Állami kitüntetések székelyföldi személyeknek – Tarziciusz atyát is kitüntetik
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa tisztelettel meghívja 2013. március 20-án (szerdán), 18 órakor a Lázár Ház (Gál Sándor u. 9.) dísztermébe, a március 15-i magyar nemzeti ünnep alkalmából, Magyarország Köztársasági Elnöke által adományozott kitüntetések átadására.
Kitüntetésben részesül:
1. Gálfalvi György, marosvásárhelyi író – Magyar Érdemrend Tisztikereszt, 2. Szép Sándor, vegyészmérnök professzor, Sapientia EMTE – Magyar Érdemrend Tisztikereszt, 3. Antal Imre, festőművész – Magyar Arany Érdemkereszt, 4. Bartha Magdolna, nyugdíjas tanárnő – Magyar Arany Érdemkereszt, 5. Balla Árpád, nyugdíjas gyermekgyógyász főorvos, – Magyar Arany Érdemkereszt, 6. Bodurian János, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, hegedűművész – Magyar Arany Érdemkereszt, 7. Fülöp G. Dénesné, a marosvásárhelyi Vártemplomi-diakóniai központ „ Lazarenum" Alapítvány intézetigazgatója – Magyar Arany Érdemkereszt, 8. P. Nagy István, Tarziciusz atya ferences szerzetes – Magyar Arany Érdemkereszt.
Erdély.ma,

Elismerések az államfőtől
A március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából nyolc székelyföldi személynek adományozott magas rangú állami kitüntetést Áder János. A magyar államfő által adományozott kitüntetéseket szerda este vették át Csíkszeredában.
„Olyan emberekről van szó, akik választott hivatásukat hittel végezték és végzik a mai napig. Köztük van a Tatros-völgyében élő képzőművész, a gyimesi csángó kultúra tolmácsolója, illetve a gyógyítás mellett a tudományos munkát is magas színvonalon végző orvos. Díjazunk olyan nyugdíjas pedagógust, aki a közösség érdekében is sokat tett. Itt van a székelyföldi filharmónia alapítója, illetve egy olyan személy is, akit a kiszolgáltatott gyerekek segítőjeként ismernek. Van lapszerkesztő, valamint olyan egyetemi professzor, aki a Sapientia egyetem akkreditációs folyamatának elősegítőjeként is tevékenykedett. És köztük van az erdélyi katolikus közösség lelki gyarapodását szolgáló ferences szerzetes is” – sorolta köszöntőjében az átadási ünnepség házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki egyúttal azt üzente a mai nemzedéknek, hogy keressék fel a kitüntetetteket, és tanuljanak el tőlük mindent, amit csak lehet. A kitüntetettek
Szép Sándornak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vegyészmérnök professzorának egyetemfejlesztési és az akkreditációs folyamatban végzett munkájáért, kiemelkedő oktatói tevékenysége elismeréseként Áder János a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta.
Az 1944-ben született gyimesfelsőloki festőművész, Antal Imre – a szülőföld szeretetét sugárzó, a gyimesi táj szépségeit megörökítő művészi munkája elismeréseként – Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Két, Székelyudvarhelyen dolgozó személyiséget is kitüntettek. Balla Árpád nyugdíjas gyermekgyógyász-főorvos több évtizedes gyógyító munkáját és az erdélyi magyar orvostársadalom érdekében végzett tevékenységét Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el a magyar államfő. Ugyanebben a kitüntetésben részesült a Székelyföldi Filharmónia alapítójaként ismert, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, Bodurian János hegedűtanár.
Áder János az 1928-ban Csíkszeredában született Bartha Magdolna nyugdíjas tanárnő több évtizedes munkáját is Magyar Arany Érdemkereszttel díjazta, akárcsak Fülöp G. Dénesné, Ilonáét, aki a marosvásárhelyi vártemplomi diakóniai központ és a Lazarenum Alapítvány intézetigazgatójaként az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú tevékenységével érdemelte ki a magyar állami kitüntetést. Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő gazdag irodalmi munkásságát a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével ismerte el Áder János.
Nyolcadikként P. Nagy Istvánt, Tarziciusz atyát, ferences szerzetest díjazták – Magyar Arany Érdemkereszttel –, akit az erdélyi katolikus közösség lelki és szellemi gondozásáért, illetve életpályája elismeréseként tüntetett ki Magyarország államfője.
Kozán István
Székelyhon.ro,

EMKE-közgyűlés és díjátadó
Április 13-án, szombaton délelőtt 10 órától tartja éves közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/P-ţa Avram Iancu 13. szám). Napirend: elnöki köszöntő; köszöntések; szakmai fórum – Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közművelődési Főosztályának a Kárpát-medencei magyar közművelődéssel kapcsolatos stratégiája (előadó: Beke Márton főosztályvezető); Az abrudbányai és verespataki szórványmagyar kulturális életről (előadók: Kopenetz Loránd Márton és Gábor Ferenc); az elnökség beszámolója; pénzügyi beszámoló; cenzori jelentés; hozzászólások; a közgyűlés lezárása. Délután 2 órától adják át az EMKE-díjakat és a díszokleveleket.
SPECTATOR-díj: Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért. (Laudációt mond: Kántor Lajos);
KACSÓ ANDRÁS-díj: Györfi Erzsébet, Csíkszereda – a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért. (Pávai István);
BÁNYAI JÁNOS-díj: Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzkutató-muzeológusa – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért. (Keszeg Vilmos);
KUN KOCSÁRD-díj: Bencze Mihály,Brassó – az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozásaszolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként. (Matekovits Mihály);
NAGY ISTVÁN-díj: Tóth Guttman Emese, a Magyarfenesi Vegyeskar karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke – több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért. (Benkő Judit Emese);
BÁNFFY MIKLÓS-díj: Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek, Kolozsvár – kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért (Kötő József);
KOVÁCS GYÖRGY-díj: Pálffy Tibor színművész, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. (Bocsárdi László);
POÓR LILI-díj: Panek Kati színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért. (Visky András);
SZOLNAY SÁNDOR-díj: Székely Géza kolozsvári képzőművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári fiókjának elnöke – az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai-festészeti munkássága, valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen.(Németh Júlia);
MONOKI ISTVÁN-díj: Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Könyvtárának és Levéltárának könyvtárosa, levéltárosa, tudományos kutatója – a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért. (Kurta József);
KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj: Szekernyés János, Temesvár – Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. (Bodó Barna);
MIKÓ IMRE-díj: Flóriska Attila kolozsvári üzletember, az Euréka Egyesület soros elnöke – a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért. (Bartha Bálint);
ÉLETMŰDÍJ, POST MORTEM: Csép Sándor újságíró, közéleti személyiség–főhajtásként szellemi hagyatéka előtt, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért. (Kötő József).
Szabadság (Kolozsvár).

2013-as EMKE-díjak
Hagyományosan, éves közgyűlése keretében adta át 2013-as díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végező személyiségeknek a nagy múltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Idén a SPECTATOR-díj kitüntetettje Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, lapunk főszerkesztője lett, aki az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért vehette át a díjat. Laudációjában Kántor Lajos, a jeles irodalomtörténész, publicista, kritikus, szerkesztő, a ’90-es években maga is az újságíró-egyesület elnöke méltatásában kiemelte, hogy "újságírói és főszerkesztői elfoglaltságát fölösleges magyarázni, ám ha valaki emellett a szakmai szövetségben is vezető szerepet vállal – és azt nem egyszerűen megtisztelő címként fogadja el, hanem átérezve a felelősséget, folyamatosan műhelyjellegű tanácskozásokat szervez; ha valaki a kötelező reprezentáción, protokollon túl elsőrendű feladatának tudja a nemzetközi kapcsolatok építését, országon belül pedig a román újságíró-szervezetekkel való egyeztetést –, az bizonyára megérdemli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elismerését".
Ugyancsak volt MÚRE-elnöknek, a januárban elhunyt, aradi születésű Csép Sándor televíziós szakembernek, drámaírónak adományoztak – ezúttal posztumusz – EMKE életműdíjat, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért.
További 2013-as díjazottak: a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért a csíkszeredai Györfi Erzsébet kapott KACSÓ ANDRÁS-díjat; terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi múzeum muzeológusa részesült BÁNYAI JÁNOS-díjban; az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozása szolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként Bencze Mihály brassói matematikus kapott KUN KOCSÁRD-díjat; több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért a kolozsvári Tóth Guttman Emesét tüntették ki a NAGY ISTVÁN- díjjal; kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért Rekita Rozália és Jancsó Miklós kolozsvári színészházaspárnak adományoztak BÁNFFY MIKLÓS-díjat; folytonosan megújuló színészi teljesítményéért valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért KOVÁCS GYÖRGY-díjjal jutalmazták Pálffy Tibort, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészét; élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért POÓR LILI-díjat kapott Panek Kati, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze; az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai- festészeti munkássága valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen a képzőművészeknek szánt SZOLNAY SÁNDOR-díjat Székely Géza kolozsvári grafikus kapta; a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért MONOKI ISTVÁN-díjjal Emődi Andrást, a nagyváradi római katolikus püspökség könyvtáros-levéltárosát tüntették ki; a Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért KŐVÁRY LÁSZLÓ-díjat kapott Szekernyés János helytörténész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke, végül pedig, de nem utolsósorban a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért Flóriska Attila kolozsvári üzletember kapott MIKÓ IMRE-díjat.
(b. a.)
Népújság (Marosvásárhely).

Pallas-Akadémia – 20
Írtunk már a jeles csíkszeredai könyvkiadó 20. évfordulójáról, hiszen április elsejei születésnapjukat egész rendezvénysorozattal ünnepelték, és kiadványaikkal meg néhány szerzőjükkel találkozóik egyik leggyakoribb helyszínére, Marosvásárhelyre is eljutottak. Ajándékköteteik, amelyekkel jubileumi adományként számos könyvtárat, iskolát, kulturális intézményt megleptek, eljutottak a Teleki Tékába is. Az évfordulós események a múlt héten Hargita megye székhelyén csúcsosodtak, csütörtökön a nemrég felavatott Kájoni János Megyei Könyvtárban rendezett irodalmi est, péntek délelőtt a Márton Áron Gimnázium dísztermében, délután a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában lezajlott könyvbemutató és kiállításnyitó vonzotta a közönséget.
Kevés település mondhat a magáénak olyan szép, korszerű, új könyvtárépületet, mint amilyet Csíkszereda köszönhet a megyei önkormányzatnak. Kopacz Katalin igazgató joggal büszke rá, és konferenciatermükben örömmel látja vendégül az ilyen könyves rendezvényeket. Erre az alkalomra külön tárlatot is berendeztek, gazdagon válogattak a Pallas-Akadémia eddigi 570 kötetéből. Egész nagy falat betöltöttek a kiadó kiadványai. Látványként is szívderítő a sok pompás könyv, a szellemi töltet pedig, amit az olvasóknak felkínálnak, eléggé nem is méltatható. A könyvtáros házigazda nem is fukarkodott a méltatással. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntője is bővelkedett elismerésben. A könyvkiadó főszerkesztője, Kozma Mária rövid visszatekintője, kiadótörténeti összefoglalója után a jelen levő szerzők, Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Bogdán László, Egyed Ákos, Markó Béla, Mészáros Sándor, Nagy Miklós Kund és Sarány István sem hagyta ki mondandójából a csíki könyves műhely eddigi két évtizedének dicséretét. A Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia, amely az utóbbi időben a Gutenberg kiadót, nyomdát és könyvesboltokat is működtető Tőzsér László közreműködésével is öregbíthette hírnevét, húsz év alatt a hazai magyar könyvkiadás egyik legnagyobb és legmegbecsültebb intézményévé, vállalkozásává lett. Bőséges, változatos, sok olvasói igényt kielégítő kínálatát nemcsak a kiállítás tükrözte, két átfogó katalógusból is képet kaphatunk erről. Az ünnepi esten Kozma Mária felvezető szavait követően megszólaló írók és köteteik ugyancsak e széles kiadói spektrumot érzékeltették. Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Egyed Ákos a tudományosság, Bogdán László, Markó Béla a szépirodalom, Mészáros Sándor a határokon túli kitekintés és tényirodalom, Nagy Miklós Kund és Sarány István a művészetek és a publicisztika képviseletében mondta el gondolatait a jelenlevőknek.
Egy-két mondatban érdemes külön figyelmet szentelnünk a legfrissebb kiadói újdonságoknak. Egyed Ákos akadémikus sikerkönyvének bővített kiadása az előző változatnál is keresettebbé válhat. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig immár azt a sorsdöntő időszakot is felöleli, amely az 1918-1920-as hatalomváltozástól az 1989-es eseményekig mélységesen meghatározta a székelység életét, sorsának alakulását. Sőt, kitekintést nyújt az 1990 óta eltelt több mint két évtizedre is. A történész minden eddigi kötete sikerkönyvvé vált, ezzel sem lesz másképpen. Mint ahogy biztos igen sokan olvassák majd a diplomata Mészáros Sándor újabb visszaemlékezéseit is. Előző kötete, A pekingi követség regényes formában ismertetett meg a kínai valósággal, a távol-keleti óriás egzotikus mindennapjaival és a diplomatalét különlegességeivel, a mostani Csecsenföldön, élve vagy halva nem fikcióba csomagolva hozza elénk a csecsenföldi drámai valóságot, ez a személyesen megélt ottani realitás jól dokumentált, hiteles tükrözése. A szerző az 1994-ben kezdődött első csecsen háború idején az orosz–csecsen konfliktus rendezésére létrehozott EBESZ-csoport soros elnökeként figyelhette meg, tapasztalhatta a történteket, és teljesített békéltető feladatokat. Folytonos életveszélyben élt, sőt egy autóbalesetnek álcázott merénylet túlélője is. Visszaemlékezéseit gazdag képanyag teszi még szemléletesebbé.
Folytatódik a Kemény János-életmű-sorozat is. Új darabja a helikoni találkozók házigazdájának Víziboszorkány című regénye. A Kákoc Kis Mihály és a Kutyakomédia után ez is közelebb hozza a mai irodalombarátokhoz a Mecénás írói hagyatékát. A könyvtári találkozón vers is elhangzott. Markó Béla ismét megcsillogtatta költői erényeit. Rendkívül találó, pontos és kíméletlen látleletben fogalmazta meg mai drámai helyzetünkből adódó életérzéseinket, hangulatunkat.
Másnap a fiatalokat szólították meg a pallasosok. A Márton Áron Gimnáziumban a történelem, néprajz, helytörténet és az irodalom került terítékre, a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a kiadó művészeti könyveiről beszélt Kozma Mária. Ezek több sorozatban és sorozaton kívüli kiadvá-nyokkal olyan gazdagon próbálják pótolni a könyvkiadói hiányokat, hogy ilyen tekintetben egyik honi műhely sem versenyezhet velük. Kiállítással is illusztrálták az elhangzottakat. Botár László, Csillag István, Gaál András, Márton Árpád, Mezey Ildikó, Siklódy Ferenc és Zsigmond Márton alkotásaiból nyitottak tárlatot. A műveket az a Botár László festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe, akinek a napokban Kisinyovban nyílt Fazakas Csabával közös kiállítása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam Guttman Mihály
(1926–2013)
Május 19-én lezárult egy sikerekben gazdag, tartalmas életút, amelynek központjában a komolyzene, és ezen belül a magyar kórusirodalom népszerűsítése, a közösség szolgálata és nem utolsósorban szeretett családja iránti gondoskodása állt. Guttman Mihály élete a kodályi eszme, azaz a zenei anyanyelvhez való ragaszkodás jegyében telt el.
Hatalmas szakmai tudása, kiváló memóriája, pontossága mellé rendkívüli emberség, szerénység és jóság társult. Misi bácsi mindent tudott, sőt, mindent jól tudott, és mindenkinek segített. Élete során oly sokrétű tevékenységet fejtett ki, amely más ember teljesítőképességét meghaladta volna, ám Misi bácsi mindent egymaga végzett el – tökéletesen.
Guttman Mihály 1926. július 21-én született Petrozsényben. Érettségi után került Kolozsvárra, ahol két egyetemet végzett el: a konzervatóriumot és az akkor még Bolyai Egyetem geológia–csillagászattan szakát. 1949-ben felkérték a kolozsvári Zeneművészeti Középiskola létrehozására, amelynek igazgatói tisztségét 1950–1958 között töltötte be. Az igazgatói teendők mellett azonban zenekart és kórust vezetett, kamarazenét tanított. 1959–1975 között a kolozsvári filharmónia művészeti titkára volt. Karmesterként többször vezényelte a magyar opera és a filharmónia zenekarát is. Az 1989-es rendszerváltozás után oroszlánrészt vállalt a Romániai Magyar Dalosszövetség újralétesítésében, amelynek tiszteletbeli elnöke volt. A tordaszentlászlói énekkart 1988–2009 között vezényelte.
Kiváló tevékenységét több kitüntetéssel ismerték el: Munka érdemrend (1954), Kulturális érdemrend (1969) és „Románia Csillaga” – lovagi rend (2000). Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Nagy István-díjjal jutalmazta (1998); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Ezüst Gyopárral ismerte el több évtizedes munkásságát. Az anyaországban Kisebbségekért Díjat és Kóta Díjat kapott (2005). 1999. szeptember 29-én, Szent Mihály-napján Tordaszentlászló díszpolgárává avatták.
A komolyzene, és ezen belül a magyar kórusirodalom iránti elkötelezettségének tudható be a Romániai Magyar Dalosszövetség keretében kifejtett, szó szerint áldásos tevékenysége. Számtalan kórustalálkozón vett részt, és mindig örült, ha új, tehetséges énekkart és karnagyot dicsérhetett meg. Nekik is mindig lelkükre kötötte: ne hagyják veszni Kodály és Bartók örökségét!
Mi, hátramaradottak is megszívlelhetjük ezt az intelmét: még ha nem is tudjuk olyan fokon és intenzitással művelni, mint Ő…
Drága Misi bácsi, nyugodjék békében!
Nagy-Hintós Diana
Krónika (Kolozsvár)

