Krisztus él, közöttünk van!
Nagyvárad – Húsvétvasárnap ünnepi miserend volt a Bazilikában. A délelőtt 10 órakor kezdődött latin nyelvű főpapi misét Exc. Böcskei László megyés püspök celebrálta. Az evangélium Szent János könyvéből szólt.
Húsvétvasárnap
 délelőttjén ismét zsúfolásig megtelt a nagyváradi Bazilika. A 10 órakor kezdődött latin nyelvű ünnepi főpapi szentmisét Exc. Böcskei László megyés püspök celebrálta. Bevezetőjében rámutatott: a Valóban feltámadt az Úr, Halleluja! Övé az öröm, övé a dícsőség! kijelentés a világtörténelem legnagyobb és legfontosabb eseményének hírül adását jelenti. A Feltámadt az Úr! Az Úr él, köztünk él! nem csupán egy értesítés, amit tudomásul lehet venni vagy sem, hanem egy hír, hirdetés, melyben mi is benne foglaltatunk. Ezért örömmel ünnepeljük a húsvétot, mint Krisztus győzelmének ünnepét, és egyben a mi életre kelésünknek a napját, hiszen a feltámadás által mi is új életet nyertünk.
Emberi méltóság
Az evangélium Szent János könyvéből szólt. Szentbeszédében az egyházmegye főpásztora kiemelte: húsvétkor szent öröm járja át a keresztény világot, mely azt ünnepli, hogy Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, győzedelmeskedett a gonosz felett, és meghirdette az új életet. Ez reményt, erőt és lendületet, új kilátást, örömöt, szeretetet és békét jelent számunkra. Arra figyelmeztet, hogy beteljesült az igéret: Krisztus valóban él és köztünk van. Ez adja a húsvét misztériumának örök aktualitását, ez a hit és lelkesedés járta át annak idején az apostolokat és a jámbor asszonyokat is, akik közelről tapasztalták meg a történteket. Meglepetésszerű tapasztalatuk az örök sír láttán aztán az idők folyamán milliók hitét alapozta meg. Keresésük és a látottak hírül adása az örömhír elindítója volt, melyet azóta Krisztus követői megszakítás nélkül továbbadnak.
Az apostolok nem csupán tanúi voltak tehát a feltámadásnak, hanem első hirdetői is, mivel visszataláltak a krisztusi híváshoz. Ez a küldetés kétezer éve tart, mert Üdvözítőnk feltámadása örök nyomokat hagyott: azt hirdeti, hogy az életet kincsnek és értéknek fogadják el az emberek, hogy tudjuk értékelni egymás Isten képét. “A húsvét üzenete azért nem illeszkedik önző, elnyomó vagy diktatórikus rendszerekbe, mert az emberi méltóság igazi értékét adja vissza. Vegyük észre ezeket a nyomokat, a mellettünk haladó élő Krisztust”, hangsúlyozta a megyés püspök.
Az ünnepi szertartás fényét a Székesegyház Szent László Ének- és Zenekarának közreműködése emelte. Elhangzott Schubert: G-dúr mise, Handel: Cantate Domine ésMascagni: Regina coeli című szerzeménye. Szólistaként Májerkuk Mária, Nagy Sándor és Tempfli Csongor lépett fel. Orgonált Kristófi János, vezényelt Balogh Mihály karnagy.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Konferencia az örmény múltról
Az örmény múlt és hagyomány Erdélyben témával Nemzetközi Történészkonferenciát tartott csütörtökön az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gyergyószentmiklósi fiókja a helyi Pro Art Galériában.
A rendezvény délelőtti részében Öze Sándor egyetemi docens, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára Nagy Sándor kapuján belül és kívül; illetve örmény és magyar kép formálódása a keresztény Európában, a középkorban és kora újkorban témakörökben tartott előadást; Bálintné Kovács Júlia, az Erdélyi Örmény Gyökerek kolozsvári munkatársa a csicsókeresztúri Torma családról értekezett, míg Kovács Bálint, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa az erdélyi örmények vallási társulatainak alapításáról beszélt.
Garda Dezső történész, a konferencia szervezője Erkölcs és tisztesség a gyergyószentmiklósi örmény közösségben című előadásában azt hangsúlyozta, hogy a magyar értékek gyarapodását a gyergyói székelység és örménység szimbiózisában látja, a konferenciának pedig közösségmegtartó és öntudaterősítő szerepet szánt. Balázs Katalin újságíró Örményélet – a gyergyóiak visszaemlékezésében című előadásában azok után a történetek után kutatott, amelyek szájhagyomány szerint napjainkban is élnek a gyergyószentmiklósi örmények emlékeiben.
Többek közt a Csíky család egyik leszármazottját faggatva derítette ki, hogy a család úgy tudja, Mária-Terézia adott nekik nemesi rangot és őseik Moldvából vándoroltak át Gyergyóba. De Balázs Katalin egyebeket is kiderített, többek között azt, hogy az örmény családokban „az aszszony viselte a kalapot”, vagyis a család gazdasági ügyleteit a nők bonyolították.
A konferencia délutáni részében Örmény nyomon Gyergyószentmiklós címmel a gyergyószentmiklósi örménység múltjáról nézhettek meg egy dokumentumfilmet az érdeklődők, illetve részt vehettek B. Garda Dezső történész A törvénykező örmény közösség című háromkötetes könyvének a bemutatóján.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

2. Hadadi Nemzetközi Alkotótábor
Szatmár megye – A hadadi Dégenfeld-kastélyban alkotó művészek július 4-én a magukkal hozott munkáikat állították ki, míg jelenleg a táborban készült alkotásokból nyílt tárlak tekinthető meg.
A hadadi Dégenfeld-kastély termeit, valamint Hadad település utcáit immár második alkalommal népesítik be a szatmári, máramarosi, marosvásárhelyi, kolozsvári ésmagyarországi képzőművészek. Jó körülmények között – melyet a Dégenfeld Református Egyházi, Oktatási Központ és a Szatmár Megyei Tanács biztosít – a Szatmári Alkotóház Képzőművészek Egyesületének 23 tagja 14 napig zavartalanul alkothat a táborban. Kurta-Tőtös Beáta igazgatónőnek sikerült nagyszerű körülményeket és hangulatot biztosítania a táborban részt vevő képzőművészeknek, hogy felhőtlenül alkothassanak. Az alkotótáborban részt vevő személyek országosan és nemzetközileg ismert és elismert festő- és szobrászművészek. Újdonságnak számít, hogy idén először érkeztek a táborba a szatmári egyesület ifjúsági szárnyának tagjai is, akik friss fuvallatot vittek a tábor életébe fiatalos életszemléletükkel. A Hadadra érkező művészek mindegyike kapott egy, a szatmári egyesületet, valamint a hadadi kastélyt bemutató CD-t, illetve egy kitűzőt, mely aSzatmár Megyei Tanács támogatásával készülhetett el.
Az alkotótábor egy bemutatkozó kiállítással kezdődött július negyedikén, melyen a jelen lévő képzőművészek a táborba magukkal vitt munkáikat állították ki a nagyszámú érdeklődő hadadi közönségnek. Ezt a kiállítást július 11-én egy újabb követte, melyen immár a táborban készült alkotásokat állították ki.
Nagy az alkotókedv
A táborban uralkodó alkotási kedvet mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy 186, a táborban készült alkotást állítottak ki. A kiállítást Kurta-Tőtös Beáta méltatta a kiállítást megelőző istentiszteleten és a kiállításmegnyitón. A nemzetközi alkotótábort a helybeliek mellett más helységből érkezett személyek is meglátogatták. A táborban készült alkotásokat a közeljövőben meg lehet majd tekinteni Szatmárnémetiben, a Szatmári Alkotóház Képzőművészek Egyesülete Nyári Szalonjában és a Szatmári Polgármesteri Hivatal Képzőművészeti Galériájában. A Szatmár Megyei Tanács tagjai, Csehi Árpád elnök, illetve Erdei D. István és Varga Attila parlamenti képviselők is ellátogatnak a táborba, akik eddig is szívükön viselték a Szatmár megyei kultúra és a Dégenfeld Központ támogatását. Az alkotótábor július 16-án zárja kapuit. Nagy Sándor esperes, a Szatmár Megyei Tanács Kulturális Bizottságának tagja, megyei tanácsos abbéli réményét fejezte ki, hogy nem csak 2011-ben, hanem még sokáig találkoznak Hadadon a művészek.

Tőkés László újabb fellebbezése a Királyhágómelléki Egyházkerülethez
2010. július 21-i Nyilatkozatomban tételes formában idéztem a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Választási Szabályzatának az egyes egyházi tisztségekre való jelölést kizáró előírásait, és önkéntes visszalépésre szólítottam fel azokat az – egyházmegyei – jelölteket, akikre a Szabályzat 2. szakaszának idézett megszorításai vonatkoznak.
Annak láttán, hogy a személyeskedést kerülő, elvi felvetésemnek nem sok foganatja volt, és kilenc egyházmegyénk területén több olyan lelkészi és világi személy is jelölést nyert és fogadott el, akikre nézve a Szabályzat vonatkozó előírásai világosan kimondják és meghatározzák, hogy „egyházi tisztségre nem jelölhetők”, vagy jelölésük „nem ajánlott”, – 2010. július 3-án újabb, ez alkalommal az előbbinél jóval konkrétabb Nyilatkozatot tettem közzé, melyben az érintett személyek jelöltetésének a megfellebbezését, valamint a választási bizottságok felelős, szabályos és következetes eljárását szorgalmaztam az óvások elbírálása tekintetében.
A sajtóból vett tájékoztatás szerint: „Minden óvás elutasítva!” (Bihari Napló, 2010. augusztus 14.) – vagyis a fellebbezések törvényszerű és felelős elbírálására irányuló figyelmeztetés is hatástalan maradt. Az Egyházkerületi Választási Bizottság – rosszul felfogott – erejének, valamint határozatai megfellebbezhetetlenségének tudatában még bár szemszúrásból sem, egyetlen egy benyújtott óvásnak sem adott helyt, és ezáltal minősített, illetve minősíthetetlen esetekben engedett szabad utat az egyes egyházmegyei jelölteknek.
Cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag, olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását visszautasító 2/2010. számú EVB-határozatot is saját kézjegyével látta el.
A sajnálatos szakszerűtlenséggel és szokványos hivataloskodással határozatokat hozó EVB egész munkájára a következők a jellemzők:
Szinte teljességgel figyelmen kívül hagyja a KRE Választási Szabályzatának mértékadó előírásait (lásd VSZ 2. szakaszának 3. és 4. bekezdései).
Ügyet sem vet a fellebbezéshez mellékelt bizonyító dokumentumokra, melyeket nem is mellékel az egyes eseteket elbíráló határozatokhoz, illetve amelyeket teljességgel elhallgat.
Sem az Országos Átvilágító Bizottság (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja.
Egyetlen jogász, egyházi jogtanácsos segédletét sem veszi igénybe, illetve a jogi szakvéleményezés érvényesítését teljességgel mellőzi.
Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta – szavazattöbbséggel alátámasztott – tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Az elmondottaknak megfelelően az EVB:
1. A Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15.05.2008, valamint p 4901/07/05.02.2008 számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot nem igényli (lásd az EVB 2/ és 3/2010. számú határozatát).
2. A Berke Sándor egyházmegyei missziói előadó-jelölt – egykori – kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02.12.2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy „A jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy – nevezett – együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel”. Itt úgyszintén hiányzik az EÁB elbírálása (lásd EVB 3/2010. számú határozatát).
3. Úgyszintén felmenti Nagy Sándor nagykárolyi esperesjelöltet, akiről nem csupán a CNSAS DJ/2790/05.10,2009. számú bizonylata (lásd mellékelve: Adeverinţă) ismeri el, hogy mindösszesen 48 (azaz negyvennyolc) informátori jelentés fűződik nevéhez, hanem ráadásul az EÁB és az Egyházkerületi Igazgatótanács is megállapítja róla, hogy „szervezett és titkos formában, aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/ informátora volt” (lásd az EÁB 26/210. határozatát). Mindezek ellenére, az EVB azzal indokolja felmentését, hogy az EÁB „terhelő bizonyítékok hiányában (?!) nem vonja meg választhatósági és választói jogát” (lásd az EVB 6/2010. számú határozatát).
4. Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB szintén a saját Anyaszentegyházunk írott – és erkölcsi – törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt „minden egyházkerületi – és zsinati – tisztségéről” való „önkényes és elfogadhatatlan” lemondását (lásd az Igazgatótanács 684/2007. és a PH 416/2007. számú iratait) figyelmen kívül hagyva, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy „nem a presbiteri tisztségéről mondott le” [sic!] (lásd az EVB 3/2010. számú határozatát).
5. Seres Dénes zilahi jogtanácsosjelölt esetében minden bizonnyal az – RMDSZ-es – politikumé volt a döntő szó. Ezt az embert annakidején éppen az egyházmegyei jogtanácsosi tisztségétől fosztották meg hűtlen szolgálata miatt – attól a tisztségétől, melyre most újrajelölik. Közismert továbbá a feleségével, Seres Magdolnával közösen folytatott, áldatlan – hatalmi – harca a Zilahi Református Wesselényi Kollégium ellenében, és ezzel együtt – világi peres eljárásai Bogdán Zsolt mostani esperessel, valamint Püsök Csaba és Oláh Mihály lelkipásztorokkal szemben. Az EVB szerint – mindezek ellenére – „a vád nem felel meg teljesen a valóságnak, inkább személyi konfliktusok állnak a háttérben” (lásd az EVB 5/2010. számú határozatát).
6. Visky István, Kondor Endre és Fazakas Ferenc bihari lelkipásztorok, valamint Mike Pál érmelléki esperesjelölt esetére nézve a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést – viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s „szektás irányhoz” tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül – és legfeljebb a választók lelkiismerete tiltakozhat az ellen, hogy – belülről bomlasztó – „szektás” elemeket állítsanak felelős egyházi tisztségekbe.
Érdekes viszont elgondolkodni azon, hogy az EVB tisztelt tagjainak „lelkiismerete” miért fordul szembe a Választási Szabályzatot elfogadó közgyűlési atyák lelkiismeretével… (lásd az EVB 3. és 4/2010. számú határozatait). Mindent egybevetve, mérlegelve és megfontolva, a következőket állapíthatjuk meg és mondhatjuk ki:
A volt nacionál-kommunista rezsim, illetve a Ceauşescu-féle diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Szekuritáté. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazatukat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak.
1989-ben Temesváron kezdődött el a Ceauşescu-diktatúra bukása. Akik fegyvertelenül szembeszálltak az istentelen parancsuralmi rendszerrel – az ő áldozatuk, Temesvár szelleme kötelez bennünket: királyhágómellékieket!
„Tudatában voltak-e a jelöltlistákat állítók, hogy minek vetették meg a melegágyát, amikor pártkatonákat jelöltek a tisztségekre?” – teszi fel a kérdést Pártegyház című írásában Gábor Ferenc köröstárkányi Testvérünk (lásd Reggeli Újság 2010. július 27.). Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen „elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak” minősítik az egyházi átvilágítást (lásd erdon.ro, 2010. március 9.), és „imádságos szentségükkel” azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként – mutatis mutandis – tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?!
Nem szabad felednünk: az ateista kommunizmus az Anyaszentegyház létére tört; azon problémáink legtöbbje, melyekkel húsz év óta viaskodunk: közvetve vagy közvetlenül a diktatúra átkos öröksége. Azért: „ne legyen közösségünk a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel”! – int bennünket az Apostol (Ef 5,11).
Illesse őszinte elismerés azokat a fellebbezőket, akik a sötétség erői ellenében védik az Egyház becsületét!
Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett – és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával.
Az egyházmegyei választógyűléseken az óriási – lelkiismereti és erkölcsi – felelősség, hogy 2010. augusztus 27-i üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatait!
Tőkés László. Erdély.ma

