Nagy László Mihály (sz. Kézdivásárhely, 1957. júl. 30.) operatőri tanfolyamot végzett Bukarestben, a magyar adásnál dolgozott, 1984-ben újságírói képesítést szerzett, majd tizenkét évi újságírás következett. Sepsiszentgyörgyre került a Megyei Tükör című laphoz, ott a rendszerváltásig az ifjúsági rovatot vezette. Alapító tagja a Háromszék napilapnak, aztán 1995-ben visszatért Marosvásárhelyre, és jó pár lapnak munkatársa, szerkesztője, igazgatója (Új Sport, Ötödik Kerék, Tabu Magazin, Erdélyi Napló, Erdélyi Futár, Erdélyi Hirdető, Erdélyi Figyelő). 2003-ban létrehozta a Magna Oktatási Központot, amely a felnőttoktatásban indított technikumokat a turizmus, kereskedelem, trénerképzés terén, egy évvel később pedig részt vett a Pannonforrás Kárpát-medencei Felnőttképzési Hálózat létrehozásában. Írásai az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében, a Népújság Múzsájában jelentek meg. Kései jelentkezése nem ritkaság az erdélyi tollforgatók viszonylatában. Megjelent Nagy László Mihály: A csendestárs. Könyvcseppek a Könyvből. Novellák /Juventus Kiadó, 2008, Marosvásárhely/ című műve, melynek egyes darabjai "könyvcseppek egy olyan könyvből, amelyet minden ember megír az élete során, de nem mindenki teszi azt közszemlére. " Az előszóíró Nagy-Bodó Tibor szerint a közelmúltról nemcsak beszélni kell; írni is kell róla, hiszen a most felcseperedő nemzedékek nem tudják, nem is tudhatják, mi volt a kommunizmus. /B. D. : Nagy Laci könny(v)cseppjei. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./

Pál-Antal Sándor: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen!
Pál-Antal Sándor történészről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy bármennyire furcsa is, de az egyetemi tanulmányait közgazdaságtan szakon indította. Történelem szakra csak másodévesként iratkozott át. Ezen a héten vele beszélgettek a Központ munkatársai. Az olvasóknak elmondja, hogy miként lesz egy csíki gyerekből történész, elárulja, hogy kik voltak azok, akik lépteit irányították.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé… Beszéltek a kutatási területeiről és az ars poeticájáról is. Szót ejtettek a mai román és magyar történetírás viszonyáról, a magyar történész utánpótlásról, a díjairól, és nem utolsó sorban a székely autonómiatörekvésről. Beszélgetésük végén elmondja, hogy mi hiányzik az életéből, és azt is, hogy mit tartalmaz számára a „hogyan tovább”.
– Kezdjük a legelején. Miként lesz egy csíki gyermekből történész? Kik irányították lépteit, kik egyengették útját a pályán?
– Már elemi iskolás koromban sokat olvastam, középiskolásként pedig még többet. Jókai történelmi tárgyú regényeivel szívtam magamba a múlt iránti érdeklődést. Az egyetemre mégse a történelem szakra iratkoztam be, hanem a közgazdaságra. És csak másodéves egyetemistaként váltottam a történelemre, amikor a két kolozsvári egyetem összevonásakor a Bolyain megszűnt a közgazdaságtan. Itt pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kiváló tanároktól sajátíthattam el a történelmi ismereteket, és a múltkutatáshoz szükséges alapot, amit a későbbiekben levéltárosként kamatoztathattam. Most is büszkén említem, hogy Jakó Zsigmond, Pataki József vagy Imreh István tanítványa voltam. Volt tanáraimmal az egyetem elvégzése után sem szakítottam meg a kapcsolataimat. Tanácsaikat évek múltán is igénybe vettem.
1990-ig mindössze három magyar nyelvű tanulmányt tehetett közzé. A fordulat után egymást követték a megjelent könyvei. Milyen témakörök foglalkoztatták és foglalkoztatják? – Mivel levéltáros lettem, kutatási területemet is a szakma igényeihez igazítottam. Érdeklődési körömet nem a nagy történelmi események, politikai harcok, hanem a történelem segédtudományainak a művelése képezte, főként az intézménytörténet. Ez pedig a történetírás nehezebb válfaja. Az első ilyen írásom Marosszék intézményeinek a története, amely később kiegészült a marosszéki intézmények címeres pecsétjeinek a feldolgozásával és közzétételével is. Ez több évi munkát igényelt. Egyik legkedveltebb témám a székely önkormányzat története volt. Vagy három évtizeden át foglalkoztatott ez a kérdés, míg 2002-ben egy önálló kötetben napvilágot látott. A 89-es változások előtt – azokban az időkben alig volt Marosvásárhelyen kutatással is foglalkozó magyar történész – különböző történelmi eseményekhez kapcsolódó rendezvények közreműködőjeként írogattam hosszabb-rövidebb anyagokat, amelyek rendszerint újságcikként láttak napvilágot. A rendszerváltás után, amikor a közlés elé állított tiltó falak ledőltek, ezek közül válogatva és kiegészítve egy tanulmánykötetet is közzétettem Székelyföld és városai címen, amely több utánnyomást is megért.
– Beszéljünk egy kicsit a kutatási területekről is…
– Kutatásaim során a 17-18. századi Székelyföld múltjára összpontosítok elsősorban. De az igények változásaira is reagálni kényszerültem. Egy ilyen kitérő eredménye az Áldozatok – 1956. c. munkám, amely a magyar forradalom után, a Magyar Autonóm Tartományban lefolyt megtorló intézkedéseket ismerteti.
– A levéltárosi feladatkör igencsak maghatározta munkáját…
– Levéltárosként feladatomnak tartottam és tartom a forráskiadást. A kiadott források révén a kutatók munkáját igyekeztem megkönnyíteni. Ilyen jellegű kiadványaim: a Maros– és udvarhelyszéki 1848-49-es eseményekre vonatkozó iratok, Marosvásárhely jogszabályai és polgárnévsorai, a Székelyföld 18. század eleji összeírásai és mások. Nem hagyhatom ki foglalatosságaim közül a helytörténetet sem, hiszen több falutörténetet is írtam. De ide sorolandó Marosvásárhely története is, amelynek az 1. kötete néhány éve már az olvasóhoz is eljutott.
– Mi a történészi ars poeticája?
– Több is van. Például: Csak az igazat, még ha az fájdalmas is. A valóság elhallgatása bűn. Arra a kérdésre válaszolj, hogy miért.
– Lesznek-e székely történelem tankönyvek a felsőbb osztályok számára is?
– Remélem, igen.
– Hogyan látja-tapasztalja a mai román és magyar történetírás viszonyát? – Szerény próbálkozások vannak, de még mindig olyan párhuzamos úton haladunk, amely sehogy sem akar találkozni. Pedig a két út közeledését sokféleképpen lehetne egyengetni. Talán áttörést hoz a közeljövőben a Székelyek története c. kézikönyv és tankönyv kapcsán kibontakozó vita, ha a nagypolitika lehetővé teszi azt, és ha a nacionalizmus nem emel ismét áthághatatlan akadályokat elébe. – Milyen az erdélyi magyar történész utánpótlás?
– Jó úton haladunk. De az eredmények több vonatkozásban sem kielégítőek. A most végzők messze nem kapják meg azt a képzést, amiben annak idején mi részesültünk. És ennek első sorban az oktatási rendszer az oka, amely egy elnyúló krízisen megy át. Ugyanakkor még mindig nem sikerült lefedni minden korszakot. Kevés a középkorral és az 1849-1945 közötti időszakkal foglalkozók száma. Ugyanakkor – más korszakokhoz képest – túlságosan felkapott lett a kommunista időszak. És érzékelhető egy kevésbé biztató jelenség is fiatal kutatóink körében: nem nagyon akaródznak nagyobb horderejű témákkal foglalkozni. De bízom benne, hogy ezt a bátortalanságot hamarosan leküzdik, és komoly szakemberekké válnak.
– 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Mit jelentett, és mit jelent ez önnek szakmailag és magánemberként?
– Mindenekelőtt azt, amit a székfoglaló előadásom végén mondtam: „1990-ig magyar nyelven három tanulmányt közölhettem csupán. A sors kegye folytán ekkor kedvező szelek kezdtek fújni számomra. Elhárultak nálunk is a tudományos kutatást nehezítő akadályok, és megnyíltak előttem az érvényesülés kapui. Már rég túlszárnyaltam valamikori szerény tervem, és – számos tanulmányom és közleményem mellett – a 21. kötetem megjelenése előtt állok… Igyekezni is fogok, hogy az Akadémia külső tagjaként tehetségemhez és lehetőségeimhez mérten tovább szolgáljam a magyar tudományosságot.”
– Egy ilyen rangos elismerés rendkívül magas szakmai helytállást igényel, hiszen az ember tevékenysége mások számára is mércévé válik...
– A magasrangú szakmai elismerés természetes velejárója, hogy megszaporodnak a közéleti megnyilvánulások, megsokszorozódik az ember saját munkájával szembeni igényessége. Példaként említem, ha addig egy tanulmány véglegesítéséhez elégségesnek tartottam az utólagos egyszeri vagy kétszeri átolvasást, azóta már többszöri ellenőrzés és pontosítások végzését is kötelességemnek érzem.
– Széchényi Ferenc-díj, Arany János és Gróf Mikó Imre Emlékérem, Mikó-emléklap, A szabadság hőse emlékérem (Magyar Köztársaság), Pauler Gyula-díj, díszoklevél a levéltári tevékenységért... Szinte lehetetlen felsorolni a sok kitüntetést. Köztudott, hogy nemrég a Gábor Áron-díjjal is jutalmazták… – Igen, váratlanul ért. Meg is kérdeztem az illetékesektől, miért gondoltak rám? A választ pedig meggyőzőnek találtam. Hiszen történészként én is támogatom az SZNT autonómiaküzdelmét. Olyan megható ünnepélyes díjazásban, mint a Kultúrpalotában, mindeddig nem volt részem. Ezt csak az tudja átérezni, aki részt vett azon a gálaesten.
– Mi a véleménye a székely autonómiatörekvésekről? Reálpolitika vagy utópia?
– Szögezzük le: kuncsorgás által jogot szerezni lehetetlen! Azt a jogot, amiért alázatosan könyörgünk, soha nem kapjuk meg. Az a nyíltan, és demokratikus eszközökkel folytatott harc, amit az SZNT folytat, az egyedül célravezető. De ezt mindannyiunknak akarnunk kell, és nyíltan ki kell állnunk érte. Nem úgy, ahogyan azt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke tette, aki nemcsak elutasította, hanem félre is magyarázta az autonómia fogalmát. Szerinte ugyanis – olvastam a minap egy helyi napilapban – ha az autonómia netán az ölünkbe hullana, nem tudnánk mit kezdeni vele...
– Végezetül: mi az, ami hiányzik az életéből?
– Céljaimat, elvárásaimat a lehetőségekhez szabtam, és tudatosan, lépésről lépésre haladtam feléjük. Szakmai vonalon nincs hiányérzetem, hiszen nem vagyok becsvágyó. Ami a családomat illeti, kevésnek tartom az unokáim számát, és várom a dédunokákat.
– A „hogyan tovább” is érdekelne…
– A minap egy csendes hétvégi házban számvetést végeztem. Hiszen ideje volt felmérnem még meglévő tartalékaimat, és összevetnem elképzeléseimmel. Remélem, lesz még annyi időm, hogy közzétegyek egy-két forráskötetet, befejezzem a Bodor Péter életrajzot és folytassam Marosvásárhely történetét, levéltári vonalon pedig, hogy tovább folytassam a már beindult magyar-román közös levéltári tájékoztatónak szánt „fond-jegyzékek” sorozat részére tett vállalásomat.
Névjegy: Pál-Antal Sándor Csíkkarcfalván született 1939. szeptember 26-án. Középiskoláit Nagybányán és Csíkszeredában végezte. 1963-ban a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros (1963-67), majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában. 1995-től Marosvásárhelyen levéltári szakértő. Az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Nagy-Bodó Tibor
kozpont.ro
Erdély.ma,

Újabb betelepítés előtt Marosvásárhely? – interjú Csegzi Sándor önkormányzati tanácsadóval
Alig pár napja annak, hogy Vásárhely polgármestere, Dorin Florea és Mircea Duşa védelmi miniszter a város által korábban átvett ingatlanügyeiről tárgyalt. Tekintettel arra, hogy ez egy hivatalos tanácskozás volt, a sajtó képviselői ezen nem vehettek részt. Dióhéjban annyi, hogy Marosvásárhely 200 lakást biztosít (és még jó, hogy csak ennyit, hiszen eleinte 400-ról volt szó!). No de, nem akárkiknek. Katonáknak, és azok családjainak. Mi tagadás, ez a kép akarva-akaratlan egy bizonyos korszakra, és ezen belül is egy bizonyos betelepítésre emlékeztet. A kérdésem ez: népesedünk, benépesedünk, avagy tovább románosodunk?! – Néhány napja Vásárhely polgármestere, Dorin Florea és Mircea Duşa védelmi miniszter a város által korábban átvett ingatlan ügyéről tárgyalt. Miről is volt szó?
