Szövetkezetek Erdélyben és Európában címmel jelent meg gazdaságtörténeti kötet a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) gondozásában. A könyvet Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesházban Nagy Mihály Zoltán történész méltatta. Szerinte önismereti munkáról van szó, és azt a gazdasági rendszert tükrözi, amellyel az erdélyi magyarság rendelkezett a második világháború előtt. Az egykori erdélyi szövetkezeti rendszer nemzeti célokat is megtestesített. A kötetben az idős kutatók (Csetri Elek, Egyed Ákos, Kerekes Jenő stb.) mellett sok fiatal (László Márton, Hunyadi Attila, Wallasek Magdolna Márta stb.) tanulmánya található. Somai József, a kötet szerkesztője a mai önfenntartásra képtelen falu előtt kínálkozó lehetőséget, a régen kiválóan működő szövetkezeti rendszer visszaállítását ajánlja megoldásnak. Csetri Elek történész szerint meg kell próbálni jogi úton visszaszerezni a több mint ezer felszámolt magyar szövetkezet jussát. Hunyadi Attila, a fiatal szerzők egyike az 1948-ban felszámolt, több mint 150 ezres tagú erdélyi szövetkezeti intézményrendszer feltámasztásához regionális hálózat kiépítését sürgette. /Ö. I. B. : Szövetkezetek Erdélyben és Európában. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 8./

A KMDT (Kolozs Megyei Magyar Diáktanács) és az ÖFISZ (Önkéntes Fiatalok Szövetsége) szervezte a fiatalok ‘56-os megemlékezését. Október 23-án sokan összegyűltek Mátyás király szülőháza előtt. A Lidérc együttes forradalmi dalaival indult a program, amelyet középiskolások szavalatai követtek. A tér különböző pontján hangzott fel egy-egy szavalat, így a műsor érdekes volt és folyamatos. Fáklyaláng kíséretében a tömeg elvonult a Házsongárdi temetőbe, Dsida Jenő sírjához, ahol újabb szavalat hangzott el, majd a Himnusz zárta az estet. Ez a megemlékezés része volt az 1956-os emlékhétnek, 21-én a Szabadság és szerelem című filmet tekinthették meg az érdeklődők, 25-én pedig Nagy Mihály jelenkori történész tartott előadást 1956 és ifjúság címmel. /Albert Emese: ‘56-ra emlékeztünk. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./

Nagy Mihály Zoltán történész mutatta be Kolozsváron Benkő Levente – Papp Annamária szerzőpáros Magyar fogolysors a második világháborúban /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ c. kötetet. Nehéz hadifoglyokról, internáltakról írni, derékba tört emberi sorsokról, szétszakított családokról van szó, ezeknek a történeteknek a feltárásában a történész túlzottan objektív lehet, másrészt vannak a témával foglalkozó könyvek, amelyekben a túlzott szubjektivizmus háttérbe szorítja vagy mellőzi a kontextus, a történelmi környezet ismertetését. Ebben a kötetben azonban a szerzők szépen elegyítik mindkettőt, hiszen a fogolytáborokról csak mint statisztikákról nem elég írni. A két kötetes könyv hosszú bevezető tanulmánnyal indít, valamint részletes forrásgyűjteményt tartalmaz, amelyben román és magyarországi hadtörténeti levéltárak anyagait közlik. Ezeket az anyagokat visszaemlékezésekkel, interjúkkal egészítik ki a fogolytáborokról szóló leírásokkal. Kiderül, hogy a közhittel ellentétben az amerikai, angol és francia fogolytáborok nem nevezhetők „barátságosnak”, gyakran élelmet, orvosi ellátást, sőt szállást nélkülözve tengődtek a foglyok, az elhurcolt hadifoglyokban és civilekben a táborokba jutott lelkészek és papok próbálták tartani a lelket. 300 000–350 000 főre tehető azoknak a száma, akik nyugati hadifogolytáborokba kerültek, ők 1945 őszétől 1947-ig kerültek haza, a szovjet táborok foglyainak hazajutása 1956-ig is elhúzódott. 400 000–450 000 magyar hadifogoly volt ezekben a táborokban, akiknek csak fele tért haza. Papp Annamária közölte, személyes okokból foglalkozik ezzel a nem kimondottan nőies témával, ugyanis nagyapja több éves szibériai fogság után mesélt élményeiről. /F. I. : Magyar fogolysors a második világháborúban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

Több temesvári magánszemély postai úton kapott vaskos borítékot, amelyben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) püspöke, Tőkés László független európai parlamenti képviselő meghívása állt a Szembenézés a kommunista múlttal című, február 15-én tartott konferenciára. A paksaméta tartalmazta – többek között – azt a tavalyi egyházkerületi közleményt, amelyben Bányai Ferenc temesvár-belvárosi református lelkész ügynökmúltját hozták nyilvánosságra, valamint azt a püspöki levelet, amit az egyházfő az egyházközség presbitériumának címzett, bűnpártoló határozatnak nevezve, hogy a világi vezetőtestület elfogadta Bányai gyülekezet előtt mondott bocsánatkérését. A lelkész tavaly beismerte együttműködését a titkosszolgálattal, de súlyosbíthatja helyzetét, hogy az 1998-as egyházkerületi választások alkalmával nyilatkozatot tett arról, hogy a múlt rendszerben nem kollaborált a politikai rendőrséggel. Tőkés kifejtette: „nem vihetjük magunkkal meglapuló besúgóinkat, akik akadályt jelentenek. Ha őket eltávolítjuk, akkor európaivá válhatunk, a szó eszmei értelmében. ” Tőkés László felidézte 1974-es prédikációját, melyet tanára, dr. Kozma Tibor szolgáltatott ki Securitaténak. Marius Oprea, a Kommunizmus Bűntetteit Feltáró Intézet elnöke, miniszterelnöki tanácsos arról beszélt, milyen akadályokba ütköznek a leleplező munkájuk során, és hogy sok szekus tiszt, ügynök, aktivista átmentette pozícióját, és jelenleg is hatalmat gyakorol. A konferencián előadást tartott az a történészcsoport – Molnár János, Vincze Gábor, Nagy Mihály Zoltán – akik az egyházkerület felkérésére tovább kutatják a Tismaneanu-jelentésben a romániai magyarságot hátrányosan érintő kommunista bűntényeket. A tanácskozáson kiosztották a KRE Igazgatótanácsának február 14-i határozati kivonatát, amelyben felszólítják Bányai Ferenc temesvár-belvárosi lelkipásztort, hogy vonuljon vissza lelkészi szolgálatából. /Pataki Lehel Zsolt: Szembenézés a kommunista múlttal. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 16./

Wass Albertet távollétében ítélték halálra a kolozsvári népbíróságon. Hogyan is működött ez az intézmény? A szovjet–román fegyverszüneti egyezmény a román kormányt a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatására és bíróság elé állítására kötelezte. Az 1945-ben megjelent rendelet szerint háborús bűntett elkövetésével vádolhatók mindazok a személyek, „akik a polgári lakossággal szemben egyedenként vagy tömegenként politikai vagy faji okokból üldözést rendeltek el, vagy hajtottak végre”. Ezen paragrafusok alapján ítélik halálra Wass Albertet és édesapját. Elgondolkoztató, hogy népbíróságot csak két helyen, Kolozsváron és Bukarestben állítottak fel. Még ma sem áll rendelkezésre a Kolozsváron és Bukarestben megszervezett népbíróságok ügyiratforgalma és büntetési statisztikája, de nem dolgozták fel a román népbíróságok működési mechanizmusát sem. /Nagy Mihály: Adjátok vissza…” az igazamat. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

Hetedik alkalommal rendezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a magyar tudomány napja Erdélyben elnevezésű szokásos évi konferencia első felét november 21-én, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az idei rendezvénysorozat témája az erdélyi magyar tudományos közgyűjtemények mai állapotának és jövőjének lehetséges alakulása. Az EME egykori természetrajzi, történeti, néprajzi, földrajzi gyűjteményeit annak idején jogtalanul államosították, és az intézmény sok éve folytatja harcát azok tulajdonjogának visszaszerzéséért. „Hatalmas értékekről van szó, ez az átmeneti állapot nem tartható sokáig” – jelentette ki Egyed Ákos EME-elnök a konferencián, a tulajdonjogi viszonyok rendezését sürgetve. Az EME jövőre ünnepli fennállásának 150. évfordulóját, erre az alkalomra kötetet fognak megjelentetni a kommunista rendszer által elkobzott gyűjteményekről. Ugyanakkor tudni kell, hogy más erdélyi magyar tudományos intézményeket is jogos tulajdonuk visszaszerzése vezérel. A tudományos kutatásokat szolgáló anyagokat német, román és zsidó kiegészítő források összefüggésében kell hasznosítani. Görömbei András, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön elnöki bizottságának elnöke előadásában nemzeti önismeretünk felújításának fontosságát hangoztatta. A történelem során a magyarság – önként vagy idegen hatalmak nyomására – sokszor került öntudati válságba. Most a nyolc államba szakadt népet kell saját szellemisége megőrzésére sarkallni, miközben a szomszédok mindnyájan megteremtették saját országukat, és megerősödtek. – Mi nem akarunk senki ellen harcolni, csak saját magunkat akarjuk átmenteni a jövőnek, és ebben az EU lehetőségeket ajánl fel. A globalizációban erkölcsi-szellemi tartalékainkat felhasználva kell haladnunk tovább, nem a beolvadás gondolatával, hanem méltóságunk megőrzésével, mert nem vagyunk más nemzeteknél alábbvalók – hangsúlyozta Görömbei. Üdvözlő beszédet mondott még Bitskey István, a KAB-bal szoros kapcsolatokat fenntartó Debreceni Akadémiai Bizottság elnöke, és Szűcs Edit, a Debreceni Egyetem Műszaki Karának dékánja. Ezután plenáris előadások következtek. Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója a csíkszeredai Mikó-vár épületében található intézmény gyűjteményeit mutatta be. A múzeum alintézményei: a zsögödi Nagy Imre Emlékház és Galéria, a tusnádfalui Borvízmúzeum, a néprajzi, a szabadtéri, a régészeti-történelmi, a természettudományi és a régikönyv-gyűjtemény. . A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum közgyűjteményeit Vargha Mihály igazgató ismertette. Az intézmény most csak államosított gyűjteményekkel rendelkezik. Elkezdték az öt belső (természetrajz, régészet, történelem, néprajz, könyvtár) és öt külső részleg (Gyárfás Jenő Képtár, csernátoni Haszmann Pál Múzeum, kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, baróti Erdővidéki Múzeum) anyagának digitális feldolgozását. Zepeczáner Jenő, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója az 1950-ben államosított intézmény gyűjteményeit (történelem, néprajz, természetrajz, helytörténet, tudományos könyvtár, dokumentumtár) mutatta be. Az EME gyűjteményeiről több előadás hangzott el. Nagy-Tóth Ferenc a természettudományi szakosztály gyűjteményeinek múltjáról szolgáltatott adatokat, Sipos Gábor előadásában pedig az intézmény könyvtárának múltját vette számba. Murádin Jenő az EME képtáráról, Vincze Zoltán az érem- és régiségtárról, Tötszegi Tekla a néprajzi gyűjteményeiről, Mihály Melinda a középkori és kora újkori kőtárról, Bogdándi Zsolt pedig a jelenkori gyűjteményekről számolt be. A konferencián első ízben adták át a KAB-díjat, amit, Ferencz István főszerkesztő képviseletében, a csíkszeredai Székelyföld kulturális (de egyben szépirodalmi és tudományos) folyóirat kapott meg. Szintén először ismertették azok névsorát, akik az MTA köztestületi tagságát nyerték el: Asztalos Lajos, Marton Melinda, Magyari Tivadar, Ágoston Klára-Zsuzsa, Pálffy Károly, Fekete Pali-Pista Szilveszter, Kolumbán Vilmos József, Péter A. Sándor, Chirila Emil, Domandi János, Mintas Ioan, Simon Zsolt és Székely Csaba István. Az EME újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkásságáért a Gróf Mikó Imre emlékplakettet Gaal Györgynek adományozták. A fiatal kutatóknak szánt Nagy György Emlékdíjat Gergely Orsolya csíkszeredai szociológusnak és Nagy Mihály Zoltán történésznek (EME) nyújtották át. /Ördög I. Béla: Visszaigényli tudományos közgyűjteményeit az EME. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben – VII. Fórum. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 22./

„Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem” – ígérte püspökké szentelésének napján Márton Áron. Február 12-én hetven éve annak, hogy Márton Áront püspökké szentelték a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az évforduló tiszteletére február 28-án Kolozsváron, a 660 éves plébániatemplom kertjében felavatják és megszentelik Bocskai Vince szobrászművésznek a püspökről készült alkotását. A Szabadság napilap több írással állított emléket Márton Áronnak. /”Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni” Márton Áron püspök szobrát leplezik le ma a templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ a/ Márton Áron az erdélyi magyarság talán egyetlen olyan alakja, akire egyöntetűen felnéz mindenki. Márton Áron /Csíkszentdomokos, 1896. aug. 28. – Gyulafehérvár, 1980. szept. 29./ mélyen vallásos földműves család gyerekeként született. A Trianon utáni években munkát keresett Brassóban, majd a papi szemináriumba jelentkezett. A gyulafehérvári tanári jellemzés szerint Márton Áron „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem. ” 1932-ben került Kolozsvárra, mint egyetemi, ifjúsági lelkipásztor, a Katolikus Népszövetség igazgatója, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A kisebbségek iskoláit veszélyeztető Anghelescu-törvények hatására Az Erdélyi Iskola néven népnevelő és kulturális, politikamentes folyóiratot indított. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe. Jelmondata: Non recuso laborem – nem vonakodom a munkától. 1940-ben Gyulafehérváron maradt, a Dél-Erdélyben élő hívei mellett, mert vallotta: „Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk… Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat”. 1944-ben akkor érkezett Kolozsvárra, amikor elkezdődtek a zsidóellenes intézkedések. Május 18-án a Szent Mihály-templomban jelentette ki: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát…” A kommunista diktatúra visszaélései ellen többféleképpen küzdött. Körlevélben tiltakozott a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Papjainak és híveinek megtiltotta, hogy részt vegyenek a kommunista párt gyűlésein. Megpróbálták a püspököt lejáratni, tekintélyét megtörni. 1949. június 21-én letartóztatták. Ellene fordították 1944-es tevékenységét, amikor azért érvelt, hogy a párizsi béketárgyalásokon ne ismétlődjön meg Trianon igazságtalansága. Hazaárulással vádolták és 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Fogolyként is apostol volt. 1955-ben szabadlábra helyezték, azonnal átvette az egyházmegye irányítását. Nagylelkűen megbocsátott a békepapi mozgalomban résztvevőknek, visszaállította az egyház egységét. Két évig szabadon mozoghatott, azután házi őrizetre kényszerítették. Csak a székesegyházba mehetett át. Minden elképzelhető módon megpróbálták ellehetetleníteni, lejáratni, de tisztelete egyre nőtt. Lehallgatták, kutyáit megmérgezték, megpróbálták rávenni, hogy a házi őrizet feloldása fejében kössön kompromisszumot, de hajthatatlan maradt. 1967-ben is csak úgy fogadta el, hogy részt vesz a Franz König bíboros látogatásával fémjelzett ortodox állami ünnepségeken, ha „feltétel nélkül feloldják a házi őrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza”. Ezek után szabadon mozoghatott, három alkalommal Rómába is eljutott, bérmaútjai pedig Erdélyszerte diadalmenetté váltak. 1968-ban Ceausescu államfői fogadásra rendelte az egyházfőket, Márton Áront pedig maga mellé ültette. Erről szóló jegyzetében megemlékezik arról a pillanatról, amikor a diktátor beszéde után jött a kötelező taps: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. ” A hetvenes években fokozatosan gyengült, romlott az egészségi állapota. II. János Pál pápa 1980-ban felmentette az egyházmegye kormányzása alól. Ugyanabban az évben elhunyt. A már életében szentnek tartott püspök szentté avatási pere 1992-ben kezdődött el. b/ 1944. november 14-én Márton Áron római katolikus püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke és Nagy Ferenc református püspök-helyettes levelet írt Constantin Sanatescu miniszterelnökhöz az erdélyi magyarság sérelmeiről. „A Romániában élő magyarság – kezdve az 1918-as gyulafehérvári határozatokon – többször kapott ígéretet, hogy az ország többi állampolgárával egyenlő állampolgárként fog kezeltetni. Ezeknek az ígéreteknek a beváltására, sajnos a gyakorlatban nem került sor. Ellenkezőleg: a magyarság mind politikai jogaiban, mind gazdasági és kulturális téren olyan korlátozásokat szenvedett el, amelyek következtében élete fokozatosan egyre nehezebb lett, 1940 óta pedig, az Antonescu-diktatúra évei alatt elviselhetetlenné súlyosodott. ” Ezeknek a rendelkezéseknek „egész sorozata ma is teljes érvényben van, sőt augusztus 23-a óta újabb diszkriminatív – bizalmas és sehol közzé nem tett – rendeletekkel gyarapodott. ” A levélben felsorolták a magyarság sérelmeit. Kérték a kormányt, hogy vizsgálják meg a magyarság helyzetét és a sérelmek orvoslására foganatosítanak intézkedéseket. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ c/ Már 1945-ben felmerült Márton Áron politikai szerepvállalásának a szorgalmazása. A politikai színtéren való nyílt szerepvállalást a püspök visszautasította, egyházi hivatalával nem tartotta összeegyeztethetőnek. Körleveleiben, a szószékről elhangzott beszédeiben már 1945 elejétől elítélte a véleményszabadság korlátozását, a kierőszakolt tekintélyt. Abban reménykedett, hogy az első világháborút lezáró békeszerződésektől eltérően az új béketerveket az igazságosság és méltányosság elvére fogják alapozni. A marosvásárhelyi gyűlésen az Magyar Népi Szövetség vezetői 1945. november 18-án egy olyan politikai nyilatkozat elfogadását erőszakolták ki, amelyben az MNSZ az erdélyi magyarság nevében lényegében lemondott a határkiigazításáról. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. ” Márton Áron a román miniszterelnökhöz, Petru Grozához 1946 januárjában intézett levelében (a levelet megküldte az MNSZ vezetőségének is) tiltakozását fejezte ki az MNSZ marosvásárhelyi nyilatkozatával szemben. Meglátása szerint ez a nyilatkozat nem tükrözte az erdélyi magyarság álláspontját. „Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni. […] Isten magyarnak teremtett s természetesen fajtestvéreimnek sorsa és sorsának alakulása miatt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt. ” – olvasható a püspök levelében. Márton Áron társaival 1946. április 29-én memorandummal fordult a magyar kormányhoz, amelyben a magyarság nevében kifejezték, hogy az erdélyi magyarság „saját államban, saját fajtestvéreivel együtt, saját életfelfogása szerint kíván élni. ” Egyúttal felkérték Teleki Gézát, a volt miniszterelnök Teleki Pál fiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje az erdélyi magyarságot. A memorandum nem került a párizsi béketárgyalások asztalára. /Nagy Mihály történész: Márton Áron és az erdélyi határkérdés. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

Tőkés László bukaresti látogatása során Adrian Lemeni egyházügyi államtitkárral és Nagy Mihály művelődési minisztériumi tanácsossal is találkozott. A püspök elvi állásfoglalásra kérte az államtitkárt a felekezeti autonómia védelmében, amelyet szerinte „kikezdhetnek a gencsi ügyhöz hasonló esetek, ha az állam illetékes intézményei nem tartják tiszteletben az egyházak alkotmányban is szavatolt jogát”. A tárgyalások napirendjén szerepelt még az egyházi ingatlanok tényleges visszaszolgáltatásának felgyorsítása, a felekezeti tanintézmények helyzete, hangsúlyosan a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) állami finanszírozásának ügye, továbbá az egyházak infrastruktúra-beruházásainak támogatása. Kiemelt figyelmet kapott a temesvári Új Ezredév Református Központ ügye, amelynek felépítése források hiányában évek óta akadozik. /Tőkés helyet kínál. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2 . /

Egyformán kell elítélni a nácizmust és a kommunizmust, mert mindkettő zsarnoki, gyilkos rendszer – az Európai Parlament (EP) brüsszeli székházában egy múlt heti konferenciának, valamint közmeghallgatásnak volt ez a központi üzenete. A konferenciát Tőkés László EP-képviselő rendezte romániai és bulgáriai előadókkal, akik elsősorban a kommunizmus kisebbségellenes jellegét emelték ki. A közmeghallgatást az Európai Unió cseh elnöksége szervezte. A kezdeményezés Csehországból indult. Tavaly júniusban egy Prágában tartott konferencia résztvevői fogadtak el nyilatkozatot az európai lelkiismeret és a kommunizmus ügyében /Prágai nyilatkozat/. A dokumentum szorgalmazta, hogy a kommunizmus nevében elkövetett bűnöket nyilvánítsák az emberiség ellen elkövetett bűnöknek, amiként a náci bűntettekkel tette a nürnbergi törvényszék, és Európa országaiban vezessenek be olyan törvényeket, amelyek alapján el lehet ítélni a kommunista bűntettek elkövetőit, és kárpótolni lehet a kommunizmus áldozatait. A brüsszeli konferenciát a román delegáció néhány demokrata-liberális párti (PDL) képviselője zavarta meg, akik kifogásolták Tőkés László megállapításait. A püspök a román asszimilációs politika továbbéléséről beszélt. A csángómagyarok asszimilációját hozta fel példakén, megemlítvén, hogy az anyanyelvhasználatot a templomban megtagadják, az iskolában korlátozzák. Nicolae Vlad Popa EP-képviselő felemelt hangon jelentette ki: aki ma román asszimilációról beszél, meghamisítja a valóságot. Tőkés László válaszában megerősítette korábbi kijelentéseit. Példaként a székelyföldi ortodox és karhatalmi térhódítást említette. Gál Kinga fideszes képviselő úgy vélte, a régi reflexek továbbélését tükrözi az is, hogy a román hatóságok megpróbálták megakadályozni Sólyom László magyar köztársasági elnök március 15-i romániai látogatását. Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet igazgatója elmondta, a régi rendszer politikai rendőrségének tagjai a rendszerváltás után is aktívak maradtak. Nagy Mihály történész a magyar történelmi egyházak kommunista elnyomásáról tartott előadást. /Gazda Árpád: Kommunistaellenesség az Európai Parlamentben. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./

A Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kovászna Megyei Tanács, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Kara és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete április 15–18. között az árkosi Európai Uniós Tanulmányi Központban konferenciát tart a romániai magyar kisebbség történetére vonatkozó kutatásokról. A konferencia első napján Hermann Gusztáv A székely virtuális történelem problémái, Pál Judit Az 1867. évi unió és Erdély integrációjának nehézségei, Bárdi Nándor Töréspontok és törésvonalak a romániai magyar kisebbség történetében (1918–1989) címmel tartott előadást. Este a Címerek golgotája és a Nyílt kártyákkal – Király Károly portréja című történelmi dokumentumfilmeket mutatták be. Az április 16-i programban Hunyadi Attila (Magyar gazdaságszervezési törekvések Erdélyben a XX. század első évtizedében), Egry Gábor (A szász gazdaság és nemzetépítés Erdélyben a XX. század első felében), Gidó Attila (Az erdélyi zsidóság útkeresése a XX. század első felében), Bárdi Nándor (Az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség) előadásai hangzanak el. Este megtekinthető Zágoni Balázs Képzelt forradalom című dokumentumfilmje. Április 17-én Egry Gábor és Oláh Sándor Erdély 1940–1944 között, Lönhart Tamás A Magyar Népi Szövetség címmel tart előadást, Gagyi József és Novák Zoltán a Magyar Autonóm Tartományról értekezik, Vincze Gábor A román–magyar kapcsolatok a második világháború után címmel tart vitaindítót, este lesz Ablonczy Balázs Tévhitek, mítoszok és legendák Trianonról című előadása. Április 18-án Novák Zoltán A Ceausescu-korszak magyarságpolitikája, Bárdi Nándor A budapesti kormányzatok Erdély-politikája című előadása után könyvbemutatók lesznek. Bemutatják többek között Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914) (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) és Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? – Iratok a magyar népi szövetség történetéhez 1944-1953 (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) című könyvet. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti konferencia Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén mutatták be május 18-án Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston fiatal történészek Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953 /Pro Print Kiadó, Csíkszereda/ című munkájukat. Egyed Ákos EME-elnök rámutatott, annak idején a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) érezhetően alakította a romániai magyar közvéleményt. Kezdetben az MNSZ reményeket fűzött a kiépülő új hatalomhoz, tárgyalási pozíciót keresett a hazai magyarság számára, aztán következett a leépülés, a többségi ígéretek be nem tartása. A kötet célja a valóság megismerése. Kiderült, hogy helyi szinten az MNSZ determináltabb volt, mint az országos vezetés. Az 1990 utáni román történetírás megfeledkezett a magyar kisebbségről, amelyhez legfeljebb azt a sémát csatlakoztatja, hogy a kommunizmust a magyarok és a zsidók hozták be az országba, és ezt még „megspékelik” a magyar irredentizmus nyomaival. Vitatható, hogy az MNSZ keretében milyen mértékben valósultak meg a Moszkvából és Bukarestből diktált pártérdekek. /Ö. I. B. : Érdekképviseletünk múltjáról. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 20./ „A Magyar Népi Szövetség története rendkívül összetett. Ebbe a bonyolult belső életbe nyújtanak betekintést a most nyilvánosságra hozott iratok” – jelezte Lönhárt Tamás egyetemi adjunktus az Érdekképviselet vagy pártpolitika? című forráskötetről. – Az MNSZ történetéből nemrég szintén könyvet író Lönhárt elmondta: tagadhatatlan, hogy a szövetségnek az illúziók és elvárások, illetve az elért eredmények közötti mérlege negatív. Az MNSZ az évek során, 1953-ban bekövetkezett megszűnéséig a Román Munkáspárt magyar tagozatává, azaz a kommunista hatalom magyar hivatalos szervévé vált. Olti Ágoston szavai szerint sokáig nem tudták, hogy az MNSZ iratanyaga egyáltalán megmaradt-e. „A véletlennek köszönhető, hogy ezek a források a birtokunkba kerültek, és arra törekedtünk, hogy a szervezet életét tükröző iratokat tegyük közzé” – mondta a Tismaneanu-jelentés összeállításában is tevékenykedő kutató. Nagy Mihály Zoltán elsősorban az EME-ének köszönte meg, hogy lehetővé tette a kutatást, és sajnálatát fejezte ki, hogy a mai „divat” a kutatóknak legfeljebb egy-másfél éves „projektek” keretében nyújt munkalehetőséget, holott „ennyi idő legfeljebb arra elegendő, hogy a kutató feltérképezze a keresett iratokat őrző levéltárakat és gyűjteményeket”. Elhangzott: az erdélyi magyar kutatók munkáit román nyelven is ki kell adni. /Benkő Levente: Tisztító források. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./ Megjegyzés: Lönhárt Tamás említett könyve: Uniunea Populara Maghiara in perioada instaurarii regimului comunist in Romania, Argonaut, Kolozsvár, 2008.

Az RMDSZ számára fontos tanulni a múltból. Erre nyújt alkalmat Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston összeállította gyűjtemény a Magyar Népi Szövetség 1944 és 1953 közötti történetéből. Valószínűleg célzatosan a mához szóló címet adtak a kötetnek: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Kántor Lajos hibának tartja a Szabédi László-életmű ismeretében, hogy Szabédi nevét a megjelent munka még személynévmutatójából is mellőzte. Szabédi Kurkó Gyárfásnak (az MNSZ akkori elnökének), Balogh Edgárnak és Jordáky Lajosnak (meg Püski Sándornak Budapestre) írt leveleiben világosan látta a széthúzást, továbbá a kommunista pártirányítást (RKP), a nemzeti önfeladás veszélyességét. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző. 2009. június (1). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./ Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953./Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009/

Az 1989. decemberi, romániai népfelkelés huszadik évfordulója alkalmával szervezett emlékkonferenciát december 5-én Kolozsváron az Erdélyi Unitárius Egyház. Tartalmas előadások hangzottak el a kommunista rendszer működéséről és annak túlkapásairól: ezen belül az egyházak üldöztetéséről, helytállásáról és ellenállásáról. Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök hangsúlyozta: olyan eseményeket elevenítenek fel, amelyek kitörölhetetlenül megmaradtak az emlékezetben. Novák Csaba Zoltán történész összefoglaló képet nyújtott a múlt rendszerről. A Magyarországon élő Nyitrai Levente lelkész és a székelyudvarhelyi Sándor Balázs, beszámoltak személyes kálváriájukról. Gazda Árpád újságíró és Szilágyi Zsolt politológus, az EMNT-alelnöke – akik annak idején egyetemista hallgatóként Temesváron tartózkodtak, s Tőkés László egykori temesvári református lelkipásztor segítségére voltak a nehéz pillanatokban – személyesen számoltak be emlékeikről. Szilágyi Zsolt sajnálattal állapította meg, hogy ez idáig még nem került sor a kommunizmus nürnbergi perére. Mint mondta, a gyilkosok még közöttünk élnek, és az egykori meghurcoltak, illetve „egyszerű” emberek nyugdíjának háromszorosát kapják. Tőkés László EMNT-elnök fontos adalékokat közölt az 1989-es temesvári és szilágymenyői meghurcoltatásáról. Hangsúlyozta: számolnunk kell a kommunizmus folytonosságával, a kommunizmus ma is él, és „sok helyen jól érzi magát”. A meghunyászkodás folytatódik, és ez életveszélyes, hívta fel a figyelmet. Megtisztulásra van szükség mind a magyar közéletben, mind pedig a román politikában – hangsúlyozta Tőkés László, hozzáfűzve: nem kedvtelésből leplezik le az egykori besúgókat, a volt titkosszolgálattal együttműködő ügynököket. Az előadó ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a kommunizmus, hanem Trianon örökségét is magunkkal cipeljük. Nagy Mihály Zoltán történész, a Vallásügyi Minisztérium tanácsosa az átvilágítás helyzetéről tartott előadást. /Papp Annamária: Szakítani kell a kommunizmus örökségével. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez /Pro-Print, Csíkszereda, 2009/ című könyvéből vett egyik követi jelentést idézte a lap. Az 1949. november 12-én kelt bizalmas követi jelentés beszámolt arról, hogy Kolozsváron nagy feltűnést keltő letartóztatások történtek. Letartóztatták a következőket: Méliusz-Nelovankovics József, a Magyar Nemzeti Színház rendezője, Kurkó Gyárfás, az MNSZ intézőbizottságának tagja, országgyűlési képviselő, Balogh Edgár, a Bolyai Egyetem rektora, országgyűlési képviselő, Szász Pál, az EMGE volt elnöke, továbbá Bikfalvi és Kálmán egyetemi tanárok. Kurkó Gyárfás 1947 végéig az MNSZ elnöke volt, leváltása után a szervezet titkárságának tagja maradt, az 1948 decemberi intézőbizottsági ülésen azonban már csak a százas intézőbizottságba választották be. Az erdélyi magyarság szemében ő a legnépszerűbb politikus. Általában tisztakezű, becsületes embernek ismerték. Önéletrajzi regénye, a „Nehéz kenyér”, melyet az Állami Könyvkiadó adott ki, általában jó kritikát kapott. /Széll Jenő követ jelentése Kállai Gyula külügyminiszternek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./