Visszahelyezett Bethlen-emléktábla
Nagyvárad – Kedden sajtótájékoztató volt az RMDSZ-nél. Biró Rozália alpolgármester a Művészeti Líceum magyar külsős osztályairól, Sárközi Zoltán helyi tanácsos pedig az újraavatott Bethlen-emléktábláról beszélt.
Biró Rozália alpolgármester, az RMDSZ nagyváradi elnöke kifejtette: a Művészeti Líceumban úgy alakult a helyzet, hogy túljelentkezés van a külső elsős magyar nyelvű osztályba, körülbelül 10-15 gyermekről van szó. Ennek tudatában meggyőzte Dorel Luca főtanfelügyelőt arról, hogy- habár kevés az esélye a sikernek- kérvényezzék a minisztériumnál, hogy indulhasson még egy osztály. Az indoklást a hét közepén fogalmazzák meg, az átiratot pedig pénteken adját át a Váradra érkező Király András szakállamtitkárnak. (Sürgösségi kormányrendelet kibocsátása szükséges a beiskolázási keretszám megváltoztatásához). Amennyiben negatív válasz érkezik a szaktárca részéről, két megoldás lehetséges: versenyvizsga alapján döntik el, hogy melyik gyermeket vegyék fel, vagy pedig mindenkit felvesznek, de akkor többletköltség hárul a szülőkre. Egyébként a többi osztállyal nincsenek problémák, valószínűleg szeptember 20-30. között hívják majd be a szülőket és a diákokat utóbbiak meghallgatása céljából, az időpontról a sajtón keresztül fogják értesíteni őket. Különben az RMDSZ székhelyén kedd délig 31 dossziét tettek le (24 elsős, 2 negyedikes, 4 hetedikes és 1 nyolcadikos), a kéréseket továbbították az iskola titkárságának. Egy jelentkező akadt volna kilencedikbe is, azonban országos szinten sem megengedett, hogy külsős középiskolai osztály induljon, a szaktantárgyak magas száma miatt. Őt arról próbálják most meggyőzni, hogy a belsős osztályba iratkozzon. Az idén amúgy 70 gyerekkel kevesebbnek a beiskolázását hagyta jóvá a minisztérium a váradi líceumba, mint tavaly, sajnos országos tendencia a művészeti oktatás elsorvasztása.
Magyarázó fölszöveg
Sárközi Zoltán önkormányzati képviselő, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány társelnöke tudatta: szeptember 18-án, szombat délelőtt 11 órakor a vár főkapujáról jobbra eső Bethlen-bástya sarkánál újraavatják az 1627-ben készült Bethlen-emléktáblát. Annak idején, négy-öt évvel ezelőtt Jakabbffy László és Emődi Tamás indította el az ehhez vezető folyamatot, és sokat segített Angela Lupşea, az alapítvány igazgatónője is. Sok ember munkája vezetett tehát a figyelemre méltó eredményhez, mely által lehetővé vált “múltunk egy darabjának újrafényezése”. Az öt négyzetméteres alapterületű (189×312 centiméter) kőtáblának hányattatott sorsa volt az évszázadok folyamán: harminc-negyven évvel a kihelyezése után török ágyúgolyó találta telibe (ekkor szenvedett szilánkos törést, mely sugárirányba továbbterjedt). Az 1700-as évek elején gaz és moha nőtte be az alkotást, 1806-ban pedig már hiányzott a Bethlen-család címere. A megtisztításra, renoválásra több mint 100 millió régi lejt költött az önkormányzat, az alapítvány és a szalárdi Constructorul cég, és a tábla latin nyelvű tartalmát a fordítással együtt egy magyarázó fülszöveggel ellátott pulpituson három nyelven (magyarul, románul és angolul) is feltüntetik. Az avatóünnepségen közreműködnek az állami színház magyar és román társulatának művészei, majd a leleplezés után Jakabffy László várlátogatásra invitálja az érdeklődőket.
Pannónia Gábrielje
Az 1627-ben készült kőemléktábla a vár utolsó, Bethlen Gábor által emeltetett, 1618-ban elkezdett bástyájának a befejezését jelzi, és a fejedelem érdemeit méltatja. A latin nyelvű szöveget a szaknyelv mitologikus metaforákkal tűzdelt manierista panegirisznek nevezi, mely Háportoni Forró Pál udvari történetíró dicsőítő verseinek hatására született. Hasonlóságot mutat Háportoninak a váradi vár befejezését megéneklő patetikus hangvételű soraival, melyeket Quintus Curtius Rufus Nagy Sándor-életrajzának magyar fordításához írt előszavába foglalt bele.
Az emléktábla fölé a fejedelem ellipszis alakú címere került annak idején, ez azonban a XIX. század elején eltűnt. Keresztúri József kanonok 1806-ban publikált leírása tette lehetővé a heraldikai kompozíció rekonstruálását: a négyelt pajzsban a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség címerképei, az Oppeln vagy Ratibor sziléziai hercegségek címeréből vett pajzs, középen pedig az iktári Bethlen-család címere kapott helyet. A kőtáblát Kiss Zoltán gyulafehérvári és Gere István kalotaszentkirályi mesterek restaurálták, a bronz relief pedig Fekete Tibor egyetemi oktatónak az alkotása.
A Bethlen-emléktábla szövegének parafrazált fordítása a következő: “Pannónia Gábrielje, Herkules ivadéka emelte hazaszeretetből e gigantikus erősségű falakat, melyek még a nagy mitológiai háborúk sorsát is képesek volnának megfordítani: Tróját, Tarpeia szikláját, Babilont. Az egek visszhangozzák érdemeit, isteni nevét csillagokból fogja kirakni az égbolt”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Politikusok, papok a besúgók listáján
Új nevekkel bővült a kommunista titkosszolgálattal együttműködő erdélyi magyar egyházi személyiségek listája. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a Nicolae Ceauşescu egykori diktátor elnyomó gépezete besúgójának nyilvánította Seres Gézát, az Aradi Református Egyházmegye, valamint Sipos Miklóst, a Szatmári Református Egyházmegye volt esperesét.
Mindketten idén nyáron, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben augusztusban lezajlott egyházmegyei választások előtt vonultak nyugalomba, a kánon alapján ugyanis már nem pályázhattak meg újabb mandátumot. Sipos Miklós, a Szatmárnémeti Németi Egyházközség lelkészének – aki a KREK esperesi kollégiuma elnöki tisztségét is betöltötte – ügyében a bukaresti táblabíróság szeptember elején hozott határozata megerősítette a CNSAS verdiktjét, és kimondta: a tiszteletes együttműködött a Szekuritátéval.
Seres Géza angyalkúti lelkipásztorról már korábban megszületett az azonos bírósági döntés, amely ellen ő nem fellebbezett a legfelsőbb bíróságon. Mint arról már beszámoltunk, Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KREK volt püspöke nemrég élesen bírálta az egyházkerület választási bizottságát amiatt, hogy a frissen lebonyolított belső megmérettetésből nem zárta ki a Szekuritátéval együttműködő papokat. Tőkés felháborodását egyebek mellett az váltotta ki, hogy újrajelöltette magát Mikló Ferenc bihari és Nagy Sándor nagykárolyi esperes is; utóbb mindkettőjüket megerősítették az egyházi tisztségben. Mikló Ferencről tavaly állapította meg a CNSAS, hogy 1974-ben Fineşan Ioan és Feri fedőnéven beszervezte a hírszerzés, jelentéseket is írt, ám az átvilágítók nem nyilvánították a Szekuritáté besúgójának/kollaboránsának. Hasonló döntés született idén Nagy Sándor ügyében is, aki 1985-ben írt alá beszervezési nyilatkozatot Moldovan Ilie fedőnéven.
Ezzel egy időben fennakadt az átvilágításon Portik Csaba gyergyószentmiklósi vállalkozó, az RMDSZ egykori városi tanácsosa is, aki 2008-ban a szövetség Neamţ megyei képviselőjelöltjeként indult a parlamenti választáson. Az ügyében született CNSAS-ítéletet a bukaresti táblabíróság ugyancsak megerősítette. Esete különben azért is kényes az RMDSZ számára, mivel a turisztikai vállalkozókat és vendéglátókat tömörítő Gyilkostó Egyesület elnökeként is tevékenykedő Portik „bejelentkezett” a gyergyószentmiklósi tanácsosi mandátumáról néhány hónapja lemondott Gál Árpád helyére.
A polgári párti többségű helyi képviselő-testület egyébként júniusban el is vetette Portik mandátumigazolását, ám nem az akkor még nem ismert besúgói múltja miatt, hanem azért, mert az RMDSZ kizárt soraiból négy másik tanácsost, akik a közigazgatási bírósághoz fordultak, és a testület meg kívánja várni az igazságszolgáltatás ítéletét. Portikhoz hasonlóan kollaboránsnak nyilvánították a két évvel ezelőtti parlamenti választáson az RMDSZ színeiben indult Papp Ştefant is, aki Konstanca egyik választókerületében pályázott – sikertelenül – mandátumra. Eközben Sógor Csaba EP-képviselő Szász Jenő MPP-elnök lapunkban megjelent nyilatkozata kapcsán leszögezte: vele kapcsolatban évekkel ezelőtt csak vádak láttak napvilágot, ezek azonban többszöri átvilágítása során rendre alaptalannak bizonyultak.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Tőkés: mondjanak le a jogtalanul megválasztott KREK-tisztségviselők
Azonnali lemondásra szólította fel Tőkés László európai parlamenti képviselő a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) tisztújításán szerinte illegitim módon megválasztott egyházi és világi tisztségviselőket. A KREK előző püspöke szerint ugyanis olyan személyek nyertek el bizonyos pozíciókat az egyházkerület vezetésében, akiknek különböző okoknál fogva nem is lett volna szabad jelöltséget vállalniuk.
Kénytelen vagyok felemelni szavam azon jelenségek ellen, amelyek az egyházi választásokon nyilvánvalóvá váltak. Az egyház jogszintjéről a politikum jogszintjére emelkedik a kérdéskör” – fogalmazott az európai parlamenti alelnök. Tőkés nehezményezi, hogy egyre nagyobb mértékű az összefonódás a református egyház és a politikai szféra, legfőképp az RMDSZ között.
Mint ismeretes, a mintegy tíz nappal korábban tartott KREK-választásán a főgondnoki címet Varga Attila Szatmár megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő nyerte el, akinek jelölése ellen előzőleg Tőkés levélben emelte fel szavát. A volt püspök azt mondja, egyértelmű volt, hogy Kovács Zoltán előző főgondnokot, „a bihari RMDSZ fekete bárányát” meg kellett buktatni. A helyébe megválasztott Varga Attila pedig 2003-ban „önkényesen és elfogadhatatlan módon lemondott” akkori egyházkerületi jogtanácsosi tisztségéről, ezért a szatmárnémeti honatya a választási szabályzat szerint nem jelölhető egyházi tisztségre. Hasonló okokból marasztalható el a szabályzat értelmében az egyházmegyei főgondnokból presbiteri főjegyzővé választott Szilágyi Péter olaszi presbiter, aki korábban szintén lemondott igazgatótanácsi tisztségéről.
Nagy Sándor nagykárolyi esperes, Szatmár megyei tanácsos újraválasztásával azért nem ért egyet az EP-alelnök, mert róla már kiderült, hogy a kommunista rendszer kollaboránsa volt. Tőkés nehezményezi Seres Dénes parlamenti képviselő zilahi egyházmegyei jogtanácsosi megválasztását is, „aki nemrégen még ádáz küzdelmet folytatott a Református Wesselényi Kollégium ellen”. Serest, az egykori egyházmegyei jogtanácsost előző mandátuma idején azért mentették fel tisztségéből, mivel feladatkörének betöltését rendszeresen elmulasztotta, és ezáltal „nyilvánvalóan egyházunk kárára járt el” – írja közleményében Tőkés.
Az EP-alelnök szerint aggasztó méreteket ölt az RMDSZ-nek az egyházi életbe való behatolása, amely „mintha valahonnan irányítva volna”.
Tőkés László azt mondja, az érintettek igencsak megkönnyítenék az egyház dolgát, ha önként lemondanának. (Bogdánffy Szilárd boldoggá avatását méltatta Tőkés László. Történelmi fontosságú eseménynek nevezte Tőkés László Bogdánffy Szilárd egykori római katolikus püspök boldoggá avatását. „Egész Közép-Kelet-Európában késik a kommunizmus bűneinek felfedése és az igazságtétel a múlt ügyeiben, ezzel szemben XVI. Benedek pápa, a Vatikán példát mutatott abban, hogy legalább erkölcsi elégtételt szolgáltasson az áldozatoknak” – nyilatkozta az Európai Parlament alelnöke. Kijelentette: bízik benne, hogy Bogdánffy püspököt sokan követik majd a sorban. Hamarosan Scheffler János és Márton Áron püspököket is boldoggá avathatják, és Tőkés a diktatúra börtöneiben mártírhalált halt román görög katolikus püspököket is azok közé sorolta, akiknek a családja megérdemelné ezt a morális elégtételt. „Arról sem mondhatunk le, hogy Szoboszlay Aladár plébánoshoz és perének tagjaihoz hasonlóan, a szintén halálra ítélt Sass Kálmán volt érmihályfalvi lelkipásztornak és perbéli társainak, valamint a totalitárius vörös diktatúra többi – megszámlálhatatlan – áldozatának is előbb-utóbb igazságot fognak szolgáltatni” – írja nyilatkozatában Tőkés László.)
Nagy Orsolya, Krónika (Kolozsvár)

Tőkés a választási eredmények megóvására buzdít
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület több elöljárójának a lemondását követelte kedden Tőkés László, az egyházkerület volt püspöke, aki kifogásolja, hogy az októberi egyházi választáson olyan személyek kerültek vezetői beosztásba, akik szerinte nem tesznek eleget a választási szabályzat támasztotta követelményeknek.
A partiumi egyházkerületben október 22-én tartottak általános tisztújítást, amelynek keretében Csűry István püspök hat évre szóló mandátumot nyert el. Tőkés László elsősorban az RMDSZ két törvényhozójának, Seres Dénesnek és Varga Attilának a jelöltségét és megválasztását kifogásolja. Tőkés szerint aggasztó, hogy az RMDSZ egyre nagyobb teret hódít „illetéktelenül” az egyházi életben.
A volt püspök, aki jelenleg az Európai Parlament alelnöke, nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a zilahi egyházmegyei jogtanácsosi tisztségre jelölt és megválasztott Serest korábban azért mentették fel az egyházkerületben betöltött tisztségéből, mert feladatkörének betöltését „rendszeresen elmulasztotta”, s így nem lett volna joga - mondta Tőkés – résztvenni a mostani választáson. Tőkés szerint az egyházkerületi főgondnoki tisztségre jelölt és megválasztott Varga Attila 2003-ban „önkényesen és elfogadhatatlanul” mondott le egyházi pozíciójáról, ezért neki sem lett volna joga részt vennie a mostani megmérettetésen. Tőkés értetlenségének adott hangot amiatt, hogy az egyházkerületi választási bizottság a kifogásolt személyek ellen benyújtott óvásokat elutasította.
A volt református püspök Nagy Sándor nagykárolyi esperesnek az újraválasztását is kifogásolja, aki egyben az RMDSZ Szatmár megyei önkormányzati képviselője. Tőkés szerint az esperes azért nem töltheti be ezt a vezető tisztséget, mert együttműködött az egykori kommunista titkosszolgálattal, a Securitatéval. Tőkés lemondásra szólította fel az érintetteket, és arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyházkerület választói közgyűlése résztvevőinek tíz százaléka még egy hétig megóvhatja a választási eredményeket. Szabadság (Kolozsvár)

