Az erdélyi online média reneszánszát éli, az elmúlt évben tizennégy új honlap jelent meg. Ez szolgált alapul a tusványosi médiaműhelyben Internetes portálok, webringek” címmel rendezett beszélgetéshez a szabadegyetemen Tusványoson, melyen részt vett többek között Kiskéri Lajos, a gondola.hu, Szakács Árpád, a hirkereso.ro, illetve Böszörményi Nagy Gergely, a reakcio.hu munkatársa a beszélgetést moderáló erdely.ma-főszerkesztőnek, Kovács Csabának a vezetésével. /Fleischer Hilda: Weboldalak reneszánsza. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 22./

„Tiszta” Romániát! (12.) – Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
Amikor a szárazajtai tragikus eseményekről beszélünk, meg kell említenünk az 1940. szeptemberi ablakbeveréseket, a Szárazajta melletti, 1944. szeptember 4-i német–román katonai összecsapást, végül az 1944. szeptember 26-i vérengzést.
Ezek az események kapcsolódnak egymáshoz, akárcsak az ötvenes évek derekáig elhúzódó különböző meghurcolások. A Szárazajtán történtek elsősorban a magyarokat érintik, de megszenvedik az itt élő románok is.
Szárazajta neve azért válik emlékezetessé, mert a Maniu-gárdisták a középkort megszégyenítő vad kegyetlenséggel mészárolnak le békés gazdálkodókat, fiatalokat és öregeket egyaránt, többgyermekes családanyát és családapákat, mint partizánokat. Olyan embereket is, akik a szeptember 4-i katonai összecsapás idején nem is tartózkodtak a faluban. A hamis vádak mögött többnyire személyi bosszú húzódik.
A tömegmészárlásokra nem kerül sor, ha a román értelmiségiek egy csoportja, valamint a politikai pártok, elsősorban a parasztpárt nem támogatja a voluntároknak nevezett félkatonai egységek szervezését. Ezekre a szovjet–román csapatok háta mögött nem volt szükség, megalakulásuk célja a magyar lakosság terrorizálása és megfélemlítése. A Maniu-gárdák garázdálkodása idején szervezett rablásokra, fosztogatásokra és kegyetlen gyilkosságokra kerül sor.
1940. szeptember előtt
A korábbiakban, amikor bemutattam Szárazajtát, elsősorban a népesség számát és etnikai összetételét vizsgáltam, rámutattam arra, hogy a békés együttélés idején, a szórványosan beköltöző román családok többsége elszékelyesedett és békességben élt az első világháború végéig. Az egyik adatközlő, Egyed Rezső szavaival: „Akkorjában nem lehetett tudni, hogy melyik román, melyik magyar. Olyan összetartás volt a faluban.”
A gyűlölet magvát a két világháború közti időben, a nyíltan meghirdetett visszarománosítási program veti el. Az addig békés románok közt akadnak, akik a román uralom propagandája következtében magyarellenessé válnak. Nagy Gergely, a lefejezett Nagy fivérek testvére visszaemlékezésében elmondja, hogy „a románok [most már] nagyobbnak érezték magukat”, pedig „a szárazajtai románok nem is tudtak románul… Csak aztán, amikor a román katonaság bejött, akkor lettek románok. Románul nem beszélt senki… Hát együtt jártunk iskolába, bálba, soha verekedés nem volt… Nekik csak a vallásuk volt más.”
Közös ünneplés vegyes érzésekkel
Miután a rádióból értesülnek arról, hogy Észak-Erdélyt a második bécsi döntéssel visszaadták Magyarországnak, a románok is belenyugvással fogadják a hírt. Augusztus 30-án, a bécsi döntés napján, a falu elöljárósága – köztük a román csendőrparancsnok, a román pap, a végrehajtó, az adószedő – együtt kuglizik. E napon – olvassuk a visszaemlékező Incze Pál soraiban: „összegyűltek, és egy nagy kuglipartit rendeztek. Hajnalig kugliztak együtt.” A következő napokban a magyarság ünnepel, a helyi románok „nem ünnepeltek, ők dolgoztak”. Ez teljesen normális és érthető, hisz a többségi nemzet fiaiból nemzeti kisebbséggé váltak. A határváltoztatás elsősorban azokat zavarja, akik a 22 éves román uralom alatt, a román származásuknak köszönhetően, előnyökhöz juthattak. A forrásokat tanulmányozva úgy tűnik, hogy néhány román család fiataljainak lelkét megmérgezték a kitalált dákoromán őstörténettel, valamint az évszázados magyar elnyomás képével. Ezzel magyarázható, hogy ezek a fiatalok később szorosan együttműködnek a magyargyűlölő Maniu-bandával. Az 1950-es évek kihallgatási jegyzőkönyveiben Berszán Simon (Simion M. Bârsan) a románokkal ellenséges, igazságtalan viselkedésű magyarokat, Berszán Egyed János (Ioan Egyed Bîrsan) románellenes elemeket, Bardóci Ferdinánd (Ferdinánd Bărduţ) a románokkal szemben ellenséges magatartású magyarokat emleget.
1940. szeptemberi üröm
Szárazajtán az események kereke már szeptember első hetében rossz irányba fordul, megromlik a faluközösség békéje. Szeptember 4-én a falu közelében kisebb német–román katonai összecsapásra kerül sor, amelybe belekeverik a szárazajtai magyar lakosságot is. A román csendőrök szeptember harmadika-negyedike körül eltűnnek a faluból, majd – Nagybacon irányából – szeptember 6-án katonákkal teli, gépfegyverrel felszerelt kocsi érkezik. Ahogy a falu közelébe érnek, megszólítják az idős Németh Lajost és a vele együtt gyalogló idős nőt, Nagy F. Jánosnét. Idézzük Incze Pált: „Románul szóltak hozzájuk, de a két öreg nem tudott románul, nem tudtak semmit felelni. Az öregasszonyt összerúgódták, és belökték a csihányok közé, az öreget pedig beültették a sofőrfülkébe. Behozták egészen a hídig, s ott kirakták az útra, s őt is megrugódták, megverték.”
A román katonák e durva provokációja, magyarellenes viselkedése beárnyékolja a kialakulóban lévő békésséget.
