Ferenczes István Székely apokalipszis /Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda/ című riportkönyvét mutatták be Budapesten, a Litea könyvesboltban. A szerző az 1944 őszén Székelyföldön megjelenő Maniu-gárdisták vérengzéséről írt, az akkor megkínzott és megölt áldozatoknak állított emléket. Az életben maradtak csak 1990 után kezdtek megnyílni, őket kereste fel Ferenczes István. A közelmúltban ötvenedik születésnapját ünneplő szerzőt Nagy Gáspár költő köszöntötte. /Magyar Nemzet, jan. 26./

"A Bethlen Gábor Alapítvány nov. 2-án tizedik alkalommal ítélte oda jeles közép-európai személyiségeknek a Bethlen Gábor-díjat, melyet ezúttal Kiss Ferenc budapesti irodalomtörténésznek, Lászlóffy Aladár kolozsvári költőnek és a Dél-Tirolban, Bozenben élő dr. Christoph Pan professzornak, a FUEV elnökének adományoztak. A Bethlen Gábor Alapítvány gondolatát Illyés Gyula vetette fel 1979-ben, amikor Magyarországban jogi személyként még egyetlen alapítvány sem létezett, emlékezett a kezdetre Márton János, az alapítvány kuratóriumának elnöke. 1979-ben Illyés kezdeményezésére hatvanöt író, tudós, művész, orvos, mezőgazdász határozta el az alapítvány létrehozását, amelyhez hamarosan huszonegy közéleti személyiség csatlakozott. A jóváhagyásra azonban évekig kellett várni, az engedély csak 1985-ben született meg, ekkor megalakult a kuratórium, tagjai voltak: Juhász Gyula történész, Király Tibor jogász, Kiss Ferenc irodalomtörténész, Szabó Sándor orvos, Vekerdi József tudománytörténész, az elnöki tisztet Márton János töltötte be. Később bővült a kuratórium többek között Für Lajossal, Kodolányi Gyulával, az alapítvány titkára Nagy Gáspár. Az induláskor az alapító összeget Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Kodály Zoltánné és Németh Lászlóné ajánlotta fel. Az alapító levél szerint azokat az vállalkozásokat akarták támogatni, "melyek a magyarság történelme során felhalmozott értékeit tudatosítják, hitelesen értelmezik, őrzik és gyarapítják, s amelyek e térség népeinek megbékélését elősegíthetik." Az eddig díjazott harmincnégy személyből mindössze hat magyar állampolgár. A külföldi díjazottak kétharmada határokon kívül élő magyar kisebbségi. Az első díjat 1986-ban Domokos Pál Péter kapta, aki a moldvai csángók kutatásában alkotott maradandót, Szabó T. Attila kolozsvári nyelvészprofesszor, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár összeállítója posztumusz díjazott. Díjazott volt még többek között Sütő András marosvásárhelyi, Dobos László, Turczel Lajos, Koncsol László pozsonyi, Borbándi Gyula németországi író, Szőcs Géza kolozsvári és Sulyok Vince oslói költő. A határon túli magyar politikusok közül megkapta a díjat az erdélyi Király Károly, a felvidéki Duray Miklós és Janics Kálmán, a könyvkiadók közül Püski Sándor, illetve a németországi Molnár János. A nem magyar díjazottak között van Marius Tabacu kolozsvári román műfordító. - Az alapítvány más díjakat is kiad, így a Márton Áron-díjat, melyet eddig 23 személy, illetve 24 szervezet vehetett át. 1990 óta létezik a Tamási Áron-díj, ezt eddig többek között Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, a vajdasági hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Egyesület, Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész vehette át. A dr. Menzel Katalin orvosi ösztöndíjat eddig közel száz, határokon túlról érkezett magyar orvostanhallgató kapta, akik továbbképzésre érkeznek. /Magyar Nemzet, nov. 3./ "