Czuczor Gergely–Fogarasi János emlékkonferencia
„A magyar nyelv természeti rendje”
Még nem nevezhető áttörésnek, de újabb kori szellemi életünk, ezen belül a magyar nyelvtudomány közel másfélszáz éves jégpáncélja tört meg a kiemelkedő eseményhez méltó helyszínen, a budai vár egyik patinás palotájában 2010. december 6-án.
A Magyar Köztársaság elnöke, Schmitt Pál volt a fővédnöke annak az egész napos előadássorozatnak, amelyre a Magyar Kultúra Alapítvány budai székházában, a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében került sor, otthont adva a Czakó Gábor nevével fémjelzett Diófa-kör kezdeményezésének. E szellemi műhely író, természettudós, zenész és (nem utolsósorban) nyelvész tagjai, valamint a hozzájuk csatlakozott előadók ezúttal nyilvánosan, a hétköznapi időpont ellenére közel száz érdeklődő előtt fejthették ki évek óta érlelődő gondolataikat a magyar tudományosság egyik legmonumentálisabb, ám oly mostoha sorsú alkotásáról.
A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben bízta meg véglegesen Czuczor Gergely (1800–66) bencés szerzetest, költőt és nyelvészt, az Akadémia tagját a szótár elkészítésével, Fogarasi János (1801–78) kúriai bírót és nyelvészt pedig e munka felügyeletével. Tevékenységüket nemcsak az elkövetkező évek politikai és háborús eseményei nehezítették, hanem az a drámai irányváltás is, amely a szabadságharc leverését követően az Akadémia berkeiben egyre inkább végbement. A Nagyszótár javításokat tartalmazó pótkötete, a Toldalék, már meg sem jelenhetett. Fogarasi János, aki munkatársa halála után egyedül folytatta és fejezte be a nagy művet, ezt írta annak utószavában: „Czuczor és én a külföld előtt, az »Allgemeine Deutsche Encyclopaedie« czimü munkában bevádoltattunk, hogy a történelmi hasonlító nyelvbuvárlat ellenségei vagyunk. Aki a czikket közölte, nem tudá, mi volt vitatkozásunk tárgya. Valamint minden félszegség vagy egyoldaluság, úgy az ellen is, hogy egyedül csak a rokon nyelvekben s itt is csak némelyekben keresendő az üdvösség, azon elvekkel összhangban, melyeket föntebb kifejték, felszólaltunk; felszólaltunk volt pedig ismételve mindaddig, míg a tárgyilagosság teréről le nem szoríttatánk. De hogy ellenségei voltunk volna a történelmi hasonlító nyelvbuvárlatnak, azt munkálatunk csaknem mindenik lapja megczáfolja.”
A konferencia első sorban tisztelegni kívánt a két tizenkilencedik századi tudós előtt, akiknek teljesítménye már csak mennyiségi szempontból is rendkívüli, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Czuczor Gergely forradalmi tevékenysége miatt két évig várfogságban, vasra verve végezte munkáját. De azt a szándékukat sem titkolták a megemlékezők, hogy méltatni, újraértékelni szeretnék az 1862 és 74 között hat kötetben megjelent (és mindmáig egyetlen befejezett!) Nagyszótárunkat, – az addigi és korabeli magyar nyelv e kincsesbányáját, – valamint szerzőinek a nemzetközi összehasonlítást kiálló, sőt, azt nem egyszer úttörő módon meghaladó nyelvészeti szemléletét és módszereit. E törekvés jogosultságát huszadik századi és jelenkori kutatások és vizsgálatok eredményei igazolják.
Az előadásokat Fekete György professor emeritus, a Magyar Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke nyitotta meg, aki Makovecz Imrével, az intézmény örökös elnökével együtt az emlékkonferencia védnöke volt. Majd kivétel nélkül rendkívül tartalmas, színvonalas expozék következtek, amelyek korántsem pusztán a szűkebb szakmabeliek érdeklődésére tarthattak számot. Igencsak ritkán fordul ez elő egy reggeltől estig tartó, tizenhat előadót felvonultató rendezvényen.
Békés Vera filozófus, tudományos főmunkatárs a tudományfilozófia szemszögéből vizsgálta a Nagyszótár körüli kortárs vitákat, majd Bence Lóránt nyelvész, egyetemi tanár tartott remekbe szabott kiselőadást a tudás dinamikájáról. Az ugyancsak nyelvész és egyetemi tanár Balázs Géza azt elemezte, hogyan szakadt meg a Nagyszótár hagyománya a későbbi magyar nyelvtudományban. A kávészünet után élvezhette a hallgatóság Czakó Gábor eszmefuttatását észjárásunk és a magyar gyökrend összefüggéseiről, azt követően pedig Horváth Katalin nyelvész olvasta fel a távol lévő Németh Renáta értekezését a romantikus nyelvelmélet gyökfogalmáról. Győri-Nagy Sándor nyelvész és kultúrökológus a hang és az érzet, valamint a gyök és a képzet viszonyát fejtette ki szemléletesen. A délelőtti programot Horváth Katalin saját előadása zárta, a Nagyszótár szócsalád-elméletének ismertetésével.
A délutáni program nyitányaként Pusztay János nyelvész, egyetemi tanár adta elő eredeti álláspontját a finnugor etimologizálási gyakorlatról, utána Pomozi Péter nyelvész, egyetemi docens beszélt a szabályos hangmegfelelés „dicsőségéről és viszonylagosságáról”. Oláh Annamária fizikus, Bolyai-kutató érdekfeszítő előadásából kiderült, hogy a „semmiből egy új világot teremtő” matematikai géniusz a nyelvi gyökökkel is behatóan foglalkozott. Kiss Gábor Lőrincze Lajos díjas nyelvész, a magyar egynyelvű szótárak kiadása terén élenjáró Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője a Czuczor–Fogarasi Szótárnak a magyar szótárirodalomban elfoglalt helyét méltatta, kitérve e szakterület óriási, belátható időn belül aligha leróható tartozásaira is.
A kávészünet utáni előadások bizonysága szerint a Nagyszótár nem csupán a nyelvészeket foglalkoztatja. Juhász Zoltán kutatómérnök és népzenész ízelítőt adott abból, hogyan lehet gépi adatbányászat segítségével kutatni a szócikkek anyagát. Alexa Károly irodalomtörténész arra hívta fel a figyelmet, hogy egy szótár – így a Czuczor–Fogarasi is – regényként is olvasható. Ő egyébként az Életünk főszerkesztőjeként bejelentette, hogy az emlékkonferencia anyaga ebben a szombathelyi folyóiratban fog megjelenni jövő év januárjában. Molnár Zsolt és Czeglédi Cecília tanításfejlesztők beszámoltak az általuk kifejlesztett és sikerrel alkalmazott gyökrendi oktatásról. (A pedagógus házaspár erről szóló értékes könyve tavaly jelent meg a Püski Kiadónál, az Amszterdami Egyetemen tanító Marácz László nyelvész előszavával és külön tanulmányával.) Bérczi Szaniszló csillagász, egyetemi docens pedig a gyökök kapcsán a nyelv születésének rejtelmeibe engedett bepillantást, tudományos szabatossággal és mégis művészi érzékletességgel.
Stílusos befejezése volt az estnek Móser Zoltán tanár és fotóművész lendületes előadása Czuczor Gergely népdallá vált költeményeiről. A népies költő egy vonatkozásban túlszárnyalta híresebb kortársát, Petőfit: jóval több (mintegy hetven) olyan verset írt, amelyeket már életében a nép ajkáról hallott viszont. Közülük néhány meg is szólalt Szikora Réka csodálatos énekhangján. A miniatűr művészi programot az előadóként már bemutatkozott Juhász Zoltán furulyajátéka színesítette.
Túlzás nélkül állítható, hogy a remekül összeállított és megszervezett emlékkonferencia teljes sikerrel járt. A különböző tudományágak és művészetek képviselőinek eszmecseréjén túl főleg a két-három nemzedéket és markánsan eltérő irányokat képviselő nyelvészek józan és nyitott párbeszéde jogosít fel derűlátásra a jövőt illetően. Reményt ad ugyanis arra, hogy a várbeli emléknapon felidézett két nagy ember és tudós példás élete és felbecsülhetetlen életműve, ha megkésve is, de elfoglalja végre méltó helyét utódaik köztudatában és a magyar tudományosságban.
Hudy Árpád, Nyugati Jelen (Arad)

Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hazatérés Napja Krasznamihályfalván
Szatmár megye – Szombaton tizedik alkalommal tartották meg a Hazatérés Napját Krasznamihályfalván. A helyi református egyház által szervezett rendezvényen több mint kétszázan vettek részt helyiek és hazatérők.
A krasznamihályfalvi református templomban dr. Molnár János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának dékánja hirdetett igét. Igehirdetésének alapígéjéül a 133. Zsoltárt választotta, mely így kezdődik: ,,Imé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak.” Krasznamihályfalván nagyon sokan gyűltek össze, hogy együtt legyenek, hogy találkozzanak rokonaikkal, egykori barátaikkal, iskolatársaikkal és falubeliekkel. Ez a település is — sok más, egykor elszigetelt településhez hasonlóan — arra a sorsra jutott, hogy fiataljai a jobb megélhetés lehetőségét keresve elhagyták szülőfalujukat, hogy városon keressenek megélhetést. Ilyen alkalmakkor jó hazatérni és felidézni a múlt eseményeit, beszélgetni a jövőről és találgatni, hogy milyen jövő vár ránk. ,,Egy atyától vagyunk – hangsúlyozta az igehirdető. — Egy atya gyermekeiként tértünk most vissza, hogy örvendezzünk. Sajnos nagyon sok ma élő ember identitászavarban van: nem tudja honnan jött és merre tart. Mi, ebben a közösségben esztétikai örömszerzők vagyunk. Istengyermekeinek közössége, örömszerző közösség. Feladatunk, hogy Isten munkatársai és követei legyünk. A ma embere a sokat hangoztatott piacgazdaságban él, meg kell küzdjön a piacgazdaság elvárásaival. Mint ahogy azt naponta tapasztaljuk, a piacgazdaságnak megvannak az előnyei és a hátrányai. A piacgazdaságban mindig megkérdezzük: mi ebben a hasznom? Itt, most, ebben a közösségben feltehetjük a kérdést: Mi a haszna ennek a közösségnek, hogy egy atyótól származik? A válasz a 133. zsoltárban van. Az áldás a haszon. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké, ahol örömszerző közösségre talál.”
Ünnepi percek
Az istentisztelet után Módi Attila helyi lelkipásztor és Nt. Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a vendégeket, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanítóképző Karának kórusa énekelt. A kórus tagjai évente változnak, de az előadásból érezhető volt a szakmai felkészültség és az ének iránti elkötelezettség. A templomból kijövet a résztvevők a kaplonyi fúvószenekarral az élen vonultak a régi egyházi iskolához (jelenleg kultúrotthon), ahol ifj. Geréb Miklós lelkipásztor röviden ismertette Tamás László egykori lelkipásztor–tanító életútját és Krasznamihályfalván kifejtett tevékenységét. A fúvószenekar zenei kíséretében megkoszorúzták a kultúrotthon falán elhelyezett Tamás László emléktáblát, majd minden résztvevőt meghívtak a kultúrotthonban megtartott ünnepi ebédre, ahol a résztvevők kötetlenül beszélgettek.
erdon.ro

