor családjának házáról van szó, én sem erőltethettem, nehogy politikai ügyet kovácsoljanak belőle" — állítja a polgármester. Nemes Tibor elismeri, hogy vitáznak az önkormányzattal a kétszáz négyzetméteres udvar sorsáról, s tiltakozik amiatt, hogy politikai nyomásgyakorlással próbálják elvenni tőlük azt, amit 54 éve használnak. ,,Az épületben két család lakott, édesapám (Nemes Antal — szerk. megj.) és Salamon Sándor 1990-ben felajánlotta, hogy elköltözik onnan, ha adnak másik lakást, Orbán Árpád akkor azt mondta, nincs rá szükség, így amikor lehetőség adódott, megvásárolták a lakásokat, de a lakás körüli területet valóban nem" — mondja Nemes Tibor. Ragaszkodnak ahhoz a részhez, tárgyalnak, s ha muszáj, bíróságon is keresik majd igazukat, ám névtelen leveles lejárató kampányhoz, aljas diverzióhoz semmilyen módon nem folyamodnának. ,,Sértő még a feltételezés is, én mindig vállaltam a véleményemet" — mondotta.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Folytatódik a diverzió a Mikó-ügyben, az érintettek félretájékoztatással, álnéven írt levelekkel próbálják megvezetni a közvéleményt. Az elmúlt napokban szerkesztőségünkbe is eljutott az az iskolában tanuló diákok szüleinek nevében megfogalmazott levél, melyben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert azzal vádolják, hogy a város pénzét bérleti díj formájában átjátssza a református egyház zsebébe.
A Kacsó Árpád e-mail címéről érkezett, de alá nem írt levél feladóját nem sikerült azonosítanunk, hiába jeleztük, hogy csak akkor közölhetjük álláspontját, ha a tiltakozó szülők névvel vállalják véleményüket, nem válaszolt megkeresésünkre. Utóbb kiderült, a Székely Mikó Kollégium negyvenöt tagú szülői választmányában nincs ilyen nevű apuka. A megvádolt polgármester sajnálja, hogy ilyen nemtelen eszközökhöz folyamodtak a gáncsoskodók, megjegyezte azonban, nem jól felkészültek, akik irányítják ezt a kampányt, a megfogalmazott kifogások nem állnak a lábukon. Bemutatta azt a 2008-ban még elődje, Albert Álmos által aláírt szerződést, amelyből kitetszik, az önkormányzat 2020-ig nem fizet bérleti díjat a Székely Mikó Kollégium használatáért az egyháznak. Azért született ez az egyezség, mert abban az évben készült el az 1,2 millió lej értékű pályázat a Mikó épületének felújítására, amelynek kétszázalékos önrészét az önkormányzat fedezi. Antal Árpád szerint minden tisztességes ember hasonlóan járt volna el, szomorú azonban, hogy vannak, akik önző érdekből semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.
Első alkalommal említette a polgármester a gáncsoskodók között a már jól ismert, tanári lakások megvétele miatt pereskedő Benedek és Fejér család mellett az iskola szomszédságában lakó Nemeséket is, akik a polgármester szerint az önkormányzat nevére telekkönyvezett udvaruk egy darabkáját féltik. ,,Az iskoláé lenne az a terület, de nem engedik a kerítés lebontását, s mivel egy MPP-s politikus, Nemes Tibor családjának házáról van szó, én sem erőltethettem, nehogy politikai ügyet kovácsoljanak belőle" — állítja a polgármester. Nemes Tibor elismeri, hogy vitáznak az önkormányzattal a kétszáz négyzetméteres udvar sorsáról, s tiltakozik amiatt, hogy politikai nyomásgyakorlással próbálják elvenni tőlük azt, amit 54 éve használnak. ,,Az épületben két család lakott, édesapám (Nemes Antal — szerk. megj.) és Salamon Sándor 1990-ben felajánlotta, hogy elköltözik onnan, ha adnak másik lakást, Orbán Árpád akkor azt mondta, nincs rá szükség, így amikor lehetőség adódott, megvásárolták a lakásokat, de a lakás körüli területet valóban nem" — mondja Nemes Tibor. Ragaszkodnak ahhoz a részhez, tárgyalnak, s ha muszáj, bíróságon is keresik majd igazukat, ám névtelen leveles lejárató kampányhoz, aljas diverzióhoz semmilyen módon nem folyamodnának. ,,Sértő még a feltételezés is, én mindig vállaltam a véleményemet" — mondotta.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 9.