A 20 éves Kántor-Tanítóképző Főiskola ünnepi műsora
A marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola 20. évfordulójának ünnepségére november 6-án és 7-én kerül sor a Vártemplomban.
Szombaton 10 órától ökumenikus istentisztelet lesz, igét hirdet dr. Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja. A felekezetek közös hálaadó imáját Nagy László unitárius lelkész, püspökhelyettes, Papp Noémi evangélikus lelkész, Ferencz István római katolikus lelkész és Ötvös József református esperes mondja el.
Reményik Sándor Templom és iskola című versét Kilyén Ilka Magyar Örökség-díjas színművész adja elő. Fellép a főiskola kórusa. Ezt követően köszöntések hangzanak el dr. Nagy István dékán, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Piet Booij, a Driestar Főiskola és dr. Hollanda Dénes, a Sapientia egyetem alapító tanára részéről. A Kántor-Tanítóképző Főiskola 20 éves történetét dr. Barabás László igazgató ismerteti. Ezt követően elhangzik Balassi Bálint Végek dicsérete című verse Kilyén Ilka színművésznő előadásában. 12.30 órától jubileumi emléklapokat adnak át.
Iskola a magasban, iskola a mélyben – a jubileumi kötetet Gáspár Sándor mutatja be. A gótikus teremben berendezett kiállítást Ábrám Noémi nyitja meg.
Délután 3 órától A tanároké a szó címmel rövid előadások hangzanak el. Levezeti Mester Mihály. 17 órától Öregdiákok hangja címmel énekesek, zenészek, kórusok, együttesek szolgálnak. Levezeti dr. Barabás László.
November 7-én, vasárnap délelőtt 10 órától hálaadó istentiszteletre kerül sor, igét hirdet dr. Pap Géza püspök. Ezt követően köszöntések hangzanak el Ötvös József kuratóriumi elnök és Kiss Zoltán vártemplomi főgondnok részéről. A főiskola 20 éve – egy kötetben, a kiadványt bemutatja dr. Barabás László igazgató. Szolgál a főiskola kórusa.
A főiskola jövőjéért dr. Nagy István, dr. Bustya Dezső és dr. Fodor Ferenc mond imát. 12.30 órától az elhunyt lelkészek, tanárok és öregdiákok sírjainál koszorúznak.
Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Székmagyar
A Nyugati Jelen olvasói tudják, hogy több Arad múltját tárgyaló régi kiadványt digitalizáltam. 2011 szeptemberében tettem számítógépen elérhetővé Arad vármegye 1892–1913 között megjelent köteteit.
Az azóta eltelt időben további 1910 előtt megjelent, Arad múltját tárgyaló könyvet alakítottam át elektronikus formátumúra, ilyenként számítógépen megjeleníthetővé úgy, hogy azokban keresni is lehet, és pillanatok alatt megtalálhatja az olvasó, hogy van-e benne arról szó, ami őt éppen érdekelné.
Idén tavasszal személyesen ajánlottam föl a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójának, hogy tartanék a diákoknak egy bemutatót a digitalizálásról és az általam számítógépesített kiadványokról. Igazgató úr örömmel vette a felajánlást, és annak külön örült, hogy az általuk arra érdemeseknek tartott diákoknak is adnék egy-egy korongot, ingyen.
Igazgató úr a bemutató megszervezését aligazgató asszonyra bízta, aki Lehoczky Attila tanár urat találta legalkalmasabbnak az esemény lebonyolítására. Attila 58 tanítványát tartotta érdemesnek arra, hogy megkapják a korongot. 30 darabot vállaltam el, és vártam, hogy Attila írjon, fölhívjon, vagy valamilyen módon értesítsen: mikor mehetek az iskolába. A telefonom nem csörgött, üzenet, levél nem érkezett.
Rákérdeztem. Attila, mikor lehet szó a bemutatóról?
Attila: „Igen magas helyről rám szóltak, hogy adjam vissza igazgató úrnak a megbízatást”.
Személyesen kerestem föl igazgató urat, aki csak ámult az előállt helyzeten. Azt javasolta, hogy amennyiben fenntartom ajánlatomat, és továbbra is adnék néhány korongot az iskola arra érdemes diákjainak, akkor ők azokat szívesen átadják az évzárón.
Fölhívtam Attilát, és megkérdeztem: milyen helyről szóltak rá?
– Attila: Kitalálhatod.
Ki mondta?
– A: Kitalálhatod.
Fizikatanárként mérni szoktam, nem kitalálni.
– A.: Rájöhetsz magadtól.
Nos, nem akartam találgatni.
Fölhívtam az RMDSZ Arad megyei elnökét, Bognár Leventét, aki azt mondta, hogy erről a kérdéskörről nem beszélt Lehoczky Attilával.
Nem kerestem meg Király András államtitkárt, és az RMDSZ oktatási főtitkár-helyettesét, Magyari Tivadart sem.
Nem tudom ki az a székmagyar, aki 2013 júniusában azt sugallhatja egy főgimnáziumi tanárnak, hogy ne szervezzen a tanév utolsó hetében iskolája tanulásban kiemelkedő diákjainak ismeretterjesztő előadást régi kiadványok digitalizálásáról.
Nem tudom, hogy ki az a székmagyar, aki megpróbálja meggátolni, hogy 2013-ban aradi magyarul tanuló fiatalok kapjanak egy DVD-korongot, ingyen, amelyen a következő kiadványok vannak:
1. Bródy Sándor, Rákosi Viktor: 18negyvennyolcz, A magyar szabadságharcz 1848–49-ben, 1896,Album, 474. lap, 921 kép (6641 Ft)
2. Varga Ottó: Aradi vértanúk albuma,1890, 246 oldal
3. Lakatos Ottó: Arad 1881, I. 257 l., II. 263. l., III. 367 l.
4. Némethy Károly – Aradváros tanügyi története Aradmegye tanügyét tárgyaló függelékkel, I. 393 l., II. 399 l.
5. Fábián Gábor – Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben, 1835., 287 l.
6. Kehrer Károly:Aradvármegye és Arad sz. kir. város népoktatásügye 1885—1910-ig, 1910, 300 l.
7. Aradvármegye monográfiája:
1. Simonkai Lajos: Aradmegye és Aradváros, 1893, 426 l.
2. Simonkai Lajos: Aradmegye és Aradváros állatvilága, 1893, 141 l.
3. Márki Sándor – Aradvármegye és Arad szabad királyi város története, I. 1892, 564 l., II. 1895, 911. l.
4. Gaal Jenő – Aradvármegye és Arad szabad királyi város közgazdasági, közigazgatási és közművelődési állapotának leírása, 1898, 718 l.
5. Bartucz Lajos, Kollarov M. István, Somogyi Gyula, Mátyás Jenő és Ipolyi-Keller Iván – Aradvármegye és Arad szabad királyi város néprajzi leírása, 1912, 507. l.
6. Somogyi Gyula – Arad szabad királyi város és Arad vármegye községeinek leírása, 1913, 256 l.
8. Kölcsey Egyesület:
1. Somogyi Gyula – Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882-1895, 90 l.
2. Az Aradi Kölcsey Egyesület titkári jelentései 1881-1810, 74 l.
3. Évkönyvek: 1884, 260 l., 1885. I., 113 l., II. 58 l., 1886, 104 l., 1887, 222 l., 1888, 179 l., 1914–1915, 166 l.
A fentieken kívül a korongon vannak még Pécskával, valamint Klebelsberg Kuno életművével kapcsolatos kiadványok is.
Nem érdekel, hogy megtudjuk-e vagy sem székmagyar kivoltát, de ma, 2013. június 7-én elviszem a Nyugati Jelennek ezt az írást, és átadok az aradi Csiky Főgimnázium igazgatójának 40 DVD-korongot a fenti tartalommal, hogy rendelkezzenek azokkal legjobb belátásuk szerint.
Nagy István, Pécska
Nyugati Jelen (Arad)

