"Nov. 29-én Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Nagy Olgát, a néprajztudóst, a publicistát és az oktatót köszöntötték nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Átnyújtották az ünnepeltnek A magyar népi kultúráért emlékérmet. A Néprajzi Látóhatárnak idei 1-4-es összevont száma Nagy Olga munkásságának méltatására koncentrál, a nov. 30-án tudományos konferencia keretében mutatták be. A tanácskozásra érkezett más küldöttségek (Budapesti Folklór Tanszék, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, Honismereti Szövetség, Magyar Néprajzi Társaság) is köszöntötték az ünnepeltet. Pozsony Ferenc a Kriza János Néprajzi Társaság egyik alapító tagját köszöntötte a kitüntetett személyében, akinek nem volt tanszéke, de láthatatlan szakot vezetett, a letűnt hatalom leglehetetlenebb feltételei között is. Nagy Olga bejelentette, hogy miskolci barátainak köszönhetően hamarosan napvilágot lát antológiája. /Ördög I. Béla: Nagy Olga kitüntetése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 1./"

A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely 2001-ben ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját és jelentette meg századik, Ferenczi Géza Változások Udvarhelyszéken című könyvét, felvállalta a néprajzi, valamint szociográfiai, művelődéstörténeti, nyelvészeti köteteket, de a gyermekek számára készült irodalmat is. A kiadó sok értéket tett közzé, ezek között van Ferenczi Géza: Székely rovásírásos emlékek című tanulmánykötete, Murádin László: Anyanyelvünk ösvényein című kötete, Kozma Dezső: Erdélyi utakon. Régi kolozsvári arcok, Tankó Gyula: Gyimesi szokásvilág, Lászlóffy Csaba: Fej, vagy írás című verseskötete. Az Erdélyi Gondolat Kiadó és az 1991-ben megindult Székely Útkereső című irodalmi és művelődési folyóirat közös igazgatója Beke Sándor. - Az Erdélyi Gondolat szerkesztőbizottsága: Beke Sándor igazgató, Benkő András, Cseke Gábor, Cseke Péter, Csire Gabriella, Fodor Sándor, Gábor Dénes, Jancsik Pál, Péntek János. - Beke Sándor egyben kiváló költő is, 1993-ban jelent meg első verskötete /Madártemető/, azóta 9 verskötete látott napvilágot. /Nagy Olga: Az Erdélyi Gondolat szerepe, jelentősége. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./

Nagy Olga és Vöő Gabriella Havasok mesemondója /Akadémiai Kiadó, Budapest/ című kötete Jakab István 41 legszebb meséjét tartalmazza. Meséiből a magyarországi szakember és olvasó első ízben ismerheti meg az erdélyi magyar mesemondás, illetve elbeszélő művészet egyik reprezentatív képviselőjét. Murádin László kolozsvári nyelvész a kiadvány meséinek nyelvészeti sajátosságát elemezte. Megjelent az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XI. kötete, az Akadémiai Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagy közös ajándéka. A sorozat elgondolója és elindítója, Szabó T. Attila több évtizedes levéltári gyűjtése alkotja a szótár törzsanyagát. Ez később kiegészült néhány erdélyi történet- és emlékíró (mint Apor Péter, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Kemény János) munkáinak nyelvi anyagával. Célja a 16–19. századi erdélyi magyar nyelv szókincsének az eleven nyelvhasználatban való bemutatása a szövegrészletek segítségével. Földrajzilag kiterjed a hajdani Erdély valamennyi megyéjére, így a vizsgált területen belüli nyelvjárási különbségeket is tükrözi. /Könyvsarok. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 11./

"Nagy Olga rendkívül termékeny szerző. Legújabb könyve: Esély a megmaradásra /Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely/. Írásában a széles körben ismert illyefalvi példával foglalkozott. Kató Béla református lelkész külföldi támogatással munkahelyeket teremtett, ezáltal vetve gátat a kivándorlásnak. Tej- és húsfeldolgozó, valamint faipari kisüzem működik, mezőgazdászokat képeznek a tanfolyamokon (svájci tapasztalatcserére küldve), egészségügyi központ (fogászati rendelővel, gyógyszertárral) és Keresztyén Ifjúsági Központ épült, és család nélküli apróságokat fogadnak be a Gyermekfaluba. Iparművészeti és Irodalmi Központ is működik a faluban. A Séra-kúriában szabnak és varrnak, Simó Júlia vállalkozásának termékeit külföldön is vásárolják, irodalmi múzeumot (Mikszáth- és Jókai-emlékszoba) rendeztek be. /P. Buzogány Árpád: Esély a megmaradásra. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 19./"