Mintha nemzeti esküt tettünk volna
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)
2015. július 16.
Búcsú Nemes Antaltól
Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely közelében, a szép fekvésű Nagyernyén született 1924. június 22-én népes református családban – nagyapjáék kilenc, édesapjuk nyolc, ő pedig hét testvérrel büszkélkedhetett –, szüleit, testvéreit tisztelte, szerette és támogatta.
Elemi iskoláit szülőfalujában járta, majd a marosvásárhelyi, Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő polgári iskolában folytatta, ahol jó tanulmányi eredménye segítségével egy év alatt két évet végzett, és 1944-ben tanítói diplomát szerzett. 1949-ig tanítóként tevékenykedett, Péterfalván ismerte meg jövendőbeli feleségét, Kőrössy Gabriellát, akitől két fia született: Tibor 1952-ben, belőle orvos lett, Zoltán 1953-ban, informatikusként dolgozik, majd a második nejétől 1984-ben Ibolya nevű lánya. 1953-ban Kolozsváron tanári képesítést nyer pedagógia–lélektan, majd magyar nyelv és irodalom szakon. 1953 és 1955 között Sepsiszentgyörgyre kerül, a fémipari iskola aligazgatója lesz, majd a híres Székely Mikó Kollégium igazgatója 1955 és 1957 között (nehéz időszakban), illetve az 1958–1960-as években. 1960 és 1968 között tanár a Mikes Kelemen Líceumban, 1974-ig tanfelügyelő, ezt követően 1984-es nyugdíjazásáig a Mikes Kelemen Líceumban tanít. Jól felkészült pedagógus volt, gyermekeit jó magyar szellemben nevelte, Tibor fia – habár Magyarországon végezte orvosi tanulmányait – hazatért Erdélybe, ma Sepsiszentgyörgyön családorvos. Kiváló sakkozó volt, szabad idejében magas szinten művelte e sportágat. Amikor Bukarestből egy ellenőrző bizottság jött Sepsiszentgyörgyre, és felelősségre vonta az egyházi neveléssel kapcsolatban, bátran megjegyezte: ,,Hogy van az, hogy a Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu apját hat román pópa (ortodox pap) temette el!?” 1991 és 1997 között az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, az első szabad március 15-i ünnepséget ő szervezte meg (azóta sem szervezték meg azt olyan ügyesen, mint ő). Szoros barátság fűzte Bene József festőművészhez. Nemes Tóni is hozzájárult, hogy a Bene Galéria létrejöjjön a Székely Nemzeti Múzeum hátsó épületében, amikor több képet ajándékozott Bene József Sepsiszentgyörgy városának.
Most megszűnt szorgalmas, bő tevékeny életére kegyelettel emlékezünk. Nyugodj békében, Tóni barátom.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyföld egykori fővárosa, Marosvásárhely közelében, a szép fekvésű Nagyernyén született 1924. június 22-én népes református családban – nagyapjáék kilenc, édesapjuk nyolc, ő pedig hét testvérrel büszkélkedhetett –, szüleit, testvéreit tisztelte, szerette és támogatta.