Csak vasárnap beszélnek magyarul?
Kincses Előd feljelentést tesz a Diszkriminációellenes Tanácsnál
Olvasóinkat már tájékoztattuk, hogy a múlt héten incidens történt a marosvásárhelyiek egyik kedvenc szabadidőközpontjában, a Víkendtelepen. Egy magyarul és németül beszélő hatéves kisgyerek eltűnt a csúszdánál, és a nagyapa kérését, hogy a hangosbemondón magyarul mondják be, hogy keresik és jelentkezzen, a vakációs rádió szolgálatos szerkesztője megtagadta, kizárólag románul volt hajlandó megszólalni.
Az eset főszereplője Kincses Előd, a közismert vásárhelyi ügyvéd, illetve az unokája volt. Kincses tegnapelőtt megkereste a rádióst, és a Népújság kérdésére elmondta, hogy magyar emberről van szó. – Nagy István Zsoltnak hívják, az SBS Romániánál dolgozik. Azzal érvelt, hogy ők mindig csak románul mondják be, mert a gyermekek úgy meg vannak ijedve, hogy úgysem értenék meg a szöveget, a románt meg mindenki érti, és az emberek majd megkeresik a gyermekeket.
Az ügyvéd kérdését, hogy miért állította, hogy nem tud magyarul, illetve miért mondta, hogy nem tudja magyarul beolvasni, Kincses Előd szerint elengedte a füle mellett. – Mondtam neki, hogy leírom fonetikusan, s annyit kértem, olvassa be: "Vince jöjjön a csúszdához". Ezt tagadta meg.
Azt próbálta magyarázni, hogy nem azt mondta nekem: "în aceasta zona se vorbeste numai româneste", hanem azt, hogy "în aceasta zi se vorbeste numai româneste". Ez nem igaz, én attól akadtam ki, amikor azt mondta, hogy "în aceasta zona".
– Ha zona, ha zi, mindenképpen hülyeség.
– Az illető úgy magyarázta, hogy az ő cégük csak románul szórja az adást, ha többet járnék a víkendre, tudnám, hogy például vasárnap magyarul is beszélnek, és semmiféle diszkriminációról nincs szó. Véleményem szerint igenis diszkrimináció, fel fogom jelenteni őket a Diszkriminációellenes Tanácsnál, azonkívül pedig az Audiovizuális Tanácsnál is, mert az SBS Románia országos szórási engedéllyel rendelkezik, tehát nem bújhat az ujja mögé, hogy ez egy kicsi víkendrádió. Véleményem szerint a főbűnös a cégvezető, mert Nagy István csak egy beosztott janicsár. Ezt úgy fogom fel, hogy olyan jellegű a román nemzetiségi politika, hogy ilyen janicsárokká is válhatnak a magyarok, mert ha nem nyomorítanák meg a lelküket, akkor nem lennének janicsárok.
– Pontosan mikor és hogyan történt az incidens?
– Múlt pénteken délután 4 óra után kimentünk négyen a víkendre: Réka lányom, Kinga, a 13 hónapos kisunokám, Vince, a hatéves unokám és én. Vincét elvittem a csúszdához, és visszamentem a lányomhoz, hogy segítsek a kicsi felügyeletében. Kifizettem az egyórás jegyet, megnéztem, hogy csúszdázik – egyébként a gyermek tud úszni –, s utána elmentem. 40 perc múlva tértem vissza, és Vince nem volt sehol, mert kiderült, hiába fizettem ki egy órát, 30 perc után elkergették a gyermeket a csúszdától. Ő pedig odament, ahol minket utoljára látott. De mi már máshol voltunk, tehát a gyermeket nem lehet hibáztatni.
A másik dolog: a csúszdánál azt mondják, az egész napos jegy 10 lej, és egy óra 15 perc után bezárták a csúszdát. Ha kifizettem volna a 10 lejt, akkor egylejnyit tudott volna csúszkálni. Szóval furcsa dolgok történnek.
Elfelejtettem mondani, hogy leteszek egy beadványt a polgármesteri hivatalhoz és a helyi tanácshoz, hogy a műsorszórókkal kötendő szerződésekbe foglalják bele: kötelező módon olyan nyelven is el kell mondani a segélykérést, amilyen nyelven ért a segítségre szoruló.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Fontos az átirat megsemmisítése
Három témáról tartott sajtótájékoztatót tegnap dr. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd.
Beszámolt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál tartott meghallgatásról, amelyen a MOGYE rektorával, dr. Leonard Azamfirei professzorral együtt a klinikai gyakorlatban kötelezővé tett egynyelvűségről fejtették ki a véleményüket. A marosvásárhelyi szabadidőközpontban történt incidens kapcsán kéréssel fordult a helyi tanácshoz és a szóban forgó rádió vezetőségéhez: határozatban rögzítsék, hogy a román nyelvű vakációs rádióban a segélykérést a vészhelyzetben levő személy nyelvén is be lehessen mondani. A harmadik témát a magyarországi kitüntetés átvételére elutazott egyetemi tanárok ellen indított eljárás jogosságának a megkérdőjelezése képezte.
– Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál érdemben tárgyalták az ügyet, amelyben a Romániai Magyar Orvosképzésért Egyesület (RMOGYKE) és az RMDSZ azt kérte, hogy a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Romániai Hatóság (ARACIS) átiratát, amelyik arról szól, hogy a betegágy mellett csak a román nyelvet lehet használni, tehát az orvosok gyakorlati oktatása csak román nyelven folyhat, nyilvánítsák diszkriminatívnak. Sérti ugyanis a betegjogi törvényt, amely pontosan meghatározza, hogy ahhoz a beteghez, aki nem ismeri a román nyelvet, anyanyelvén kell szólni, továbbá más alkotmányos rendelkezéseket is sért. Ezenkívül kértük, hogy nyilvánítsák diszkriminatívnak a MOGYE szenátusának az április 30-i döntését, amellyel elutasította a magyar oktatóknak a magyar oktatási vonal külön akkreditációjára vonatkozó kérését. Kérésünket arra alapoztuk, hogy a tanügyi törvény biztosítja ezt a lehetőséget, s a diszkriminációellenes jogszabály szerint ha megszorítva alkalmaznak egy törvényt, az hátrányos megkülönböztetésnek számít, és büntetéseket von maga után. A harmadik kérés az egyetemi charta azon diszkriminatív kitételeire vonatkozott, amely szerint a gyakorlati oktatás kizárólag román nyelvű lehet, miközben az egyetem vezetősége folyton megfeledkezik arról, hogy az angol nyelven tanulók gyakorlati oktatása angol nyelven történik, amit a rektor a meghallgatáson is próbált elhallgatni.
A tárgyalás két órát tartott. Miután ismertettem a panaszunkat, a rektor válaszolt, majd megcáfoltam az érveit, s ő is próbált cáfolni, de gyenge munícióval. Végül az ODET elnöke, Asztalos Csaba közölte velünk: mivel annyira komplex az ügy, azt szeretné, hogy a tanácsnak mind a kilenc tagja szavazzon, ezért augusztus 15-e után hoznak döntést. Nagyon fontos lenne az ARACIS átiratának a megsemmisítése, mert emögé bújnak, hogy valamilyen törvényes alapja legyen a tanügyi törvényt sértő chartabeli rendelkezésnek. Amennyiben az ODET megállapítja, hogy az ARACIS határozata diszkriminatív, kötelesek lesznek visszavonni, s a szenátus nem hivatkozhat erre az álláspontra.
A víkendtelepi incidens kapcsán tisztázni kell, hogy ki tiltotta meg az SBS Románia szolgálatában álló rádiós cég magyar nemzetiségű alkalmazottjának, Nagy István Csabának, hogy magyar nyelvű segélykérést közvetítsen a rádióban. Elképesztőnek tartom, hogy egy gyermeket ne lehessen azon a nyelven keresni, amelyet ismer, s ami az unokám esetében a magyar és a német. Ezt az embertelen gyakorlatot meg kell szüntetni, ezért a polgármesteri hivatalhoz és a vásárhelyi tanácshoz fordultam, azzal a javaslattal, hogy a következő szerződéseket a Radio vacantaval úgy kössék meg, hogy kötelezzék a műsorszórót arra, hogy a segélykérés a segítségre szoruló nyelvén is elhangozhasson. A Diszkriminációellenes Tanács június 5-én iktatta az erre vonatkozó beadványt, s remélem, rövidesen kitűzik a tárgyalást. Várom továbbá a polgármester válaszát is.
Rossz fényt vet az egyetemre, hogy amikor dr. Szabó Béla professzort a magyar államfő kitüntette, feltételezhetően a MOGYE egyik vezetője álnéven tett panaszt, olyan dokumentumokat csatolva a feljelentéshez, amihez csak egy magas beosztású vezető juthatott hozzá. A feljelentést a Korrupcióellenes Ügyészséghez és a Bírósági Ügyészséghez is benyújtotta. A DNA 300 lej pénzbírsággal sújtotta a magyar tanerőket, amit megtámadtunk, arra hivatkozva, hogy nem volt illetékességük ebben az ügyben vizsgálódni. Álláspontunkat alátámasztja, hogy az ügyészség megállapította, a feljelentő, dr. Popa Alexandru nem létező személy, tehát nem létezik a bűncselekmény, és megszüntette az eljárást – tájékoztatott Kincses Előd.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely

Állampolgárság: tízből két kérvényező román
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmárnémeti demokrácia központjához rendszeresen fordulnak román emberek segítségért a magyar állampolgárság igényléséhez szükséges iratcsomó összeállításához. „Átlagban tíz kérvényezőből kettő román nemzetiségű” – tájékoztatta lapunkat az iroda munkatársa, Nagy István.
A demokrácia központot azért kerestük meg, mert a transilvaniareporter.ro portál korábban arról írt: a Szatmár megyei Avasságból és Máramaros megyéből összesen tizenkétezer román kérvényezte eddig a magyar állampolgárságot.
Nagy István elmondta, sok olyan román ember keresi meg őket, aki meglepően jól beszél magyarul – ők rendszerint vegyes házasságban élnek –, de olyanok is, akik nem beszélik a nyelvet. „Utóbbiakat emlékeztetjük arra, hogy az igénylés egyik feltételeként társalgási szinten tudniuk kell magyarul. A másik feltétel, hogy valamelyik felmenőjük magyar állampolgár legyen. Ez utóbbi feltételt rendszerint könnyen teljesítik” – magyarázta.
Adrian Ștef büszke arra, hogy félig magyar. A Szatmár megyei tanács elnöke cáfolta a maszol.ro-nak a transilvanireporter.ro-nak azt az információját, hogy kérvényezte a magyar állampolgárságot. A portál arról írt, hogy Adrian Ștef mellett egy másik szatmári politikus, Ovidiu Silaghi volt miniszter is benyújtotta igénylését. „Édesanyám nagyváradi magyar református, és büszke vagyok arra, hogy félig magyar vagyok. Ha valóban kérvényeztem volna a magyar állampolgárságot, akkor nem titkolnám el, mert nem tartanám szégyellni való információnak” – jelentette ki Adrian Ștef kedden a maszol.ro-nak. Nagy István ezzel kapcsolatban azt mondta: a megyei tanácselnök „egészen biztosan” nem fordult a szatmárnémeti demokrácia központhoz segítségért. „Szóbeszéd szintjén mi is hallottuk már, hogy Adrian Ștef magyar állampolgár. Az egyik helyi televíziónak pedig volt felvétele is arról, hogy Ovidiu Silaghi volt miniszter egy határ menti településen tette le az állampolgári esküt” – magyarázta az iroda munkatársa.
Az iroda nem tagadja meg a segítséget azoktól sem, akik nem tudnak magyarul, Nagy István szerint azért nem, mert nem a demokrácia központ munkatársainak a dolga tesztelni a nyelvtudást. Mint mondta, az iratcsomót amúgy is a kérvényezőnek személyesen kell benyújtania valamelyik magyarországi járásközpont – Fehérgyarmat, Csenger, Nyíregyháza – jegyzőjénél vagy kormányablakánál. „Amikor átveszi tőle az iratcsomót, a magyarországi hivatalnok részletesen kikérdezi a kérvényezőt. Könnyen kiszűri azt, aki nem tud magyarul” – részletezte.
Nagy szerint a magyarországi hivatalnok sem tagadhatja meg a kérést, ha az állampolgárság igénylőjének nyelvtudásával gond van. „Azonban a kérvényre feltünteti, hogy az illető teljesíti vagy sem a nyelvtudásra vonatkozó feltételt. Budapesten mérlegelik, hogy elfogadják-e az igénylést, vagy sem. Jöttek már hozzánk olyan románok, akiknek elutasították az iratcsomóját” – magyarázta az iroda munkatársa.
A nemzetpolitikai államtitkárság az MTI-nek sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánta azokat az információkat, amelyek szerint a magyar állampolgárságot kérelmezők között szerepel egy volt román miniszter és a Szatmár megyei tanács elnöke is. Kiemelték: az egyszerűsített honosítási eljárás lehetővé teszi, hogy az, akinek magyar felmenői vannak, tud magyarul, a magyar jog szerint büntetlen előéletű és büntetőeljárás nincs ellene folyamatban, illetve honosítása nem sérti Magyarország közbiztonságát és nemzetbiztonságát, jogosult a magyar állampolgárság megszerzésére. Ha az említett Ovidiu Silaghi vagy Adrian Ștef megfelel az említett kritériumoknak, jogosult a magyar állampolgárság megszerzésére – rögzítették. Hozzátették: a nevezettek kérelmezését nem tudják megerősíteni, sem cáfolni, tekintettel arra, hogy semmilyen adatot nem adnak ki a kérelmezőkről.
Maszol.ro