Két ország, egy cél – Vidékfejlesztési nyitókonferencia Székelyhídon
Pénteken délelőtt négy település elöljárói és menedzserei tartottak nyitókonferenciát az Ér-parti kisvárosban, Érték-határ: Innovatív határon átnyúló közösségi szolgáltatási rendszer kialakítása témakörben. A 2007–2013 közötti időszakot felölelő projekt képviselői Újfehértó és Nyíradony (Magyarország), valamint Kiskereki és Székelyhíd (Románia) voltak.
A délelőtt kezdődő eszmecserét Nagy Sándor, Újfehértó polgármestere, a projekt vezető partnere nyitotta meg, valamint ismertette a kisváros fejlesztési lehetőségeit, gazdasági erőforrásait, illetve földrajzi fekvése adta lehetőségeit. A magyarországi partner után Béres Csaba Székelyhíd polgármestere, a „négyek megállapodásának” szervező partnere köszöntötte a vendégeket, valamint vázolta a város befejezett, illetve folyamatban lévő projektjeit. A házigazda beszámolójában többek között elhangzott, miszerint a nyertes pályázatok eredményeként, európai forrásokból fogják fedezni a Bihar megyei önkormányzatok integrációs osztályain dolgozó alkalmazottak ingyenes továbbképzését. Folyamatban van egy úgynevezett inkubátorház kialakítása is, amely olyan vállalkozásfejlesztési gyakorlat, amelynek alkalmazásánál elsősorban gazdasági prioritások játszanak szerepet Székelyhíd és annak testvértelepülése, Létavértes között. Béres beszélt még a város urbanisztikai terveiről is. Mint mondta, a napokban írja alá a felelős minisztériummal a 3,5 hektáros park kialakításáról szóló szerződést. Az iskolakomplexum és a városközpont között kialakítandó zöldövezet, valamint a mellé tervezett aquapark lesz a település egyik legnagyobb befektetése az elkövetkezendő időszakban. Mint munkaadói lehetőséget, a biomassza erőmű kivitelezését említette, amely szintén folyamatban lévő tervezet. Beszélt még az alakulgató infrastruktúráról, amely nélkül lehetetlen befektetőket csalogatni a városba, valamint vázolta a település civil- és kulturális szférájában bekövetkezett pozitív jellegű változásokat is.
Tasó László, Nyíradony polgármestere, fideszes országgyűlési képviselő bemutatta a határon túli kistelepülés uniós perspektíváit, valamint annak hátrányos fekvését Nyíregyháza és Debrecen tengelyén. Ugyanis az utóbbi két nagyváros árnyékában nehezebb befektetőket találni, ami egyébként Újfehértóra is legalább annyira érvényes. Tasó azt is elmondta, a négy település vidékfejlesztési egyezményét a magyar állam 260 milliárd forinttal támogatja, míg a román fél csak most, a projekt harmadik szakaszában mutat némi érdeklődést a kivitelezés iránt. A nyíradonyi elöljáró szerint a közös civilszféra létrehozása az elsődleges cél, ami maga után vonja gazdasági szféra kialakulását is.
Kiskerekit Kertész Zoltán hálózati menedzser képviselte, aki előadásában átfogó képet nyújtott a három, községalkotó kistelepülés – Érkeserű, Asszonyvására, Kereki – általános gazdasági állapotáról, múltjáról, jelenéről, illetve faluturisztikai adottságairól. Mint mondta, mindhárom falu bővelkedik kiaknázatlan lehetőségekben. Ezekre azonban a jelenlegi gazdasági helyzet miatt a román kormány egyáltalán, vagy csak korlátolt anyagi keretet tud biztosítani.
A nyitókonferencia állófogadással, valamint a helyszínre érkezett befektetők, vállalkozók kötetlen üzleti beszélgetésével zárult.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Orvos- és gyógyszerész-tudomány magyar nyelven
A több mint 150 évvel ezelőtt, 1859-ben, gróf Mikó Imre kezdeményezésére és támogatása által megalapított Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) keretében 1906-ban vált önállóvá az Orvostudományi Szakosztály (O.SZ), amely 1990 után bontakoztathatta ki széles körű tevékenységét. Taglétszáma nagymértékben kibővült, jelenleg 1250-en vannak az aktív tagok. Mivel a gyógyszerészeket is soraiba fogadta, az utóbbi években felvette az Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztály (OGYSZ) nevet.
A minden évben más városban megrendezett tudományos konferenciák nemzetközi rendezvényekké nőtték ki magukat, így az orvos- és gyógyszerész-továbbképzők nagy érdeklődésnek örvendenek. Az egyesület szakmai folyóiratát, az Orvostudományi Értesítőt (amely 1976 óta jelenik meg), sikerült akkreditált folyóirattá minősíttetni, a szakosztály pedig az Országos Orvoskollégium által is elismert orvostovábbképzés szervező egységévé vált.
Az idén az EME az OGYSZ XXI. tudományos ülésszakát Szatmárnémetiben rendezte meg. Erdélyben, a magyar orvosoknak és gyógyszerészeknek a legjelesebb eseménysorozata a Keresztény Orvosok Szövetségének éves közgyűlésével kezdődött, ahol újra bebizonyosodott, hogy “a huszonegyedik században is érdemes követni a keresztény szellemiséget, hiszen ez egyaránt jó a betegnek és az orvosnak is.”
Az Északi Színház nagytermében tartott ünnepélyes megnyitón Cseke Attila egészségügyi miniszter reálisan és meglehetősen borúlátóan ismertette a hazai egészségügy aktuális problémáit, kiemelten foglalkozott az orvosok elvándorlásával, valamint azzal a ténnyel, hogy sok beteg a külföldi kórházakban keresi a gyógyulást.A tanácskozásoknak és előadásoknak az Északi Színház, a Református Gimnázium és az Astoria Szálló gyűlésterme adott otthont, és 358 résztvevővel (45 határon túli), 11 szekcióban 138 dolgozatot mutattak be, a gyógyszertani, belgyógyászati, sebészeti, endokrinológiai, fogorvosi, patológiai, onkológiai, hematológiai, közegészségtani, gyermekgyógyászati, nőgyógyászati, infektológiai, ortopédiai és ideggyógyászati témakörökben.
Hagyományos módon a konferencián díjak átadására is sor került, a Lencsés György tudományos díjat idén dr. Kun Imre endokrinológus professzornak adományozták, a “Pápai Páriz Ferenc Alapítvány” díját dr. Egyed Zsigmond és dr. Szabó Béla professzoroknak, valamint dr. Mezei Tibor patológus tanársegédnek ítélték oda. A szatmári róm. kat. püspöki székesegyházban tartott ökumenikus istentiszteleten igét hirdetett Ft. Schönberger Jenő megyés püspök és Nt. Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese.
A komoly, tudományos programmal eltöltött napok és a záróülés után egy rendkívül tartalmas kirándulásnak örülhettek a résztvevők. Adyfalván meglátogattuk a nagy költő szülő- és emlékházát, Kaplonyban a Kákolyi-kriptát, majd Sződemeteren Kölcsey Ferenc szülőházát.
Az idei konferencia is bizonyította, hogy egyesületünknek a szakmai tevékenységen túlmenően, fontos szerepe van a magyar orvosi és gyógyszerészeti közösség formálásában, az együvé tartozás érzésének fenntartásában, amely fontos eleme lehet megmaradásunknak.
Dr. Vajda Sándor főorvos 
Nyugati Jelen (Arad)

Történelmi emlékpark Kisborosnyón
Egy kicsit megrendül az ember, ha azt veszi észre, kis közösségek is gondolnak merészet és nagyot, aztán ha megvalósították, azt már eltüntetni nem lehet.
Ezt cselekszik immár tíz esztendeje Kisborosnyón Damó Gyula tanító vezetésével, mellé állott a falu is, Bartha Árpád megyebíró, Nagy Sándor közbirtokossági elnök, községi képviselő, Veress Kálmán szintén a falu elejéhez tartozik, aztán Majos István presbiter, Veress Sándor nyugalmazott lelkész és sokan mások. Valóságos történelmi emlékparkot hoztak létre, faragott emlékfák, kőtömbök idézik a magyar s az erdélyi magyar székely történelmet. Könnyű lehet, gondoltam magamban, történelemórákat tartani itt a gyermekeknek. Damó Gyula, a park létrehívója saját faragott székely kapuját állította a bejárathoz. Legyen ott, ne kelljen arra is pénz, adakozás. Valóságos emlékfa-erdő, nem egyéb. 1910-ben ez a Kisborosnyó 1602 lelket számlált, míg Nagyborosnyó csak 1544-et. Most a kisebbik Borosnyó hívja föl a figyelmet arra, amit sosem szabad elfelejtenünk. Néhány emlékfáról, kőtömbről: egy jelfán a földrajzi adatok, a falu földrajzi koordinátái, 550 méter magasan fekszik, keleti hosszúsági kör 26 fok, északi szélesség 45 fok, fekvése Kelet- és Nyugat-Európa felező vonalán. Aztán megépítették örök emlékeztetőül az ország- és nemzetgyilkosságra a trianoni napórát. Cementlapon a jel, és az emlékfa árnyéka pontosan június 4-én ér ama pontra a lapon. Emlékjelt kapott hát a nemzeti összetartozás napja az idén. A két szörnyű világháború emlékét idézi a tonnás kőtömb, azon héber nyelven is ott az írás, fölkiáltás, hogy soha többé ilyent! És az egyik fán az írás: "A magyar szó apostolai. Balassi, Pázmány, Apáczai, Kazinczy, Kosztolányi, Ady." Csak néhányuk, figyelmeztetőként. Jelen van név szerint a világhírű magyarok egy csoportja is. Mindet nem tudták még fölvésni. Köztük Szentkatolnai Bálint Gábor, a magyarság őstörténetének kutatója, rokonaink és azok nyelvének – 19 nyelven beszélt – megtalálója és megismerője Ázsiában. Faragott jelfát kaptak 1956 székelyföldi áldozatai is, voltak bőven, aztán ott az írás a másik faragott történelmi fán: önvédelmünk elfelejtett harcosai. Értsen a szóból a vándor meg a helybéli, s igen a gyermek is. És akkor királyaink, erdélyi fejedelmeink egész sora, mellettük 1848–49 hősei: hét harcos áldozat, aztán az első világégés hat, a második huszonkét áldozata. Másik fán – szándékosan nem jegyzek kopjafát, hiszen ezek emlékeztető faragott jelek inkább – Erzsébet nevű királynéink. És a falut, országot, nemzetet megtartó nagyasszonyaink. És igen, az anyák is kaptak történelmi jelet ebben az erdőnyi történelmi olvasókönyvben, anyáink, világra nevelőink. E hónap 19-én hármas emlékeztetőt avattak Kisborosnyón a nagy lélekkel megáldottak. Valóságosan meghordott hármas halmon három gyönyörű emlékfa, a közbelső Attila királyé, mellette örök emlékeztető a magyar-székely rovásírásra. Igen, itt a népnek eszébe jutott, hogy az a kincs másfél ezer esztendős legalább, és a miénk, hát ott a helye Attila jelfája mellett. A harmadik jelfa a visszafoglalásé. Nem tudom, azok a szlovák politikusok, akik eltiltották a magyar nyelvet amott Felvidéken a magyaroktól, és azok, akik a magyar címerből kilopták s magukénak nevezik a hármas halom magyar címerelemet, mit szólnak majd ehhez a hármas halomhoz Kisborosnyón. Lehet, visszavonják Borosnyóról a szlovák nagykövetüket, kitelik tőlük... Nem sorolom, hosszú lenne, ám ennyi is lélekemelő a történelmi emlékparkból. Meggyőződésem, hogy – Kisgyörgy Zoltán ünnepi előadó szavaival élve: ha rázós lesz az út a látogatók kocsijának (amúgy sima aszfalt vezet), legalább fölrázza bennük a történelmi és nemzettudatot. Amondó vagyok, hogy azok a politikusok, akik ellenünkre a kis lépések módját élték az eltelt húsz évben, most Kisborosnyón tudomásul vehetik, hogy lehet tíz év alatt is megtenni nagy lépéseket. Példa egy kis közösség nagy alkotása. És azt is elmondom, hogy e park mellett s ebből kimenni nem lehet imás sóhaj nélkül, nem. Himnuszos volt a délután, és én néztem az embereket: balsorsot, porladó sziklaszékelyeket láttam, hallottam énekelni s énekelve, de egyetlen lehajtott fejet sem! Idézem az ifjú református lelkész, Rátoni Botond szavait, véshetnénk kőbe, fába is: "Egy megkeserített és megkeseredett nép saját jövőjét adhatja fel!"
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar műfordítói lexikon (1945–2010) tervezete
Marosvásárhelyiként, a budapesti egyetem elvégzése után az ELTE Idegen Nyelvi Lektorátusán tanítok. A lektorátus kiemelkedő szerepet vállal a legnagyobb magyarországi egyetem fordítóképzésében. Papp Andrea egyetemi docens, lektorátusvezető irányításával fordítók számos generációját indítottuk útnak 2002 óta. Az évek során tanszékünk több jegyzetet és szöveggyűjteményt adott ki, ezek szerkesztése kapcsán felvetődött, hogy milyen nehéz adatokat szerezni azok magyar fordítóiról, többségükről nagyon kevés anyagot találtunk. Számos alkotó esetében egyáltalán nem találkoztunk adatokkal!
Az elmúlt években merült fel egy olyan lexikon megírásának a gondolata, amelyik összegyűjtené ezeket a szerzőket. Magyar nyelven számtalan lexikont adtak ki, de sajnálatra méltóan műfordítóit nem! Miért nem? A választ nem tudjuk, de vállaltuk, hogy elkészítjük! Miért? Fordítókkal beszélgetünk naponta, és észleljük, hogy mennyire nem ismeri ezeket a személyeket az irodalomszerető társadalom. És akkor az anyagi megbecsülésükről nem is beszéltünk! A szakma megítélése, sajnos, nem megfelelő! Vajon a műfordítók miért nem érdemlik meg ezt a megbecsülést? Szerintünk megérdemlik, ezért is szeretnénk emléket állítani azoknak az alkotóknak, akik a világirodalmat megismertették, megismertetik a világ magyar olvasóközönségével.
Néhány szót a magyar műfordítói lexikonról. Amikor a szerkesztők (Papp Andrea, Vihar Judit és jómagam) elkezdték az adatgyűjtést, az volt az eredeti elképzelés, hogy a lexikon valamennyi kor magyar műfordítóiról tartalmazzon adatokat. Néhány hét után a szerkesztők rájöttek, hogy ez akkora adatbázis lenne (több tízezer név), amelyet egy emberöltő alatt nem lehet összegyűjteni. Szükséges volt leszűkíteni a kutatási területet egy olyan korszakra, amelyet néhány év alatt megfelelően lehet kidolgozni és kiadni. A végleges döntés az lett, hogy előbb az 1945. január 1. és 2010. december 31. között magyar nyelven kiadott műfordítások szerzőiről készül kiadvány. Az eddig elkészült anyag alapján a kiadvány legalább 5000 szócikket tartalmazna. A lexikon elkészítését a szerkesztők három év alatt szeretnék megvalósítani. Fontos megjegyezni, hogy könyvünkben bármely földrészen megjelent magyar műfordítókat kívánjuk szerepeltetni. A lexikon, mint műfajteremtő, hosszabb bevezető tanulmányt tartalmazna, amely vázolja a műfaj magyar és nemzetközi elméleti hátterét, illetve bemutatná a legfontosabb korszakokat. Egy szócikk a következő adatokat tartalmazza: név, születési adatok (év, helység), életrajzi adatok, egyesületi tagságok, milyen nyelvből fordított, fordítások kiadási adatai (szerző, magyar cím, kiadó neve, kiadási év).
Nagyon fontosnak tartjuk a külföldi magyar nyelvű fordítók adatainak összegyűjtését. Több ország magyar kiadója járult hozzá a külföldi irodalmak magyar nyelvű megismeréséhez. Engem ért a megtisztelés, hogy összegyűjtsem és szerkesszem a romániai magyar műfordítók jegyzékét a vizsgált időszakban. Azt kell mondanom, sajnos, a romániai magyar műfordítás helyzete sem jobb a magyarországinál, sőt … Még az anyag elején járok, de engedjék meg, hogy minden tiszteletemet kifejezzem azok előtt, akik 1945 és 1990 között kiadták azt a rengeteg magyar könyvet, még nagyobb tiszteletemet azok előtt, akik a mai nehéz körülmények között a magyar kultúra és irodalom terjesztésén fáradoznak, és hódolatomat azok előtt, akik a jövőben is ezt fogják tenni. De megéri, mert az emberek megérdemlik, hogy megismerjék az egyetemes kultúra és civilizáció értékeit. Fentebb említettem tiszteletemet a vizsgált időszak műfordítói iránt, itt még nagyobb tiszteletemet és hódolatomat kell kiemelnem azon alkotók előtt, akik megalkották a romániai magyar irodalom eddigi két legnagyobb adatbázisát: a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont és az Erdélyi Magyar Adatbankot. Annál nemesebb ez a két mű, mert egyik „határon túli” (marosvásárhelyiként engedjék meg, hogy idézőjelbe tegyem a szót) magyar irodalom sem rendelkezik ilyen nagyon jól összegzett adatbázissokkal. Felülmúlhatatlan segítség a romániai anyag összeállításában. Külön köszönet a Babeş–Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszékének, különösen Benő Attila kollégának a segítségért!
A romániai magyar műfordítók listája eddig 174 szócikket tartalmaz. De még nagyon az elején tartok. Már most vannak olyan szerzők, akikről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésünkre. Mint szerkesztő nem tisztem értékítéletet alkotni a fordításokról. Ugyanúgy fognak szerepelni azok nevei, akik a szocialista kultúrából fordítottak, mint akik az egyetemes irodalom minden részéből tolmácsoltak alkotásokat. Mert mindenki megérdemli a szerepeltetést. A fordításkritikai észrevételek nem a mi asztalunk! Már most látszik azoknak a kiadóknak a felelőssége, akik a könyveket kiadják. Számtalan olyan kiadvány létezik, amelyben nem csupán a kiadás évét nem szerepeltetik, de a fordító nevét sem! Őszre tervezem befejezni az adatgyűjtést majd, mint a délvidéki műfordítók szerkesztője, Szerbiával folytatom a munkát.
A név-adatgyűjtés után megosztjuk olvasóinkkal a tapasztalatainkat, és a hiányzó adatok összegyűjtésében segítségüket fogjuk kérni. Amint a lexikon elkészül, hírül adjuk, és reméljük, minden olvasó hasznát veszi.
Nagy Sándor István vezetőtanár, nsi@ludens.elte.hu. Szabadság (Kolozsvár)

