A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
A Mária-tisztelet sokszínűségét tárja fel a Csíki Székely Múzeumban megtekinthető A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve − Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás. A csíksomlyói kegyszobor létrejöttének 500. évfordulója alkalmából összeállított kiállításon olyan tárgyi emlékek, levéltári dokumentumok is láthatók, amelyeket eddig még nem mutattak be a nagyközönségnek.
A csíksomlyói Mária-szobor története összeforr a ferences kolostor és Csíkszék történetével. Muckenhaupt Erzsébet történész-muzeológus szerint a kiállítás, mely tulajdonképpen két tárlatból tevődik össze, több kutatóterület határán áll: művészettörténet, történelem, helytörténet, egyháztörténet, vallástörténet, vallásos néprajz, irodalomtörténet, zenetörténet, nyomdatörténet stb.
A Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás célja időrendi sorrendben és témák szerint csoportosítva bemutatni a Mária-tiszteletet és feltárni a jellegzetesebb fennmaradt tárgyi emlékeket az erdélyi templomokból, vagy a közgyűjteményekben fennmaradt olyan szobrokat és oltárképeket, amelyek Máriát ábrázolják. Ehhez kapcsolódik a csíksomlyói Mária-szobor is, így a két kiállítás kiegészíti egymást.
„Igazi csapatmunka. Nagy alázattal és szeretettel hoztuk létre ezt a kiállítást Hegedűs Enikővel, Mihály Ferenccel és munkatársaival, valamint P. Urbán Erik ferences atyával. Segítettek restaurátor és fényképész munkatársaim, Benedek Éva, Nagy Gyöngyvér és Nagy István. Én mint történész dolgoztam a kiállítás somlyói részének a kialakításában, nekem a kutatási területem a csíksomlyói kolostor és a templom története, valamint a könyvtár, a nyomda és a könyvkötő műhely. Rendhagyó kiállítás, még soha nem volt együtt összegyűjtve ilyen jelentős anyag a Mária-tisztelet Erdélyben témakörben és a somlyói Mária-szoborról” – mutatott rá Muckenhaupt Erzsébet.
A kiállítás a csíksomlyói kegyszobor története kapcsán bemutatja a ferencesek által írt történeti munkákat, de levéltári anyagokat is meg lehet tekinteni. A források közül jelentős a még lappangó, 17. századi szerződés, amelyet 1664-ben kötöttek a ferencesek Nyerges János brassói oltárkészítő mesterrel, aki a szerződés szerint arra vállalkozott, hogy megaranyozza a szobrot, rádiuszba, azaz sugarakba foglalja. Ekkor került a főoltárra az addig a templomban mellékoltáron lévő Mária-szobor.
Tavaly júliusban találta meg Muckenhaupt Erzsébet a gyulafehérvári érseki levéltárban Bernád Rita egyházmegyei főlevéltáros segítségével azt az iratcsomót, amely tartalmazza annak a három egyházi vizsgálatnak a dokumentumait, amely során a szobor csodatételeit vizsgálták. 1746-ban, 1747-ben, 1779-ben, majd az európai műveltségű erdélyi püspök Batthyányi Ignác idején, 1784-ben tartottak vizsgálatot ez ügyben. A történész szerint a Mária-évnek egyik ajándéka volt mindannyiunk számára az, hogy rátaláltak ezekre a dokumentumokra. Ezek, valamint a Mária-szoborról készült nyomtatott anyagok is megtekinthetők a kiállításon.
