Marosvásárhelyen született az első magyar nyelvű, nyomtatásban is megjelent szakácskönyv
Tófői Zsófia 1692-ben Marosvásárhelyen szerkesztett szakácskönyve
Mai ismereteink szerint a Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári műhelyében 1695-ben készült, 1698-ban újból kiadott Szakácsmesterégek könyvecskéje a legrégibb, nyomtatásban is megjelent magyarnyelvű szakácskönyv. Ugyanakkor, ahogyan Tótfalusi is jelzi 1695-ös könyvének címlapján, könyve egy régebbi szakácskönyv újabb, kibővített változata. Minden idők egyik legsikeresebb magyar szakácskönyve, változatlan szöveggel, tíz újabb kiadást is megért a XVIII. században (Nagyszombaton, Kolozsváron és Kassán). A szakácskönyv sikerének több oka is lehetett. Ahhoz a középosztályhoz szólt, amely megengedhetett magának egy gazdagabban terített asztalt, viszont nem állt módjában külön szakácsot tartani, sőt egy- egy drágább hozzávaló beszerzése is gondot jelenthetett. Ugyanakkor korának legnépszerűbb erdélyi receptjeit tartalmazta. A közölt ételek nevének nagy részét megtalálhatjuk Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művében "a régi magyar étkek" felsorolásnál.
A szakácskönyv kiadója jól ismert, viszont mindmáig tisztázatlan a könyvet összeállító szerkesztő személye. Harmadfél évszázadon keresztül Tófői Zsófia szakácskönyveként ismerték a Tótfalusi által kiadott művet. Szakácskönyvszerzőként jelenik meg a XIX. századi forrásokban is. "Tofaeus-Dobos Zsófia, a fennebbinek (Tofaeus, másképp Dobos Mihály püspök, J.A.) rokona vagy tán nővére, régibb írónőink egyike, élt a XVII. század alkonyán. Szakácskönyvet írt, melly Vásárhelyen, 1692-ben s másodszor 1693-ban jelent meg" – olvashatjuk Danielik József 1858-ban kiadott Magyar írók. Életrajz-gyűjtemény című munkájában, átvéve Nagy Iván Magyar írónők című dolgozatának adatait. Ugyanezt olvashatjuk Szinnyei József 1893- ban megjelent Magyar írók élete és munkái című életrajzi lexikonában.
Mivel Tófői Zsófia szakácskönyvének egyetlen példánya sem maradt fenn, az utóbbi évtizedekben megjelent tanulmányok szerzői erősen megkérdőjelezik a Nagy Iván által "felröppentett" adatot: "Ebből az állítólagos marosvásárhelyi szakácskönyvből eleddig nem került elő példány, sehol sem találhatni rá vonatkozó adatot, joggal hiszik tehát úgy a régi magyarországi nyomtatványok számontartói, hogy létezése több mint bizonytalan" – olvashatjuk Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván Szakácsmesterségnek könyvecskéje című könyvében. "Ez az adat azonban több mint kétséges. Ebből az állítólagos szakácskönyvből ugyanis egyetlen példány sem maradt fenn, ráadásul a megjelenés éve is problematikus: az első marosvásárhelyi nyomdát ugyanis csak száz év múlva, 1785-ben alapították" – írja Varga András a Magyar könyvszemle 2008/3-as számában.
Régi magyar recepteket keresni tértünk be a marosvásárhelyi Teleki Tékába. Bányai Réka tudományos kutató hívta fel a figyelmünket Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári szakácskönyve egy későbbi kiadásának a Tékában őrzött példányára (0-33496). Az újrakötött könyvritkaságnak hiányzik a címoldala. Deé Nagy Anikó ceruzával írt bejegyzése szerint a könyvet Nagyszombaton adták ki 1785-ben. A jeles kutató bejegyzése mellett egy régebbi, más kéztől származó, szintén ceruzával írt bejegyzést is olvashatunk:
"Szakácskönyv
közrendű konyhára
az 1700 as (?) év elejéról
Tóffeji Zsuzsánnának (?)