"A gyermekszínház gondolata, a Mesekaláka a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészének, László Károlynak, "Puki bácsinak" köszönhető. Évek óra népszerű a gyermekek körében Puki bácsi. A Puki bácsi elindította mozgalom a holnap olvasóközösségét is neveli azáltal, hogy bemutatva a gyermekirodalom egyes darabjait a gyermekközönség találkozik azokkal az írókkal, költőkkel, akiknek munkáiból a Mesekaláka színdarabokat, játékokat, megzenésített verseket mutat be. A Mesekalákának vannak 15-16 éves, de 20 évet betöltött tagjai, továbbá léptek fel kisebbek is. Többen beiratkoztak a László Károly színművész, Puki bácsi vezette Művészeti Iskolába. A Mesekaláka sok helyen fellépett: Baróton, Csíkszeredában, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Dálnokon, Angyaloson, Árkoson Brassóban és Csíkszentdomokoson. /Nagy Olga: A sepsiszentgyörgyi mesekaláka. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 7./"

"Dec. 7-én Marosvásárhelyen a Maros megyei RMDSZ képviselőivel tanácskoztak a magyar iskolaigazgatók és aligazgatók. Nagy Olga aligazgató elmondta: a magyar aligazgatókat sokszor kizárják a döntéshozatalból. Az érvényben levő törvények értelmében a helyettesek feladatait az igazgató osztja el, s ez jelentős esetben hátrányosan érinti mind a magyar aligazgatót, mind a magyar tagozaton tanuló diákokat. A jelenlevők háromtagú bizottságot alakítanak, amely összegzi az igazgató- helyettesek jogait és kötelezettségeit. Kovács Júlia szaktanfelügyelő, az RMPSZ alelnöke elmondta: a magyar pedagógus-közösség előnyben részesítette az RMPSZ által szervezett, illetve Magyarországon tartott továbbképzőket. Azonban sem az RMPSZ által szervezett, sem a magyarországi továbbképzőket nem ismeri el a szakminisztérium. /Simon Virág: Tanügyi gondok megoldásáról tárgyaltak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./"

"Napvilágot látott a kibédi Ráduly János Fekete szőnyeg a sátor című néprajzi tanulmánykötete, ez az 1997-ben megjelent Vetettem gyöngyöt. Népköltészeti tanulmányok, közlések c. könyvének folytatása. Nem csupán népköltészeti alkotásokról van szó. A kötet tanulmányainak nagy része "folklórfogantatású". Újdonsága a Ráduly János-Nagy Olga levelezés is, mely szorosan kapcsolódik a témához. /(Szente B.Levente): Ráduly János: Fekete szőnyeg a sátor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./ "

Nagy Olga Maros menti mesegyűjtéséből áll a Mindentudó Dongó /Erdélyi Pegazus Könyvkiadó, Székelyudvarhely/ című könyv. Eddig nem közölt anyagról van. Nagy Olga 1968–69-ben gyűjtötte ezeket a meséket. Mindhárom cigány mesemondó stílusa különböző, a cigányok hiedelemvilágából ismert helyzetek, szereplők jellemzőek meséikre. /P. Buzogány Árpád: Könyvajánló gyermekeknek. Maros menti népmesék. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 13./

Nagy Olga, a 84. évébe lépett író, újságíró, néprajzkutató két éve Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre költözött, szorgalmas látogatója a szemerjai református gyülekezetnek. Az egyik alkalommal sajátos pályáját ismertette a bibliaórán részt vevőkkel: négygyermekes anyaként kezdett írni, népmeséket gyűjtött, ifjúsági regényeket írt, majd ezután végzett egyetemet, doktorált. 53 könyve jelent meg itthon és Magyarországon, négy újabb kézirata vár még kiadásra. A mai napig ír tudományos munkákat. Vallomásában írta, hogy mindazt a sok nehézséget, fenyegetettséget, amit átélt, hiszen többször beidézték a szekuritátéhoz is, nem tudta volna átvészelni, ha nem lett volna hite. /(vop): Az ismeretlen ismerős. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 25./

Megjelent Nagy Olga legújabb könyve, a Mindentudó Dongó /Erdélyi Pegazus Könyvkiadó, Székelyudvarhely/. A kötet a még meg nem jelent Maros menti népmeséket tartalmazza, a szerző gyűjtésében. /Mindentudó Dongó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 7./