76 Ezekilencszázötvenhat, te csillag /Püski Kiadó, Budapest/ antológiát /alcíme: A forradalom és szabadságharc olvasókönyve/, amelyet Medvigy Endre és Pomogáts Béla szerkesztett, ismerteti Bogdán László. A kötetben olvasható többek között Tamási Áron Magyar fohász című vallomása, Füst Milán üzenete: "Nacionalizmus.e az, ha valaki tönkretett, agyongyötört szegény kis magyar hazája sorsán évek óta sírva fakad?", Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse, Sinka István, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos verse mellett, továbbá Illyés Gyula évekig kéziratban lappangó nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról, Márai Sándor 1956 karácsonyára írt Mennyből az angyal című verse, de Nagy Gáspárnak a nyolcvanas években nagy vihart kavaró Öröknyár, elmúltam 9 éves című költeménye. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

A Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottsága azt kérte a civil szervezeteket, hogy vitassák meg, majd állítsák össze azok névsorát, akik bizalmat szereztek a magyar társadalom előtt és magatartásukkal megőrizték erkölcsi tisztaságukat. Mintegy 120 szervezet 2500 személyt jelölt. A bizottság közülük választotta ki azt a száz főt, akiknek a neve az egymástól független jelölésekben a legjobban összecsengett. A pártok vezetői, funkcionáriusai nem szerepelhettek a listán. Az Új Magyarország hozta névsorukat. Köztük van Albert Gábor, dr. Andrásfalvy Bertalan, Balczó András, Bíró Zoltán, dr. Bolberitz Pál, Csete György, Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Czine Mihály, Dénes János, Fekete Gyula, dr. Fekete Gyula, dr. Gidai Erzsébet, Görömbei András, dr. Gyulay Endre püspök, Halász Péter, dr. Hegedűs Lóránt püspök, Jankovich Marcell, dr. Jobbágyi Gábor, Kádár Béla, Kiss Dénes, Kocsis István, Kósa Ferenc, Kozma Imre, Kunszabó Ferenc, László Gyula, Lovas István, Macskássy Izolda, Makovecz Imre, Medvigy Endre, Nagy Gáspár, Nemeskürthy István, dr. Papp Lajos,. Pokol Béla, Pongrácz Gergely, Pozsgay Imre, dr. Pungor Ernő, Püski Sándor, Rácz Sándor, dr. Raffay Ernő, Sánta Ferenc, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Somogyi Győző, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor, Szokolay Sándor, Szörényi Levente, Tőkéczki László, Varga Domokos, Zacsek Gyula, dr. Zétényi Zsolt. /Új Magyarország, okt. 31./ Ez a száz ember először okt. 30-án ült össze. Elhatározták, hogy a jövőben Százak Tanácsaként működnek és teszik meg észrevételeiket az ország jövője szempontjából legfontosabb kérdésekben. Dr. Csáth Magdolna, a "százak" egyike a tömegtájékoztatás antidemokratikus voltát elemezte, mondván, az írott és elektronikus sajtó - kevés kivételtől eltekintve - nem a valós helyzetet fogalmazta meg. /Új Magyarország, nov. 1./