– Az már ismeretes, miről szólt a tárgyalás. Ha jól belegondolok, nem is értem, hogy ezen miért kell csodálkozni. Minden tárgyalásnak, főként a hivatalos egyeztetéseknek, megbeszéléseknek értelemszerűen megvan a nem nyilvános része. Ez nemcsak itt, Marosvásárhelyen van így, hanem a világon mindenhol.
– Miért a titkolózás?
– Szó sincs erről.
– Nem igazán tudom eldönteni, mindez kinek is jó…
– Sok minden már közismert, megjelent és elhangzott minderről a médiában. A válasz a kérdésre nagyon egyszerű. Nem másról, mint egy régebben megkötött szerződés meghosszabbításáról van szó. Tudnivaló, hogy minden, ami régi, azon változtatni kell. Ez ebben az esetben is így van. Bizonyos feltételeket módosítani kell, ezt pedig úgy kell tenni, hogy a városnak legyen jó, vagyis: Marosvásárhely javára történjen!
Vásárhely már így is nagyon sok értékes területet, épületet, ingatlant vesztett… – Igen, sajnos ez a valóság. Azonban nincs mit tenni. A visszaszolgáltatás nagyon kemény szabályok szerint történik. Végül is pont ezért törvény a törvény. Nagyon fontos, hogy minden négyzetméter oda kerüljön, ahova kell. Marosvásárhely a visszaszolgáltatások során számos kulcsfontosságú területet veszített. Szerintem a legfontosabb, hogy ne másra, hanem a fejlesztésekre összpontosítsunk. Annak érdekében, hogy ezt megtehessük, mármint a nagyszabású fejlesztéseket, mindenekelőtt területekre és új épületekre van szükség!
– Akkor pontosan miről is van szó?
– Értem én, hogy mindent aprólékosan akarnak tudni. És jó is ez így! Nem tehetek mást, ezennel is egy példával élek. Ezáltal mindenki megértheti, hogy pontosan miről is van szó. Minden, ami döcög, vagy nem működik kellőképpen, annak meg kell kenni a kerekeit, addig kell bütykölni, amíg újra működőképes nem lesz. Ez történt a katonaság esetében is. Újraszervezésre volt szükség, és ez együtt járt azzal, hogy bizonyos egységeknek meg kellett szűnniük. Ez meg is történt. Az eredmény pedig az volt, hogy ennek kapcsán lehetőség adódott a Maros-híd melletti kaszárnya teljes felszámolására. – A Maros-híd melletti kaszárnya nyilván egy bizonyos nagyságú telekre épült. Lehet-e azt pontosan tudni, hogy mekkora területről is van szó?
- Természetesen lehet. Ahogy világossá vált, hogy lehetőség nyílik a telek átvételére, a város azonnal lépett. Az említett hat hektárnyi területre nagy szüksége van a városnak. Azonban egyértelmű, hogy a mai világban semmit sem adnak ingyen. A területet a város meg is kapta, nem kevesebb, mint négyszáz lakásfejében. Ezeket ANL-s rendszerben akarta felépíteni, de ez nem ment egyszerűen. Ismeretes, hogy az ANL-s típusú finanszírozást a kormány megszüntette, és ezáltal az elképzelés nem volt megvalósítható. – Hogyan tovább?
– Mint már mondtam, a tárgyaláson egy régebbi szerződés felújításáról volt szó. Számomra teljesen érthető, hogy azóta lejártak, és elavultak a szerződéses terminusok. Ezeket is újra kellett tárgyalni. Hogy miként tovább? Senki se gondolja azt, hogy a terv egyik napról a másikra fog megvalósulni. Tény viszont, hogy most már csak 200 lakásról beszélünk. – Minden jel arra mutat, hogy kétszáz román katona és családja fog betelepülni Vásárhelyre. Mikorra várható ez az „invázió”? Ez a beköltöztetés igencsak emlékeztet egy bizonyos korszakra… – Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Én viszont már megszoktam, ha valaki tesz valamit, azt nem mindig értékelik úgy, ahogyan kellene, vagy ahogyan azt az ember elvárná. Ismétlem: egy ilyen projekt kivitelezésére hónapok, évek szükségeltetnek. Visszatérek a kérdésre: itt nem invázióról, beköltöztetésről van szó. Akik majd ezekben a lakásokban lakni fognak, azok már rég a városban élnek, dolgoznak. Családostól. Annyi az egész, hogy nagy részük nem saját vagy szolgálati lakásban, hanem albérletben lakik. – Hogy Mircea Duşa mit is képvisel, sokak számára világos. Mi azért tudni szeretnénk, hogy a szóban forgó elképzelést miért is szorgalmazza, sürgeti annyira? – Tudom, hogy a kérdéssel mire céloz. A könyvelő számokkal foglalkozik, a tanár nevel, a mérnök tervez. A katona pedig a mi biztonságunkat szolgálja. Ehhez bizony sokszor kemény kéz, megfontoltság, rátermettség és mindenekelőtt tisztánlátás szükségeltetik. Mircea Duşa egy nem akármilyen hatalmat képvisel. Ráadásul ezen belül előrelépést szeretne. Hozzánk hasonlóan, akik a város ügyeit akarjuk előbbre mozdítani. – A kétszáz katona akkor is kétszáz katona. Ha beleszámolom azt is, hogy ezek az emberek ráadásul családostul költöznek ide, akkor önkéntelenül is az etnikai arányokra gondolok… – Most megint ismételnem kell magam. Ezek az emberek, családok már itt élnek, dolgoznak. Ha úgy tetszik, a város érdekeit képviselik. Itt vannak, és albérletben laknak. Ebben az értelemben az ittlétük nem befolyásolhatja a már kialakult etnikai arányokat. Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

A magyar nép szolgálatában – Beszélgetés Böjte Csaba szerzetessel
Ki ne ismerné Böjte Csabát? A ferences szerzetes nemrég Strasbourgba látogatott, ahol az Európai Parlament elnökével is találkozott. Bizonyos körökben nemcsak felvetődött, hanem már sokan javasolták, hogy legyen képviselő az említett parlamentben. Elképzelhető, hogy hamarosan ott fogjuk látni? Erről és egyebekről beszélgettünk vele.
– Csaba testvér, úgy tudom, civilként évekkel ezelőtt autó- villamossági szerelőnek tanult. Meggyőződésem, hogy hosszú és göröngyös volt az út a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozásáig… – Ha ennyire visszanyúlunk az időben, a válaszomat azzal kezdeném, hogy mint sok más munkatársam, én is a kommunizmus évei alatt nőttem fel. Már gyermekkoromban megtanultam, hogy mi a munka. A Hargitán például bányászként is dolgoztam. Mi tagadás, az ember fiatalkorában sok mindennek készül. Számomra nem jött össze az autóvillamossági szakma. A bányászélet hónapjai igencsak próbára tették az akaraterőmet. Úgy hiszem, ekkor kezdtem konkrétan készülni a papi pályára.
– Évtizedekkel ezelőtt a hatalom akkori képviselői nem nézték jó szemmel azokat, akik a papi pályát választották… – Ez így igaz. Az életemet a kommunizmus igencsak meghatározta. Ha példával kell élnem, azt mondanám el, hogy édesapám is írogatott. Sajnos egy verse miatt a Ceaușescu-rezsim bírósága hét évi börtönre ítélte. Innen szűk öt év után szabadult, de a börtönben elszenvedett kínzások és egyéb megpróbáltatások következtében szabadulása után másfél hónappal meghalt. Számomra ez alapvető momentum volt annak megértésében, hogy a baj nem az emberben, hanem a tudatlanságban lakozik.
– Válaszaiból az tűnik ki, hogy az akkori fiataloknak távolról sem volt annyi esélyük, mint a mostaniaknak. – Ez egyértelműen így van. Ha jól meggondolom, gyermekkoromban három lehetőség közül választhattam. Az első, hogy pakolok és elvándorlok valahova: külföldre, „Nyugatra”, más országba vagy kontinensre. A második lehetőség: mint a strucc, bedugom a fejem a homokba, és a saját elefántcsonttornyomban élem a mindennapi szürke életemet úgy, mintha minden rendben lenne. Én nem az említett két lehetőség közül akartam választani. Nekifogtam takarítani, rendet teremteni, és arra törekedtem, hogy magam körül olyan világot hozzak létre, ami minden szemszögből nézve emberhez méltó. Ennek érdekében döntöttem úgy, hogy tanulni fogok, képzem magam, és megteszek mindent annak érdekében, hogy a szülőföldem, Erdély lakható, szép és rendezett legyen.
– Ön Erdélyben több mint ezerötszáz nehéz sorsú gyermekről gondoskodik. Ez egy nem akármilyen feladat. E nemes célhoz honnan merít állandóan erőt, kitartást, szeretetet, odaadást? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, megint vissza kell lépjünk az időben. A Szent Ferenc Alapítvány pont húsz évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit. Jelen pillanatban 78 helyiségben folytatunk gyermekvédelmi tevékenységet. Külön meg szeretném említeni, hogy az elmúlt két évtized alatt több mint ötezer szegény sorsú gyermeket fogadtunk be. Igaz, figyelembe kell venni, hogy az említettek fele már végzett, vagyis kirepült a segítő szárnyaink alól. Az állandó erőről, a kitartásról, a szeretetről és az odaadásról pedig csak annyit, hogy ha valaki azt teszi, amit szeret, ha azt végzi, amit Isten kér tőle, akkor mindehhez megvan, vagyis megadatik a kellő erő is. Én ebben a munkában örömömet lelem, és biztos vagyok abban, hogy ez a megfogalmazhatatlan elégtétel ad nekem erőt ahhoz, hogy tovább dolgozhassak.
Hogyan lehet átlátni egy ekkora rendszert, miként lehet mindenütt ott lenni, ahol problémák adódnak, ahol szükség van Csaba testvér jelenlétére?
– Nagyon egyszerű a válaszom. Mi, erdélyi magyarok nem másért, hanem az autonómiáért küzdünk. Hasonlóképpen gondolkodom én is. A mi feladatkörünkben az a legfontosabb, hogy mindegyik ház, mindegyik nevelő szakszerűen és felelősséggel végezze a munkáját. Minden egyes munkatársamnak, kollégámnak én is autonómiát szeretnék adni, mégpedig a tevékenységében és a munkájában, hiszen én nem más helyett akarok dolgozni, hanem olyan embereket akarok bevonni ebbe a munkába, akik a tevékenységen belül megállják a helyüket. Abszolút hiszek abban, hogy aki tud segíteni a gyermekeken, az az én munkámat segíti. És persze vegyük figyelembe azt is, hogy e nemes munkát nem egyedül végzem, hanem több mint háromszáz munkatársammal.
– Az Ön által létrehozott gyermekmentő szervezet célja tehát az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Sok városban találni hasonló sorsú gyermekeket. Mi tagadás, ők is szívesen lennének az ön oltalma alatt… Mit lehet tenni ennek érdekében? – Ez a kérdés nagyon sokszor elhangzik. A szerencse az, hogy mindenre megvan a lehetőség. Úgy érzem, most pont Maros megyére, és ezen belül is Vásárhelyre gondol. Arra törekszünk, hogy minél több helyen jelen lehessünk. Elég, ha azt mondom, hogy Segesvár, vagy azt, hogy most Szovátán akarunk beindítani egy kis házat. Ott is nagyon szükségszerű. A folyamat, hogy miként kerülnek hozzánk a gyermekek, egyáltalán nem bonyolult. Ha például egy családban egy gyermek bajban van, úgy a vérszerinti rokon, vagy ha ilyen nincs, akkor a gyám kell megkeressen minket. Írásban és Isten nevében kell kérje, hogy a gyermeken segítsünk. Ezután mi ellátogatunk a helyszínre, felmérjük a gondokat, és a helyi szociális munkással egyeztetve megtesszük a kellő lépéseket annak érdekében, hogy befogadhassuk a rászorulót. Tudni kell, hogy több típusú befogadás létezik. A leggyakoribb „a kollégium típusú befogadás”, amikor a gyermek ösztöndíjat és szociális jellegű elhelyezést kap. Azonban beszélni kell a súlyosabb esetekről is. Sok esetben a román állam gyámhatósági törvényei kerülnek előtérbe. Ez az eljárás egy kicsit lassabb, de természetesen ezek is megoldódnak.
Tudni kell, hogy mindkét elhelyezési mód mellett lehet a gyermekeket látogatni, hétvégenként hazavinni, és majd, amikor a család talpra áll, a gyermek véglegesen hazakerülhet.
Igazából olyanok szeretnénk lenni, mint az állomás melletti csomagmegőrzők. Nálunk a szülők bizalommal elhelyezhetik a gyermekeket, persze, annyi különbséggel, hogy mi a gyermeket neveljük, iskolába járatjuk, tehát gazdagítjuk, és nem csak megőrizzük.
– A rászoruló gyermekek befogadásán kívül tud-e valamit tenni a mélyszegénységbe süllyedt családjaikért, otthonmaradt testvéreiért?
– Beszélhetek olyan családokról is, ahonnan nyolc vagy akár tíz gyermek van nálunk… Biztos léteznek olyanok, akik nem hiszik, de igen, ha nem is naponta, de kapcsolatban vagyunk ezekkel a családokkal. Ha jól belegondolok, nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy reálisan tudunk rajtuk segíteni.
