Az összetett igazság
Fiatal művészettörténészek tanulmánykötete
Táguló horizont – ez a címe annak a tartalmában igen értékes, tipográfiájában kiváló minőségű kötetnek, amelyet a magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat keretében mutattak be kedd délután a Kazinczy utcai Bolyai Klub Bernády György-termében. A kiadvány tanulmánykötet: a fiatal művészettörténészek marosvásárhelyi konferenciájának előadásait tartalmazza Kovács Zsolt és Orbán János szerkesztésében.
A tárlatnyitón a teljes telt házas közönséget a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán üdvözölte, aki bevezetőként elmondta: a '80-as években mindössze húsz, román szakon meghirdetett helyre felvételizhetett az, aki történész, művészettörténész kívánt lenni. Emiatt akkora hiány lépett fel, amit a korábbi neves generáció már nem tudott pótolni. A Kovács András által kinevelt fiatal generáció B. Nagy Margit örökségét viszi tovább. A jelenlegi a második, koncepciójában hasonló kötet, sok marosvásárhelyi vonatkozású kutatást tartalmaz. Hosszú még az út, rengeteg a lemaradás, de a jelek biztatóak.
A kötetet Spielmann Mihály mutatta be (méltatása az alábbiakban olvasható), szerkesztőként pedig Orbán János szólalt fel. Mint utóbbi megjegyezte, a kiadvány nem generációs kötet, nem a fiataloknak az idősektől való elhatárolódása miatt született. – Azon konferenciák sorozatát, amelynek a marosvásárhelyi rendezvényén bemutatott tanulmányokat tartalmazza a könyv, fiatalok szervezték, fiataloknak. Azért, hogy lehetőségük nyíljon bemutatni kutatásaikat. A harmadik konferenciának adott otthont a Maros Megyei Múzeum, e kiadvány előzményének pedig a B. Nagy Margit-emlékkötet tekinthető, amelynek koncepciójához e második kötet is csatlakozik. Nagy hálával tartozunk a nyomdának és a tördelőnek, grafikusnak egyaránt, a végeredmény, azt hiszem, önmagáért beszél. Az anyagi hátteret a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, kétharmad részben pedig a Maros Megyei Múzeum biztosította. A kötet nagyon kis példányszámban jelent meg, Marosvásárhelyre kétszáz példány jutott, ezért is buzdítunk minden érdeklődőt a megvásárlására.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Könyv és gyertya – ünnepi gála
Könyv és gyertya címmel ünnepi gálával folytatódott a Kultúrpalota nagytermében az RMDSZ március 15-i rendezvénysorozata, amelyen olyan Maros megyei személyeket tüntettek ki, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget. A kitüntetést az 1990. február 10-i, a kisebbségi jogok védelméért meghirdetett könyves-gyertyás néma tüntetés emléke előtti tisztelgésnek szánták.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke üdvözlő szavaiban kijelentette: – Meggyőződéssel hiszem, hogy az erdélyi magyarság erejét a kitartás acélozza. Kitartó ragaszkodásunk nemzeti jogainkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, népi hagyományainkhoz és szülőföldünkhöz.
A jogainkért folytatott küzdelem egyik legfontosabb mozzanatának az 1990. február 10-i könyves-gyertyás néma tüntetést tartja, "amelyen több mint százezren vettünk részt, méltóságteljesen kinyilvánítva, hogy szülőföldünkön, itthon akarunk élni, és nem tűrjük, hogy másodrendű polgárokként kezeljen minket a politikai hatalom". Állította, hogy ez a nagyszabású kulturált megnyilvánulás mérföldkőnek számít az erdélyi magyarság modern kori történelmében.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, a könyves-gyertyás menetelés egyik szervezője felidézte az akkori, az azt megelőző, illetve az 1990 márciusában bekövetkezett marosvásárhelyi eseményeket, figyelmeztetve, hogy emlékezni kell, beszélni kell róluk, hogy azok soha többé ne ismétlődhessenek meg.
A díjátadást követően a magyar szabadságharc ihlette költemények hangzottak el Györffy András, Kilyén Ilka, Sebestyén Aba marosvásárhelyi színművészek előadásában. Fellépett Buta Árpád Attila énekes. A gálát a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes fellépése zárta, amely a Duna televízió Fölszállott a páva tehetségkutató műsorában bejutott az elődöntőbe.
Könyv és gyertya díjban részesültek
Antal András nyugalmazott tanár, az Ákosfalva 500 éve falumonográfia szerzője, a Pro Ákosfalva Egyesület alapító tagja, a Pro Honoris Causa Egyesület alapító tagja.
Böjte Lídia magyartanár, a szászrégeni Kemény János Irodalmi Kör vezetője.
Domokos Anikó Erzsébet nyugalmazott magyar–román szakos tanár, aki nagy szerepet vállalt és vállal jelenleg is a segesvári közművelődés terén.
Farkas Ernő magyartanár, aki a kortárs civilizáció jó ismerőjeként hívja fel figyelmünket a nemzeti közösség, a szellemi örökség, a hagyomány és a nemzedékek folytonosságának megtartó erejére.
Fülöp Lajos, a maroskeresztúri RMDSZ oszlopos tagja, aki mindig lelkiismeretesen, kitartással végezte az elvállalt munkát. Mindenkinek példát mutatott megfontoltságával és jó meglátásaival. Tanácsosként is mindig kiállt és helytállt a magyarság ügyéért.
Gálfalvy László nyugdíjas pedagógus, aki meghatározó szerepet vállalt a gyulakuti RMDSZ alapításában és további tevékenységében.
Gálfi Tibor nyugalmazott tanító, 2011-ben többéves kutatómunka eredményeként Berekméri Edmond helyi pedagógussal megjelentették Marossárpatak első falumonográfiáját Marossárpatak – Egy hagyományőrző település múltja és jelene címmel. Munkásságát, életét áthatja a közösségért vállalt felelősség és a magyarság összefogása.
Gönczi Béla, a marosvásárhelyi RMDSZ alapító tagja, a 2000-es évek közepétől a koronkai helyi RMDSZ-szervezet elnöke, majd kerületi elnöke volt. Közösségépítő tevékenysége során kiemelt figyelmet szentelt a magyar kultúrának, a közösségi jogok tiszteletben tartásának.