"Ez év novemberének második napján lesz kereken száz esztendeje, hogy megszületett Illyés Gyula. Az "Illyés-centenárium irodalmunk, szellemi életünk folyamatos ünnepe. Különféle kirekesztő kánonok jelszavaitól hangos körülményeink közepette is elvárható lenne hát, hogy ezekben a hetekben-hónapokban sorra lássanak napvilágot az alkalomhoz illő, tisztelgő kiadványok; hogy színházainkban egymást kövessék a felújítások, az új Illyés-bemutatók - határokon innen és túl: Pozsonytól, Budapesttől, Kassától Újvidékig, Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgyig." - írta Nagy Pál. Ezzel szemben nem sok jele van az Illyés Gyula és műve iránti figyelemnek. Ezért elismerésre méltó a Nap Kiadó Nem menekülhetsz című összeállítása, Domokos Mátyás válogatásában. Kortárs költők, elbeszélők, kritikusok, irodalomtörténészek vallomásai, levelek és Illyés-versek sorakoznak a kötetben. A Nem menekülhetsz, a Bartók, A reformáció genfi emlékműve előtt, a Nem volt elég, a Hazám, a Gyűrűk, az Egy mondat a zsarnokságról, az Árpád költőjéhez; a Puszták népe, a Petőfi, a Magyarok, a Hunok Párisban, a Fáklyaláng, a Különc, a Szellem és erőszak írójához - vagy őróla - olyan jeles elődök és utódok, kiváló pályatársak szólnak ezeken a lapokon, mint például Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Radnóti Miklós, Veres Péter, Márai Sándor, Halász Gábor, Kovács Imre, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Czine Mihály, Szabó Magda, Domokos Mátyás, Csoóri Sándor, Sütő András, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Görömbei András. Illyés Gyulát életében és halála után is egyaránt kerülgették fullánkos rágalmak. Az egyik leleplező az Élet és Irodalomban /2001. 1. sz./ támadta a költőt, újraközölte: Látó (Marosvásárhely), 2002. 4. sz. /Nagy Pál: "Egy magyarságrajongó európai". In memoriam Illyés Gyula. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./"

"Megjelent a Transsylvania, az Amerikai Erdélyi Szövetség negyedévi tájékoztatójának idei 2. száma. A tartalomból: Juhász Gyula, Illyés Gyula, Nagy Gáspár és Fábián Imre versei; Szobrok száz éve (Murádin Jenő); Gróf Bethlen Pál emlékirataiból; Szent István ünnepe Délvidéken (Csoóri Sándor); 200 éve született Kossuth Lajos (Csetri Elek); Nyitva maradt sorskérdéseink (Halász Zsuzsa). A folyóirat főszerkesztője Cseh Tibor, erdélyi főmunkatársa Horváth Arany. /Transsylvania. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 23./"

A Hitel folyóirat februári számának lap címoldalán ez olvasható: Nem, az nem lehet. Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. Csoóri Sándor, Vasadi Péter, Pozsgay Imre, Duray Miklós, Pap Géza, Sütő András, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Dudás Károly, Vári Fábián László, György Attila, Zsidó Ferenc, Sepsiszéki Nagy Balázs, Csata Ernő, Magyari Lajos, Koncsol László, Fekete Gyula, Kodolányi Gyula, Tőkéczki László, Ablonczy László, Czakó Gábor, Tornai József, Tamás Menyhért, Domokos Mátyás, Nagy Gáspár, Ács Margit, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya, N. Pál József, Elek Tibor, Rott József, Száraz Miklós György, Sturm László, Prágai Tamás, Brém Nagy Ferenc, Mórocz Zsolt és Szabó István. A folyóirat kevés példányban jut el Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, Szabadka környékére, Lendvára. „Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárokat.” – írta Duray Miklós. „Egy néptől, mely évtizedeken át határain belül bambán tűri pusztítását, sőt besegít önpusztítással, nehogy nacionalistának pellengérezze ki a sajtó, nem várható el, hogy a határain kívül rekedt sorstársaiért ébredjen fel évszázada alvó lelkiismerete.” – állapította meg Fekete Gyula. Csoóri Sándor pedig arról írt, hogy a mai divatos és sikeres íróinknak egyetlen szavuk sincs arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik ez a nép. „Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az istenadta nép él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legfeljebb hallomásból, mint a hutukat.” /Nagy Pál: Mi történt velünk? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 16./

Február 25-én a csíkszeredai Corvina Könyvesházban Ferenczes István költőt köszöntötték tisztelői. A hatvanéves, József Attila-díjas alkotót nemrégiben a Balassi-karddal jutalmazta a Balassi-kuratórium. A csíkszeredai ünnepségen Molnár Anna ismertette a szintén Balassi-díjas Nagy Gáspár méltatását Ferenczes Istvánról, majd az ünnepelt olvasta fel két alkotását közönségének. /Sarány István: Ferenczes István köszöntése. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 26./