A magyar bevonulás idején
Szárazajta népe szeptember 11-ére várja a honvédek megjelenését, úgy tudják, hogy falujukba is lesz díszbevonulás, erre azonban csak a szomszédos Nagybaconban kerül sor. Szárazajtára csupán négy motorkerékpáros érkezik, akik körbejárják a falut, majd elmennek. A szárazajtai székelység örömében, hogy megszabadul a megalázó nacionalista-sovén román állam vasgyámságától, estére „nagy bált” szervez, ahol még egy szakasz magyar katona is vígan táncol, de azok éjféltájt visszamennek Nagybaconba. „No, akkor éjjel történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie: az ablakverés” – mondja a visszaemlékező Incze Pál. A néhány óráig „gazdátlan” településen, az éjszakai bálozás után néhány részeg fiatal beveri a román családok ablakait. Az ablakverők részegek voltak, állítja Dávid Albertné Németh Magdolna is. Egyed Géza szerint „csőcselék banda” veri be a visszaemlékezők szerint három, hét, kilenc román család ablakait. Nagy Gyula erről azt mondja: „egypár hitvány legény a románságnál az ablakot beverte, aztán ebből lett a harag”.
Amikor másnap a magyar csendőrség átveszi a falut, első teendőjük, hogy megnyugtassák a románokat, és helyreállt a rend. Bár ablakbeverés volt – olvasható Németh Béniám visszaemlékezésében –, „testi sértés nem (…). Na, aztán jött a magyar csendőrség, kérem szépen, senki sérthető nem volt. Azt mondták, hogy tiszteletben kell tartani mindenkit, ha román, ha magyar, ha akármilyen. Ott mese nem volt”. Hasonlóképp nyilatkozik Szép András is: „a magyar csendőrök nem engedtek senkit bántani. Azt mondták, hogy a románokkal kesztyűs kézzel kell bánni.” Incze Pál visszaemlékezése is hasonló. Amikor megérkeztek a magyar csendőrök: „végigjárták az egész falut, főleg az alsókat, akiknél az ablakokat beverték, s megnyugtatták őket, hogy: »Ne búsuljanak, mert ettől a pillanattól semmi bántódásuk nem lesz, s ha valaki magukat bántja vagy leoláhozza, jelentsék, s mi majd intézkedünk«.” A lakosság túlnyomó többsége a felelőtlen részeg fiatalok ilyen bosszúját, igazságtevését határozottan elítélte, de a szárazajtai románok egy része ezt nem felejtette el. Nagy Gyula úgy véli, hogy később ennek az ablaktörésnek a „levét” mások itták meg.
Partizán falu?
1944. szeptember 4-én a falu mellett, a Bacon hegye irányába kerül sor a német–román katonai összecsapásra. A német utóvédcsapat, a Thams-csoport próbálja kiverni a szeptember 2-án a falu közelében befészkelődött román alakulatot. A románok a németek váratlan támadása miatt veszteséget szenvednek. A román katonák haláláért a felelősség a németeket terheli, ennek ellenére már a csata utáni napokban megszületik az a hamis vád, hogy a vereségért a németek oldalán harcoló civil lakosság a hibás. Elterjesztik azt a valótlan hírt is, hogy a székelyek román sebesülteket ölnek. Az alaptalan vádak híre eljut Olteanu önkénteseihez is. A gárdisták hetvenfős bandája a helyi románok hívására hivatkozva érkezik Szárazajtára, hogy megleckéztessék az itt élő magyarokat.
A tömegmészárlások utáni években bebizonyosodik, hogy a vádak alaptalanok, mert a szárazajtaiak nem vettek részt az 1944. szeptember 4-én a falu mellett zajló katonai összecsapásban és nem öltek román katonákat. 1952. őszén, miután Mauriţiu Adler szekushadnagy több mint félszáz személyt kihallgatott, az október 14-i összegező jelentésében megállapítja: „Nem helytálló a Maniu-gárdáknak az indoklása, miszerint a meggyilkolt szárazajtai magyarok a román csapatok ellen harcoló horthysta hadsereg szolgálatába álló terroristák lettek volna.” A Bukaresti Törvényszék büntetőtanácsának bírója, Dan Vârgolici is átolvassa a Szárazajta környéki összecsapással kapcsolatos hadparancsokat, kikérdezi a minisztériumi szakértőket is. Megállapítja: a csapatnaplók nem említik, hogy a román egységeket magyar vagy német csapatok támadták-e, de „a legkevésbé sincs utalás arra vonatkozóan, hogy a román egységeket civilek támadták volna meg”.
A fentiek alapján a vádak ejtésére kellene gondolnunk, de furcsa módon – ahogy Benkő Levente, a kérdéskör kutatója Szárazajta című könyvében is állítja – ennek ellenkezője történt. A Legfelsőbb Törvényszék 1954. augusztus 4-i ítéletének meghozatalában arra hivatkozik, hogy a csapatnaplók azért nem említik az ellenséges katonai egységeket, mert a román katonai alakulatok elleni támadást a szárazajtai civil lakosság követte el, ezért is vonult be a román katonai alakulat a faluba és hozta meg a megfelelő intézkedéseket a magyar lakossággal szemben. Az említett jelentések ilyen értelmezése csak úgy lehetséges, ha a vádemelők elfogadják az 1944. szeptemberi híreszteléseket a románellenes partizán faluról. Úgy tűnik, 1954-ben a román államhatalom abban érdekelt, hogy minimalizálja az 1944 őszi szárazajtai tömegmészárlást, magyarokat ítél el azzal a váddal, hogy román katonákat gyilkoltak. A Legfelsőbb Törvényszék egyszerűen nem veszi figyelembe a tanúvallomásokat. Paraschiv Tomescu és Ioan Chirilă alezredes, a román alakulatok parancsnoka nem tud arról, hogy a falusiak beavatkoztak volna a harcokba. Tomescu is csak hallomásból tud erről. Chirilă arra hivatkozva, hogy Baróton és Felsőrákoson a civilek rálőttek katonáira, feltételezi, hogy az itt is megtörténhetett, de határozottan kijelenti: neki nincs tudomása arról, hogy a szárazajtaiak valóban részt vettek volna a harcokban. Mindezek ellenére a vizsgálóbírák mint tényt rögzítik, hogy a civil „bandák egyes tagjai kegyetlenkedtek a visszavonulni nem tudó román katonákkal”.
Az egyik vádlott, Nagy Dániel nyilatkozatban állítja, hogy a csata a reguláris csapatok közt zajlott. Egy másik beadványában megemlíti, hogy szeptember 10-én Szárazajtára román és szovjet katonai egységek jöttek, és kivizsgálták az alig hat nappal korábban történt csatározással kapcsolatos eseményeket. A vizsgálat végén megállapítják, hogy a feljelentések „minden valós alapot” nélkülöznek, és „senki ellen semmilyen eljárást nem indítottak”.