Hajdó Károly nyugalmazott zenetanár, karnagy. 50 éve a marosszentgyörgyi közösség meghatározó egyénisége. Az ő nevéhez fűződik a Tavaszi kórusfesztivál, a karácsonyi dalok koncertje.
Jakab István nyugdíjas tanító, alapító tagja volt a búzásbesenyői RMDSZ-nek, személyét megbecsülés, tisztelet és szeretet övezi.
Kerezsi János nyugalmazott református lelkész, alapító tagja a mezőbándi és megyei RMDSZ-nek, 1990 januárjában a megyei elnökség tagjai közé választották. Több éven át az ügyvezető elnökségben a kultúráért és egyházakért felelős alelnökként tevékenykedett.
Kilyén Domokos 1972-ig a jobbágyfalvi téglagyárnál dolgozott mint technikus, és 1972- től váltotta fel édesapját, Kilyén Lajost, a község addigi polgármesterét. 2000-ig – kisebb megszakítással – a község polgármestere, nyugdíjba vonulásáig. Minden kulturális és minden olyan tevékenységben részt vesz, ami a község javát szolgálja. Nyugdíjasként a népművészetnek él: székely kapukat farag, citerákat készít, amelyeket kiállításokon is bemutatnak.
Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács volt elnöke, illetve alelnöke mindvégig példásan végezte feladatát, legyen szó kultúráról – Maros Megyei Könyvtár, Maros Megyei Múzeum, Kultúrpalota, Maros Művészegyüttes, Bábszínház, Állami Filharmónia, Látó és Vatra folyóiratok –, a gazdaságról (repülőtér, ipari park), infrastrukturális beruházásokról, turizmusról, szociális ellátásról. Lokodi Edit Emőke 25 éven keresztül szolgálta a Maros megyei közösséget, példát mutatva mindannyiunknak.
Major István 1992 és 2004 között marosludasi városi tanácsos. Három közbirtokosságot alapított, amelyek ügyintézését bejegyzésükig vállalta, és őt dicséri az 1995–1996-ban létrehozott, a marosludasi RMDSZ- székházban lévő könyvtár is.
Nagy Margit történelem-magyar szakos tanárként tevékenykedett 1964 és 1995 között a marosszentkirályi általános iskolában. 15 évig volt a helyi RMDSZ elnöke. Önzetlen odaadással dolgozott a hagyományok ápolásáért. Tudását igyekezett a fiatal generációknak átadni és hagyományőrző hozáállásra nevelni őket. Horváth Jánossal közösen megalapította a Vadrózsa néptánccsoportot.
Ráduly János nyugalmazott tanár. Első kötete 1975-ben jelent meg. 37 éves írói munkássága eredménye: 81 kiadott kötet. 48 néprajzi és népköltészeti kiadványt jelentetett meg. Zömében népmese, mondakötetek és népi tréfák gyűjteménye. Tizenegy művet közölt a székely rovásírásról, amelyekben többek közt a közelmúltban felfedezett rovásemlékeket mutatja be. Huszonkét szépirodalmi kötete van, ezekből tizenhárom verseskönyv és fordításkötet.
Szabó József esztergályos és minőségi ellenőr. Tizenhét évig volt a református egyház gondnoka Mezőcsáváson. 1990- ben helyi szinten aktívan részt vett az RMDSZ megalakításában. 1990–1994 között Mezőcsávás alpolgármestere. Ma is aktívan részt vesz a helyi közösségi életben.
Szász Erzsébet nyugdíjas tanítónő, a marosszentannai RMDSZ-szervezet egyik alapító tagja. Udvarfalván a szervezet tevékenységének a szervezője, irányítója, nyilvántartója. A falu és a község kulturális életének meghatározó személyisége. Éveken keresztül szervezője a március 15-i helyi ünnepségnek. Az ifjúság oktatása- nevelése mellett a felnőttek szakmai-mezőgazdasági képzésében is aktívan részt vállalt.
Szász Lajos az RMDSZ megalakulásakor az elsők között lépett be a szervezetbe. Számos kampány és más rendezvény szervezője és társszervezője. A megyei RMDSZ státusirodájának alkalmazottja 2002–2011 között.
Szepessy László egyik főszervezője volt az 1990. februári gyertyás tüntetésnek. Az első szabad március 15-ét 1990-ben ő szervezte. Marosvásárhely magyarsága hosszú idő után először ünnepelt a Székely Vértanúk emlékművénél, ezzel hagyományt teremtve. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogrom idején Sütő Andrással együtt az RMDSZ-székház padlásán volt, és 20-án is részt vett az eseményekben. Politikai fórumokat, jótékonysági rendezvényeket szervezett, egyik kezdeményezője és kivitelezője volt a Bernády György Alapítványnak.
Szlovácsek Ida, magyar szakos nyugdíjas tanárnő több mint 25 éve vesz részt a Dicsőszentmárton városi, illetve kerületi magyar szórványközösség művelődési életének szervezésében. Prioritásként a magyar identitástudat megőrzését tűzte ki céljául: az anyanyelv, illetve a néptánc és népdaléneklés, a magyar népi szokások megőrzését, ápolását. Szavalóversenyeket és népdaléneklő versenyeket szervezett a magyar diákoknak. A Kis-Küküllő Alapítvány keretében Sárga Rózsa néven a város és a vidék idősebb nőtársadalmának szervezett és szervez heti rendszerességgel programot.
Tófalvi Zoltán újságíró, riporter. A kilencvenes évek elejétől megszállottan kutatja az 1956-os forradalom utáni időszak romániai eseményeinek, erdélyi elítéltjeinek történetét. Több tanulmányt közölt a magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent konferenciakötetekben, folyóiratok emlékszámaiban. Forrásfeltáró munkájának kiemelkedő teljesítménye az a sorozat, amelyben közzétette az 1956 utáni legnagyobb erdélyi politikai koncepciós perek iratait.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát-medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el. A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptánc-együttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%-át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A-szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház-Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár. – Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta. Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: „Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája.” Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Dăneşan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszent-mártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök. – Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át. A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni. A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Művészettörténeti konferencia Vásárhelyen
Művészettörténeti konferenciát tartottak hétvégén a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében – a Fundálok, pallérok, építészek Erdélyben című rendezvényt a Maros Megyei Múzeum szervezte. 