Elemi iskoláit szülőfalujában járta, majd a marosvásárhelyi, Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő polgári iskolában folytatta, ahol jó tanulmányi eredménye segítségével egy év alatt két évet végzett, és 1944-ben tanítói diplomát szerzett. 1949-ig tanítóként tevékenykedett, Péterfalván ismerte meg jövendőbeli feleségét, Kőrössy Gabriellát, akitől két fia született: Tibor 1952-ben, belőle orvos lett, Zoltán 1953-ban, informatikusként dolgozik, majd a második nejétől 1984-ben Ibolya nevű lánya. 1953-ban Kolozsváron tanári képesítést nyer pedagógia–lélektan, majd magyar nyelv és irodalom szakon. 1953 és 1955 között Sepsiszentgyörgyre kerül, a fémipari iskola aligazgatója lesz, majd a híres Székely Mikó Kollégium igazgatója 1955 és 1957 között (nehéz időszakban), illetve az 1958–1960-as években. 1960 és 1968 között tanár a Mikes Kelemen Líceumban, 1974-ig tanfelügyelő, ezt követően 1984-es nyugdíjazásáig a Mikes Kelemen Líceumban tanít. Jól felkészült pedagógus volt, gyermekeit jó magyar szellemben nevelte, Tibor fia – habár Magyarországon végezte orvosi tanulmányait – hazatért Erdélybe, ma Sepsiszentgyörgyön családorvos. Kiváló sakkozó volt, szabad idejében magas szinten művelte e sportágat. Amikor Bukarestből egy ellenőrző bizottság jött Sepsiszentgyörgyre, és felelősségre vonta az egyházi neveléssel kapcsolatban, bátran megjegyezte: ,,Hogy van az, hogy a Román Kommunista Párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu apját hat román pópa (ortodox pap) temette el!?” 1991 és 1997 között az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, az első szabad március 15-i ünnepséget ő szervezte meg (azóta sem szervezték meg azt olyan ügyesen, mint ő). Szoros barátság fűzte Bene József festőművészhez. Nemes Tóni is hozzájárult, hogy a Bene Galéria létrejöjjön a Székely Nemzeti Múzeum hátsó épületében, amikor több képet ajándékozott Bene József Sepsiszentgyörgy városának.
Most megszűnt szorgalmas, bő tevékeny életére kegyelettel emlékezünk. Nyugodj békében, Tóni barátom.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 28.
Az igazi Nemes
Újságírói munkám egyik nagy kihagyásának tartom, hogy soha nem készítettem Vele interjút. Főleg az utóbbi időben készültem e kihagyást jóvátenni, közben viszont betegség gyötörte, s az sem adatott meg számomra, hogy utolsó útjára elkísérjem. Távol voltam, amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, s bár a kilencvenegy évet túllépte, mégis úgy érzem, túl korán ment el. Azt tudom, rengeteg mondanivalója lett volna még, tanácsokat osztogathatott volna, s egyik alkalommal, a kapujuk előtt álldogálva, azt jegyezte meg, bizony nem kíváncsiak már mindarra, amit ők, a korosabbak megtapasztaltak, s amiből talán sokat tanulhatnának a fiatalabbak.
Megkésve bár, de mégis szólnom illik a Tanárról, aki annak a pedagógusnemzedéknek volt a tagja, amely a múlt század ötvenes–hetvenes éveiben meghatározó szereplője tudott lenni Háromszék társadalmának. Nem csupán oktatási, nevelési ügyekben voltak ők hivatottak véleményt mondani, de példamutató alakítói tudtak lenni mindannak, ami körülöttük történik. A hivatást kétségtelenül ők másképpen értelmezték, mint manapság szokás.
Igen, Nemes Antal nemcsak nevében volt nemes. Ha játszadozni akarnék a szavakkal, talán azt is megkockáztathatnám, hogy amolyan jó értelemben vett dzsentri volt ő, nem a leszegényedett nemesek fajtájából, hanem a viselkedésben, magatartásban, szórakozásban, társasági életben, széptevésben volt kiemelkedő jelenség. Nem egyszerűen csak személyiség, hanem benne megtestesült mindaz, amit a kiváló pedagógusról el szoktak, és el is kell mondanunk.