1692. évben megírt
Szakács könyve."
Tófeji Zsófia neve a Tótfalusi szakácskönyvében lévő bejegyzésen azonnal felkeltette az érdeklődésünket. Bányai Réka jelezte, hogy a könyvtárban őrzik Tófői Zsófia szakácskönyvének egy kézírásos másolatát is. Lázok Klárának, a neves könyvtár igazgatójának szíves segítségével sikerült kézbe is venni a páratlan értékű kéziratos másolatot (Thq – 104. MS. 353.). A 111 oldalas, kéziratos könyv szép, rajzzal is díszített címlapjának felirata szerint egyértelmű, hogy az eddig nem létezőnek vélt Tófői- szakácskönyv másolatát tartjuk a kezünkben:
"SzAKÁTS : KÖNYV
melly
1692 ben M : VÁSÁRHELyEN
Concinnált
TOFFEI: SOFIA
SzAKÁTS: KÖNYVÉBÖL
Irataott le
1772 dik ESZTENDÖBeN
G. Bethlen Susanna"
A concinnált szó összeállítást, szerkesztést jelent. Így már a címlapból is világosan kitűnik, hogy Tófői Zsófia szakácskönyvét Marosvásárhelyen szerkesztette. A könyv kiadására máshol kerülhetett sor. A címlap legalján iktári Bethlen Zsuzsannának, a könyvtáralapító Teleki Sámuel feleségének az aláírása látható. Érdekes módon a Tékában őrzött szakácskönyv mindmáig elkerülte a témával foglalkozó kutatók figyelmét, annak ellenére, hogy Deé Nagy Anikó több könyvében is ír az iktári Bethlen Zsuzsanna könyvtárában lévő kézírásos szakácskönyvről. "Némi tájékoztatásul szolgál Bethlen Zsuzsanna receptkönyve, melyet egy régi szakácskönyvből másoltat ki magának Sáromberkén 1772-ben" (A könyvtáralapító Teleki Sámuel, 1997); "Egy 111 oldalas kézirat ételrecepteket őriz, amelyet Toffei Sofia 1692-es szakácskönyvéből írat ki magának" (Gondolatok a marosvásárhelyi Teleki Tékából, 2007).
Utoljára maradt a legizgalmasabb kérdés eldöntése: valóban Tófői Zsófia a szerzője (összeállítója) a Tótfalusi által kiadott szakácskönyveknek? A Téka olvasótermében egymás mellé tettük a Tótfalusitól és a Tófőitől származó könyveket, majd kinyitottuk őket az első oldalakra. És úgy volt, ahogy háromszáz éve tudták Erdélyben! A két könyvben olvasható receptek, azok sorrendje, pár apró, jelentéktelen részletkülönbséget és természetesen az utolsó fejezetekben lévőket leszámítva, szinte szóról szóra megegyezett!
Mindkét szakácskönyv a kor legnépszerűbb étkeivel, a káposztás-húsos ételekkel kezdődik, mutatóban közünk is egy receptet.
Tófői Zsófia recepteskönyve: "Káposztát közönséges modon. Végy sos Káposztát, az ormoját metéld le azaz a’ torsátskát metéld le, és szép apron apritsd meg, avagy pediglen tsak ugy levelenként két vagy három darabokra metélvén ted fel a fazékban igen szép kövér szalonnával tehén vagy berbéts hussal, ezeket elsőben fel foralván abárold meg, ’s ugy ted a’ káposzta közébe, vagy pedig tsak szalonnával tedd fel, egy darabotska avast is tégy beléje, hogy jobb izt adgyon, bort beléje, és mikoron meg fő, ad fell, felyül egy kis törött borsal ha tetszik hintsd meg."
