Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Nagy Márta
4 tétel
2006. szeptember 11.
Marosvásárhelyen a színházban kiosztották az Erdős Irma-ösztöndíjakat. A Székely Színház egykori művésznőjének férje, a Svédországban élő dr. Bartha István határozta el, hogy felesége, Erdős Irma, valamint a legendás intézmény emlékére ösztöndíjat alapít, amelyet a Tompa Miklós Társulat két fiatal színészének osztanak ki minden évben, továbbá emlékgyűrűt azon idősebbeknek, akik sokat tettek a színházért. Az idei nyertesek: Szabadi Nóra és Tompa Klára, az emlékgyűrűt ez évben elsőként a Székely Színház egykori művészeinek jó barátja, mentora, ,,testi-lelki öltöztetője”', Nagy Márta vehette át. Györffy András színművész a másik emlékgyűrű-kitüntetett. /Nagy Botond: A színház jegyesei. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11./
2012. augusztus 11.
Csikys doktorok
Nagy Márta dr., irodalomtörténész
– Életkor?
– Harminc év... Azt hiszem, lassan letagadhatnék párat belőle.
– A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora vagy?
– Pécskáról indultam, akkor még Zabán Mártaként, és eszemben sem volt eljönni onnan, legfennebb Aradra, de semmiképpen sem tovább. Úgy gondolom, hogy szüleim irodalomszeretetétől, az otthoni felolvasóestektől, a könyvektől roskadozó családi könyvtártól indult minden. Persze kellett ehhez az is, hogy személyiségileg olyan legyek, hogy rezdüljön rá a lelkem. Rezdült. Nagyon szerettem az irodalmat.
Sohasem akartam azonban feljönni Kolozsvárra, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen messze kerüljek a családomtól, ám édesanyám megfogta a kezem, és elhozott felvételizni: sosem lehetek neki eléggé hálás ezért. Lelkileg nagyon nehéz volt számomra az első pár év, és abban, hogy bevállaltam a doktori képzés három évét is, kulcsszerepe volt annak, hogy közben öcsém is felkerült Kolozsvárra.
Családi hátteremet most már új családom, férjem is jelenti, aki a doktori képzés évei alatt mindenben támogatott; segített legyőzni kishitűségemet, és valószínűleg a most futó posztdoktori ösztöndíjat sem pályáztam volna meg, ha ő nem biztatott volna rá.
Igen, a családi háttér nagyon fontos. Legelső és legmélyebb irodalmi élményem egyik ilyen gyermekkori családi felolvasóesthez kapcsolódik. József Attila Kései sirató című versét olvastuk, és azzal kezdtem az értelmezésemet, hogy – amint a vers első két sorából kiderül (Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám), a beteg költő elhunyt édesanyját siratja. És akkor apu megkérdezte: A harminchat fok, az láz? És akkor történt meg először, hogy megcsillant előttem a költészetnek ez a csodája: pár szóban életek történetét, sorsok tragikumát, egész regényeket lehet elmondani. A Kései sirató harminchat fokos lázában az anyját gyászoló gyermek minden szenvedése benne van. Azt hiszem, innen egyenes út vezetett arra a pályára, ahol most vagyok.
– Mit köszönhetsz óvónőidnek, tanítóidnak, általános és középiskolai tanáraidnak?
– Természetesen rengeteget. Általában azt szeretjük mondani és gondolni magunkról, hogy istenadta zsenik vagyunk, hogy igazából nem is tudjuk, hogyan pottyantak ölünkbe az oklevelek, mindent csak úgy hozott az élet. Hát sajnos én ezt nem mondhatom el magamról. Én a jó tanuló jó kislány kategóriájába tartoztam, nem a korán felfedezett zsenik közé. Ugyanakkor rettenetesen rossz a memóriám, ezért a sok tanulás mellett ki kellett alakítanom egy jól működő spekulációs képességet, hiszen ha azzal nem tudtam jó jegyet szerezni, hogy mindent megjegyeztem, azzal voltam kénytelen, hogy összefüggéseket találtam, érdekes dolgokat vettem észre. Azt hiszem, ezért tudok jól szöveget értelmezni. Elsősorban tehát azt köszönhetem nekik, hogy a hiányosságaimat elfogadva segítettek céljaim elérésében. Gáspár Brigitte tanítónő olyan tudáscsomaggal indította útnak osztályunkat, ami a mai napig kitart, általános iskolai magyar- és romántanárom, Fridrik Rozália és Beke Rozália tanárnőktől versenyképes tudást és folyamatos odafigyelést kaptam – ők lettek a pedagógiai példaképeim. Az akkor még Csiky Gergely Iskolacsoportba felvételiztem, ott viszont meglehetősen rendhagyó módon egy, a mi osztályunkat nem oktató magyartanárnő és kémiatanár osztályfőnököm erősítették satnya önbizalmam. Ruja Ildikó tanárnő iskolai szintű válogatást rendezett a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre felkészítendő csapat összeállítására, jelentkeztem, és sikerült bejutnom a csapatba. Nagyszerű élmény volt, maga a verseny is (amelyen egyik évben a mi csapatunk első helyezést ért el), de a felkészítő órák is nagyon emlékezetesek számomra. Osztályfőnököm, Réhon József személyisége pedig irodalomszeretetével, a magyar kultúra iránti elkötelezettségével elkerülhetetlenül nyomot hagyott diákjaiban.
– Az egyetem, mely ottani tanáraid tereltek arra a szakterületre, amelyen kikötöttél?