– Sok adományt kapnak belföldről, külföldről. Hogyan lehet a javakat, pénzt méltányosan, igazságosan elosztani a házak között, egyáltalán tisztán, becsületesen kezelni, az utolsó fityinggel is elszámolni az adományozók felé?
– Nem gondolom, hanem állítom, hogy abszolút nincs igazságos elszámolás a Földön. És aki ezzel nem ért egyet, annak üzenem, hogy Isten sem ad mindenkinek egyformán. Én arra törekszem, hogy minden háznak adjak és gondoskodjak a rám bízott gyermekek szükségleteiről. És hogy mi van azzal, ami marad? A mi jelszónk a következő: ami marad, azt odaadjuk a nálunknál is szegényebbeknek.
– Sokat szerepel a médiában, sokat utazik, ami biztos sok idejét rabolja el. Közben a hálózat olajozottan működik, tulajdonképpen folyamatosan jelen van az oktatók, nevelők életében. Milyen lelki kötelékek tartják össze a hálózatot?
– Erről órákat tudnék beszélni. De megpróbálom magam visszafogni. Szent Ferenc nevét viseljük. Akárcsak a mostani pápa. A ferences lelkület a maga egyszerűségével, a vidám életigénylésével és a becsületes munkájával számunkra olyan iránytű, ami teljes mértékben segít eligazodni a 21. században. Ami pedig a hálózatot illeti, Istennek hála, létezik a telefon, az internet és a közösségi oldalak, melyek lehetőséget adnak arra, hogy akkor is tudjuk tartani a kapcsolatot, ha Erdély szétszórt területein is élünk.
– Meghirdette a párbeszéd és a kiegyezés évét. Mit kíván tenni az elkövetkezőkben, hogy a tolerancia, a megbocsátás, a kiengesztelődés kegyelme eljusson minden egyes erdélyi családba, közösségbe, de a politikusok fülébe is?
– El sem hinnék, hogy mi mindent láttam-hallottam. Sok esetben a családok legféltettebben őrzött titkait is ismerem. Az van, hogy hozzánk a gyermekeket nem a földrengés, nem az árvíz és nem a háborúk hozzák. Akik idekerülnek azok sajnos (!) az emberi tévedések, a felelőtlenségek, a naivságok és a Tízparancsolat be nem tartásának a következményei! Úgy gondolom, hogy a társadalmunk akkor újulna meg, ha alázattal visszatérnénk Isten parancsaihoz, és kibékülnénk egymással. Vegyük figyelembe azt, hogy Jézus Krisztus sem hozott politikai és gazdasági reformokat. Ő az embereket belülről akarta megreformálni. Nekünk is ezt kell szem előtt tartani, figyelembe venni és véghezvinni, mert csakis így születhet meg egy új és tökéletesebb világ körülöttünk.
– Hogyan tudja a szegénységet hirdető, „kéregető” ferences lelkiség, a rend szabályait összeegyeztetni azzal az életformával, ami a rendszer fenntartása érdekében folyamatos „szereplésekre”, utazásokra kényszerítik? – A ferences lelkület lényege a legkisebbek és a legelesettebbek becsületes szolgálata. Ha koldusokkal beszélek, bizonyos értelemben ugyanazt érzem, mintha egy miniszterrel társalognék. Engem mindig az a cél vezet, amelyért évtizedek óta dolgozom. Megéri, és jó, ha mindenki tudja, csak így lehet a lelkiismeretünk teljesen tiszta és nyugodt. Hát ezért vagyok én boldog.
– Száz éves a marosvásárhelyi Kultúrpalota. Erre az ünnepségre önt is meghívták. Miként fogadták, hogyan látja a palota centenáriumát?
– Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy meghívtak az említett centenáriumra. Arra gondoltam, hogy a vásárhelyieket nem egy köteg virággal, hanem egy csokornyi gyermekkel lepem meg. Az ünnepségre a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek és Ifjúsági Kórussal látogatottam el. Fontosnak tartottam, hogy azokkal a népdalokkal jelentkezzünk, melyeket az önök vidékén énekelnek. Jó volt ott lenni.
– Nemrég Strasbourgba látogatott, ahol találkozott az Európai Parlament elnökével is. Bizonyos körökben nemcsak felvetődött, hanem már sokan javasolták, hogy legyen képviselő az Európai Parlamentben. Mindezt miként véli? Elképzelhető, hogy hamarosan ott fogjuk látni?
– Engem már sok mindenre felkértek. Voltak érdekesebbnél érdekesebb ajánlatok, megkeresések. Néha vakartam a fejem, de sokszor kacagtam magamban. Nekem soha nem voltak politikai ambícióim, és innen kiindulva soha sem álltam kötélnek, és nem is fogok.
Egyértelműen szeretném kijelenteni, hogy én mint ferences szerzetes pap a legkisebbek, a legrászorultabbak, a legelesettebbek szolgálatával szeretném a népemet szolgálni.
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár
A Gecse Dániel utca 17. szám alatt található könyvtár Marosvásárhely óvárosának egyik legszebb épülete. A Téka az egykori Szent Miklós és Fazekas utcák keleti sarkán áll.
Bevezetésül erről a műemlékről tudni kell, hogy 1797-ben Ignatz Schlaff bécsi építész készítette Teleki Sámuel elképzelése szerint.
A Wesselényi-ház kibővítését 1799. április huszonnegyedikén kezdték meg, és 1802-ben fejezték be. Ez az épület lett az erdélyi empire stílusú csarnoképítkezés legszebb példája. Itt található a Teleki-hagyaték… Ezen a héten ezt a páratlan épületről írunk, ezt a műemléket mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A könyvtár, ahol Kazinczy „összerázkodtaték az álmélkodástól”
Az épület megépítése egészen pontosan három mester nevéhez fűződik, akikhez fogható nem volt egész Erdélyországban. Egyikük időközben meghalt, a másikat elkergették, a harmadikra maradt tehát a munka befejezése. Ebben a marosvásárhelyi épületben nyílt meg 1802-ben Erdély első közkönyvtára.
Orbán János művészettörténész szerint olyan nagy városokat utasított ezzel maga mögé Vásárhely, mint Kolozsvár vagy Nagyszeben. Köszönhetően a grófnak, aki gondolkodásban jóval megelőzte korát. Németh László, 1943-ban A minőség forradalma című alkotásában így ír a könyvtárról:
„Ha valamiképp lehetségessé válna, hogy hátralévő életem Erdélyben töltsem, Marosvásárhelyt választanám ki székhelyül s a Teleki-Tékából csinálnék koporsót magamnak... Ez az a könyvtár, melyben Teleki Sámuel vendége Kazinczy, »összerázkodtaték az álmélkodástól«… Az alapító egy magyar Göttingát akart Vásárhelyből csinálni.”.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Erdély első közkönyvtárát, a Teleki Tékát, Teleki Sámuel erdélyi kancellár alapította és építtette. A gróf már 1760-ban elkezdte a gyűjtőmunkát Nyugat-Európában, pontosabban Svájcban, Hollandiában és Franciaországban tett tanulmányi útja során.
Csaknem negyven évvel később, 1799-ben nekilátott annak az épületszárnynak a megépítéséhez, amelyben most a Téka található. Húsz-huszonöt évvel azelőtt egy nemesi palota épült azon a helyen. Tulajdonosa Wesselényi Kata volt, aki nem más, mint a gróf feleségének egyik nagynénje. Halála után a kastélyt a teleki család örökölte, és ehhez építette hozzá a gróf a könyvtárnak otthont adó szárnyat. A könyvfelvásárló erdélyi kancellár
A Marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád tudni vélik, hogy Teleki Sámuel már fiatalon kezdte gyűjteni a könyveket. Megvásárolta a külföldi és hazai könyvpiacokon található klasszikus műveket és tudományos kiadványokat.
Tizenkét szekéren 1793. április tizennegyedikén indította útnak Bécsből bibliotékáját, és helyezte el az újonnan felépített Tékában.
Mintegy 40 ezer kötetet kitevő gyűjteményében hatvanhat ősnyomtatvány. Íme pár a könyvtár ritkaságaiból:
Kéziratok: - A könyvtár legrégebbi kéziratos könyve a Koncz-Kodex a tizennegyedik században pergamen lapokra másolt latin nyelvű Biblia. Ez a kódex tartalmazza a hatodik magyar nyelvemléket mely a Marosvásárhelyi sorok és glosszák néven ismert. A könyv néhány lapjának szélére a magyar szavakat és egy rövid összefüggő szöveget – a Biblia néhány sorának magyar megfelelőjét, összesen ötvenöt szót jegyeztek be a tizenötödik század első negyedében;
– A legkorábbi magyar nyelvű orvosi könyv, az Ars Medica tizenhatodik századi kézirat Lencsés György műve;
– Cserei Mihály, Szepsi Lackó Máté, Nagy Szabó Ferenc krónikaíró, Bod Péter művei, továbbá egy tizenhatodik századi csillagászati munkát, egy pergamenre írott, illusztrált tizennyolcadik századi tóra-tekercset, stb.
– Bolyai Farkas és fia Bolyai János húszezer oldalas eredeti kéziratos hagyatéka. Ősnyomtatványok (1500-ig kiadott könyvek):
– 66 nagy értékű ősnyomtatvány. Köztük a legrégebbi Galeotto Marzio Liber de Homine (Bologna, 1475); – Cicero, Horatius, Ovidius, Plinius, Temesvári Pelbárt, Savonarola művei.
Unikumok, ritkaságok:
– Apáczai Csere János: Magyar Logikátska (Gyulafehérvár, 1654), az első magyar nyelven írt logika tankönyv;
– Balassi Bálint: Istenes Énekeink (Bártfa, XVII. század);
– Benczédi Székely István: Chronica ez világnak yeles dolgairól (Krakkó, 1559); – jeles Biblia gyűjtemény, ezek közül kiemelkedik Szentírás (Bázel, 1519), Frobenius nyomda terméke, Rotterdami Erasmus gondozásában, Koberger-Biblia (London, 1657-1669) Hans Sprininkle illusztrációival, nyolc nyelvű párhuzamos szöveget tartalmaz (szamaritai, káldus, latin, etióp, görög, szír, arab, perzsa), Vizsolyi Biblia (1590)
– Janssonius Atlas major, Amsterdam, 1657-1682, kézzel színezett; De külön említést érdemelnek a ritka szépségű könyvkötések és az igen gazdag ex-librisek.
A második világháború után, 1955-ben a volt Református Kollégium gyűjteményéből ide került át 50 ezer könyv, valamint a két Bolyaitól levelek, kéziratok és más emlékek, amelyek ma a Bolyai Tudományos Könyvtár alapanyagát képezik.
A gyűjtemény amelyet a hatalom felszámol: a képeket pinceraktárakba száműzi…
A fent már említett könyvből még az is kiderül, hogy az idők folyamán, a volt Magyar Autonóm Tartomány területéről, Mikházáról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából összeszedett könyvek, iratok is növelték az állományt. Így kerültek ide Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített eredeti fényképei, melyeket Mészáros József könyvtáros fedezett fel és Erdélyi Lajos könyv alakban kiadott.
Itt volt kiállítva a kb. száz darabból álló Nagy Imre gyűjtemény is, amelyet a hatalom indokolatlanul a nyolcvanas években felszámolt, és a képeket a Művészeti Líceum pinceraktáraiba száműzte. A gyűjteményt a művész a városnak adományozta, és ezért a művészet pártolói joggal követelik a képek újrakiállítását.
Érdekes kultúrtörténeti eseménynek számít az a tény is, hogy az országban itt nyílt meg elsőként, 1952 októberében a magyar tannyelvű könyvtárosi technikum. Tiszavirág életű volt, de végzettjei akkor nagy hézagot pótoltak a könyvtárak működésében.
Az építkezés irányításának felelősei
Az épület történelme azonban megköveteli, hogy lépjünk még egy kicsit vissza az időben.
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentumokból az is kiderül, hogy Erdélyi kancellár lévén Teleki Sámuel Bécsben lakott, s így az osztrák-magyar birodalom fővárosának egyik ismert és elismert építészét, Ernest Kochot kérte fel a tervrajz elkészítésére. Az ő rajza alapján kezdték el a munkát 1799-ben az erdélyi építőmesterek.
Előbb egy marosvásárhelyi szakembert, Türk Antalt (nevét már többször említettük összeállításainkban) bízták meg a munkával. Az Erdély-szerte ismert Türk, aki egyébként német származású volt, a tizennyolcadik század hetedik évtizedének második felében érkezett Marosvásárhelyre. Elismerten a város legjobb építésze volt, de paradoxális módon nincsenek adataink arra nézve, hogy a város mely épületei fűződnek konkrétan az ő nevéhez.
A meglévő dokumentumokból azonban azt tudni, hogy ő építette a kolozsvári unitárius templomot, az építészeti szempontból különösen érdekes erzsébetvárosi mechitarista templomot, de dolgozott Besztercén, illetve Erdőcsinádon is, és a település református temploma is az ő munkája.
A könyvtár építési munkálatainak kezdetét azonban már nem érte meg. 1798-ban meghalt, helyét pedig egy szintén német származású építész, a már említett gyulafehérvári Ignatz Shlaff vette át.