A konferencia az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkásságát, életpályáját tárgyalta a kora újkor évszázadaitól az első világháborúig. „Évekkel ezelőtt, amikor művészettörténészekként a Maros Megyei Múzeumhoz kerültünk, megfogalmazódott bennünk, hogy kiemelt fontosságú az intézményt és ezáltal a várost az egyetemes és a magyar tudományosság valós helyszínévé tenni – például színvonalas tudományos rendezvények révén. A hétvégi ülésszak is ennek a törekvésnek a gyümölcse, akárcsak az öt évvel korábbi B. Nagy Margit emlékkonferencia” – fejtette ki Orbán János, a múzeum tudományos kutatója, a konferencia ötletgazdája.
A kétnapos rendezvénysorozat építészpályákról szólt, hiszen a kolozsvári művészettörténeti tanszéken, ahol a hazai előadók zöme tanult, nagy hangsúlyt fektettek a képzésben az építészettörténetre – az erdélyi művészettörténet-írásnak erős pontja ez” – magyarázta a témaválasztást a konferencia szervezője, hozzátéve, ezért érezték úgy, hogy az utóbbi évek kutatási eredményeit egy konferencia, majd egy tanulmánykötet formájában is a szakma és a nagyközönség elé kell tárniuk.
Bár ez nem volt kitétel, feltehetően a helyszín miatt is sok volt volt a Marosvásárhelyt érintő előadás. Keserü Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézetének professzora arról a Toroczkai Wigand Edéről beszélt, aki a város számos épületét tervezte – mára azonban szinte mindeniket a felismerhetetlenségig átalakították. „Ha felbukkan egy, a népi építészet jegyeit hordozó épület ebből az időszakból, azt szinte azonnal Kós Károlynak tulajdonítjuk” – utalt a professzor a kor építészeti munkáinak közös nyelvezetére. Az előadás során azokat a stíluseszközöket emelte ki, amelyek a nyugati és helyi népi építészet hatásait ötvöző Toroczkai munkásságát egyénivé tették.
Anthony Gall, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építészmérnöki karának docense Kós Károlyról tartott előadást, hangsúlyozva, hogy a Kóst foglalkoztató korabeli városvezetők részéről megfogalmazódó közösségi intézményteremtési törekvések egységes városépítési tervek részei voltak – ez a munka az építészekkel való folytonos egyeztetések jegyében zajlott. A Marosvásárhelyen Sepsiszentgyörgyhöz képest kevesebbet alkotó Kós Károly felé van a városnak még egy, a konferencián is elhangzott tartozása: a Marosvásárhelyen fellelhető levéltári forrásanyagok ismételt feldogozása.
A rendezvény védnöke Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott egyetemi professzora valamint Sisa József, az MTA doktora, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója volt, aki levélben üdvözölte az egybegyűlteket.
Vass Gyopár |
Krónika (Kolozsvár)

Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv és Gyertya gála
Az RMDSZ március 15-i ünnepi rendezvénysorozatának záróakkordjaként Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében a magyar és a székely himnusszal indult, és Palya Bea valamint Szokolay Balázs előadásával ért véget vasárnap a Könyv és Gyertya gála. A díjat az RMDSZ Maros megyei szervezete alapította, és olyan Maros megyei személyeknek adják, akik kiemelkedő módon segítették a magyar közösséget.
Beszédet mondott Markó Béla szenátor, Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke, Lukács Bence Ákos konzul Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről.
Szolidaritással minden lehetséges
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke azokat cáfolta, akik azt állítják, hogy ma már nincsenek olyan emberek, mint voltak 150, 160 évvel ezelőtt, hogy az az összefogás, szolidaritás, ami akkor vagy közelebbi múltunkban, 1990. február 10-én, a gyertyás- könyves tüntetésen megtörténhetett, ma már nem lehetséges, mert megváltoztak a társadalmak, megváltoztak az emberek.
A volt elnök kijelentette: nem hisz abban, hogy megváltozott volna az a hit, az a bizalom, hiszen "ma is a könyv és gyertya jegyében gyűltünk össze ünnepelni azokat, akik kiérdemelték ezt a kitüntetést". Mint mondta, nem elképzelhetetlen az a szolidaritás. Ha félretesszük a véleménykülönbségeket, össze tudunk fogni.
"Hinni kell a változásban, a szolidaritásban, szabadságban, egyenlőségben, testvériségben, és akkor minden lehetséges" – mondta egyebek között Markó Béla.
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke elmondta, hogy második alkalommal kerül sor a Könyv és Gyertya díj kiosztására, majd felidézte az 1990-es tüntetést, amikor százezer magyar ember vonult végig a városon könyvvel és gyertyával a kezében, amikor hatalmas közösségi erő lüktetett, és amikor jó volt magyarnak lenni Vásárhelyen. Azért alapították a díjat, hogy felhívják a figyelmet azokra az alapvető értékekre, amelyekhez ragaszkodunk, amelyek akkor csak vágyként fogalmazódtak meg, és amelyek nagy része 25 év elteltével megvalósult.
A gálán kitüntetésben részesültek:
1. Berekméri D. István sáromberki nyugalmazott történelemtanár. A pedagógusi munkakör mellett belekapcsolódott és elmélyült a tudományos-kutató tevékenységben is. Részt vett abban a munkaközösségben, amely kiadta Sáromberke falumonográfiáját 1994-ben. Több alkalommal tartott előadást helytörténeti konferenciákon, ahol tudományos dolgozatokat terjesztett elő. Megjelent három könyve, 2006-ban a Sáromberke és a Telekiek, 2007-ben II. Rákóczi Ferenc – az ország nélküli fejedelem, majd 2013-ban a Bethlen Gábor – Erdély fejedelme (1613–1629) című.
Jelenleg a Sáromberke és a Telekiek című kötet átdolgozásán, bővítésén dolgozik, amelyet Teleki Samu Afrika- utazó halálának 100. évfordulója alkalmával szeretne kiadni 2016-ban.