Közlemény
Október 5-én Gyergyószentmiklóson a Nemzetiségi Színházi Kollokvium alkalmával találkoztak az erdélyi magyar színházak képviselői, valamint a magyarországi színházi szakma kiemelkedő személyiségei: Márta István, a POSZT művészeti vezetője, Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója, Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke, Horányi László, a Magyar Játékszíni Társaság elnöke.
A tanácskozás célja, Béres László, a kollokvium házigazdája kezdeményezésére, Gáspárik Attila előterjesztése alapján egy olyan erdélyi magyar szakmai színházi szövetség alapítása, amely felvállalja a régió színházművészete sajátos érdekeinek képviseletét országos, Kárpát-medencei és egyetemes magyar viszonylatban. A tanácskozás résztvevői kinyilvánították egyetértésüket a Romániai Magyar Színházi Szövetség létrehozásával.
A résztvevők megalakították a kezdeményező testületet, amely a szervezet alapszabályzatának kidolgozására hivatott. A jelenlevők a kezdeményező testület figyelmébe ajánlották, hogy olyan intézményes keretet dolgozzanak ki, amely biztosíthatja az önálló entitást képviselő erdélyi színjátszás minőségi kiteljesítését, a régió kultúrájában minőségteremtő transzkulturális lehetőségek kihasználását, az egyetemes magyar kulturális integráció megvalósítását. Kidolgozták a szövetség létrehozásához szükséges ütemtervet.
A közlemény aláírói:
Balázs Attila – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár; Béres László – Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós; Bodó Ottó – szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat; Deák Gyula – Háromszék Táncegyüttes, Sepsiszentgyörgy; Gáspárik Attila – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat; Kolcsár József – Kézdivásárhelyi Városi Színház; Nagy Pál – Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely; Nótáros Lajos – Aradi Kamaraszínház; Pál Attila – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat; Parászka Miklós – Csíki Játékszín, Csíkszereda; Sebestyén Aba – Yorick Stúdió, Marosvásárhely; Szabó K. István – Szigligeti Színház, Nagyvárad; Szilágyi-Nagy Sándor – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy; Zakariás Zalán – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Népújság (Marosvásárhely),

Dinamikusan fejlődő település múltja és jelene
A negyedik alkalommal megszervezett Dobrai Szüreti Fesztivál igazán különlegesre sikeredett, hiszen a jókedv, nótaszó, kiváló ételek és italok mellett helyet kapott a múltra való tiszteletteljes emlékezés Dobra település monográfiájának bemutatása által, ugyanakkor, a dobrai oktatás helyzetének javulását is megünnepelték.
A reggeli órákban a református egyház gyülekezeti termének udvarán tüzet raktak a szorgos dobraiak, felmelegítették a bográcsokat és kezdetét vette a bográcsfőző verseny, melyre hét csapat nevezett be. A Dobrai I-VIII. Osztályos Általános Iskola udvarán mindeközben gyülekeztek a falu lakosai, pedagógusok és meghívott vendégek, akik a felújított épületben gyönyörködtek. Az iskolaátadási ünnepségen Fekete Bertalan alpolgármester elmondta, az iskola felújításának munkálatai 2007-ben kezdődtek, aztán a 2009-es esztendőben, amikor az RMDSZ nem volt kormányon elakadtak a felújítással, de 2010-ben és 2011-ben folytatódtak a munkálatok, és az idei tanévet a dobrai gyermekek egy teljesen megújult iskolában és óvodában kezdhették. Az egy millió lejes munkálat során a helyiekből álló munkacsoport kicserélte a nyílászárókat, a tetőszerkezetet, központi fűtést szereltek be, kicserélték a teljes elektromos hálózatot, külsőleg hőszigetelték és lefestették az épületet, ugyanakkor két új teraszt és egy kazánházat építettek. Ugyanezen munkálatokat az óvoda épületén is elvégezték, csupán központi fűtést nem szereltek be. Ugyancsak szombaton ünnepelték azt, hogy a dobrai iskola önálló jogi személyiséget kapott. A dobraiak a megyében elsőként éltek az új tanügyi törvény adta lehetőséggel, hogy különváljanak a szopori iskolától, és most már önmaguk dönthetnek saját sorsukról. Pataki Csaba alprefektus elmondta, a felnőttek megteremtették a gyermekeknek a megfelelő tanulási feltételeket, mostantól egyetlen feladatuk a tanulás marad. „A kormány pénze megfelelő helyre, megfelelő emberekhez került, ha kicsit vontatottan is’’ – fogalmazott Pataki, majd kihangsúlyozta, hogy az újjászületett iskola jövőjének alakítása a közösségtől függ. Kereskényi Gábor, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének állandó bizottságának a tagja kihangsúlyozta, hogy a megyeközponttól több mint 40 kilométerre fekvő település a megye legdinamikusabban fejlődő faluja, mely az RMDSZ szívéhez közel áll, és minden tőlük telhető módon támogatni fogják a jövőben is. Kónya László nyugalmazott főtanfelügyelő-helyettes beszédében kifejtette, 40 évvel ezelőtt Dobra egykori tanítójának, Sipos Jenőnek a kérésére egy évre elvállalta az igazgatói funkciót a dobrai iskolában. Ezáltal részben ő is dobraivá vált. Szász Piroska, főtanfelügyelő-helyettes elmondta, most szembesült azzal a ténnyel, hogy egy nagy múlttal és hagyományokkal rendelkező iskolának a felújítására került sor, és abbéli reményének adott hangot, hogy a hagyományok megőrzése a jövőben is fontos marad a településen. Kürti Ferenc iskolaigazgató elmondta, most végre nem a múltunkban keresünk vigasztalódást, hanem a jelenben. Megtudtuk, hogy az iskola jelenlegi épületét 1935-ben adták át, 1965-ben építették újra és 2011-ben fejeződött be a felújítás. Kurta-Tőtös Szabolcs, a település lelkipásztora elmondta, Dobrán 555 évvel ezelőtt már ismertek tanítót, így a falu oktatása legkevesebb ennyi idős. A múltban, a jelenben és remélhetőleg a jövőben is együtt fog tudni működni az egyház, az önkormányzat és a politikai élet, hogy 555 év múlva is iskola állhasson a mostani helyén. A felújított iskola átadási ünnepségén, hat nyugdíjas dobrai pedagógus – Blázer István, Blázer Jusztina, Boér József, Györfi Anna, Suhó Katalin, Körti Katalin – kapott elismerő oklevelet Kónyától, Szásztól és Gál Gyöngyi, magyar szakos szaktanfelügyelőtől.
Bemutatták a monográfiát
A bográcsfőző verseny díjazását és az ebédet követően ünnepi istentiszteletre került sor, melyen Nt. Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese hirdette az igét. Az igehirdető kihangsúlyozta a szülőföld és elődeink fontosságát az emberek életében. E két dolog a 21. században még nagyobb jelentőséggel bír, hiszen a szülőfalut elhagyó fiatalok, idősek a világ bármelyik részén csakis akkor lehetnek igazán sikeresek és boldogak, ha istenszerető, tisztességes emberek maradnak, őseik intelmeinek szem előtt tartásával. Ezt követően Kurta-Tőtös Szabolcs, az egyik szerzőként bemutatta a Dobra monográfiájáról szóló könyvet, amelynek előszavát Sógor Csaba, Dobráról elszármazott EP-képviselő írta. Beszédében a lelkész elmondta, hogy az Emlékek és élmények című könyv a dobraiakról és őseikről szól, amelybe a falu történelmét idéző korabeli dokumentumokat, személyes visszaemlékezéseket és családi fényképeket gyűjtöttek össze. Sógor Csaba elismerően szólt a monográfiáról, mely gyermekkorába röpítette vissza, a Dobrán töltött nyári vakációk idejére. A képviselő személyes élményeit is megosztotta a jelen lévőkkel, elmondva, „Ebben a faluban volt állatkert és gyümölcsfeldolgozó, a duna-csatornai munkatáborból hazatértek pedig összefogással, rövid idő alatt a falut a tavaszi áradásoktól megóvó gátat építettek és ha kellett falutársuk védelmében szembeszálltak a hatóságokkal is. Most, amikor iskolákat zárnak be, mi a település felújított, önálló oktatási intézményét avatjuk. Bízom benne, hogy az utánunk jövőknek is lesz mit rólunk összegyűjteni és mi is követhető példa lehetünk számukra.’’ A monográfia társszerzője, Kallós Anna-Mónika magyartanárnő elmondta, hogy eredetileg 100 oldalasra tervezték a monográfiát, mely végül 344 oldalasra sikeredett, és melyben a szoros történelmi adatok mellett minden olyan történet, elbeszélés helyet kapott, mely valami okból kifolyólag fontos a dobraiak számára. A monográfiából kiderül, hogy az első írásos adat Dobráról az 1213-as iratokban található, így a 800 esztendős település történelméről íródott könyvben hőseink élete, szokása, küzdelmei követhetőek nyomon, összegzett a szerző. A kötet szerzői köszönetet mondtak Fekete Bertalannak, aki egy évvel ezelőtt kitalálta a monográfia ötletét és biztatta a szerzőket, illetve Csehi Árpád Szabolcsnak, a Szatmár Megyei Tanács elnökének, aki a monográfia nyomtatásának költségeit finanszírozta. Az esemény zárásaként a templomkertben négy évvel ezelőtt felállított Turul-szobor megkoszorúzására került sor, majd a helyi ifjúság kulturális programja következett, este pedig hajnalig tartó bál vette kezdetét, melynek bevételét ravatalozó építésére fogják fordítani.
erdon.ro