Általános jelenség volt, hogy az évszázadok folyamán a kegyszobrokat öltöztették – mesélte a történész. A legkorábbi adatok a somlyói szobor öltöztetéséről a 17. századból valók. 1622-ben és 1624-ben készült két különböző leltár a somlyói kegytemplomban található értékekről és szobrokról. Az elsőben már említik, hogy öltöztették a Mária-szobrot. Az 1624-es leltárból – ez egy latin nyelvű kivonat – tudjuk, hogy ekkor nyolc oltára volt a templomnak, a főoltár, volt egy kisebb mellékoltár, majd a Boldogságos Szűzanya oltára karján a Kisjézussal, a Szent Ferenc, Szent Antal, az apácák oltára és még egy kisebb oltár. Az 1746-47-es tanúvallomásokat tartalmazó iratcsomó utal erre a leltárra is, és leírja, hogy 1622-ben mibe volt felöltöztetve a szobor. Később már csak Jézuskát öltöztették. A kiállításon három ruhát is bemutatnak, melyekbe Jézuskát öltöztették valamikor a Mária-szobornak fogadalomból felajánlott néhány tárggyal együtt. A szobrot az 1960-as évekig öltöztették.
A csíksomlyói templomban 1798. december 8-án hirdették ki a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, hogy a Mária-szobor csodatevő – ekkor olvasták fel Batthyány Ignác levelét, melyben elismerte, hogy a csíksomlyói Szűzanya csodatevő. Ennek a levélnek az egykori másolata is látható a kiállításon. Az akkori ünnepi szentmisén több mint háromezer ember vett részt. A szobor a Mater admirabilis et contra haereses auxiliatricis, azaz „Csodálatos Anya, az eretnekek ellen Segítő” feliratot kapta. Ezzel egy időben ezüst koronát és jogart adományozott a püspök a Máriának és a Jézuskának. Ezek is megtekinthetők.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A vizuális kultúra fejleszti a szépérzéket 
Muhi Sándor rajztanárral, grafikus művésszel, művészettörténésszel beszélgettünk képzőművészetről, vizuális kultúráról a Mezei Józsefről szóló új kötet kapcsán. A művészt arról is faggattuk, hogy miért tartja fontosnak a világhálós oldalak működtetését.
— Mióta foglalkozik kismonográfiák írásával?
— Túlzás lenne állítani, hogy ezzel foglalkozom, de írtam néhány ilyen jellegű tanulmányt, könyvet is, mert a művészettörténet, műkritika tanult szakmám. A rajztanári diplomám mellé a nyolcvanas évek elején művészeti muzeológia szakot is végeztem. Az első kismonográfiát a Kriterion Kiadó felkérésére készítettem Balla Józsefről harminc éve, ők kértek egy Erdős I. Pál kismonográfia megírására is, de a megjelentetésre az 1989-es változások után már nem volt igény. Írtam még két kisebb kötetet Sarkadi Sándorról, Haller Györgyről, az ötödik ilyen jellegű munkám nemrég, 2015 végén jelent meg a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadónál, ebben Mezei József tevékenységét mutatom be az olvasóknak.
— Megítélése szerint miért fontos, hogy az olvasók közelebbről ismerjék meg a fenti alkotóknak a tevékenységét, életművét?
— A nagy hatású, országos, nemzetközi hírű művészek munkáiról sokan, sokszor és sokat írtak, ezek hálás, könnyen kiaknázható témák. A kismesterekkel szinte senki sem foglalkozik, pedig az ő tevékenységük is tartalmaz olyan tanulságokat, amelyek egy-egy közösség számára kiemelten fontosak lehetnek. Sarkadi Sándor képzőművészeti munkásságát Szatmáron kívül még a kismonográfia megjelenése után se sokan ismerik, de az itt lakók számára nem csak fontos, hanem példamutató az egész tevékenysége, szakmai, emberi tartása, életszemlélete. A mezőteremi születésű Haller György tárlatának az anyagát a leszármazottak és Gnandt Pista hozta Budapestről Nagykárolyba, az ő hosszú ideig feledésbe merült életműve újrafelfedezésének köszönhetően mára valamennyien kicsit gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Az európai kulturális élet perifériáján elhelyezkedő térségünkben nem dúskálunk megőrzésre méltó értékekben, tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fenti teljesítményeket sem.
— Hogyan döntötte el, hogy könyvet ír Mezei Józsefről?