Tótfalusi Kis Miklós szakácskönyve: "Káposztát közönséges módon. Végy sós káposztát, az ormóját vedd-el, az az, a’ levelekről a’ torsátskát metéld-le, és szép aprón metéld-fel, vagy pediglen tsak úgy levelenként, két vagy három darabokra metélvén, tedd-fel a’ fazékba igen szép kövér szalonnával, Tehén vagy Berbécs hússal: ezeket elsőben fel-forralván, abárold-meg, és úgy tedd a’ káposzta kőzibe; vagy pedig tsak szalonnával tedd-fel; egy darabotska avast- is tegy belé hogy izt agyon: bort belé, és mikor meg fő, add-fel, fellyűl egy kevés törött borssal, ha tetszik hintsd-meg."
A szakácskönyvet összeállító Tófői Zsófia személyéről mindmáig igen keveset tudunk. Az életrajzi lexikonok két sorában több a téves adat, mint a valós információ. Mindezért fontosabb életrajzi adatainak és természetesen főművének, a szakácskönyvnek az ismertetésére későbbi írásainkban még visszatérünk.
Józsa András
Népújság (Marosvásárhely)

Családsegítők Sepsiszentgyörgyön 1.
Több mint húsz éve működik Sepsiszentgyörgyön családsegítő tevékenység. Papp Adolf, a Pro Nobis Egyesület elnöke és felesége, Balázs Réka Step by Step alternatív oktatásban képzett tanítónő, mindketten családterapeuták és mentálhigiénés szakemberek. Az idei Házasság hete rendezvényen több témában is előadást tartottak. Ennek folytatásaként kértem fel őket beszélgetésre.
Minden mindennel összefügg
– Hogyan lesz valaki családterapeuta?
Papp Adolf: Én a családterápia fogalmával 1992-ben találkoztam, akkor olvastam róla egy szaklapban. 1994-ben alkalmam volt részt venni egy családterápiás világkonferencián, amelyet Budapesten szerveztek, s itt találkozhattam Böszörményi-Nagy Ivánnal. Így kezdődött... Már egyetemi éveim alatt foglalkoztatott, vizsgadolgozatom témája az volt, hogyan viszonyulnának a sepsiszentgyörgyiek egy családsegítő központhoz. Van-e erre szükség, s ha igen, akkor hányan, kik vennék inkább igénybe? Egy háttérkutatás eredménye szerint a megkérdezetteknek 95 százaléka igénybe venné, de nem szívesen menne el.
– Ez elbátortalanított?
– Jaj, nem. Én nagyon hittem ebben. Létre is hoztuk a családsegítő szolgálatot, amelyet én kezdeményeztem 1996-ban. Nyilván, több kollégával – nem is tudom pontosan, hányan, de több mint tízen voltunk – és sok közös munkával. A családsegítést a Famterra Alapítvány égisze alatt kezdtük, amit az önkormányzat helyiséggel és morálisan is támogatott, emellett S. O. S. telefonszolgálatot is indítottunk. Nagyon sok emberrel foglalkoztunk annak idején. Aztán úgy éreztem, tovább kellene képeznünk magunk ezen a területen. 1998-ban dr. Székely Ilona és dr. Tarján Emőke indított mentálhigiénés képzést, azt hiszem, az elsőt Erdélyben. A csapat jó néhány tagjával és Rékával, a feleségemmel beiratkoztunk. Mi voltunk az egyedüli házaspár a csoportban. 2000-ben befejeztük, s akkor néhányunkat felkértek, hogy folytassuk a családterápiás képzéssel. Nagyon hálásak vagyunk dr. Székely Ilonának, aki Amerikában végezte tanulmányait, és több mint 40 év családterápiás munka után visszajött Magyarországra és Erdélybe, hogy nagyra becsült tudását megossza, átadja nekünk.
– Mi ragadott meg ebben az irányzatban titeket?