Az egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként”
Hozzászólás az asszimiláció témához
Március 6-án este a kolozsvári Magyar Főkonzulátus érdekes előadásoknak és vitának volt a házigazdája. Az elhangzottakról a Szabadság olvasói tájékozódhattak is a megjelent beszámolóból. Úgy gondolom azonban, hogy a kérdés a jelen volt népes közönségnél is szélesebb kört érdekel, s az idő szorításában abbahagyott vitát érdemes nagyobb nyilvánosság előtt folytatni. Erre tennék kísérletet az alábbiakban.
Bodó Barna professzor a kérdés mai nyugati szakirodalmának ismeretében és azt továbbfejlesztve rajzolta meg az asszimiláció elméleti vonatkozásait. Már bevezetőben hangsúlyozta, hogy nem foglalkozik a kérdés politikai vonatkozásával, az egy másik gondolatmenet része lehetne. Nagyon fontos következtetése volt az, hogy az egyénnek, az egyéni döntésnek meghatározó szerepe van abban, hogy egy adott – illetve változó jellegű – asszimilációs helyzetre miképpen válaszol. Figyelmeztetett ezzel az egyén felelősségére.
Csakhogy az egyén – legtöbbször, teszem hozzá – nem egyénként kerül szembe az asszimiláció problémájával, hanem egy közösség részeként. S döntése nem kis mértékben függ attól, hogy milyen és mennyire erős az a közösség, amelynek a része ő.
Az asszimilációs helyzeteket a gyakorlat oldaláról leírók – a Regátba, a Kárpátokon túlra megélhetési célból (ideiglenesen) kikerült (vagy végérvényesen ott ragadt) magyarok sorsával foglalkozók – mindegyike (Koós Ferenctől Nagy Sándoron át Bántó Istvánig) az asszimilálódás helyzetei és típusai mellett mindegyre leírja azt is, hogy egy adott, esetükben a tömbromán környezetbe valóban egyénként, szabad döntés (?) nyomán kikerült egyedek miképpen próbálják magukat közösségbe szervezni. Főképp Bántó István könyve (Magyar művelődés a román fővárosban. Polis Könyvkiadó, 2011.) kimondottan arról szól, miképpen próbálják összefogni a tiszta román környezetbe kikerült magyarokat a Regátban is tevékenykedő magyar egyházak, milyen saját magyar egyesületeket, szervezeteket hoztak/hoznak létre és éltettek/éltetnek az ottani magyar közösségek.
Az egyén tehát, a Bodó Barna által megrajzolt döntési helyzetekben valójában ezzel a közösséggel a háta mögött (vagy szemben) dönt, és döntését nagy mértékben meghatározza az, hogy közössége milyen támogatást ad számára ehhez a döntéshez (vagy miképpen marad magára annak híján).
Még inkább ez a helyzet a saját lakóhelyéről el nem távozott, de ott asszimilációs helyzetbe kerülő egyénnel, akinek döntésében megint fontos tényező az, hogy nyújt-e számára a lakóhelyi közösség olyan feltételeket, amelyek ellensúlyozzák az asszimiláció irányába történő választását. Ezeknek a feltételeknek a sorában nagy fontossága van az intézményeknek (egyház, iskola), de az egyéni élet mindennapjait nem egyszer meghatározó erkölcsi elveknek, szokásoknak, hagyományoknak is. A téma kutatói és gyakorlati ismerői által köztudott, hogy vannak egy idegen nyelvű és kultúrájú tömbbe beékelt sziget-települések, amelyeknek fiataljai például évszázados hagyományként a tömbből (valaha elhagyott korábbi településükről) házasodnak, így biztosítva be magukat az asszimiláció folyamatában meghatározó fontosságú vegyes házasság ellen.
Az előadásokat követő hozzászólások során előjött egy példa: a dobrudzsai török és tatár közösségeké, amelyek évszázadok alatt is megőrizték a maguk különváltságát, s ahol például a vegyes házasság a közösségből való kirekesztést vonja maga után.
Ez a „megmaradás-példa” persze a mi esetünkben kivételes, mert itt a közösség önvédelmi reflexét a vallásbeli különbözőség is erősíti: a muzulmán-keresztény vegyülés egyrészt magának a közösségnek a hite, másrészt a többségi közeg megítélése szerint is elfogadhatatlan. A keresztény közösségen belül – az ortodoxia és a „magyar vallások” között – nincs ennyire éles elhatárolódás, sőt a kulturalizáció bizonyos alacsony szintjén (a vallás és a babona összemosódásának helyzeteiben) a külsőségek egész rendszerét kínáló szertartás- és szokásrend még vonzó is lehet. (Csak emlékeztetőül utalnék az irodalomban feldolgozott példákra, Rákosi Viktor Elnémult harangok vagy Nyirő József Néma küzdelem című regényeiben. Ne felejtsük el: a mezőségi vagy a Szamos-völgyi magyarság számottevő mennyiségben a 19. század folyamán asszimilálódott, amikor pedig intézményi szinten – egyház, iskolarendszer – tulajdonképpen „hatalmi helyzetben” volt.) De nyilván az identitás-megtartó intézmények között is rangsort kell felállítani hatékonyságuk szempontjából: a „hatalmi helyzet” semmit nem ér, ha nem párosul azzal, hogy az illető – megtartásra hivatott – intézmény valóban betölti-e a feladatát, vagy ellenkezőleg, taszító tényezővé válik az őt a közösség felé képviselő személyek esendősége, alkalmatlansága miatt.
És itt elérkeztem ahhoz, ami az egész asszimiláció-kérdésben a legfontosabb: az egyént „szabad döntésében” befolyásoló közösségi tényezőhöz.
Van közösség – és ezt a dobrudzsai törökök-tatárok példája bizonyítja –, amelyik képes kidolgozni és hatékonyan alkalmazni az önmegtartás közösségi stratégiáit. És van közösség, amelyik elveszíti képességét ilyen stratégia kidolgozására, vagy egy korábban meglévő stratégiát már nem képes új helyzetében alkalmazni. És itt a regáti magyarság helyzetét húsz esztendős bukaresti lelkipásztori munkája révén mélységében ismerő Nagy Sándorra hivatkoznék, aki úgy tapasztalta, hogy a tömbmagyar vidékről Bukarestbe bekerült székely sokkal hamarabb feladja identitását, mint az, aki vegyes lakosságú vidékről származik, ahol már kialakultak a közösség önmegtartó stratégiái. Az asszimilációs helyzetbe került egyént tehát – az őt is magához kapcsoló intézmény létrehozásával és életteli működésével – a közösségnek kell megtartania. S a közösség vezetőinek felmérhetetlen felelőssége az, hogy vannak-e ilyen intézmények és hogy azok megtartó erőt tudnak-e jelenteni.
És ha igaz ez – márpedig igazsága azt hiszem, nyilvánvaló –, a közösség önvédelmi hálójának létrehozásában még nagyobb a felelőssége azoknak, akik ennek a védőhálónak a létrehozására egy egész nemzeti közösség léptékében hivatottak. Olyan védőhálóról van ugyanis szó, amely átfogó rendszert képez, de ugyanakkor árnyaltan tud alkalmazkodni minden konkrét helyzethez.
Ilyen védőháló szerepét töltötte be a két világháború között a Reményik Sándor versében jelképpé emelt „templom és iskola” – nem véletlen, hogy az 1945 utáni totalitárius (de a maga nemzeti államteremtő céljait a homlokzatra kitett jelszavak mögött nagyon is tudatosan képviselő) diktatúra épp az önálló magyar oktatási rendszert likvidálta és az egyházat igyekezett hatástalanítani. (A Székelyföldről tízezres nagyságrendben kerültek munkát keresők, például a Zsil völgyébe a mezőgazdaság kollektivizálása elől menekülve, de az ott még a 40-es évek végén meglévő magyar iskolákat épp ebben az időszakban számolták fel, rohamossá téve ennek a népességnek az asszimilációját. Hol volt ez az „egyén szabad döntése”?)
A történet lényege 1989 óta is ugyanaz: a legádázabb ellenállás a hatalom (és bármely helyi hatalmasságai) részéről épp az önálló anyanyelvi oktatással szemben mutatkozik. Mert az identitásvesztés az iskolában (sőt, amint az előadás után az egyik hozzászólásban hallottuk: az óvodában) kezdődik, amikor a gyermek fejében otthonról hozott nemzeti identitása összezavarodik (jobban mondva, amikor azt tudatosan összezavarják), s eljut arra a megállapításra, hogy „eddig magyar voltam, most román vagyok”, vagy hogy „őseim a dákok és a rómaiak”. Ennek a gyereknek – és szüleinek – csak akkor szabad a döntése a maga asszimilálódása dolgában, ha rendelkezésére áll a szülőknek magyar óvoda és iskola, akár helyben, elérhető közelségben, akár – amint erre szintén történt utalás a hozzászólások során – egy lehetőleg mindenkit (vagy minél nagyobb kört) átfogó bentlakási hálózat révén.
Ennek – általában az ilyen fajta védőhálónak – a létrehozása hatékonyan csak az egész kisebbségi magyar közösség léptékében történhet meg.
És itt újra elérkeztünk a bennünket képviselő vezetők felelősségéhez.
Manapság divat a politikai porondon az „alternatívák” fontosságáról beszélni. Ezek az „alternatívák” valójában bizonyosfajta hatalomból való részesedés igényét jelentik, míg a közösséget lehetőleg minden egyedében megtartó védőháló megléte (létrehozása) pártsemleges – sőt pártokon felüli. Elgondolások többfélék lehetnek, a politikai „alternatívákat” kínálók programjai szerint. De a létre hozandó rendszernek egyetlen mértéke van: a közösség minél nagyobb körét és a rendelkezésre állítható anyagi-emberi erőforrások teljességét átfogó hatékonyság.
Az asszimilációs helyzetben „egyéni döntés” elé állított egyednek joga van arra, hogy a közösség egészétől megkapja a segítséget a valóban szabad döntéshez. Különben döntésének „szabadsága” a szabadság arculcsapás.
Dávid Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Könyv a regáti magyarságról
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
Újabb kiadvánnyal gazdagodott a Regátban élő magyarság története, Bántó István Magyar Művelődés a Román fővárosban című tanulmánykötetetével. A Polis Könyvkiadó gondozásában 2011 végén megjelent könyv szerzője a regáti magyar élet mezsgyéin haladva újabb adatokkal bővítette a saját és a mások kutatási eredményeit. Így kiszélesedik, élessebbé válik a regáti magyarokról alkotott kép.
A Bukarestben letelepedett és itt dolgozó magyarság, kisebb-nagyobb sikerrel, mindenkor megtalálta az utat az önszerveződésre valamint a beolvadás ellensúlyozására. A szórványéletbe kényszerült magyarok őrhelyeket hoztak létre nemzetiségük és anyanyelvük megvédésére és közösségben történő gyakorlására. Így születtek meg a különböző művelődési társaságok, magyar felekezeti iskolák, magyar nyelvű egyházak.
A könyv négy fejezetre tagolódik. A vezérmotívuma, hogy a szórványéletben is megvan a lehetőség a magyarság megőrzésére, ápolására, fejlesztésére és átadására utódainknak. Azzal a feltétellel, hogy élünk a felkínált lehetőségekkel. Az első fejezet a magyar közművelődés történetének 150 évét öleli fel. Ismerteti a hajdani, katolikus Szent István Király Egyesület, a napjainkban is, a bukaresti Calvineumban működő Koós Ferenc Kör, valamint a fővárosi Petőfi Házban tevékenykedő Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság történetét. A szerző figyelme kiterjed a magyar nyelvű tanításra is.
Kikből is áll az összetételében állandóan változó, az idők folyamán szakadatlanul cserélődő regáti magyarság? A szerző Nagy Sándorra hivatkozik, akinek az írásaiból megtudhatjuk, milyen csoportok alkották a regáti magyarságot: földművesek, mezőgazdasági idénymunkások, iparosok, cselédek, napszámosok, munkások, hivatalnokok, szabadfoglalkozású értelmiségiek. Számos – műhellyel rendelkező, jól menő – magyar iparost találunk a Regát városaiban. Az itteni magyarok azzal tüntek ki, hogy szorgalmasak, tisztességesek, szavahihetők és jó szakemberek voltak. Ezért állták meg a helyüket az új, számukra idegen környezetben, amelyet lassan, fokozatosan, a munkájuk nyomán magukénak is érezhettek, miközben kivívták maguk számára a többségiek értékelését, megbecsülését.
Létezett ellenben egy árnyaltabb, lelki képlet is az itt élő magyarság honosodásához. A regáti magyarság legértékesebb tagjai rendszeresen részt vettek az egyházi életben, a művelődési rendezvényeken, egyesületekben, magyar iskolába járatták gyermekeiket, kitartóan, erőt nem kímélve megőrizték magyarságukat. Voltak olyanok is, akik bár a családban magyarul beszéltek, megtartották a szokásokat, de nem vettek részt semmilyen magyar megnyilvánulásban. Veszélyt láttak másságuk kinyilvánításában; gyerekeiket nem járatták magyar iskolába, vallásórákon sem vettek részt. Utódaik aztán elindultak a beolvadás lejtőjén. Egy része a regáti magyaroknak, az idegen környezet romboló hatására vagy a hatóságok zaklatása folytán, zárkozottá, hideg, önző szívűvé vált. Viszont a Regátban is megtalálhatjuk a magyarkodó szájhősöket, akik aztán elsőkként hátráltak meg akkor, ha anyagi áldozatot kellett hozni a magyarságért. Az értelmiségiek között voltak olyanok is, akik nem ereszkedtek le a nép szintjére, nem érdekelte őket a nemzeti szellem és elkerültek minden magyar jellegű megnyilvánulást. A magyarság minden rétegében találunk olyanokat, akik bírálnak, becsmérelnek minden magyar kezdeményezést, magyar voltukat eltitkolják, rejtőzködnek, örökösen rettegnek, meghúzódnak. Az elidegenedés, az asszimiláció általában látszólag kis dolgokkal kezdődik, de ha egyszer elindul, már nem lehet feltartóztani.
Bántó István 32 éven át volt szerkesztője és főszerkesztője a Bukarestben megjelent Tanügyi Újságnak, a könyvben a lap rövid történetét is imerteti. Mint hatvan éve Bukarestben élő, egyszerű olvasó szeretettel ajánlom mindenkinek ezt a szépen megírt, tanulságos könyvet.
Árvay Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Lemondásra szólítja fel Nagy Sándor esperest Tőkés László
Lemondásra szólította fel hétfőn Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke Nagy Sándor nagykárolyi esperest. Tőkés szerint Nagy Sándornak az egyházi élet tisztasága érdekében azonnali hatállyal távoznia kellene tisztségéből.
A püspök azzal érvel, hogy a Szekuritate Irattárait Átvilágító Országos Tanács (CNSAS) Nagy Sándor kapcsán korábban azt állította: „Moldovan Ilie” néven a kommunista titkosszolgálatnak jelentett, amiért – Tőkés szerint – anyagi juttatásban is részesült. Habár a testület döntése szerint a jelenlegi esperes nem tekinthető a volt titkosszolgálat kollaboránsának, korábban az egyházkerület átvilágító bizottsága is elmarasztalta és nyilvános bűnvallásra szólította fel.
Hétfői közleményében Tőkés azt írja: „A kommunista, illetve a titkosszolgálati múlttal való szembenézés változatlan időszerűségének jegyében, továbbra is különösképpen súlyosnak ítélem Nagy Sándor alias „Moldovean Ilie” esetét, akiről mind A Szekuritate Irattárait Átvilágító Országos Tanács (CNSAS), mind az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) egyértelműen megállapította, hogy a hírhedt román titkosszolgálat titkos ügynöke volt, olyannyira, hogy piszkos szolgálataiért anyagi juttatásban is részesült. A reá vonatkozó EÁB-határozat egyben azt is kimondta, hogy nevezettet az Egyházkerületi Elnökség írásos intésben részesíti, továbbá az Egyházkerületi Közgyűlés előtt megtartott nyilvános bűnvallásra szólítja fel.”
A volt püspök megdöbbentőnek nevezi, hogy Nagy Sándor „besúgói múltjával két év után is rezzenetlen cinizmussal tölti be az esperesi széket”, e mellett pedig a Szatmár megyei tanácsban is az RMDSZ tagjaként tevékenykedik és az esperesi székből való lemondásra szólítja fel.
Tőkés László korábban EP-alelnökként is arra szólította fel Varga Attila és Seres Dénes RMDSZ-es képviselőket, valamint Nagy Sándort, a Szatmár megyei tanács tagját, hogy mondjanak le a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben betöltött tisztségeikről, mert beviszik a politikát az egyház életébe. Véleménye szerint mindhármukat illegitim módon választották egyházi és világi tisztségviselővé, mivel különböző okoknál fogva nem is lett volna szabad jelöltséget vállalniuk. Varga Attila jelenleg főgondnokként, Seres Dénes pedig egyházmegyei jogtanácsosként tevékenykedik a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél.

N y i l a t k o z a t
2010. november 29-én, az akkorra kialakult lehetetlen helyzetre utaló megfogalmazásban, „fellebbezés utáni fellebbezést” nyújtottam be a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Főtiszteletű Közgyűléséhez, melyben formai és érdemi okok alapján panaszt emeltem – többek között – Varga Attila RMDSZ-es parlamenti képviselő egyházkerületi főgondnokká, Nagy Sándor lelei lelkész nagykárolyi esperessé és Seres Dénes másik RMDSZ-es képviselő zilahi egyházmegyei jogtanácsossá való megválasztatása ellen. Tudnivaló, hogy nevezetteknek nem csupán a megválasztása, de már a tisztségükre való jelölése is törvényellenes módon történt.
A kommunista, illetve a titkosszolgálati múlttal való szembenézés változatlan időszerűségének jegyében, továbbra is különösképpen súlyosnak ítélem Nagy Sándor alias „MOLDOVAN ILIE” esetét, akiről mind A Szekuritate Irattárait Átvilágító Országos Tanács (CNSAS), mind az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) egyértelműen megállapította, hogy a hírhedt román titkosszolgálat titkos ügynöke volt, olyannyira, hogy piszkos szolgálataiért anyagi juttatásban is részesült (mellékelve lásd a CNSAS és az EÁB vonatkozó iratait). A reá vonatkozó EÁB-határozat egyben azt is kimondta, hogy nevezettet az Egyházkerületi Elnökség „írásos intésben részesíti”, továbbá „az Egyházkerületi Közgyűlés előtt megtartott nyilvános bűnvallásra szólítja fel”.
A Hegyi beszédben Krisztus Urunk arra tanít, hogy: „Legyen a ti beszédetek: igen igen, nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon” – írtam 2010-béli előterjesztésemben, az Anyaszentegyház szavai és tettei, tanítása és gyakorlata között szükséges összhangra utalva ezáltal.
Megdöbbentő, hogy nevezett Nagy Sándor alias „Moldovan Ilie” besúgói múltjával két év után is rezzenetlen cinizmussal tölti be az esperesi széket, – a közelgő választások időszakában – arról nem is beszélve, hogy a Szatmár Megyei Tanácsnak is oszlopos RMDSZ-es tagjaként fejti ki kétes tevékenységét.
Az Egyházkerület előző püspökeként, valamint a magyar és az európai közélet szereplőjeként, egyházunk és magyarságunk iránti felelősséggel szólítom fel ismét nevezettet, hogy azonnali hatállyal mondjon le – törvényellenes módon megszerzett – egyházi tisztségéről. Kerülvén azt, hogy az RMDSZ „káderpolitikájába” beleszóljak, ez esetben csupán egyházi életünk tisztaságának a következetes védelmére szorítkozom.
Nagyvárad, 2012. április 23.
Tőkés László
előző püspök
EP-képviselő
az EMNT elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