Százarcú Forgatag
Mi minden vár ránk csütörtökön és pénteken?
Tegnap estétől elkezdődött a marosvásárhelyiek hónapok óta várt és készített Forgataga. Összeállításunkban a kulturális, szórakoztató, gyerek- és családi programok, vásárok és találkozók mozaikjából felépülő rendezvénysorozat mai és holnapi kínálatát ismertetjük.
Séták és előadás a Borsos Tamás Egyesület szervezésében
Augusztus 29-én, ma délelőtt 10 órakor Györfi Zalán régész A középkori Marosvásárhely címmel tematikus városnéző sétára várja az érdeklődőket a Bolyaiak szobránál, este 7 órakor pedig az Iskola (Aurel Filimon) utcai zsinagógában Spielmann Mihály történész nyújt betekintést a marosvásárhelyi zsidóság történetébe. A férfiaknak fejfedőt kell vinni (bármilyen típusút). Péntek délelőtt 10 órától Orbán János művészettörténész barokk sétára várja a marosvásárhelyieket, találkozó a Rózsák tere 11. szám alatti Toldalagi-palota előtt.
TékaForgatag
Ma 13 órakor a Teleki Téka barokk udvarán 15 kiadó részvételével megnyílik a térségben egyedinek számító történelmi könyvek vására. A vásáron a legfrissebb szakkönyvek, a történelmi témájú szépirodalom, illetve az albumszerű, történelmi tárgyú ismeretterjesztő könyvek és a gyermekeknek szóló képeskönyvek is megtalálhatók lesznek. 20 órától a Kővirág együttes koncertezik a Téka udvarán. Pénteken délelőtt 11 órától nyitott könyvműves tevékenységre várják az 5-8. osztályos gyerekeket, akik a Téka restaurátorának segítségével a papírmerítést és a linómetszést próbálhatják ki. 20 órától a Nagy István kórus 16–18. századi kórusművekkel teremti meg a Teleki Téka könyvei által is hordozott hangulatot.
Kiállítások
Ma 17 órától erdélyi nemesi családok címereiből nyílik kiállítás a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület szervezésében az egyesület Rózsák tere 5. szám alatti székhelyén. A tárlatot Novák József képzőművész nyitja meg. 18 órától a Marosvásárhely fotótükörben című fotókiállítás megnyitója lesz a Bernády Ház emeleti kiállítótermeiben. A kiállítás szervezői: a Marx József Fotóklub és a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány.
Vásári Forgatag
A vasárnapig tartó Vásári Forgatag ünnepélyes megnyitójára pénteken délelőtt 11 órakor kerül sor a Maros-parton. A vásáron főként Maros megyei kistermelők, kézművesek, de más megyék termelői is részt vesznek, a látogatók hús- és péktermékeket, mézféléket, lekvárokat, szörpöket, gyümölcsleveket, illetve kézműves- és népművészeti tárgyakat vásárolhatnak. A borsarokban erdélyi és magyarországi borászok termékei várják az érdeklődőket. A Forgatagban székelyföldi és magyarországi múzeumok is bemutatkoznak.
Családi programok
A családi, ifjúsági és gyermekprogramok pénteken délelőtt kezdődnek a Maros-parton. 10 és 13 óra között a Gyulafehérvári Caritas Korai Nevelő- és Fejlesztőközpontjának munkatársa, Mezei Borbála a Cseperedők udvarába, mondókázásra, kézműveskedésre, szabad játékra várja a páréves látogatókat. Ugyanebben az időpontban a Védem Egyesület 2 éves vagy annál nagyobb gyerekeket vásári játékokra és kézműves- foglalkozásra hív. A kőrispataki szalmakalap-múzeum szervezésében délelőtt 10 órától a 6 éves és nagyobb gyerekek a szalmafonást próbálhatják ki, az Unitarcoop Alapítvány standjánál pedig gyöngyöt fűzhetnek. 11 órától Diós Brigitta népdalokat tanít a gyerekeknek, a Philothea Klub szervezésében szintén 11 órától 15 óráig kamaszok (12-18 évesek) számára indul kincskereső vetélkedő, melynek témája: Marosvásárhely épületei és szobrai. A gyerekprogramok délután is folytatódnak, 13 órától Göcsi Ottilia gyurmázni hívja a gyerekeket, a ProMissio Egyesület interaktív logikai játékokat és kézműves- tevékenységet kínál, 15 órától az Unitarcoop Alapítvány a papírcsíktechnika rejtelmeibe avat be kicsiket és nagyokat, ugyanekkor a Lurkó Kuckó Fejlesztő- és Játszóháznál logikai, ügyességi és társasjáté-kok kezdődnek. 16 órától párhuzamosan több előadás is zajlik, a Gyulafehérvári Caritas Családsegítő Szolgálata a kamaszokról, a Fa- milia Centrum Egyesület a kiegyensúlyozott felnőttkort meghatározó boldog gyermekkorról indít interaktív beszélgetést. Az Outward Bound Egyesület 16 órától négyfős ügyességi versenyt tart családoknak, 18 órakor az Üver Zenekar muzsikájára gyermektáncház kezdődik. A családi programok keretében a Nidus Waldorf Egyesület szülői közössége szabad játékot biztosít óvodásoknak és kisiskolásoknak, akik trambulinon is ugrálhatnak, a Maros Megyei Hegyimentők Egyesülete mászófalhoz, ládarakáshoz várja a merészebb gyerkőcöket és slakckline is lesz, időközben pedig csocsózni, akadálypályán kalandozni is adódik lehetőség. A legfiatalabb édesanyák számára a Családi Forgatag idején pelenkázási és szoptatási lehetőséget nyújtó baba-mama sarok működik.
Civil sarok
Pénteken a Hifa Románia, az Alpha Transilvana Alapítvány, a Motivation, a Kulcs(lyuk), illetve a Siketek Maros Megyei Egyesülete közreműködésével a fogyatékkal élők és sérültek mindennapjaiba is betekinthetnek az érdeklődők. A program különféle szigeteken zajlik – Helen Keller sziget (hallássérültek), Bocelli sziget (látássérültek), Superman sziget (mozgássérültek), Art Brut sziget (a fogyatékkal élők alkotásainak bemutatása és árusítása), Élő könyvtár a Forgatagban (fogyatékkal élő fiatalok "ki- kölcsönzése" közös sétára, mozizásra, kerekes székes táncra), Játéksziget (játékos vetélkedők a különleges szükségletű személyekről többféle tematikával). A Bonus Pastor Alapítvány 15 órától a káros szenvedélytől és függőségtől való szabadulásról indít beszélgetést, a Kerecsensólyom Hagyományőrző Egyesület 18 órától jurtaépítésre várja az érdeklődőket a Sörpatika szomszédságában lévő területen. A Keresztyén Oktatásért és Erkölcsi Nevelésért Alapítvány (KOEN) délelőtt 11 órától gitáros, zenés foglalkozásra és kézimunkázásra hívja a gyerekeket, 15 órától Milyen vagy, Istenem? címmel szerveznek interaktív foglalkozást óvodás és kisiskolás gyerekeknek. A Sapientia standjánál délelőtt 11 órától Miujság.zip címmel fényképkiállítás nyílik, 13-tól "sapis" esküvő tartatik, 15 órától a Légy pneumobil- és elektromobil- kapitány! című tevékenység kezdődik, 16 órától borkóstolás lesz. A Maros Megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a Marosvásárhelyi Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület és a Református Telefonos Szeretetszolgálat szervezésében délelőtt 10 órától csendes sarok nyílik, 12 órától sakkterápia kezdődik, 16 órától Kothencz Kelemen néprajzkutató, muzeológus Halászati örökség mint a tárgyi és szellemi erőforrások kincsesháza címmel tart előadást. Szervező: a bajai Türr István Múzeum.
Színházi Forgatag
Pénteken 16 órától Kenéz Ferenc Lilike medika leveleiből című művével indul a Színházi Forgatag a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében. 17 órától Kilyén Ilka színművésznő előadja Zsoltár az anyanyelvről című műsorát a Bolyai téri unitárius templom Dersi János-termében. 18 órától Székely Csaba Bányavirág című művét láthatja a közönség a Nemzeti Színház kistermében. Szintén pénteken a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói váratlanul megjelennek a Maros-parton, felöltik maszkjaikat és különböző helyszíneken pár perces jeleneteket improvizálnak. Megjelenésükre délelőtt 11 órától lehet számítani.
FilmForgatag a várban
A Városi Filmklub, illetve a RITTE Egyesület, a Zauberberg Kulturális Egyesület által a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézettel partnerségben szervezett magyar filmdömping helyszíne a marosvásárhelyi vár, a Maros Megyei Múzeum történelmi és régészeti részlegének konferenciaterme, ahol a mozirajongók kilenc magyar filmet nézhetnek meg – három fekete-fehér alkotást az 1940-es évekből, illetve ötöt az utóbbi évek magyarországi filmterméséből. A FilmForgatag megnyitóünnepsége ma 15.45 órakor kezdődik. Ezt követően 15.55-től az Egy bolond százat csinál (1942), 17.30-től a Keleti szél, 19.10-től A zöld sárkány gyermekei (2010), 21.10-től a Poligamy (2009) című film látható. Pénteken délelőtt 9.45-kor megnyitóbeszéddel indul a nap, 9.55-től az Egy szoknya, egy nadrág (1942), 11.25-től a Cserebere (1940), 13.10-től a Nem vagyok a barátod (2009), 15.17- től az Intim fejlövés (2008), 16.45-től a Zuhanórepülés (2007) című filmet nézhetik meg az érdeklődők.
KoncertForgatag
Pénteken 18.30-tól a Bronx, 19.30-tól a Dreamers Band, 21 órától a Deák Bill Blues Band, 23 órától pedig a Prospekt koncertezik a Maros-parton felállított színpadon. Szintén pénteken 19 órától a Kultúrpalotában a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, mintegy száz gyermek lép közönség elé.
Könyvbemutató a Kultúrpalotában
A Maros Megyei Múzeum, illetve a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezésében pénteken 18 órától A marosvásárhelyi Kultúrpalota 1908 – 1913 című könyv bemutatójára várják az érdeklődőket a Kultúrpalota kistermébe. A könyvet, melynek szövegét Keserü Katalin, Oniga Erika és Várallyay Réka művészettörténészek írták, fotóit Plájás István készítette, dr. Rozsnyai József művészettörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára méltatja.
Forgatag az éterben
Az ErdélyFM kihelyezett stúdióból jelentkezik a Vásárhelyi Forgatag Maros-parti helyszínéről. Pénteken rögtön a Vásári Forgatag megnyitójától, azaz délelőtt 11-től élőműsorral kapcsolják a rendezvényt a városhoz, szombaton és vasárnap délután 2-től az első koncertek első hangjáig jelentkeznek élőműsorral a helyszínről.
Az ErdélyFM forgatagos stúdióját a vásártér elején találják meg az érdeklődők egy minden értelemben nyitott sátorban. A rádió csapatának számos témakörben lesznek kérdései és válaszai, műsoraikban kézműves, zenész, borász, történész és egyszerű résztvevő is megszólal majd.
A Vásárhelyi Forgatag további kínálatából következő lapszámunkban válogathatnak.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbarátok a Teleki Téka Forgatagában
A zuhogó eső sem tudta elriasztani Marosvásárhelyen a csütörtöki Tékaforgatagra érkezőket, akiket történelmi tárgyú könyvet kínáló kiadók, könyvárusok fogadtak, a bejárati folyósón pedig kiállítás a gyerekfoglalkozások fotóiból, alkotásaiból.
Lázok Klára, a Teleki Téka vezetője érdeklődésünkre elmondta, 18 kiadó vesz részt a szombatig tartó rendezvényen több száz történelmi témájú kiadvánnyal. Ezzel a könyvvásárral a Teleki Sámuel eszmei hagyatékát szeretnék feleleveníteni és továbbfejleszteni: könyvekkel a közösségért, a közösség érdekében. Ez azt jelenti, hogy olyan szakkönyveket, tudományt népszerűsítő kiadványokat, gyermekkönyveket vásárolhatnak az érdeklődők, amelyek nem csupán a szakembereknek szólnak, de azoknak is, akik olvasóként kíváncsiak a történelemre, a múlt eseményeire. A gyerekkönyvekkel pedig nem titkolt cél, hogy a fiatal korosztály figyelmét szeretnék ráirányítani a történelemre.
A könyvvásár csütörtökön és pénteken 18 óráig, szombaton 14 óráig tart nyitva. A tékaforgatag ma este nyolctól Kővirág-koncertre várja a közönséget, péntek este a Nagy István Vegyeskar lép fel. Szombat délelőtt gyerekfoglalkozásra kerül sor, ahol Márton Krisztina avatja be a kicsiket a könyvkészítés rejtelmeibe.
Maszol.ro

Hupka Félix: ferdít a sajtó a magyar állampolgárság ügyében
Kifogásolta a lapunkhoz csütörtökön eljuttatott állásfoglalásában Hupka Félix, a nagybányai demokrácia központ irodavezetője, hogy korábban több sajtóorgánum – köztük cikkében a maszol.ro is – olyasmit adott a szájába, amit soha nem nyilatkozott.
Tájékoztatása szerint a romániai, illetve a magyarországi sajtó egy része „óvatlanul és ellenőrizetlenül vette át” a Máramaros és Szatmár megyékben élők által igényelt egyszerűsített honosítással kapcsolatos információkat, amelyeket korábban a transilvaniareporter.ro közölt. A portál egyebek mellett azt írta, hogy két Szatmár megyei politikus – Adrian Ștef és Ovidiu Silaghi – is igényelt magyar állampolgárságot.
„Az említett hírportál munkatársának adott nyilatkozatomat elferdítették és manipulálták” – szögezte le Hupka, aki szerint nem felel meg a valóságnak, hogy a maszol.ro munkatársa megpróbálta volna nyilatkozatra bírni.
Mint ismert, lapunk a transilvaniareporter.ro cikkét idézve számolt be arról, hogy több ezer Máramaros és Szatmár megyében élő román nemzetiségű személy kérvényezett magyar állampolgárságot, köztük a két említett politikus is. Írásunkban nem állítottuk azt, hogy ezeket az információkat Hupka Félix szolgáltatta volna ki a portálnak.
Lapunk munkatársa hétfőn valóban megpróbálta telefonon nyilatkoztatni a demokrácia központ nagybányai irodavezetőjét, ám nem sikerült őt elérnünk. Kollégánk aznapi híváslistáját készséggel Hupka Félix rendelkezésére bocsátjuk.
A maszol.ro kedden megkereste ugyanebben az ügyben a szatmárnémeti demokrácia központot. Az iroda munkatársa, Nagy István megerősítette, hogy valóban sok román nemzetiségű személy fordul hozzájuk segítségért állampolgárság-ügyben. Elmondta azt is, hogy Adrian Ștef és Ovidiu Silaghi nem fordult meg az irodájukban.
Maszol.ro

Vásárhelyiek világtalálkozója
"Marosvásárhelynek lelke van"
Leginkább a gálaműsor vonzotta azokat, akik eljöttek a marosvásárhelyiek első világtalálkozójára, amelyet méltó helyen – a Forgatag keretében –, a Kultúrpalotában tartottak meg. A rendezvény 9 órakor kezdődött az ún. élő könyvtárral, ahol – igen találóan – a szervezők a Tükörteremben lehetőséget teremtettek arra, hogy azok, akik távolról jöttek, betekintést nyerjenek a város életébe. Majd következett a gálaműsor és Életutak többszólamúsága cím alatt az elszármazottak beszámoltak arról, hogyan sikerült marosvásárhelyiekként megállniuk a helyüket a nagyvilágban.
Igazán kellemes fogadtatásban volt részük azoknak, akik szombaton délelőtt beléptek a Kultúrpalota előcsarnokába, ahol népviseletbe öltözött fiatalok egy szál szegfűvel fogadták az érkezőt és a regisztrációhoz irányították, ahol a nyilvántartásba vétel után mindenkinek kalligrafikus írással szignált emléklapot adtak. Aki korábban érkezett, azt a Tükörteremben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviseletében több újságíró, televízió- és rádiószerkesztő fogadta. Egy másik asztalnál Dr. Dávid László, a Sapientia EMTE jelenlegi és dr. Hollanda Dénes, a korábbi rektor várta. Sebestyén Spielmann Mihály kis előadást tartott a városról, míg Németh-Jakab Imola és Szabadi Ernő Loránd a fiatalok jelenjéről, jövőjéről provokálta volna beszélgetésre az érdeklődőket, Cseh Gábor pedig a sportélet iránt érdeklődőket fogadta.
Közben egy kis incidens is történt. Míg a szervezők korábban meghívták dr. Csegzi Sándor volt alpolgármestert, hogy az élő könyvtárban a jövőtervezésről beszéljen, a rendezvény előtt két nappal a főszervezők (Soós Zoltán és Portik Vilmos) úgy döntöttek, nem adnak lehetőséget a polgármester tanácsosának az előadása megtartására. Soós Zoltán elmondta, ha a polgármesteri hivatal a rendezvény partnere maradt volna, nem lett volna ellenvetésük. Mivel azonban a városvezetés ellenrendezvényt szervezett, a hivatal képviselője kompromittálta volna a rendezvényt előadásával. Mi több, Soós Zoltán szerint a konfliktus alatt Csegzi Sándor nem tett semmit azért, hogy a polgármestert jobb belátásra bírja a Forgataggal kapcsolatban. Ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy Csegzi Sándor "egyszerű" városlakóként jelen legyen a rendezvényen. Csegzi Sándor rögtönzött sajtótájékoztatót hívott össze, ahol többek között elmondta, hogy meglepetésként érte ez a döntés, hiszen a rendezvény szervezésekor mind Soós Zoltán, mind Portik Vilmos jelen volt, akik akkor beleegyeztek abba, hogy megtartsa az előadást, ezért is érte meglepetésszerűen a letiltás. A világtalálkozóra egy bemutató anyagot is előkészített.
A Sebestyén Aba színművész által rendezett gálaműsorra zsúfolásig megtelt a Kultúrpalota nagyterme, és annak ellenére, hogy igen hosszúra sikerült a produkció, a közönség mindvégig kitartott és vastapssal jutalmazta a fellépőket.
Kirsch Attila főszervező az előadást megelőző ünnepi beszédében – amelyet rendhagyó módon jeltolmács is kísért – elmondta, a világtalálkozóval a határokon átívelő nemzettudatot szeretnék erősíteni azokban is, akik itthon maradtak, azokban is, akik elmentek, de lelkükben marosvásárhelyiek maradtak. Kirsch Attila felsorolta mindazt, amire a város büszke lehet: a Teleki Tékára, a Magyar Tudományos Akadémia ősére, a Magyar Nyelvművelők Társaságára, amely szintén e városban jött létre. Megemlítette Bodor Péter székely ezermester, a két Bolyai munkásságát s nem utolsósorban a városépítő dr. Bernády Györgyöt. – A közelmúlt és a jelen alkotói azok, akik ezt a szellemiséget továbbviszik, a város hírnevét öregbítik. A múltra alapozva építjük a jövőt, s ez minket kötelez. Ma is e városban mindennap meg kell küzdenünk magyarságunkért, a megmaradásunkért, ezért szükségünk van arra, hogy erős, egységes nemzet legyünk, s nekünk – a világtalálkozó szervezőinek is – kötelességünk az összetartozást erősíteni, ezért teremtettünk lehetőséget a találkozásra, az egymásra találásra. S ezt kell nekünk évente megismételnünk – mondta többek között Kirsch Attila, majd szép gesztusként egy gyertyát gyújtottak meg a színpadon, és egy perc néma csenddel emlékeztek mindazokra a marosvásárhelyiekre, akik eltávoztak az élők sorából.
A Nagy István színművész által ezúttal is profi módon vezetett műsorban felléptek: Kilyén Ilka lányával, Ritziu Ilka Krisztinával virágénekeket adott elő. Molnár Tünde csodálatosan szólaltatta meg a Kultúrpalota nagytermének orgonáját, Boros Emese, Trózner Kincső, Szabó Levente közismert operettslágereket adott elő Ávéd Éva zongorakíséretében, megzenésített versekkel minikoncertezett a Kővirág együttes, az Öves együttes és Kásler Magda csángó népdalokkal állt a közönség elé, Szabadi Nóra, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei musicalrészleteket adtak elő, Vizi Imre két nemzetközi sláger mellett az első – az alkalomhoz igazított – magyar nyelvű szerzeményét is előadta.
Közben Kovács Levente – a műsor összeállításánál bábáskodó rendező – rövid előadásában többek között arról beszélt, hogy milyen színházi múltja van Marosvásárhelynek, majd a jelennel kapcsolatosan megjegyezte: jelenleg öt színházi helyszín is van, és örvendetes, hogy a hivatásos társulatok mellett (ide értve a Maros Művészegyüttest, a Művészeti Egyetemet is) számos színjátszó csoport, civil szervezet is létezik, amelyek színvonalas produkciókat mutatnak be. S példaként említette a Művészkuckó legutóbbi előadásában a Valahol Európában musicalben igen nagy sikerrel szereplő párost is, Nemes Tibort és Vajda Borókát, akik – amint Kovács Levente mondta – a szakmában a jövő letéteményesei lehetnek.
Az előadás díszmeghívottja Keresztes Ildikó volt, aki, bár közel 30 éve nem él Marosvásárhelyen, innen indult el életpályáján és mindig is marosvásárhelyi maradt. A közismert előadóművész hangulatos koncertje zárta a több mint háromórás műsort, amelynek végén a Himnusz is elhangzott.
Ezt követően az Életutak többszólamúsága címen korábban meghirdetett élménybeszámolók következtek. A szervezők lehetőséget adtak bárkinek arra, hogy előzetes bejelentkezés után 3 – 5 perc alatt mondja el a városhoz fűződő élményeit. Öten iratkoztak fel, akikkel a színpadon Sebestyén Mihály és Kirsch Attila beszélgetett. A hosszúra sikeredett gálaműsor miatt alig 50-en voltak kíváncsiak az életutakra.
A marosvásárhelyiek első világtalálkozója programjának részeként délután a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében Sebestyén Aba színművész előadta Kocsis István A tér című monodrámáját.
Vasárnap délelőtt a főtéri Keresztelő Szent János-plébániatemplomban ökumenikus imát tartottak Marosvásárhelyért, amelyen részt vett dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is, és a találkozó szellemiségében az összetartás gondolatát foglalták bele a hálaadó istentiszteletekbe a Vártemplomban, a Bolyai téri unitárius templomban és a Régi Kórház utcai evangélikus templomban is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Kopjafa a bevonuló honvédek emlékére
A Székely Társalgó Egyesület a baróti református templom bejárata mellett kopjafaállítással emlékezett meg a magyar honvédség 1940. szeptember 12-i baróti bevonulására, illetve az elmúlt esztendőkben szervezett honvédtalálkozókra. A rossz idő miatt a megemlékezés jórészt a templomban zajlott, csak a vargyasi Máthé Ferenc Ilonka által készített kopjafa leleplezése történt a szabad ég alatt.
Farkas Vilmos kisbaconi református lelkipásztor igehirdetésében arra biztatta a közösséget, hogy merjen nagyokat álmodni. Álmodtak és hittek elődeink, s Erdély és a Székelyföld a trianoni igazságtalanság után visszatért az anyaországhoz – mondotta. Az esemény házigazdája, Krizbai Imre lelkipásztor úgy fogalmazott: fontos, hogy történelmünk meghatározó pillanatai emlékét megőrizzük, a hazánkért cselekvőket pedig becsüljük meg. Köszöntötte az eseményen jelen levő öt egykori honvédet, akit a templomban levő mintegy százötven megemlékező meg is tapsolt.
Gyüre Csaba magyar országgyűlési képviselő, a Jobbik Magyarországért alelnöke elmondta: büszke arra, hogy maga is megszavazhatta azt a törvényt, amely megteremtette a lehetőségét, hogy visszanyerjék állampolgárságukat a csonka Magyarországon kívül élők. A Székely Nemzeti Tanács bardoc–miklósvárszéki elnöke, Szabó Miklós a kopjafa emlékőrző szerepére hívta fel a figyelmet: nem szabad elfelednünk a magyar honvédség bevonulásának jelentőségét. Miklósi József korabeli dokumentumok alapján idézte fel, milyen örömmel fogadták a székelyföldi emberek a honvédek visszatérését – igazi felszabadulásként élték meg a második bécsi döntést követő napokat. Barót volt polgármestere, Nagy István a honvédek helytállását emelte ki, mondván: „nem azt kérdezték, milyen rangot kapnak, vagy kiállhatnak-e majd a város főterére díszelegni, hanem azt, mit tehetnek ők a nemzetért”. Bocz Zoltán beszédében felvetette: miért rossz, kinek árt, ha valaki szereti nemzetét, s tesz azért? Az eseményen fellépett a Zathureczky Gyula Kórus, a vargyasi Borbáth Szilveszter énekelt, Fogarasi József és Kelemen Csongor pedig verset mondott.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

