Amputáció és elvesztett illúziók – avagy Trianon újratöltve
„Erdély határai megtámadhatatlanokká váltak, ezzel a román delegáció elérte legfőbb célját” (Tatarescu román külügyminiszter)
Hetven éve május elején egy végzetes döntés tartotta lázban a magyar közvéleményt. Párizsban összeült négy nagyhatalom külügyminisztere, hogy döntést hozzon a világháborúban vesztes Magyarország és Románia területi vitájában.
A párizsi Luxemburg-palotában 1946. május 7-én rendezett négyhatalmi konferencián Molotov szovjet külügyminiszter elnökölt, és a nagy kerek asztal körül ott ült Byrnes amerikai, Bevin brit és Bidault francia külügyminiszter. Mellettük tanácsadók gondterhelt arccal, az asztal körül fontoskodó titkárok. A kép azt sugallja, hogy megfontolt döntés születik, pedig erről szó sem volt. A Romániát és Magyarországot egyaránt megszállva tartó Szovjetunió már régen döntött. Maradtak a trianoni határok. A három nyugati hatalom képviselői érdekteleneknek mutatkoztak. Byrnes egy ideig még lebegtette azt a véleményt, hogy esetleg a két állam tárgyalhatna hogy „csökkentsék az idegen uralom alatt élők számát”, de hamar ejtette a javaslatot. Mosta kezeit. Így eldőlt, hogy a trianoni határok maradnak.
Amikor a remény még élt
A hatalmas életerő, amely megmutatkozott a szétlőtt, kirabolt, megalázott országban, 1946 tavaszától reményeket és illúziókat is táplált. Az illúziók közé kell sorolnunk, hogy sokan bíztak abban, a „demokrácia” nevében győztes szövetségesek most nem békediktátumokkal állnak elő – mint 1920-ban –, hanem igazságos rendezéssel. Ennek egyik feltétele lett volna a határok hozzáigazítása a néprajzi viszonyokhoz a Kárpát-medencében. Ám miközben Párizsban a külügyminiszterek kedélyesen kávézgattak, Csehszlovákiában napirenden volt a magyarok „kilikvidálása” (jogfosztása, deportálása, „reszlovakizálása”). Lengyelországot „eltolták” nyugatra, Besszarábiában, Kárpátalján berendezkedett a Szovjetunió, miként a balti államokban is.
A megszállt államokban, beleértve Németország keleti felét, hozzáfogtak a szovjetizáláshoz. De a remény még élt. Különböző forrásokból lehetett tudni brit és amerikai szakértői elképzelésekről, amelyek igazságosabb határokat tartalmaztak a Kárpát-medencében. Mégpedig nemcsak Románia, de Csehszlovákia, Jugoszlávia és Kárpátalja irányába is. Ezek a tervek azonban még 1944 előtt készültek. Később már eltűntek a külügyminisztériumok archívumaiban, hiszen a győztes Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia hallani sem akart területek átadásáról. Maradt tehát a két vesztes: Magyarország és Románia.
Egy ital 45 milliárdért
A döntés idején már háromszázezret meghaladó számú magyar menekült érkezett trianoni területre. Elképesztő körülmények uralkodtak. Megkezdődött a németek kitelepítése. Az országban éhínség fenyegetett. Budapest 30 571 lakóházából 23 százalék alig volt lakható, négy százalék pedig teljesen megsemmisült. Gyakran több család húzódott meg egy helyiségben. Hiány volt fűtőanyagból, élelmiszerből, gyógyszerből, ruhaneműből. Még napirenden voltak a rablások, „vetkőztetések”. Az országnak el kellett tartania az itt állomásozó milliós szovjet hadsereget, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, emellett jóvátétel gyanánt hatalmas élelmiszer-szállítmányok indultak a Szovjetunióba. A megszállók kezébe került a magyar ipar színe-java, az összes korábbi német és osztrák tulajdon. Még Nyugaton volt a magyar nemzeti vagyon jelentős része, mozdonyok, hajók, üzemek felszerelése, a Nemzeti Bank teljes aranykészlete. Jugoszlávia és Csehszlovákia is követelte a jóvátételt. Fenyegetően közeledett a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Újabb tízezrek keltek útra a bizonytalan jövő minden félelmével.