Nem palotában született Nagyernyén, ebben a Marosvásárhely közeli faluban, nem is egyke volt ő, hanem nyolcgyerekes család sarja, s amikor kedve volt a meséléshez, mindig elmagyarázta, melyik testvére mire vitte. Valahogy úgy voltam ezzel a történettel, mint tanártársa, a már néhány éve elhunyt lemhényi Dani Árpád esetével, akik tizenhatan voltak testvérek, s mindegyikük egyetemet végzett. A Nemes Tóniék családjában ugyancsak sok volt a tanult ember, s ha abból indulunk ki, amit ő felmutatott, ráhúzható a sikeres jelző erre a családra is.
Tanult tehát, mert a jövőhöz tanulni kellett, s amikor a múlt század ötvenes éveinek elején Sepsiszentgyörgyre került, hamar feltalálta magát, megtalálta a helyét az iskolákban, ahol tanított, ahol igazgató volt, a tanfelügyelőségen, ahol főleg az anyanyelv iránti elkötelezettséget kérte számon pedagógus kollégáitól. Akkoriban más becse volt az ilyen horderejű tanárnak, s ha példákat kellene mondanom, akkor az ő korosztályából hirtelen Nagy Béla, Kiss Lázár, a Czompó-házaspár jut eszembe Kézdivásárhelyről, Györgypál Lajos, Simon János, Zakariás Attila Barótról, Dudás János Kovásznáról, Bodó Jenő, Rácz Lajos, Rácz Gábor Sepsiszentgyörgyről… Ők és mellettük még sokan mások nemcsak az iskolában parancsoltak rendet már megjelenésükkel, hanem településükön is.
Szülőfalum volt tanítójáról maradt fenn a szájról szájra továbbadott történet, hogy a faluházban rendezett összejövetelen, ha hangosan vicogtak, rendetlenkedtek a fiatalok vagy a részegek, ő csak felállt, s abban a percben mindenki elhalkult. Ilyen tiszteletre méltó, már puszta megjelenésével csendet, rendet parancsoló ember volt Nemes Antal is (1924–2015).
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Újságírói munkám egyik nagy kihagyásának tartom, hogy soha nem készítettem Vele interjút. Főleg az utóbbi időben készültem e kihagyást jóvátenni, közben viszont betegség gyötörte, s az sem adatott meg számomra, hogy utolsó útjára elkísérjem. Távol voltam, amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, s bár a kilencvenegy évet túllépte, mégis úgy érzem, túl korán ment el. Azt tudom, rengeteg mondanivalója lett volna még, tanácsokat osztogathatott volna, s egyik alkalommal, a kapujuk előtt álldogálva, azt jegyezte meg, bizony nem kíváncsiak már mindarra, amit ők, a korosabbak megtapasztaltak, s amiből talán sokat tanulhatnának a fiatalabbak.
Megkésve bár, de mégis szólnom illik a Tanárról, aki annak a pedagógusnemzedéknek volt a tagja, amely a múlt század ötvenes–hetvenes éveiben meghatározó szereplője tudott lenni Háromszék társadalmának. Nem csupán oktatási, nevelési ügyekben voltak ők hivatottak véleményt mondani, de példamutató alakítói tudtak lenni mindannak, ami körülöttük történik. A hivatást kétségtelenül ők másképpen értelmezték, mint manapság szokás.
Igen, Nemes Antal nemcsak nevében volt nemes. Ha játszadozni akarnék a szavakkal, talán azt is megkockáztathatnám, hogy amolyan jó értelemben vett dzsentri volt ő, nem a leszegényedett nemesek fajtájából, hanem a viselkedésben, magatartásban, szórakozásban, társasági életben, széptevésben volt kiemelkedő jelenség. Nem egyszerűen csak személyiség, hanem benne megtestesült mindaz, amit a kiváló pedagógusról el szoktak, és el is kell mondanunk.