Élő néphagyományáról, viseletéről, zenéjéről, táncáról ismert inkább a Kolozs megyei Szék. A hagyományőrző falu jellegzetes népi építészetéről kevés szó esik, a Művelődés folyóirat áprilisi számában ezzel foglalkozott. ,,A nádfedeles, kékre meszelt, szabadkéményes házak, a jármos csűrök, a megannyi ól, gabonás, kas, a csoportos udvarelrendezés a Mezőség archaikus népi építészetére nagyon jellemző, kivételes értékeket hordozó emlék” – írta Furu Árpád műemlékvédő mérnök. Erről kaphat képet Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban júl. 19-én megnyíló kiállítás látogatója Wagner Péter Europa Nostra-díjas budapesti építész kiállításán. A tárlaton a széki népi műemlékek fotóit mutatják be. A tárlatot Benczédi Sándor, a népi építészet szakembere nyitja meg, széki tanítói élményeiből nyújt ízelítőt Nagy Olga néprajzkutató. /Sz. A.: Szék népi építészete (Kiállítás). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10./

Ráduly János nyugdíjas, 43 évig tanított. Fiatal gyermekként kezdte a népballadák gyűjtését. 1962-ben Kibédre helyezték, megismerte a falu még élő gazdag szokásvilágát és néphagyományát. A faluban 17 évig tanított Ősz János (1863- 1941), aki több kötetben is népszerűsítette Kibéd népmesekincsét. Az ő tanítványa volt Seprődi János (1874-1923), aki feltérképezte a helység legfontosabb népdaltípusait. Hagyatéka születésének századik évfordulóján látott napvilágot, Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése címmel (Bukarest, 1974). Kezdetben Ráduly János mellé állt Faragó József a népballada-kutatásban, Nagy Olga pedig a mesekincs újszerű feldolgozására hívta föl a figyelmét. Mindketten később vállalták népköltészeti anyagainak gondozását. Ráduly harminc könyvéből tizenkilenc népköltészeti gyűjtemény (mesék, balladák, találós kérdések, szolgavallomások), két könyv pedig népköltészeti tanulmányait tartalmazza. Ráduly János már gyermekként fölfigyelt a székely (magyar) rovásírás különös világára. 1990 után megsokszorozódott az erdélyi rovásemlékek száma: azelőtt mindössze tizennégy feliratos (epigráfiai) rovásfelirat volt ismert, mára a mennyiségük meghaladta a negyvenet. Ráduly Jánosnak mindemellett hat verseskönyve jelent meg, ezek egyike műfordítás. /Bölöni Domokos: Lestetők magasán. Beszélgetés Ráduly Jánossal. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 10./

Gálaműsorral búcsúztak, az immár hatodik alkalommal megrendezett cigányfolklór-tábor résztvevői Komandótól. A Kárpát-medence legkülönbözőbb övezeteiből – de Amerikából, sőt a távoli Ausztráliából – is érkező táborozókkal a gálaeseten együtt táncolt, vígadott az egész falu. A szervező a Lajtha László Alapítvány volt. Az előadások, beszélgetések moderátorai, vitavezetői között volt dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár, Pávai István népzenekutató és Nagy Olga népmesegyűjtő. Fellépett a Háromszék Táncegyüttes is. /(Flóra Gábor): „Sátorbontás" reménnyel. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./

A múlt héten kerül sor az Új tollak tehetségkutató verseny kiértékelésére és a díjkiosztásra. A tavaly indult verseny, melynek kezdeményezője Nagy Olga magyartanár, idénre kinőtte magát. Nemcsak Maros, hanem Hargita, Kovászna és Szilágy megyéből érkeztek dolgozatok, sőt még Magyarországról is. A szervezők tervezik, hogy jövőre az egész Kárpát-medencére kiterjesszék a versenyt. A nyertes dolgozatokat felolvasták, s végül ajándékcsomagokat kaptak a nyertesek. Az ötödikeseknek mesét kellett írniuk, a hatodik osztályosoknak egy igaz történetet kellett elmesélniük, a hetedikes, nyolcadikos diákok lírai, illetve prózai műfajokban próbálhatták ki erejüket. /Demeter Ignác Attila: „Fogj tollat, kezdj íráshoz...”. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 31./

Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceum dísztermében bemutatták az iskola tanára, Borsos Szabolcs A perszonalizmus mint az önismeret filozófiája című kötetét (doktori dolgozatának könyvformáját). Nagy Olga méltatta a könyvet. /Nagy Botond: Az ember talán, a könyv biztosan lehetséges. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 9./

Rendhagyó bemutatóval jelentkezik május 5-én a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A Paraszt Dekameron színpadi változata Nagy Olga elbeszélés-gyűjteményének dramatizálásából született, és Vándorfi László magyarországi rendező munkája. /Szász Emese: Paraszt Dekameron. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 4./