Válasz Tőkés László felszólítására
Tőkés László EP-képviselő, előző püspök „Nagy Sándor esperes mondjon le törvényellenes módon megszerzett egyházi tisztségéről!” című közleményére reagált az érintett. Nagy Sándor esperesnek az Erdély Online szerkesztőségébe is eljuttatott válaszát közöljük a továbbiakban.
„…hogy hová juthat el egy ember, egy volt püspök, egy EU parlamenti képviselő?!!” (Idézet egy tövisháti ember rácsodálkozásából az írásodat olvasva.)
Kedves Atyámfia!
Legelőször is tisztázni szeretném, hogy veled szemben nekem nem áll szándékomban sem erkölcsi keresztyéni felelősségérzetemre hivatkozva, sem mint egyházi és hivatalosan működő erdélyi, szűkebb értelemben véve a Szatmár megyei magyarságot képviselő törvényes szervezet megválasztott képviselőjeként, hogy ne tiszteljem és ne tartsam be Istenemnek és országomnak az érvényben levő törvényeit. Kijelentem, hogy semminemű törvényes és erkölcsi jogosultsággal nem rendelkezel egy ilyen felszólítás megfogalmazására! Szánalmasnak és igen sajnálatosnak kell minősítenem, hogy volt, általam is megválasztott püspököm, RMDSZ-es Tiszteletbeli Elnök, valamint az RMDSZ-nek az európai parlamenti választások alkalmával az első helyen parlamentbe juttatott képviselője (azt követően pedig egy ideig parlamenti alelnöki tisztséget betöltő), magát politikusnak képzelő személyed ilyen módszerhez folyamodik, általad dédelgetett, már magam sem tudom hanyadik pártod „választási erejének” a fitogtatására.
Az általam betöltött egyházi tisztség, a jelenleg érvényben lévő kánon szerint is, teljesen törvényes, ellenkező esetben lehetetlen lenne ezt gyakorolnom. Engem az Egyházmegyei Közgyűlés választott meg, ezt jóváhagyta az Egyházkerületi Közgyűlés is, sőt, az általad is kijelölt Átvilágító Bizottság engedélyezte a jelölésemet. Hivatalosan a kánon szerint működő valamennyi egyházi fórum elismerte ezt.
Immár tudomásom lett róla, de számomra érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy milyen jogon rendelkezel a mai napon az általam kikért és a reám vonatkozó személyi adataimmal, amikor már évek óta nem vagy az egyházkerület püspöke. Ezzel szándékosan és etikátlan módon megszeged a személyi adatokra vonatkozó Romániában érvényben lévő rendelkezéseket. Ezen kívül, mivel nem kellett kötelező katonai szolgálatot végezzél, nem rendelkezel a katonai eskü kötelmeinek felelősségtudatával sem, velem szemben, aki elvégezte a kötelező katonai szolgálatot, mielőtt a teológiára felvételiztem és lelkész lehettem.
Választó esperesedként, aminek következtében püspöki tisztségedet gyakorolhattad, magyarság képviselői karrieredet pedig felépíthetted, kijelentem, hogy férfiatlan és elfogadhatatlan, hogy a neked tett esperesi bizalmi eskünket semmibe veszed és egyoldalúan semmissé teszed.
Végezetül tájékoztatom a közvéleményt, híveimet és választópolgáraimat, hogy a Szatmár Megyei Tanács által is kikért CNSAS hivatalos álláspontja szerint nem voltam a hírhedt Szekuritáté alkalmazásában. Erre vonatkozó kivonatom másolatát mellékelem.
Felkérlek, elmélkedj el a Heidelbergi káté 112. kérdésén, valamint az evangéliumokból azon a krisztusi példázaton, hogy: „Gyümölcséről ismerszik meg a fa!”
Arról, hogy ki vitte a politikát az egyházba, és ki hurcolta bele az egyházat a politikába, felesleges, hogy vitát folytassunk!
Mindazonáltal imádkozom érted és Isten irgalmát kérem életedre!
Őszinte sajnálattal
Nagy Sándor, továbbra is esperes
Lele, 2012. április 25. Erdon.ro

Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.)
„Bukarestben megfújják a trombitát.
Minden anya hazavárja a fiát.
De hibába várja haza az édes fiát.
Bukarestben lesz az örökös hazád.”
(Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.)
Bukarest – félúton és örökös félkészen
Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült.
Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más.
Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek.
Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló.
Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól.
Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla.
Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város.
Bukarest, az ország szélén a közepe
Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő.
Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?!
A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot.
„Illik” lenézni Bukarestet?
De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….”
Tallózó a Bántó István kötetének írásai között
Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb.
Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”.
A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni.
A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak.
A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat.
És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez.
A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig.
Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig.
A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit.
Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe.
Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról.
Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött.
Záró gondolatok, adósságlista
Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona.
Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen!
Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések.
Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve.
Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is.
Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő.
Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég.
Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink.
Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl.
A régi Bukarest a mienk is!
A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog.
(Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.)
(Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.)
Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse.
Számolni a nyelvi magvaszakadással…
Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre.
Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását.
Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.”
Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is.
Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes.
Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem.
Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor.
Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése.
Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának.
Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet.
Vetési László
(Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro

Százötvenéves magyar közművelődési folytonosság Bukarestben
Bántó István könyvbemutatója a Gaudeamusban
Hosszú időszakot átölelő, szellemi-művelődéstörténeti utazást kínál az olvasó számára Bántó István, mondta Vetési László lelkész, szórványügyi előadó azon a múlt heti könyvbemutatón, amelyre a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban került sor, a szerző jelenlétében. Bántó István Magyar közművelődés a román fővárosban című kötete a Polis Könyvkiadónál jelent meg, a rendezvényen Vetési László méltatta a kiadványt.
– Bántó István kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a tanügyi újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, később főszerkesztőnek, többször is előre- és hátrafokozott kultúrnapszámosnak került Bukarestbe hat évtizeddel ezelőtt. Így vált, üllő és kalapács között, közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé, a bukaresti magyarok dolgainak szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is – fejtette ki Vetési.
A könyv szerkezetéről szólva, elmondta: a kötet leghosszabb, legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. – A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyének, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a XX. század első harmadának regáti egyesületeit szemlézi, s meglepő, hogy milyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata, s milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodott, hogy a nagy kihívások, a válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy Bukarest is cipelte hátán bizony a magyar–magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kis közösségek pánik-küzdelmeit, az egymásra ujjal mutogatást. Sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat mindenüvé, ahol megjelentünk – hangsúlyozta a méltató.
A kötet következő része hosszasan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. – A Vigyázók fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor: a népoktatás szolgálatába álló Koós Ferenc; a szórványlelkekre gondot viselő Nagy Sándor; a regáti magyar balsorsot megélő, a havaselvi magyarokat összegyűjtő, piteşti-i lelkész, Udvary András; a népművelés istápolója, Bakk Elek főorvos; az igaz igék, talmi igazságok költője, Szemlér Ferenc; az irodalom napszámosa, Lőrinczi László és a többiek sora. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet: az egyikben meghatódással tartja kezében Kaszta István Hadad a hadak útján című kötetét, sok-sok ismerős emléket idéz, hiszen szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú tanügyi újság szerkesztőségébe, itt már teljesen emlékeire alapozva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életének 32 esztendejét eltöltötte – mondta méltatásában Vetési László.
A szerző felszólalásában úgy vélte, a bukaresti magyarság jövőjét illetően megmarad töretlen optimistának, mint mondta, a bukaresti magyarságnak fogyása, számbeli változása, üldöztetése (mert ez is előfordult) ellenére továbbra is van jövője. – Ebben az időszakban, amit áttanulmányoztam, azt láttam, van értelme annak, hogy az utánunk következők továbbra is vállalják az intézményteremtésnek, tulajdonképpen a közösségteremtésnek a feladatát. Tapasztalatom alapján a nemzetiségi megmaradásnak egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb tényezője az, hogy legyen közösség, ahova tartozónak érezze magát, aki azt szeretné, hogy valahogy megkapaszkodhasson abban a nagy idegenségben – hangsúlyozta Bántó István. A szerző ugyanakkor kiemelte: könyvében a folytonosságot próbálta szemléltetni, azt tudniillik, hogy azon a részterületen, ami a magyar közművelődést illeti, 150 év alatt létezett egyfajta folytonosság. Hozzáfűzte: remélhetőleg az olvasóban ki tudott alakítani egy olyan képet, ami a jövőbe mutat.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

K Ö Z L E M É N Y
a titkosszolgálati átvilágítás tárgyában
1. Nagy Sándor alias „MOLDOVAN ILIE” nagykárolyi református esperes, a Szatmár Megyei Tanács tagja az Erdély Online-hoz eljuttatott, félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja, hogy a hírhedt Szekuritáté ügynöke volt. Hamis bizonyítékul az Országos Átvilágító Tanács (CNSAS) – általa – megcsonkított igazolását (Adeverinţă) teszi közzé (lásd mellékelve), és alantas ellentámadásba lendül.
A tisztánlátás céljából mellékeljük a hivatkozott Igazolás (Adeverinţa Nr. 10492/ 15. 2009. 2009.) teljes szövegét és nevezett 1985. II. 24-én kelt beszervezési kötelezvényét (Angajament), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát, mely utóbbi egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért.
2. Szintén egy hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias „STELIAN”, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak. Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a „STELIAN” fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012).
Annak ellenére, hogy Molnár János kutatótörténész Szigorúan ellenőrzött evangélium I– II. című köteteiben már jóval előbb elvégezte az azonosítást, másfelől pedig, hogy a Tőkés család nevezett Barta doktor több tucatnyi besúgó jelentését is közzé tette, a hivatalos beazonosításra – 22 esztendővel a Ceausescu-diktatúra bukása után – csak most kerülhetett sor.
Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a „Moldovan Iliehez” és „Stelianhoz” hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…
Barta Tibornak köztudottan elmélyült kapcsolatai voltak – vannak – a magas rangú római katolikus klérus fontos tagjaival. A református egyháznak is alapvető érdeke, hogy lelkészi karát végérvényesen megtisztítsa a volt ügynököktől.
Nagyvárad, 2012. május 14.
Tőkés László
előző királyhágómelléki püspök
EP-képviselő

Tőkés: bizonyítható, hogy Nagy Sándor esperes a Szekuritáté informátora volt
Hazudik Nagy Sándor nagykárolyi református esperes, alias Moldovan Ilie, a Szatmár Megyei Tanács tagja, amikor tagadja, hogy a Szekuritáté ügynöke volt – állítja hétfői közleményében Tőkés László.
Nagy Sándor „félrevezető cáfolatában hazug módon tagadja”, hogy a Szekuritáté informátora volt – írja Tőkés, aki szerint az esperes megcsonkította a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) által kiadott igazolást, amelynek teljes változatát (első és második rész) mellékelte a közleményhez.
Tőkés mellékeli Nagy Sándor 1985-ben kelt beszervezési kötelezvényét (első és második rész), valamint a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottságának 26/2010. számú Határozatát (első és második rész), mely egyértelműen megállapítja, hogy „Nagy Sándor lelkipásztor szervezett és titkos formában aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/informátora volt.”
„Ennek ismeretében a Szatmár Megyei RMDSZ-t terheli a felelősség nevezett papi személynek az idei helyhatósági választásokon való indításáért” – szögezi le Tőkés, aki egyébként április végén lemondásra szólította fel Nagy Sándort.
Az egykori püspök arról is ír, hogy szintén „hamis igazolás mögé bújva igyekezett ügynöki múltját eltagadni dr. Barta Tibor alias Stelian is, aki Tőkés Eszter kolozsvári fogorvosnő volt férjeként házi – beházasodott – besúgója volt a Tőkés családnak”.
Ennek elleplezéseképpen nevezett, Budapestre áttelepedett ortopéd szakorvos attól sem riadt vissza, hogy a CNSAS nevében egy Igazolás-hamisítványt (lásd mellékelve: Adeverinţa nr. 124.22.10.2009, románul és magyar fordításban) tegyen közzé, melynek hamis voltát mellékelt átiratában maga a CNSAS hivatalos formában tanúsítja (P 1174/02/29.03.2010).
„Több éve tartó, mind ez ideig eredménytelen erőfeszítések nyomán, a CNSAS végre az érintettekhez – Tőkés Eszter, id. Tőkés István és Tőkés László – intézett hivatalos átiratokban azonosítja Barta Tiberiu (Tibor) személyét a Stelian fedőnevű ügynökkel (P 1174/02/24. apr. 2012; P 4978/07/24. apr. 2012; P 4901/07/24. apr. 2012)” – áll a közleményben.
„Ezek a kirívó esetek ismételten arra hívják fel a figyelmet, hogy sorainkban, a magyar egyházi és közélet berkeiben, még mindig viszonylag nagy számú rejtett, illetve leplezett szekusügynök lapul meg. Közös nemzeti és egyházi érdekünk, hogy közéletünket megtisztítsuk a Moldovan Iliehez és Stelianhoz hasonló – netalán továbbra is ügynöki feladatokat teljesítő, de mindenképpen messzemenően zsarolható – egykori besúgóktól. Leleplezésükkel együtt volt tartótisztjeik azonosítása és felelősségre vonása útjából is sok akadály elhárulna…” – áll a közleményben. Krónika (Kolozsvár)

