Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Nagy László Mihály
7 tétel
2005. január 14.
1986. január 15-én több százan kísérték utolsó útjára Visky Árpádot /Székelyvécke, 1940. júl. 7. – Sepsiszentgyörgy, 1982. jan. 12./. Segítő- és egyben bajtársa, az akkor vállalatigazgató Király Károly megfújatta a konzervgyár dudáját. „Ez a gyermek már kicsi korától az igazság megszállottja volt. Székelyvéckén elemistaként képes volt szembeszállni a Marosvásárhelyről kiküldött tanfelügyelővel, mert úgy érezte, hogy igazságtalan volt vele szemben – idézte fel Visky Árpád fél évszázaddal ezelőtti arcát 85 éves édesanyja, Erzsébet. Visky Árpád 1963-ban végezte el a színművészeti főiskolát. Rövid időre Sepsiszentgyörgyre került, majd tíz éven keresztül, 1965 és ’75 között a marosvásárhelyi színház tagja volt. Innen ismét Háromszék fővárosába tért vissza. Számos irodalmi esten szerepelt Ady, Petőfi, Radnóti és József Attila verseivel. Utoljára Az öngyilkos, avagy a véres hurka bosszúja című Erdman-darabban lépett föl. Alig néhány nap múlva, egy színházi kocsmai összeszólalkozás következtében, amikor két civil ruhás szekus provokálta, nacionalista-soviniszta propaganda, valamint államellenes izgatás koholt vádjával 1983-ban letartóztatták, és öt évre ítélték. Sokáig azt sem tudták, mi van vele, hol keressék őt, mesélte édesanyja. Visky Árpádot 1984. augusztus 23-án részesítették elnöki kegyelemben, de már soha nem térhetett vissza a színházba. Egy ideig Sepsiszentgyörgyön dolgozott, majd a zárt városnak számító Marosvásárhelyen, a konzervgyárban talált menedéket, ahol minden tiltás ellenére Király Károly alkalmazta. – Valóságos idegroncsot csináltak belőle – emlékezett vissza Király. Megtört ember lett, aki a színpad hiányában már soha többé nem talált önmagára. Visszatért Szentgyörgyre, kisipari szövetkezetben alkalmazták, ahol játékokat készített. Nagy László Mihály újságíró, a Megyei Tükör egykori munkatársa volt azon utolsók egyike, akik 1986. január 12-én még életben látták Viskyt. „Reggel 9 órakor egy kézilabdameccsre igyekeztem, amikor összefutottunk. Kérdeztem: hová mész? Arra ki, jött a tömör válasz, és az erdő felé mutatott.” Visky Árpádot felakasztva találták az őrkői erdőben. Sokan ma sem hiszik, hogy önkezével vetett volna véget életének. Nagy László Mihály szerint nem annak az embernek a képét mutatta, aki öngyilkosságra készül. Egy másik újságíró, Kész Csaba Levente Vér és kötél című novellájában egy bizonyos P. Imre nevű hírhedt besúgót jelöl meg Visky gyilkosaként. Visky Árpád idős szülei most azon fáradoznak, hogy fiuk halálának huszadik évfordulójáig róla elnevezett alapítványt jegyeztessenek be. Szülőfaluja polgármestere, Szőcs Lajos Székelyvéckén a kultúrotthont keresztelné el róla, amelynek falán Hunyadi László szobrászművész Visky Árpád-portréja lenne. /Szucher Ervin: Woyzeck, a „megöngyilkolt” színész. = Krónika (Kolozsvár), jan. 14./
2005. december 12.
A Magna 2002 Kft-t Marosvásárhelyen jegyezték be, a felnőttoktatási tevékenységét 2003-ban indította el. Ma Gyergyószentmiklóson 4, Szentegyházán 2, Nyárádszeredában 2, Szovátán 1, Marosvásárhelyen 2 csoportban összesen 288-an részesülnek turisztikai képzésben. Nagy László Mihály, a Magna Oktatási Központ (MOK) igazgatója tevékenységük meghatározására a műhelymunka kifejezést használja. A MOK a Munkaügyi és Oktatásügyi Minisztérium égisze alatt folytatja tevékenységét. Ez azt jelenti, hogy például a panzióvezető-tanfolyam elvégzése után a sikeresen vizsgázó hallgató a Munkaügyi és Oktatásügyi Minisztérium által láttamozott hivatalos oklevelet szerez, amelyet Európa bármely országában elismernek. Az elmúlt három évben Maros és Hargita megyében 300-an szereztek panzióvezetői oklevelet. – A MOK felnőttképző tanfolyamain az alapképzés ideje 4, a szakképzés ideje 8 hónap. Körülbelül 2 nap elméletre 3 nap gyakorlat számítható. Célunk, hogy rövid idő alatt megfelelő szintre emeljük az Erdély régiós turisztikai oktatást, ennek révén pedig a faluturizmust – mondotta Nagy László Mihály. /Kilyén Attila: Szakszerű faluturizmus a vidékfejlesztéshez. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./
2008. augusztus 30.