Beiktatták hivatalába Várad új református püspökét
Szombaton beiktatták tisztégébe Csűry Istvánt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület novemberben megválasztott új püspökét. A beiktatási ünnepségre a nagyvárad-újvárosi templomban került sor, nagy köz- és médiaérdeklődés közepette. A patinás istenháza megtelt, a ceremónia közel négy órán át tartott, a tervezettnél jó félórával tovább. Főtiszteletű Csűry István a trianoni határrajzolások után létrejött egyházkerület negyedik szabadon, az államhatalom beleszólása nélkül megválasztott püspöke, közvetlen elődje, a kommunista rezsim megbuktatásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Tőkés László közel húsz évig volt első őrállója a Partium reformátusságának.
Az új püspök beiktatása ünnepi közgyűlés keretében történt meg, kánoni alapokon és a hagyományokat követő szertartással. Csűry István előbb egyházközségében, annak mindmáig parókus lelkészeként találkozott a nagyvárad-őssi gyülekezet tagjaival az őssi templomban, itt fogadta Bíró Rozália váradi alpolgármester gratulációit és jókívánságait, akinek Kolozsvárra kellett utaznia az RMDSZ központi jubileumára.
Fél tizenegykor az Igazgatótanácsi Hivatalban gyülekeztek az egyházkerület tisztségviselői és lelkészei, innen indultak el a harang szavára az újvárosi templomba a meghívott jeles vendégekkel egyetemben. A fennálló ének intonálása után az ünnepi közgyűlés – amelyet Forró László közigazgatási előadótanácsos vezetett le –megnyitása következett, Kovács Zoltán egyházkerületi főgondnok köszöntötte sorra a megjelenteket, név szerint is az illusztris meghívottakat, egyházi és közéleti méltóságokat.
Igehirdetésében Tőkés László leköszönő püspök, európai parlamenti képviselő mózesi idézetekből kiindulva mutatott rá: mérföldkőhöz érkezett a kereszténység, a magyarság, a reformátusság, az egész civilizált Európa. Meg kell számláltatnunk, hogy lássuk-tudjuk, hányan és kik vagyunk, kikre és miképpen lehet számítani az előttünk álló, megvívandó harcokban, küzdelmekben. Mindvégig igei alapon maradva jelölte ki prédikációjában a követendő utat, a feladatokat, a magatartásmintákat.
Következett a püspökválasztó közgyűlési határozat felolvasása és az eskütétel. Atyai és testvéri szeretettel nemesített beiktató beszédet és imádságot Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke mondott, miután Csűry István letette a gyülekezet színe előtt a szolgai esküt és Sipos Miklós, az esperesek kollégiumának elnöke bevette azt. Az egyházkerület jelen lévő esperesei ezek után sorra megáldották választott elöljárójukat.
Az új püspök igei szolgálata következett, amely székfoglaló beszédként vonul be majd az egyháztörténetbe, lásd teljes terjedelmében a következő újságoldalon.
A köszöntések rendjén Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, a Generális Konvent elnöke kapott elsőként szót, majd Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke, Adorjáni Dezső, a Romániai Magyar Evangélikus-Lutheránus Zsinatpresbiteri Egyház püspöke, Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke, Koppelman Félix, a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnöke (román nyelven), Ioan Codorean tanácsos, a Nagyváradi, Bihari és Szilágysági Ortodox Püspökség képviseletében (a saját egyházmegyéjük közgyűlésen rész vevő elöljáróit kimentve), Virgil Bercea, a Nagyváradi Görög Katolikus Püspökség püspöke, Kovács Gyula, a Nagyváradi Baptista Szövetség elnöke és
Ries Nieuwkoop, a Holland Református Egyházak Zsinatának küldötte próbált meg beilleszkedni a megbeszélt két perces hozzászólások rendjébe, több-kevesebb sikerrel.
Nagyváradi kántorok és zenetanárok ez alkalomra szervezett kórusának üdítő szolgálata következett. Claudin de Sermisy Míg csak az Úr megtartja életem, Ch. Uhran–Beharka Pál Szólsz hozzám, Istenem, Tarnóczy Pál 100. zsoltár című művei hangzottak el.
A közéleti személyiségek köszöntései következtek, de mindenekelőtt Orbán Viktor levelét olvasta fel a főgondnok. Barabás János kolozsvári vezető konzul a Magyar Köztársaságot és annak kormányát képviselte, de gratulációi és jókívánságai inkább személyes jellegűek voltak. Nagy Mihály, a román Vallásügyi Államtitkárság tanácsosa felettesének, Adrian Lemeni államtitkárnak a levelét olvasta fel románul, majd a maga nevében magyarul is biztosította az új püspököt együttműködési készségéről. Gavrilă Ghilea, Bihar megye prefektusa protokolláris szavakat, Radu Ţîrle, a Megyei Tanács elnöke – lévén maga is teológus – erkölcsi megújulást szorgalmazó és hitet erősítő buzdítással lepte meg a hallgatóságot, Gheorghe Carp nagyváradi alpolgármester pedig magyarul szólt és tetszést kiváltó rövidséggel. Hörcsik Richárd országgyűlési képviselő a FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség nevében emlékeztetett és ígért további támogatást és gondoskodást, Cseke Attila egészségügyi miniszter az RMDSZ országos vezetőségének üdvözletét adta át, Kiss Sándor, az RMDSZ megyei elnöke a volt és az új püspökhöz intézett szellemesnek szánt, de kétértelműségükben intésként, elvárásként ható mondatokat, Zatykó Gyula, a Magyar Polgári Párt váradi elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNT alelnöke a cselekvő együttműködés szellemében biztosította szervezetük támogatásáról Csűry Istvánt. Kovács Sándor, a Szatmár megyei Egri lelkipásztora az 1980-ban teológiai főiskolát végzett évfolyamtársak nevében üdvözölte és biztatta az egykori kollégát, aki immár püspökké emelkedett ki közülük. A meghatódottság és szeretet hangját-hangulatát csak tetézte a Partiumi Kórus szolgálata, amelyik Berkesi Sándor professzor vezényletével Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma című művét adta elő az alkalomhoz illő fennköltséggel és szakmai tudással.
A püspökbeiktató ceremónia zárásaként az egyházkerület megajándékozta a sokéves eredményes szolgálatáért, bátor kiállásáért és intézményépítő törekvéseiért szombaton is nagyon sok méltatást kapott Tőkés Lászlót és méltónak remélt-hitt utódát, az egyelőre egyéves megbízatással felruházott Csűry Istvánt. Mindketten a nagybányai festőtelep egy-egy értékes alkotását kapták emlékbe.
A tartalmas, felemelő mozzanatokban bővelkedő együttlét a Himnusz eléneklésével ért végett, szinte megremegtek a szívből fakadó nemzeti imádság erőteljes hangjaira az ódon falak.
D. L. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Újabb hivatalok az RMDSZ-nek
Megjelent a Hivatalos Közlönyben, ezzel hatályba lépett az a miniszterelnöki rendelet, amelynek értelmében Ladányi Árpád Csaba elfoglalhatja a pénzügyőrség országos vezérigazgatói tisztét. Az RMDSZ vezérkara a koalíciós tárgyalások alapján megkapott egyéb állami közintézmények vezetőire is javaslatot tett. Eszerint Incze Zoltánt jelölte az Országos Talajjavító Hivatal vezérigazgatói tisztségének betöltésére, Nagy Mihályt az Országos Levéltár, Gombos Csabát a Tarom légitársaság élére állítaná, Nagy Józsefet az Országos Környezetvédelmi Ügynökség elnökének, Kovásznai Sándort a Romániai Hagyományos és Környezetbarát Termékek Országos Hivatala, Kocsis Andrást pedig az Állatnemesítési és Szaporítási Országos Ügynökség vezérigazgatójának jelölte. Forrás: Erdély.ma