– Addigi irodalomról való gondolkodásomhoz képest az egyetem természetesen merőben új irodalomszemlélettel és hatalmas tudásanyaggal ajándékozott meg. Orbán Gyöngyike tanárnő irodalomelmélet előadásai első éven megtanítottak arra, hogy irodalomszemléletünk nem magától értetődő, hogy az irodalomról való gondolkodás korok szerint változó, és mi magunk is beleszülettünk egy irodalomszemléletbe, a saját korunkéba. Ennek tudatosításával mintha hatalmat kaptunk volna, a reflexív tudás hatalmát, nagy élmény volt saját irodalmi gondolkodásunkat történetiségében látni, elhelyezni más korok és kultúrák szemléletei között, darabjaira szedni és elemezni. Végül természetesen a klasszikus magyar irodalom történetének oktatója, T. Szabó Levente irodalomról való gondolkodása és értelmezői módszerei voltak a legmeghatározóbbak mai irodalomszemléletem kialakulásában, ő volt szakdolgozatom és mesteri disszertációm irányítója is, valamint doktori dolgozatom során nyújtott segítsége is felbecsülhetetlen. Dolgozatom irányítója, Cs. Gyimesi Éva pedig emberségességével, nyitottságával és szakértelmével segítette a dolgozat megszületését.
– Miért azt a témát választottad doktori tézisedül, amelyiket?
– Doktori dolgozatom címe nagyon tág ölelésű, ám ennek leginkább adminisztratív okai vannak. A jelöltek általában tág dolgozatcímet adnak meg, hogy nagyobb mozgásterük legyen a kutatásaik során, ugyanis a leendő címet már a képzés legelején le kell adniuk. Így az én készülő disszertációm címe Salamon Ferenc irodalmi munkássága lett. Ő dévai születésű 19. századi irodalomkritikus, irodalomtörténész, aki később történettudósként folytatta pályafutását.
Úgy kezdtem el Salamonnal foglalkozni, hogy valójában Csiky Gergellyel szerettem volna. Államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, és úgy igyekeztem előkészíteni Csiky-kutatásomat, hogy a realizmusról szóló magyar elméleti szövegeket olvastam. Salamon nagyon érdekes véleményt képviselt a 19. századi realizmus-vitában, ezért elkezdtem komolyabban foglakozni vele, s ez lett belőle... Persze arról azóta sem mondtam le, hogy egyszer megírjak egy Csiky Gergely-monográfiát.
– Mi újat adtál eddig a művelt tudománynak, és milyen kifutást jósolsz témaválasztásodnak?
– No, ez nehéz kérdés egy ilyen interjúban. Nem könnyű összefoglalnom két mondatban, úgy hogy láthatóvá váljék ennek a kutatásnak az izgalmassága. A védést követően az opponensek legfőként azt emelték ki, hogy láthatóan nagyon izgalmas volt számomra ez a kutatás, mert még a védés izgalmai sem tudták lelohasztani a lelkesedésem. Ez így is van, valóságos szellemi kaland volt, hihetetlenül érdekes a mi 19. századi irodalmunk.
És végül a kérdésre is válaszolva: Természetesen a dolgozat egyik feladata Salamon Ferenc életművének értelmezése volt, de úgy gondoltam, hogy ez csak úgy önmagában nem elég, ezért munkásságát megpróbáltam belehelyezni a szaktudományok 19. századi kialakulásának folyamatába. Mint kiderült, ez volt az egyik legtermékenyebb lépése a kutatásomnak, ugyanis Salamon példáján keresztül elég sok új dolgot tudtunk meg a magyar irodalom 19. századi dinamikájáról, intézményesülésének folyamatáról.
– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzelsz ma magadnak?
–Jövő év februárjában le kell zárnom a posztdoktori kutatásom, viszont hogy utána mi lesz, az az álláslehetőségeknek, családi döntéseknek és a sors játékának függvénye.
– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tartasz eddigi tevékenységedből?
– 2005 óta minden évben lehetőségem nyílt szemináriumokat tartani a BBTE Bölcsészettudományi Karán A 19. század második felének magyar irodalma elnevezésű tárgy keretén belül. A Láthatatlan Kollégium kritikai műhelyében születő írásaim mellett ezért az oktatói élményért vagyok a leghálásabb a sorsnak, az engem körülvevő embereknek.
– Milyennek ítéled romániai, erdélyi magyar közéleti érzékenységed?
– Erdélyi magyar irodalomtörténészként természetesen felelősséget érzek az itteni magyar kulturális kérdésekkel kapcsolatban. Amennyire tudásom és lehetőségeim engedik, szívesen önkénteskedem civil kulturális szervezeteknél. Úgy szeretek tevékenykedni, hogy kevéssé kerüljek reflektorfénybe, nem vagyok a nagy állásfoglalások, véleménynyilvánítások embere – úgy gondolom, megvannak ehhez közösségünkben a megfelelő személyek, közkatonákra is szükség van.
– Pillanatnyilag mivel foglalkozol?
– Bár nem a dolgozatom folytatásaként, de annak intézménytörténeti következtetéseit felhasználva nemrég kezdtem bele egy egyetemtörténeti posztdoktori ösztöndíjba, szintén a BBTE keretei között.
– Hogyan látod az anyanyelven való tanulás szerepét pályaválasztásodban?
– Ez nem hálás kérdés az én esetemben, hiszen magától értetődik: ha szüleim román iskolába járattak volna, most nem lennék magyar irodalomtörténész. El sem tudom képzelni, milyen más pályát választottam volna magam számára, és hogy hogyan látnám a világot.