A bírákat nem érdekli a szárazajtai tömegmészárlás három román nemzetiségű kulcsfigurájának: Bardóci Tódornak (Teodor Bărduţ), Bogdán Ágostonnak (Augustin Bogdan) és Berszán M. Simonnak (Simion M. Bârsan) a vallomása sem. Ők is azt állítják, hogy semmit nem tudnak arról, hogy szárazajtaiak román katonákat gyilkoltak volna. Tény, hogy 1944. szeptember 3-a és 11-e között a Szárazajta határában zajló katonai összecsapásban valóban 13 román katona esett el, köztük két tizedes és két szakaszvezető. Ezért minősítették Szárazajtát partizán faluvá.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal zongoraművész bemutatkozó hangversenye
Amikor néhány nappal ezelőtt Nagy Gergő IV. éves zeneakadémiai hallgatótól megkaptam a meghívást az Egyetemiek Háza koncerttermében tartandó rendkívüli hangversenyére, nem lepődtem meg, mivel Gergőt már a líceumi évek alatt igen tehetséges, szorgalmas, és nagyon muzikális zongoristaként ismertem meg.
Az elmúlt évek alatt hallott egyéni produkciói csak megerősítették bennem azt az érzést, hogy ebből a „gyerekből” zongoraművész lesz. És lett is! Emlékszem, már líceumista korában mennyire öntudatosan készült átlépni az előtte álló művészi világ kapuját. Mindig tudta, mit akar, és a cél érdekében feláldozott szabadidőt, vakációt, baráti összejöveteleket, és hadd ne folytassam még mennyi mindent. Ő már akkor tudta, hogy a zene mindent pótol, hogy „a zene, az kell!”, mert értelmet ad az életnek.
KULCSÁR GABRIELLA
Szabadság (Kolozsvár),

A polgármesteri hivatal is ünnepelt
Előadások a Tükörteremben – csak románul
A Bethlen Gábor által 1616. április 29-én kibocsátott adománylevél szabad királyi várossá emelte Marosvásárhelyt – az évfordulós ünnepséget múlt pénteken a Kultúrpalota Tükörtermében ünnepelte meg a polgármesteri hivatal. Az Erdély aranykorára visszatekintő előadások az üdvözlő szavak kivételével csak románul hangzottak el, bár, mint a város jelenlegi polgármestere hangsúlyozta: csakis a kölcsönös tisztelet, a toleranciára, harmóniára való törekvés jegyében fejlődhet a város.
A kölcsönös tiszteletből elégtelenre vizsgázott a polgármesteri hivatal akkor, amikor az általa szervezett rendezvényen a protokolláris üdvözlő szavakon kívül kizárólag román nyelven tartottak előadásokat arról a korszakról, amelyet a történelem Erdély aranykorának tart, a Bethlen Gábor fejedelem által kibocsátott, Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél jelentőségéről. Chiorean Ioan, a rendezvény vezetője nemcsak az 1616. április 29-én aláírt kiváltságlevélről, hanem a vár újjáépítéséről, megerősítéséről szólt a közönséget üdvözlő beszédében, hangsúlyozva, hogy 400 év után ismét megújult a vár, amelynek ezúttal a multikulturalitás és a harmónia megőrzésében van szerepe. Majd 200 évet ugorva a történelemben, a Schola Particula jelentőségét méltatta, amely olyan fontos személyiségeket adott az országnak, mint Gheorghe Sincai és Petru Maior. Természetesen Bolyai Farkas és Bolyai János forradalmi téziseit is kiemelte, aztán ismét előrehaladva a történelmi időben, utalt arra, hogy Marosvásárhelyen átutazott Bartók és Enescu, itt történt a második szívátültetés Romániában 1999-ben, és 2015. január 15-én az első műszív beültetése. Itt alakult meg elsőként az országban a 112-es sürgősségi szolgálat, és "valószínűleg Marosvásárhelyen van napjaink legnagyobb szabadidőközpontja, a Víkendtelep, a legnagyobb állatkert, az első hivatalosan megalakult egyetemi konzorcium", az elmúlt napokban pedig a város történetének első Európa-bajnokságát is itt szervezték. Sajnálatát fejezte ki, hogy a város ünnepsége egybeesik a választási kampánnyal, miközben Dorin Florea polgármester többek közt a hallgatóságot arra kérte, hogy támogassa egy felelős városi tanács megválasztását, amely a jövőbe néz, a város fejlődéséért dolgozik és felülemelkedik minden egyéb érdeken. A városvezető szerint Marosvásárhelynek nagy fejlődési potenciálja van, és a várost nem a középszerűség, az állandó cirkusz, a konfliktus kellene jellemezze, hanem a kölcsönös tisztelet. Hangsúlyozta, a megemlékezést a várfalon elhelyezett emléktábla leleplezésével ünneplik, valamint emlékérmet adományoznak a legfontosabb intézményeknek, történelmi egyházaknak. Dorin Florea ugyanakkor kijelentette: két mellszobrot, illetve emlékművet javasol felállításra: az Erdélyi Iskola szoborcsoportot és Bethlen fejedelem szobrát.
Cornel Sigmirean egyetem tanár Erdély történelméről, Bethlen Gábor uralkodásának idejéről tartott előadást, Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, az MTA külső tagja románul és magyarul üdvözölte a hallgatóságot, majd román nyelven ismertette a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevelet, amely biztosította a település további fejlődését. "A szabad királyi városi cím gyakorlatilag minden jogi, közigazgatási jellegű, addig elismert íratlan vagy írott jogszabályt, a korábbi kiváltságleveleket is megerősítette. Marosvásárhely mind bírósági, mind közigazgatási, mind pénzügyi szempontból egyenesen a központi hatalommal tartotta a kapcsolatot. Az adót a város a saját emberei révén a lakosság számára felosztotta és a saját embereivel szedte be. Nem idegen végrehajtók voltak a városban, akik rendszerint visszaéltek a hatalmukkal. A szabad királyi városi cím azt a jogot is jelentette, hogy a nagyjából felépített, de hivatalosan nem elismert várat be tudták fejezni, és felhatalmazást kaptak, hogy azt megfelelő hadieszközökkel is ellássák, hogy a lakosságát tudják védeni. Elég nagy területe volt a várnak, két utcával is rendelkezett, amikor már beépítették. Minden jobb módú városlakó a várban igyekezett helyet kapni magának, ahol nem léteztek nemesi kiváltságok, mindenki a város adófizetőjévé vált. Sok olyan apróság van egy ilyen kiváltságlevél megszerzése kapcsán, amit később kamatoztatni lehetett" – mondta a főlevéltáros.