Nem palotában született Nagyernyén, ebben a Marosvásárhely közeli faluban, nem is egyke volt ő, hanem nyolcgyerekes család sarja, s amikor kedve volt a meséléshez, mindig elmagyarázta, melyik testvére mire vitte. Valahogy úgy voltam ezzel a történettel, mint tanártársa, a már néhány éve elhunyt lemhényi Dani Árpád esetével, akik tizenhatan voltak testvérek, s mindegyikük egyetemet végzett. A Nemes Tóniék családjában ugyancsak sok volt a tanult ember, s ha abból indulunk ki, amit ő felmutatott, ráhúzható a sikeres jelző erre a családra is.
Tanult tehát, mert a jövőhöz tanulni kellett, s amikor a múlt század ötvenes éveinek elején Sepsiszentgyörgyre került, hamar feltalálta magát, megtalálta a helyét az iskolákban, ahol tanított, ahol igazgató volt, a tanfelügyelőségen, ahol főleg az anyanyelv iránti elkötelezettséget kérte számon pedagógus kollégáitól. Akkoriban más becse volt az ilyen horderejű tanárnak, s ha példákat kellene mondanom, akkor az ő korosztályából hirtelen Nagy Béla, Kiss Lázár, a Czompó-házaspár jut eszembe Kézdivásárhelyről, Györgypál Lajos, Simon János, Zakariás Attila Barótról, Dudás János Kovásznáról, Bodó Jenő, Rácz Lajos, Rácz Gábor Sepsiszentgyörgyről… Ők és mellettük még sokan mások nemcsak az iskolában parancsoltak rendet már megjelenésükkel, hanem településükön is.
Szülőfalum volt tanítójáról maradt fenn a szájról szájra továbbadott történet, hogy a faluházban rendezett összejövetelen, ha hangosan vicogtak, rendetlenkedtek a fiatalok vagy a részegek, ő csak felállt, s abban a percben mindenki elhalkult. Ilyen tiszteletre méltó, már puszta megjelenésével csendet, rendet parancsoló ember volt Nemes Antal is (1924–2015).
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 30.
Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó bort kapni? - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van. Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de, mesélték házigazdáink, az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben. Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel, vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát, olyan dolgot is elárul, amit nem kellene. A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt. Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok? - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj, mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket, ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám, a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom.
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam. A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg. A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó bort kapni? - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van. Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de, mesélték házigazdáink, az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben. Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel, vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát, olyan dolgot is elárul, amit nem kellene. A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt. Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok? - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj, mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket, ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám, a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom.
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam. A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg. A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro
2017. október 3.
Emlékművet avatott a református közösség
Október 1-én emlékművet avattak fel a margittai református templom kertjében. Az avatást ünnepi istentisztelet előzte meg, az igét Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette. Az alapigét János Evangéliuma 12. részének 12-19-ig terjedő verseiből vette.
Prédikációjában kitért arra, hogy ma, amikor gyülekezetek ürülnek meg, mert az emberek elhagyják otthonaikat, szülőföldjüket, elmennek végeláthatatlan utakra, sokszor céltalanul, kimerítve a kalandozás fogalmát, jó dolog látni, hogy a margittai Gyülekezet gyarapodik és megtölti templomát. „Testvéri közösségben vagyunk és emléket állítunk. Mindig lesznek erős, ünneplő és emléket állító, imádkozó, jövőképet hordozó közösségek.”– mondta az ünnepi szónok. Október hava lévén, kitért arra is, mennyire fontos volt, mi mindent adott a reformáció az embereknek. A püspök után a házigazda, Kovács Gyula lelkipásztor mondta el az ünnepséghez fűződő gondolatait. Az alapigét a 25. Zsoltár 1-2 verséből vette. „A reformáció 500. évfordulóján, október havában, együtt vagyunk, egy akarattal.” – mondta beszédének bevezető részében. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy: „ A reformáció értéket adott ennek a világnak, a reformáció Isten műve, ami által meg akarja tartani az ő Anyaszentegyházát. A reformáció a Szentíráshoz való visszatérés, Isten igéjének magyarázása mindenkinek saját anyanyelvén. A Biblia szövegének anyanyelvre való fordítása és nyomtatása, mindenki számára elérhetővé tétele.” Kegyelettel emlékezett azokra, akik vállalták hitükért a szenvedéseket is. Beszédének második részében a margittai református egyházközség nevében köszöntötte azokat, akik együtt ünnepeltek a közösséggel: Ft. Csűry István püspököt és feleségét, a Tiszántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzőjét, püspök helyettesét, Nt. Derencsényi Istvánt, és feleségét, a debreceni Kossuth utcai gyülekezet küldöttségét, Cseke Attila szenátort, a helyi és körzeti RMDSZ-, valamint az intézmények és civil szervezetek vezetőit és mindenkit, aki jólélekkel érkezett az ünnepi istentiszteletre. A tiszteletes felkérte a Református Kórust és a Mi-Kis Kórust, hogy mutassák be énekszolgálatukat, valamint ifj. Kiss Imrét és Lőcsei Erzsébetet ezen alkalomra választott versük elszavalására. Ezen szolgálatok is emelték az ünnepi hangulatot.