Április 28-án felavatták Budapesten az első egész alakos Németh László-szobrot, Csíkszentmártoni Róbert szobrászművész munkáját. Az 1901. április 18-án Nagybányán született nagy magyar íróról elnevezett, Budán, a Pasaréti út és a Radna utca találkozásánál lévő kis téren a szoboravatón Mádl Ferenc volt köztársasági elnök és Csoóri Sándor író méltatták az író irodalmi, pedagógiai tevékenységét, majd Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke mondott áldást a szoborra és az ünneplőkre. Szabó András előadóművész, a budapesti Tamási Áron Általános Iskola kórusa, Nagy Gáspár költő és Bánffy György színművész irodalmi műsort tartottak. Monostori Imre irodalomtörténész az író nevét viselő iskolák diákképviselőivel együtt leplezte le a szobrot. Nagybányát a helybéli Németh László Középiskola jelenlegi igazgatója, a diákok képviselői és a Németh László Alapítvány kuratóriumi tagjai képviselték. Németh Ágnes külön köszöntötte az édesapja szülővárosából érkezett vendégeket, akikkel tárgyaltak a nagybányai iskolában remélhetőleg hamarosan felállításra kerülő Németh László-mellszobor körüli gondok megoldásáról. /Farkas E. Zoltán: Kézirat-ajándékok. Budapest után szülővárosában, Nagybányán is mellszobrot kapna Németh László. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 2./

Balogh Ferencné könyvtáros, Dobos László felvidéki író és Nagy Gáspár költő vehette át a Pro Literatura Alapítvány által létrehozott Czine Mihály-díjat Budapesten. A Czine Mihály-díj erkölcsi elismerés, a díjazottak Rajki László szobrászművész plakettjét vehették át az ünnepségen. A Pro Literatura Alapítvány tavaly hozta létre a Czine Mihály-díjat azzal a szándékkal, hogy elismerje a munkáját azoknak, akik Czine Mihály irodalomtörténész életművét közkinccsé teszik, ápolják, munkájukban az ő gondolatvilágát, szellemiségét tovább éltetik. Tavaly Görömbei András irodalomtörténész, Kovács Tiborné könyvtáros és N. Pál József irodalomtörténész kapta meg a díjat. Czine Mihály irodalomtörténészt, egyetemi tanárt Magyarországon, a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban magyarok tízezrei becsülték. Munkásságának középpontjában Ady Endre, Móricz Zsigmond és a népi írók pályája állt. A tiltásokkal is dacolva ő foglalkozott először Magyarországon a határokon túli magyar irodalommal. 1999 januárjában hunyt el. /Átadták a Czine Mihály-díjakat. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 30./