Eközben csúcsot döntött az infláció. Az árak napról napra emelkedtek, a csirkehús kilója tavasszal már 3 millió pengő, egy kiló szalonna 6 millió. Cipőt, ruhát kapni nem lehetett, csak horribilis összegekért. Egy pohár sör, amely a békeidőkben 38 fillér volt, 1945-ben már négyezer pengő, 1946 márciusában 77 ezer, május közepén két és fél millió, júniusban már 45 milliárd! Az emberek idegei végsőkig feszültek, mindenki azt várta: legyen ennek vége! A kommunista propaganda harsogta is: a stabilizációt csak ők tudják megcsinálni.
Ma kit akasztanak?
Közben naponta hozták az újságok, hogy hány háborús bűnöst akasztottak fel, milyen fasiszta bűnök kerültek napvilágra, a kommunista politikai rendőrség hetente leplezett le „fasiszta összeesküvést”, mintegy muníciót adva a Párizsban keményen dolgozó Jan Masaryk csehszlovák és Tatarescu román külügyminiszternek. Magyarország szerintük továbbra is revizionista, fasiszta, Európa „enfant terrible”-je. A tisztviselők rettegtek a B listától. A „demokrácia” fogalmát kisajátító marxista pártok ezzel valójában politikai tisztogatást hajtottak végre a közszférában. Így – családtagokkal – legalább negyedmillióan maradtak egzisztencia nélkül. Nagy Ferenc kormánya elrendelte a Nemzeti Bank alárendelését a kormánynak (vagyis a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácsnak), a devizák és az arany bejelentési kötelezettségét és a kötött gazdálkodást. Elértéktelenedtek a nyugdíjak, hadsereg szinte nem maradt, központi anyag- és árhivatalt hoztak létre, a külkereskedelmet állami irányítás alá vették. Nagy Ferenc miniszterelnök a májusi döntés előtt Moszkvában járt. Sztálin elemében volt. Az 1940–41-es magyar–szovjet „közeledés” kapcsán azt mondta: „A Szovjetunió vezetői a maguk egyszerűségében nem gondoltak arra, hogy a magyarok rokonszenve a Szovjetunió iránt nem őszinte, hanem csak színlelt.” Nagy Ferenc hazaérve azt az illúziót keltette, hogy a szovjet vezetés támogatja Magyarország területi igényeit. Látszólag Révai József és a kommunista párt is csatlakozott. Nagy Ferenc Székesfehérvárott május 5-én azt mondta, hogy „a Szovjetunió kormánya minden kérésünket teljesítette”. Így aztán nemcsak a magyar miniszterelnök döbbent meg május 7-én, de a magyar közvélemény is. Jó pesti szokás szerint éjfélkor már az egész város tudott a döntésről. Kiderült, hogy a szovjet vezetők „a maguk egyszerűségében” csak színleltek.
A kommunisták szerint mindez azért történt, mert Moszkvában nem elégedettek a magyarországi helyzettel. Tovább kell tehát lépni a szovjet rendszer megteremtése felé.
A skizofrén állapotokra jellemző, hogy a közvélemény aznap, amikor értesült a magyarságra nézve tragikus párizsi döntésről, olvashatta Nagy Ferenc hálálkodó táviratát Sztálin József úrnak. Ebben tolmácsolja a magyarság „soha el nem múló háláját azért, hogy a szövetséges hatalmak a felszabadítás sorsdöntő tényével megnyitották a demokratikus, békés fejlődés lehetőségét…” A sajtóhírek szerint kiderült az is, hogy a magyar kormány Budapesten átnyújtott diplomáciai jegyzéke a párizsi tárgyalásokon egyáltalán nem került szóba. Ráadásul a béke-előkészítéssel megbízott profi diplomata (Kertész István) csak 9-én érkezett Párizsba. Erre mondta május 8-án a magyar parlamentben Nagy Vince szabadságpárti képviselő, hogy a magyar álláspontot tartalmazó „jegyzéket” nyilván a Petőfi Sándor utcai postaládába dobta a külügyminiszter. Fokozta az elkeseredést, hogy a rádió – valószínűleg tévesen értelmezve Byrnes álláspontját –, azt közölte, hogy az amerikaiak népszavazást kezdeményeztek a határaink menti területekről, de ezt a másik három hatalom elvetette.