A mi irodalmunk az, amely igazán nekünk és rólunk szól, a mi történelmünk az, amely segít megérteni, hogy most hol vagyunk, és miért van így, a mi kultúránk az, amely meghatároz bennünket, ezek nélkül nem érthetjük önmagunkat sem igazán.
– Mit nem kérdeztem meg, de szerinted fontos?
– Hogy hogyan látjuk, milyen státusa van annak a címnek, amit megszereztünk.Én körülbelül ahhoz a sikerhez hasonlítanám, amit magyartanár kollégáim elérnek egy-egy versenyen résztvevő diákjuk első helyezésekor. Ez volt a dolguk: megtanítani a diákokat valamire, és bizonyítást nyert, hogy elérték. Nekem is megvolt a dolgom, megírni ezt a dolgozatot. Az oklevél bizonyítja, hogy megtettem, amit vállaltam.
Mikor elballagtunk az egyetemről, mindenki pályát választott. Sokan elmentek tanítani, mások szakmát váltottak, néhányan maradtunk. A választott pálya igényei szerint ezután mindannyian tettük a kötelességünket.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)
Nagy Márta dr., irodalomtörténész
– Életkor?
– Harminc év... Azt hiszem, lassan letagadhatnék párat belőle.
– A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora vagy?
– Pécskáról indultam, akkor még Zabán Mártaként, és eszemben sem volt eljönni onnan, legfennebb Aradra, de semmiképpen sem tovább. Úgy gondolom, hogy szüleim irodalomszeretetétől, az otthoni felolvasóestektől, a könyvektől roskadozó családi könyvtártól indult minden. Persze kellett ehhez az is, hogy személyiségileg olyan legyek, hogy rezdüljön rá a lelkem. Rezdült. Nagyon szerettem az irodalmat.
Sohasem akartam azonban feljönni Kolozsvárra, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen messze kerüljek a családomtól, ám édesanyám megfogta a kezem, és elhozott felvételizni: sosem lehetek neki eléggé hálás ezért. Lelkileg nagyon nehéz volt számomra az első pár év, és abban, hogy bevállaltam a doktori képzés három évét is, kulcsszerepe volt annak, hogy közben öcsém is felkerült Kolozsvárra.
Családi hátteremet most már új családom, férjem is jelenti, aki a doktori képzés évei alatt mindenben támogatott; segített legyőzni kishitűségemet, és valószínűleg a most futó posztdoktori ösztöndíjat sem pályáztam volna meg, ha ő nem biztatott volna rá.
Igen, a családi háttér nagyon fontos. Legelső és legmélyebb irodalmi élményem egyik ilyen gyermekkori családi felolvasóesthez kapcsolódik. József Attila Kései sirató című versét olvastuk, és azzal kezdtem az értelmezésemet, hogy – amint a vers első két sorából kiderül (Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám), a beteg költő elhunyt édesanyját siratja. És akkor apu megkérdezte: A harminchat fok, az láz? És akkor történt meg először, hogy megcsillant előttem a költészetnek ez a csodája: pár szóban életek történetét, sorsok tragikumát, egész regényeket lehet elmondani. A Kései sirató harminchat fokos lázában az anyját gyászoló gyermek minden szenvedése benne van. Azt hiszem, innen egyenes út vezetett arra a pályára, ahol most vagyok.
– Mit köszönhetsz óvónőidnek, tanítóidnak, általános és középiskolai tanáraidnak?
– Természetesen rengeteget. Általában azt szeretjük mondani és gondolni magunkról, hogy istenadta zsenik vagyunk, hogy igazából nem is tudjuk, hogyan pottyantak ölünkbe az oklevelek, mindent csak úgy hozott az élet. Hát sajnos én ezt nem mondhatom el magamról. Én a jó tanuló jó kislány kategóriájába tartoztam, nem a korán felfedezett zsenik közé. Ugyanakkor rettenetesen rossz a memóriám, ezért a sok tanulás mellett ki kellett alakítanom egy jól működő spekulációs képességet, hiszen ha azzal nem tudtam jó jegyet szerezni, hogy mindent megjegyeztem, azzal voltam kénytelen, hogy összefüggéseket találtam, érdekes dolgokat vettem észre. Azt hiszem, ezért tudok jól szöveget értelmezni. Elsősorban tehát azt köszönhetem nekik, hogy a hiányosságaimat elfogadva segítettek céljaim elérésében. Gáspár Brigitte tanítónő olyan tudáscsomaggal indította útnak osztályunkat, ami a mai napig kitart, általános iskolai magyar- és romántanárom, Fridrik Rozália és Beke Rozália tanárnőktől versenyképes tudást és folyamatos odafigyelést kaptam – ők lettek a pedagógiai példaképeim. Az akkor még Csiky Gergely Iskolacsoportba felvételiztem, ott viszont meglehetősen rendhagyó módon egy, a mi osztályunkat nem oktató magyartanárnő és kémiatanár osztályfőnököm erősítették satnya önbizalmam. Ruja Ildikó tanárnő iskolai szintű válogatást rendezett a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre felkészítendő csapat összeállítására, jelentkeztem, és sikerült bejutnom a csapatba. Nagyszerű élmény volt, maga a verseny is (amelyen egyik évben a mi csapatunk első helyezést ért el), de a felkészítő órák is nagyon emlékezetesek számomra. Osztályfőnököm, Réhon József személyisége pedig irodalomszeretetével, a magyar kultúra iránti elkötelezettségével elkerülhetetlenül nyomot hagyott diákjaiban.