A templomkertbe
A templomban záróénekként a Szózatot énekelték a hívek, majd a templomkertbe vonultak, hogy részt vegyenek az emlékmű avatásán. Kovács Gyula lelkipásztor mutatta be dióhéjban az emlékművet és készítőjét/tervezőjét Szabó István monospetri fafaragó művészt. Köszönete mondott az alkotónak és az anyagi támogatónak, Nemes Antal vállalkozónak egyaránt. Az emlékmű első oldala kézben tartott szívet ábrázol, alatta a kálvini jelmondat: Szívemet égő áldozatul neked adom Uram felirattal. A hátoldala szintén kézben tartott szívet ábrázol, alatta: A reformáció 500 évében. Egyedül Istené a dicsőség feliratokkal. Az emlékmű felső centrális része lángszimbólumot ábrázol. Avató beszédet Nt. Derencsényi István mondott. „A margittai református közösség időtálló, maradandó alkotással emlékezik az évfordulóra. A kálvini jelmondat már sok évszázad próbáját kiállta, most Margittán is emlékműbe vésve lesz időtálló, mondta a magyarországi vendég. Az emlékművet Ft. Csűry István, Nt. Derencsényi István és Kovács Gyula lelkipásztor leplezték le. A beszédek között Kocsis Alexa szavalata hangzott el. A polgári vendégek közül Cseke Attila szenátor mondta el ünnepi gondolatait. „Örömömre szolgál, hogy együtt lehetünk szülővárosomban és ünnepelhetjük a reformáció 500. évfordulóját.”- mondta beszédének bevezető részében. A továbbiakban kifejtette, hogy a reformáció egyetemes értékeket teremtett, nem csak a reformátusok javára. „Nekünk, magyaroknak elsősorban a magyar nyelvet hozta, hiszen anyanyelvünkön olvashattuk a Bibliát, hallgathattuk az istentiszteleteket és hozta az erdélyi szellemiséget.”- latolgatta a továbbiakban.
Püspöki áldás
Az ünnepség a templomkertben püspöki áldással, majd nemzeti imánk éneklésével zárult, majd a meghívott vendégeket szeretetvendégség várta a parókián. Szőke Ferenc / erdon.ro
Október 1-én emlékművet avattak fel a margittai református templom kertjében. Az avatást ünnepi istentisztelet előzte meg, az igét Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette. Az alapigét János Evangéliuma 12. részének 12-19-ig terjedő verseiből vette.