18. sz.
Szőcs István
„Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!”
1. Túlélés-irodalom
1945 után…1. Túlélés-irodalom
Marosi Péter, alighogy behívták, néhány hónapra rá, az Északkeleti Kárpátokban, 1944 végén, hadifogságba esett. A tiszteket sorba állították, ott húzta össze magát diszkréten Péter is, alig múlt 24 éves tábori lelkész, két oldalán idősebb törzstisztek. A gyászosan megdermedt sorfal előtt egy hatalmas termetű kozák ezredes járkált fel s alá, fürkészően meredve a fogoly magyar tisztek arcába. Marosi Péter előtt egyszer csak megállt, kivette fogai közül a szétrágott végű, vastag, lucskos szivarat és bedugta Marosi szájába. A mellette álló magyar alezredes élesen sziszegte a fülébe:
– Szívjad, fiam! Szívjad! Az életünk függ tőle!
Amikor Marosi Péter elmesélte az esetet, nem mondta ki, de savanykás, elrévedő mosolyával érzékeltette, egész további életére ez lett a sorsa; nyálkás-ragacsos dolgokat szájába, illetve szájára venni, hogy mások létét biztosítsa, illetve, legalábbis a kibúvó lehetőségének illúziójával ajándékozza meg. A hadifogságából hamar hazakerült, az újrainduló szervezett irodalmi életnek szüksége volt rá; édesapja, Molter Károly révén kapcsolatot kínált az Erdélyi Helikon íróinak régi világával, de maga is, még jóformán ifjoncként, szerkesztette volt – és kitűnően – az Ifjú Erdély-t, a kolozsvári református teológia háttér-fedezetével indított folyóiratot, nem csoda, hogy már Gaál Gábor is kapva-kapott rajta (Utunk, 1946-tól), utána egy ideig színházigazgató, a kolozsvári állami (akkor még) magyar színháznál, megfúrása után kis ideig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókjánál Földes László és Kacsó Sándor megnyugtatására – és támogatására – szívja a polkovnyikok szivarjait. Majd Földes László átviszi az Utunkhoz, emennek lebukása után kapturálja Létay Lajos, eleinte még a Nagy István–Orosz Irén–Látó Anna s ő maga alkotta vonósnégyes keretében, és elképesztő, mennyire képes volt 22 év során kizsákmányolni. Többek közt a különböző pártbizottságoknál tartott felszólalásait is vele íratta, az egykori református lelkésszel, bezárólag a Központi Bizottságnál időnként tartandott rituális szereplései forgatókönyveivel. Igaz, hogy Létay jó költőnként indult, Áprily és Jékely sodrásvizében (A Boldog utcát elvitte a víz, csak néha villansz meg stb.), de mint személyiség, szürke és jelentéktelen volt; kövendi és várfalvi földijei közül az évjáratbeliek Kendermagos Lajosnak hívták, nem tudom, miért, a románok úgy emlegették, hogy mutra acela de şobolan (az a patkánypofa), mivel jellegzetes aranyosszéki – „kései szumír” – profilja volt; Marosi mégis kitartott mellette, az utolsó töltényig… a Változásig… A nyög-díjat nem sokáig bírta, sajnos, hamar belehalt, anélkül, hogy megírta volna a nagy Összefoglalót. Nem bírta elviselni a félelem nélküli (?) életet, mondták a „barátai” (?)…
Igaz, már gyerekkora óta nagyon rájárt a rúd (akár RUD-nak is írhatnám) – nagy volt házuknál az irodalmi nyüzsgés, ezért a hatalom mindig rajtuk tartotta a hátsó szemét; sőt: a hatalmak, a voltak és leendők is. (Marosi mesélte, hogy még gyerekkorában, egyszer nagy vacsora volt náluk, Kosztolányi Dezső tiszteletére, vásárhelyi Köteles Sámuel utcai lakásukban. Egyszer csak a költő felugrott és kirohant a sötét éjbe; mindenki a keresésére indult; egy nagy háztömbbel arrébb találták meg, a Sárosi utcában, egy piszkos kapu alatt, a falnak dőlve zokogott: „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!”… Még aznap éjjel hazautazott Pestre, többet nem jött errefelé.)
Amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, a házukat hónapokig, nem is titkolt módon, megfigyelés alatt tartották, kitüntetett figyelemben részesítenek, mondták a családtagok. Utána jött az, hogy – múltkoriban írtam róla – az illegalista kommunista kőmíves, Sós Jóska bácsi azzal szórakoztatta: „Úrfi, ha béjönnek az oroszok, magát is felakasztatam.” Péter nevetett, de az illegalistáktól attól kezdve pokolian félt.
Akkor képzeljük el, hogy egyszer csak Bukarestből, a legmagasabb körökből lefele irányítva, Kolozsvárra helyeznek tartományi másodtitkárnak egy Tompa István nevű személyt, egyébként pénzügyi szakértőt, aki a kincses városban óriási illegalista háttér-szövődményekkel „rendelkezett”, és aki, nem egy más idekerült politikushoz hasonlóan, egyszer csak ráébredt, hogy ő tulajdonképpen író is! És megjelenik az Utunk szerkesztőségében, és személyesen letesz a Marosi Péter asztalára egy elbeszélést.
Ami erre következett, az már művészet! Amerikaiasan szólva, amolyan survival art! Este tízkor Marosi és a felesége becsengetnek a tartományi propagandatitkár lakására, halálsápadtan. Tudják, szól a szerkesztő, ilyenkor nem illik látogatóba jönni; de a délután elolvastuk azt az elbeszélést, és az annyira izgalomba hozott minket, hogy ma éjszaka már egy percet sem fogunk tudni aludni, és ezért átjöttünk hát, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit róla.
Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház volt rendező-igazgatója, különben Németh Antal kitűnő tanítványa, nyugdíjas korában, amikor már velem is szóbaállt, mesélte: Mindig szerettem volna, és még most is szeretnék egy regényt írni Marosi Péterről! Ő alakította leghatásosabban azt, amit a történelem elvárt mindnyájunktól… Móra Ferenc írta valahol, hogy a tekintetes úrfiak mindnyájan márciusi ifjakként kezdik, aztán reálpolitikusként folytatják! Ebben a hazai magyar irodalomban Marosi Péternél lehet, hogy majdnem mindenki jobban írt, de a legjobban ő játszott! Ezt én, mint színházi ember, szavatolom! Tudja, mindennek ellenére, pedig mint színházigazgatók még konkuráltunk is egymással, sohasem haragudtam rá. Beillett volna Bánffy Miklós Martinovicsában második személynek, az elsőt Gaál Gábor játszhatta volna… – Ám amit sohasem tetszett megrendezni! mondtam. – Maguk fojtottak volna meg, ha megteszem! – felelte. Tudja, milyenek maguk? Egyszer ott volt Molteréknél Kacsó Sándor és Tamási Áron. Kacsó valamikor elvesztette a hüvelykujját. Odahívja a legkisebb Molter-fiút: mutasd csak a kezed! – Jé, te nyomorék vagy, mert tíz újad van! Látod, Áron bácsinak is csak kilenc ujja van (ő is elvesztett valahol egyet! És a kis Marosi-fiú elkezdett bőgni!... Ilyen a mi irodalmunk, senki sem meri vállalni az egészet!... Na, ezt szerettem volna Marosi alakjában megírni… – legyintett Tompa Miklós.
2. Túlélés, nemcsak
irodalom
Nevek emlegetése, sőt irodalmi kiindulópontok nélkül is e tünetcsoportról vagy húsz éve, többször is írtam. Például a feledékenyebbek kedvéért felidézem Maupassant egyik elbeszélésének cselekményvázát: Az 1870-es francia-német háború idején francia menekültek, jobb körökhöz tartozó hölgyek, urak verődnek össze éjszakára egy kis vidéki vendégfogadóban. Éppen vacsorához ülnek, amikor befut egy német tiszt. Rémület, szorongás, dermedt csend. És ráadásul, nemsokára jön a fogadós; a tiszt úrnak vacsora után női társaságra van igénye! A vendégek félájultan merednek egymásra, és főleg a hölgyekre! Szerencsére van a társaságban egy kis párizsi könnyű műfajú leányzó, Gömböc… Kötelességtudóan feláll és bemegy a német tiszt szobájába. A társaság fellélegzik, a szörnyű megaláztatás veszélye elhárult fejük fölül… Másnap reggel aztán, amikor előkerül a kis Gömböc is, mindenki megvetéssel sújtja: az aljas! Képes volt lefeküdni egy német tiszttel.
Ami a Gömböc-tünetcsoport irodalmunkbeli megfeleléseit illeti, annak idején bőven kifutottam, és senkit sem érdekelt, főleg az irodalomtörténészeket nem… Ugyan melyikünk merte volna azonnal kiköpni a kozák ezredes megrágott nyálas szivarját? Ami pedig annak az anekdotának a példázatértékét illeti, hogy az elbolondított kisfiú sírva kezdte szégyelleni ép kezét: a mai színjátszásban, könnyen felmérhetően is, többen látszanak olyanoknak, akik nem vállalják az egészséges épkézláb mivoltot – és milyen lelkesen nem! –, mint az irodalomban… félelmetes kozákok „kedveskedése” nélkül is!
A kegyetlen katonától a modern jog nem fogadja el azt a mentséget, hogy „parancsra tettem”. A művészettől sem fogadhatni el a sunyi mentegetőzést, hogy „a korszellem parancsára” tette magát hülyének.
Helikon (Kolozsvár)