Kós Károly házsongárdi emlékművének megkoszorúzásával zárult október 15-én a Magyar Művészeti Akadémia Kolozsváron megrendezett vándorülése. A tanácskozásra az akadémia magyarországi, kolozsvári és Kolozsvár-környéki, valamint székelyföldi tagjai gyűltek össze. Makovecz Imre, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke elmondta: az egyesület rögtön a magyarországi rendszerváltást követően alakult, a szó tág értelmében vett művészeket tömörít képzőművészektől, költőktől, íróktól filmszakembereken át az építészekig. Állami támogatás nélkül működik, alapítványi elven; feladatának tartja, hogy a magányosságra kárhoztatott művészeknek nyújtson fogódzót a rendszeres heti találkozókon keresztül. Szlovákiában, Szerbiában, Szlovéniában és Romániában élő tagok is tartoznak az egyesülethez, amelynek soraiba meghívásos alapon lehet bekerülni. Jelenleg hozzávetőleg 150 tagot számlál a Magyar Művészeti Akadémia. Elsőként Szilágyi István író köszöntötte október 14-én a Magyar Művészeti Akadémia vezetőségi tagjait. Makovecz Imre elnök hangsúlyozta: a Kárpát-medencében bárhol lehetne ez az összejövetel, hiszen a szervezetnek minden magyarlakta térségből vannak tagjai. Somogyi Győző képzőművész, elnökségi tag A művész hitele címet viselő, vetítéssel egybekötött előadást tartott. Az elmúlt másfél évben a Magyar Művészeti Akadémia soraiba lépett alkotók közül néhányan megtartották „székfoglalójukat”: Szőcs István, Sipos László, Páll Lajos, Király László, Ferences István, Farkas Árpád és Bogdán László tartottak beszédet és olvastak fel írásaikból. Oklevélosztással zárult a vándorülés délelőtti programja: Szenik Ilona népzenekutató, Lászlóffy Csaba költő, Szőcs István író, műfordító és Ács Margit, Lászlóffy Csaba, Király László, Szilágyi István; Ágh István, Dobai Péter és Nagy Gáspár műveit Kovács Flórián tolmácsolta. /-f-: A művésznek az életet kell szolgálnia. Kolozsváron tartotta vándorülését a Magyar Művészeti Akadémia. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

Tizedik alakalommal osztották ki a Székelyföld folyóirat nívódíjait. Ferenczes István főszerkesztő indoklása szerint azokat a szerzőket tünteti ki a szerkesztőség, akik az elmúlt évben (októbertől októberig) színvonalas írásaikkal jelen voltak a folyóirat hasábjain. Idén a kitüntetettek: Farkas Árpád, aki alapítóként és a folyóirat munkatársaként közöl a folyóiratban; Orbán János Dénes, aki szintén a Székelyföld alapításától kezdve közöl verseket, prózai írásokat; Orbók Ilona irodalomkritikáiért és recenzióiért kapott ,,debüt-díjat”. 2004-ben Fekete Vince főszerkesztő-helyettes javaslatára a Székelyföld szerkesztősége megalapította a Székely Bicska­rendet. A szerkesztőség nincs abban a helyzetben, hogy Napóleon-kardokat, lovagi szablyákat adományozzon, de jelképként a szarvasagancs nyelű, holddal, nappal és csillagokkal ékesített bicska a befogadást, az együvé tartozást jelképezi. Idén a Bicskarend első és utolsó fokozatával Nagy Gáspár és Kemény István budapesti költőket tüntették ki. /Oláh-Gál Elvira: Nívódíjakat osztott a Székelyföld. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

Elhunyt Nagy Gáspár költő, mintegy húsz vers-, próza- és esszékötet szerzője. A Kossuth- és József Attila-díjas alkotót 57 éves korában, türelemmel és méltósággal viselt hosszú szenvedés után, január 3-án érte a halál. „Nagy Gáspár munkásságát a magyarság sorskérdései iránti érzékenység és a felelős emberi létezés igénye határozta meg” – fogalmazott nekrológjában a Magyar Katolikus Rádió, amelynek kulturális szerkesztőségét 2004 óta a költő vezette. Pályája kezdetén népművelő és könyvtáros, majd a Móra Kiadó szerkesztője volt, 1989-ben a Hitel szerkesztője lett. A fiú naplójából című, 1956-ot idéző verse miatt a Tiszatáj folyóiratot 1986-ban betiltották. Szabadrabok című, 1999-ben megjelent gyűjteményes kötete tartalmazza mindazokat a verseket, amelyeket korábban a cenzorok miatt ki kellett hagynia köteteiből. /Elhunyt Nagy Gáspár. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 5./