2. Biró János fafaragó, Nyárádszereda. Gépészmérnökként dolgozott Nagyenyeden, Szász-régenben, Nyárádszeredában, fafaragással is foglalkozik. Számos alkotását lehet megcsodálni szerte a megyében és a határokon túl is, Nyárádszeredától Mórig. Igényesen kifaragott kopjafák, címerek, díszes székely kapuk tanúskodnak Biró János fafaragó mesteri munkájáról.
3. Gál Barna Gyula Segesvár és a környékbeli magyarság meghatározó személyisége. Matematika-fizika főiskolán szerzett oklevelet, majd 1953 és 1991 között mint matematika szakos tanár dolgozott. Pályafutása alatt is legfőbb feladata volt a magyarságért, a közösségért tevékenykedni. Az RMDSZ segesvári szervezetének megalakulásában nagy szerepet játszott, majd 1991 és 2004 között a segesvári RMDSZ elnökeként kitűnően vezette a szervezetet. Ugyanakkor 1992 és 2004 között Maros megyei tanácsosként képviselte a magyarság érdekeit.
4. Görög Miklós építészfőmester 1935. október 10-én született Marosludason. Az RMDSZ marosludasi szervezetének megalakításában nagy szerepet játszott, és egyetlen olyan esemény sem volt a helyi RMDSZ szervezetnél, amelyben ne vett volna részt. A Szociáldemokrata Platform országos alelnökeként is tevékenykedett, és Kerekes Károly parlamenti képviselő irodavezetője volt Marosludas kerületben.
5. Horváth János, Marosszentkirály. Fiatal kora óta foglalkoztatta a hagyományőrzés, a néptánc. Életcélja a néptánc megőrzése és továbbadása a fiatal generációknak. 1991-ben megalakította a Vadrózsa hagyományőrző tánccsoportot Nagy Margit tanárnő közreműködésével, amelynek mára már a negyedik generációját oktatja. Fáradságot nem kímélve végzi ezt a szép munkát, melynek köszönhetően szülőfaluja hírnevét már a határokon túl is ismerik. Jelenleg 16 párral dolgozik, akiknek számos erdélyi magyar vidék táncait tanítja.
6. Mátyás Endre, nyugalmazott matematika szakos tanár, Szováta. 1973 és 1996 között pedagógusként és igazgatóként dolgozott. 1996 és 2000 között Szováta polgármestere volt. 1990 óta tevékenykedik az RMDSZ szovátai szervezeténél, melynek alapító tagja volt. Egész életében lelkesen vállalta a közösségi feladatokat, erejét nem kímélve tevékenykedett Szováta közösségéért. Pedagógusként, aligazgatóként, majd később igazgatóként gyermekek generációit oktatta nem csupán matematikai ismeretekre, hanem arra is, hogy miképpen lehet magyarként megmaradni a szülőföldön.
7. Tóth Dénes, Gyulakuta. Mezőgazdasági technikumot végzett, 1965 és 2012 között a gyulakutai állatorvosi körzetnél dolgozott állat-egészségügyi technikusként.
Szakmai munkája mellett kiemelkedő fontosságot tulajdonított a közösségépítésnek. 1990 óta az RMDSZ-ben töltött be különböző tisztségeket, 18 éven át helyi tanácsosként tevékenykedett, és alelnöke volt a helyi RMDSZ szervezetnek, melynek megalakításához jelentős mértékben hozzájárult. Munkája során igyekezett eleget tenni a szakmai elvárásoknak, és a gyulakutai közösség számára olyan megvalósításokat elérni, melyek példaértékűnek bizonyulnak az új generációnak.
8. Kun László, Marosvécs, történelem szakos tanár. Elhivatottan, lelkesen és kellő részletességgel tanította tanítványait múltunk történelmére, ismertette velük a korszakok változásit, őseink nyomában. 1990 és 2011 között pedagógusi hivatása mellett a Magyarói Általános Iskola igazgatójaként is dolgozott. Munkája során a magyarói oktatás fejlődését, színvonalát tartotta elsődleges célnak, a helyi diákok erkölcsi és szellemi tudásának gyarapítása kiemelkedő fontosságúnak számított.
9. Farkas Elek, Harasztkerék, magánvállalkozó. Több helybélinek biztosít munkát és megélhetési lehetőséget. Aktív szerepet vállal az RMDSZ ákosfalvi községi szervezetében, 1996 és 2000 között helyi tanácsos. Támogatja az RMDSZ-t, a történelmi egyházakat, egyesületeket. Ákosfalva községből több mint száz személynek nyújtott támogatást, hogy ünnepélyes keretek között részt vehessenek a honosítási ceremónián az anyaországban.
10. Darabont József református lelkipásztor. 1973 szeptemberétől szolgál Görgény-szentimre, Mezőbodon, Mezőcsávás református gyülekezetében. Kiemelkedő fontosságúnak tartja a gyerekek és fiatalok foglalkoztatását, lélektől lélekig hirdet igét felnőtteknek, időseknek.
1990-ben megalakította Mezőcsávás községben az RMDSZ szervezetet, idejét, erejét, energiáját nem sajnálva járt házról házra összeírni az RMDSZ-tagokat. Emiatt megfenyegették és bántalmazták 1990-ben. Nem hátrált meg a közösségért való munkában, lelkesen dolgozott a magyarságért.
11. Nagy Béla, Nagysármás. A sármási Vointa Kisipari Szövetkezetnél töltött be különböző tisztségeket, 1993 és 1996 között a községi kórháznál vállalt munkát, 1996 és 1998 között higiéniai asszisztensként dolgozott a Maros megyei egészségügyi rendőrség és megelőző orvoslás intézeténél. Közösségalakító tevékenységekben is részt vett, az RMDSZ helyi szervezetének egyik meghatározó személyisége. A nagysármási RMDSZ szervezet alapító tagja volt. ’90 óta folyamatosan vállalt tanácsosi tisztséget, 2000 és 2004 között helyi elnök volt a nagysármási RMDSZ szervezetnél.