Digitalizált múlt
Mi kell a digitalizáláshoz? Fényképezőgép (lehetőleg állványos), lapolvasó, számítógépes képszerkesztő program, lapszerkesztő program, szövegfelismerő program, és az elhatározás, hogy hozzáfogjunk dolgozni – így kezdődött az a folyamat, melynek végeredményét, egy DVD-t vehettek kézbe tegnapelőtt délután az aradiak.
Az Aradi Magyar Napok keretében a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében került bemutatásra Nagy István pécskai fizikatanár „alkotása”, az Aradi magyar múlt című DVD-je.
A pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület elnöke első körben a digitalizálás folyamatát ismertette a jelenlévőkkel, majd rátért a DVD tartalmának ismertetésére.
A korongon több fejezetben jelenik meg az aradi magyar múlt: az 1848-as részben benne van a Révai testvérek Irodalmi Intézete Rt. által 1898-ban kiadott 18negyvennyolcz – A magyar szabadságharcz 1848–49-ben című történelmi képes album (szerkesztői Jókai Mór, Bródy Sándor, Ignotus, Mikszáth Kálmán és mások), illetve Varga Ottó Aradi vértanúk albuma című 1890-es kiadványa.
Az aradi vonatkozású részben benne van Lakatos Ottó Arad története (I., II., III. kötet, 1881), és Némethy Károly Arad tanügyi története (I., II. kötet, 1890) című kiadványai. Az Arad vármegyei blokk Arad vármegye monográfiája és Arad vármegye leírása históriai, geographiai és statistikai tekintetben (1835.3., Fábián Gábor) című feljegyzéseket tartalmazza.
A korongra felkerült még Somogyi Gyula Az Aradi Kölcsey Egyesület története 1882–1895, 1896című könyvével, a Kölcsey Egyesület titkári-jelentéseivel, és az 1884–1888. között megjelent, illetve az 1914–1915-ös évkönyvvel, valamint a Monografia Pecica (2007), Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség történetéből (1995), illetve Nagyhalmágyi Sándor Magyarpécska múltjából (1998) című kötetek. Helyet kaptak Péter László Kálmány Lajos, válogatott tanulmányok, illetve Kálmány Lajos Magyar hitvilág című munkáival és Klebelsberg Kuno 11 kiadvánnyal.
A Nagy István által elkészített DVD minden bizonnyal hiánypótló kiadvány, az alkotó számos példányt ajándékozott a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés László: az erdélyi magyaroknak példát kell venniük hőseikről
Az önrendelkezésért és a kisebbségi jogokért való áldozat- hozatalt szorgalmazta vasárnap Nagyváradon Tőkés László európai parlamenti képviselő az aradi vértanúk emlékére szervezett megemlékezésen – derült ki az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közleményéből.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) védnöke a nagyvárad-olaszi református templomban tartott istentiszteleten mondott beszédében felidézte: 210 évvel ezelőtt született Nagyváradon Nagysándor József honvédtábornok, Damjanich János harcostársa, aki az aradi vesztőhelyen társaival együtt életét áldozta a szabadságért.
Az EMNT elnöke Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek egy korábbi nagyváradi látogatásán mondott beszédére utalva kifejtette: a magyarok számára a szabadság sohasem csak annyit jelentett, hogy fellázadnak valami ellen, hanem főképpen azt, hogy kiállnak valami mellett.
„Most annak jött el az ideje, hogy kiálljunk a magyar történelmi régiók felszabdalása, Erdély altalajkincsének elrablása, folyóink megmérgezése ellen" – fogalmazott Tőkés László utalva a verespataki vitatott ciántechnológiás aranybánya-beruházásra.
Hozzátette: az erdélyi magyaroknak példát kell venniük hőseikről, és áldozatokat kell hozniuk az önrendelkezésért, valamint az őket megillető kisebbségi jogokért.
Az istentiszteleten Nagy István teológiai professzor, a nagykőrösi tanítóképző nyugalmazott dékánja hirdetett igét. A résztvevők megkoszorúzták Nagysándor József honvédtábornok emléktábláját.
MTI
Erdély.ma

Bereznay András
OLVASÓI LEVÉL
Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?
A történész-térképész több szempontból bírálja a Cartographia kiadónál megjelent, középiskolákban terjesztett magyar nyelvű történelmi atlaszt.
(Rövidített változat)
Idén szeptemberben az RMDSZ részéről erdélyi kiadású, magyar nyelvű történelmi atlasz kiosztására került sor az iskolákban. Bár – a Pozsony közeli Somorján megjelent – Erdély történetét bemutató atlasz 2011 óta már létezik: t.i. a sajátom, a mostani az első eset, hogy Erdélyben magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány a húszas és a harmincas években. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán a kiadás nyelvére értendő, hanem úgy is, hogy ideje volt, hogy román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceasuescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naív, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által azután fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, azért tudományos igénnyel állították össze. Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka, a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben hozzáférhető, erdélyi kiadására nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta. Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét.
Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg. (Lásd az írás teljes változatát.) Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ez sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő. Amikor a magyar kiadványokból származó térképeket az 1971-ben megjelent, a diktatúra nemzeti mítosz gyártásának kartográfiai tobzódását képviselő Atlas istoricból származókkal kombinálta a kiadó, talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, így való és valótlan között egyensúlyozni, úgy hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó, arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról, hogy ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? Közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos. A mitizált korai román egység klasszikus témáját közvetíti például a magyar diák fejébe az a térkép, amelynek igen sokat eláruló címe „Erdély, Havasalföld és Moldva Mihai Viteazul fejedelemsége alatt (1600)”. Figyelmen kívül hagyva annak a már sok helyen elmondott valótlanságát, hogy Mihály valaha is Erdély de akár Moldva fejedelme lett volna, a magyar diákokokat a cím megfogalmazása e vonatkozásban akkor is be kívánja csapni, ha a jelmagyarázatban a Mihály „fejedelemsége” kifejezést a „vezetése” szóvá tompítják. Teljes meghamisítását jelenti a történeti tényeknek az a – román térképeken szokásos megjelenítés, hogy mintha akkor, amikor Erdély Mihály kezén volt, egyben a Részek is mind ellenőrzése alatt lettek volna, holott nagyobb részük nem volt.
Ugyanilyen szellemű az 1848–49-es eseményeknek a mai Romániára eső részével foglalkozó átvétele. Azonnal szembeszökő és elárulja a románból történt átvételt, hogy nagytáj-névként, megjelenik a térképen a „Körös-vidék”, továbbá a „Máramaros” fölirat. Magyar térképen ez értelmezhetetlen. Máramaros megyeként ugyan létezett, de egyedüli kiemelését a többi közül semmi nem indokolná, „Körös-vidék” nevű politikai nagytáj pedig magyarul nincs, 1848–49-ben különösen nem volt. Világos, hogy 1919 utáni román fogalmaknak a magyarba – visszavetítőlegesen is – áterőltetéséről van szó, vagyis a magyar diákok fejébe hagyományaiktól idegen fogalmak plántálása, térszerkezet látásuknak ha magyarul is, de fogalmilag a románná alakításával asszimilálásuk előmozdítása a cél. A kép más vonatkozásban még sokkal megdöbbentőbb. A kor eseményei úgy kerülnek bemutatásra, mintha mindaz ami 1848–49-ben Erdélyben és körülötte történt lényegileg, vagy főként román ügy lett volna. A hadvezérek közül egyetlen egy szerepel: a havasalföldi Magheru, azaz magyar, orosz, vagy osztrák katona neve egy sem. Igaz, hogy a szomszédos, a magyarországi atlaszból eredő, a magyar szabadságharcot bemutató térképekről – ahol viszont az unió szintén elsikkad – több derül ki, de ez csak enyhíti, nem oldja föl az itt tapasztalható nehézséget. Se Bem, se Gábor Áron. Annál inkább szerepel Avram Iancu, nem ugyan a fő térképen, hanem a mócföldi szembenállást – mintha az lett volna 1848–49-ra nézve a meghatározó – külön térképre kiemelve. Ami a szemléletet illeti, ez magáért beszél. Kár, hogy az RMDSZ illetékesei – úgy látszik – nem hallották meg a szavát. Ha az eddigiekkkel a térkép nem borított volna föl minden elképzelhető egyensúlyt, megteszi azzal, ahogyan – már nem is az 1971-es atlaszból, de a múltba vetített román területi igények térképrevitelével még annak bizarr irracionalitásán is helyenként túlmenő 1984-es másik Pascu nevével fémjelzett atlaszból véve át azt a valóságot semmibevevő megközelítést, amellyel Moldva színével szerepeltet keresztcsíkozást a hozzá semmilyen tekintetben nem tartozó Besszarábia és Bukovina területén, és hasonlóan alkalmazza Havasalföld színét Dobrudzsára, amihez pedig a román fejdelemségnek semmi köze sem volt. Ami látható, térképi irredenta.
Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadműveletekben című térkép. Itt elsősorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepő. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok akiknek használatára az atlasz készült, amiről szó van, a korban nem az ő ügyük volt, illetve nem fölmenőiké. Kissé ízléstelen itt ezért a lihegés a román hadi dicsőség mintegy lobogtatására. Ettől eltekintve föltűnő, hogy a front 1944–45-es, Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelő térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illő, és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését.
Világos tehát, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de főként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat és így tegyen jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökően nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfőbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas.
Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a Román Szó Szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethető le.
A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév megjelenítés gyakorlata az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén – különösen amikor a terület a román ellenőrzés egy formája alatt van – minden csak románul kerül kiírásra, tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tűrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucurestit lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézőpont kérdése, hogy meglepően-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is magyarul jelennek meg a helységnevek. Fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagyrománia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelől, Bucurestit másfelől. Mintha a készítő itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erőlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerűen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettőt.
Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytől egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom győzött meg róla – sokszor magyarok által is magától értetődőnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvű uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Second”-ot emlegetni, amikor az angol királynőről, Második Erzsébetről van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitől lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítői úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szó-mágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene őket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelő nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívők csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában, kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Egy nyelv sem erőltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélőkre, semmilyen racionalizálással, vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-lea-ként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvű atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthető.
Ésszerűnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielőbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselő újjal helyettesítését.
Magyari Tivadar
REPLY Magyari Tivadar, az RMDSZ főtitkárhelyettese Bereznay András észrevételei kapcsán
A szövetség oktatási ügyekért felelős szakembere a történész-térképész kritikáira válaszol, amelyeket a magyar nyelvű, iskolákban terjesztett történelmi atlaszról fogalmazott meg.
Az RMDSZ főtitkársága tankönyv és taneszköz programjának keretében jelentős pénzösszegre pályázott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan taneszközöket tudjon vásárolni és ezeket magyar oktatást működtető iskolák rendelkezésére bocsájtsa. Ezt a pályázatot sikerült elnyernie. Az idéni újdonság volt egy történelmi atlasz vásárlása és kiosztása, 3500 példányban, modern, tetszetős kivitelezésben. A Magyarországon szaktekintélynek számító Cartographia Tankönyvkiadó atlaszát vettük meg és juttattuk el az iskoláknak. A kiadó ajánlata azért is volt fontos – azon kívül, hogy megfelelt a közbeszerzési kívánalmaknak –, mert vállalta, hogy erdélyi magyar középiskolai szakoktatókkal konzultálva, ezt az iskolai segédeszközt átalakítja, úgy, hogy az közelítsen a romániai tantervhez, de úgy is, hogy az Erdély-képet és magyarságképet megfelelően tükrözze, miközben ezek a román tantervben csak nagyon szórványosan, leegyszerűsítve és torzítva jelennek meg. A hivatalos román tanterv teljes mellőzése irreális tervezet lett volna, és egy köztes, diplomatikus megoldás hiányában az iskolák nem is vállalták, hogy használni tudják az atlaszokat. A hazai magyar történelemtanárokból álló munkacsoport megalakult, és a történészek közötti szakmai egyeztetések hónapokig tartottak.
Ezt az atlaszt bírálja több szempontból Bereznay András, a távoli Londonban élő kartográfus és történész. Bírálatát megmutattuk a helybeli történészeknek és a

1956-ra emlékeztek Pécskán
Magunkért és utódainkért
A Szentháromság téri emlékmű, sötétedés után, a mécsesekkel
„Március 15. óta másként tekintünk Pécskára: akkor állítottak méltó emlékművet 1956 áldozatainak” – mondta Bognár Levente, az RMDSZ megyei elnöke pénteken délután a Pécskai 2-es sz. Általános Iskola dísztermében megtartott 1956-os megemlékezésen, amelyet az In memoriam 1956 Egyesület szervezett az iskola együttműködésével és a helyi tanács támogatásával.
Arad alpolgármestere arra utalt, hogy idén március 15-én avatták fel a pécskai Szentháromság téren, a római katolikus templom mellett azt a szép emlékművet, amely az 1958-ban – az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc kapcsán, az ún. Szoboszlay-perben – kivégzett tíz romániai áldozat emlékének állított idén tavasszal (a Magyar Külügyminisztérium anyagi támogatásával) az In memoriam 1956.
A teljesen megtelt díszteremben tartott megemlékezésen Jámbor Ilona, az Egyesület elnöke jó húszperces előadásában az 1956-os magyarországi forradalom nemzetközi vonatkozásairól, a szabadságharc lefolyásáról, de főleg romániai – lugosi, aradi, suceavai, bukaresti, temesvári, kolozsvári, brassói, craiovai stb. – visszhangjáról szólt, az 1956-ot követő megtorlásokról, amelyek során Romániában 1956–1962 között, az eddigi kutatások szerint, több mint 28 ezer letartóztatás történt, 1957–59 között közel tízezer ítélet született, s csupán a Szoboszlay-per 57 vádlottjai közül tíz embert ítéltek halálra – az ítéletet végre is hajtották, máig ismeretlen helyen földelve el az áldozatokat –, a többiekre több mint 1300 év börtönbüntetést szabtak ki.
Az előadást követően Mester Zsófia szavalt, majd Szenes Andrea és András nagysikerű minikoncertje következett az alkalomhoz illő (Bródy János, Máthé Péter, Albinoni stb.)
zeneszámokkal. Bölöni György, a pécskai RMDSZ elnöke, megyei tanácsos többek között arról beszélt, hogy az idei pécskai városi tanácsi eseménynaptárban 34 pécskai és tornyai magyar vonatkozású rendezvény – az összes rendezvény több mint fele – szerepel, amelyeket a városi tanács jelentős összegekkel támogat. „De lehet pénz, önkormányzati jó szándék, ha nincs, aki e rendezvényeket életre keltse. De mindig voltak, akik tesznek azért, hogy meg is valósuljanak – a helybeli magyarokért. Ezért egy kicsit büszkék lehetünk magunkra” – mondta a szónok.
Az előadást követően az érdeklődők megtekinthették az 1956-tal foglalkozó könyvekből készült kiállítást, a szerző, Péterszabó Ilona dedikálta az 56 után 57-en… a temesvári perben c. könyvét.
Nagy István pécskai tanár, a Kálmány Lajos Egyesület elnöke a következő magyar rendezvényre, a november 23-i Klebelsberg-napra hívta fel a figyelmet, amelyet idén Ormós Zsigmondnak szentelnek temesvári, budapesti előadókkal, aradi, temesvári színészek közreműködésével.
Ezt követően a résztvevők kivonultak az ’56-os emlékműhöz, égő mécseseket helyeztek el talapzatán, majd a díszterembe visszatérve egy pohár üdítő, bor, sütemény mellett beszélgettek a forradalom és a mindenki által sikeresnek ítélt est eseményeiről.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Új színházi társulat alakult
Az egy főre eső színházak számát tekintve világszinten eddig is előkelő helyen állt Marosvásárhely, mostantól azonban még egy új magántársulat is feltűnik a palettán. A Spectrum Színházat egy gyógyszergyár finanszírozza, s többek közt lelki gyógyszernek is szánja a születendő darabokat.
Huszonegy taggal, ideiglenes helyszínnel és hatalmas lelkesedéssel alakult meg a Spectrum Színház, amely jövő héten mutatja be első előadását A nép ellensége címmel. Az új társulat ötletgazdája, Török Viola rendező, aki nyaranként a Csűrszínházban foglalkozott „színházcsinálással”, s akkor érezte azt is, hogy erre van igény. Így férjével, Török Istvánnal együtt kezdtek dolgozni a Spectrum Színházon. „Hiánypótló színház lesz ez, amelyet kicsit másként akarunk csinálni. A közönségből akarunk kiindulni, s megnézzük, hogy a néptánc és a népzene mennyire összeilleszthető a színházzal, ugyanis ez a két terület az utóbbi időben nagyon eltávolodott egymástól” – mondja Török Viola, aki az új színház rendezője is egyben.
Ifjú színészek szerződtek a Spectrumhoz
A társulathoz szerződött három fiatal művész is: Ritziu Ilka Krisztinának, Faragó Zénónak és Kinda Szilárdnak köszönhetően nem csak vendégszereplőkből él majd a társulat. A Művészeti Egyetem friss végzettje, Ritziu Ilka Krisztina elmondta, bár sokak szerint bátorságra vall, ő nagy örömmel mondott igent a társulat felkérésének, ugyanis nem először dolgozik együtt Török Viola rendezővel, és tudja, szép dolgokat fognak alkotni majd. Az ifjoncok mellett a társulat alapítói közé tartoznak a „nagy öregek” is, már a legelső előadásban is játszik Kovács Levente, Kárp György, Tatai Sándor, valamint szerepet kapott Nagy István is. Kovács Levente rendezőt például évek óta hívják színpadra szerepelni, ő pedig úgy érzi, most jött el az ideje annak, hogy megmutassa, „nemcsak tanítani, hanem csinálni is tudja a színházat”. Kovács Levente hozzáteszi: Marosvásárhely eddig is világszinten előkelő helyen van az egy főre eső színházak számát tekintve, ezentúl azonban még jobb lesz a helyzet. Az alapítók közt találjuk Szélyes Ferencet is, aki büszke arra, hogy a Mikházi Csűrszínházban alakult az új színházi társulat csírája. „Az új színház nem a többi ellenében alakult, és nem is azért, hogy megmutassa, így kell színházat csinálni. Reméljük, kiegészíti azt, amit a többi társulat nyújt, és bízunk benne, meg tudjuk szólítani a fiatalokat, az egyetemistákat is” – fogalmazott Szélyes.
A volt Ifjúsági Mozi lesz a székhely
A társulat tagjai eddig a nyárádszeredai kultúrotthonban próbáltak, többek közt azért is, mert a Bekecs Együttes táncosai is a társulat alapítói közt vannak, valamint a néptáncegyüttes vezetője, Benő Barna is alapítója a Spectrum színháznak. A társulat ideiglenesen a Köteles utcai Stúdió Színházban játssza majd előadását, kibérelték azonban a volt Ifjúsági Mozi épületét, úgyhogy tavasztól saját helyszínen működnek majd. „Az épületet tíz évre kibéreltük, azonban ráfér a felújítás, a tetőből folyik a víz, a székeket ki kell cserélni, fűtés, világítás jelenleg még nincs. A bérleti szerződés értelmében, mindezeket a munkálatokat mi végezzük el” – mondja Török István, a Via Spectrum gyógyszercég tulajdonosa, a Spectrum Színház létrehozója.
A Spectrum elsőként Henrik Ibsen A nép ellensége című darabját mutatja be november 14-én, csütörtökön a Stúdió Színházban, novemberben még kétszer játsszák majd a darabot Vásárhelyen, valamint sepsiszentgyörgyi vendégjátékra is készülnek
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