Te is itthagytál minket, Gazsi, írta Magyari Lajos Nagy Gáspár halálhírére. Soha nem panaszkodott, inkább a panaszra jogosultak szavait hallgatta meg, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai barátainak mondandóját. A híres ,,kilencek” nemzedéke után Nagy Gáspár a magyar költészet igazi revelációja volt, népe-nemzete sorsát fáradhatatlanul panaszolta fel a világnak. Elsőként a magyar költészetben ötvenhat népirtó gyilkosait is a vádlottak padjára idézte, s híres verse, Egy fiú naplójából alighanem megváltoztatta a magyarországi közgondolkodást. Többé nem lehetett szőnyeg alá söpörni az ötvenhatos nemzetárulást. A vers közléséért szerkesztőknek kellett menniük. Nagy Gáspár szellemtársaival – elsősorban Csoóri Sándorral – készítette elő a lelki rendszerváltást. /Magyari Lajos: Búcsú Nagy Gáspártól. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 6./ Nagy Gáspár 2007. január 3-án halt meg.

Utolsó könyvét már nem vehette kezébe Sütő András, a Létvégi hajrában című szövegösszeállítás halála után, nemrég jelent meg Debrecenben a Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában. (Szerkesztette, a jegyzeteket írta Ablonczy László és Cs. Nagy Ibolya.) A vaskos kötetben olvasható esszék, interjúk, születésnapi köszöntők, laudációk, levelek döntő többségükben az utóbbi években keletkeztek, mikor a testet-szellemet bénító gyilkos betegség nagyobb vállalkozásba való bocsátkozást immáron nem engedélyeztek Sütő András számára. A Létvégi hajrában darabjai Sütő András mindig eleven szellemi érdeklődésének, tájékozódásának dokumentumai. Újból meg újból figyelmeztetett a feledhetetlen szülőföld, a létükben s anyanyelvükben olyannyira fenyegetett mezőségi magyar szórványok gondjaira. Hittel vallotta, hogy mifelénk, ezeken a tájakon az íróembernek nagy hagyományokban gyökerező erkölcsi kötelezettsége a közügyek teherviselése tollal és szóval, azonosulással idézvén Németh Lászlót: ,,Nem akarok csak művész lenni. Egy író, aki csak szép: szajha. ” 2002-ben mondta Sütő egy interjúban: ,,Az írástudó nem fordíthatja el fejét a saját népétől. Ez itt olyan világ, amelyben író, költő, színész, művész maga is felelős azért, hogy olvasóinak, közönségének tömege megmarad-e, vagy megsemmisül a történelem olvasztókemencéiben. Ez itt olyan világ, amelyben vissza kell szereznünk mindazt, amit 80 év alatt elvettek tőlünk. Ez itt olyan világ, amelyben először közösségileg kell átvészelnünk a viharos időket, hogy azután majd jobban őrizhessük az individuum szentségét is. ” Sütő András soha nem rejtette véka alá eszményeit, néphez-nemzethez való szoros kötődését. A kötetben a szóban forgó nevekkel érzékeltethető Sütő András írói műhelyének légköre. A recenzens, Nagy Pál sorolta a könyvből: Illyés Gyula, Czine Mihály, Kemény János, Bözödi György, Horváth István, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Görömbei András, Beke György, Domokos Géza, Farkas Árpád, Sára Sándor, Romsics Ignác, Szekér Endre, Pintér Lajos, Sylvester Lajos, Magyari Lajos, Bogdán László többek között, de Antall József is. 2002-ben, a 75. születésnapja alkalmával rendezett soproni ünnepségen többek között így szólt a jelenlévőkhöz Sütő András: ,,Azzal vigasztalom magam, hogy az erdélyi magyarság eszméletében én is őrző lehettem a strázsán. ” /Nagy Pál: Aki őrző lehetett a strázsán (Olvasólámpa). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 3./