12. Kocsis József, Radnót. A székelykeresztúri tanítóképzőben kezdte, majd Székelyudvarhelyen fejezte be tanulmányait. Somosdon tanított, majd három év katonaság után Harcón volt iskolaigazgató és tanító. 1963-ban került vissza Radnótra, a kertészeti iskolába, majd annak megszűnése után 1964 őszétől az Agronómusok Háza alkalmazottja lett. Megalakulása óta tagja a radnóti RMDSZ-nek. Közösségformáló és mindennapi munkája mellett kopjafát faragott az I. és II. világháború magyar hősei emlékére, melyet a református templom kertjében állítottak fel.
13. Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítványának elnöke. Az erdélyi és a marosvásárhelyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatásáért végzett tevékenysége elismeréseként jelölte az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete.
A 25 éve alapított Lazarenum Alapítvány jelenleg 18 gyermeknek szolgál otthonul a Lídia gyermekotthonban. A folyamatosan bővülő Vártemplomi Diakóniai Központot 46 idős személy lakja. A létesítmény az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 2002 óta a Pici ház két pedagógus segítségével oktatást és meleg ételt biztosít 27 utcagyerek számára. A Lazarenum keretében – a diakóniai szolgálat részeként – évente 150 nagy családban nevelkedő mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek rendszeres támogatása és nyári táboroztatása folyik. A társadalom peremére szoruló családoknak otthonteremtő programmal segít, falusi házakban helyezve el őket, fedelet és megélhetést nyújtva számukra. Nem utolsósorban 33 munkahelyet tart fenn.
14. Török Gáspár, országos és nemzetközi elismertségnek örvendő fotóművész, a marosvásárhelyi közélet markáns alakja. Öt kontinensen állították ki munkáit, több mint 63 hazai és 25 nemzetközi díj birtokosa. Művészi rangjának elismeréseként 1988-ban az AFIAP, vagyis a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének művésze címmel, majd 1995- ben az EFIAP, ugyanezen szövetség kiváló művésze címmel tüntették ki.
15. Simon György magyartanárként a szép és szabatos nyelvhasználatra, a nemzeti hovatartozás önérzetes felvállalására tanította diákjait. Iskolai órái hétvégeken és vakációkban gazdag hagyományú erdélyi falvakban, hegyi ösvényeken, a múltat idéző emlékhelyeken folytatódtak. Simon György a Bernády Napok első kiadása óta a diákvetélkedők szervezője, számos Bernády-kiadvány szerkesztője, illetve korrektora. Ő indította útjára 1993-ban az ország összes magyarul tanuló középiskolás diákja számára az IKV-t, az irodalmi kreativitásversenyt, amely azóta is minden évben megrendezésre kerül.
A gálaesten Csíki Hajnal Horváth István A nyelv csak élve tündököl című versét szavalta, fellépett Trózner Kincső (ének), zongorán kísérte Trozner Szabolcs. A laudációkat B. Szabó Zsolt műsorvezető olvasta fel.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu

Brassói képzőművészek csoportos tárlata Debrecenben
A debreceni Református Kollégium Múzeuma és a Tiszántúli Református Egyházkerületi Nagykönyvtár igazgatója, Dr. Gáborjáni Szabó Botond meghívásának köszönhetően, a Barcasági Magyar Képzőművészek közös tárlatára kerül sor Debrecenben. A Brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület égisze alatt működő képzőművészek és a debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete egy közös projekt keretében egy csere kiállítást terveztek melynek első mozzanata 2o16. augusztus 17. és 20. között zajlik majd le.
A Brassói képzőművészek csoportos kiállításának megnyitójára 2o16. augusztus 19-én pénteken 16 órakor kerül sor a debreceni Református Kollégium műemlék könyvtártermében ( 4o26 – Debrecen, Kálvin tér 16.).
Vincze László sárándi grafikus, Házy Bakó Eszter az ACSJKE elnöke, a Reménység Háza valamint az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke Kovács Attila közbenjárásával és segítségével sikerült az idén megvalósítani a két város közti képzőművészeti cserekiállítást.
A most kiállított anyag több hétig mArad majd Debrecenben és november 2-án kerül vissza Brassóba, amikor a debreceni művészek közös kiállítására kerül sor a Reménység Háza kiállítótermében. A megnyitót majd az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület által szervezett XXIII. Bartalis versmondó és énekelt vers vetélkedő rendezvénysorozat keretében tartják 2016. november 4-én.
A Brassói művészcsoport hét személyből álló küldöttségét Vetró B. S. András, Házy B. Eszter és Vincze László állította össze: Albert Sándor, Albert Zoltán, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Dimény András, Ferencz Ágnes, Gyulai Nagy Margit, Halmágyi Csaba, Jakabos O. Imola, Mattis Teutsch Waldemar, Marosi Jenő, Magdó István, Simó Enikő, Sipos Gaudi Tünde, Tomos Tünde, Vetró B Sebestyén András.
A Brassói művészek debreceni tartózkodása alatt a szállásról, étkezésről, kiállítás rendezésről, protokollról, megnyitóról, a debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete és az Egyházkerületi Gyűjtemények gondoskodik, így a Debreceni Virágkarnevál színes programját is végigfürkészhetik.
Augusztus 15-21. között virágba borul Debrecen és karneváli hangulat tölti be a tereket. A karnevál hetében népszerű hazai előadókkal, művészeti csoportokkal és helyi művészek szebbnél szebb virágkompozícióval találkozhatnak a látogatók. Magyarország legnagyobb és egyben legnépszerűbb kulturális rendezvénye idén ünnepli 50. születésnapját. Debrecen közkedvelt, immár harmadízben visszatérő ünnepi arénashowja vadonatúj óriás virágkocsikkal, a legnagyobb hazai sztárok és több mint ezer külföldi és magyar fellépő közreműködésével 2016-ban ismét egy felejthetetlen összművészeti látványosságot ígér a Nagyerdei Stadionban.