Angela Magherusan Precup az emlékünnepség témájától eltérve Bernády György és Emil Dandea egykori polgármesterek koráról, a két városvezető, a "városépítő Bernády és a modern város megalapítója, a folyóiratokat létrehozó Dandea" megvalósításairól értekezett kimerítően. Az ünnepség Ioan Eugen Mannak a város urbanisztikai fejlődéséről szóló előadásával, majd az emlékérmek átadásával zárult. Az érmen a 400. évfordulót jelző szöveg latinul, illetve a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal felirat román és magyar nyelven jelenik meg, a kisebb, kabátgallérra tűzhető jelvény csak latin és román feliratú. A város jeles személyiségei – köztük Nagy Gergely Zoltán fiatal, tehetséges fotóművész, akit a legtöbb díjat nyert román fotósként méltatott Both Gyula, a marosvásárhelyi fotóklub elnöke –, valamint a közintézmények (prefektúra, megyei tanács stb.), a történelmi egyházak Dorin Floreától vették át az emlékérmet.
Az ünnepség a várban folytatódott, ahol leleplezték a Marosvásárhelyt szabad királyi városi rangra emelő kiváltságlevél kibocsátásának 400. évfordulóját jelző emléktáblát.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Alkotói ösztöndíjjal tüntette ki a Communitas az erdélyi kortárs művészeket
Tizenötödik alkalommal osztotta ki csütörtök este a Communitas Alapítvány az Alkotói Ösztöndíjat valamennyi erdélyi kortárs művész számára színház-, és zeneművészet, film és televízió, irodalom, valamint vizuális művészetek kategóriákban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében szervezett gálán rövid performanszokkal bemutatkoztak a 2016-ban díjazott művészek is. Az est házigazdája Dimény Áron színművész volt.
Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta: téves azt gondolni, hogy a tehetség nehéz körülmények között is felszínre tud törni. El kell ismerni, hogy a művészetnek mindmáig ellenállással kell megküzdenie. Úgy véli, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak és az Ösztöndíjbizottságnak is feladata annak a természetes kötelességnek eleget tenni, miszerint a tehetségeket nem háttérbe szórítani, hanem támogatni kell.
Mindezt pedig Csontváry Kosztka Tivadar példájával magyarázta, aki 1913-ban fontosnak tartotta, hogy a keleti utazásairól beszámoljon a hatalomnak. „Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha 1913-ban az a kormány, amelyhez Csontváry ezzel a képeslappal fordulni szeretett volna, ezt tekintette volna fontosnak, erre figyelt volna igazán, hogy mi a helyzet a művészekkel, az alkotó emberekkel” – fogalmazott Markó, majd ismertette azt a történetet is, amelyből kiderül, hogy Csontváry egész életművét ma csupán a szerencsének köszönhetően ismerhetjük. „Ki tudja, hány Csontváry kallódott el az elmúlt évszázadokban?” – figyelmeztetett az Ösztöndíjbizottság elnöke az alkotók felkarolásának fontosságára.
Idén az Alkotói Ösztöndíj színházművészet kategóriájában Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László és Varga Balázs, a zeneművészet terén Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese kapott kitüntetést. A film és televízió kategóriájának győztesei: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária, az irodalom műfajában pedig Bertóti Johannát, Biró Árpád Leventét, Fischer Botondot, Gál Hunort, György Alidát, Kali Ágnest, Kiss Lehelt, Sárkány Tímeát és Varga Melindát díjazták. A vizuális művészetek idei ösztöndíjasai: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter és Ungvári-Zrínyi Kata.
Az ünnepélyes díjátadót valamennyi tavalyi ösztöndíjas pár perces produkciójával tették a szervezők még gördülékenyebbé. A „jobbkezes” Bagossy Norbert testvérével, a „balkezes” Bagossy Lászlóval lépett színpadra, ugyanis a felvezetőből megtudtuk, hogy éppen emiatt a szempont miatt bizonyult nehéz feladatnak az első közös gitáruk megvásárlása. Varga László Edgár költő, a Perspektíva diáklap és a Krónika korábbi munkatársa Arany jános: Arany Jánoshoz című versét olvasta fel.
Adorjáni Anna A fürdőszoba című regényéből olvasott fel, aki bemutatkozójában a tinédzser kori naplójába is betekintést nyújtott, amelyben így fogalmazott: „az írás megvalósulási forma, az önmagam megismerését szolgálja, és ez az első lépés a tisztánlátás felé”. A kolozsvári születésű zongorista, a Jazzybirds együttes alapítótagja, több mint 70 dal zeneszerzője, Szép András Koncz Krisztával lépett színpadra.
Köllő Csongor szabadúszó színész, egyetemi oktató, a Shoshin Színházi Egyesület alapítótagja Kulcsár Árpád irodalmi ösztöndíjas, költő, újságíró A hívás című versét adta elő. A színész egyebek mellett így írt magáról: „meggyőződésem, hogy a színházban töltött életben nem állhat le a tanulás, az edzés, de az új kifejezési módokhoz való közeledés sem”, Kulcsár pedig eképpen: „szeretek a határokon mozogni, néha úgy képzelem, hogy a nyelv vagy a lírai forma határán is mozgok”.
A 2016-ban vizuális művészetek kategóriában díjazott ösztöndíjasok kiállítását Sipos László méltatta, a gálát Demeter Vincze András és a hazai kórusrepertoár egyedi színfoltja, a Melodeus Kórus közös előadása zárta.
Tasi Annabella / maszol.ro

Tizenötödjére támogat fiatal erdélyi magyar művészeket a Communitas
Egy évig tartó támogatást kap 40 fiatal alkotó. Gálaműsor keretében díjazták őket.
Tizenötödik alkalommal osztották ki a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait, amire idén is öt szekcióban pályázhattak 35 év alatti művészek. A nyertesek egy éven keresztül havi 800 lejt kapnak az alapítványtól, ennek célja, hogy amennyire tehetik, az alkotók fölszabadíthassák a kreativitásra szánt idejüket és a munkájukra koncentrálhassanak. A gálaműsornak idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióterme adott helyet, a “műsorvezető” pedig Dimény Áron, az intézmény színésze volt, aki köszöntőjében elmondta: egyre többször lépnek abban a térben fel fiatal alkotók, úgyhogy jó hely a gálának. Dimény örült annak, hogy egyre több olyan nevet lát a díjazottak között, akik már nem ismeretlenül tűnnek fel, így valamiképpen életművek beérésének is tanúi lehetünk, ha a Communitas-díjazottakra tekintünk.
Az eseményen az alkotói ösztöndíj zsűrielnökeként részt vevő Markó Béla Csontváry Kosztka Tivadar életének és élete utáni epizódjaira építette fel beszédét. Az egyik egy levél, amit a festő 1913-ben írt politikusoknak, és mindenki a sajátos őrület jelének vette, hogy egy művész a hatalomnak akar beszámolni keleti utazásának eredményeiről, mert úgy érzi, ez a hatalomra tartozik.
“Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha a kormány 1913-ban erre figyelt volna igazán, a művészek és alkotók helyzetére, hogyha ez lett volna akkor az igazi hír, és nem a feszültségek és a háborús készületek?” - tette fel a kérdést Markó, aki elmondta “nekik az a feladatuk, hogy egy természetes kötelességet teljesítsenek, ami azt jelenti, hogy egy közösségnek, társadalomnak felelőssége és feladata, hogy a maga tehetségeit ne szorítsa háttérbe. “Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen mostoha körülmények közt érvényesül, hogy felszínre tör a legnehezebb körülmények között is." Ezt követően arról beszélt, hogy a Csontváry-festményeket 1919-ben a család a fuvarosoknak akarta eladni, mert művészeti értéket nem láttak bennük, a vászonnak viszont ponyvaként jó ára volt. Végül a család egyik tagjának jelentős erőfeszítései miatt nem végezték a képek a szekereken. Markó szerint ezt a történetet kétféleképpen is lehet érteni: hogy lám, a tehetség úgyis mindig eléri a közönségét, vagy úgy, hogy ki tudja, hány meg hány Csontváry végezte így világszerte, szerencse és támogatás hiányában. Ő az utóbbi értelmezést tartja jobbnak. Az RMDSZ volt elnöke után Bagossy László és Bagossy Norbert léptek fel két dallal, majd Varga László Edgár mondta el az Arany János Arany Jánoshoz című versét, amit a Látó felkérésére írt. Ezután elkezdték kiosztani az ösztöndíjakat, idén ők lettek a díjazottak: Színházművészet:
Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László, Varga Balázs.
Zeneművészet: Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese.
Film és televízió: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária.
Irodalom: Bertóti Johanna, Biró Árpád Levente, Fischer Botond, Gál Hunor, György Alida, Kali Ágnes, Kiss Lehel, Sárkány Tímea és Varga Melinda.
Vizuális művészetek: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter, Ungvári-Zrínyi Kata.
A díjazásokat különböző felolvasások, zenélések szakították meg. Adorjáni Anna felolvasott egy részletet készülő regényéből, aminek A fürdőszoba a címe, aztán Szép András zongorához és Koncz Krisztával adtak elő egy dalt, majd Demeter Zsuzsánna elbeszélése következett volna, a Mosoly című, de a mosoly csak generálva lett végül, mert neki nem lett szólva, hogy fel kell olvasnia, s mint ilyen, ő jelen volt, az elbeszélése meg kevésbé, így helyette Dimény adott ötleteket a Communitasnak, hogy lehetne közös jam-session a díjazott zenészekkel, antológia a szerzőkkel.
Az esemény vége kissé összesűrűsödött, főleg mert ekkor futottak be, akik eladdig elkéstek, Köllő Csongor még program szerint előadta Kulcsár Árpád (tavalyi ösztöndíjas és a cikk szerzőjének, na hát megint ilyen hülye újságírói helyzet van) A hívás című versét, aztán befutott a kardiológustól Kántor Lajos. A kardiológustól jó hírt kapott, ezért jókat mondott a tavalyi év képzőművészeti díjazottjainak kiállításáról is, mint mondta, egyesek már fel is nőttek az igen nívós kolozsvári szcénához, többen meg felnövőben vannak. Aztán a Melodeus kórus is betoppant, és Eric Whitacre Cloudburst című kórusművel avantgárd zárlatot adtak a gálának.
Kulcsár Árpád / Transindex.ro

Szakolczay Lajos: A szenvedés apoteózisa
Gazda József új könyve: A Golgota útján
A vörös holokauszt, vagyis a Gulagokba hurcolt százezrek története az erdélyi Gazda József (író, szociográfus, művészettörténész) szerint még most is tabu, s ezért adta közre fél század gyűjtőmunkájának az eredményét. Jóllehet könyvének nincsen, vagy nehezen körülírható a műfaja – a háromszáznyolcvanöt (!) vallomásra bírt ember emlékezése az oral history műfajába tartozik –, az író a dokumentumokat magyarázó kiegészítésével megrendítő képet rajzol a szovjet munkatáborokba, lágerekbe málenkij robotra vitt magyarok és a szülőföldjükön szenvedők kálváriájáról.
Nem tud belenyugodni abba, hogy az emlékezet és a szakma jó része gyakorta csak egy nevet emleget az emberiség hóhérai közül, Hitlerét. „S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn?”
Hatalmas, emlékezést emlékezésre, adatot adatra halmozó, golgotai sorsok százait rögzítő „dokumentumregénye” a Vörös Pokol megbocsáthatatlan bűneit akarja – megvilágító s figyelmeztető erővel – szinte kőbe vésni, hogy egy borzalmas korszak embertelenségét tanúsítsa. Hiszen a munkatáboroknak mondott kényszerlakhelyek valójában haláltáborok voltak, amelyekben az emberi élet fikarcnyit sem számított. „Egy adott pillanatban Gulag lett az egész Kárpát-medence, a magyar-pusztítás helyszíne. S a puskacsövet vagy a gyilkos husángot nem (csak) a szovjetek, hanem a szerbek és a románok, csehek és szlovákok is ránk irányították, ránk zúdították, és így a magyar Gulag nem csak szovjet földön volt, itt volt mindenütt, itt, a haza vagy a régi haza földjén. Ott a leszakított területeken, ott a csonka, maradék ország földjén is ugyanúgy.”
Gazda, az író nem történész, s ezért nem hűvös történelmi képet rajzol. Az első világháború és Trianon, majd a második világháború megannyi következménye (országrészek visszatérése, majd újbóli elcsatolása stb.) csak annyira foglalkoztatja – jóllehet nagyon is megvan a véleménye a nagyhatalmak általi vesszőzésünkről –, amennyire szerepet játszottak (nagyon is azt!) az általa mikrofonvégre ültetett „hazátlanok” iszonyú sorsában. Minthogy, ahogyan írja, „megcsonkított sorsú embereket” szólaltat meg, a személyes sors korbácsos vakvágánya érdekli. Ahogyan „hőseit” kisiklatta a vér és vas hatalma. Ám a szubjektív emlékezet is lehet, mert csaknem minden esetben az erkölcs, a valódi kivallása mozgatta, olyan teher, amelyben a bűnösök és cselekedeteiknek a megnevezése szinte agyonnyomja a hazugságra épült világrendet. A tíz nagyobb fejezetre osztott mű – Megperzselt föld; Megbolydult lelkek; Front után és front mögött – háborúban; Fogságba esők, elhurcoltak, fogolytáborok hazai földön; Lágervilágban – lágerbirodalomban; Elítéltek, büntetettek – a poklok pokla stb. – a tematikus egyezést az időrenddel vegyíti. Az író természetesen nemcsak riporterként van jelen, hanem „történelmi” meglátásaival is. Hogy jobbára az ítélkező – a Vörös Pokolra ítéletet mondó – pózában, félelmetes kritikusként nyilvánul meg, az összekötő és értelmező, nem kevés érzelmet hordozó szövegeit is meghatározza.