;;;?Négyszáz éve lépett Erdély trónjára Bethlen Gábor
A fejedelem tiszteletére rendezett emlékünnepélyek
Az enyedi szoborbizottság felhívása rövid idő alatt a magyarországi részekre is eljutott. 1900. október 4-én lezajlott sárospataki nagygyűlésen az enyedi felhívás ismertetése után Nagy István IV. éves teológiai hallgató – egykori enyedi diák – intézett lelkes hangú beszédet a főiskolásokhoz a szoboralap támogatása végett. A tulajdonképpeni Bethlen-ünnep pedig 1900. december 8-án zajlott le az intézmény keretében, mely alkalommal Baksy István főiskolai szenior és ifjúsági elnök megnyitóbeszéde után Novák Lajos tanár tartott rendkívül tartalmas ünnepi szónoklatot: Bethlen szobrok címmel, amelyből érdemes terjedelmes részeket leközölnünk:
„Bethlen szobor! Milyen is legyen az? Az álmodó művész lelke ezzel a gondolattal vívódik és mennél tovább vívódik, annál jobban elszorul a szíve. Káprázat vagy bűvölet? Neki egy Bethlen Gábor kellene s raja forog előtte a Bethlen Gáboroknak... Egyik pillanatban fejedelem, a másikban király, itt hadvezér, ott meg diplomata, innen szabadsághős, onnan békebarát, emitt gubernátor, amott reformátor, most a lelkiismeret héroszának, majd zsarnokának látszik. Innen nézve török, onnan nézve német, mégis mindig magyar. Itt oroszlán, ott meg galamb. Kálvinista lenne s pápistát is mutat. Maga tudós s mégis csak mecénás? Innen építkező, onnan gazda, amonnan meg kalmár. Emitt bibliás keresztyén, amott pogány táltos... maga mindig olyan, mint az, akivel szemben áll s mégis sohasem az, mindig csak önmaga s mindig túljár azon. Te álmodó, töprengő művész! Melyiket fogadod el? Melyiket választod?”
A lelkes hangú szónok pedig két Bethlen-szobor fölállítását szorgalmazta. Az egyiket Budapesten, a másikat Nagyenyeden kellene elhelyezni. Előbbit így képzelte el: „Ha én lennék a művész, az enyémből lovasszobor alakjában vágtatna ki! Lovas Bethlen-szobor! Ez lenne a hozzáillő, nem mindent, de sokat, a nagy igazságot kifejező... Magyarország és Erdély címerével ékesített tömör, de erősen rongált bástyatalapzaton rúgtató paripán ülne Bethlen Gábor, paripáját nem a kantárszárral, hanem azzal kormányozva, hogy rajta ül, kitelik az, ki kell annak telnie egy negyvenéves férfiútól, aki magyar is, vezér is, fejedelem is, ki kell annak telni egy Bethlen Gábortól. Öltözete korhű, fejedelmi. Arcán, ez oroszlánarcon önbizalom, elszántság és eszély harmóniája. Jobbjában kivont kard középtartásban, támadásra is, meg védelemre is készen! Baljában zászló... no igen, a zászló!... Végül jön a süveg! Forgójának foglalója kicsiben majd olyan, mint a magyar királyi korona...”
A leendő enyedi szoborról pedig így vélekedett: „Ez a szobor már nem lovasszobor, álló szobor lenne. Bethlen Gábor fejedelem magas érc tetején állana, jelképül annak, hogy kinőtt Erdélyből, hogy világtörténelmi alak. Úgy állna ott a fejedelem, mint aki indulni akar. Feje olyan helyzetben, tekintete oly kifejezéssel, mint a messze, téren látónak, akinek figyelmét mi sem kerüli el. Lelke a támadásra kész oroszlán lelkét tükrözze s éppen ezért ne fejedelmi buzogányt, hanem félig kivont kardot tartson mind a két kezével, egyik a hüvelyen, a másik a markolaton. Fejedelmi rangját feltünteti majd a fejedelmi tartás s korhű öltözet. Ennyi lenne csak a szobor, de gondolom, illő mind Bethlen Gáborhoz, mind a nagyratörekvő művészhez. És ha a kegyelet még több ércre lenne váltható, jönne néhány relief, az érctalapzat oldalára. Talál ehhez tárgyat a művész Erdély egykori politikai, gazdasági, közművelődési, hadászati állapotaiban, vagy Gábor fejedelem tetteiben, udvarában eleget. Úgy gondolom azonban, hogy a nagyenyedi szobornak, ha egyebet nem, hát Bethlen tudományápolását, talán a Bethlen-főiskolát megfundáló nagy tettét mindenesetre meg kell örökítenie, már csak azért is, hogy jel legyen az erdélyieknek s nekünk is, amelyben győzhetünk. Aztán ezzel nekünk, patakiaknak is ércbe öntetnék egy édes-bús emlékünk. Hiszen bujdosásba űzött múzsafiainknak az ő gyulafehérvári főoskolája adott egy időre menedéket...”
E nagyszabású beszéd után Zombori Andor szavalja Bethlen Gábor emlékezete c. alkalmi ódáját, majd befejezésül az enyedi kollégiumból érkezett Bodrogi János tanár mondja el ünnepi beszédét. Ugyanaz a Bodrogi megy el a továbbiak során 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300. évfordulóján, több mint 100 enyedi diák társaságában Kolozsvárra, mely alkalommal a Kolozs Vármegyei Általános Tanítóegylet, az Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre, és az Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású méltatóbeszédet. Ugyanő tervezi már 1908-ban, hogy a leendő enyedi szobor 1913-ban, fejedelemmé választásának 300. évfordulóján kerüljön fölavatásra Enyed város főterén. Elképzelése szerint a Magyar utca hossztengelyébe eső, a manapság tetőzet nélkül búslakodó Mészárosok bástyája előtti teret szemelte ki a szobor helyéül, hol annak idején az Obert-féle gyógyszertár és a Balla-féle üzletek állottak. Nézete szerint azok eltávolítása által kialakult nyílt tér lett volna a legmegfelelőbb hely a szobor elhelyezésére. Bodrogi véleményét és álláspontját Szilágyi Farkas helybeli református lelkipásztor és közismert enyedi krónikás taglalja a továbbiak során, aki a Közérdek hasábjain pontosítja véleményét. Ő pedig – sajnálatos módon – a közeli Bethlen Kastély lebontása által igyekszik tágabb teret javasolni a szobor számára, minek eredményeként a szomszédos 1849-es sírkertre, valamint a református templom udvarára is tágabb kilátás nyílna. A lebontás viszont örvendetes módon elmaradt, s a kastély immár fizikailag megújuló formájában őrködik a szemközti kollégium szellemisége fölött.
Míg Enyeden így zajlanak a vélemények és pótvélemények, a pénzbeli adományok összege hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre állandó jellegű gyarapodást mutat. Így az első világháború hajnalán már 100 000 korona szerepelt a szoborbizottság bankszámláján. A tervet nem sikerülvén végül is kivitelezni, ez az összeg is – sok egyéb enyedi értékkel egyetemben – a világháború áldozata lett – s ezzel a szobor ügye is odaveszett.
Nem szünetelnek viszont – az impériumváltozás következtében sem – a Bethlen Gábor emlékét felidéző nagyenyedi rendezvények. 1922-ben a kollégium fennállásának 300. évfordulóján lezajlott ünnepségek alkalmával szintén Bodrogi János kezdeményezésére, domborművet helyeznek el a fejedelem emlékére a kollégium belső falán, élete utolsó papírra vetett szavait: „Si Deus nobiscum, qui contra nos”, vésve a márványlapra. Ugyanekkor írja és szavalja el Áprily Lajos, a tanár és a költő A fejedelemhez című nagy horderejű alkalmi ódáját. 1935-ben Bethlen nevével fémjelezett Téli Gazdasági Iskolát indítanak a közeli Csombordon, amelynek bejáratát az 1948-as államosításig uralta a falra erősített impozáns Bethlen-címer. 1941–1945 között Bethlen-nyomda működött Enyeden. A kollégium cégtáblájáról viszont a kommunista rezsim a háború végén eltüntette a fejedelem nevét, amely azonban 1958-ban, névadóünnepség keretében, ismételten visszakerült eredeti helyére, miközben még „Magyar Vegyes Líceum”, „2. sz. Középiskola”, „Ipari Líceum” felirat is szerepelt a kollégium főhomlokzatán. 1972-ben, az intézmény 350. évfordulóján Sütő András kollégiumi véndiák emlékezik a Bethlen-szellemiségre, s idézi föl a mindenkori „tűzfelelősök” nagyszerű feladatait. 1980-ban, a fejedelem születésének 400. évfordulóján szoborállítással akar kedveskedni az akkori hatalom, amelynek fölállítására viszont csupán két évvel később, 1982 júliusában kerít sort, zárt körű, rögtönzött ceremónia közepette.
Az 1989-es fordulat új lehetőségekkel gazdagította a Bethlen-megemlékezések sorozatát Nagyenyeden. A kollégium tanári utcája a Bethlen Gábor nevet vette föl, 1992-ben, Benke Mihály budapesti szobrász jóvoltából Bethlen-mellszobor fölavatására került sor a kollégium udvarán. 1997-ben, az intézmény 375 éves évfordulóján, a kollégium ünnepséggel, a Bethlen Könyvtár szimpóziummal elevenítette föl a fejedelem nagyságát. Néhány éve pedig a kollégium nagyszabású Bethlen-bál keretében – félezernél több felnőtt résztvevővel – adózik emlékének.
Befejezésül ismételten Novák Lajos sárospataki professzor hajdani szavaiból idézek:
„I. Károly angol király nem merte feltenni a kalapját Bethlen követe előtt, mert attól félt, hogy Bethlen követe is felteszi a magáét... Én is leveszem a kalapom és meghajolok Bethlen jelleme, szelleme előtt! Meghajolok koronás királyunk nagy szíve, nemzeti érzése előtt! Meghajolok mindazok előtt, akik a Bethlen-kultuszt szívökben hordozzák, tényleg gyakorolják... A nemzet szentegyháza ez, melyben a magyar haza nagyságáért, boldogságáért és halhatatlanságáért imádkozom”!
A leendő enyedi szoborról pedig így vélekedett: „Ez a szobor már nem lovasszobor, álló szobor lenne. Bethlen Gábor fejedelem magas érc tetején állana, jelképül annak, hogy kinőtt Erdélyből, hogy világtörténelmi alak. Úgy állna ott a fejedelem, mint aki indulni akar. Feje olyan helyzetben, tekintete oly kifejezéssel, mint a messze, téren látónak, akinek figyelmét mi sem kerüli el. Lelke a támadásra kész oroszlán lelkét tükrözze s éppen ezért ne fejedelmi buzogányt, hanem félig kivont kardot tartson mind a két kezével, egyik a hüvelyen, a másik a markolaton. Fejedelmi rangját feltünteti majd a fejedelmi tartás s korhű öltözet. Ennyi lenne csak a szobor, de gondolom, illő mind Bethlen Gáborhoz, mind a nagyratörekvő művészhez. És ha a kegyelet még több ércre lenne váltható, jönne néhány relief, az érctalapzat oldalára. Talál ehhez tárgyat a művész Erdély egykori politikai, gazdasági, közművelődési, hadászati állapotaiban, vagy Gábor fejedelem tetteiben, udvarában eleget. Úgy gondolom azonban, hogy a nagyenyedi szobornak, ha egyebet nem, hát Bethlen tudományápolását, talán a Bethlen-főiskolát megfundáló nagy tettét mindenesetre meg kell örökítenie, már csak azért is, hogy jel legyen az erdélyieknek s nekünk is, amelyben győzhetünk. Aztán ezzel nekünk, patakiaknak is ércbe öntetnék egy édes-bús emlékünk. Hiszen bujdosásba űzött múzsafiainknak az ő gyulafehérvári főoskolája adott egy időre menedéket...”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Egységtékozlók
Az egységtékozlók a romániai magyar politikai kohézió éltetésére, az érte elvégzendő közösségépítő munka megtervezésére és annak napszámosai megtalálására képtelenek között keresendők.
1989-90 fordulóján tódultak az emberek az RMDSZ-be, és 1990 májusáig majd félmillióra nőtt a számuk. Őket össze kellett volna tartani, és indokolt esetben együtt, egyszerre mozgatni. Erre azonban nem volt koncepció, de a romániai magyar hogyan tovább stratégiája is hiányzott.
Ebben sajnos 2013-ban sincs közmegegyezés. De gyorsan elfogytak az ingyen, hon- és nemzetszeretetért dolgozni hajlandó napszámosok. Mára a választási kampányok között fűtött irodáikban malmozó főállású magyarok vették át a helyüket. Az előszeretettel értelmiséginek titulált, tanítói, technikusi, tanári, mérnöki, orvosi, művészi stb. diplomával rendelkezők alig vagy egyáltalán nem vállaltak közéleti munkát és szerepet. Jó, ha odamentek egy-egy közösségi eseményre. Ma már oda sem mennek.
Az amúgy szükséges zsigeri agitátorok kikerültek ugyan, de hűbelebalázsok voltak, akik önmaguk ingerléséért tették azt, amit, és másra nem is igen voltak képesek.
Egy idő után nem csak az értelmes közösségi munkások kezdtek hiányozni, hanem az általuk koordinálhatók is.
Később megjelentek, és szaporodtak a helyi civilszervezetek, akiknek munkája fényében előszeretettel süttetik magukat az általános választások mandátumosai.
Az RMDSZ pedig – a hatékonyságfokozás álcája alatt – elindult a pártosodás útján. Párt lett, amit sosem ismer el, mert az alapszabályában az nem szerepel, és egyre több hibát követ el. Hibái között kiemelt helyet foglalt el az értünk haragvók, mindannyiunkért szólók partvonalra sodrása, eltanácsolása.
Az egységtékozlás kezdete az első, az 1993. február 20-ai gyergyószentmiklósi SZKT óta lankadatlan. Ott kezdte olyanná szervezni magát az RMDSZ, amilyenné mára lett. Ott artikulálódott először szervezeti egységekké, frakciókká, belső pártokká az erdélyi magyar politikai sokszínűség leképezését és képviseletét magáénak mondó SZKT tagság. Létrejött a 63 tagú (kitől is?) Független Frakció. A kialakult hangulat miatt az alelnökök megválasztásakor a MISZSZ kivonult a teremből, és a döntésképtelenné vált ülés félbeszakadt. Márciusban Nagyváradon már hét frakciója lett az SZKT-nak, mert csak így tudták a Függetlenekből lett Magyar Demokraták (20 tag), a Szórványcsoport (14), és a Partium Csoport (14) uralni a testületet. Volt még Szabadelvű Csoport (16), Erdélyi Magyar Kezdeményezés (10), Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (14) és Bethlen Gábor frakció (10), de maradt vagy 30 független SZKT-tag is, akik a szervezeti hatalomért való marakodást látva csak a fejüket kapkodták.
Minden, ami 1993 májusa után történt az erdélyi magyar politika egységtékozlásában, a február 20-a és május 20-a közötti három hónapban, és az annak hangulatát uraló hangadók cselekményeiben gyökerezik. Verestóy Attila, Borbély László, Frunda György, a mostanra visszavonult, de akkor ereje teljében lévő Tokay György és a visszavonulásakor Verestóy által örökös elnöknek nyilvánított Markó Béla máig hatóan szabják meg az RMDSZ cselekményeit.
És általa az erdélyi magyarok sorsát.
Nagy István
(A szerző pécskai tanár)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyik erdélyi blog: Lakó Péterfi Tünde az év erdélyi embere
A vhegy.com idén első ízben – remélhetőleg ezzel hagyományt teremtve – ítéli oda az Év Embere titulust, aminek első birtokosát az Úr 2013. évében nemcsak az erdélyi, hanem a nagyvilágban szétszórt magyarság is megismerhette köszönhetően a kétnyelvűségért, a szabad anyanyelvhasználatért és a kisebbségi jogok betartásáért folytatott elszánt küzdelmének.
Az Itthon vagyunk civil csoport aktivistája, a blogíró, az „egybanis asszony", a „visszaeső bűnöző", az összefogás, a tántoríthatatlan civil magatartás jelképe, a Marosvásárhelyen lakó Lakó Péterfi Tünde fáradhatatlan közéleti tevékenységével méltán érdemelte ki és veheti át szerkesztőségünk és olvasóink elismerését. (Kerekes Gyula)
Z. Nagy István: Tőről vágott
Lakó Péterfi Tündét a banis ügy kapcsán ismertem meg. Számomra szokatlan, de ugyanakkor megnyerő volt az a határozottság, amellyel – a sok negatív, eltántorító, vagy épp a kifizetés ellen kardoskodó vélemény dacára – belevágott a banigyűjtésbe, a kampányszervezésbe.
Tudta, hogy más esélye nincs igazát kivívni, hiszen a piaci kétnyelvű táblák szétosztása előtt már volt hasonló ügye: a vásárhelyi rendőrség megbírságolta ugyancsak tiltott szórólap-osztogatás ürügyén, a Kultúrpalota termeinek elnevezése kapcsán indított köztéri kampánya során.
Sokaknak az a véleménye Tündéről, hogy lámpással keresi a bajt, illetve feltűnési viszketegségben szenved. Nem igazán feszegetném most azt a kérdést, hogy konfliktus felvállalása nélkül lehet-e nemzetiségi jogokat kivívni, megvédeni manapság Marosvásárhelyen, illetve azokban a nagyvárosokban, ahol fényes történelmi múltunk ellenére számbelileg kisebbséggé váltunk, arról sem értekeznék, hogy akik nem szeretik ily módon keresni lámpással a bajt, vajon mit tettek az elmúlt 50 esztendőben a vásárhelyi magyarság megmaradása érdekében.
Azért nem, mert ez az esemény Tündéről, a civil összefogás sikereiről és az ünnepről szól, valamint Tünde azon emberi erényeiről, amelyről nem szólt a fáma: hogy egyedül nevelve gyerekét felvállalta a harcot egy több tízezres magyar közösség jövőjéért, hogy mialatt a banigyűjtés zajlott, elveszítette munkahelyét, hogy munkanélküliként nem elsősorban saját jövője, hanem az erdélyi magyar harcban ugyancsak áldozattá vált Kozsik József színművész sorsa aggasztja.
Azok közül, akik őt feltűnési viszketegséggel vádolják, sokan nem látják a vásárhelyi magyar megmaradásért folytatott, sokszor kilátástalannak tűnő harc konoksága mögött rejtőző emberi esendőséget, törékenységet, Tündének és társainak civil értékeit.
Számomra rendkívül megtisztelő, hogy könyvének ajánlóját követően Tündének, az Év Emberének méltatására is felkértek; nem tudom, ha a nemzetiségi szempontból egyelőre még kényelmes helyzetűnek mondható Székelyföldről hitelesen lehet méltatni a végeken számbeli kisebbségben harcoló civil amazon szerepébe bújt törékeny nőt, Lakó Péterfi Tündét, a 2013-as Év Emberét, a tőről vágott erdélyi magyart. vhegy.com
Erdély.ma