Napvilágot látott Nagy Olga: Megfulladt a kecske, bajba' a menyecske. Tréfás népi elbeszélések /Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2006/ című kötete. A kötet részét a Paraszt dekameron (1977) és az Újabb paraszt dekameron (1983) című köteteiből emelte át a szerző, nagy része a széki Győri Klárától származik, de van közte marosszentkirályi, havadi, árpástói anyag is. /b. d.: Tréfás történetkék. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 8./

Elhunyt Vöő Gabriella /Vöőné Zattler Gabriella/. Kolozsváron született 1937 augusztus 26-án. Egyetemi tanulmányait szülővárosában, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen végezte, magyar nyelv és irodalom szakon. 1960-tól kezdődően nyugalomba vonulásáig a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Fiókja Etnográfiai és Folklór Osztályának kutatója volt. Terepjárása során főként prózaepikumokat rögzített. Megfigyeléseket tett a folklórszöveg elhangzási körülményeit, a hagyományos szövegrepertórium szerkezetének változását, az egyéniségnek a hagyomány őrzésében és alakításában játszott szerepét illetően. Munkatársával, Nagy Olgával felfigyeltek a görgényüvegcsűri Jakab Istvánra. A vándor cigánycsaládból származó mesemondó meserepertóriumának rögzítése az eredeti funkcióban élő népmese monografikus bemutatását eredményezte (1974, 2002). Vöő Gabriella 1980-ban megszerezte a doktori címet. Disszertációjának közölt változata a Tréfás népi elbeszélések című kötet (1981). Ezt követően Vöő Gabriella a tréfás szövegek gyűjtésének és kiadásának irányítója volt. Elő- vagy utószóval látta el Duka János adomagyűjteményét (1983, 1995), Imreh Lajosnak egy tréfamestert bemutató kötetét (1985). A magyar népmesék tréfakatalógusa megszerkesztésével bekapcsolódott a magyar népmese-katalógust előkészítő kollektíva munkásságába. Tudományos eredményei beépültek a magyar folklorisztikába. /Keszeg Vilmos: Vöő Gabriella (Kolozsvár, 1937 – 2006, Budapest–Kolozsvár) = Szabadság (Kolozsvár), júl. 25./

Krizsovánszkyné Nagy Olga néprajzkutató, író 85 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. Temetése november 6-án lesz a sepsiszentgyörgyi új ravatalozóban. Nagy Olga folklorista, író /Nagyernye, 1921. jan. 2.- Sepsiszentgyörgy, 2002. nov. 2./ a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen magyar–néprajz szakon szerzett oklevelet 1950-ben. Tanító volt Kisiklódon 1940-től, majd Széken 1945-től. Később tanár volt Széken, 1952-től szerkesztőként dolgozott, majd a Kolozsvári Folklór Intézet tudományos munkatársaként (1958–1974). Szűkebb szakterülete a népmesekutatás volt, e témakörből cikkei jelentek meg a szakfolyóiratokban. Szépírói munkásságot is folytatott. Számos népmesegyűjteményt jelentetett meg. /Elhunyt Nagy Olga. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 6./ Legfontosabb kötetei: Lüdércsógor. Erdélyi magyar népmesék; Széki népmesék; Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről; A táltos törvénye. Népmese és esztétikum; Táltos és pegazus; Asszonyok könyve. Népi elbeszélések; A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák.

Március 17-én Marosvásárhely Arany János emlékére szavalóverseny tartottak, a költő halálának 125. évfordulója. A legjobb szavalókat díjazta a zsűri. Versmondó versenyekre szükség van. A vers tanulása hozzájárul a gyerekek általános műveltségének gyarapításához, a memória-, egyéniség- és személyiségfejlesztéshez. 2000 óta – amikor a Haza a magasban szervezését felvállalták -, minden évben esélyt teremtettek az öt-nyolc osztályosok megmérettetésére, nyilatkozta Nagy Olga, a Friedrich Schiller Gimnázium tanára. /Mezey Sarolta: Tele vagyok, dallal vagyok tele…= Népújság (Marosvásárhely), márc. 19./

Kortárstalálkozóra várják augusztus 31-én, vasárnap a Havadon született és távolba szakadtakat, a 65 – 66 éves kortársakat. Ekkor megvásárolható Havad monográfiájának mindkét kötete. Meghívták a falutörténet szerzői csoportjának néhány tagját is: Bartos Miklóst, Gegesi László Jánost és Székely Ferencet. Megemlékeznek azokról a munkatársakról, akik ma már nem lehetnek ott: néhai Nagy Ödön lelkészről, dr. Zielmann Jenő orvosról, Nagy Olga néprajzkutatóról, Molnár Dénes grafikusművészről és Marx József fotóművészről. /Kortárstalálkozó és monográfia. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 27./