– Az egyetem, mely ottani tanáraid tereltek arra a szakterületre, amelyen kikötöttél?
– Addigi irodalomról való gondolkodásomhoz képest az egyetem természetesen merőben új irodalomszemlélettel és hatalmas tudásanyaggal ajándékozott meg. Orbán Gyöngyike tanárnő irodalomelmélet előadásai első éven megtanítottak arra, hogy irodalomszemléletünk nem magától értetődő, hogy az irodalomról való gondolkodás korok szerint változó, és mi magunk is beleszülettünk egy irodalomszemléletbe, a saját korunkéba. Ennek tudatosításával mintha hatalmat kaptunk volna, a reflexív tudás hatalmát, nagy élmény volt saját irodalmi gondolkodásunkat történetiségében látni, elhelyezni más korok és kultúrák szemléletei között, darabjaira szedni és elemezni. Végül természetesen a klasszikus magyar irodalom történetének oktatója, T. Szabó Levente irodalomról való gondolkodása és értelmezői módszerei voltak a legmeghatározóbbak mai irodalomszemléletem kialakulásában, ő volt szakdolgozatom és mesteri disszertációm irányítója is, valamint doktori dolgozatom során nyújtott segítsége is felbecsülhetetlen. Dolgozatom irányítója, Cs. Gyimesi Éva pedig emberségességével, nyitottságával és szakértelmével segítette a dolgozat megszületését.
– Miért azt a témát választottad doktori tézisedül, amelyiket?
– Doktori dolgozatom címe nagyon tág ölelésű, ám ennek leginkább adminisztratív okai vannak. A jelöltek általában tág dolgozatcímet adnak meg, hogy nagyobb mozgásterük legyen a kutatásaik során, ugyanis a leendő címet már a képzés legelején le kell adniuk. Így az én készülő disszertációm címe Salamon Ferenc irodalmi munkássága lett. Ő dévai születésű 19. századi irodalomkritikus, irodalomtörténész, aki később történettudósként folytatta pályafutását.
Úgy kezdtem el Salamonnal foglalkozni, hogy valójában Csiky Gergellyel szerettem volna. Államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, és úgy igyekeztem előkészíteni Csiky-kutatásomat, hogy a realizmusról szóló magyar elméleti szövegeket olvastam. Salamon nagyon érdekes véleményt képviselt a 19. századi realizmus-vitában, ezért elkezdtem komolyabban foglakozni vele, s ez lett belőle... Persze arról azóta sem mondtam le, hogy egyszer megírjak egy Csiky Gergely-monográfiát.
– Mi újat adtál eddig a művelt tudománynak, és milyen kifutást jósolsz témaválasztásodnak?
– No, ez nehéz kérdés egy ilyen interjúban. Nem könnyű összefoglalnom két mondatban, úgy hogy láthatóvá váljék ennek a kutatásnak az izgalmassága. A védést követően az opponensek legfőként azt emelték ki, hogy láthatóan nagyon izgalmas volt számomra ez a kutatás, mert még a védés izgalmai sem tudták lelohasztani a lelkesedésem. Ez így is van, valóságos szellemi kaland volt, hihetetlenül érdekes a mi 19. századi irodalmunk.
És végül a kérdésre is válaszolva: Természetesen a dolgozat egyik feladata Salamon Ferenc életművének értelmezése volt, de úgy gondoltam, hogy ez csak úgy önmagában nem elég, ezért munkásságát megpróbáltam belehelyezni a szaktudományok 19. századi kialakulásának folyamatába. Mint kiderült, ez volt az egyik legtermékenyebb lépése a kutatásomnak, ugyanis Salamon példáján keresztül elég sok új dolgot tudtunk meg a magyar irodalom 19. századi dinamikájáról, intézményesülésének folyamatáról.
– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzelsz ma magadnak?
–Jövő év februárjában le kell zárnom a posztdoktori kutatásom, viszont hogy utána mi lesz, az az álláslehetőségeknek, családi döntéseknek és a sors játékának függvénye.
– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tartasz eddigi tevékenységedből?
– 2005 óta minden évben lehetőségem nyílt szemináriumokat tartani a BBTE Bölcsészettudományi Karán A 19. század második felének magyar irodalma elnevezésű tárgy keretén belül. A Láthatatlan Kollégium kritikai műhelyében születő írásaim mellett ezért az oktatói élményért vagyok a leghálásabb a sorsnak, az engem körülvevő embereknek.
– Milyennek ítéled romániai, erdélyi magyar közéleti érzékenységed?
– Erdélyi magyar irodalomtörténészként természetesen felelősséget érzek az itteni magyar kulturális kérdésekkel kapcsolatban. Amennyire tudásom és lehetőségeim engedik, szívesen önkénteskedem civil kulturális szervezeteknél. Úgy szeretek tevékenykedni, hogy kevéssé kerüljek reflektorfénybe, nem vagyok a nagy állásfoglalások, véleménynyilvánítások embere – úgy gondolom, megvannak ehhez közösségünkben a megfelelő személyek, közkatonákra is szükség van.
– Pillanatnyilag mivel foglalkozol?
– Bár nem a dolgozatom folytatásaként, de annak intézménytörténeti következtetéseit felhasználva nemrég kezdtem bele egy egyetemtörténeti posztdoktori ösztöndíjba, szintén a BBTE keretei között.
– Hogyan látod az anyanyelven való tanulás szerepét pályaválasztásodban?
– Ez nem hálás kérdés az én esetemben, hiszen magától értetődik: ha szüleim román iskolába járattak volna, most nem lennék magyar irodalomtörténész. El sem tudom képzelni, milyen más pályát választottam volna magam számára, és hogy hogyan látnám a világot.