— A csíkszeredai Nagy Gyöngyvérnek oldalági rokona volt Mezei József, odahaza talált egy dedikált verseskötetet tőle. Eleinte azt hitte, hogy csak költő volt, de amikor egy költeményében utalást talált a festészetére, keresgélni kezdett, és a képzőművészeti tevékenységéről nagyon sok adatra lelt a világhálón. Többek között a honlapomon bukkant rá azokra a cikkekre, amelyeket Mezei Józsefnek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében kifejtett tevékenységéről írtam. Rövidesen felkeresett, felkért a kismonográfia megírására, amely a rendelkezésemre bocsátott adatoknak, reprodukcióknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt készült el. Arról, hogy miért vállaltam a megírását, a kötet zárszavában is lehet olvasni: „Mezei megérdemelt és hosszan tartó népszerűsége nem véletlen. Ismert, sokat és sok helyen foglalkoztatott festő és népszerű költő volt abban a korban, amikor még országszerte elég kevés művész tevékenykedett a térségben. Ismertsége alig kopott a halálát követő években, évtizedekben. Népszerűvé tette Petőfihez fűződő barátsága, harcostársi viszonya, Orbán Balázs nagyszabású vállalkozásában való részvétele is hozzájárult ehhez. A közvetlen, barátságos természete mellett egész tevékenysége összhangban volt a kor törekvéseivel, elvárásaival. Magyarországon a szabadságharc bukása után még hosszú ideig dicsfény övezte a küzdelmek hőseit, áldozatait, és ő honvédtisztként harcolta végig az erdélyi hadjáratot. Festő volt, költő, fotográfus és a művészek egészen más, sokkal jelentősebb közéleti szerepet játszottak abban a korban. Tragikus sorsa — amelyet emelt fővel, férfiként fogadott — együttérzést és tiszteletet keltett kortársaiban, akik közül többen mellé álltak, segítették a bajban. A kultúra iránt fogékony, érdeklődő emberek tudtak oltárképeiről, költeményeiről, és becsülték ezek miatt. Tudomásuk volt vakságáról, anyagi gondjairól is, ennek és a folyamatos hirdetéseknek köszönhetően élt meg három kiadást az 1870-ben kiadott verseskötete.” Mezei József jórészt Hám János püspöksége (1827–1857) idején és közvetlenül ez után hozzávetőlegesen 50 oltárképet készített a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye számára, az impériumváltáskor ezek közül több a határon túli területekre került, de néhánnyal naponta találkozhatnak a hívek Szatmárnémetiben, Szaniszlón, Csomaközön, Nagybányán, Máramarosszigeten anélkül, hogy tudnák, kinek az alkotásai előtt imádkoznak. Festőművészi tevékenységét az is fontossá teszi számunkra, hogy Szatmárnémetiben készítette el 1846-ban azt a Petőfi Sándort ábrázoló portrét, amely egyike a költő hiteles, modell után készült arcképeinek. Ezt jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik.
— Olvasnak-e az emberek manapság életrajzi könyveket, kismonográfiákat?
— Egyre kevesebben, ez egy erőteljesen vizualizálódó világban már-már természetes jelenség. A mostani kismonográfia viszont a Pallas-Akadémia Könyvkiadónak köszönhetően egy szép, remekül tördelt, gazdagon illusztrált, keménykötésű munka, amelynek egyszerű átlapozásával is tucatnyi értékes információhoz jut az érdeklődő. Az ehhez hasonló felismerések sokat segíthetnének a hazai sajtó és könyvkiadás gondjain is. Azokat a tanítványaimat, kollégáimat, akik nálam írják államvizsga illetve fokozati dolgozataikat is, arra buzdítom, hogy szépen tördelt, gazdagon illusztrált munkákat készítsenek, ha arra vágynak, hogy a kollégák el is olvassák ezeket. A magvas tartalom, a színvonalas, igényes fogalmazás ma már önmagában kevés, vonzóan, gazdag és változatos illusztrációs anyaggal kell tálalni a mondandót.
— Ha a tanítást említette, mondana néhány szót arról, hogy milyennek látja a vizuális nevelés helyét, szerepét napjainkban?