Az ő vezetésével kezdődtek el a munkálatok, röviddel ezután azonban elkergették a mestert. Nem tudni pontosan, hogy miért, feltételezhetően a hozzáértését vagy a munkához való hozzáállását kifogásolták. Tény, hogy 1800-ban a tordai Kövecsi János vette át az építkezés irányítását, akinek a neve elsősorban az Aranyoson épített fahíd révén vált ismertté.
1802-ben megnyílnak a könyvtár kapui
A közben Bécsben tartózkodó Teleki gróf figyelemmel követte a munkálatok menetét. Abban az időszakban természetes volt, hogy a tulajdonos akarata elsőbbséget élvezett az építész tervrajzaival szemben. Sorina Botanak adatai vannak arról, hogy a terveken utólag végzett módosítások miatt az épület középső hajója szélesebb lett, mint az oldalhajók. Ugyancsak utólag toldották az épülethez a könyvtárterem előterét is. Az építkezés pontos menetéről három személy számolt be Telekinek: Kadácsi István prefektus, Herbert Mihály számtartó és Gyujtó Sándor ügyvéd.
Az épületet 1802-ben fejezték be teljesen, és néhány hónapra rá meg is nyitotta a kapuit a nagyközönség előtt.
Erdélyben egyébként ez az egyetlen olyan épület, amelyet eleve könyvtárnak szántak, a klasszikus barokk jegyeit viseli, és ez volt az első nyilvános könyvtár. A gróf azt akarta, hogy mindenkinek legyen hozzáférése a Téka anyagához, és ez így is történt. A tizenkilencedik század első feléből fennmaradt adatok szerint naponta öt-hat olvasója volt a könyvtárnak, ami az akkori viszonyokhoz képest soknak számított.
Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár (2.)
A tizenhatodik-tizenhetedik században könyvtárak csak az iskolák mellett létesültek. A tizennyolcadik században lángra lobbant a könyvgyűjtés szenvedélye. Akkor létesült többek között a gyulafehérvári Batthyáneum – 1792-ben Batthyány Ignác létesítette –, és a nagyszebeni Brukenthal-múzeum is, melyet Brukenthal Sándor alapított.
Tekintettel arra, hogy van még közölnivalónk, bezárólag még visszatérünk a Teleki-Bolyai Könyvtárra. A barokk építészeti műemlékek rajongója
Amint azt már említettük, gróf Teleki Sámuel ifjúkorától gyűjtötte a könyveket, itthon és a külföldön megjelenteket, klasszikusokat és a tudományos műveket.
Teleki gróf a felvilágosodás híveként és a klasszicizáló barokk építészeti műemlékek rajongójaként új könyvesház építését tervezte egy bécsi építész és saját rajzai alapján, a kivitelezést a már említett Schlaff építőmester végezte.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely régi épületei című könyvében leírja, hogy a műemlék alapkövét 1799-ben tették le.
A könyvesházat a meglévő L alakú Wesselényi épülethez építették úgy, hogy azok együttesen egységes épületet eredményezzenek. Az udvari könyvtári szárnyban van az emeletre vezető impozáns lépcsőház és a bejárat ajtaja, mely fölött kőtábla az alapító nevével:
Musis Patriis Gratisque Posteris D.D.Samuel S.R.T. Comes Teleki
A könyvtárterem nagy méretei, klasszicizáló építészeti kialakítása, a falak és a pillérek körül beépített könyvszekrények ünnepélyes hangulatot adnak a helyiségnek.
A háromajtós nagy belmagasságú termet két sor pillérre és a kerítőfalakra támaszkodó kerengő két szintre osztja, a szabadon maradt középső részén csehsüveg-boltozatos mennyezet. A nagyterembe belépő látogató szembetalálja magát Teleki Sámuel kancellár nagy méretű, füzérkoszorúval díszített és aranyozott rámába helyezett képével –Tusch János festette –, melyet az emelet magasságában helyeztek el.
A könyvszekrényeken elhelyezett görög bölcsek és szépírók szobrai díszítik az egyszerű, de finom ízlésű profilokkal díszített termet.
Az éveken át Bécsből hazaküldött könyveket Teleki utasítása szerint helyezték el a dróthálós szekrényekbe. Az épületben levő lakások átalakításával az Akadémia helyi fiókjának könyvtárát és olvasótermeit is idetelepítették.
A régi Wesselényi-ház földszinti belső ajtókerete fölött ma is látható a kőbe faragott családi címer és a család kezdőbetűi. Teleki Sámuel létesítménye a város legfőbb nevezetessége, könyvtárterme a magyarlakta területek legszebb empire stílusú csarnokterme, és szekrényeiben az európai művelődés leggazdagabb hagyatékát őrzik.
Az épület földszinti termében helyezték el a Bolyai Farkas és János Emlékmúzeum kiállítási anyagát. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculata
Ami a műemlék építészeti leírását illeti, arról az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban kaptunk lírást.
Egyemeletes, U alaprajzú épület, tizenkét tengelyes főhomlokzattal, amelyet függőlegesen 6 egyszerű lizéna oszt egy négytengelyes központi, valamint két-két, egyenként kéttengelyes szélső mezőre. A négytengelyes központi rész alsó szintjén a két szélső tengelyben valamikor két félköríves bejárat nyílt, mára a jobboldalit befalazták. Az alsó szint ablakait keskeny, vakolt szalagkeret övezi, a felsőt ugyanilyen egyszerű, könyöklőpárkányokra leszaladó vakolt füleskeretek díszítik. Az emeletet övpárkány választja el a földszinttől, a lizénák vonalában enyhe golyvázással.
Az udvari homlokzatok összképére az építési fázisok különbségei alapvetően rányomják bélyegüket. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculatát a kétszintes udvari árkádsor határozza meg, míg az újonnan épült könyvtárszárny a főhomlokzat egyszerű kialakítását idézi.
A régi szárny utca felőli udvari homlokzatát eredetileg nem díszítették árkádok, ez csak a könyvtárépítés bővítései során került oda, amint ez a fennmaradt tervrajzokból és az árkádok régi szárnyhoz való illeszkedéséből kitűnik.
Az eredeti barokk belsőépítészi részek őrzője
Fontosnak tartjuk azonban, hogy pár mondat erejéig még rávilágítsunk pár nagyon fontos dologra, ami természetesen az épületet illeti.
A műemléknek kettős szerepe volt, egyrészt megvolt benne a korabeli városi palota összes tartozéka – főúri lakosztály, reprezentatív nagyterem, női lakosztály, személyzeti és háztartási helyiségek a földszinten, gazdasági egységek a hátsó udvarban -, másrészt pedig az alapterület csaknem fele könyvtárként szolgált.
A földszinten, a könyvtár nagyterme mellett kapott helyet az olvasóterem, és ugyanazon a szinten volt a könyvtáros külön lakrésze is. A nemesi palota lakóhelyiségei, a kancellár lakosztályával együtt, az emeleten volt.
Marosvásárhelyen egyébként ebben az épületben maradt fenn a legtöbb eredeti barokk belsőépítészi részlet: padlók, ajtók, ablakok, kályhák, falfestés, stukkókeretek. Ugyanakkor néhány helyiségben még vannak darabok az eredeti bútorzatból is.
A könyvtáralapítás mint divat
A Könyvtárban található képgalériáról A város meséi című könyv szerzője is megemlékezik.
1822-ben, Teleki gróf halála után berendeztek a könyvtárban egy galériát a kor és Erdély történelmének neves személyiségeiről készült portrékból.
Köztük volt Bethlen Gábor fejedelem, Mátyás király, Samuel von Brukenthal, aki a tizennyolcadik század második felében Erdély kormányzója volt, Széchényi Ferenc, aki 1802-ben maga is közkönyvtárat nyitott Pesten, és nem utolsó sorban Savoyai Jenő, aki szintén könyvtártulajdonos volt. Ezek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy akkoriban nagy divatja volt a könyvtáralapításnak.
Dokumentumok állítják: 1780-ban merül fel a könyvtár alapításának ötlete!
Bota adatgyűjtéséből kiderül az is, hogy Teleki a kezdetektől tudatában volt az általa alapított könyvtár jelentőségének. A nyilvános könyvtárakról egyébként az 1780-as évekből származó dokumentumokban olvashatunk először, és ugyanebben az évben merült fel a marosvásárhelyi könyvtár alapításának ötlete is.
A Téka rendkívül fontos volt a város számára, tekintetbe véve, hogy Kolozsvár vagy Nagyszeben sokkal nagyobb és jelentősebb kulturális központnak számítottak. Mondhatni szerencsénk volt…
A kérdés az, hogy miért épp Marosvásárhelyre esett Teleki választása? Erre szintén A város meséi című könyv szerzője találta meg a választ. Bota úgy tudja, hogy mindez azért történt így, mert itt székelt a Királyi Tábla, és olyan tanintézmények voltak a városban, mint a Református Kollégium, vagy a katolikus iskolák, tele potenciális olvasókkal. És valóban, a könyvtárba betérők többsége a Királyi Tábla és a Református Kollégium diákjai közül kerültek ki.
Teleki fia nem vesz új könyveket. Így a Téka „könyvmúzeummá” alakul…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból még kiderül, hogy magánkönyvtárról lévén szó, a könyveket saját pénzén vásárolta Teleki.
Mivel azonban halála után a fia nemigen szerzett be új kiadványokat, a tizenkilencedik század második felére a könyvtár egyfajta „könyvmúzeummá” alakult, amelyben sok régi kiadványt megtalálhatott az érdeklődő, újdonságok azonban nem voltak. Így ment ez a két világháború közötti időszakig. A harmincas évek végén a könyvtári élet fellendítése érdekében létrehoztak egy alapítványt, amely megpróbálta kivonni a Tékát a család tulajdonából.
Telt az idő, változtak a korok, az állam is elkezdett nyilvános könyvtárakat létesíteni, és a magántulajdonban lévő könyvtár eszméje lassacskán túlhaladottá vált.
A Teleki Téka művelődési szempontból mérföldkő marad, de olyan kisugárzása, mint alapítója, gróf Teleki Sámuel idején, sosem lesz már.
Sajnos. Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziuma (1.)
Az impozáns épületegyüttes, amely a Klastrom (mai Mihai Viteazul) utca 15-17. szám alatt áll 1903 és 1908 között épült Körössy Albert Kálmán mérnök tervei alapján. A kivitelezés Csiszár Lajos nevéhez fűződik.
1908-ban a római katolikus egyház adományából felépült az iskola mellett a Tanoda is, melyet 2000-ben újítottak fel.
A fiúgimnáziumot egyik helyről a másikra költöztették, míg végül megállapodtak vele ott, ahol most az Egyesülés Főgimnázium (Unirea) áll. Az elmondottakból az is ki fog derülni, hogy ez volt Marosvásárhely második iskolaközpontja és többek között írni fogunk egy titokzatos szoborról is, melyet a hatvanas évek elején a kommunisták megsemmisítettek…
Az iskola az 1948-as államosításig volt római katolikus fiúgimnázium.
A Központ e heti lapszámában erről a líceumról írunk olvasóinknak…
A gimnázium létesítése és a jezsuiták
A Református Kollégium után a Római Katolikus Fiúgimnázium volt Marosvásárhely második legnagyobb iskolaközpontja. Gyökerei a tizennyolcadik század első évéig nyúlnak vissza. Kezdetben azonban más helyen állt az intézmény, nem ott, ahol jelenleg is található.
Barabás Kisanna elmondása szerint a gimnázium létesítése szorosan kapcsolódik a városban megtelepedett jezsuitákhoz, a szerzetesek ugyanis érkezésük után azonnal, vagyis 1702-ben el is kezdték a tanítói-nevelői munkát.
A Keresztelő Szent János Plébánia helyén abban az időben egy ház állt. Ott kezdtek el előbb vallásos énekeket tanítani a gyermekeknek, majd pedig rövid idén belül elemi iskolát létesítettek.
Néhány évvel később, 1708-ban megalakultak az első, úgynevezett grammatikai osztályok, amelyek középiskolai osztályoknak feleltek meg.
Kezdetben az egykori Boér-ház ad otthont az iskolának
A gimnázium létesítéséről azonban a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői is, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpás is szólnak.
A jezsuiták tehát a hétszázas évek első évtizedében elemi osztályokat létesítenek, mint már jeleztük, a Plébánia udvarán, egészen pontosan az egykori Boér-házban.
1712-ben felépítették új iskolájukat, és finevelőjüket, amelyet később a templom építésekor egészen pontosan: 1728-ban lebontottak.
A fent említett adatgyűjtés szerzői tudni vélik, hogy az iskola a templomtól délre eső Lugosi-házban működött tovább. Innen 1732-ben átköltöztették a Lábas-házba, de az iskola fejlődését 1773-ban megzavarta a jezsuita rend eltörlése. Erre azonban a későbbiekben még visszatérünk.
Az új helyzetben a volt jezsuita rend tagjai, mint világi papok végezték oktató munkájukat. A szabadságharc után megnyitották a négyosztályos gimnáziumot, majd 1852-ben a finevelőt.
1940-ben az intézet felveszi a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium nevet
Az Eötvös-féle tanügyi reform alapján az intézet az 1869-1870-es évtől hat, majd 1898-tól nyolc osztállyal működött. 1905-től 1934-ig az új, vagyis a Klastrom utcai épületben csak a nyolcosztályos gimnázium volt, de az 1934-1935-ös iskolai évtől a Kézdivásárhelyről áttelepített római katolikus tanítóképző is itt talált új otthonra. Így az algimnázium és a tanítóképző együtt működött, év szerint: 1940-ig.