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

Egységgé gyúrni a nemzetiségi sokszínűséget
Kovács Imrével, Nagypereg község polgármesterével visszatekintünk az elmúlt évre, ami számára a község élén a tavaly nyári helyhatósági választások utáni hivatalba lépésével indult. Ugyanakkor számba vesszük az idei terveket is.
– A községi adminisztráció élén hogyan indult Ön számára a 2012. év?
– Két nappal a beiktatásom után tört a községre a tornádó, amelyik Nagyperegen igen sok háztetőt megrongált, ami felértékelte a lakóházakra kötött biztosításokat. Szerencsére, a legtöbb házat biztosították, ezért a tulajdonosok kártérítést is kaptak. A prefektúra akkori vezetősége is támogatást ígért, ami azonban még nem érkezett meg. A tavalyi eset azonban figyelmeztető: mindenképp biztosítást kell kötni a lakóházakra.
– Mi történt a nem biztosított házakkal?
– Azokat a tulajdonosoknak a saját költségükön kellett megjavítaniuk. Nagyperegen olyan esetről is tudok, hogy a tulajdonosnak el kellett adnia a tehenét, hogy az árán cserepet vásárolhasson. Nagyon sok, károsult emberen tudtunk segíteni a kisperegi református egyháznál tárolt, használt cserépből, aminek a rászorulók közötti szétosztásához hozzájárult az akkori lelkész, nt. Váradi Károly Sándor is. Onnan 3-4 ezer cserép került át Nagyperegre, amit telibe talált az orkán.
– Ezek szerint, azonnal a „mélyvízbe” került.
– Valóban, mert nem csak a lakosságot ért kárt kellett számba venni, nyomon követni a javítási munkálatokat, hanem a községháza tetejét ért viharkárt is ki kellett javítani. Szerencsére, volt mihez nyúlni, ugyanis az elődöm, Nagy Sándor megalapozott gazdasági feltételek között adta át a hivatalt. Amint a község túltette magát a vihar okozta kár kijavításán, hozzáfogtunk a települések csinosításához. Nagyperegen építettünk egy korszerű autóbusz-várót, mindkét település utcáin szemetes kosarakat helyeztünk el. Még tavaly nyáron, egy erre szakosodott vállalat közreműködésével átmostuk az egész vízvezetéket. A nagylaki székhelyű román–német vegyesvállalat magas nyomással kimosta a vízhálózatot. A lakossággal történt előzetes egyeztetés alapján, a mosás időpontjában mindenki kinyitotta a vízcsapot, hogy a mosóvíz szabadon távozhasson. Az alkalmat megragadva, sikerült további két szivattyús kutat is kitakarítani, amelyek közül egyik, immár 35 éve nem működött. Kisperegen tanévkezdéstől az óvodásokat átvittük az iskola épületébe, amelyik nagy részben fel van újítva, működnek a belső mosdók. Belülről már csak az ajtók cseréje, a központi fűtés felszerelése van hátra, illetve az épület külső részének a rendbe tétele. Az iskolaépület felújításának a befejezéséhez már csak 800 ezer lejre lenne szükség. Az óvoda épületét átadták a Magyar Ifjúsági Szervezetnek, amelyiknek a tagjai kitakarították, vigyáznak az épületre. Ezzel párhuzamosan, a helybeli iskolában szeptembertől beindítottuk a délutáni foglalkozást, étkezéssel. Mivel a szülőkkel a munkahelyükről 16 órakor érkezik meg az autóbusz, az egymást váltó felügyelő pedagógusok addig maradnak a gyermekekkel. A felkészítőn részt vevő gyermekeknek egy pécskai vállalat katering formában szállítja az ebédet, egyenként 8 lejért, amiből 3 lejnek a törlesztését a község átvállalja. Ezzel talán sikerül megállítani, hogy a helybeli gyermekeket más települések iskoláiba írassák. Ugyancsak tavaly sikerült egy igen jó állapotban lévő, használt multifunkcionális erőgépet vásárolnunk, amivel szinte minden közmunkálatot el tudunk végezni. A 2010-ben általam alapított, az egész községből toborzott futballcsapat tagjaival a két falu közötti átjáró út mindkét oldalán kitakarítottuk az árkokat, lekaszáltuk a burjánt. Ugyanott a veszélyessé vált, majd kivágott nyárfák helyére tölgyfacsemetéket ültetünk egy helybeli polgár közreműködésével, akinek tűzifát adunk a kertjében nevelt tölgyfacsemetékért, de egy évig felel is értük. Tavasszal elindulunk a Pécska és Kispereg közötti bekötőút két oldalán eldobált, leöntött, nagy mennyiségű szemétnek az összegyűjtésére. Az útmenti szemét kérdését meg akarom beszélni Antal Péter pécskai polgármesterrel is, mert szerintem az odavalósi, és nem a kisperegi polgárok öntik oda rendszeresen. Szerintem, közösen kellene takarítanunk, de a közrendet is óvnunk a szemetelőkkel szemben. Ugyancsak tavaly, folytattuk a községházának a felújítást, melynek során kicseréltük a villanyhálózatot, az épületen végzett munkából már csak a hátulsó részen lévő archívum, illetve konyharész felújítása van hátra, amihez további támogatást kérünk a megyei tanácstól. Közben Nagyperegen megalakult a különálló futballcsapat, míg Kisperegen decemberben bejegyezték a Magyar Ifjúsági Szervezetet, amelyiknek a vezetőségével az idei eseménynaptáron dolgozunk.
– Ezzel el is jutottunk az idei terveikhez. Beszélne bővebben róluk?
– Előbb elmondom, hogy a kultúrotthonban 90 személy részvételével remek óévbúcsúztató, újévköszöntő mulatságot szerveztünk vacsorával. A helybeli Nagy Zsolt élőzenéjével két napig tartott a vígasság. Ami az infrastruktúrát illeti, 1,8 millió RON költségvetéssel elkészítettük a kisperegi kultúrotthon teljes felújításának a tervét, amihez most kívánunk pénzt igényelni. 340 ezer lejes költségvetéssel elkészítettük a nagyperegi ravatalozó megépítésének a pályázatát. A településen nagy szükség van a jelzett létesítményre. Ezzel párhuzamosan, mindkét település központi parkjában építjük a szabadtéri, fedett színpadot, amit falunapok, más események alkalmával kívánunk használni. Ami egyben azt is jelenti, rendszeresen meg akarjuk szervezni a két település napját, amit Kisperegen már három alkalommal meg is szerveztek, Nagyperegen viszont még soha nem volt. Emiatt a tanácsban nézeteltérések ütötték fel a fejüket, hogy a községközpontban miért nem lehet falunapot szervezni. Ezután megpróbáljuk, noha tudom, ehhez nem elég a lelkesedés, oda rengeteg szervezőmunkára, pénzre, támogatóra van szükség. Kisperegen van kire támaszkodni, hogy a községközpontban lesz-e, elválik. A nagy lelkesedés itt is bizalomkeltő.
– Mikor lesznek a falunapok?
– A kisperegit július 27-re tervezzük, a nagyperegihez most keressük a kedvező időpontot, aminek talán szeptember első vasárnapja tűnik a legalkalmasabbnak. Mielőtt döntenénk az időpont mellett, a programzsúfolódás elkerülése végett előbb szétnézünk a környékbeli településeken. A Kisperegen most alakuló néptánccsoportot úgy szervezzük, hogy a községben élő 7 nemzetiségnek a hagyományait ápolhassa. A műsor színesebbé tétele végett minden nemzetiség táncait betanulják, előadják. A tánccsoport betanításához táncoktatót keresünk, februártól szeretnénk beindítani a próbákat a 6-7 pár fiatal számára. Azzal a tudattal tesszük, hogy az együttes számára ruhákat kell varratni, illetve biztosítanunk kell számukra a más települések falunapjain való fellépésekhez a szállítóeszközt. A tánccsoport megszervezését, működtetését a 45 tagot számláló Kisperegi Magyar Ifjúsági Szervezet fogja felvállalni.
– Nagyobb beruházási terveik vannak-e?
– Az utcák aszfaltozását célzó két tervünk közül egyik megbukott a tavaly nyári hatalomváltással. Ha nem bukott volna meg az akkori kormány, 4,3 kilométer utcát már aszfaltburkolat borítana a PNDI (Plan National de Dezvoltare a Infrastructurii) projekt jóvoltából, ami jelenleg áll. Decemberben készítettünk egy másik pályázatot, amit személyesen vittem Bukarestbe, 4,2 kilométer utcának a két településen arányosan elosztva történő leaszfaltozása céljából. Ha sikerül pénzt kapnunk hozzá, már csak a szélső utcák maradnak aszfaltburkolat nélkül. Ugyanakkor folytatnánk, a községbeli ivóvíz-hálózatnak a bővítési munkálatait. A közel 22 kilométeresre tervezett hálózatnak a nagyperegi, 8,13 kilométeréből 2,25 kilométer elkészült, míg a kisperegi 13,7 kilométerből eddig 5 kilométer van készen. A bővítéshez összesen szükséges 2,93 millió lej kiutalásában reménykedünk.
– Milyen arányban tudták behajtani a községi adókat?
– Más évekhez viszonyítva, jól állunk, hiszen 87%-ban sikerült a helyi adókat behajtanunk. Legnagyobb adósok a községben ingatlannal rendelkező, de más lakcímen tartózkodó polgárok, akiknek a be nem hajtott adóit évről-évre görgetjük magunk előtt. Noha rendszeresen kézbesítjük számukra a kifizetési felszólítást, nem fizetnek. Éppen ezért, sürgősen keresünk egy adóbehajtásra szakosodott vállalatot, amelyik a behajtott adóhátralék egy bizonyos százalékáért elvégzi a munkát.
– Működőképes-e a községi tanács?
– A tanács 100%-os részvétellel, nagyon jól dolgozik, a 11 tagú testületben 6 RMDSZ-es, de a többiek is velünk vannak. Komoly nézeteltérések eddig nem voltak közöttük, remélem, a továbbiakban sem lesznek. Mára eltűnt a rivalizálás a két település között, a tanácsosok és a lakosság minél szorosabb összetartásán dolgozom, meg akarom értetni velük, hogy a nemzetiségi sokszínűség dacára, egy összeforrt, összetartó közösség vagyunk. A közösségi tudat megerősödéséhez nagyban hozzájárul az a 400 személy, aki a községből, autóbusszal együtt ingázik az aradi ipari övezetben lévő munkahelyére. Éppen miattuk Nagypereg községben soha nem működött még olyan tökéletesen az autóbuszjárat, mint manapság. Aki nálunk dolgozni akar, az megteheti itthon, a mezőgazdaságban vagy valamelyik gyárban. Megműveletlen földterület nincs a községben, ahol a tavalyi szárazság miatt kisebb volt ugyan a gabonatermés, de a jelenlegi jó felvásárlási árak kárpótolják a mennyiségi kiesést. Mindent összevetve, egy összeforrt, dolgos közösség támogatásával, bizakodva tekintek az újév elé.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta Károly
Nyugati Jelen (Arad),

Magyarországi segítséggel korszerűsítenek hét Szatmár megyei templomot
Magyar–román határon átívelő pályázat keretében végeznek templomfelújításokat Szatmár, illetve a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A Tiszántúli Református Egyházkerület, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fejlesztési Ügynökség közös, Középkori templomok útja című projektje keretében, romániai oldalon körülbelül 450 ezer eurót költhetnek hét kegyhely felújítására, illetve népszerűsítésére.
Nagy Sándor, a nagykárolyi egyházmegye esperese lapunknak elmondta, tárgyi beavatkozásokat három templomon végeznek majd, melyeket régészeti és műemlékvédelmi feltárások előznek meg. A berei templomban korábban is végeztek már kutatásokat a műemlékvédők, amelyek során helyenként megbontották a falat – ekkor bukkantak rá néhány különleges freskóra.
Az esperes szerint a 12. vagy 13. századi templomot oly módon restaurálják majd, hogy a régi falfestmények látszódjanak. A szomszédos Csomaköz református temploma is szerepel a listán, ahol többek között a különálló haranglábat költöztetik kicsit távolabb az épülettől, ugyanis ez eltakarja az építmény legrégibb és legértékesebb részét, a bejárati ajtót, illetve annak keretét.
A krasznacégényi református templom felújítása is szerepel a tervek között, itt nagy hangsúlyt fektetnek majd a feltárási munkálatokra, amelyek során alaposabban megismerhetik az épület múltját. Nagy Sándor elmondta: nagy örömmel fogadták a magyarországi főpályázó kezdeményezését, hisz önerőből nem tudták volna finanszírozni a beavatkozásokat, különösképp, hogy Csomaközön és Krasznacégényben alig élnek már reformátusok.
A felsoroltak mellett az ákosi református templomhoz tartozó egykori magtárat is felújítják, amelyben turisztikai centrumot alakítanak ki, míg a sárközújlaki, a vetési és az egri református kegyhelyek népszerűsítése céljából úgynevezett információs pultokat alakítanak ki, ahol a technika legmodernebb eszközei révén igyekszenek majd a turistáknak bemutatni a térség templomait és egyéb látnivalóit. A tavaly októberben kezdődött projekt lefutási ideje két év, így 2014 őszére valószínűleg végeznek a beavatkozásokkal.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),

Száz gyermekkel kevesebb (Mikóújfaluban járt a Háromszék)
A konzervatív újságolvasónak is az a fontos, hogy a lap róla szóljon – indította a múlt heti laptalálkozót házigazdaként Nyáguly Vilmos, Mikóújfalu polgármestere, aki szerint községükben azért olvassák szívesen a Háromszéket, mert megtalálják benne mindazt, ami a háromszéki embert manapság foglalkoztatja.
Azt követően, hogy lapunk jelen lévő munkatársai – Farcádi Botond, Fekete Réka, Ferencz Csaba, Kádár Gyula, Kisgyörgy Zoltán és Kuti János – bevezető felszólalásukban szót ejtettek a Háromszék küldetéséről, a jelenkor különböző gondjairól-bajairól, történelemről, a művelődési házban összegyűlt kéttucatnyi érdeklődő vetett fel témákat, köztük kiemelten a román nyelv oktatásának kérdését. Mint mindenütt, Mikóújfaluban is aggasztó a népességfogyás, az elmúlt tíz évben folyamatosan csökkent a lakosság száma. 2007-ben olyan mélypontra jutott a természetes szaporulat, hogy míg negyvenhat temetést jegyeztek, csupán tizenhat keresztelőt tartottak a faluban. Mostanra változott valamennyit a helyzet, tavaly először annyi születést iktattak, ahány temetést, de a gyermeklétszám még mindig igen alacsony, az óvodában és iskolában százzal kisebb a létszám (jelenleg 194), mint tíz esztendővel ezelőtt. A 2011-es népszámlálás szerint Mikóújfalu lakosainak száma 1831, ebből 1824 állandó, heten Izraelben dolgoznak, de a választói névjegyzékben 1538-an szerepelnek, ami azt bizonyítja a 0–18 év közöttiek (286 fő) aránya a természetes 33 százalék helyett csupán 16 százalék. A kétszázas létszám alatti iskola csak azért őrizheti meg függetlenségét, mert a községben egyedüli tanintézmény.
Idegen nyelvként a románt
– Tizenegyedikes gyermekeim jövőben érettségiznek, és alig tudnak románul, ami nem csoda, mert az iskolában rosszul tanítják, a hétköznapokban pedig a székelyföldi gyermekek nem találkoznak a román nyelvvel, ezért mindenképpen változtatni kellene az oktatás módszerén – vezette fel a témát Száfta Csilla, akinek véleményét többen osztották. Nyáguly Dávid elmondta, gyermekként ő sem tudott románul, és a szakiskolában sem a tanóráknak köszönhetően tanulta meg a nyelvet, hanem román nemzetiségű évfolyamtársaitól, és unokái révén most is azzal szembesül, hogy a magyar gyermeknek képtelenség úgy tanulnia a románt, mintha anyanyelve lenne. Nagy Sándor iskolaigazgató szerint a jelenlegi módszer nemcsak a diákokat nyomorítja meg, de a pedagógusokat is, akik tudják, hogy egy idegen nyelvet nem lehet anyanyelvként tanítani, ideje volna ezen változtatni. Az igazgató a folytonosan változó törvénykezést is okolja a záróvizsgákon tapasztalt gyenge eredményekért, és szerinte a nagymértékű pedagógusvándorlás is árt a rendszernek, nincs folytonosság, olykor évenként változik egy-egy osztályban az adott tantárgyat tanító pedagógus, de azt sem tartja jónak, hogy aki egyszer címzetességet nyer, az nyugdíjas koráig töltse be ugyanazt a katedrát függetlenül attól, hogyan végzi munkáját. Az iskolavezető kérdésre válaszolva elmondta: nem tartja helyesnek, hogy azoktól az óvónőktől, tanítóktól, akik középfokú végzettséggel rendelkeznek, most azt követelik, hogy egyetemet végezzenek. Szerinte sokan inkább más munka után néznek, ami érthető, mert ha húsz-huszonöt évig taníthattak azzal a tudással, amit a középfokú tanítóképzőben szereztek, igazságtalanság azt kérni, hogy szerezzenek magasabb szintű diplomát. Ami ráadásul nem garancia arra, hogy ettől eredményesebben fognak oktatni – vélekedett. A Háromszék mikóújfalusi laptalálkozóját némileg uralta az oktatás jelenlegi szétziláltságáról szóló beszélgetés, hisz a jelenlévők gyermekük, unokájuk révén nap mint nap érintettek ezekben a kérdésekben, a komorabb hangulatot oldották azonban a Szász István helyi állatorvosnak, Kisgyörgy Zoltánnak és Kuti Jánosnak köszönhető humoros pillanatok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),