A csaknem félezer adatolt vallomás nélkül ezek a „közbeszúrt”, az emlékező történelmet sajátságos, öntörvényű „glosszával” kísért futamok – mert esszéhálózat feszíti őket – önmagukban is megállnának, hiszen logikus fölépítésükben, „fölfejlődésükben” ott a magyarirtásra felelő kíméletlen írói ítélet. Íme egy csokor, hadd lássuk, az értelmező gesztus komolyságát! Amely abban ugyancsak megnyilvánul, hogy egy kissé oldja az oral history, a tájnyelvi ízek ellenére is az ismétlődéseivel sivatagnak tetsző beszéd szürkeségét. „És abban a pillanatban a világ másik részét kezében tartó erő számára fontosabb volt a Hitler nevű sakkfigura leütése a tábláról, mint a Sztálin nevű másik sakkfiguráé. Így hát a harc tulajdonképpen a rossz harca a rossz ellen. S bármelyik is győz, a rossz fogja lobogtatni zászlaját.” (Itt a háború) „Te, dél-erdélyi magyar, még ha érzed is, hogy ez csak pár napig tartó pünkösdi királyság lesz, akkor sem tudsz nem boldognak lenni. Hogy huszonhat év után újra magyar katonák léptek a hazád földjére. Visszajöttek! Isten hozta őket!” (Dél-Erdély, Torda...) „Előbb a székelyek alól, majd Beszterce-Naszód, Kolozs, Bihar, Máramaros és Szatmár megye magyarjai alól újra kicsúszik a szülőföld!” (Megbolydult lelkek) „Nemcsak te szenvedsz, szenved ő is, az ellenség, aki ugyanúgy távol van az otthonától, s hazavágyik, hazagondol. És itt összeér a kettő, a te sorsod az ő sorsával, a te szenvedésed az ő szenvedésével.” (Miért harcoljunk tovább?) „Az egész Kárpát-medencében elindul a hajsza ellened, néped ellen. El Erdélyben, el Délvidéken, Kárpátalján és Felvidéken, mindenütt, ahol magyarok élnek. Bosszú valamiért, csak azt nem tudni, miért. (...) A magyarság bűnös nemzetté nyilváníttatik újra és megint... Ott, a trianoni kereszt árnyékában.” (uo.)
„Itt el kellene vagy lehetne töprengenünk a bűn fogalmán. Mi az, hogy a te bűnöd. Hogy mi volt a kárpátaljaiak bűne vagy az észak-erdélyi magyarság bűne, Budapest ostroma túlélőinek bűne. Itt, Délvidéken mi volt ennek az ezer éven keresztül magyar terület lakóinak a bűne a 23 éves szerb, majd azt követő 3 évig újra Magyarországhoz tartozott terület lakóinak a bűne.” (Délvidéki vérengzések) „Ami hát Délvidéken vagy Erdélyben vagy Kárpátalján történik, ugyanúgy a folyamat része, mint bármi más. Mint minden! S csak részben Tito partizánjainak a bűne, ugyanannyira a kor embertelenségéé. Ez az embertelenség tette lehetővé a partizánok számára is, hogy »igenlett« bűneiket elkövessék” (uo.)
„1944 szeptembere és 1947–48 között sehol sem jó magyarnak lenni. A rossz, mint egy görgeteg, görög tovább... A magyar¬irtás folyamattá válik...” (Háborús bűnös nemzetrész) „S ha lehetne párhuzamot vonni a többi részeken történtekkel, akkor el kell mondanunk, hogy a legkegyetlenebb sors jelöltetett ki az észak-erdélyi magyarság számára.” (Fogoly vagy!) „A régi Oroszországot a kommunizmus tette tönkre. Az, hogy egy ingyenélő és munka nélkül élni akaró alj vette át a hatalmat, előbb elrabolta és felélte az elődök évszázadokon át felhalmozott javait, majd az embert semmibe vevő rabszolgamunkával pótoltatta azokat. S mögéje tettek egy rózsaszínűre festett ideológiát, a hazugság ideológiáját.” (Miért?)
„Maga az ország: (mármint a Szovjetunió – Sz. L.) egy nagy láger. Az országnak szüksége van arra, hogy láger legyen. Csak láger mivoltában tud fennmaradni. És addig marad fenn, ameddig láger-önmagát, emberiségellenes kísérleti telep jellegét megőrzi. Amikor majd elindul az úgynevezett demokratizálási folyamat, illetve a rendszer »emberarcúvá tételének« a kísérlete, meg fog roppanni, majd össze fog roppanni az ország. Az embertelenséget nem lehet emberarcúvá tenni.” (Büntetők és büntetettek) „Ott van az arcodon a szenvedés. Amit átéltél, azt, annak a nyomát onnan letörülni nem lehet. Ezekben az években öregebb lett a nemzet.” (Megviselt arcok)
Alighanem bőséges a fönti „írói kommentár”, hogy – akár nem tudván a poklok poklát – bepillanthassunk az 1944–45-től kezdődő jó pár év förtelmeibe. Csak úgy zuhognak ránk az emlékezők vádiratai. Akik hazaérkeztek csontsoványan a Gulagokból a szülőföldre, nemcsak testi valójukban voltak megtörve, de lelkileg is. De nekik még szerencséjük volt, hiszen az irdatlan szenvedésözön ellenére is túlélték a megpróbáltatásokat. Hogy a hétszázezer munkára kivitt „idegenből” hányan hagyták ott a fogukat – sajnos, rengetegen meghaltak, volt közülük, aki temetetlen maradt – pontosan nem tudhatni. (Gazda: „a magyar holokauszt, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre”, valójában egész nemzetünket megnyomorította.) Ha még egyszer fölvillantjuk az írói „kötőszöveg” (a megrázó vallomásokat kísérő értelmezéssor) egyik legsúlyosabb kitételét: „Magyart megverni, ölni, meggyilkolni nem bűn. Nem bűn sem Erdélyben, sem Délvidéken, sem Felvidéken vagy Kárpátalján, sőt, még a csonka országban sem” – azonnal érzékelhetjük, minő politikailag kifundált büntetéseken ment keresztül az elhurcoltak tábora. A hivatalos indoklás szerint csupán dolgozniuk-építeniük kellett (már amit a németekkel együtt leromboltak), ám „utolsó csatlósként” kijárt nekik – és nem kiskanállal porciózták a megalázást, a szenvedést – akár a halál is.
