Élet Magyarországon kívül
„Ők már nem mondják, hogy Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet. Ők már úgy látják, hogy a magyar világon kívüli élet okosabb és emberségesebb élet.” Móricz Zsigmond szavai ezek – az írónak a két világháború közötti, felvidéki haladó magyar ifjúság világlátását méltató szavai.
Olyan szavak, amelyek heves vitát váltottak ki a kor irodalmi-közéleti berkeiben, amelyek miatt Móricz Zsigmondot a hazaárulás és a magyarellenes propaganda vádjával illették a korabeli sajtóban a magyar közélet és irodalom olyan, azóta elfeledett alakjai, mint Négyesy László. Az a Négyesy László, akit 1931-ben, hetvenéves születésnapján fejedelmi pompával ünnepeltek meg filológuskörökben, és hatalmas kötetben méltatták, mint a konzervatív magyar szellem legfőbb apostolát. De aki mára a történelem szemétkosarába került, mert az idő nem neki adott igazat. Nem őt, hanem az akkori közhangulattal szembeszállni merészelő Móricz Zsigmondot emelte a nagy magyar írók sorába. Sem Négyesyt, sem Pekár Gyulát, aki a budapesti Petőfi Társaság 1931. március 15-i ünnepi gyűlésén Móriczot bacillushordozónak nevezte, és azzal vádolta, hogy „beállt az egyik utódállam magyarellenes propagandistájának”. Sem pedig a szélsőjobboldali nézeteket valló Milotay Istvánt, aki csehbarát írónak nevezi Móricz Zsigmondot, és azt ajánlja neki, „hogyha annyira tetszik a csehországi szociálisabb és demokratikusabb légkör, akkor költözzék oda”.
A szitkokat és átkokat szórók kórusából akkor olyan elszigetelt hangok disszonáltak csupán, mint az első világháború, Trianon traumája után felnőtt új felvidéki generációt példaképének tekintő Erdélyi Fiatalok kolozsvári folyóirat szerkesztőié. A kolozsvári folyóirat hasábjain „A régi és az új magyarság harca” című cikkében Jancsó Elemér kelt Móricz Zsigmond védelmére, a „seregestől rátámadó konzervatívokkal” szemben.
Bár Móricz aligha szorult védelemre – a Pesti Naplóban és a Nyugatban írt válaszcikkeiben így ostorozta vádolóit: „Trianon semmit se változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben.” A felvidéki magyar ifjúságról Móricz úgy véli: „magyarok ők, magyarabbak, mint az itthon szegény, sötétségben és fel nem világosodottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi és sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.”
Tanulságos történetek ezek a mai magyar közélet számára is. Hiszen ma is a „Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, az nem élet” típusú retorika dívik a budapesti kabinetekben. Ma is nemzetárulózók kórusa átkozza ki, próbálja elhallgattatni, de legalábbis túlkiabálni a józan, haladó hangokat. Ez a kórus pedig olyannyira tud taszítani, hogy a kisebbségi lét „babiloni fogsága” édesebbnek, okosabbnak, emberségesebbnek tűnik tőle bármiféle anyaállam-polgárságnál.
Salamon Márton László, Új Magyar Szó (Bukarest)