Gombos Csaba a Tarom élén
Már csak Radu Berceanu szállításügyi miniszter aláírása hiányzik ahhoz, hogy az RMDSZ által javasolt Gombos Csaba foglalja el Románia légitársasága, a Tarom vezérigazgatói tisztségét. A negyvenéves, közgazdász végzettségű Maros megyei tanácsost a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) a hétvégén nevesítette a posztra.
Az RMDSZ operatív döntéshozó testületének a területi szervezetek által javasolt, összesen négy személy közül kellett kiválasztania a legalkalmasabbat. A jelöltek azonban előbb átmentek az ügyvezető elnökség előzetes rostáján, így végül csak kettejük neve került a SZÁT asztalára.
„Mindkét jelöltet meghallgattuk, s Gombos Csabát alkalmasabbnak ítéltük a posztra” – magyarázta lapunknak Kovács Péter ügyvezető alelnök, a SZÁT tagja, aki nem kívánta megnevezni a másik meghallgatott jelöltet.
Gombos Csabát külföldön érte el az a hír, hogy a Tarom vezérigazgatói tisztségének várományosa lett. „Jó érzés, hogy megbíztak bennem” – kommentálta jelölését az ÚMSZ-nek.
Kérdésünkre elmondta, korábban még nem dolgozott a légi fuvarozáshoz kapcsolódó területeken, ám meglátása szerint az anyagi gondokkal küszködő országos légitársaságnak elsősorban jó menedzserre van szüksége.
„Nekem már van tapasztalatom a krízismenedzsmentben” – mondta Gombos, aki jelenleg a kábeleket gyártó marosvásárhelyi Romcab vállalat vezérigazgatója. Tájékoztatása szerint amióta átvette a cég vezetését, az évi forgalom hatmillió dollárról huszonötmillió dollárra nőtt.
„A Romcab a vezetésem alatt három év alatt piacelső lett. Természetesen nem ígérem, hogy ezt a Taromnál is rövid időn belül el tudom érni. Munkámat azzal kezdem, hogy megvizsgálom, melyek a légitársaság gyenge pontjai, mi okozza tetemes veszteségeit” – magyarázta Gombos Csaba, utalva arra, hogy a Tarom 21 millió eurós veszteséggel zárta a tavalyi évet.
A vezérigazgató-jelölt életrajzának akadnak kellemetlen mozzanatai is. Tavaly az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) panaszt emelt ellene hamis nyilatkozattétel gyanújával, ám a vádhatóság megalapozatlannak találta a vádakat. Az ANI szerint Gombos vagyonnyilatkozatában nem tüntetett fel egy több mint 1800 négyzetméteres marosvásárhelyi telket, egy háromszobás, összkomfortos tömbházlakást, valamint egy Mercedes márkájú személygépkocsit.
A hatóság panasza akkor született, amikor Gombos az RMDSZ marosvásárhelyi elnöki tisztségét is megpályázta. „Amint annak idején is elmondtam, a lakásom 69,59 négyzetméteres felülete helyett véletlenül 59 négyzetmétert tüntettem fel. Másrészt az ANI által úgymond kinyomozott, de a vagyonnyilatkozatban nem szereplő 1800 négyzetméteres telkemet és a Mercedesemet még 2004-ben eladtam. Erről az ügyészek is meggyőződtek, így nem kezdeményeztek bűnügyi eljárást” – nyilatkozta tegnap lapunknak a megyei tanácsos.
Egyébként Gombos Csaba neve sportberkekben is ismert. Korábban világbajnoki címet szerzett a keleti harcművészetek egyik válfajában, a wu-shuban.
A Tarom légitársaság vezérigazgatói posztját jelenleg Ruxandru Brumariu tölti be, akit a PSD–PD–L-kormány idején neveztek ki a tisztségre. Érdekesség, hogy Ruxandru Brumariu apja, Nicolae Brumariu 1995-96 között szintén a Tarom vezetője volt. tagja
SZÁT: még két jelölés hátravan a tizenkettőből
A Tarom vezérigazgató-jelöltje mellett további öt országos hatóság és ügynökség vezető pozíciójának várományosát nevesítette hétvégén a SZÁT. Eszerint Nagy Mihályt jelölték az Országos Levéltár, Kocsis Andrást az Állatnemesítési és Szaporítási Országos Ügynökség, Nagy Józsefet az Országos Környezetvédelmi Ügynökség, Kovásznai Sándort a Romániai Hagyományos és Környezetbarát Termékek Országos Hivatala és Incze Zoltánt az Országos Talajjavító Hivatal élére.
Kovács Péter ügyvezető alelnöktől megtudtuk, majdnem minden posztra több jelöltet is meghallgattak. A SZÁT még két nevesítéssel adós. Az RMDSZ vezető testülete várhatóan a következő ülésén dönt arról, kit jelölnek az Országos Építkezési Felügyelőség, illetve az Országos Urántársaság élére. Mint ismert, az RMDSZ a koalíciós partnerrel folytatott alkudozások nyomán összesen tizenkét országos ügynökség és hatóság, illetve állami vállalat vezetői tisztségét kapta meg. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Lemaradt Háromszék
Pályázatok írására buzdította a háromszéki lelkészeket Kovászna megyei látogatása során Nagy Mihály Zoltán, a vallásügyi államtitkárság magyar történelmi egyházakat képviselő szakreferense. Mint mondta, a megyéből kevesebb pályázat érkezik, mint az országos átlag.
Tavaly hozzávetőlegesen 40 millió lejt osztott ki pályázati úton az államtitkárság, ebből több mint 3 milliót kaptak a magyar történelmi egyházak. Nagy Mihály Zoltán Sepsiszentgyörgyön, majd Kézdivásárhelyen ismertette részletesen a plébánosokkal, lelkészekkel a pályázatok műhelytitkait.
A szakreferens elmagyarázta, hogy kell kitölteni az űrlapot, és néhány buktatóra is felhívta a jelenlevők figyelmét. Kifejtette, többek között a műemlék templomok restaurálásánál kell figyelni arra, hogy amennyiben „A” besorolású épületről van szó, csak szakirányú engedéllyel rendelkező cég végezhet javítási munkálatokat.
„A törvény értelmében például a magyar vagy latin nyelvű egyházi pecsétet nem fogadják el, ezért mindenkit arra kérünk, hogy készíttessen román nyelvűt is, ezekre az esetekre” – hangsúlyozta az államtitkárság elvárásait Nagy Mihály Zoltán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a leadott pályázatokból egy másolatot mindig tartsanak meg, egy példányt pedig küldjenek el a püspökségre, mert így utólag is elő lehet keresni a dokumentációt.
Az államtitkárságnál templomépítésre-, javításra, de rendezvények szervezésére, szociális tevékenységekre és egyházi múzeumok támogatására is lehet kérni pénzt. Nagy Mihály Zoltán szerint azonban a román kormány által biztosított keret 90 százaléka templomépítési és -javítási munkálatokra megy el, ugyanis az ortodox egyházi kultúrában nincs jelen a szociális tevékenység, ezért nem értik, a magyar történelmi egyházak miért kérnek erre támogatást.
A szakreferens jelenlétét kihasználva Gödri Miklós református lelkipásztor át is adta a kálnoki műemlék templom restaurálásáról szóló pályázatot. Tamás Sándor tanácselnök elmondta, a megyei önkormányzat is különít el a történelmi egyházak támogatására összeget, és ezzel segíthet a nagyobb pályázatok előkészítéséhez szükséges dokumentációk elkészítésében.
A pályázati dokumentáció megtalálható a www.culte.ro honlapon, beszerezhető az egyházmegyei központokban vagy esperességeken is. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”
Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést
Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette.
2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.
Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.
Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk.
Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Illúzió az erdélyi magyarságért
A Magyar Népi Szövetségről (MNSZ), a romániai magyarság történelméről, a baloldali ideológia megítéléseiről, illetve a Romániában kiépülő kommunista rendszerről tudhattunk meg többet a tegnapelőtti könyvbemutatón.
Tucatnyi ember gyűlt össze a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében, ahol Nagy Mihály Zoltán, a Román Állami Levéltár főigazgató-helyettese és Olti Ágoston történész Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953 című könyve került ismertetésre. A bemutatót Demeter Szilárd, a PKE tanára kezdte el, aki köszöntötte a könyv egyik szerzőjét, Nagy Mihály Zoltánt, illetve Sárándi Tamást, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum kutatóját, majd beszélt arról a „történelmi vakfoltról”, amelyet a könyv kiemel a mélyből, és felelevenít az olvasó számára.
Ezután Sárándi tartott tartalmas bemutatót a könyvről, amely egyben egy dokumentumgyűjtemény is. Beszélt a Román Kommunista Párt politikájáról, amely mindent megtett azért, hogy a rendszert jó színben tüntessék fel. Ezért a rendszer ellen harcolókat negatív, a mellette tartókat pedig pozitív részlehajlással minősítették, majd pedig szerepvállalásukat hasonló módon dokumentálták. Ezeket a dokumentumokat így nem lehet önmagukban szemlélve hiteles információforrásoknak tekinteni, csakis egy eseménysorban elhelyezve őket. „A dokumentum mint forrás önmagáért beszél” – magyarázta a kutató azt a történészek között közkedvelt – és egyben szakszerűtlen – felfogást, amely számtalan eseménynek a torzított ismertetéséért felelős. Az objektív, forráshiteles történetírásra ma már lehetőség van, de nem volt ez mindig így, mert az elmúlt rendszer történetírói szinte kivétel nélkül különböző érdekcsoportoknak a tagjai voltak.
Ezután Nagy Mihály Zoltán beszélt művéről, illetve a könyv témájának problémájáról. Egyebek mellett elmondta, hogy ma sem túl népszerű célkeresztbe helyezni az erdélyi magyar „kommunistabarát” érdekképviseletet, jelesül az MNSZ-t, sokkal kellemesebb volna a második bécsi döntésről írni vagy az 56’-os forradalom mártírjaira emlékezni, de a történészeknek nem áll jogukban az eseményeket rangsorolni. „Ne úgy mutassunk be egy korszakot, hogy minden esetben csak az derüljön ki, hogy az erdélyi magyarságot mindig csak verték. Mutassuk meg azt is, hogy mit tettek vagy nem tettek meg a magyarjaink, esetleg miként ártottak saját közösségüknek” – mondta. Ezután a párizsi békeszerződés utáni idők egyedüli romániai magyar politikai képviseletéről, az MNSZ-ről beszélt, amely bár a magyarság érdekeinek védelmére szegődött, a kommunista párt árnyékában mozgott, később fel is szívódott benne, ezért több szempontú és előjelű a megítélése. „Érdekképviseletről csak akkor beszélhetünk, ha az adott szerv intézményt épít és intézményt véd” – folytatta. Ezt az intézményrendszert tálalja a könyv, illetve azt, miképp próbálta meg az MNSZ ezeket az érdekeket védeni, illetve miképp nem. Ezért is a cím, amely az MNSZ szerepvállalására utal, amely részben pártpolitika, részben pedig érdekképviselet volt.
Nagy leszögezte: fontos kiemelni, hogy az akkori magyar vezetők hittek a román hatalommal való kiegyezésben, ami a magyar kisebbségi jogok érvényesítését illette. Abban is hittek, hogy a magyarság nemzetiségi problémáit a „közeli” Szovjetunió, nem pedig a „távoli” Nyugat oldhatja meg. Ez az illúzió részben annak volt köszönhető, hogy ez a generáció 1910 környékén született, és ez idő tájt még nem teljesedtek ki a kommunista eszmerendszer és a napi valóság közötti ellentmondások. A továbbiakban kitért arra is, hogy baloldalinak ítéltek meg ebben az időszakban sok olyan embert – például „a nép egyszerű fiát”, Márton Áron püspököt –, akiket ma semmiképp nem minősítenénk azoknak, mert ma már más a baloldal megítélése, amely időről-időre változott. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas dilemmát feloldjuk, mindenképp történelmi kontextusba kell helyeznünk az eseményeket.
A bemutató végén az érdeklődők kérdéseket tettek fel a mű szerzőjének, majd megvásárolhatták a könyvet.
Balla Sándor. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A második bécsi döntésről
Tegnap és ma „A második bécsi döntés 1940. augusztus 30. – Előzmények és következmények“ címmel tartanak tudományos konferenciát a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében. Csütörtökön 10 órai kezdettel gyűltek össze a Megyei Múzeum második emeleti termében a külföldi és hazai neves előadók, akik közösen az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntéssel kapcsolatos legújabb kutatásaikat és szemléleteiket osztották meg egymással, elkerülve a nemzetek közötti vitákat. A konferencia során a megértés érdekében szinkrontolmács fordította az előadásokat. Hetven éve annak, hogy a döntés során Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Előrehaladást jelent, hogy a konferencia alatt, az események által legjobban érintett három ország, Románia, Magyarország és Ukrajna történészei problémák és összetűzések nélkül beszélhettek kényes témákról, mely segíti a köztük levő kapcsolatok további fejlődését is. Két nap alatt számos romániai, magyarországi és kárpátaljai tudományos intézmény képviselői ismertették a második bécsi döntéssel kapcsolatos nézeteiket. Előadást tartott: Romsics Ignác, Seres Attila és Szász Zoltán Budapestről, Valentin Orga, Marius Borzan és Ottmar Traţcă Kolozsvárról, Alexandru Ghiţă a bukaresti Külügyminisztériumból, Nagy Mihály Zoltán a Bukaresti Állami Levéltárból, Kolontári Attila Kaposvárról, L. Balogh Béni Esztergomból, Vasile Ciobanu Nagyszebenből, Cornel Grad Nagybányáról, Zan Mykhaylo és Roman Ofitsynskyy Ungvárról, Claudiu Porumbăcianu és Sárándi Tamás Szatmárnémetiből. Az eseményen Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke is jelen volt, aki elmondta, hogy ez az esemény nagy jelentőséggel bír, mivel általában ezen a témán tudományos monológok mennek végbe, most pedig alkalom nyílik a három érintett ország párbeszédére, és a történelmi eseményeknek érzelmek és nemzeti elfogultságok nélküli felvázolására, elemzésére. A múzeum igazgatója, Liviu Marta elmondta: egy konferencia megfelelő alkalom arra, hogy a történelmi előzményeket több szemszögből is megvizsgáljuk. Az elhangzott előadásokat tudományos kiadványban publikálják. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Velünk élő történelem
Tegnap a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében vette kezdetét az a tudományos konferencia, amelyen neves magyarországi és romániai történészek tartottak előadást a II. bécsi döntés hetvenedik évfordulója alkalmából.
Dr. Liviu Marta, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója és Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnökének köszöntője után előadások hangzottak el a II. bécsi döntésről, annak előzményeiről és következményeiről. Az előadásokat viták és kiegészítések követték, ami építő jellegű volt, hiszen hetven év után ez az első alkalom, amikor magyarországi és romániai történészek ültek egy asztalhoz, hogy a két nép közös történelmének erről a kényes kérdéséről tanácskozzanak.
Történészek véleményei
Dr. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia történelemtudományi intézetének tudományos igazgatója: „Azokat az érzéseket, amelyek ehhez a döntéshez kötődnek, ha nem is egészében, de az idő koptatja. Ebben sokat segít az, hogy mindkét ország az Európai Unió tagja, a határok átjárhatók. Ettől függetlenül, ha nem is egészében, de egy részét újra kell értékelni a hetven éve történteknek. Figyelembe kel venni, hogy ezek az események a II. világháború idején történtek. Hullámai még nem érték el sem Romániát, sem Magyarországot. Itt még minden úgy látszott, mintha béke lenne, de ez az időszak mindkét nemzet számára tragikus indulatokat rejtegetett. Furcsa módon a magyarok számára is. A bécsi döntés felszabadulást jelentett az észak–erdélyi magyarság számára, főleg kulturális vonatkozásban, de politikai vonatkozásban is, de mindenki tudta, hogy ez egy olyan struktúrában történt, ami bizonytalanságot rejtegetett. Mindkét nemzet attól tartott, hogy ebből még valami baj lehet. Az, amit a kortárs magyar átlagember emelkedésnek érzett, az valójában már magában hordozta a veszély momentumait. Hetven év távlatából az a legfontosabb, hogy értsük meg jobban a másik oldalnak az érzelmeit. Nekünk magyaroknak jobban kell érteni, hogy mit is jelentett a románok számára ez a veszteség. De ők is meg kell értsék azt, hogy mit jelentett a magyarság számára Trianon. Ez lenne ennek a tanácskozásnak a fő feladata. Egyeztetni kell a magunk szempontjait a mások szempontjaival.”
Román szemmel nézve
— Az ami hetven éve történt, mai szemmel nézve nagyon bonyolult — állítja dr. Ottmar Trasca, a kolozsvári George Baritiu Történelmi Intézet képviselője. — Az akkori magyarság számára nagy öröm volt az, hogy több mint negyvenezer négyzetkilométer területhez jutott. Ez a románság számára ugyanilyen elkeseredést és veszteséget jelentett. Én az 1940. szeptember 30–án történteket nem nevezem diktátumnak, hanem döntésnek. Egy olyan döntésnek, amely nyugati érdekeket elégített ki, ezzel nagy veszteséget és sok szenvedést okozva az itt élő románságnak. Sokat lehet vitatkozni arról, hogyan kellett volna dönteni, de ma már ezt csak amiatt tesszük, hogy valós képet kapjunk. Változtatni már nem lehet, megoldást pedig az adhat, hogy mindkét ország tagja az Európai Uniónak, lehetőség van a szabad mozgásra és a másság kinyilvánítására.
Kutatási lehetőségek
Nagy Mihály Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár főigazgató–helyettese a mai kutatási lehetőségekről beszélt. „2007–től, mióta új vezetősége van az országos levéltárnak nagy változások történtek, újabb és újabb iratokat dolgoznak fel és bárki hozzáférhet a levéltári anyagokhoz, bárki végezhet kutatásokat. A II. bécsi döntésről azonban nem itt van a legtöbb anyag, hanem a Külügyminisztérium levéltárában, ami szintén nyilvános. Ami számomra meglepő, hogy eddig nem igazán volt igény ezeknek az anyagoknak a tanulmányozására. A román történészek részéről nem volt meg az a szándék, hogy közös kutatásokat végezzenek a magyar történészekkel. A romániai magyarság esetén az a probléma, hogy kevés olyan történész van, aki a XX. század történelmének tanulmányozására képezte ki magát, azzal is foglalkoznak és jól beszélik a román nyelvet. Ahhoz, hogy egy tanácskozáson vita alakuljon ki a román és a magyar történészek között, ahhoz kiválóan kell ismerni azt a kort és a román nyelvet. Egy másik probléma az, hogy azok az emberek, akik átéltek bizonyos eseményeket, később nem szívesen beszélnek róla. Ez valahol érthető is. Nagyon sokan voltak, akik 1940–ben lelkesen fogadták a bevonuló magyar csapatokat, de 1944–ben, amikor meghurcolták őket vagy eldeportálták, legszívesebben elfelednék örökre azokat az eseményeket. 2006–ban szerveztünk egy megemlékezést az 1956–os események ötvenedik évfordulója alkalmából, ahol szintén meglepődve tapasztaltuk, hogy azok, akik 1956–ban részt vettek szimpátia tüntetéseken vagy egyéb megmozdulásokon, nem szívesen beszélnek róla. Még mindig bennük él az a félelem, ami akkor született meg bennük.”
erdon.ro