Monumentális épületvetítés
A Brassói születésű Bordos László Zsolt 3D mapping művész és négy társa ezúttal a Debreceni Egyetem főépületét kelti életre animációival augusztus 18-án és 19-én este 9 órától éjfélig, óránként 4-4 alkalommal.
eloszekelyfold.wordpress.com

Brassói képzőművészek csoportos tárlata Debrecenben
A debreceni Református Kollégium Múzeuma és a Tiszántúli Református Egyházkerületi Nagykönyvtár igazgatója, Dr. Gáborjáni Szabó Botond meghívásának köszönhetően, a Barcasági Magyar Képzőművészek közös tárlatára kerül sor Debrecenben. A Brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület /ACSJKE/ égisze alatt működő képzőművészek és a debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete egy közös projekt keretében egy csere kiállítást terveztek melynek első mozzanata 2016. augusztus 17. és 20. között zajlik majd le.
A Brassói képzőművészek csoportos kiállításának megnyitójára augusztus 19-én pénteken 16 órakor kerül sor a debreceni Református Kollégium műemlék könyvtártermében ( 4o26 – Debrecen, Kálvin tér 16.).
Vincze László sárándi grafikus, Házy Bakó Eszter az ACSJKE elnöke, a Reménység Háza valamint az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke Kovács Attila közbenjárásával és segítségével sikerült az idén megvalósítani a két város közti képzőművészeti cserekiállítást.
A most kiállított anyag több hétig mArad majd Debrecenben és november 2-án kerül vissza Brassóba, amikor a debreceni művészek közös kiállítására kerül sor a Reménység Háza kiállítótermében. A megnyitót majd az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület által szervezett XXIII. Bartalis versmondó és énekelt vers vetélkedő rendezvénysorozat keretében tartják 2016. november 4-én.
A Brassói művészcsoport: Albert Sándor, Albert Zoltán, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Dimény András, Ferencz Ágnes, Gyulai Nagy Margit, Halmágyi Csaba, Jakabos O. Imola, Mattis Teutsch Waldemar, Marosi Jenő, Magdó István, Simó Enikő, Sipos Gaudi Tünde, Tomos Tünde, Vetró B Sebestyén András.
eloszekelyfold.wordpress.com

Március idusát köszöntő tárlat (Kézdivásárhely)
Huszonnyolcadik alkalommal nyílt meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében a háromszéki és brassói képzőművészek március idusát köszöntő ünnepi tárlata. A tegnapi megnyitón több képzőművész személyesen is jelen volt.
Dimény Attila múzeumvezető köszöntötte a megjelent alkotókat és a nagyszámú művészetkedvelő közönséget, hangsúlyozva: az idei kiállítás az eddigiek közül a leggazdagabb, hiszen negyvennégy kortárs képzőművész több mint ötven alkotással van jelen az ünnepi tárlaton. Elmondta, a kiállítás megszervezését a múzeum munkaközössége és a kézdivásárhelyi képzőművészek vállalták magukra. Dimény Attila felkérte a jelenlevőket, hogy egyperces néma csenddel és kegyelettel emlékezzenek a márciusi ünnepi tárlatok megálmodóira, a közel tíz éve elhunyt Incze Lászlóra és a múlt hónapban elhunyt Kosztándi Jenő festőművészre. Azt is bejelentette, hogy a Székely Nemzeti Múzeumnak köszönhetően évente katalógus készült a tárlatokról, két éve pedig az aktuális kiállítást bemutató kiadványt lapozhatják a tárlatlátogatók. Az idei kiállítás kurátora, Dobolyi Annamária művészettörténész elmondta, az állandó kiállítók mellett olyanok is vannak, akik először állítottak ki.
A tárlatot Deák Ferenc Loránd magyartanár méltatta. Közreműködött Józsa Irén és Nagy-Babos Tamás magyartanár – Arany János Erdély és Kapui Ágota Így múlik el című versét adták elő –, valamint a Cantus kamarakórus Fórika Balázs karnagy vezényletével. A kamarakórus Kosztándi Jenő emlékére Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző híres művének, a Rákóczi-indulónak a magyar változatát énekelte el. Kiállító művészek: Albert Levente, Balázs István, B. Hajdú Enikő, Éltes Barna, Haszmann Júlia Réka, Hervai Katalin, Koszta Ervin, Kovács Géza, Köllő Margit, Miklóssy Mária, Petrovits István, Péter Eszter, Simó Enikő, Ütő Gusztáv, Vargha Mihály és Vinczeffy László Sepsiszentgyörgyről, Deák M. Ria és Deák Barna Kovásznáról, Albert Sándor, Ábrahám Imola, Ábrahám Jakab, Bartha Árpád, Bartha Bíborka, Csutak Levente, Gyulai Nagy Margit, Jakabos-Olsefszky Imola, Mattis-Teutsch Waldemar, Sipos-Gaudi Tünde, Tomos Tünde és Vetró-Bodoni Sebestyén András Brassó megyéből, Csillag Mónika, Kosztándi B. Katalin, ifj. Kosztándi Katalin, Kosztándi Jenő, Máthé László, Sárosi Csaba, Sárosi Mátyás, Szász Edit, Vajna László, Vetró András, Vetró-Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyről, Bartos Jenő Jászvásárról, Ilés-Muszka Rudolf Veresegyházáról és Vălean Tünde Temesvárról.
A kiállítás április 9-ig tekinthető meg, és az ünnepre való tekintettel ma és március 15-én – a főtéri ünnepség előtt és után – is nyitva tart a múzeum.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Márciusi tárlat – 2017 (Kézdivásárhely)
A kézdivásárhelyi márciusi tárlat szépsége az alkotók lázas erejében, egymást inspiráló közelségében, a régió zártságát bontogató vendégszeretetben és az ünnepre készülődés várakozásában jelenik meg. Mesterek és tanítványok együtt vállalnak közösséget, hogy tárlatukkal éves csoportos kiállítást hozzanak létre.
KOSZTÁNDI JENŐ (1930–2017), a baráti ragaszkodás és a művészi elkötelezettség nagymestere az idei tárlaton hiányzik közülünk. Életműve képről képre felidézhetően bennünk él. Ötletgazdag képei, kifinomult színtanulmányai és szilárd arányai mutatták az utat a teljesség felé, a művészi létezés emeltebb szintű hite felé. A fiatalokat mindig megszólította, segítő szándékát felajánlotta. Halála napján befejezte és címet is adott az utolsó képének: Díszben. Mondta, ennek a képnek befelé hívogató, nagyobb mélységet adott. Kosztándi Jenőtől tanulni lehetett az életöröm felemelő derűjét, az elkötelezett barátságot és a holnapba vetett hitet. Művészete a köztudatban él, hatása alakítja és formálja az utána érkezőket. KOSZTÁNDI B. KATALIN Gömbcsoda című képe szelíd szemlélődéssel jeleníti meg a pitypang beteljesedésében rejlő összhangot, megjelenik benne a lelki béke és az elrendezett világ hite.