P. A.: Részemről a rendszerelméleti megközelítés: a család egy rendszer, minden mindennel összefügg: minden egyes családtag viselkedése összefügg az egész rendszerrel. Balázs Réka: Engem pedig a mélysége fogott meg, hogy az egyéni fejlődést összefüggésbe hozza a párkapcsolati fejlődéssel és a családi rendszer fejlődésével. Tehát hogy az egyéni fejlődés nagyon meghatározza azt, hogyan viselkedünk egy családban. Beás a gyökerekhez. Ha nem nézzük meg a gyökereinket, elég nehéz a lombkoronát fejleszteni.
P. A.: Ez az egyéni fejlődés ötvözi a családot, a család meghatározza teljes egészében a gyermek egyéni fejlődését. Az, hogy milyen a családi rendszer, eldönti, hogy a gyermek milyen lesz, és milyen családi rendszert fog létrehozni. Továbbá azt is, melyek lesznek azok a rendszerek – munkahelyi, csapat, közösség stb. –, ahol el fog helyezkedni, ahol meg kell állnia a helyét. Ugyanarra a mintára épül... Mind a ketten letettük a záróvizsgát Budapesten, Réka 2005-ben, én 2006-ban. Beosztottuk... 2003-ban létrehoztam a családterápiás központot, és ettől errefelé még komolyabban indult el a munka. – Nehéz volt a kezdet?
P. A.: Nagyon nehéz volt, mert olyan új dolgot, új szolgáltatást hoztunk, amire addig nem volt példa, csak a filmekből ismerték az emberek. Sok volt az ellenállás.
B. R.: Nálunk az a hagyomány, hogy a problémákat a családon belül kell megoldani. Inkább belerokkannak, mint hogy segítséget kérjenek. Igazából ez volt az ellenállás. Minden családot nagy-nagy szeretettel és örömmel fogadtunk, mert éreztük, hogy nagy bajban vannak. Sajnos, nagyon sokan azt választották, hogy inkább elválnak, inkább háborúznak, mintsem segítséget kérjenek. Legtöbb esetben nálunk a családi probléma szégyen. Legyen az alkoholfüggőség, agresszió vagy egyéb…
P. A.: A legtöbb esetben úgy jöttek, hogy „voltunk akupunktúrán, voltunk jósnőnél, voltunk ügyvédnél, a válási papírok már elő vannak készítve, de gondoltuk: egy utolsó lehetőségként kipróbáljuk a családterápiát is”.
– Januárban elhangzott, hogy az esetek 70 százalékában tudtatok segíteni. Mennyire működnek együtt ez emberek ilyen esetben? Beleadnak mindent a helyzet javítására, vagy várják, akár a fuldokló, hogy valaki kimentse őket?
B. R.: Minden család teljesen egyéni eset, külön univerzum... Ez attól is függ, hogy mennyire régi a probléma, amivel érkeznek. Mert minél hamarabb lépnek, annál gyorsabban egyensúlyba lehet hozni a családi rendszerüket. Minél régebbi a gond, annál hosszabb időt vesz igénybe. Vannak családok, ahol 5–10 találkozással már helyreáll a családi rendszer működése. Van olyan eset is, ahol két év kell hozzá. És az is meghatározza, mennyire mélyek a sebeik, milyen fájó pontokkal érkeznek az egyéni fejlődésükből, a párkapcsolatból, hol akadtak el...
P. A.: És milyen erőforrásokkal, milyen mintákkal rendelkeznek.
B. R.: A problémamegoldó képességünk is tulajdonképpen tanult. Azt, amit a szüleink meg tudtak oldani, mi is simán megoldjuk. Ott akadunk el, ahol a szüleink elakadtak.
Kérdezett: Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)
Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól
Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő.
„Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.”
Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk.
A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében.
Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása:
„(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.)
Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást”
A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.”
Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap.
Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja.
A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet.
„Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg.
Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.”
A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok.
A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”).
Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is:
„A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak.
Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.”
Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra.
„Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.”
Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával.
„Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.”
A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha.
Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is.
Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt.
„Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat.
Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban.
Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.”
Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk:
„Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal.
Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult.
Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.”
Bálint-Pataki József / maszol.ro