Illúzió az erdélyi magyarságért
A Magyar Népi Szövetségről (MNSZ), a romániai magyarság történelméről, a baloldali ideológia megítéléseiről, illetve a Romániában kiépülő kommunista rendszerről tudhattunk meg többet a tegnapelőtti könyvbemutatón.
Tucatnyi ember gyűlt össze a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében, ahol Nagy Mihály Zoltán, a Román Állami Levéltár főigazgató-helyettese és Olti Ágoston történész Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953 című könyve került ismertetésre. A bemutatót Demeter Szilárd, a PKE tanára kezdte el, aki köszöntötte a könyv egyik szerzőjét, Nagy Mihály Zoltánt, illetve Sárándi Tamást, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum kutatóját, majd beszélt arról a „történelmi vakfoltról”, amelyet a könyv kiemel a mélyből, és felelevenít az olvasó számára.
Ezután Sárándi tartott tartalmas bemutatót a könyvről, amely egyben egy dokumentumgyűjtemény is. Beszélt a Román Kommunista Párt politikájáról, amely mindent megtett azért, hogy a rendszert jó színben tüntessék fel. Ezért a rendszer ellen harcolókat negatív, a mellette tartókat pedig pozitív részlehajlással minősítették, majd pedig szerepvállalásukat hasonló módon dokumentálták. Ezeket a dokumentumokat így nem lehet önmagukban szemlélve hiteles információforrásoknak tekinteni, csakis egy eseménysorban elhelyezve őket. „A dokumentum mint forrás önmagáért beszél” – magyarázta a kutató azt a történészek között közkedvelt – és egyben szakszerűtlen – felfogást, amely számtalan eseménynek a torzított ismertetéséért felelős. Az objektív, forráshiteles történetírásra ma már lehetőség van, de nem volt ez mindig így, mert az elmúlt rendszer történetírói szinte kivétel nélkül különböző érdekcsoportoknak a tagjai voltak.
Ezután Nagy Mihály Zoltán beszélt művéről, illetve a könyv témájának problémájáról. Egyebek mellett elmondta, hogy ma sem túl népszerű célkeresztbe helyezni az erdélyi magyar „kommunistabarát” érdekképviseletet, jelesül az MNSZ-t, sokkal kellemesebb volna a második bécsi döntésről írni vagy az 56’-os forradalom mártírjaira emlékezni, de a történészeknek nem áll jogukban az eseményeket rangsorolni. „Ne úgy mutassunk be egy korszakot, hogy minden esetben csak az derüljön ki, hogy az erdélyi magyarságot mindig csak verték. Mutassuk meg azt is, hogy mit tettek vagy nem tettek meg a magyarjaink, esetleg miként ártottak saját közösségüknek” – mondta. Ezután a párizsi békeszerződés utáni idők egyedüli romániai magyar politikai képviseletéről, az MNSZ-ről beszélt, amely bár a magyarság érdekeinek védelmére szegődött, a kommunista párt árnyékában mozgott, később fel is szívódott benne, ezért több szempontú és előjelű a megítélése. „Érdekképviseletről csak akkor beszélhetünk, ha az adott szerv intézményt épít és intézményt véd” – folytatta. Ezt az intézményrendszert tálalja a könyv, illetve azt, miképp próbálta meg az MNSZ ezeket az érdekeket védeni, illetve miképp nem. Ezért is a cím, amely az MNSZ szerepvállalására utal, amely részben pártpolitika, részben pedig érdekképviselet volt.
Nagy leszögezte: fontos kiemelni, hogy az akkori magyar vezetők hittek a román hatalommal való kiegyezésben, ami a magyar kisebbségi jogok érvényesítését illette. Abban is hittek, hogy a magyarság nemzetiségi problémáit a „közeli” Szovjetunió, nem pedig a „távoli” Nyugat oldhatja meg. Ez az illúzió részben annak volt köszönhető, hogy ez a generáció 1910 környékén született, és ez idő tájt még nem teljesedtek ki a kommunista eszmerendszer és a napi valóság közötti ellentmondások. A továbbiakban kitért arra is, hogy baloldalinak ítéltek meg ebben az időszakban sok olyan embert – például „a nép egyszerű fiát”, Márton Áron püspököt –, akiket ma semmiképp nem minősítenénk azoknak, mert ma már más a baloldal megítélése, amely időről-időre változott. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas dilemmát feloldjuk, mindenképp történelmi kontextusba kell helyeznünk az eseményeket.
A bemutató végén az érdeklődők kérdéseket tettek fel a mű szerzőjének, majd megvásárolhatták a könyvet.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Beszélgetés az egyházi levéltárak restituciójáról
Az elmúlt társadalmi rendszerben elkobzott egyházi levéltári anyagok visszaszerzéséről folytatott megbeszélést tegnap Kolozsváron az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székhelyén Szép Gyula, az RMDSZ művelődési és egyházügyekért felelős alelnöke, Nagy Mihály Zoltán, az Országos Levéltár főigazgató-helyettese, Márton Árpád, Máté András és Kötő József parlamenti képviselők, valamint az erdélyi, partiumi és bánsági történelmi egyházkerületek küldöttei.
A tanácskozás után röviden tájékoztatták a sajtót a megbeszélésen elhangzottakról. Szép Gyula emlékeztetett arra, hogy az elkobzott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatása régóta vajúdó kérdés. Igazi megoldás a tulajdonjog megváltoztatása lenne, ami lehetővé tenné a történészek számára a kutatómunkát ezekben az okmányokban.
Márton Árpád utalt arra, hogy az RMDSZ részéről a képviselőházban már benyújtottak egy törvénytervezetet, most pedig a szenátusban kerül terítékre a téma.
Nagy Mihály Zoltán intézménye álláspontját képviselte: annak idején a levéltári iratokat törvényes úton vették el az egyházaktól, ezért az erre vonatkozó jogszabályokat kell hatályon kívül helyezni. Szerinte a tulajdonjogon nem kellene változtatni, mert időközben az országos és megyei levéltárak olyan jó kapcsolatokat építettek ki az egyházakkal, hogy ez lehetővé teszi a kutatómunkát. Megoldás lenne még ezen anyagok mikrofilmes, digitalizált másolatainak az elkészítése és átadása korábbi tulajdonosaiknak. Ha azonban az egyházak ragaszkodnak a visszaszolgáltatáshoz, azt jogi úton tehetik meg.
Az egyházak képviselői szerint ideális megoldás a visszaszolgáltatás lehetne, ami korlátlan hozzáférést biztosíthat. Előbb azonban leltárt kellene készíteni az okmányokról, mert senki sem tudja pontosan, mi és hol található. Nagy Mihály emlékeztetett arra, hogy a szocialista rendszerben nem készült semmiféle kimutatás az iratokról, mert a cél egyszerűen az volt, hogy azok sose kerüljenek más kezekbe. Most elkészíthető egy leltár, ami viszont nagyon hosszadalmas munkát igényel – mondta a szakember.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Kérik az egyházi iratokat
Az elkobzott egyházi levéltári anyagok, iratok visszaszolgáltatását szabályozó törvénytervezetről tanácskoztak a hétvégén az RMDSZ képviselői, a történelmi magyar egyházak szakértői és levéltárosai Kolozsváron. Nagy Mihály, az Állami Levéltár igazgató-helyettese arra figyelmeztetett a hétvégi egyeztetésen, hogy az elkobzott dokumentumok jogszerűen kerültek állami tulajdonba, ezért visszaszolgáltatásuk csak törvénymódosítás révén lehetséges.
„Az Állami Levéltár a rendszerváltást követően megpróbált együttműködni a történelmi egyházakkal, ami azt jelentette, hogy kutathatóvá tette ezeket az iratokat, amelyek máig hozzáférhetőek. Az intézmény igényt tart ezekre a dokumentumokra, amelyeknek a másolatát megkaphatják az egyházak” – tett ígéretet az intézményvezető.
„Ezzel a kérdéssel már többször foglalkozott a román törvényhozás: az lenne a kívánatos, ha ezek a dokumentumok minél szélesebb körben kutathatóvá válnának” – mutatott rá a lapunknak nyilatkozó Szép Gyula, az RMDSZ művelődési és egyházügyi alelnöke. Márton Árpád képviselő a tanácskozást követő sajtótájékoztatón elmondta: 2003-ban egyszer már előterjesztett az RMDSZ egy törvénytervezetet, ezt a szövetség képviselői a következő napokban ismét benyújtják a parlamentbe, az alapdokumentumot pedig kiegészítik a hétvégi tanácskozáson elhangzott észrevételekkel.
A visszaszolgáltatással kapcsolatban az egyházak eltérő állásponton vannak, de a hétvégén kompromisszum születet: ha az eredeti levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lehetséges, akkor az egyházak a lehető legszélesebb körű hozzáférés lehetővé tételét kérik. „Én azt javasoltam a tanácskozáson, hogy a jogszabályba minél több kiskaput iktassunk be, amelyek lehetővé teszik az egyházak számára elengedhetetlenül fontos dokumentumok minél szélesebb körű kutathatóságát” – mondta el a sajtónak Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség egyházmegyei levéltárosa.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