IFJ. KOSZTÁNDI KATALIN Csendéletével olyan képet választott, amellyel felmutatja festészeti kötődését szüleihez és kifinomult egyéni ábrázolókészségét. ÁBRAHÁM IMOLA motívumainak új variációja dinamikus frissességével kontrasztokban élő játékokat ábrázol, s kérdez a cselekvő ember jövőképére vonatkozóan. SIPOS-GAUDI TÜNDE tollrajzainak leegyszerűsített formavilága a körkörös ismétléssel a középpont kérdését járja körül. Az egymásra épülő árnyalatok és feltűnő figurák körforgása az egyensúly vélhető lehetőségére utal. ÁBRAHÁM JAKAB, az erdélyi grafika kiemelt alkotója Fénysugár című képén is egyetemes rangra emeli a véletlenszerűt. A részelem az egész komplexitását mutatja, és a véletlenszerűhöz őserő társul. CSUTAK LEVENTE Kós Károly erdélyiségét állítja az értékőrző ember példaképeként. A szépen rajzolt arc derűs mosolyával az öntudatos ember töretlen hitét közvetíti. MIKLÓSSY MÁRIA Afrodité örök című műve az új médium kipróbálását (C-print) a festői hatás elnyerésének szolgálatába állítja. Képén a művész kulturális elkötelezettsége és a művészet egyetemes jellege teremt folytonosságot a múlt és jelen között. ALBERT LEVENTE régebbről ismert fehér-fekete világa barna tónusok gazdag árnyalatai felé nyit. Számomra ez az öntörvényű világ nem öncélú kísérletezés, az anyaggal való kapcsolat folyamatából egzisztenciális meditációkat tár fel. BARTHA ÁRPÁD a kivágás jelértéke köré épít stilizált világot. A közelmúltban ebben a kiállítótérben egyetlen zárt vonallal megrajzolt képeivel mutatkozott be. Az alkotás a variáció képzeletgazdag tárháza nála. BARTHA BORÓKA motívumtára egy sík kimerevített tervrajzával idősíkokat és élettereket vetít egymás mellé. Egy letűnt világkép nosztalgiája kerül előtérbe. VETRÓ B. SEBESTYÉN ANDRÁS tusrajza a tárgy megörökítése által az utazó rácsodálkozó tekintetével a kulturális lenyomatok szép-élményét ragadja meg. DEÁK BARNA drótnyomata szerepek és pózok ironikus leleplezése. Figurái esendősége szerethető, és önreflexív felismerésekre késztet. SÁROSI CSABA Elíziuma szerephelyzetben felértékelt figurája közösséget vezet a kényszeredett boldogság felé. Fanyar iróniával kétkedik az alkotó a közösségi szerepvállalásban. DEÁK M. RIA kísérletezik az anyag elrendezésével, amelynek során mély tartalmakat és jelentésgazdag tereket hív elő. Hasonló alkotásain is misztikus átalakulás és a véletlenszerű fölé kerülő időtlenség társul. KÖLLŐ MARGIT nemezelt gyapjú (Vi-zes ne-mez, ne-mes víz ez) alkotásán az erezetként derengő grafikus vonalak az oldott kék mezőben drámai erejűek. BARTOS JENŐ Kék Madonnája az ikonográfia kulturális tradícióját adaptálva alakít ki erős individuális képnyelvet. A transzcendens értékszférába beépített székely jelkép az egyetemes üzeneten belül a regionális kötődést erősíti fel. VAJNA LÁSZLÓ Káprázatán a szigorú kompozíció ellenére öntörvényű szabadság jelenik meg. Ezért is tűnik képe egyszerre játéknak és komor életbölcseletnek. VETRÓ B. ZSUZSA Bontunk? Építünk? kétkedő magatartással a részelemekre szétszedett világképpel a várakozásra reflektál. ALBERT SÁNDOR durva ecsetvonásai, erős színei mindig lenyűgöznek. Kikelet című képének friss lendülete és világos színfoltjai derűs életérzést közvetítenek. BALÁZS ISTVÁN képein az „egy álló porszem el nem hibban” (József Attila) teljesség megragadására törekszik. A virágkehely izzó képmezőben az illúzió megragadását villantja fel. HAJDU ENIKŐ szürreális világa totemek, ősképek ábrázolásával a mitikus életérzést társítja az ábrázolás szférájához. GYULAI NAGY MARGIT bábuja a kiszolgáltatottság bénító erejét mutatja az erős színekkel izzó világban. CSILLAG MÓNIKA először jelentkezik a régió képzőművészei között. A portrérajzolást kedvelő rajztanár a kisplasztika finom és kecses vonásaival jelzi művészi érzékenységét. SZÁSZ EDIT szintén először állít itt ki. A kezek gesztusrendszerével a közösség történelemtudatára reflektál, amelyben a múlt felidézése mellett a jelenben a fennmaradásért vívott erős emóciók jelennek meg. JAKABOS-OLSEFSZKY IMOLA Tűzkristályok című alkotásán a feltörő láva érzelemgazdag kisugárzásával és az ősrobbanás formai szépségével felfokozott tettértékű vágyat közvetít. KOSZTA ERVIN a forradalom áldozatainak a kulturális emlékezetben való megőrzését jeleníti meg. HASZMANN JÚLIA RÉKA Generációk című képe a népi motívumkinccsel harmonikusan összecsengő színek hangulatában kel életre. VALEAN TÜNDE dekoratív oázisa az emlékezésben átlényegülő lófej által érzelemgazdag és álomittas emlékképpé válik. SIMÓ ENIKŐ képén a variációs játékok emelt szintű kivitelezése az összhang dicséreteként régi templomok kazettás mennyezetének kortárs folytatása is lehetne. HERVAI KATALIN Jézus és Júdás képe az életmű vallásos identitásának felmutatása. SÁROSI MÁTYÁS Babilonjában a kaotikus felhalmozásban megmutatkozó birtokvágy az életteret számolja fel, és az embert szorítja ki az általa rombolt világból. TOMOS TÜNDE szürreális álmai, női jelképei egy új ciklus születését jelzik, amelyek „rejtelmekben zengenek”, de nagyon izgalmasnak tűnnek. MÁTHÉ LÁSZLÓ felbontja a tradíciót, hogy nagy méretű alkotásain szintéziseket teremtsen annak tapasztalatából. Gyerekportréja egy munkafolyamatba nyújt betekintést. MATTIS-TEUTSCH WALDEMAR sztereogramja és PÉTER ESZTER installációja a művészet alternatív formáival mozdít ki beidegződéseinkből, és ad impulzusokat a játszótárs szerepének elfogadására. ÜTŐ GUSZTÁV felvállalja, hogy a művésznek aktív jelenlétben kell jelen lennie a társadalomban. A székelyföldi szobrászok munkáin jelentős a tradícióba ágyazottság. A mester és tanítvány kapcsolatrendszer köt össze több művészt, amely erős sorsközösséget teremt. VETRÓ ANDRÁS heroikus küzdelemmel az erdélyi értelmiségi