A mi irodalmunk az, amely igazán nekünk és rólunk szól, a mi történelmünk az, amely segít megérteni, hogy most hol vagyunk, és miért van így, a mi kultúránk az, amely meghatároz bennünket, ezek nélkül nem érthetjük önmagunkat sem igazán.
– Mit nem kérdeztem meg, de szerinted fontos?
– Hogy hogyan látjuk, milyen státusa van annak a címnek, amit megszereztünk.Én körülbelül ahhoz a sikerhez hasonlítanám, amit magyartanár kollégáim elérnek egy-egy versenyen résztvevő diákjuk első helyezésekor. Ez volt a dolguk: megtanítani a diákokat valamire, és bizonyítást nyert, hogy elérték. Nekem is megvolt a dolgom, megírni ezt a dolgozatot. Az oklevél bizonyítja, hogy megtettem, amit vállaltam.
Mikor elballagtunk az egyetemről, mindenki pályát választott. Sokan elmentek tanítani, mások szakmát váltottak, néhányan maradtunk. A választott pálya igényei szerint ezután mindannyian tettük a kötelességünket.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)
2016. június 6.
Évadot zárt a Várad folyóirat
Szombaton délután a Szigligeti Stúdióban bemutatták a Várad folyóirat megújult portálját, majd átadták a Tabéry Géza-novellapályázat díjait.
Szűcs László főszerkesztő köszöntötte a megjelenteket, mint mondta, a színházhoz hasonlóan és főleg a Törzsasztal beszélgetéseknek köszönhetően már ők is évadokban gondolkodnak. Ősszel folytatják a rendezvényeiket, a Törzsasztal mellett megszervezik a Holnapfesztet és a Könyvmaratont is.
Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad irodalmi rovatának szerkesztője bemutatta a folyóirat megújult portálját. Erre feltöltik a régebbi lapszámok tartalmát is, és az Élő Várad elnevezéshez illően bemutatnák a Nagyváradon napról-napra termelődő kultúrát is. Napló rovatukban például a mindennapi élet eseményeire reflektáló, irodalmi igénnyel megírt írásokat közölnek. Fotógalériák készülnek a különféle eseményekről is, és a Művészet rovatban is több lesz a kép. Hírlevélre is fel lehet iratkozni, képtár, videótár és hangtár is van az oldalon, utóbbiban például a Törzsasztal-beszélgetések vágott változatait halhatják majd. A videótár is működik, láthattuk is a tizenkét költészetnapi videóklipet, amelyeket a Szigligeti Színház és a folyóirat közösen készített. Zudor János, Gittai István, Kinde Annamária, Tóth Ágnes, Kemenes Henrietta, Kőrössi P. József, Lipcsei Márta, Sall László, Sorbán Attila, Ozsváth Zsuzsa, Szűcs László egy-egy verséből, valamint Mihók Tamás műfordításából készültek a rövid videók.
Ezt követte a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke és a Várad folyóirat közös, 26 éven aluli fiataloknak meghirdetett Történet, töredék, ének tematikájú novellapályázata díjazása. Kiemelkedően jó minőségű kéziratokat kaptak, 82 pályamunka érkezett, mondta Szűcs László, aki elárulta, a legjobb 18–20 írást aVárad valamelyik nyári számában közlik. Boka László ötletgazda, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos igazgatója, a PKE oktatója szerint nemcsak mennyiségileg és minőségileg, hanem tartalmilag is gazdag az anyag. Balogh Andrea, a PKE adjunktusa oktatóként is, Tasnádi-Sáhy Péter pedig, mint elmondta, szubjektív szempontok alapján értékelte az írásokat.
A megosztott első díj nyerteseinek, Bíró Brigittának ( Csíkszenttamás) és Finta Klára Enikőnek ( Kolozsvár), valamint a Várad különdíjasának, Füzesi Csengének (Füzesgyarmat) első kötetét is megjelentetik, hangzott el a díjkiosztáson. A Holnap Kulturális Egyesület különdíját Farkas Szabolcs kapta, mint Szűcs László elmondta, néhány pályázójuk lakhelyét nem ismerik, az emailben érkezett pályamunkák nem mindegyikénél szerepelt ez az adat.
A megosztott második díjat Szovay (Szabova) Barbara ( Budapest), Szabó Attila és Tóth Anna ( Kecskemét) kapta. A szintén megosztott harmadik díjat Ozsváth Zsuzsa (Nagyvárad), Nagy Márta ( Marosvásárhely), Kiss Virág ( Zalaegerszeg) és Prózsa Lilla Zsuzsanna ( Kolozsvár) érdemelte ki.
Dicséretben Vass Antónia (Székesfehérvár), Rosu Krisztina (Sepsiszentgyörgy), Tankó Andrea (Sepsiszentgyörgy), Szilágyi Szilvia (Székelyhíd), Gyalai Áron (Gyömrő) Bobric Henrietta, Havrics Dóra (Máramarossziget) és Petrics Villő részesült.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Szombaton délután a Szigligeti Stúdióban bemutatták a Várad folyóirat megújult portálját, majd átadták a Tabéry Géza-novellapályázat díjait.
Szűcs László főszerkesztő köszöntötte a megjelenteket, mint mondta, a színházhoz hasonlóan és főleg a Törzsasztal beszélgetéseknek köszönhetően már ők is évadokban gondolkodnak. Ősszel folytatják a rendezvényeiket, a Törzsasztal mellett megszervezik a Holnapfesztet és a Könyvmaratont is.
Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad irodalmi rovatának szerkesztője bemutatta a folyóirat megújult portálját. Erre feltöltik a régebbi lapszámok tartalmát is, és az Élő Várad elnevezéshez illően bemutatnák a Nagyváradon napról-napra termelődő kultúrát is. Napló rovatukban például a mindennapi élet eseményeire reflektáló, irodalmi igénnyel megírt írásokat közölnek. Fotógalériák készülnek a különféle eseményekről is, és a Művészet rovatban is több lesz a kép. Hírlevélre is fel lehet iratkozni, képtár, videótár és hangtár is van az oldalon, utóbbiban például a Törzsasztal-beszélgetések vágott változatait halhatják majd. A videótár is működik, láthattuk is a tizenkét költészetnapi videóklipet, amelyeket a Szigligeti Színház és a folyóirat közösen készített. Zudor János, Gittai István, Kinde Annamária, Tóth Ágnes, Kemenes Henrietta, Kőrössi P. József, Lipcsei Márta, Sall László, Sorbán Attila, Ozsváth Zsuzsa, Szűcs László egy-egy verséből, valamint Mihók Tamás műfordításából készültek a rövid videók.
Ezt követte a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke és a Várad folyóirat közös, 26 éven aluli fiataloknak meghirdetett Történet, töredék, ének tematikájú novellapályázata díjazása. Kiemelkedően jó minőségű kéziratokat kaptak, 82 pályamunka érkezett, mondta Szűcs László, aki elárulta, a legjobb 18–20 írást aVárad valamelyik nyári számában közlik. Boka László ötletgazda, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos igazgatója, a PKE oktatója szerint nemcsak mennyiségileg és minőségileg, hanem tartalmilag is gazdag az anyag. Balogh Andrea, a PKE adjunktusa oktatóként is, Tasnádi-Sáhy Péter pedig, mint elmondta, szubjektív szempontok alapján értékelte az írásokat.
A megosztott első díj nyerteseinek, Bíró Brigittának ( Csíkszenttamás) és Finta Klára Enikőnek ( Kolozsvár), valamint a Várad különdíjasának, Füzesi Csengének (Füzesgyarmat) első kötetét is megjelentetik, hangzott el a díjkiosztáson. A Holnap Kulturális Egyesület különdíját Farkas Szabolcs kapta, mint Szűcs László elmondta, néhány pályázójuk lakhelyét nem ismerik, az emailben érkezett pályamunkák nem mindegyikénél szerepelt ez az adat.
A megosztott második díjat Szovay (Szabova) Barbara ( Budapest), Szabó Attila és Tóth Anna ( Kecskemét) kapta. A szintén megosztott harmadik díjat Ozsváth Zsuzsa (Nagyvárad), Nagy Márta ( Marosvásárhely), Kiss Virág ( Zalaegerszeg) és Prózsa Lilla Zsuzsanna ( Kolozsvár) érdemelte ki.
Dicséretben Vass Antónia (Székesfehérvár), Rosu Krisztina (Sepsiszentgyörgy), Tankó Andrea (Sepsiszentgyörgy), Szilágyi Szilvia (Székelyhíd), Gyalai Áron (Gyömrő) Bobric Henrietta, Havrics Dóra (Máramarossziget) és Petrics Villő részesült.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. március 3.
Milyen is a 14 éves Agnus Rádió
Egykori munkatársak, de inkább a rádió barátai, hallgatók, önkéntesek vettek részt az Agnus Rádió családias hangulatú 14. születésnapján. Az Agnus szépen színesíti a rádiós média kínálatát, a közösségi projektben lelkészek, tanárok, újságírók, egykori ifisek dolgoznak, többségük önkéntesként. Mihály Noémi főszerkesztőt arról faggattuk, éppen hol is tart az Agnus Rádió ma.
– Igyekeztünk mozgalmasra alakítani az idei szülinapot, de másképpen, mint tavaly. Múlt évben egész napos rendezvény volt a stúdióavatás miatt, de azt láttuk, hogy természetesen délben mindenki ebédel, délután nem szívesen jön vissza. Így a 14. születésnapra az ősszel indított Naprakész beszélgetős rovatunkat szerveztük meg kicsit kibővített formában. A hallgatóinkkal közösen beszélünk meg valamilyen őket foglalkoztató aktuális eseményt. Lelkipásztort hívunk segítségül, aki felváltva a 12 kolozsvári gyülekezet egyikéből kerül ki. Ezúttal a tüntetés volt a téma és az, hogy Protestál-e a protestáns? Illetve hogy ezekben az igazságtalanságokban miként is kellene helytállni keresztényként, reformátusként. Adorjáni László beszélgetőtársa Mádly András („a tüntető”, aki többször szólt műsorában a tömeges utcai tiltakozásokról) és Szenkovics Dezső volt, az Agnus Média Alapítvány kuratóriumának elnöke. Bekapcsolódott a közönség is a beszélgetésbe, aminek nagyon örültünk, hiszen ez volt a cél. A tortalicit lassan a rádiónk védjegye lesz, különleges tombolánkon pedig mindenki nyert – az ezekből származó bevételt Pataki Boróka életmentő műtétjére ajánlottuk fel (kislánya annak a Pataki Leventének, akinek áhítatait gyakran hallhatják a rádiónkban, és akit nemcsak én, de a hallgatók is nagyon szeretnek). Több mint 2200 lejt sikerült összegyűjteni, amit nagyon-nagyon köszönünk, hiszen leginkább a résztvevők nagylelkűségén múlott, nem pénztárcájuk vastagságán, hogy ilyen szép összeget sikerült adományozni.