Helyi történelmünk ismert és feltáratlan eseményeit egyaránt őrzi a levéltár
Flóra Ágnes szerint a levéltárosnak elsősorban a kutatót és kutatást kell segítenie
Az állami levéltár idén ősszel új székhelyhez jutott Kolozsváron: a volt Herbák János (Clujana) cipőgyár volt igazgatósági épületében. Az avató ünnepségen ismerkedtem meg Flóra Ágnes történésszel, levéltárossal, az intézet magyar munkatársával, aki a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-filozófia karán szerzett történész–művészettörténész diplomát 2002-ben, majd ezt követően a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievisztika szakán folytatott magiszteri tanulmányokat. Ebben az intézményben készíti jelenleg doktori disszertációját is. Flóra Ágnes 2008-ban került a levéltár kolozsvári fiókjához, ahol az utolsó magyar szakembert, Kiss Andrást 1983-ban nyugdíjazták.
– Milyen képességek, illetve adottságok szükségesek ahhoz, hogy egy történészhallgatóból jó levéltáros váljon?
– Amikor 2008 májusában alkalmaztak a Román Országos Levéltárban, a levéltárosi szakmáról csak annyi ismeretem volt, amennyit kutatóként a kutatóteremben láttam és tapasztaltam. Ez azonban hasznomra szolgált, mert az a levéltáros, aki rendszeresen kutat, jobban tudja értékelni az irat forrásértékét, és ez a tény sokat segít a rendezési folyamatban. Fontos, hogy legyen benne hajlandóság és némi vonzódás ahhoz, hogy régi iratokkal foglalkozzon. Ezenkívül szükséges némi paleográfiai ismeret és nyelvtudás, hiszen a történeti levéltárak rendezéséhez ismerni kell azokat az írásmódokat, nyelveket, amelyeken az iratok íródtak. A magyar levéltári és levéltáros múltnak, azon belül az erdélyinek is, szerencsére nagyon gazdag hagyománya van, amire lehet építkezni. Kelemen Lajos, Jakó Zsigmond vagy Kiss András már kijelölték azokat a támpontokat, melyeket követni kell az erdélyi történeti levéltárak rendezésekor, csak haladni kell tovább a „kifeszített zsinór mentén”. Ugyanakkor szerintem a jó levéltárosnak arra kell törekednie, hogy elsősorban a kutatót és kutatást segítse. És természetesen ez a szakma kevésbé ajánlott a por- és penészallergiásoknak.
– Mi a legfontosabb ebben a szakmában?
– Jelentős különbségek vannak a magyarországi és a romániai levéltáros rendszer között. Bár tisztában voltam a helyi viszonyokkal, amikor felvételt nyertem a kolozsvári levéltárba, abban reménykedtem, hogy az intézmény vezetésében bekövetkezett kedvező változások – a Magyar Országos Levéltárhoz hasonlóan – kissé „tudományosítják” a levéltáros munkáját. Ami – jelen állapotában – valójában csak részben szól irat- és levéltárrendezésről. Megkockáztatnám, hogy a rendezés csak a töredékét képezi a levéltárban végzett munkának. Nagy hangsúlyt kap a hazai levéltári rendszerben a terepmunka, az úgymond időnkénti szervellenőrzés. Ez gyakorlatilag intézmények, nagyobb vállalatok és cégek, vagy akár kisebb iratképzők irattárainak a rendszeres ellenőrzésén alapul. Ez a művelet önmagában fontos a mai, még használatban lévő és gyarapodó levéltáraknak az utókor számára való megőrzésben. A jogi hézagok miatt viszont a levéltáros olykor tehetetlen az irattár-pusztulásokkal szemben. A terepmunkán kívül igen időigényes az állampolgári kérések teljesítése. Ezek elsősorban olyan kérések, amelyekben különböző jogszabályokban rögzített jogok érvényesítéséhez szükséges iratok másolatait vagy kivonatait kérik. De igen sok a családi vonatkozású kérés is. Ezenkívül időnként kutatótermi szolgálatot is teljesítek. Meglátásom szerint az egyszerre több feladatot ellátó levéltáros nem lehet hatékony. Kutatómunkára – bár úgymond kéznél van az anyag – nem jut idő, s a levéltár az ilyen irányú ambíciókat nem is támogatja. Ebben is lényegesen különbözik az itthoni felfogás a magyarországi levéltári hagyományoktól, ahol a levéltárosnak heti kutatónapja vagy napjai vannak.
– Hogyan keltené fel az érdeklődését egy átlagembernek a levéltár iránt?
– Manapság azt hiszem az a leghatásosabb, ha a médiához fordul, legyen az írott vagy elektronikus. Ez jut el leghamarabb az emberekhez, ezeken a csatornákon keresztül lehet „megmozgatni”, megnyerni a közvéleményt. A szaklapok általában a szakmabeliekhez jutnak el, az átlagértelmiség többsége, sajnos, nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a szakkiadványokat rendszeresen vásárolja. A média mellett az internetet is meg kell említenem, mert ez már hozzátartozik a mindennapjainkhoz, és a fiatalabb korosztály szinte csak a hírportálokon vagy más internetes oldalakon tájékozódik a napi eseményekről. Az év elején megpróbáltam létrehozni egy ingyenes tárhelyen egy erdélyi magyar levéltáros oldalt. Sajnos, hamar kiderült számomra, hogy az ilyen ingyenes felületek blogolásra vagy személyi honlapnak megfelelőek. Jelen pillanatban Nagy Mihállyal, a Román Országos Levéltár aligazgatójával keressük a megoldást egy nagyobb tárhely biztosítására. Ezen a portálon, terveink szerint a kutatók, de az egyszerű állampolgárok eligazodását szolgáló gyakorlati és közhasznú információk mellett egy népszerűsítő rovatot is indítanánk. A Magyar Országos Levéltárnak (M.O.L) honlapján olvasható „A hét dokumentuma” című sorozat, melynek keretén belül egy iratot és a hozzá kapcsolódó történeti adatokat mutatják be az olvasóknak, internetezőknek. Valami hasonlót gondoltunk mi is, de nem kizárólag a M.O.L. oldalán látott példa miatt, hanem mert ennek volt hagyománya ’89 előtt. Kiss András levéltáros például rendszeresen közölt a napi vagy heti sajtóban egy-egy levéltári irathoz kapcsolódó, vagy abból kiinduló rövid történeti áttekintőt. A népszerűsítést azért tartom igen fontosnak, mert egy levéltárról sokkal kevesebbet tudnak az emberek, mint mondjuk a könyvtárakról. Az érdeklődés is nagyobb a könyvtárak iránt, mert az közelebb áll az emberekhez. Könyv minden házban található, de régi irat igen ritkán bukkan elő a családi iratok közt.
– Mi az, amit a kolozsvári levéltárban feltétlenül meg kell tekinteni az odalátogatónak?
– A levéltár is olyan, mint egy múzeum vagy könyvtár. Az egyéntől függ, hogy mit tart érdekesebbnek, mire szán időt. Amikor egyetemi hallgatók csoportos látogatását vezetem, próbálok szakirányuknak megfelelően válogatni a számos érdekes irat közül. Irodalmároknak igyekszem irodalmunk jeles képviselőinek kézírását megmutatni: Arany János levelét, Kölcsey Ferenc vagy ifj. Heltai Gáspár bejegyzéseit, ami valahogy kézzelfoghatóvá teszi a tankönyvekből, olvasmányokból ismert „nagyokat”. Vagy megmutatom az ótordai anyakönyvben Petőfi Sándor nevét egy házasságkötés tanúi közt, példázva azt, hogy a levéltári kutatás során váratlan helyeken is előbukkanhatnak érdekes adatok. Művészettörténészeknek igyekszem címeresleveleket, díszesebb iratokat, tervrajzokat mutatni. De minden esetben hangsúlyozom: a levéltári kutatás messze nem ilyen látványos. Sokszor több folyóméternyi anyagot kell átfésülni ahhoz, hogy néhány érdekes adatot találjunk.
Sok minden lehet vonzó az átlagember számára is. Például, hogy az anyakönyvekből összeállíthatja a családfáját, vagy régi fotókat nézegethet, a kíváncsiabbak betekinthetnek mások levelezésébe. Az én kedvencem Kolozsvár város levéltárának első leltára, amelyet 1592-ben Diósy Gergely, a város akkori jegyzője állított össze.
– Melyik a legrégebbi, illetve legérdekesebb dokumentuma a kolozsvári levéltárnak?
– A volt Dermata igazgatósági vagy tisztviselő-palota ( manapság Clujana palota) néven ismert levéltári épületben eredetileg a 20. századi illetve a gazdasági fondok kerültek volna. Ez a terv csak részben valósult meg, sok kijelölt levéltári fond csupán töredékét szállították át. Arra nem vállalkoznék, hogy a legérdekesebb ott található iratot megnevezzem, mert ez egyrészt nagyon szubjektív dolog, másrészt pedig nem ismerem teljesen azokat az anyagokat. De meggyőződésem, hogy mindegyik tartalmaz érdekességeket. A Román Kommunista Párt anyagát külön megemlíteném, mert számos új adatot tárhat még fel a korszak kutatói számára. Jelenleg a legrégebbi eredeti irat az ideiglenesen, néhány évre ott elhelyezett Szatmár Vármegye levéltárában található, ha nem csal az emlékezetem, egy 1402-ben keltezett vagyonelosztási levél, vagy ahogy a szaknyelvben hívják, osztálylevél.
– Kikből áll ma össze a leveltár „közönsége”, akik igénybe veszik a levéltári dokumentumokat?
– A kutatóterem napi átlagforgalma 6-7 fő. Többségében történészek, történészhallgatók, kutatók, tanárok, egyetemi oktatók keresik fel. De egyre gyakoribbak a családfakutatók és az újságírók is. Ők azok, akik a kutatótermi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ezenkívül van ügyfélszolgálat, ahova az állampolgárok a különböző ügyintézéseikhez szükséges kéréseiket teszik le. Itt a legkülönbözőbb végzettségű emberek fordulnak meg.
– Találkozásunkkor említette, hogy azon öt személy között volt, akiket országos viszonylatban alkalmaztak a levéltárban. Hol van a másik négy magyar alkalmazott? Tartják-e egymással a kapcsolatot?
– Mint említettem: összesen 5 magyar levéltáros dolgozik a Román Országos Levéltár megyei levéltáraiban. Szatmáron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron van magyar levéltáros, illetve az idei év elejétől Nagy Mihály a Román Országos Levéltár aligazgatója. Kapcsolatban vagyunk egymással, ha nem is napi szinten, de követjük egymás tevékenységét. Sőt a 2009-ben Budapesten megjelent Levéltári Kézikönyv románra fordításán is együtt dolgozunk.
– Vannak-e titkosított iratok a kolozsvári levéltárban?
– Gondolom elsősorban arra irányul a kérdés, hogy vannak-e olyan fondok, amelyek nem hozzáférhetőek. Sajnos, sok fond nem kutatható, de nem elsősorban titkosítás miatt, hanem mert nincsenek rendezve, leltározva, így azok nem kerülhetnek be a kutatóterembe. Ezenkívül pedig vannak azok az irattípusok, amelyek később kutathatók, a személyi adatok védelme vagy más jogszabályi megkötések miatt, csak meghatározott idő után kerülhetnek nyilvánosságra. Ebbe a kategóriába tartoznak az anyakönyvek is, amelyek a keletkezéstől számított 100 év után kutathatók, tehát jelenleg 1910-ig. De ugyanez a szabály vonatkozik az orvosi papírokra is, amelyek személyes adatokat és diagnózist tartalmaznak, de szintén 100 év a nemzetbiztonsági iratok titkosítása is. 90 év a közjegyzői, bírósági és bűnügyi iratok kutathatósági korlátja. 50 év vonatkozik egyes külügyminisztériumi iratokra, magántőkével működő vállalatok bizonyos irataira. A magánéleti adatok pedig 40 évvel az egyén halála után kerülhetnek nyilvánosság elé, ha az iratokat letétbe helyező személy másképp nem rendelkezett.
A 2007-ben bekövetkezett főigazgatói váltás ezen a téren is szemléletváltást hozott. Ma, azt hiszem, központi szinten szándékos kutatáskorlátozásról nem beszélhetünk, még akkor sem, ha helyi szinten egyes vezetők olykor másképp értelmeznek dolgokat. A jelenlegi vezetés nagyon korrektül viszonyul a kutatáshoz. Azok az anyagok, amelyek a közelmúltban nem voltak kutathatók, vagy csak külön engedéllyel, ma bárki számára elérhetők. Szerencsére túl vagyunk azon a sötét, 90-es évek elején kezdődött levéltári korszakon, amikor a kutatást többszörösen gáncsolták. A kolozsvári levéltárból 1992-ben például, több száz folyóméternyi anyagot szállítottak előbb a Vâlcea-i levéltárba majd Gyulafehérvárra, melyek részben csak idén kerültek vissza. Az elszállított iratoknak csupán a töredékéről készült mikrofilm, így azok szinte 20 évre kikerültek a kutatásból. Sőt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy részben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) iratanyagának esetében a rendezésnek a lehetőségét is elvették. Sajnos, Kolozsvár város levéltárának 1700-ig terjedő része is csak nemrég került vissza Gyulafehérvárról, és enyhén fogalmazva a költöztetés nem a javát szolgálta. Próbálunk támogatást szerezni a részleges állagmegóvásra, szervezetek segítségével, egyesületeken keresztül, és reménykedem abban, hogy valamilyen formában sikerül majd a kolozsvári magyarságot is beavatni. Hiszen a levéltár őrzi helyi történelmünk ismert vagy még feltáratlan eseményeit egyaránt, amiért felelősséget kell éreznünk. Szabadság (Kolozsvár)