Prédikációjában kitért arra, hogy ma, amikor gyülekezetek ürülnek meg, mert az emberek elhagyják otthonaikat, szülőföldjüket, elmennek végeláthatatlan utakra, sokszor céltalanul, kimerítve a kalandozás fogalmát, jó dolog látni, hogy a margittai Gyülekezet gyarapodik és megtölti templomát. „Testvéri közösségben vagyunk és emléket állítunk. Mindig lesznek erős, ünneplő és emléket állító, imádkozó, jövőképet hordozó közösségek.”– mondta az ünnepi szónok. Október hava lévén, kitért arra is, mennyire fontos volt, mi mindent adott a reformáció az embereknek. A püspök után a házigazda, Kovács Gyula lelkipásztor mondta el az ünnepséghez fűződő gondolatait. Az alapigét a 25. Zsoltár 1-2 verséből vette. „A reformáció 500. évfordulóján, október havában, együtt vagyunk, egy akarattal.” – mondta beszédének bevezető részében. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy: „ A reformáció értéket adott ennek a világnak, a reformáció Isten műve, ami által meg akarja tartani az ő Anyaszentegyházát. A reformáció a Szentíráshoz való visszatérés, Isten igéjének magyarázása mindenkinek saját anyanyelvén. A Biblia szövegének anyanyelvre való fordítása és nyomtatása, mindenki számára elérhetővé tétele.” Kegyelettel emlékezett azokra, akik vállalták hitükért a szenvedéseket is. Beszédének második részében a margittai református egyházközség nevében köszöntötte azokat, akik együtt ünnepeltek a közösséggel: Ft. Csűry István püspököt és feleségét, a Tiszántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzőjét, püspök helyettesét, Nt. Derencsényi Istvánt, és feleségét, a debreceni Kossuth utcai gyülekezet küldöttségét, Cseke Attila szenátort, a helyi és körzeti RMDSZ-, valamint az intézmények és civil szervezetek vezetőit és mindenkit, aki jólélekkel érkezett az ünnepi istentiszteletre. A tiszteletes felkérte a Református Kórust és a Mi-Kis Kórust, hogy mutassák be énekszolgálatukat, valamint ifj. Kiss Imrét és Lőcsei Erzsébetet ezen alkalomra választott versük elszavalására. Ezen szolgálatok is emelték az ünnepi hangulatot.
A templomkertbe
A templomban záróénekként a Szózatot énekelték a hívek, majd a templomkertbe vonultak, hogy részt vegyenek az emlékmű avatásán. Kovács Gyula lelkipásztor mutatta be dióhéjban az emlékművet és készítőjét/tervezőjét Szabó István monospetri fafaragó művészt. Köszönete mondott az alkotónak és az anyagi támogatónak, Nemes Antal vállalkozónak egyaránt. Az emlékmű első oldala kézben tartott szívet ábrázol, alatta a kálvini jelmondat: Szívemet égő áldozatul neked adom Uram felirattal. A hátoldala szintén kézben tartott szívet ábrázol, alatta: A reformáció 500 évében. Egyedül Istené a dicsőség feliratokkal. Az emlékmű felső centrális része lángszimbólumot ábrázol. Avató beszédet Nt. Derencsényi István mondott. „A margittai református közösség időtálló, maradandó alkotással emlékezik az évfordulóra. A kálvini jelmondat már sok évszázad próbáját kiállta, most Margittán is emlékműbe vésve lesz időtálló, mondta a magyarországi vendég. Az emlékművet Ft. Csűry István, Nt. Derencsényi István és Kovács Gyula lelkipásztor leplezték le. A beszédek között Kocsis Alexa szavalata hangzott el. A polgári vendégek közül Cseke Attila szenátor mondta el ünnepi gondolatait. „Örömömre szolgál, hogy együtt lehetünk szülővárosomban és ünnepelhetjük a reformáció 500. évfordulóját.”- mondta beszédének bevezető részében. A továbbiakban kifejtette, hogy a reformáció egyetemes értékeket teremtett, nem csak a reformátusok javára. „Nekünk, magyaroknak elsősorban a magyar nyelvet hozta, hiszen anyanyelvünkön olvashattuk a Bibliát, hallgathattuk az istentiszteleteket és hozta az erdélyi szellemiséget.”- latolgatta a továbbiakban.
Püspöki áldás
Az ünnepség a templomkertben püspöki áldással, majd nemzeti imánk éneklésével zárult, majd a meghívott vendégeket szeretetvendégség várta a parókián. Szőke Ferenc / erdon.ro