Természetesen, nem mindenki volt ellenség, sokan egy darabka kenyeret nyújtva megkönyörültek az éhezőkön, sőt, némely táborparancsnok vagy munkacsoport-vezető is emberibb arcát mutatta – „Nagyapám azt mondta, ne féljetek, az oroszok jó emberek. Ő ott volt fogságban négy esztendeig” (Szabó Árpád, Madéfalva) –, ám a kínzások napirenden voltak. Ha a nagy menetelésekben, a mínusz 30–40 fokban elhullott valaki, mit se számított. Ám ezek a szovjet földön történt, noha kikényszerített „természetes” halálok (a latrinába fulladás nem számított annak) hol voltak a délvidéki vérengzésektől, a középkorra jellemző kínzásoktól (Szabó Dénes plébánosnak „állítólag késsel bevagdosták a hátát és besózták”– Rehák Lászlóné Pósa Róza, Zombor), vagy hol a szárazajtai, tuskón végzett fejlevágásoktól („A kivégzések után kérték, követelték, hogy álljon át a falu ortodoxnak” – Nagy Gergely, Szárazajta)!
„Tele volt a Kárpát-medence – és a Kárpátokon túli részek is – haláltáborokkal. S mindenütt ott voltak a magyarok” – olvassuk a véghetetlen panaszáradatot megszakító írói kommentárt. S hogy Temesvárt is ez a különleges státusz illette, bizonyítja Szekernyés János (Kajántó) történelmi hűségű közlése: „1944 decemberében, amikor a magyar főváros, Budapest védelme összeomlott, több mint 100 000 magyar és német foglyot tereltek a temesvári lágerbe...”
Szekernyés János pár évvel ezelőtt kitűnő könyvet jelentetett meg A magyarság emlékjelei Bánságban címmel. A megszólaltatottak Kézdiszentlélektől Felsőőrig, Bibarcfalvától Királyhelmecig és Mezőbergenyéig rajzolják a döbbenetes vallomástérképet. Anélkül, hogy különbséget tennék a személyes sorsot nagymértékben érintő és a történelmi bántásokat általánosító kisebbfajta memoárok között, az írói és tudósi talár mint az összegző tapasztalatot érvényesítő eszköz föltehetően valaminő rangot ad. A délvidéki vérengzésekről több forrásértékű kötetben hírt adó Matuska Márton (Temerin) vagy a kisebbségekkel-nemzetiségekkel is behatóan foglalkozó egyetemi tanár, Rehák László (Szabadka), avagy a Szolzsenyicinnel egy táborban szenvedett nagykanizsai Rózsás János (aki mellesleg több emlékezés-regény mellett a kitűnő Gulag-lexikonnak is szerzője) egyként a Gazda József által megszólaltatottak között van.
Le a kalappal a megszállott, ötven évig vallomásokat gyűjtő szerző előtt, forrásértékű munka, ám nehéz olvasmány. Mert szinte lapról lapra, sorról sorra a szenvedés, a megaláztatás, az eltipratás, a gyilok ezer fajtája kerül színre, a pokol monotóniája is nehezíti a befogadást. Minthogy az oral history ízességét az adja, jóllehet némelykor kolonc is, hogy stilizálatlan a beszéd, némelykor a derű, a humor színei is föltűnnek.
Ám ez a kevés fény – noha más irányú, mégis hadd emeljem itt ki a kisbaconi Balló Gyula költői ihletésű szavait az „északi fényről” – csöppet sem tudja feledtetni a Vörös Pokol véghetetlen mélységét, a vég nem lesz más, mint a magyarirtás. Gazda József könyve ez ellen pörölve megrázó erejű dokumentum. (Hét Krajcár Kiadó, 2017) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Művészek és művészetek szimbiózisa
Megzenésített Ady-versekkel emlékeztek a 140. éve született Ady Endre (1877-1919) költőre a 8. Kolozsvári Magyar Napok keretében. Három zeneszerző: a magyarországi Reinitz Béla (1878-1943) és az erdélyi Bretan Miklós (1887-1968) és Eisikovits Mihály (1808-1983) által megzenésített Ady-verseket hallgathatott meg – az elviselhetetlen meleg ellenére szép számban összegyűlt – közönség Laczkó Vass Róbert színművész (ének és szavalat) és Nagy Gergő zongoraművész előadásában, a Művészeti Múzeum Tonitza-termében vasárnap délután.
Úgy tudom, évtizedek óta nem adtak elő Kolozsváron megzenésített Ady-verseket, pedig Eisikovits Mihály (Miksa) és Bretán Miklós (Nicolae Bretan) kolozsvári zeneszerzők voltak, ám úgy tűnik, mára ők is feledésbe merültek. Pont ezért dicséretes a produkció ötlete is.
Laczkó Vass Róbertnek színészként és dalénekesként sikerült újrateremteni az Ady-versekre jellemző különleges, édes-bús, szomorkás, melankolikus hangulatot. Előadása szuggesztív, magával ragadó volt. Hangszíne is teljes mértékben alkalmasnak bizonyult a daléneklésre. A megzenésített versek esetében az érthető szövegmondás alapkövetelmény, amelynek Laczkó Vass Róbert természetesen eleget is tett. A szavalatok és az éneklés között másdopercnyi szünet sem volt, ennek ellenére az egyórás produkciót – A legjobb ember. Átok, panasz, zsoltár és ének – a közönség lélegzetvisszafojtva követte. Az előadásnak volt ugyan egy kronologikus jellege, ám sokkal fontosabb a költő által megélt és versbe foglalt érzések, lelkiállapotok megfelelő tükrözése. Mindhárom zeneszerzőnek – minden bizonnyal egymástól függetlenül – sikerült egységes zenei nyelvezetet kialakítani, ahol a legfontosabb a vers hangulatisága és annak zenei megnyilatkozása volt.
Annak ellenére, hogy az Ady-versek több mint száz, a zeneművek pedig több mint félszáz évvel ezelőtt keletkeztek, még mindig időszerűek, hasonlatosak a mai ember érzéseihez, félelmeihez, örömeihez. Mondhatni: ma is átkozódunk, panaszkodunk, zsoltárt énekelünk, pont úgy, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt élt elődeink.