— Egy olyan korban, amikor egy átlagos európai lakosnak naponta tonnányi képanyag zúdul az ölébe a számítógépeknek, táblagépeknek, okostelefonoknak, kábeltelevíziónak köszönhetően, létkérdés lenne, hogy tanuljunk szelektálni, és megtanítsuk a gyerekeinket, unokáinkat is erre. Ehhez vizuális kultúra kell, amit legkönnyebben, leghatékonyabban a képzőművészeti neveléssel, a kézműves tevékenységekkel lehet kialakítani. Szomorú, kétségbe ejtő, hogy állami szinten mennyire elhanyagolják ezt a területet. Száz éve még heti két rajzóra volt kötelező az általános iskolákban, ma már csak egy maradt. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb intézményben nincs teljes katedra, sokszor még fél sem, és ezért, jobb híján képesítetlen emberekre bízzák a világ megismerésének, az információszerzésnek egyik rendkívül fontos, kézenfekvő, hatékony, aktivizáló és a tanulók által kedvelt eszközét. Ezek az emberek helyrehozhatatlan károkat okoznak anélkül, hogy tudnának erről. Miközben pedagógushiányra panaszkodunk, jó lenne végiggondolni, hogy melyik egyetemet végzett fiatalnak éri meg éhbérért dolgozni három-négy intézményben, amelyeknek vezetői a napi feladatok mellett még az iskola díszítését, a versenyeken való eredményes részvételt és ezernyi más dolgot is számon kérnek. Döbbenetes, de valahol érthető, hogy a legtöbb tanítóképző főiskolán se szakember oktatja a fenti tantárgyakat, ez a magyarázata annak, hogy nyugdíjas létemre máig vállaltam a munkát a BBTE szatmári kihelyezett tagozatán. A fentieket természetesen már minden lehetséges fórumon elmondtam, leírtam, megfogalmaztam, közzétettem, egyelőre úgy tűnik, nincs foganatja. Valószínűleg olyan okos emberek szervezik, vezetik tanügyi rendszerünket, akik mindent tudnak, és az ilyeneket sohasem érdekelte a gyakorló szakember véleménye. Csak miniszterből volt már vagy két tucat az utóbbi negyedszázadban, a politikai alapon kinevezett államtitkárokkal, vezérigazgatókkal pedig Dunát lehetne rekeszteni.
— A kortárs művészet segíthet abban, hogy közelebb kerüljünk korunk nem mindig egyértelmű képi üzeneteihez?
— A művészet ismerete, szeretete mindig sokat segít, de ennek megértéséhez, befogadásához is kialakult ízlésvilágra, vizuális kultúrára van szükség. Az emberek nem azért ragaszkodnak a giccshez, a képzőművészeti alkotásként reklámozott olcsó tucattermékekhez, mert képtelenek a jót, az egyedit, a minőségi kultúrát befogadni. Megfelelő neveléssel többségük nemcsak alkalmas lenne erre, hanem a mindennapi életben is igényelné a szebb, esztétikusabb, kulturáltabb környezetet. Ezért a nemes célért a szakembernek az ízlésformáláshoz minden lehetséges fórumot igénybe kell vennie.
— Ön több olyan világhálós oldalt működtet, amelyek nemcsak az esztétikai nevelést, hanem a helyi építészet, képzőművészet értékeit is évek óta, napi rendszerességgel népszerűsítik. Melyek ezek?