élet nagy szellemiségeinek arcmását törekszik a köztudatban megerősíteni. Szárnyaszegett című alkotásán az organikus anyag adottságainak elfogadásával esendő szépséggel egészítette ki faszoborsorozatát. PETROVITS ISTVÁN monumentális szobrai mellett a plakettek személyes és életközeli kapcsolatba hozzák a nagy elődöket. Finom arcvonásokkal avatják ismerőseinkké a kultuszok hőseit. VARGHA MIHÁLY többpilléres szobrászatában a faszobrok alkotásakor a véletlenszerűben rejlő gazdag képzettársítást teszi láthatóvá. Az alkotás révén a korrózió vagy annak hasonlósága a kortársban rejlő archaikust emeli ki. Ennek hasonlóságát látjuk ILLÉS-MUSZKA RUDOLF alkotásán is. ÉLTES BARNA a népi építészet analógiájára épít szobrokat, amelyek részben jelzik egy világképhez való igazodásukat, ugyanakkor autonómiájukat is mutatják. Ezzel szemben VINCZEFFY LÁSZLÓ A gumó titka című térplasztikája zárt jelentéshálót teremt maga köré. Újszerűsége mellett egy őslény szürreális időtlenségét is közvetíti. KOVÁCS GÉZA Kiáltás című plasztikája az újrahasznosítás és elrendezés játéka által kap üzenetet. A kézdivásárhelyi tárlat a régió (Kovászna és Brassó megye) alkotóinak találkozási fórumot teremt. A művész közösségformáló szerepe lényeges, hiszen szép-élménnyel felül lehet emelkedni a gátakon, és igazságérzettel vállalható a holnap. DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély neves építészei egy kötetben
Új művészettörténeti kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők az Erdélyi Múzeum-Egyesület április 11-i könyvbemutatóján. A Maros Megyei Múzeummal karöltve szervezett rendezvényen Bíró Annamária és Kovács Zsolt művészettörténész méltatta az Orbán János szerkesztésében megjelent Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című tanulmánykötetet.
A Maros Megyei Múzeum által 2014 októberében szervezett hasonló című konferencia tanulmányait tömörítő kötet egy hosszú, immár egy évtizede tartó konferencia-sorozat újabb eredménye, amely – Kovács Zsolt szavaival élve – egy új és fiatal erdélyi művészettörténeti iskola munkáját dicséri. A kilenc tanulmányt tartalmazó kötet a B. Nagy Margit-féle művészettörténet-írás irányzatát követi és az Erdélyben a XVII. század óta tevékenykedő neves külföldi vagy hazai építészek életútját és szakmai munkásságát foglalja össze. A kismonográfia-szerű tanulmányok egy-egy neves építész („fundáló”, „pallér”) életútját mutatják be Giovanni M. Visconti, a gyulafehérvári Vauban-féle vár tervezőjétől a neves kolozsvári építész, Pákei Lajos munkásságáig. A többségében erdélyi – kolozsvári és marosvásárhelyi – szerzőgárda gazdag levéltári kutatások alapján nemcsak egy-egy építész életrajzát ismerteti az egyenként 30-40 oldalas nagytanumányokban, hanem azok szakmai munkásságát európai és erdélyi építészettörténet és történelem kontextusában is értelmezi.
A kötetet méltató Kovács Zsolt hangsúlyozta: a kiváló szerkesztői és szervezői munkát végzett Orbán János művészettörténész érdeme, hogy a kötet ilyen formában napvilágot látott. Kiemelte ugyanakkor az Idea könyvkiadó és nyomda csapatának professzionizmusát és a kiadvánz kiváló minőségét is.
Az új művészettörténeti kötet ugyanakkor több erdélyi intézmény – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Maros Megyei Múzeum, Entz Géza Alapítvány – közreműködésének az eredménye, és a Maros Megyei Múzeum egyik projektjének, a Marosvásárhely művészettörténeti topográfiáját feldolgozó munkájának is része.
A kötetet bemutató szakemberek elmondták: remélik, hogy a kilenc szerző és a jelenlegi erdélyi művészettörténeti iskola folytatja konferencia-szervező tevékenységét, és azok több, ehhez hasonló minőségű kötetben tudják majd megszólítani a szakmai és a nagyközönséget egyaránt.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából
Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben /Maros Megyei Múzeum, Erdélyi Múzeum Egyesület, 2016/ című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.
– A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?
– Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.
A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik.
Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig
– A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?
– A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.
Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.
Az ideáltól a szegényes valóságig
– Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?
– Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.
Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.
– Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?
– Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.
Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.
Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.
– Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?
– Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók...kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.
Igényes forráskutatás az alternatív tények korában
– Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?
– Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.
Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.
– A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?
– Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.
Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.
Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.
– Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?
– Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.
Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.
Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)
Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni. Zsizsmann Erika / maszol.ro