Az intézet 1940-től nyolcosztályos gimnáziummá alakult, és felvette a II. Rákóczi Ferenc Római katolikus Főgimnázium nevet. A dokumentumok még arról is tanúskodnak, hogy ekkor a tanítóképzőt áthelyezik Csíksomlyóra, de az utolsó végzősei – 1941. júniusában – még itt képesítőztek. Nagy István, a későbbi kolozsvári Zeneakadémia professzora és országos hírű karnagy ennek az intézetnek volt a zenetanára.
A jezsuita rendek feje több ezer forintot adományoz az iskolának
Azonban még pár sor erejéig mindenképpen vissza kell térjünk a költöztetésekre.
A város meséi című könyv állatása szerint 1712-ben látogatást tesz Marosvásárhelyre az osztrák és a magyar jezsuita rendek feje, Henevesi Gábor, aki azonnal észreveszi, hogy az iskola bővítésre, fejlesztésre szorul.
Írásos dokumentumok tanúskodnak arról, hogy nem kevesebb mint négy ezer forintot adományoz az intézetnek. Az összeg húsz rászoruló római katolikus tanuló eltartását fedezte.
Emellett létesít egy kétszáz forintos alapot iskola és szeminárium építésére. Ezekből az összegekből, illetve az Apor, Gyulafi és Petki grófok adományaiból emelték aztán az elemi iskola épületét, amely az 1708-ban létesített grammatikai osztályokat is befogadta.
Az új épületről tudni kell, hogy mint már említettük a Plébániatemplom szentélyének helyén állt, egyemeletes volt, és csak néhány évtizeden át használták, amíg elkezdődtek az istenháza építési munkálatai.
A Bethlen Gábor és a Klastrom utca közötti épület
Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium nevet viselő iskola tehát Körössy Albert Kálmán építész tervei alapján épült. Amint azt már korábban említettük 1902-ben kezdtél el építeni, és 1908-ban fejezték be.
Az iskola tantermes épülete a Bethlen Gábor sétány és a Klastrom utca közötti telken áll. Főhomlokzatéval a Pázmány Péter utcára néz. A kétemeletes iskola mellé került a szeminárium – bentlakási – egyemeletes épület.
Az impozáns épületről Keresztes Gyula is ír. Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében többek közözött arról is említést tesz, hogy mindkét épület eklektikus homlokzatain a tervező szecessziós formákat és díszeket is használt.
Így a főépület középső rizalitjának ablakformái, a főpárkány fölötti díszes attikafal, valamint a sarokrizalitok oromfalas tetőzetének kialakítása tipikus szecessziós formát mutat. A második emeleti nagyterem belső építészeti kialakítása is szecesszióra utal.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma, 2014. június13.
A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziuma (2.)
Amint azt már a múlt héten említettük, a szóban forgó impozáns épületegyüttes a Klastrom utca 15-17. szám alatt áll. Az iskola a kilencszázas évek elején épült.
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból kiderül, hogy 1908-ban a római katolikus egyház adományaiból az iskola mellett felépült a Tanoda is. Ezt az épületet tizennégy évvel ezelőtt újították fel. A fiúgimnázium története meglehetősen érdekes. Amolyan kálváriás. Számtalanszor költöztették, egyik helyről a másikra, míg végül megállapodtak vele ott, ahol most az Egyesülés Főgimnázium áll. Köztudott, hogy ez volt városunk, Marosvásárhely második iskolaközpontja.
Továbbá e heti lapszámunkban még egy rejtélyes szoborról írnunk kell, melyről senki sem tudja pontosan, hogy ki is ábrázolt… Azt viszont ismeretes, hogy az alkotást a hatvanas évek elején a kommunisták megsemmisítették.
Tekintettel arra, hogy még találtunk pár olyan adatot, melyek semmiképp sem maradhatnak ki ebből az összeállításból, a központ mostani számában még erről szólunk, ezekkel egészítjük ki II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumát.
A költöztetések kálváriája
Az plébániatemplom építési munkálatainak elkezdése után a tanulókat átköltöztették egy másik ingatlanba, majd a későbbiekben megvásárolták a Kossuth Lajos (mai Călărașilor) utca 1. szám alatti telket.
Köztudott, hogy ezen a helyen épült meg a Lábas-ház, amely a tizennyolcadik század derekán az új iskola székhelye lesz. Kezdetben csak egy emelete volt az épületnek, ez azonban egy idő után szokás szerint kezdett szűkösnek bizonyulni, így száz év elteltével húztak rá még egy szintet.
Az 1900-as év körül ismét helyszűkével küzd az intézmény, és arra a következtetésre jutnak, hogy megint egy új épületre van szükség. A jelenleg az Egyesülés Főgimnáziumnak otthont adó épületet a kilencszázas évek első évtizedében emelték az Erdélyi Római Katolikus Státus tervei alapján.
Amit tudni kell a Státusról
Az, hogy voltaképp mi is a Státus, arra a választ Sorina Bota kapta meg, mégpedig Barabás Kisanna elmondásaiból. A tizenhatodik század vallási reformjának éveiben létesült, amikor az Erdélyben élő római katolikusoknak nem volt Erdélyben székelő püspökük, így a katolikus nemesek képviselték az érdekeiket a diétákban.
Az autonóm intézményként működő Status fő feladata az egyház vagyonának a kezelése és a római katolikus felekezeti iskolák ügyeinek rendezése volt. Így tehát ezt a marosvásárhelyi épületet is ők emelték, nem pedig a plébánia.
Az épületegyüttes két részből áll. Annak idején az egyikben működött a gimnázium, a másikban pedig a szeminárium és a fiúnevelő intézet. Mindkettőnek eklektikus homlokzata van, ugyanakkor azonban a húszadik század elejét meghatározó szecesszió jegyei is felfedezhetők rajtuk.
A napszakok, imádságok és a cukorkát osztogató püspök
Az itt tanuló diákokról tudni kell, hogy nagyon intenzív vallási életet éltek. Az egyik volt diák mesélte Barabás Kisannának, hogy a napjuk mindig fél nyolckor, a misével kezdődött, amelyről senkinek nem volt szabad hiányoznia.
Az állítás szerint az első tanóra szintén imádsággal indult, amelyet az órát tartó tanár mondott el, délben pedig újabb közös imádság következett.
Vasárnap volt a legvidámabb nap, akkor ugyanis a vallástanár bekísérte a fiúkat a központi Keresztelő Szent János Plébániatemplomba, ahol találkoztak a Sancta Maria Intézetben – mostani Művészeti Líceum, melyről előző lapszámunkban már írtunk – tanuló lányokkal. A Ferenc-rendi nővérek ugyanis őket is rendszeresen elhozták a misére.
Jó alkalom volt ez a fiatalok számára találkozásra. A fiúk aktív résztvevői voltak a szertartásnak, hiszen jól ismerték az imádságokat és az énekeket.
A gyulafehérvári római katolikus püspök, Majláth Gusztáv Károly évente látogatást tett az intézménybe, bement mindegyik osztályba, elbeszélgetett a fiúkkal, végül pedig – az elmondás szerint – cukorkákat osztogatott nekik, mindenki legnagyobb örömére.
A rejtélyes szobor, melyről senki sem tudja, hogy kit ábrázolt
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnöktől kapott dokumentációkban egy nagyon érdekes dologra bukkantunk. Ezt sem maradhat ki a mostani összeállításunkból.
Az épület főhomlokzatának orommezejében van egy félkörív alakú fülke, amelyben annak idején egy szobor volt elhelyezve.
Azt azonban senki sem tudja, hogy kit ábrázolt az alkotás. Egyesek azt állítják, hogy Szűz Máriát, mások szerint pedig az iskola védőszentjét, aki nem más mint Szent Imre.
A fülkéről tudni kell, hogy a hatvanas években befalazták, azonban a nemrég végzett felújítási munkálatok alkalmával találtak benne egy jegyzőkönyvet, amely szerint 1962-ben távolították el a szobrot. Sajnos, ez a dokumentum sem fedi fel a rejtélyt… Nagy kár, hogy ez az írás sem tesz említést arról, hogy voltaképp kit is ábrázolt a szobor.
Visszapillantás, avagy: amit még mindenképpen tudni kell…
Ahogyan azt már részben említettük, 1934-ben a gimnáziumi osztályokat felszámolják, és beköltöztetik az épületbe a tanítóképzőt. Az 1948-as államosítás után nem változik az épület rendeltetése, továbbra is tanintézményként működik.
A húszadik században olyan neves személyiségek tanítottak itt, mint Büchler Pál filológus, Monay Ferenc pap, író, műfordító és szerkesztő, vagy nem utolsó sorban mint Antalffy Endre nyelvész, műfordító, az arab, a török, a héber és a perzsa nyelvek ismerője.
Az 1948-as tanügyi reform alkalmával az épületet a magyar tannyelvű leánygimnáziumnak adták át, amely 1962-ben egyesült a román tannyelvű leánygimnáziummal. Egy évig két épületben, de közös igazgatósággal működtek, majd a volt Római Katolikus Főgimnázium épületébe vonták össze az osztályokat. Az iskola profilja többször változott. Ma újra elméleti líceum román és magyar tagozatokkal.
Az 1948-ban államosított iskola épületét 2004-ben a román állam visszaszolgáltatta a római katolikus egyháznak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
- Központ. Erdély.ma

A marosvásárhelyiek Székely Múzeuma
A Baross Gábor – mai Horea – utca 24. szám alatti épületben helyezték el a múzeum természetrajzi részlegét. Az épület a Székelyföldi Iparmúzeum számára készült 1890 és 1893 között, Kiss István budapesti műépítész tervei alapján, Sófalvi József, majd Soós Pál marosvásárhelyi építőmester vezetésével. Az olasz reneszánsz stílusban emelt neoklasszikus épület bizonyos görög építészeti elemeket is tartalmaz. Oromzatát Róna József szoborcsoportja díszíti. Az ő munkája a főhomlokzat két női alakja is. A múzeum kertjében lapidárium, vagyis kőtár áll, mely a környék és főleg Maroskeresztúr római leleteit mutatja be.
Ezen a héten ezt az épületet ismertetjük lapunk olvasóinak.
Vásárhely első múzeuma
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve.
Az épület stílusa ellentétben állt a korabeli divattal, nem csoda hát, hogy nincs még egy ilyen épület Marosvásárhelyen. A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a legkiválóbb szakemberek dolgoztak rajta. Itt működött a város első múzeuma és egyben Erdély első iparmúzeuma.
Karácsony István művészettörténész szerint méltatlanul mellőzik a jelenleg a Természetrajzi Múzeumnak helyet adó épületet.
A kezdetek kezdete
A nemzeti értékek népszerűsítése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia a tizenkilencedik században kidolgozott egy nagyszabású programot, amelynek keretében aztán számos iparművészeti múzeumot alapítottak. Köztük a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is.
Annak előtte egy múzeum sem volt a városban, csak néhány kollekció létezett. Iparművészeti múzeum pedig nem volt egész Erdélyben.
Hogy miért épp Marosvásárhelyre esett a választás? Erre a kérdésre A város meséi című könyv szerzője találja meg a választ.
Ez elsősorban a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységének köszönhető, amelynek hatására 1889-ben látogatást tett a városba az ipari és pénzügyminiszter, és bejelentette, hogy akkoriban igencsak jelentősnek számító ezerhatszáz koronával támogatja a múzeumalapítást, de a helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába.
Az apátplébános érdemei
Ahogyan azt a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is említik, a Székelyföldi Iparmúzeumot a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet létesítette. Nagy érdemei voltak Kovács Ferenc apátplébánosnak, aki 1888-ban felvetette a múzeumalapítás gondolatát. A múzeum építését az Iparmúzeumi Bizottság irányította, melyben jelentős szerepe volt Szabó Istvánnak, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. A múzeumi tárgyak összegyűjtésében és azok elrendezésében Hajós János, Nagy Gábor és Róth Karoly vett részt.
Az épület helyiségei T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek
A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.
A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el.
A múzeum díszei
Ahogyan arra az Adatbankban is utalnak, ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg.
Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot.
A szakemberek véleménye szerint a rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki.
Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (1.)
A MOGYE eredetileg kadétiskolának épült, itt tanultak az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjei. Aztán román katonai iskola lett belőle, és bizonyos adatok szerint a második világháború alatt különleges ügynököket, kémeket képeztek itt.
1945-ben gyökeresen megváltozott a jelenleg az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület sorsa. A város első egyetemét befogadó létesítményt annak idején a cambridge-i kampuszhoz hasonlították a tanárok.
A Központ e heti lapszámában ezt a monumentális épületet mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A dombot uraló épület
A Kosárdomb lejtős oldalán, a Szent István út 36., 38. és 40. szám alatti nagy területen épült az iskola főépülete, a tanári lakások két épülete, valamint az iskolához tartozó legénységi épület. A főépület nagy méreteivel uralja a domboldalt.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében ismerteti, hogy a háromemeletes E alaprajzú épület főhomlokzata ötsíkú, és az épületet magasítja a kiugró egy-, három-, és ötös rizalitokra emelet magas, tört síkú tetőszerkezet.