— Ez a kommunikációs lehetőség azok számára, akiknek vannak közlésre méltó dokumentumaik, gondolataik, elképzeléseik, megkerülhetetlen, hiszen a módszer nemcsak interaktív, hanem rendkívül gyors és hatékony, néhány óra alatt emberek ezreihez jut el az üzenet, kép, hír, írás akár a világ túloldalára is. Természetesen a világháló ésszerű, hasznos és hatékony használatára is követhető példát kell nyújtani, hiszen a többség a társasági oldalakat önreklámozásra vagy jelentéktelen, mások számára teljesen közömbös, gyakran idegesítő cukiságok megosztására használja. Van egy szakmai jellegű honlapom, ennek eddig közel negyedmillió látogatója volt. Létrehoztam jó 5–6 éve egy Facebook-oldalt, amelyen elsősorban kulturális tartalmakat osztok meg, ennek 3500 kedvelője van. Hasonló érdeklődés követi az általam szerkesztett Szatmári Kultúra és Régi Szatmár oldalakat. Bedolgoznak természetesen külső munkatársak is Kanadából, Németországból, Svédországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából. Ezeken naponta nem csak a képek, reprodukciók, fotók, kulturális információk tucatjait közlöm, hanem helytörténeti, kultúrtörténeti jellegű vetélkedőket indítottam, amelyeken a résztvevők az oklevelek százait nyerhették el. Van youtube-csatornám, itt 60 saját készítésű, a szatmári építészetet, képzőművészetet népszerűsítő kisfilm tekinthető meg. Nemrég látott napvilágot a Sugárút. Szatmári műhely című, negyedévenként megjelenő kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok. Ennek is szüksége van a népszerűsítésre, de a lap szerkesztőinek is a folyamatos párbeszédre az olvasóval. Ilyen meggondolásból indítottam be pár napja a Sugárút. Szatmári műhely Facebook-oldalt, amelynek mára már több mint 300 kedvelője van.
— Vannak további tervei?
— Természetesen vannak, de egyelőre megelégszem azzal, ha az eddigi, jórészt önként vállalt feladatnak eleget tudok tenni. A tervekről akkor érdemes beszélni, ha már sikerült valami kézzelfoghatót megvalósítani belőlük, hiszen szándéknyilatkozatokkal, elképzelésekkel tele a padlás, meg a pince is, de ezektől nem leszünk se okosabbak, se szebbek, se boldogabbak.
Elek György. frissujsag.ro

Aki lefestette Petőfit és Bem tábornokot
Egy verseskötet elején levő ajánlás indította arra a csíkszeredai Nagy Gyöngyvért, hogy utánanézzen, ki is a kötet szerzője. Mint kiderült, az üknagymamája testvéreként számon tartott Mezei József nem is annyira költőként, hanem festőként jeleskedett.
„Édesanyám kapott ajándékba édesapámtól egy kis verseskötetet, mely Mezei József magánkiadásában jelent meg 1870-ben, s melyet a költő ajándékozott a lánytestvérének, az én ükanyámnak, amit ajánlósorai is igazolnak: Murin Andrásné, született Mezei Mária kedves húgomnak, emlékül Mezei József, 1870. Utánanéztem interneten, hogy ki ez a Mezei József költő, de nem találtam róla semmit, aztán, ahogy kezdtem olvasgatni a verseit, felfigyeltem azokra a sorokra, hogy »hol vagy szép múzsám, festészet múzsája, elpártoltál-e tőlem hűtlenül?«. Akkor jöttem rá, hogy ő festő volt, és ez alapján kezdtem keresni” – elevenítette fel a két évvel ezelőtt kezdődő kutatás első lépéseit Nagy Gyöngyvér.
Akkor még nem tudta biztosan, hogy az ő rokona azonos-e a festő Mezeivel. Kutatni kezdett hát, levéltáraknak, plébániáknak, muzeológusoknak írt, helytörténészekkel vette fel a kapcsolatot. Minél jobban beleásta magát a témába, annál több ösztönzést kapott arra, hogy folytassa a kutatást.
„Fontosnak tartottam, hogy az anyakönyvét meglássam. Mivel Kislétán született, írtam a nyíregyházi római katolikus egyházmegyének, hogy keresem az anyakönyvi nyilvántartását, azt a választ kaptam, hogy keresték, de a környező falvakban sem találják. Végül Pócspetriben találtuk meg egy véletlen folytán. A festőművész utolsó éveit Budafokon élte, egy ottani helytörténésszel, Bartos Mihállyal is felvettem a kapcsolatot, aki több esetben is segítségemre volt a kutatásban, tőle kaptam meg Mezei József gyászjelentőjét. Ő mindvégig biztatott és hasznos tanácsokkal látott el” – mesélte Nagy, aki aztán a festő több képét is felkutatta, valamint a Vasárnapi Újságban a visszaemlékezéseit is megtalálta.