A kolozsvári Házsongárdi temetőből és Székelyudvarhelyről származó földben, illetve a Hargita megyei Zetelakán faragott kopjafa alatt alussza örök álmát Méhes György a budapesti Farkasréti temetőben. A 91 éves korában elhunyt erdélyi írót pálya- és nemzedéktársak, valamint tisztelői – köztük Orbán Viktor, a Fidesz elnöke és Lezsák Sándor parlamenti képviselő – április 20-án kísérték utolsó útjára. A Székelyudvarhelyen született Méhes Györgyöt Tőkés László királyhágómelléki püspök búcsúztatta a református egyház szertartása szerint. Orbán János Dénes, Méhes György monográfusa, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nevében búcsúztatva az írót kiemelte, hogy szomorú csillaghullásnak lehettünk tanúi az elmúlt fél esztendőben: irodalmunk nagy veteránjai, Faludy György, Sütő András, Határ Győző, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, most pedig Méhes György hagyott el bennünket. /Csinta Samu: Kopjafa alatt, hazai földben. Örök nyugalomra helyezték Méhes Györgyöt. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 23./

Budapesten az ünnepi könyvhéten a legkeresettebb kiadvány Nagy Gáspár összes versei című kötet volt. Idén 93 magyarországi és 13 határon túli magyar kiadó művei között lehetett válogatni. /Könyvtárbusszal a kultúráért. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./