Plusz egy Zsuzsa, mínusz egy Zsuzsa
– Kik az állandó munkatársaitok, hány önkéntes dolgozik a rádióban?
– Szoktunk poénkodni, hogy vigyázunk a nevek egyensúlyára. Deák Anita helyett Szabó Anita jött, Csomos Zsuzsát pedig Both Zsuzsa váltotta. És bár nem hiszem, hogy kapcsolódna a rádióhoz, de az elmúlt három évben szerkesztőségünk hét munkatársából 5-en házasodtak, szóval akár így is reklámozhatnánk... De komolyabbra véve a szót, szerintem az látszik itt, hogy mi a házasságot értéknek tartjuk. A rádió is kiáll ezen értékek mellett.
Állandóan bent vagyunk Szecsődi Árpival és Szegedi Csabával (a többiek részmunkaidőben dolgoznak: Nagy Ibolya, Szabó Anita nemrég kinevezett főszerkesztő-helyettes, Both Zsuzsa, Boldizsár Zeyk Anna). Nagyon gyakran hallható önkéntesünk Mádly András, ő a román műsor házigazdája, remek gondolatokkal, és a román köznyelvet is segít elsajátítani, hiszen az ő anyanyelve tulajdonképpen a román. Feischmidt Mária és Nagy Márta vallásos (Credo, Keresztyén Élet) műsorainkban olvasnak fel. Időnként besegít Ferencz Amália, akinek már kisfia is otthonosan érzi magát nálunk, gyakran játszott, aludt (délutáni pihi) a stúdióban. Rádiónk egykori főszerkesztője mindig hoz egy kis napsugarat jelenlétével, csodás hangjával. Beolvas vagy vág, néha csak helyretesz ezt-azt, időnként önkénteseket is foglalkoztat.
– Amúgy ki lehet önkéntes az Agnus Rádiónál?
– Mindenkit szívesen látunk, igyekszünk minden jelentkezőnek testhezálló feladatot adni. Valóban egy közösségi rádió, nem csak munkatársak vagyunk. Kreativitásra bátorítjuk az embereket, s amiben tudunk, igyekszünk segíteni is. Azt hiszem, hallatszik is, hogy nem (megrovástól való) félelemre épül ez a munka – bár kétségtelenül igyekszünk minél jobban teljesíteni a ránk bízottakat.
– Hosszú út vezetett a Kétágú templom alagsori stúdiójában készült félórás műsortól addig, hogy tavaly beköltöztetek a református sajtóközpontba, és ma már akár 24 órában is hallgatni lehet benneteket, interneten is (agnusradio.ro). Mi az előnye a mai helyzetnek és mi ebben a kihívás, nehézség?
– Az előny egyértelmű: 24 óra a félhez ☺. A 24 órás élő adáshoz igazából még nagyon sok munkatárs kellene, legalább másfélszer ennyi, s talán akkor már a stúdió is időnként szűkös lenne. Nagyon jó, hogy a központban vagyunk, hogy van egy szerkesztőség (Konstanca utca 1–3.), ahova bejárunk dolgozni, együtt vagyunk, ötletelünk, jobban megismerjük egymást, és így a munka is jobban megy. Ma már nagyobbak az elvárások, szerintem – bár én csak öt éve vagyok az Agnus Rádió tagja, így nem tudom milyen volt a kezdet, csak sejtem –, de ez így van rendjén. Sőt nőjenek, mert az azt jelenti, hogy jó úton vagyunk, s ezáltal fejlődünk mi is.
– Hogyan készültök a Reformáció 500. évfordulójára?
– Új műsorokkal nem készülünk. Rengeteg rendezvény van, jó lenne, ha ezekről mind be tudnánk számolni (nem fogunk tudni...). A meglévő műsorokba csempésszük be ezeket a témákat. pl az áhítat idén Luther Márton gondolatait tartalmazza, ezeket Pataki Levente református lelkipásztor olvassa fel. A szülinapi nyereményjátékunk amolyan hitvalló játék volt: rövid magyarázatot követően (II. helvét hitvallásról vagy a heidelbergi kátéról) jött ebből egy kérdés, de voltak hallgatóink, akik egészen jól dokumentálódtak, s akár többoldalas válaszlevelet küldtek. A fődíj stílusosan egy Calvin bicikli volt, Rozsnyai László nyerte.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)
Egykori munkatársak, de inkább a rádió barátai, hallgatók, önkéntesek vettek részt az Agnus Rádió családias hangulatú 14. születésnapján. Az Agnus szépen színesíti a rádiós média kínálatát, a közösségi projektben lelkészek, tanárok, újságírók, egykori ifisek dolgoznak, többségük önkéntesként. Mihály Noémi főszerkesztőt arról faggattuk, éppen hol is tart az Agnus Rádió ma.