A szecesszió jelenléte főleg a kiugró rizalitok homlokzatok kiképzésén látható.
A tanári lakások épületei kétemeletesek, a legénységi épület egyemeletes homlokzati kiképzése szintén szecessziós.
A parkok és a tartozéképületek
Az egyetem parkosított területén található a főépületen kívül az egyetemi könyvtár épülete, az adminisztráció épülete, a sportterem épülete; egy épület, amiben jelenleg a pszichiátriai klinika működik, illetve egy, amiben a városi törvényszéki orvoslás. Itt található még a botanikus kert, illetve a dendrológiai park.
A parkban 154 fa- és cserjeféle található, a botanikus kertben pedig mintegy nyolcszáz növényfaj kapott helyet.
Mindezeken kívül az egyetem épületei közé sorolhatók még a bentlakások, amik csak a hatvanas években épültek fel a város pár száz méterrel távolabb eső részében.
A bentlakásnegyed öt épülete közül négyet az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem használ. Közülük kettő leány- és egy fiúbentlakás, de az egyetemhez tartozik a fiatal házasok bentlakása is.
A kezdet és a jelen röviden
A kivitelezési versenytárgyalást, 1907-ben a budapesti Grünwald Testvérek cége nyerte meg, és 1909 október ötödikén, a Cs. és Kir. Katonai Alreáliskola ünnepélyes megnyitója nagyszámú előkelő közönség jelenlétében megtörtént.
Az iskola felsorolt épületeit a városi polgármesteri hivatal építette, saját területére. Az épület az első világháború után az állam tulajdonába került, és ma minden épületében az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem működik.
A birodalom iskolája
Amint azt már részben említettük, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület eredetileg tehát katonai alreáliskolának épült, amely az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjeinek képzésének volt hivatott szolgálni.
Lévén, hogy abban az időben, vagyis a húszadik század elején Ferenc József volt Magyarország királya – és a birodalom császára is egyben – császári-királyi iskolának nevezték az intézményt.
A szóban forgó hatalmas épület megépítése kevesebb mint két évet vesz igénybe…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy 1907-ben kezdődtek az építési munkálatok, és 1908. december elseje volt az átadási határidő.
Az 1907-ben aláírt adományozási szerződés értelmében a csaknem száz ezer négyzetméteres területet a város ajánlotta fel, és a telek még abban az évben átkerült a hadügyminisztérium tulajdonába. A terveket Nagyszebenben készítették, lévén, hogy az itt székelő katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az ügy.
Vásárhelyen ennél az épületnél használtak először betont
Ahhoz képest, hogy akkoriban húsz ezer lakost számláló kisváros volt Marosvásárhely, meglehetősen méretesnek számított az épületegyüttes. Ez egyébként a főépület mellett az alábbiakból állt: az altisztek házából, a tisztek házából, a betegszobából, a fogdából, ahová a fegyelmezetlen kadétok kerültek, illetve egy lovardából, amely a jelenlegi sürgősségi kórház helyén terült el.
A város meséi című könyv szerzője egy igencsak figyelemre méltó érdekességről is szól. Ezen érdekesség mögött az rejlik, hogy az építkezéshez a városban ekkor és itt használtak először betont.
Ennek kapcsán szárnyra is keltek különféle mendemondák. Azt mondják például, hogy a hatvanas-hetvenes években az intézmény rektora kapott egy levelet, amelyben egy nyugaton elő személy megkérdi tőle, hogy tudja-e, hogy az építkezésnél használt beton garanciája csak ötven-hatvan évre szól. Ez azonban – mint ahogyan már az idő is bebizonyította – nyilván nem igaz.
Az intézetek helycseréje
Az első világháború után berendezkedett új közigazgatás román katonai iskolává alakította az intézményt. A különféle tanulmányokban megjelentetett adatok szerint a második világháború idején különleges ügynököket, más néven egyfajta kémeket képeztek itt. A negyvenes évek második felében aztán gyökeres változás következett be az épület sorsában: a katonai iskola Gyulafehérvárra költözött, a kolozsvári tudományegyetem magyar orvosi karát pedig áthelyezték Marosvásárhelyre.
A száműzött egyetem
A második világháború alatt Kolozsváron folyta a magyar nyelvű oktatás. Az ugyanott székelő román egyetemet pedig – amelynek orvosi kara is volt – Nagyszebenbe száműzték.
Ugyancsak a már fent említett könyv szerzője említi, hogy a háború alatt támadt konfliktusok, illetve az Észak Erdély elvesztése okozta ellenérzések visszafojtása céljából igyekeztek minél gyorsabban és tapintatosan rendezni ezt a helyzetet.
A Petru Groza vezette kormány a román-magyar megbékélés jegyében 1945. májusában törvénybe foglalta, hogy létesítsenek Kolozsvárott egy magyar tannyelvű felsőfokú tanintézetet bölcsész-, filozófia-, jogi-, politikai gazdasági- és orvosi karral. A törvény életbe léptetésekor azonban újabb feszültségeket szított a helyiségek, illetve a régi egyetem vagyonának elosztása.
A nevét elhagyó egyetem és Petru Groza döntése
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból kiderül, hogy 1945. júliusában Petru Groza elnöklete alatt tartottak egy gyűlést, amelyek részt vettek az I. Ferdinánd nevet viselő román egyetem, illetve a Ferenc József nevet elhagyó, egyszerűen csak Kolozsvári Magyar Egyetemnek nevezett intézmény képvizelői is.
Petru Groza egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Az ő kezdeményezésére az a döntés született, hogy a magyar egyetem orvosi karát helyezzék Marosvásárhelyre, és a Nagyszebenbe száműzött román intézmény pedig költözzön vissza Kolozsvárra.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (2.)
1945 elején Kolozsváron felvetődik két – román és magyar nyelvű – tudományegyetem igénye kolozsvári székhellyel. Számos román és magyar értelmiségi támogatja ennek megvalósítását. 1945. június elsejei hatállyal alakul meg a magyar tannyelvű kolozsvári tudományegyetem. Az egyetem mind a négy karának működése egyazon városban nehezen volt biztosítható, az orvosi kar működtetésére két magyarlakta nagyvárosban – Nagyváradon és Marosvásárhelyen – voltak ekkor reális korházi lehetőségek. A földrajzi és demográfiai érvek végül az utóbbi javára döntöttek.
Emlékeztető: az indulás…
Az események gyors ütemben követik egymást: 1945. július tizenhatodikán zajlik le az orvosi kar tanárainak helyszíni szemléje Marosvásárhelyen, majd egy rendelet jelenik meg, miszerint a Hadügyminisztérium az egyetem céljaira átadja a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, megoldva ezzel a preklinikai diszciplínák elhelyezését.
Így indult meg 1945 október végén háromszáz hallgatóval egyetemünk, előbb mint a Bolyai Egyetem fakultása.
Az első felvételi vizsgát a magyar egyetem orvosi karán 1945. november negyedikén tartották meg. Ekkor háromszázan jelentkeznek az első évre, a törvény biztosította százötven helyre.
1947-ben már kétszázötven elsőéves diák iratkozik be. 1948-ban hétszázötvenegy hallgatója van az egyetemnek, az oktatók között tizenhat professzor és hat előadótanár. 1946. február tizennegyedikén zajlik le az első tudományos gyűlés.
Amit még tudni kell a költöztetésről: a kolozsvári rektor tiltakozása hiábavaló…
A magyar egyetem rektora Csőgör Lajos tiltakozott, mondván, hogy a kolozsvári magyar lakosság és a teljes magyar közvélemény ellenzi a kormány eme döntését. A professzor tehát, aki néhány évig párhuzamosan a marosvásárhelyi orvosi kar dékánja is volt, azt kérte, hogy maradjon Kolozsváron a magyar orvosi intézet.
A végső döntés azonban Petru Groza kezében volt, s ő nem sokat habozott. Dokumentumok tanúsága szerint a következőket válaszolta:
„…a kolozsvári járóbeteg-rendelőkben és kórházakban bárki igényelheti az orvosi ellátást. Nem akarom elhinni, hogy még mindig fontos valakinek, hogy román, avagy magyar kórházba megy. A kolozsvári magyar lakosság ugyanúgy igénybe veheti a kolozsvári román klinikák szolgáltatásait, mint ahogy a marosvásárhelyi románság az ottani magyar klinikákét…”.
Az intézet költöztetése
Az orvosi kart tehát negyvenöt nyarán helyezték Marosvásárhelyre. Sorina Bota úgy tudja, hogy előbb a bútorokat szállították ide, mielőtt azonban nekiálltak volna a költöztetésnek, Csőgör Lajos rektor a városba küldött két tanárt, hogy mérjék fel a terepet, s nézzék meg, hol fog zajlani a képzés.
A leírtak szerint a küldöttség tagjait igencsak fellelkesítették a látottak, és mint már az előző lapszámunkban is említettük, a cambridge-i egyetem kampuszához hasonlították a létesítményt.
Az épületegyüttes valóban a város szélén állt, akárcsak az angliai egyetem, akkor ugyanis ott ért véget a település. Ez az elszigeteltség, illetve a más képzést nyújtó karok hiánya sokaknak nem volt ínyére. Miskolczy Dezső professzor – aki a kolozsvári egyetem rektora is volt – azt hangoztatta például, hogy e költözés révén a diákokat megfosztják az egyetemi városokra jellemző kulturális légkörtől, a kolozsvári könyvtárak és más művelődési intézmények látogatásának lehetőségétől, és ezzel együtt az igazi egyetemi élettől.
Való igaz, hogy Kolozsvár sokkal több lehetőséget nyújtott akkor, és nyújt most is a diákoknak, mint a jóval kisebb Marosvásárhely. Manapság azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az egyetemek egy része megpróbálja minél elszigeteltebb helyre építeni kampuszát, hogy megfelelő csendet tudjon biztosítani a diákoknak a tanuláshoz.
A Hadügyminisztérium átengedi az épületegyüttest a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe
Két vonattal költöztették az egyetem javait és orvosi felszereléseit. Csőgör Lajos rektor Victor Groza kormánybiztoshoz és Antalfi alpolgármesterhez fordult, kérve őket, hogy segítsenek pénzt gyűjteni a víz- és áramszolgáltatással, illetve a bentlakás fűtésével járó költségek fedezéséhez.
Ekkor az épületegyüttes átkerült a Hadügyminisztériumtól a Közegészségügyi Minisztérium hatáskörébe. A marosvásárhelyi magyar orvosi kar első diákjai közé tartozott László János professzor is. A város meséi című könyv szerzője tőle tudja, hogy a negyvenhatos első évfolyam háromszázhatvan különféle nemzetiségű diákot számlát, akiknek azonban csak a fele diplomázott le.
A volt rektor sok mindenre emlékszik…
László János professzor, aki aztán az intézmény rektora lett, emellett pedig nagy hírnévre tett szert az A, B és C hepatitszvírus kutatása terén, arra is emlékszik, hogy összesen négyszáznégy helyiségből állt az épületegyüttes, amelynek még úszómedencéje is volt.
Ezt még akkor építették, amikor a katonai iskola székelt itt, és a hetvenes évekig szolgált úszómedenceként, utána pedig változtattak a rendeltetésén. Azt viszont most nem írjuk le, hogy mire használják az úszómedencét azok a diákok, akiknek anatómiaórán a boncoláshoz hullákra van szükségük. Az orvosi oktatás ragaszkodik a hagyományokhoz. A latin nyelv ismerete kötelező
Az adatgyűjtésekből az is kiderül, hogy az évek során számos neves személyiség látogatta meg az intézményt, többek között Petru Groza is.
Mondhatni köztudott, hogy a hatvanas években magyar nyelven folyt a tanítás, de mivel az orvosi oktatás ragaszkodott a hagyományokhoz, a latin nyelv ismerete is kötelező volt. Ennek értelmében a kolozsvári egyetem tanárai tanítottak itt, néhányan közülük ideköltöztek, mások pedig ingáztak a Szamos-parti városból.
A magyar jelleg megváltoztatása…
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés történetében újabb állomás az 1948-az tanügyi reform. Ennek keretében a Bolyai Egyetem Orvosi karát kizárólag magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakították.
Az egyetem történetében 1962-től kezdve egyik legsúlyosabb problémává válik az intézet magyar jellegének megváltoztatása. Pártutasításra a minisztérium elrendelte a kétnyelvű, magyar és román nyelvű oktatást.
A magyar nyelvű oktatásban is két tantárgyat, a törvényszéki orvostant és az egészségügyi szervezést román nyelven kellett előadni. A gyakorlati oktatást is román nyelven kellett vezetni.
A professzorok nagytöbbsége vállalta hogy román nyelven is megtartja előadásait. Ezt egy évig a minisztériumban elfogadták, majd kijelentették, hogy román nyelven csak a román nemzetiségű oktatók adhatnak elő.
Ezzel szükségleten felül felduzzasztották az oktatószemélyzet létszámát, megváltoztatva annak nemzetiségi összetételét.
A nyílt nemzetiségellenes pártpolitika jelei az egyetemen csak a nyolcvanas években jelentkeztek. Az adott politikai és gazdasági viszonyok hatására az 1980-as évektől kezdődően számos oktató választotta megoldásként az ország elhagyását. Ez a folyamat elsősorban a magyar nyelvű oktatási bázist apasztotta.