Nagy Olga néprajztudós megállapította: Havad azt a falumodellt képviseli, amelyben a faluközösség nem zárkózik el a kultúrától, s mely már a harmincas években is tudományos gazdasági ismeretekre tett szert, ezeket munkájában értékesítette. Most tartották a falunapot és a kortárstalálkozót. Szeptembertől már az új pap, a fiatal Nagy Attila református tiszteletes dicséri az Urat Havadon. Megkoszorúzták a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Kiss Csaba lelkész márvány síremlékét a templomkertben. Veress Gergely Domokos újraválasztott polgármester értékelte az elmúlt négy esztendőt. Aszfaltozott út vezet immár Gegesbe, felújítva iskola, kultúrház, polgármesteri hivatal, új bútorzattal, konyhával, vízellátással, illemhelyekkel. Orvosi és fogászati rendelő, gyógyszertár működik a községközpontban, és a Borbély Emma mérnök asszony vezette Kistérségi Társulásnak köszönhetően nemsokára öregotthon létesülhet Gegesben. A beszámoló után az iskolások Őseink nyomában című hely- és honismereti vetélkedője következett, majd verses- zenés-táncos összeállítás. Veress Gergely polgármester javasolta Kossuth Lajos szobrának felállítását a falu közepére. /Bölöni Domokos: Kossuth-szobrot állítanának Havadon. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 2./

A néprajzosok találkozója ezelőtt három évvel kezdődött, tanszéki konferenciára pedig először kerül sor, ennek célja a romániai magyar néprajzkutatás jeles alakjainak bemutatása – mondta a kolozsvári néprajzkutatás 110. évfordulója alkalmából a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferencia köszöntőjében Keszeg Vilmos tanszékvezető. A rendezvényen Kósa László budapesti néprajzkutató a felsőoktatásnak a magyar néprajztudomány történetében betöltött szerepéről beszélt, kiemelve többek között Hermann Antal, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula munkásságát. Almási István a kolozsvári népzenekutató műhely történetét mutatta be, Olosz Katalin pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum népköltészettel kapcsolatos tevékenységét ismertette. Tánczos Vilmos az erdélyi magyar vallási néprajzi kutatásban megjelenő irányzatokról és módszerekről tartott előadást, Pozsony Ferenc pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának tudománytörténeti jelentőségét méltatta. Keszeg Vilmos a szövegmondás és a mindennapi élet kapcsolatát taglalta Nagy Olga életművében, Tötszegi Tekla pedig a „múzeumőr és múzeumteremtő” Kós Károlyról beszélt. Bemutatták a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) könyveit, majd köszöntötték Gazda Klárát. A találkozón az elmúlt évben doktori címet szerzett Könczei Csongor A „nevenincs” muzsikusok. A kalotaszegi cigányzenészek 20. századi működésének történeti áttekintése címmel tartott előadást. A Demény István Pál-díjat idén Dénes Ida érdemelte ki, aki most végzett a néprajz szakon, ősztől pedig ugyanitt mesterképzésen vesz részt. /F. ZS. : Néprajzos konferencia és szakmabeliek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