– Igyekeztünk mozgalmasra alakítani az idei szülinapot, de másképpen, mint tavaly. Múlt évben egész napos rendezvény volt a stúdióavatás miatt, de azt láttuk, hogy természetesen délben mindenki ebédel, délután nem szívesen jön vissza. Így a 14. születésnapra az ősszel indított Naprakész beszélgetős rovatunkat szerveztük meg kicsit kibővített formában. A hallgatóinkkal közösen beszélünk meg valamilyen őket foglalkoztató aktuális eseményt. Lelkipásztort hívunk segítségül, aki felváltva a 12 kolozsvári gyülekezet egyikéből kerül ki. Ezúttal a tüntetés volt a téma és az, hogy Protestál-e a protestáns? Illetve hogy ezekben az igazságtalanságokban miként is kellene helytállni keresztényként, reformátusként. Adorjáni László beszélgetőtársa Mádly András („a tüntető”, aki többször szólt műsorában a tömeges utcai tiltakozásokról) és Szenkovics Dezső volt, az Agnus Média Alapítvány kuratóriumának elnöke. Bekapcsolódott a közönség is a beszélgetésbe, aminek nagyon örültünk, hiszen ez volt a cél. A tortalicit lassan a rádiónk védjegye lesz, különleges tombolánkon pedig mindenki nyert – az ezekből származó bevételt Pataki Boróka életmentő műtétjére ajánlottuk fel (kislánya annak a Pataki Leventének, akinek áhítatait gyakran hallhatják a rádiónkban, és akit nemcsak én, de a hallgatók is nagyon szeretnek). Több mint 2200 lejt sikerült összegyűjteni, amit nagyon-nagyon köszönünk, hiszen leginkább a résztvevők nagylelkűségén múlott, nem pénztárcájuk vastagságán, hogy ilyen szép összeget sikerült adományozni.
Plusz egy Zsuzsa, mínusz egy Zsuzsa
– Kik az állandó munkatársaitok, hány önkéntes dolgozik a rádióban?
– Szoktunk poénkodni, hogy vigyázunk a nevek egyensúlyára. Deák Anita helyett Szabó Anita jött, Csomos Zsuzsát pedig Both Zsuzsa váltotta. És bár nem hiszem, hogy kapcsolódna a rádióhoz, de az elmúlt három évben szerkesztőségünk hét munkatársából 5-en házasodtak, szóval akár így is reklámozhatnánk... De komolyabbra véve a szót, szerintem az látszik itt, hogy mi a házasságot értéknek tartjuk. A rádió is kiáll ezen értékek mellett.
Állandóan bent vagyunk Szecsődi Árpival és Szegedi Csabával (a többiek részmunkaidőben dolgoznak: Nagy Ibolya, Szabó Anita nemrég kinevezett főszerkesztő-helyettes, Both Zsuzsa, Boldizsár Zeyk Anna). Nagyon gyakran hallható önkéntesünk Mádly András, ő a román műsor házigazdája, remek gondolatokkal, és a román köznyelvet is segít elsajátítani, hiszen az ő anyanyelve tulajdonképpen a román. Feischmidt Mária és Nagy Márta vallásos (Credo, Keresztyén Élet) műsorainkban olvasnak fel. Időnként besegít Ferencz Amália, akinek már kisfia is otthonosan érzi magát nálunk, gyakran játszott, aludt (délutáni pihi) a stúdióban. Rádiónk egykori főszerkesztője mindig hoz egy kis napsugarat jelenlétével, csodás hangjával. Beolvas vagy vág, néha csak helyretesz ezt-azt, időnként önkénteseket is foglalkoztat.
– Amúgy ki lehet önkéntes az Agnus Rádiónál?
– Mindenkit szívesen látunk, igyekszünk minden jelentkezőnek testhezálló feladatot adni. Valóban egy közösségi rádió, nem csak munkatársak vagyunk. Kreativitásra bátorítjuk az embereket, s amiben tudunk, igyekszünk segíteni is. Azt hiszem, hallatszik is, hogy nem (megrovástól való) félelemre épül ez a munka – bár kétségtelenül igyekszünk minél jobban teljesíteni a ránk bízottakat.
– Hosszú út vezetett a Kétágú templom alagsori stúdiójában készült félórás műsortól addig, hogy tavaly beköltöztetek a református sajtóközpontba, és ma már akár 24 órában is hallgatni lehet benneteket, interneten is (agnusradio.ro). Mi az előnye a mai helyzetnek és mi ebben a kihívás, nehézség?
– Az előny egyértelmű: 24 óra a félhez ☺. A 24 órás élő adáshoz igazából még nagyon sok munkatárs kellene, legalább másfélszer ennyi, s talán akkor már a stúdió is időnként szűkös lenne. Nagyon jó, hogy a központban vagyunk, hogy van egy szerkesztőség (Konstanca utca 1–3.), ahova bejárunk dolgozni, együtt vagyunk, ötletelünk, jobban megismerjük egymást, és így a munka is jobban megy. Ma már nagyobbak az elvárások, szerintem – bár én csak öt éve vagyok az Agnus Rádió tagja, így nem tudom milyen volt a kezdet, csak sejtem –, de ez így van rendjén. Sőt nőjenek, mert az azt jelenti, hogy jó úton vagyunk, s ezáltal fejlődünk mi is.
– Hogyan készültök a Reformáció 500. évfordulójára?
– Új műsorokkal nem készülünk. Rengeteg rendezvény van, jó lenne, ha ezekről mind be tudnánk számolni (nem fogunk tudni...). A meglévő műsorokba csempésszük be ezeket a témákat. pl az áhítat idén Luther Márton gondolatait tartalmazza, ezeket Pataki Levente református lelkipásztor olvassa fel. A szülinapi nyereményjátékunk amolyan hitvalló játék volt: rövid magyarázatot követően (II. helvét hitvallásról vagy a heidelbergi kátéról) jött ebből egy kérdés, de voltak hallgatóink, akik egészen jól dokumentálódtak, s akár többoldalas válaszlevelet küldtek. A fődíj stílusosan egy Calvin bicikli volt, Rozsnyai László nyerte.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)