Zárszóképpen emeljük ki Nagy Gergő előadóművészt, aki muzikálisan, a vers és a zene lényegét átérezve látta el a zongorakísérő szerepét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A magyar nyelv napja: több száz gyerek szaval a Csonkatorony mellett
A Csonkatorony mellett szavalnak, és virtuálisan kapcsolódnak be az Országházban tartandó rendezvénybe a nagyszalontai gyerekek. Erdélyben és Magyarországon közös versmondással, szavalóversenyekkel és díjkiosztókkal ünnepelik a magyar nyelv napját.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá - államnyelvvé – tévő törvényt. Az alkalomból számos rendezvényt tartanak Magyarország- és Erdély-szerte.
Az MTI beszámolója szerint az Anyanyelvápolók Szövetsége a Pesti Vigadóban tartja ünnepségét, amelyen átadják a Lőrincze-díjat és a Maróti István-emlékérmet. Kihirdetik a szervezet 2017. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának eredményeit, valamint kiosztják Balatonfüred városának díjait a Kisfaludy Sándor versmondóverseny győzteseinek.
Az Országház ünnepi versmondó rendezvényén Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya mond köszöntőt. A magyar nyelv közös ünneplésében óvodáskorú gyermekek is részt vesznek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseivel. Az Arany János-emlékévre tekintettel a központi ünnepségen Skype-on kapcsolják a nagyszalontai gyermekeket is.
A Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet rendhagyó szavalóversenyt hirdetett magyarul tanuló külföldi diákjai számára. Az Arany János verseit középpontba állító szavalóverseny döntőjén köszöntőt mond Hammerstein Judit helyettes államtitkár, az intézet vezetője, közreműködik a Makám együttes.
A debreceni Református Kollégium Oratóriumában és a nagyszalontai Csonkatorony mellett ma több száz diák együtt szavalja el Arany János A legszebb virág című versét.
A magyar nyelv napja debreceni programjaihoz számos helyi intézmény is kapcsolódik. Érdekes programokkal várják a fiatalokat és az érdeklődőket a Csokonai Színházban, a Déri Múzeum irodalom házában, a helyi közösségi házakban, könyvtárakban, a Kölcsey központban és az egyetemi közösségi térben, a nagyerdei víztoronyban, írta az MTI.
Balatonfüreden idén is csaknem száz helyi fiatal gyűl össze Magyarország első, egykori kőszínházának oszlopainál, hogy Balatonfüred kulturális partnervárosainak diákjaival egy időben szavalják el Kisfaludy Sándor néhány versét. A miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében ma rendezik a „Te aranyok Aranya!” című Arany János-szavalóverseny észak-magyarországi területi döntőjét.
Díjátadó Kolozsváron – Kolozsváron hétfőn 18 órától Bánffy-palotában ünneplik a magyar nyelv napját. Az alkalomból a Tonitza-teremben az Erdélyi Magyar Írók Ligáját díjazza az RMDSZ és a Communitas Alapítvány. A gálán felszólal Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke. Műveiből felolvas Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin, moderál László Noémi. Részletek hangzanak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. Krónika (Kolozsvár)

A magyar nyelv napját ünnepelték Kolozsváron
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő munka elismerésére alapított díját vehette át ma, hétfő este, a magyar nyelv napja alkalmából az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a kolozsvári Bánffy-palotában. A díjat (amely Sánta Csaba szobrászművész A bölcső című alkotása mellett egy 20 ezer lej értékű támogatást is tartalmaz) a Communitas Alapítvány részéről Takács Csaba elnök, az RMDSZ részéről pedig Kelemen Hunor elnök adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek. A 15 éves írószervezetet Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke méltatta.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány közös, a nyelvművelő
A díjátadót ünnepi műsor követte, amely során többek között Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin olvasott fel műveiből, továbbá részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből.
November 13-át 2011-ben nyilvánította a Magyar Országgyűlés a magyar nyelv napjának, annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette azt a törvényt, amely a magyar nyelvet hivatalossá, államnyelvvé tette. Romániában az RMDSZ kezdeményezésére 2015 novemberében hirdették ki azt a törvényt, amely kimondja: november 13-án Románia minden településén hivatalos úton is megünnepelhető a Magyar Nyelv Napja. Idén harmadik alkalommal került sor erre az ünnepre. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Nem szabad abbahagyni: a magyar nyelv napján díjazta az RMDSZ az Erdélyi Magyar Írók Ligáját
Ünnepi köszöntőjében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök azt az anekdotát idézte, amikor egy idős művész a hosszú élet titkát abban látta, hogy nem szabad abbahagyni a lélegzést. Úgy vélte: a nyelv hosszú életének a titka is az, hogy nem szabad abbahagyni annak használatát.
A politikus arra figyelmeztetett, hogy a nyelv egyaránt képes alkotásra és rombolásra. Utóbbira példaként idézte, hogy az 1990-es marosvásárhelyi pogromkísérlet onnan indult, hogy valakik magyarul is kiírták, hogy gyógyszertár. Hozzátette: manapság Ukrajnát sújtja nyelvi háború.
Az E-MIL intézményét méltató Markó Béla költő elmondta, maga is a laudációra készülve keresett rá az intézmény szó eredetére és csodálkozott rá, hogy volt a magyar nyelvben egykor egy kedv, ízlés, irány jelentésű int főnév, melyből az intéz és az intézmény szavunk is ered. Markó Béla megemlítette: magyar irodalom csak egy van, magyar irodalmi élet viszont több is”, hiszen az erdélyi magyar írók többsége a romániai és a magyarországi írók szövetségének is tagja. Megjegyezte: néha úgy tűnik, hogy „Magyarországon belül is több, egymással párhuzamos irodalmi élet van és nem a sokszínűség, hanem a kizárólagosság jegyében”.
Úgy vélte, az Erdélyi Magyar Írók Ligája akár az önálló írói érdekképviseletről legyen szó, akár a magyarországi irodalmi intézményekkel való folyamatos kapcsolatról, akár a magyar–román együttműködésről, sikerrel válaszolt a kihívásokra. „Tetszik nekünk vagy sem, Erdélyben magyar értelmiséginek lenni közéleti felelősséget is jelent” állapította meg Markó Béla.
Hozzátette: az itteni intézmények többet jelentettek mindig valamiféle bürokratikus keretnél. A díjat – Sánta Csaba szobrászművész Bölcső című alkotását –, melyhez 20 ezer lej pénzjutalom is tartozik, Kelemen Hunor és Takács Csaba, a Communitas Alapítvány elnöke adta át Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnöknek.
Az est keretében az E-MIL alkotói – László Noémi, Király László, Király Zoltán, Márton Evelin és Karácsonyi Zsolt – olvastak fel műveikből. Az ünnepség zárásaként részletek hangzottak el Laczkó Vass Róbert színművész és Nagy Gergő zongoraművész A legjobb ember – zenés Ady-fantázia című előadóestjéből. MTI; Krónika (Kolozsvár)