A Székely Útkereső 1990 áprilisa és 1999 decembere között Székelyudvarhelyen megjelentetett irodalmi és művelődési folyóirat. 1990-ben havonta, 1991–1994 között kéthavonta, 1995-től 1999 decemberéig (anyagi nehézségek miatt) negyedévenként, összevont lapszámokkal jelent meg. Főszerkesztőként mindvégig Beke Sándor jegyezte. 1999-től a folyóirat megszűnt ugyan, de jogutódja, a már korábban elindított Székely Útkereső Kiadványok folytatja a folyóirat programját és szellemi hagyományait. A kiadványok történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi esszéket, nagyobb lélegzetű ismeretterjesztő tanulmányokat tartalmaznak. Így a folyóirattal párhuzamosan nőtte ki magát a Székelyföld egyik szellemi műhelyévé az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó. A folyóirat 1999-ben megszűnt, de az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó továbbélteti a Székely Útkereső Kiadványok megjelentetésével: könyvekbe foglalták a Székely Útkereső teljes anyagát. Hat ilyen összegező könyv született, valamennyit az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó jelentette meg. Ezek a következők: Székely Útkereső (1990–1999) – Laptörténet és sajtóvisszhang; Székely Útkereső – Szellemi műhely a XX. század végén Erdélyben; Az élőszó dicsérete. Kritikák, recenziók, beszélgetések a Székely Útkereső hasábjain; Becsüld a népet! – gyermekirodalmi antológia; Székely Útkereső Antológia 1990–1999; Magyar, székely és csángó örökség – a Székely Útkereső Kiadványok antológiája (1991–2006). A köteteket Beke Sándor és Brauch Magda aradi újságíró szerkesztette. Egyik kötet tavaly, a többi idén jelent meg. A szerkesztőt és a kiadót a Noé bárkája felé című Kányádi-versben megfogalmazott gondolat – feladat, kötelesség – vezérelhette: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. " A Laptörténet című kötetben a Hargita Népében is hetente közlő Barabás István bevezető tanulmányában – A Székely Útkereső az egyetemes magyar művelődéstörténet része – erkölcsi, esztétikai magaslatokba helyezte a folyóiratot. Beke Sándor neves írókat, történészeket, jó tollú újságírókat toborzott munkatársai közé. A Hargita Népe 1990. április 19-i számában Beke Sándor nyilatkozott a folyóiratról: „Célunk csupán egy lehet: mindannyiunk elé tárni székely közéletünket, s egy elnyomott, embertelen kisebbségi sors koromsötét emlékéből feloldani lebilincselt közművelődésünk, kultúránk, történelmünk és irodalmunk értékes pillanatait. " A fiatalon elhunyt költő, Vass László Levente Egyedül az éjszakában című verseskötete volt 1991-ben a Székely Útkereső Kiadványok első kötete. Az élőszó dicsérete című kötet a Székely Útkereső hasábjain közölt kritikákat, recenziókat, beszélgetéseket tartalmazza. A kritikákat Ráduly János jegyezte. A Becsüld a népet! című kötet a Székely Útkereső gyermekirodalmi antológiája. A szerzők között volt Benedek Elek, Marton Lili, Nagy Olga, Ráduly János, Csire Gabriella, Papp Attila, Fábián Imre, László László, P. Buzogány Árpád és Beke Sándor. Változatos olvasmányt kínál a Székely Útkereső Antológia 1990–1999 című kötet. Magyar, székely és csángó örökség a címe a Székely Útkereső Kiadványok antológiájának. A sorozat indulásának körülményeiről Beke Sándor nyilatkozott a Hargita Népének (2000. március 24.): „A lapszerkesztés során gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyon jó kézirat nem fér be a jellegénél fogva szűkre szabott laptestbe. Ezért úgy döntöttünk, hogy e nagyobb lélegzetű munkákat kis füzetekben, a Székely Útkereső Kiadványok sorozatban jelentetjük meg. " A sorozatban eddig 22 füzet vagy könyv jelent meg. Mutatóba néhány cím a sorozatból: Ráduly János: Nemzeti kincsünk – a rovásírás, Gábor Dénes: Gondolatok a székely himnuszról, Kisgyörgy Imre: Kopjafák – régen és ma, Kovács Piroska: Örökségünk a székely kapu, Bán Anna: Erdély és a székely székek címerei. /Borbély László: Könyvekbe mentett Székely Útkereső. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 15./ Vass László Levente /Székelyudvarhely, 1955. – Homoródalmás, 1979/ a hétfalusi magyar gimnázium végzettje, 1976-ban hivatásos taxisofőr Kolozsváron. Élete utolsó két évét Budapesten töltötte, gyógyíthatatlan betegsége elvitte, mielőtt költészete kiteljesedhetett volna.