A remények szertefoszlása és a kormány teljesítménye éles bírálatot váltott ki a parlamentben, főként a Magyar Szabadság Párt részéről. Sulyok Dezső 1946 folyamán többször is kifejtette, hogy magyar tömegeket elszakítani egymástól rossz határokkal semmivel sem igazolható eljárás. Sulyok konkrét javaslatot is készített májusban a külügy számára, amelyben nemcsak Kelet-Magyarországon igényelte a magyarlakta területek visszacsatolását, hanem egy korridorral megoldva Erdélyben a Székelyföldet is elérhetőnek tartotta. Javasolta ugyanakkor a felvidéki színmagyar területek Magyarországhoz csatolását is, amivel okafogyottá válhatna a lakosságcsere és az a csehszlovák igény, hogy az összes magyart kitelepítsék.
Sopront vissza Ausztriának
A miniszterelnök a kritikákra azt válaszolta, már az is eredmény, hogy a magyar álláspontot meghallgatták Moszkvában. Aztán Nagy Vincének felrótta, hogy „úri fölénnyel, lekicsinyléssel” szólt a magyar béke-előkészítés színvonaláról, mulasztással vádolva a kormányt. A miniszterelnök aztán egészen veszélyes vizekre evezett. A Nemzetgyűlésre bízta, gondoskodjék arról, hogy „ne legyek kénytelen ezzel a képviselő úrral ebben a teremben ülni.” Rákosi Mátyás, Marosán György és a többi nagy „demokrata” élénken helyeselt. Ők már tudták, hogy hamarosan egyik Nagy sem fog a parlamentben ülni, menekülni kényszerülnek. A sors fintora, hogy Nagy Ferencnek előbb kellett elhagynia az országot, mint Nagy Vincének. De csak egy hónappal. A vitában többször elhangzott a „hazaáruló” kifejezés, a leghangosabban éppen onnan, ahol tényleg nagy számban ültek, a kommunisták padsoraiból.
Nagy Ferenc talán bízott abban, hogy majd a párizsi békekonferencián sikerül eredményt elérni, bár washingtoni, londoni, párizsi útja e téren teljes kudarccal végződött. Sokan ringatták magukat abba a hitbe, hogy nem a végső döntés született meg. De a 22 ezer négyzetkilométeres magyar igény végül egy négyezer négyzetkilométeres sávra csökkent, ami alig nagyobb, mint Tolna megye. Ezen a keskeny sávon található Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyszalonta. Közben a csehszlovák állam újabb területi igényekkel lépett fel Magyarországgal szemben, a „pozsonyi hídfő” megnövelését követelve. Sőt nyugati szomszédunknál a kommunista párt követelte Sopron és környéke elcsatolását Ausztriához, amelyet a „Horthy-féle fasiszta terror politikai mesterkedései szakítottak el Ausztriától”. Csatlakoztak a szociáldemokraták is. Az osztrák követelés nem valósult meg, paradox módon talán azért, mert ez a terület szovjet megszállás alatt volt, és Sztálin Magyarország szocialista átalakítását biztosabbnak érezte, mint Ausztriáét.
A zöldséges mérlege
A hetven éve május 7-én meghozott döntést a párizsi békekonferencián már nem módosították. Meglepő volt Jebb brit küldött érvelése Románia mellett: „veszélyes megzavarni egy ország gazdasági életét területi amputációkkal, még akkor is, ha azok részben indokoltnak látszanak”. Az amputálás Trianonban történt. Hogy Párizsban, Moszkvában, Londonban, Washingtonban megint a mi kárunkra tévedtek, az bizony a mi diplomáciánk, érdekérvényesítő képességünk, politikai és egyéb önzésünk, szűklátókörűségünk, kishitűségünk következménye is. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a zöldséges mérlege mindig a maga javára téved.
Hetven éve – ne áltassuk magunkat – nemcsak az első félidőt vesztettük el, de egy mérkőzést is. Most már a tét, hogy megőrizzük hitünket, kultúránkat, nyelvünket, s ha muszájból is, jobb teljesítményt nyújtsunk elődeinknél. Ehhez elengedhetetlen, hogy megszabaduljunk a mesterségesen belénk táplált kishitűségtől és újjáépítsük a tudatosan aláásott erkölcsi erőnket.
Szerencsés Károly
A szerző történész, egyetemi docens
Magyar Hírlap