Az akkor mérnökként dolgozó Mezei 1846-ban ismerkedett meg Petőfi Sándorral Szatmáron, akit még abban az évben meg is festett. Barátságukról több feljegyzésben is olvashatunk. 1880-ban a Vasárnapi Újság közli a képet, olvasói visszajelzések szerint Petőfinek ez az egyik leghitelesebb portréja. Mezei a szabadságharcban tüzértisztként harcol Bem tábornok csapatában. Petőfi és a tisztikar biztatására Bem tábornokot is meg akarja festeni, ám a tábornokot nem lehetett rávenni. A tábornok portréját 1860-ban, emlékezetből festi meg, melyet 1867-ben sokszorosítanak, ezeket a reprodukciókat eladták és a befolyt összeggel az akkor már vak festőt segítették pártolói.
„Nagyon termékeny festő volt, a forradalom után, az ötvenes évek elején kezdett festegetni. Nagybányán rendelést kapott, a máramarosszigeti templom főoltárképe az ő festménye, Csomaközön négy oltárképe van. Orbán Balázzsal bejárta Székelyföldet és együtt fényképeztek, a Székelyföld leírása első három kötetében találhatók a fotói. Szembetegsége gátolta meg, hogy a későbbiekben Orbán Balázzsal dolgozzon. Ekkor még látott, Péczeli Ignác professzor kezelte, aki Kodály Zoltán feleségének volt a dédapja. Sok ilyen érdekes dolgot találtam, ismerte Arany Jánost, Szendrey Júliát például. Tíz éven keresztül Jókai nagynénjének lakásában lakott. Sok-sok örömmel járt ez a kutatás, és azt hiszem, ezt csak abbahagyni lehet, befejezni nem” – véli Nagy Gyöngyvér.
A kutatásról és Mezei Józsefről bővebben május 6-án tudhatnak meg többet az érdeklődők. A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében délután 18 órától Nagy Gyöngyvér Mezei József megtalálása címmel tart előadást a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
Mezei Józsefről
Mezei József 1823. május 11-én született Kislétán. Gimnáziumi tanulmányait az 1830-as évek elején kezdte Máramarosszigeten, később Szatmárnémetiben folytatta. Ekkor már arcképeket is készített. A fővárosban tanult tovább, 1846-ban mérnöki vizsgát tett, és visszatért Szatmárnémetibe. Itt ismerkedett meg Petőfivel is. Rá egy évre Itáliába ment tanulmányútra, majd 1848-ban részt vett a szabadságharcban, az erdélyi hadjáratban Bem tábornok seregében volt tüzértiszt.
1850-ben Pesten tanulmányozta a festészetet, '51-ben pedig megfestette egyetlen önarcképét, amely a Magyar Nemzeti Galériában látható. 1852-ben Nagybányán megnősült, Pestre költözött, oltárképeket kezdett festeni. 1861-ben meghalt egyetlen kislánya nyolcéves korában. 1862-ben kiújult a szembetegsége, 1863-ban készítette el az utolsó ismert festményét, a nagybányai Szentháromság-templom nagyméretű főoltárképét. Utolsó éveit Budafokon töltötte, 1882. szeptember 8-án halt meg, a Kerepesi temetőben temették el.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Magyarörmény közösségekről szóló kiadványokat mutattak be
Két frissen megjelent kiadványt ismertettek pénteken a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét kiadvány azt hivatott bemutatni, hogy az erdélyi magyarörmények ma is élő közösséget alkotnak.
A szépvízi örmények című kötet az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége kiadásában 2016-ban jelent meg, és a magyarörmény közösségeket bemutató sorozat második könyve. A szépvízi örmény katolikus templom felújítása után kiadott kötet betekintést nyújt a szépvízi örmény közösség történetébe és mai életébe. Az írások szerzői: Bogos Mária, Gál Hunor, Pál Emese, Puskás Attila és Bíró Melinda.
Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége tavaly decemberben adta ki folyóiratát, Magyarörmény Élő Örökség címmel, Erdélyi hírlap alcímmel az erdélyi magyarörmény közösség és a velük rokonszenvező közönség számára.
„Ez a könyv és a folyóirat létrejötte jócskán továbbmutat azon, hogy majd valamikor a könyvtárakban a kutatóknak több forrásmunkájuk lesz az erdélyi magyarörmény közösség kultúrájával kapcsolatban. A kötet és a folyóirat kijelölt feladata, hogy a magyar és az örmény nemzet évszázadok alatt összefonódott erdélyi kultúráját őrizze és továbbörökítse. Azt a kultúrát, amelyért őseink nagyon sokszor a vérüket adták. Őseink véráldozata arra predesztinál minket és szent kötelességünkké teszi azt, hogy továbbadjuk a következő generációnknak, gyermekeinknek és unokáinknak ezt az örökséget, ezt a szellemi terméket, amit kaptunk őseinktől” – fogalmazott Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről jelen levő Kőrösi Viktor Dávid konzul.
A kötet három jelen levő szerzőjével – Puskás Attila, Bogos Mária, Gál Hunor – Sarány István újságíró beszélgetett. Kérdésére, hogy milyen igény hozta létre az Erdélyi Magyarörmény Szövetséget, Puskás Attila, a szövetség elnöke elmondta, hogy a közösségi igényre válaszoltak, amikor megalapították.
Elsősorban azért, mert a Kárpát-medencében itt él manapság a legnépesebb örmény közösség. Ugyanakkor azt vették észre, hogy az idősebb generáció próbálta éltetni ezt a közösséget, a közép- és fiatalabb generációkhoz tartozók viszont keveset tudtak őseik történetéről, mert a kommunizmus idejében nem lehetett erről beszélni. „Ezt az örökséget elhallgatni történelmi felelőtlenség. De egyedül ezt a hatalmas örökséget nem tudjuk áthagyományozni, és innen jött a szövetség gondolata. Mindenki azt teszi bele ebbe a szövetségbe, amije van: van, aki pályázni tud, van, aki szervezni, van, aki írni. Azért is született a szövetség, hogy valamilyen formában együttesen tudjuk a magyarörménységet a Kárpát-medencében bemutatni.” Rámutatott, arra törekednek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez egy élő közösség.
Bogos Mária, a kötet egy másik szerzője arról számolt be a szép számmal jelen levő érdeklődőknek, hogy hogyan kezdte el az örmények történelmét kutatni, mesélt a valamikor Szépvízen működő nyomdáról és kaszinóról is, valamint a magyarörmény közösség szervezeteiről.
A kötetben rövid bevezető található az örménység történetéről, terjedelmesebb írások olvashatók a felújított szépvízi örmény templomról és az örmény temetőről. Gál Hunor elmondta, szerették volna, ha a kiadványok a mának is tudnak üzenni. „Ez egyfajta gyökérkeresés mind a szépvíziek, mind az erdélyi magyarörmények számára. Ezek a kiadványok nekünk szólnak, rólunk szólnak, és mindenki hozzáteheti a kicsi törénését.”
A Magyarörmény Élő Örökség című, Erdélyi hírlap alcímű folyóirat első számát Nagy Gyöngyvér ismertette. A Marosvásárhelyen készülő lap negyedévenként jelenik majd meg, és átfogja az Erdélyben működő magyarörmény szervezeteket. A hírlap az erdéyi magyarörmények szervezeti életét, eseményeit, kultúráját, gasztronómiai hagyományait, múltját és jelenét hivatott bemutatni. Csíkszeredában azt jelenti ez a lap, hogy az itteni örmények is bekapcsolódtak az erdélyi örmény vérkeringésbe – hangsúlyozta Nagy Gyöngyvér.
Péter Beáta
Székelyhon.ro