Nagy László Mihály (sz. Kézdivásárhely, 1957. júl. 30.) operatőri tanfolyamot végzett Bukarestben, a magyar adásnál dolgozott, 1984-ben újságírói képesítést szerzett, majd tizenkét évi újságírás következett. Sepsiszentgyörgyre került a Megyei Tükör című laphoz, ott a rendszerváltásig az ifjúsági rovatot vezette. Alapító tagja a Háromszék napilapnak, aztán 1995-ben visszatért Marosvásárhelyre, és jó pár lapnak munkatársa, szerkesztője, igazgatója (Új Sport, Ötödik Kerék, Tabu Magazin, Erdélyi Napló, Erdélyi Futár, Erdélyi Hirdető, Erdélyi Figyelő). 2003-ban létrehozta a Magna Oktatási Központot, amely a felnőttoktatásban indított technikumokat a turizmus, kereskedelem, trénerképzés terén, egy évvel később pedig részt vett a Pannonforrás Kárpát-medencei Felnőttképzési Hálózat létrehozásában. Írásai az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében, a Népújság Múzsájában jelentek meg. Kései jelentkezése nem ritkaság az erdélyi tollforgatók viszonylatában. Megjelent Nagy László Mihály: A csendestárs. Könyvcseppek a Könyvből. Novellák /Juventus Kiadó, 2008, Marosvásárhely/ című műve, melynek egyes darabjai "könyvcseppek egy olyan könyvből, amelyet minden ember megír az élete során, de nem mindenki teszi azt közszemlére. " Az előszóíró Nagy-Bodó Tibor szerint a közelmúltról nemcsak beszélni kell; írni is kell róla, hiszen a most felcseperedő nemzedékek nem tudják, nem is tudhatják, mi volt a kommunizmus. /B. D. : Nagy Laci könny(v)cseppjei. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./
2008. szeptember 25.
Szeptember 23-án Marosvásárhelyen mutatták be Nagy László Mihály A csendestárs /Juventus Kiadó, Marosvásárhely/ című novelláskötetét. Az esemény egyben szerzőavatást is jelentett, ugyanis az újságíró Nagy László Mihálynak ez az első, könyv formában megjelent munkája. A Marosvásárhelyen élő, ötvenéves szerző elismerte, hogy már régóta írogatja novelláit, némelyik meg is jelent egyik vagy másik erdélyi lapban. Az est házigazdája, a Súrlott Grádics Irodalmi Kört irányító Bölöni Domokos szerint Nagy László Mihály olyan írói adottság birtokosa, amely szorgalommal párosult szociológiai empátiáját, íráskészségét újabb novellákban vagy akár regényekben is kamatoztathatja. /Szucher Ervin: Megszólalt a Csendestárs. = Krónika (Kolozsvár), szept. 25./
2008. október 1.
Bemutatták Nagy László Mihály első kötetét: A csendestárs. Könyvcseppek a Könyvből /Juventus Kiadó, Marosvásárhely/. A novellafüzér és a kisregény között kapcsolatot teremtő művet tervezek, melyben a kommunizmus évtizedeitől a demokrácia koráig próbálnám meg feltérképezni az emberi lét apró győzelmeit, vallotta a szerző. /Nagy Székely Ildikó: Könyvcseppek délutánja. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 1./
2014. december 23.
Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 10.
Két óra vidámság
A műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?), hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a »bolondok« útját teleholdas éjszakán.’’ (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.) Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok. Az immár egy éve rendszeressé váló, Vár-lak-beli irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások. Mert úgy esett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt.A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt rövidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival. A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festő- művész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humorosírása, de vannak humorosrajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy újszínfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember…, de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedvesszámára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció… Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy ürestalapzat, lefoglalom magamnak”. Aszékely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát,s haza kéne adogassuk neki”.A nagyképű: „– Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”. – A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozofikus, transzcendentális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán. – A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualitásuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorul. De igyekeztem abból a kettőszázegynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente. Mint az év folyamán oly sokszor, az irodalmi alkotások közül jó párat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben”. Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”. Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban”. Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek/ dossziék és listák”. Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és búrmogyoróval kerül elő a kisüzletből. Sebestyén Péter Negro cukorka című történetében egy esküvő és a hozzá tartozó bonyodalmak tanúi lehetünk. Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásá- ban. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerzőnek. Persze egyikünk sem találta el. Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült, a bő két óra mind- össze pár percnek tűnt.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)
A műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?), hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a »bolondok« útját teleholdas éjszakán.’’ (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.) Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok. Az immár egy éve rendszeressé váló, Vár-lak-beli irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások. Mert úgy esett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt.A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt rövidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival. A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festő- művész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humorosírása, de vannak humorosrajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy újszínfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember…, de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedvesszámára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció… Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy ürestalapzat, lefoglalom magamnak”. Aszékely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát,s haza kéne adogassuk neki”.A nagyképű: „– Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”. – A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozofikus, transzcendentális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán. – A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualitásuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorul. De igyekeztem abból a kettőszázegynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente. Mint az év folyamán oly sokszor, az irodalmi alkotások közül jó párat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben”. Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”. Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban”. Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek/ dossziék és listák”. Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és búrmogyoróval kerül elő a kisüzletből. Sebestyén Péter Negro cukorka című történetében egy esküvő és a hozzá tartozó bonyodalmak tanúi lehetünk. Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásá- ban. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerzőnek. Persze egyikünk sem találta el. Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült, a bő két óra mind- össze pár percnek tűnt.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)