Húszon innen, húszon túl
Jubilált a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság
"Számomra Szászrégen nem a szem, hanem a szellem mértékével lehet méltán híres" – idézte a Kemény János Művelődési Társaság emlékkönyvéből a hétfő esti jubileumi összejövetelen egyik korábbi jeles vendégük, Fodor Sándor író gondolatát az alakulat elnöke és szíve-lelke, Böjte Lídia tanárnő. A KJMT húsz évéből még számos kiválóság emelkedett hangú vagy tréfás, komolykodó vagy meghatott, de mindenképpen elismerő szavait ragadhatnók ki, igazán van miből. Bármilyen kulturális tömörülés dicsőségére válna az a névsor, amely a társaság rendezvényeinek vendégeit fogja egybe, és nyilvánvaló, hogy nem csak a régeni közönség kapott tőlük rendkívüli élményt és értékeket, erősödött mindabból, amit jelenlétükkel, megszólalásaikkal képviseltek, ők is feltöltődtek egy-egy ilyen találkozón és szívesen tértek vissza megszólítani újra meg újra a város magyarságát. Írók, színművészek, zenészek, képzőművészek, tudományos kutatók, könyvkiadók, szerkesztők, tanárok kapcsolódtak be az 1991 februárjában létesült társaság tevékenységébe, és ezek a rendszeresen ismétlődő estek kialakították a törzsközönséget, amelyhez alkalmanként még csatlakoztak sokan mások. Nem a semmiből született a KJMT, irodalmi körként működő és elismerésnek örvendő elődje ugyancsak az író Kemény János nevét viselte. Megszorításokkal, megfélemlítésekkel teletűzdelt diktatórikus időkben is tette azt, amit felvállalt, a régeni magyarok szellemének, identitásának ápolását, tudásának gyarapítását, alkotókészségének fejlesztését. A rendszerváltozás után indult társaság tágabb kitekintésben és más lehetőségek között folytatta a munkát és szélesítette a pászmát, amit az irodalmi kör alakított sok ötlettel, energiával, kitartással, hozzáértéssel. A helyiek lelkesedése elháríthatatlan ajánlólevél volt a különféle feladatokkal elhalmozott meghívottaknak, akik amint tudtak, jöttek Vásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, Budapestről, Bukarestből, Nagyenyedről.
Végére nem érnénk, ha mindenkit fel akarnánk sorolni, néhány nevet azért mégis említünk, amint Böjte Lídia is tette ünnepi visszatekintőjében: Oláh Tibor, Kötő József, Erdős Irma és férje, Bartha István Svédországból, Hencz József, Toró Tibor, Sebestyén Spielmann Mihály, Egyed Ákos, Tonk Sándor, Sombori Sándor, Nagy Olga, H. Szabó Gyula, Szekeres Gerő, Kemény Miklós, Adamovits Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Barabás László, Illyés Kinga, Kilyén Ilka, Farkas Ibolya, Lohinszky Loránd, Vitályos Ildikó, Bartis Ildikó, Nagy Dezső, Salat Lehel, Boér Ferenc, Albert Júlia, és még sok név szerepelhetne itt. Többen közülük már nem élnek. Hasonlóképpen végleg eltávoztak meghatározó egyéniségek a társaság vezetői, éltetői közül is. Török Béla, Darvas Ignác, Tamás Ibolya személyét, munkásságát méltán övezte elismerés Szászrégenben. Mindig akadtak olyanok, akik a helyükre álltak, hogy megpróbálják betölteni a kiesésük okozta űrt.
És nem is akárhogyan, hiszen a név kötelez. A Kemény János és helikonista barátai teremtette rendkívül gazdag szellemi örökség, amit megőrizni kívánnak, az az eszmeiség, amelynek jegyében tevékenykednek, magasra állította előttük a mércét. Természetesen az igényesség, a minőség mércéjére gondolunk, csakis ilyen magasságokban érdemes, kell folytatniuk a következő évtizedekben is a munkát. Nem könnyű, hiszen megállíthatatlannak tűnik a fogyatkozás folyamata. De hogy szól klasszikus költőnk, a 175 éve elhunyt Berzsenyi Dániel biztatása a Magyarokhoz II című versében? "... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ha fogyatkozik is, azért még elég népes Szászrégen és környékének magyarsága. Lélekben meg sohasem volt errefelé hiány. A Társaság és mozgatóinak lelkes csapata is meggyőzően bizonyította ezt az eltelt években. Erre a továbbiakban is alapozhatnak a jelenlegiek és azok is, akiknek átadják majd a stafétabotot. Ilyen szellemben járulhatnak maguk is hozzá, hogy ez a szabad nép még nagyon sokáig tehessen valóban csuda dolgokat.
Jó munkát, Kemény János Művelődési Társaság! Sok sikert, újabb léleképítő élményeket a következő évtizedekben! Népújság (Marosvásárhely)