Az 1990-ig alkalmazott felvételi rendszer nem biztosította az anyanyelven tanulók esélyegyenlőségét, azt eredményezte, hogy a magyar nemzetiségű orvostanhallgatók aránya országosan alatta maradt a demográfiai adatok alapján elvárhatóknál.
Az 1989. decemberi eseményeket követően a felvételi rendszer korrekté vált, javult ugyan valamelyest a magyar hallgatók aránya, de nem a kívánt mértékben…
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – (3.)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE egy állami felsőoktatási intézmény Marosvásárhelyen. Az egyetem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából nőtte ki magát 1948-ban. A második bécsi döntést követően Kolozsvárott újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Az 1944-es kiürítési parancsok és a háborús viszonyok ellenére a tanítás folytatódott az egyetemen és 1945-ben felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel ugyanebben az évben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött az I. Ferdinánd király Tudományegyetem és a kolozsvári klinikákon nem volt elég hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ezen a héten, befejezésül még erről az intézményről írunk lapunk olvasóinak.
Bevezetik a kétnyelvű oktatást…
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, melynek rektora dr. Csőgör Lajos lett.
1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent.
Történelmi visszapillantó: a letartóztatott egyetemi vezető
Amint azt már összeállításban említettünk, az intézmény első rektora tehát Csőgör Lajos volt, aki 1904-ben született. Negyven és negyvennégy között tanársegédként tevékenykedett a kolozsvári Ferenc József Egyetem fogorvosi tanszékén, azonban negyvenkilencben politikai okból letartóztatták. Tíz évvel később azonban rehabilitálták. Ennek nyomán hetvenegyben megkapta a szocialista munka hőse kitüntetést, hetvenkettőben pedig a kiváló orvos címet.
A birtokunkban lévő dokumentumok nem tartalmazzák azt, hogy Csőgör Lajos rektort miért tartóztatták le és zárták börtönbe, azonban ismeretes az a tény, hogy abban az időben gyakoriak voltak az ilyen kirakatperek – ezt támasztja alá az egyetem legkiemelkedőbb tanárának, Miskolczy Dezsőnek a dossziéja is (az irat a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál található).
A kommunista rezsim látszatkeltése
Miskolczy Dezső nemzetközi szinten is ismert magyar neurológus volt, aki amerikai és nyugat-európai tudósokkal is tartotta a kapcsolatot. Sorina Buta kapta meg a választ arra, hogy ez miként is volt lehetséges…
A kommunista rezsim azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudományok terén nyitott a kommunikációra. Így lehetett fenntartani a külföldi kapcsolatokat, és felnéztek azokra, akik ezekben részt vettek.
Miskolczy pályafutása a szekuritátás dossziéja, és a koholt vádak
A professzor Budapesten végezte tanulmányait, aztán kutatóként dolgozott egy neves madridi intézetben. Harminc és negyven között a szegedi egyetem tanára és tanszékvezetője volt, aztán kinevezték a kolozsvári egyetem ideggyógyászati tanszékének vezetőjévé, ezután a kolozsvári elmegyógyintézet igazgatója lett, majd pedig egyetemi tanárként folytatta pályáját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol neurológiát és endokrinológiát tanított. Ugyanakkor kitűnő ismerője volt a latin, német, spanyol, olasz és francia nyelveknek, sőt még románul is megtanult.
Tudni kell azonban még azt is, hogy a Magyar-, illetve a Román Népköztársaság között kötött szerződés tette lehetővé, hogy itt taníthasson. Hatvannégyben tért vissza Magyarországra.
A szekuritátés dossziéjában szereplő adatok szerint negyvenkilencben részt vett a marosvásárhelyi egyetem szabotázsakciójában. A leírtakból azonban az nem derül ki, hogy pontosan mit követett el, nyilvánvaló tehát, hogy koholt vádak voltak ezek. Sokak előtt ismeretes az a tény, hogy zavart idők jártak akkor, és sok ilyen „képzelt” összeesküvési kísérletet vélt felfedezni a rendszer.
A román tagozat pedagógusainak itt van lehetőségük arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán…
A hatvanas években megalakult az egyetem román tagozata. Az itt tanító pedagógusok többsége szintén Kolozsvárról érkezett. Ott tanársegédek vagy dolgozatvezetők voltak, Marosvásárhelyen azonban lehetőségük adódott arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán.
De akár pár példával is élhetünk… E tekintetben Liviu Popovici-ot kell megemlíteni, aki ötvenegyben kezdett el tanítani Kolozsváron, hatvanhatban jött Marosvásárhelyre, és talán az egyetem egyik legkiemelkedőbb személyisége lett. Csakis azért említjük az ő nevét, mert az alvásról végzett kutatásai és az epilepszia mechanizmusáról írt tanulmányai az országhatáron kívül is ismertté tették a román ideggyógyász nevét. Így nyolcvannégyben a Francia Akadémia tagjává választották, és számos rangos kitüntetésben volt része nem csak Franciaországban, hanem Prágában és Moszkvában is.
És hadd említsünk meg még egy nevet. Az egyetem másik meghatározó tanára Gheorghe Simu volt, akit az egyik legjelentősebb román patológus szakembernek tartanak. Az ő tanulmányait is számos rangos nyugat-európai onkológiai szaklapok is elismerve publikálták.
Román tanárok, akik magyarul is tanítottak
Megemlítünk még pár nevet. A lentiekben az is ki fog derülni, hogy ezt miért is tesszük… Az orvosi egyetem szemészeti tanszékét Vasile Săbădeanu vezette. Ő a marosvásárhelyi római katolikus líceumban végezte tanulmányait, aztán felkészítő tanárként tevékenykedett a kolozsvári szemészeti klinikán, majd egyetemi tanársegéd lett, és noha Kolozsvárott lehetősége lett volna arra, hogy egyetemi tanári pályát fusson be, áthelyeztette magát a marosvásárhelyi járóbeteg-rendelő mentőszolgálatára, majd pedig a társadalombiztosítási pénztárnál töltött be vezető tisztséget. Negyvenöt és negyvenhat között a marosvásárhelyi kórházban dolgozott szemész főorvosként, és közben tanított is előbb magyar, majd román nyelven.
De az egyetem tanárai között volt Zeno Barbu is. Ő a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, és esetében is kimondottan fontos megjegyezni és leírni, hogy magyarul tanított, sőt mi több: ötvenkettőben írt egy magyar nyelvű tüdőgyógyászati szakkönyvet is. Ötvenegy és nyolcvanöt között a tüdőgyógyászati klinika vezetője volt.
2007-ben az egyetem falaira magyar feliratok kerülnek
1990. márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön.
Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Az orvosi oktatásban az 1989. decemberi forradalom óta tehát voltak bizonyos eredmények – így helyreállították a magyar nyelvű előadásokat az összes diszciplínákon. A jelen feladati körül egy probléma különleges jelentőségű és fontosságú: a diákság és a fiatal orvosok körében kialakult elvándorlási láz fékezése.
1991-ben az intézmény nevét Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem-re módosították. Az egyetem jeles tanárai, diákjai
Benedek Imre, Benedek István, Grépály András, Gyergyay Ferenc Pál, Lőrincz Ernő András, Máthé Ákos, Maros Tibor, Mártha-Papp Ilona, Mártonfi László, Mátyás Mátyás, Miskolczy Dezső, Molnár Vince, Mühlfay László, Nemes László, Sipos Emese, Steinmetz József, Szabó Béla, Szabó Endre, Száva János Zoltán, Székely Károly, Székely Melinda Gyöngyi, Toró Árpád, Tóth Katalin Tünde, Tőkés Béla, Veress Albert – és minden bizonnyal, még nagyon, nagyon sokáig sorolhatnánk. Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (1.)
Az épületet több műépítész terveinek felhasználásával építette meg Bernády, alaposan túljárva a helyi tanácsosok eszén.
A budapesti művészvilág krémje dolgozott az épületen, a mesteremberek azonban mind a helyiek közül kerültek ki. Ez is az ő ötlete volt, ő akarta így.
Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök véleménye szerint Bernády ezzel lenyűgöző lokálpatriotizmusról tett tanúbizonyságot. Azonban legalább ennyire lenyűgöző munkát végeztek a megbízott mesterek is. Megépítették a városközpont első meghatározó épületét, olyan városházával ajándékozva meg a marosvásárhelyieket, amelyre mindig is büszkék lehetnek.
Értelemszerűen, ezen a héten erről a páratlan épületről írunk a Központ olvasóinak.
A városi tanácsház
Vásárhely főterének déli részén egy nem akármilyen impozáns tornyos épület hívja fel magára a figyelmet, amely a város lakosságának áldozatkészségéből épült az 1906-1907-es években, a Lechner-iskola szellemében, szecessziós, eklektikus stílusban, komor Marcell és Jakab Dezső építészek tervei alapján.
A kivitelezést Csiszár Lajos építészmesterre, míg az épületasztalos munkákat és a bútorzat elkészítését a Mestitz Mihály és Fiai cégre bízták. A marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, név szerint Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is úgy tudják, hogy az épület városi tanácsháznak készült, és ezt a hivatást töltötte be nem kevesebb mint ötvenöt éven keresztül, míg hatvankettőben pártszékháznak, majd a rendszerváltás, vagyis nyolcvankilenc után a megyei prefektúrának foglalták le, figyelmen kívül hagyva a város lakosságának ellenkező véleményét.
Az otthont adó épületek és a hivatalok költöztetése
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból kiderül, hogy régebb a közügyeket a mindenkori bíró lakásán tárgyalták meg, de 1649-ben határozatot hoztak, hogy a város igazgatása csak a városházán történhet.
Így először a Várban, majd 1740 után a Nagypiac északi részén levő egyemeletes épületben intézték Vásárhely ügyeit.
1770-ben egy új, de ízléstelen épületet emeltek erre a célra, amelyet 1848-ban le is bontottak.
Ezt követően a Görög-házat, majd a jelenlegi Divatház helyén 1856-ban felépült neogotikus épületet használták erre a célra, de utcanyitás miatt 1908-ban azt is lebontották, és akkor a városi hivatalokat átköltöztették a díszes Városházába.
A torony Vásárhely majdnem minden pontjáról látható
Az épület főhomlokzata ötsíkú, szimmetrikus, és északkeleti részen van az ötvenöt méter magas torony, amely díszes majolikacserepekkel fedett sisakjával a város majdnem minden pontjáról látható. Óráját Müller János, a harangokat pedig Thúri Ferenc készítette. A Második Világháború után a toronysisak árbocára vörös csillag került, de nyolcvankettőben visszahelyezték az eredeti rajzok alapján az Elektromaros számológépgyári egységében elkészített díszes villámhárítót. Az épület küldő felületét színes majolika virágmotívumok és kőfaragványok díszítik.
Ma már hiányoznak azok az üvegfestmények, melyek történelmi nagyjainkat ábrázolták
Az előcsarnok tölcsérboltozatai, márványoszlopai, színes heraldikai díszítései és ablakfestményei ma is középkori hangulatot árasztanak, annak ellenére, hogy az épület ornamentikáját a hatvankettőben végzett önkényes restaurálások lényegesen megváltoztatták.
Az előcsarnok, a főlépcsőház és az első emeleti hall, valamint a gyűlésterem mennyezetét szabad kézzel festették.
A fent említett könyv szerzői arról is megemlékeznek, hogy akkor tüntették el, és akkor törték össze az építkezéssel kapcsolatos márványtáblákat, és többek között a városcímert, s más díszítéseket.
Sajnos, a gyűlésteremből ma már hiányoznak a terem művészi értékét képviselő üvegfestmények, melyek Bethlen Gábort, II. Rákóczy Ferencet, Kossuth Lajost, Deák Ferencet és I. Ferenc Józsefet ábrázolták. 1995 és 1998 között az épületet felújították, falára számos emléktáblát helyeztek el, de eredeti ornamentikáját csak részben állították vissza.
A gazdasági fejlődés megköveteli a reprezentatív épületet. Bernády megtalálja a megoldást
Az elmúlt század elején jelentős gazdasági fejlődésnek indult Vásárhely. A kilencszázas évek elején, egészen pontosa 1903-ban szabályozták a Marost, és megépült a Malom-árok, vagyis a Turbina. Ezt követően, rá egy évre, tehát 1904-ben felépül a Vágóhíd, és megjelennek az első épületek a Somos-tetőn. Ugyanekkor öt általános iskolát is építettek.
A gazdasági fejlődés hatására megnőtt az igény arra, hogy legyen egy reprezentatív épülete a városnak, és mi más lett volna ez, mint a Városháza. Amint azt már részben említettük, akkoriban nem volt polgármesteri hivatal; a helyi tanács üléseit mindig a központban tartották, de más-más helyen. Nem csoda hát, hogy Bernády György mindenképpen orvosolni akarta a városnak, vagyis Vásárhelynek ezt a gondját.
Az ötletnek mindenki örül… A számadáskor a lelkesedés alábbhagy. Bernády azonban utána sem hagyja magát…
Az 1903. október 14-i tanácsülésen vetődött fel először a Városháza megépítésének a lehetősége.
A feljegyzésekből derül ki, hogy Bernády György ismertette az elképzelését, és az ötletért mindenki lelkesedett. Ekkor azonban számok még nem hangoztak el. Valamivel később, amikor vázolták mindennek az anyagi vetületét, illetve az elképzeléssel kapcsolatos gondokat-problémákat, a kezdeti lelkesedés alábbhagyott.