Antal: egyre több a provokáció Sepsiszentgyörgyön
Egyre több az etnikai indíttatású provokáció Sepsiszentgyörgyön – véli Antal Árpád, a város polgármestere, aki arra kéri a jóérzésű románokat és magyarokat, hogy legyenek bölcsek, és ne válaszoljanak ezekre.
Az elöljárót annak kapcsán kerestük meg, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) Kovászna megyei vezetői felszólították a helyi magyar közösség képviselőit, nyilvánosan ítéljék el a sepsiszentgyörgyi szilveszter éjszakai incidenst, amikor egy román nemzetiségű férfi etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést a rendőrségen, akit állítása szerint azért vertek meg, mert nem tudott magyarul.
„Elutasítok mindenféle agresszív megnyilvánulást, erőszakos cselekedetet, és még mindig bízom abban, hogy nem volt etnikai indíttatású a konfliktus – kommentálta lapunknak Antal Árpád. – Egyértelmű, hogy vannak, akiknek érdekük feszültségeket kelteni a térségben, az is egyértelmű, hogy emiatt speciális problémákkal kell szembenéznünk. Ezekre különleges megoldásokat kell találni, ezért kell speciális státust kapjon ez a régió. Azzal kellene kezdeni, hogy elfogadjuk egymás létezését, mindaddig nehéz közös megoldásokat találni, míg vannak, akik tagadják a Székelyföld és a székelyek létét.”
Diszkriminációt kiált a zászlólengető
Diszkriminációval és hivatali visszaéléssel vádolja a sepsiszentgyörgyi helyi rendőrséget az a dobollói férfi, akit 500 lejre bírságoltak meg rendzavarás miatt, mert december elsején fellépett a magyar adventi ünnepség szabadtéri színpadára, és ott egy román zászlót lengetve azt kezdte kiabálni, hogy ez román föld. Valentin Iriciuc azt mondta az Agerpres hírügynökségnek, hogy megfellebbezi a pénzbírságot, és bűnvádi feljelentést tesz a helyi rendőrség ellen diszkrimináció és hivatali visszaélés miatt. Hadnagy István, a rendőrség vezetője jogosnak tartja a bírságot, és meglátása szerint feleslegesen „töltik fel” az ügyet etnikai tartalommal.
Az elöljáró elmondta továbbá, arra kérte a rendőröket, hogy minél hamarabb kerítsék elő a szilveszteri incidens többi főszereplőjét is. Kedden egyébként a Kovászna megyei vezető liberális politikusok nyílt levélben szögezték le, hogy Marilena Profiroiu és Mădălin Guruianu liberális párti sepsiszentgyörgyi tanácsosok az önkormányzat következő ülésén javasolni fogják, hogy a városvezetés hivatalosan is foglaljon állást az ügyben, mint ahogyan azt megtették az elmúlt év végén, amikor a szélsőségek elleni véleményüknek adtak hangot, és megfogalmazták, hogy a román Új Jobboldal képviselőit nem látják szívesen a városban.
A román politikusokat és a központi sajtót továbbá arra kérték, ne tálalják „nacionalista pátosszal” a konfliktust. Marius Obreja Kovászna megyei liberális szenátor korábban arra kérte a verekedő magyar fiatalokat, hogy keressék meg, és beszélgessenek, teljes diszkréciót ígért az elkövetők kilétére és a beszélgetés tartalmára vonatkozóan is. A rendőrségtől csak annyit tudtunk meg, hogy folytatják a nyomozást
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya (1.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja. Miért él hamis történelemtudattal a román ember? – keresi a választ OVIDIU NAHOI kérdéseire a Historia folyóirat interjújában.
– Sajnos, a tankönyvek egyre felületesebbek, mert mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.
– Húsznál is több év eltelte után?
– Igen, még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képet festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek. – Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik?
– Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom, és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.
– Mint például?
– Például az, hogy Erdély román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt „román ország”. Erdély vajdája magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemesek ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint bármely más nemes a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.
– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.
– Ez nem igaz?
– Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusa, mint a magyar parasztnak. Sajnos, mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román–magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, nem ezt tesszük. A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más uralkodott Magyarországon. Egyáltalán nem gondoltak Havasalföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek megfelelően, pontosan ugyanúgy, mint a Magyar Királyság bármely más tagja. Ez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor – az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként – kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyarországon, Erdélyben. A hangsúly lassan áthelyeződött a román–magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem. A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Ilyen sem létezett!
– Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”?
– Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük őket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi. Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Legfeljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, amikor Nagy István (Ștefan cel Mare) moldvai fejedelem 1775-ben Mátyás király hűbéresévé vált, mert nem csak ő vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, Karóbahúzó Vladot (Vlad Ţepest) emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A magyar himnuszról és a jövőről
1989-től a Magyar Kultúra Napjává nyilvánították január 22-ét, annak tiszteletére, hogy Kölcsey Ferenc – 1823-ban – ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Csíkszeredában, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában már hétfőn megünnepelték a Himnusz születésnapját.
Az eseményen a Himnusz eléneklése után elhangzott: a Magyar Kultúra Napja egy kiváló alkalom, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk kultúránknak, nemzeti öntudatunk erősítésének és hagyományainknak. „A rendhagyó kulturális örökségünk továbbadásában hivatástudattal részt vállaló pedagógusoknak fölbecsülhetetlen szerepük van, hiszen ők mutatják az értékes követendő mintát kulturális értékeink megbecsülésében és tanulságainak érvényesítésében” – véli Burus Siklódi Botond, a pedagógusok házának vezetője.
Hídverés a külhoni és anyaországi magyarok között
Zsigmond Barna Pál főkonzul megjegyezte, nemcsak a Himnusz kezdődik az „Isten, áldd meg a magyart!” imádkozással, hanem ugyanez az új magyar alkotmány kezdősora is. „Ez az egyetlen olyan alkotmány Európában, amely Istenhez való fohásszal indul. Alaptörvényünk azonban a múlt öröksége mellett a jövő felelősségére is utal” – hangsúlyozta a főkonzul, és idézett az alkotmányból: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.” Ezek a sorok szerinte a jelképes nemzetegyesítést szorgalmazzák, amely irányban az utóbbi három évben már meg is történtek az első lépések. „Az anyaországi és a külhoni magyarok közti hídverés első pillére a honosítás volt, amely Székelyföldön és Erdélyben százezreket csatolt be közjogi értelemben is a nemzet vérkeringésébe” – hangsúlyozta Zsigmond Barna. Hozzátette, ahhoz, hogy e híd tovább épüljön, szükséges a következő pilléreket is felépíteni, nevezetesen a magyarországi választási névjegyzékbe történő regisztráció, hisz szerinte „ezáltal lehet akaratunkat kinyilvánítani az összmagyar sorskérdésekben való tevékeny részvételre”.
Gálaműsorral is ünnepeltek
A beszédeket követően ünnepi gálaműsort láthattak a jelenlevők, közreműködtek a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium, a Nagy István Művészeti Szakközépiskola, a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpont diákjai, illetve a csíkszentmártoni Labdarózsa Gyermektánccsoport tagjai és a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium Mágamaszk Színjátszó Csoportja. A székely-magyar kultúra megőrzése érdekében létrehozott Székely Könyvtár sorozatot Lövétei Lázár László, József Attila-díjas író, szerkesztő ismertette. Végül Dáné Szilárd magyar nyelv és irodalom szakos tanfelügyelő, illetve Boldizsár Ágoston, a Márton Áron Gimnázium magyar szakos tanára irányításával a jelenlévők arról tárgyaltak, hogy mi a szerepe a magyar irodalomnak, a diákszínjátszásnak, a klasszikus és népi zenének a kultúra népszerűsítésében, valamint a hagyomány és az identitástudat megőrzésében.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,