Közelmúltunk történelme
Két új kiadvány látott napvilágot a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál, amelyek az erdélyi magyarság közelmúltját dolgozzák fel történelmi szempontból. Az „Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965–1974” /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011/ című kötet szerzője Novák Csaba Zoltán, az Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953 /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009/ című munkát pedig Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston jegyzi.
A két kiadvány a Források a Romániai Magyarság Történelméhez sorozatban jelent meg, melyben a korábban nagy visszhangot kiváltó Máthé János-könyv, a Magyarhermány kronológiája is megjelent.
„A határon túli magyarság kutatásában három fő nézőpont létezik. Az egyik a szenvedéstörténeti megközelítés, amely a határon túli magyar közösségek mártír jellegére és sérelmeire fekteti a hangsúlyt. Az úgynevezett konfliktuskezelő nézőpont szerint a térség népei túl keveset tudnak egymásról és a felülről gerjesztett konfliktusok nehezítik meg az etnikumok együttélését. A harmadik típusú szemlélet a különböző (kisebbségi) közösségek változó hatások nyomán történő, minduntalan fel- és megújuló építkezéseként tekint a határon túli magyar közösségek történetére” – véli Novák Csaba Zoltán, az Aranykorszak? szerzője.
Szerinte a 1965– 1974 közötti korszak a maga változó bel- és külpolitikai kihívásaival számos új helyzetet teremtett a romániai magyarság számára. A párt és a nemzeti kisebbségek közötti kapcsolat az említett időszakban többször is átértékelődött.
Az Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kiadványban a Magyar Népi Szövegség történetét vázolja fel a megalakulástól az 1953-as „önfeloszlatásig”. „A második világháborút követően az erdélyi magyarság politikai életének megszervezését egyrészt a térségben kizárólagos nagyhatalmi szerepet kivívó Szovjetunió érdekei határozták meg, másrészt az, hogy a kommunista segédlettel megalakított Magyar Népi Szövetség és annak vezetői az ország, a többségi pártvezetés magyarságpolitikáján belül mennyire tudtak érvényt szerezni saját kisebbségpolitikai elképzeléseiknek” – fejti ki Nagy Mihály Zoltán.
Holnap 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében mutatják be a két kiadványt. A szerzőkkel Bíró Béla egyetemi tanár és Boér Hunor könyvtáros-muzeológus beszélget. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyarságpolitikák a kommunizmus idején
Kettős könyvbemutató lesz csütörtökön (december 9.) 18 órától a Csíki Székely Múzeumban. Ismertetik a Pro Print Könyvkiadónál megjelent, Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston által összeállított kötetet, melynek címe Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953., valamint a szintén ennél a kiadónál megjelent Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? – A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965–1974 című könyvet. A szerzőkkel Forró Albert és Orbán Zsolt beszélget.
A két kötet a kommunizmus különböző korszakaiban folytatott stratégiákat ismerteti. Amint Nagy Mihály Zoltántól megtudtuk, 2006-ban előkerült a Magyar Népi Szövetség irattára, gyakorlatilag ez ösztönözte a szerzőket, hogy mélyebben átvizsgálják a politikai párt történetéről fennmaradt iratokat, és a legfontosabbakat nyilvánosságra hozzák. Továbbá nagyon sok iratot válogattak be magyarországi irattárakból (Magyar Országos Levéltár, Politika Történeti Intézet Levéltára stb.), amelyek inkább a Magyar Kommunista Párttal ápolt kapcsolatokról szólnak. Romániai megyei levéltárakban talált iratokat is beválogattak, valamint a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság által hozzáférhetővé tett néhány dokumentummal foglalkoztak.
Érdekes következtetésekre jutottak: „valójában 1945–1947 között a Magyar Népi Szövetség égisze alatt egyesek úgy gondolták, hogy megvalósulhat a romániai magyarság jogegyenlősége. Szövetséget is kötöttek a Román Kommunista Párttal, melyben egyenrangú félként tüntették fel őket. Sokan ekkor még abban bíztak, hogy sikerül megmenteni a magyar intézményrendszert, legyen szó kulturális vagy gazdasági rendszerről, de 1947-től a román belpolitikai és a nemzetközi helyzet megváltozása következtében megbomlott a szövetség. Ezután a magyar politikai szervezet keretében mind olyan személyek kerültek előtérbe, akik az előbb említett vagyonok államosításán dolgoztak, és már nem a magyar érdekképviselet volt a lényeg.”
Mélyen tanulmányozták persze, a Román Kommunista Párt és nagyban az állam nemzetiségpolitikáját. Olyan személyekről is szó esik, akik a baloldali ideológia mentén próbálják védeni a magyar érdekeket.
„Valójában az derül ki ezekből az iratokból, hogy bármilyen korszakról is legyen szó, akár baloldali, akár jobboldali pártok irányítottak, a nemzetiségi sérelmek szinte azonosak. Persze, a pártok is az államtól független nemzeti intézményrendszer kiépítésén szorgoskodnak. Nekem ez a legfontosabb tanulság” – összegzett Nagy Mihály Zoltán.
Az Aranykorszakról szóló kötet esetében az előszóból idézünk:
„A határon túli magyarság kutatásában három fő nézőpont létezik. Az egyik a szenvedéstörténeti megközelítés, amely a határon túli magyar közösségek mártír jellegére és sérelmeire fekteti a hangsúlyt. Az ún. konfliktuskezelő nézőpont szerint a térség népei túl keveset tudnak egymásról, és a felülről gerjesztett konfliktusok nehezítik meg az etnikumok együttélését. A harmadik típusú szemlélet a különböző (kisebbségi) közösségek változó hatások nyomán történő minduntalan fel- és megújuló építkezéseként tekint a határon túli magyar közösségek történetére.
Magyarságpolitikán az RKP nemzetiségpolitikájának azt a szegmensét értjük, amely közvetlen vagy közvetett módon kihatással volt a romániai magyarság életére. A magyarságpolitika szerves része volt a párt nemzetiségpolitikájának, ugyanakkor több partikuláris elemet is tartalmazott. Megnyilvánulásainak intenzitását az adott kül- és belpolitikai helyzet befolyásolta, emelte az RKP politikájának fontos tényezőjévé vagy éppenséggel mellőzött kérdésévé.
Elemzésünkben nem szándékoztunk megírni a romániai magyarság 1965–1974 közötti politika- és intézménytörténetét vagy épp sérelemkatalógusát. Ez, a tematikus, mikrotörténeti kutatások jelenlegi mozaikszerű állapotából kiindulva egyelőre nem is lehetséges. Elsődleges szempontunk az volt, hogy a rendelkezésünkre álló források alapján felvázoljuk az RKP magyarságpolitikájának alakulását, változásait, ok-okozati összefüggéseit, kihatásait a romániai magyarság társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életére. Pontosabban, az érdekelt, hogy milyen külső és belső tényezők alakították a pártnak a kisebbségekhez való viszonyulását, milyen reakciókat, viszonyulásokat váltott ki ez az érintett közösségekben, és ezen változó ideológiai, politikai hatások közepette, a mindenkori kisebbségi elit hogyan, milyen stratégiákkal próbált meg-, illetve újjászerveződni, megfelelni az újabb és újabb feladatoknak.”
A szerzőkről:
Nagy Mihály Zoltán 1999-ben szerzett oklevelet a Pécsi Tudományegyetemen. Ugyanott az „Európa és a magyarság a 18–20. században” Újkori és Modernkori Történeti Program doktorandusa. 2000-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézetének tudományos munkatársa, 2008-tól a romániai Vallásügyi Államtitkárság magyar szakreferense, 2010-től a Román Nemzeti Levéltár főigazgató-helyettese. Kutatási területe a romániai magyar nemzeti közösség második világháború utáni társadalmi, politikai integrációja, valamint a magyar történelmi egyházak és a román állam viszonya. Vincze Gáborral közös kötete: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március). EME – Pro-Print, Kolozsvár-Csíkszereda, 2003.
Olti Ágoston 2003-ban végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán. 2004-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem doktori programjának doktorandusa. 2007-től EU és nemzetközi kapcsolatok tanácsadó. Kutatási területe a második világháború utáni romániai politikai rendszer kialakulása, társadalom- és politikatörténete, valamint a baloldali mozgalmak, életpályák a kisebbségek körében.
Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen, 2007-től pedig tanár a BBTE jelenkortörténet és nemzetközi kapcsolatok tanszékén. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro

Saját lábnyomunkban járva (Könyv a romániai magyarság történetéről)
A legújabb kori romániai magyarságtörténelem szakaszainak ciklikus ismétlődésére döbbenhet rá, aki elolvassa Az Aranykorszak? — A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája, 1965—1974, valamint az Érdekképviselet vagy pártpolitika? — Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez, 1944—1953 című, nemrég megjelent könyvet.
A lényegében kettős kötetet szerda este mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban a szerzők, Novák Csaba Zoltán és Nagy Mihály Zoltán jelenlétében, Bíró Béla egyetemi tanár és Boér Hunor könyvtáros-muzeológus értelmező-kérdező részvételével. Kisebbségi sorsunk ugyanazon csapdákban vergődött 1944 és 1949, valamint 1965 és 1989 között, legfeljebb a kor eszközei különböztek — derült ki a könyvbemutatón. Mert a kérdések és vívódások kísértetiesen azonosak: közösségi integráció vagy asszimiláció? A román többséggel való kiegyezés realitásreménye — részünkről, és állandó, stratégiai céllal való lebegtetése — a román hatalom részéről. Mi indokolta a folyamatosan fennálló alkupozíciót? Miért nem valósulhatott meg soha a magyarság egységes érdekképviselete? Törvényszerűen kellett-e ily módon alakulnia a Magyar Népi Szövetség, majd az RMDSZ fejlődésének az identitáspolitika, illetve a pragmatikus célok szorításában? Közösségépítés, szenvedéstörténet, autonómiafogalmak és -lehetőségek bő fél évszázadon át, kollektív jogok és személyes felelősség: izgalmas könyv megannyi izgalmas témáról.
Csinta Samu, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar–román levéltári együttműködés
Együttműködési szerződést ír alá holnap Gyulafehérváron a Magyar Országos Levéltár és a Román Országos Levéltár. Az egyezményben a felek kinyilvánítják közös szándékukat, mely szerint az elkövetkező években kiemelt programnak tekintik az 1918–19-ig keletkezett romániai, illetve magyarországi közlevéltárakban őrzött, Erdélyre vonatkozó levéltári állagok és sorozatok feltárását és megjelentetését, valamint azok hozzáférhetővé tételét a tudományos kutatás számára.
Az együttműködési szerződés aláírásán a Román Országos Levéltárat többek között Nagy Mihály aligazgató képviseli, a Magyar Országos Levéltárat pedig Mikó Zsuzsanna vezérigazgató. Az együttműködési szerződés értelmében magyar részről a Magyar Országos Levéltárban, a Hadtörténelmi Levéltárban, a Magyar Tudományos Akadémia Levéltárában és az önkormányzati levéltárakban található erdélyi vonatkozású állagok, sorozatok feltárására, román részről pedig a Román Nemzeti Levéltárban található erdélyi vonatkozású állagok, sorozatok és gyűjteményes alapok feltárására kerül sor. Új Magyar Szó (Bukarest)