A tanácsosok egy része azon a véleményen volt, hogy nincs szüksége a városnak egy ilyen díszes palotára. Bernády azonban nem hagyta magát, és bevetette az apró lépések taktikáját. Azzal kezdte, hogy megkérdezte a tanácsosokat, hogy hol képzelték el az épületet…
Az ötlet, amely megváltoztatja a tanácsosok határozatát
A Város meséi könyv szerzője megemlíti, hogy a mai városközpont annak idején meglehetősen kiterjedt, rendezetlen, sáros terület volt, így tetszett kezdeni a tanácsosoknak, egy új, a vasútállomáshoz közelebb eső központ kialakításának ötlete.
Így történt, hogy 1905. április nyolcadikán a tanács elfogadta az új városháza építéséről szóló határozatot. A munkálatok költségét 580 ezer koronára becsülték. Bernády György mindent elkövetett annak érdekében, hogy a tanácsosok érezzék, hogy mennyire fontosak, és higgyék azt, hogy ők döntöttek.
Az előrehirdetett pályázat
Ebben azonban volt egy nagy turpiság. 1905. februárjában ugyanis, jóval azelőtt tehát, hogy a tanács jóváhagyta volna a befektetést, Bernády az épület megtervezésére már meghirdette a pályázatot. Biztos volt tehát abban, hogy véghezviszi, amit eltervezett, még ha harcolnia is kell érte.
Azokban az években akkor már be volt vezetve a közvilágítás, és elkezdték a járdarendezést is, világos lehetett tehát mindenki számára, beleértve a tanácsosokat is, hogy a városkorszerűsítés nem csak amolyan vicc vagy szeszély.
Így az 1905. május 16-i ülésen harminc igen, huszonegy nem szavazattal és két tartózkodással a tanács végül jóváhagyta a polgármesteri hivatal székhelyének megépítését. Ettől kezdve nagyon gyorsan haladt minden.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
A régi képekért köszönet
Madaras Józsefnek
Központ
Erdély.ma

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (2.)
A tornyos Városháza, a város egyik szimbóluma, a város központjában álló reprezentatív középület, mely híven tükrözi polgárságának szellemi életét, lelkületét, áldozatkészségét, és nem utolsó sorban öntudatát. Amint azt már a múlt heti lapszámunkban is említettük, az épület a város lakosságának pótadójából épült 1906 és 1907 között.
Ezen a héten még Bernády lenyűgöző épületről írunk a Központ olvasóinak.
Az épület előkelő stílusa meghatározza Vásárhely képet
Nagyon fontos tudni azt, hogy az impozáns és a kor igényeit kielégítő tornyos Városháza építését dr. Bernády György már polgármestersége első éveiben terve vette.
Amint azt Keresztes Gyula Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében is leírja, Bernády és Vásárhely tanácsa, valamint a város polgársága tudatában volt annak, hogy a tervbe vett városházának művészinek, a város legszebb épületének kell lennie, amely előkelő stílusával, tömegével és reprezentatív elhelyezésével meghatározza a város képét.
A magyar stílus hangulata
A város első számú középülete nemes külsőt kívánt, olyant, amelyre a város akkori és későbbi polgársága is büszke lehessen. Ugyanakkor kifejezője legyen saját korának, amikor az építészek éppen a magyar építészeti stílus létrehozásán fáradoztak.
A tornyos Városháza tehát a szecesszió jegyében, a Lechner Ödön által létrehozott magyar stílus hangulatában terveztetett és épült fel a fent már említett időszakban.
A Városházát a Széchenyi tér déli végében lévő sétatér, az úgynevezett allé végében, a nyugati oldalon elnyúló földszintes házak helyére építették.
Ha figyelembe vesszük, hogy néhány emberöltővel azelőtt azon a helyen téglavetőhely-, és a téren végigfolyó Nagyárok mentén marhafürösztő volt, akkor döbbenünk rá, hogy a városépítés terén mit jelentett a Városháza új épületének felépítése…
A Székhely terv nyertese budapesti építészpáros
A pályázatra számszerűen tizennégy terv érkezett be, és 1905. május 24-25-én már ki is hirdették a győztest. Egy budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső Székhely jeligéjű terve tetszett a leginkább a zsűrinek. Amúgy a verseny második és harmadik helyezettje is budapesti volt, nevezetesen Sebestyén Arthur, illetve Bobula János. Rajzaik egy része máig fennmaradt.
Mivel azonban a javaslatok egyikével sem volt maradéktalanul elégedett sem Bernády, sem pedig az ítélőbizottság, végül három tervet vásároltak meg.
Ezek egyike a harmadik helyezett Bobula Jánosé volt, és ennek alapján került sarokra a torony.
Komor és Jakab terveiben a torony középen volt, egészen pontosan az előcsarnok fölött, de Bernády és a zsűri néhány tagja azonban ragaszkodott a sienai- illetve a firenzei modellt idéző oldalsó elhelyezéshez, azzal érvelve, hogy így a legkihangsúlyozottabb a kompozíció.
Az irányvonalak határozzák meg a végső tervet
A jelenleg a kormánybiztosi hivatalnak helyet adó egykori városháza tehát több terv ötvözéséből jött létre.
A város meséi című könyv szerzője tudni véli még azt is, hogy a zsűri meghatározta a főbb irányvonalakat, a pályázat nyerteseinek pedig ezek követésével kellett elkészíteniük a végső tervet. Az első változatokat 1906-ban mutatták be.
Kezdetben két belső udvara volt az épületnek. Ez azzal magyarázható, hogy az eredeti tervek szerint a közigazgatási székhely mellett egy bírósági terem, fogda, sőt a rendőrség is helyet kapott volna benne. Utólag azonban ezeket törölték, és ezzel együtt felszámolták a második udvart.
Jeligék: Székház – Őrtorony – Bem apó – Tornakert – Hármaskör
Az érdekes elnevezések végett maradjunk még egy kicsit a pályázatoknál.
A Városháza tervpályázati hirdetményét egészen pontosan 1905. február huszonharmadikán tették közzé, és április harmincadikáig több mint tíz tervet mutattak be.
Amint azt már említettük a nyertes Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítész Székház jeligés terve volt. A második díjat ugyancsak budapesti műépítész nyerte el, Sebestyén Arthur Őrtorony jeligés tervével.
További három tervet vásárolt meg a bírálóbizottság: Bobula János budapesti műépítész Bem apó, Schneider Iván budapesti és Várady Árpád marosvásárhelyi építész közös tervét Tornakert jeligével, és Tóásó Pál budapesti műépítész Hármaskör jeligés tervét.
A határozott törekvés és a Városházajelleg
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból még az is kiderül, hogy a díjazott tervekben lévő ötletek alapján a kiviteli tervek elkészítésével Komor és Jakab műépítészeket bízta meg a tanács.
A végleges tervek elkészítésével határozott törekvés nyilvánult meg a városházajelleg kidomborítására, mely szerint a székházat karcsú, magas torony uralja – ez különben egy középkori hagyomány –, és városképileg hangsúlyozott beállításban álljon.
A leírtak szerint az építkezést 1906 nyarán kezdték el, és bármennyire is hihetetlen, 1907 végén az egyes ügyosztályok már használatba is vették az épületet.
Bernády pótló kiegészítése
Ugyanakkor Keresztes Gyula még azt is megemlíti, hogy az épületet eredetileg földszinttel és egy emelettel terveztette a tanács.
Az építkezés ideje alatt Bernády György pótlólag rendelte el a főhomlokzat hosszán, a második emelet építését, vagyis az épület nagyobbítását, felismervén azt, hogy: „… a jövendő még számtalan hivatalt hord méhében…”.
A polgármester rendkívüli lokálpatriotizmusa
1906 nyarán tehát megtartották a kivitelezési versenytárgyalást, és július huszonnegyedikén alá is írták a szerződést a nyertessel.
A munkálatokkal ifj. Csiszár Lajos marosvásárhelyi szakembert bízták meg. Bernády ekkor rendkívüli lokálpatriotizmusáról tett tanúbizonyságot. Ezt mondta: „…uraim, most emelünk egy városházát, aztán következnek más épületek is, de a kivitelezést minden esetben helyiekre kell bízni… Az rendben van, hogy a tervezők máshonnan jönnek, de a mesterembereknek helyieknek kell lenniük. „.
És ez, így is történt. Aláírták a szerződést a fővállalkozóval, majd kiadták a munkát több helyi építőmesternek, és így a helybéliek által befizetett adókat végül gyakorlatilag szintén marosvásárhelyi vállalatokba fektették, amelyek fellendültek ezen építkezések révén. És ez, nagyszerű dolog volt.
Azonban volt is kire alapoznia Bernádynak. Az ebben az időszakban eszközölt befektetések révén ezek a mesteremberek bátorságra kaptak, tovább képezték magukat, és kitűnő szakemberekké váltak. Valóban értették a dolgukat.
A Városháza a kor egyik legreprezentatívabb épülete
Mivel nagyon rövid volt a kivitelezési határidő, a munkálatokkal nagyon gyors ütemben kellett haladni. A szakemberek gyorsan, de nagyon jól dolgoztak.
Így 1907-ben már be is költözött a hivatal a kor egyik legreprezentatívabb épületébe, amelynek végső formájához a budapesti művészvilág krémje is hozzájárult – akárcsak a Kultúrpalota esetében. A festett üvegablakok Róth Miksa keze munkáját dicsérik, a díszítésekben pedig gödöllői művészek dolgoztak. Az 1908-ban kiállított átadási jegyzőkönyv szerint 700 ezer koronába kerültek a munkálatok, ami elfogadhatónak számít a költségelőirányzathoz képest.
A homlokzat, a nagy tanácsterem és az előcsarnok nagyon gazdag díszítésekben, de ha továbbmegyünk az oldalfolyosók és az irodák felé, egyértelműen meglátszik, hogy spóroltak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor, Erdély.ma

Születésnapot ünnepelt a Marosvásárhelyi Rádió
Ötvenhét évvel ezelőtt, 1958. március 2-án szólalt meg a Marosvásárhelyi Rádió. Akkoriban napi két órában sugároztak és csak magyar nyelven – mondta el érdeklődésünkre Szász Attila, a rádió aligazgatója, a magyar szerkesztőség vezetője.
Jelenleg 15 órás naponta a magyar nyelvű adás, ehhez még hozzájön az egyórás német nyelvű műsor. A koncepció lényege megmaradt: anyanyelvi tájékoztatás és közszolgálatiság. A legnagyobb kihívást a közszolgálatiság jelenti – tette hozzá Szász Attila, ez ugyanis azt jelenti, hogy a társadalom minden rétegéhez kell szólni, fiatalhoz és időshöz, városon élőkhöz és vidékiekhez, értelmiségiekhez és kétkezi dolgozókhoz.
„A felmérések szerint jó úton haladunk, az utóbbi időben sikerült fiatalítani a hallgatók átlagéletkorát, valamint a városiakat is megszólítani” – mondta a magyar szerkesztőség vezetője. A hallgatók a tartalommal is elégedettek, ami még megoldásra vár, az a lefedettség bővítése és minőségi javítása. A középhullám hasznos, bár rádiózás szempontjából már a múlté, az ultrarövid hullámot pedig sok helyen nem lehet fogni. Ezen a téren az elmúlt két évben nem sikerült előrelépni, de a szándékról nem mondtak le.
A műsorráccsal kapcsolatosan Szász Attila elmondta, az, amit két évvel ezelőtt, az egész napos adás elindításakor elkezdett a rádió, bevált, kisebb korrekciók, finomhangolások még szükségesek, de a visszajelzések szerint a hallgatók szeretik a reggeltől estig tartó műsort, amelyben valamennyi társadalmi réteg igényére tekintettel van a szerkesztőség és a rovatokat úgy próbálja tartalommal megtölteni, hogy azok mindenkihez szóljanak. Hallgatói visszajelzésre indultak a legújabb rovatok is, mint a gasztroműsor Rádiós rétes címmel Molnár Ildikó szerkesztésében, Novák Zoltán Csaba történelmi műsora, Boér Károly szerkesztésében a Polifónia című komolyzenei, vagy Nagy Bodó Tibor épített örökségünkről szóló műsora.
A hagyományos rádiókészülékek mellett interneten is hallgatható a rádió, amely már iOS-es applikációval is rendelkezik, ezenkívül nagy szerepe van a népszerűsítésben, a hallgatókkal való kommunikációban, kapcsolattartásban a Facebooknak is.
Bár nem kerek évfordulós ünnep, a születésnap mégis fontos momentum a rádió életében, ami a műsorokból is kiderült: a rádiózásról, kezdetekről, közeli és régmúlt rádiós eseményekről, a szakmáról szólt a március 2-ai adás, jelenlegi és volt munkatársak beszélgettek a mikrofon előtt.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a születésnap alkalmából annyi jegyet ajánlott fel a hallgatóknak, ahány éves a rádió. Az 57 színházi belépőt a különböző műsorokban sorsolták ki a hallgatók között, s a Tompa Miklós Társulat a hétfő esti Pál utcai fiúk előadással köszönti a Marosvásárhelyi Rádiót.
Antal Erika
Székelyhon.ro