Könyv a népi építészetről
Székely Ferenc legújabb könyvének előtörténetéhez az is hozzátartozik, hogy a 2000-ben megjelent Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon című kötetben nem esett szó "a gazdasági élet két fontos foglalkozási" köréről, a nagyállattartásról és a népi építkezésről. Nagy Olga biztatására feldolgozta a két témát. A dolgozatok a Népi gazdálkodás Havadon (2002) című kötetben láttak napvilágot. De a szerző nem tekintette lezártnak a vizsgálódást. Nemrég ezt nyilatkozta: "Havadon az utóbbi időben új utcarészletek, új épületek jelentek meg, modernebb építkezési technikák alkalmazására került sor. Igyekeztem változásában megragadni a jelenkori építkezést, így összegyűlt adataimat tovább bővítettem, gazdagítottam mind leírásban, mind fényképanyagban."
Hasonló szellemű megfogalmazás olvasható a mostani kötet Bevezetőjében is: "Számtalan személyes megfigyelést végeztem a településen, s kijegyzeteltem a helyi református egyház levéltárában fellelhető idevágó adatokat is." Tehát: a recens (jelenkori) állapot bemutatása mellett a hozzáférhető történeti "tényeket" is hasznosította.
Elsőként három "kezdetleges" hajlékról szól: a kalibáról, a majorházról és a zsellérházról. A kaliba funkcióját így rajzolta körül: "Régebben, de napjainkban is, szinte minden magánbirtokra, kerthelyiségre tákolnak össze egy-egy kalibát, kalyibát, hogy az eső elől hajlékot nyújtson a mezőn dolgozóknak, s éjjeli menedéket biztosítson a kint hálóknak." Szót ejt a vadriasztó emberekről, a szőlőt őrző pásztorokról, és utal az újabban meghonosodó "hordozható házikókra." A majorház-hajlékot így minősíti: "fatákolmány, amelyben a juhász és családja lakik." A zsellérház "egy vagy két helyiségből állt," és rendszerint nem övezte kerítés, "szabadon lehetett megközelíteni." Használatáért "a zsellér 40 napszámot teljesített a gazda földjén."
A legkidolgozottabb – nyilván – a Lakóház című fejezet. Frappánsan sorakoztatta föl a szerző a lakóház fontosabb típusait: kétszobás lakások (első ház és lakószoba), három részből álló ház (pitvar, első szoba, lakószoba), manapság pedig négy, sőt több részre tagolódó lakóházakat építenek. Székely Ferenc megjegyzi: "A havadi ember, ha módjában állt, sosem fukarkodott az építőanyaggal! De hát nem is kellett, mert Havad, mint az egész Székelyföld, mindig bővelkedett építőanyagban, főleg fafélékben és kőben." Érdekes a tégla, a cserép használatának fokozatos meghonosodása: a XX. század elején még "a sárral való építkezés" volt divatban, ezt "lassan-lassan kiszorította a vályogtégla, majd az 1940-es évektől kezdődően szinte csak égetett téglából raktak falat." A szalmafedést pedig az 1930-as években a cseréppel való fedés váltotta föl.
Az építkezés technikájának terjedelmes fejezetet szentelt a szerző, majd rátér a lakás "mellékrészeinek" taglalására: a tornácra, a pincére, a nyári konyhára. Figyelemre méltónak vélem a tornác régebbi szerepének a taglalását, íme: "A tornác nyújt menedéket a ki- és bejáróknak rossz idő esetén (…) Itt beszélgetnek, tárgyalnak, továbbítanak (…) A tornácba kerül a száradni való gabona, paszuly (…) A tornácban kapnak helyet azok az edények, szerszámok, fahordókosarak, amelyek jó, ha kézügyben vannak."
A legújabb korban egyre ritkábban kerül sor tornácos ház építésére. Ugyanakkor megsűrűsödött a pincék "létrehozása", ma már beszélhetünk ún. "pincebútorokról is": a nyári konyhából kirostált tálasokról, kredencekről, fapolcokról, ládafélékről, amelyek "az elraktározott télirevalók tárolására szolgálnak."
A szerző kitér a ház előtti kapu, kapuszer bemutatására is, amely "a falusi udvar egyik legszebb dísze." Az úgynevezett kicsi kapu és a nagykapu megmunkálása nagy hozzáértést igényelt, funkcióját pedig így érzékeltette az egyik régi felirat: "Ember, e kapuszer nem akar kizárni, csak azt mutatja meg, merre kell bejárni."
Tanulságos adatokat kap az olvasó a Vakolás, meszelés, színezés, valamint a Szalmával való fedés fejezetekben. Ugyanakkor tizenkét, házhoz kapcsolódó hiedelmet is közöl a szerző. Íme az egyik: "A rossz szellemek távoltartása végett a ház küszöbére lópatkót szegeztek."
Külön jelentősége van A havadi templom építése című résznek, amely Függelékként szervesül a kötet anyagához. Megtudjuk, hogy "A templom helyét már 1615- ben megvásárolták", és hogy a mai templom építése "1800-ban fejeződött be." Szó esik az adakozókról, és számszerűen megjelöli, "mennyi mindenféle matéria ment fel" az épület építésekor.
A kötetet az Irodalom, illetve a Tájszójegyzék két fejezete zárja.
Egyik nagy erőssége a kiadványnak a számos rajz, ezeket a vadasdi születésű Molnár Dénes készítette. És több mint harminc – jobbára színes – fénykép is helyet kapott a kötetben, az archív felvétel mellett Marx József, Gál Éva, Veress Éva, Székely Ferenc fotói díszítik a nem mindennapi kiadványt. A kötet megjelenését a Havadi Polgármesteri Hivatal támogatta. (Székely Ferenc: Népi építészet és térkihasználás Havadon. Silver Tek Kiadó, Marosvásárhely, 2012).
Ráduly János
Népújság (Marosvásárhely)

Gondolatok az Erdélyi Gondolatról
Közvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is.
Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek.
A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák.
A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.”
S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.”
A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről.
A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet.
Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről.
Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható.
Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)