Vargyas Lajos könyvéről írt dolgozatában arról beszélt Domokos Mátyás 1985-ben, hogy a 20. század második felére a magyar népi kultúra a végére ér. Nem folytatódhat, mert megszűnt az a társadalmi osztály, amely századokon át fönntartotta a folytonosságát. Csoóri Sándor szerint a városi értelmiségnek kellene megőriznie és továbbörökítenie a paraszti kultúrát. Magyarországon az ezredfordulóra lényegében szétestek a nagyvárosi közösségek, és belátható idő kérdése, hogy a kisvárosi és a falusi társadalmak mikorra atomizálódnak. Domokos Mátyás idézte Honeggert, aki szerint a modern korban a komolyzene, sőt, maga az úgynevezett elit művészet is megszűnik. Amíg az alsóbb osztályoknak volt autentikus kultúrájuk, mindig tudtak utánpótlást küldeni a centrumba, ha az elit meggyöngült. Az ezredvégre ez a potenciális hátország lehanyatlott, és az történik, amit Kodály prognosztizált, hogy a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át. Az elit nem akar tovább váteszkedni, népben-nemzetben gondolkodni. Az ezredvégre – globálisan is – fölénybe kerültek a paradigmaváltók. Az új paradigma megtagad bizonyos hagyományokat, megszakít századokon át érvényes folytonosságokat, elbizonytalanít olyan axiómákat, amelyekre a régi Európa támaszkodott (nemzet, család, erkölcs stb.). (…) Fátumszerű-e vagy törvényszerű, hogy jelentős hagyományok folytonossága szakadt meg a magyar irodalomban is az utóbbi évtizedekben? Fátum- vagy törvényszerű-e, hogy aki a létező szocializmusról végre cenzúra és öncenzúra nélkül, az elmúlt másfél évtized súlyos gondjairól, a mai magyar hárommillió koldusról szeretne olvasni, az vajmi keveset talál erről a kortárs magyar irodalomban? – kérdezte Pécsi Gyöngyi, Domokos Mátyás munkásságára emlékezve. Domokos Mátyás gondolatait összefoglalta Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája című köteteiben. Az esszéválogatás azt reprezentálja, mi az a hatalmas szellemi-intellektuális-morális örökség, amit folytatnia kellene a mai magyar irodalomnak, de aminek hátat fordít. Domokos Mátyás mindkét könyvnek a ,,sorskérdések” a hangsúlyozott kulcsfogalma. Azt látta, hogy sorskérdéseink európai horizontú, kritikai végiggondolása mintegy két évtizede elakadt. Domokos Mátyás a 20. század második felének irodalomtörténeti folyamatában több nagy törést regisztrált. Az első törés a hosszú ötvenes években történt, a rákosista totális diktatúra és a kádári megtorlás esztendeiben. Az ötvenes éveket követő kádári-aczéli korszak is – bizonyos engedékenysége ellenére is – az ötvenes évek gyakorlatát folytatta, roppant alattomossággal. Domokos Mátyás nem csak a Leltárhiány című könyvében, de többkötetnyire rúgó tanulmányban vette számba azt a szellemi csonkítást, amit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években követett el a magyar irodalommal szemben a hatalom. (…) Elképesztő mennyiségben és megdöbbentő részletezettséggel sorolta a példákat, melyek együttesen azt jelezték és igazolták, hogy (…) a magyar irodalomra szisztematikusan rátelepedett finomabb-durvább agykontroll egy idő után eredményes lett: a magyar irodalmat sikerült eltérítenie több száz éves, progresszív hagyományaitól. Domokos Mátyás újra és újra azt állapította meg, hogy az utóbbi kétszáz év magyar irodalmának alapvető folytonosságát az képezte, hogy legjobbjai – Kölcseytől Adyn, Babitson, a Nyugat nemzedékén át a népi írókig, Németh Lászlóig, Illyésékig – következetesen, minden körülmények között fölvállalták a nemzet sorskérdéseit. A tartós korlátozás, a ,,zsákbanhelybenfutás” (Nagy Gáspár), a durvább vagy finomabb tilalmak és kényszerítések azonban egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat generáltak. Domokos Mátyás a ‘45 utáni harmadik töréspontnak a nyolcvanas éveket és a rendszerváltozás körüli, utáni esztendőket látta: a nemzeti sorskérdéseket életben tartó fővonal – összhangban a nagy nemzedékek távozásával – a léleknyomorító, folyamatos ostrom, prés alatt meggyöngült, a nyolcvanas évekre utóvédfrontvonalakra zsugorodott, az ezredvégen pedig már nem kezdeményezője szellemi folyamatoknak – azaz perifériára sodródott, lényegében fölszámolódott. Egy nagy hagyomány elgyöngültével megszakadt egy több száz éves folytonosság, helyét expanzívan átvette egy másik. Domokos Mátyás keserűen állapította meg, hogy a marxista-leninista-lukácsista és a heideggeri-gadameri-derridai teoretikus irány között folytonosság áll fönn, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre az élő magyar irodalomban, a modernizmus, a progresszió fogalmát kisajátítva, denunciálva évszázados hagyományokat, újjászülte magát a régi rend ,,más eszközökkel”. A hazai, posztmodernnek nevezett irodalomnak lényegét illetően ugyanaz az elváráshorizontja, mint volt a létező szocializmus hatalomé. Nem az irodalom belső logikája szerinti modernizációs folyamat zajlott le pusztán, hanem egy másik, a megelőző évtizedekben egyetemlegesen elutasított trend került ismét uralkodó pozícióba. Bemutatta, miként áll fönn folytonosság a régi és az új trend között. Például: a szocialista irodalompolitika a valóság meghamisítását követelte, az új irányzat nehezményezi az irodalom valóságreferencialitását; az előbbi betegesen irtózott a nemzet sorskérdéseitől, ez közönnyel viszonyul hozzá; az előbbi a párthatalom érdekei alá rendelte az erkölcsi axiómákat, az utóbbi tagadja, hogy léteznének morális axiómák a társadalomban. Radikálisan átértékelték a hagyományt, az átértékelés pedig mindenekelőtt a teljes hagyomány radikális szűkítését célozta meg, diszkvalifikált mindenkit, akinek művei nem simíthatók bele az új elváráshorizontba. Furcsa módon ugyanazon írókat tartotta és tartja korszerűtlennek a régi és az új kánonképző elit: elsősorban azokat, akik a nemzet sorskérdésein gyötrődtek, és a társadalom valóságos életének a lenyomatát adták – Tömörkény Istvántól Illyés Gyuláig. A magyar irodalom egyre inkább magyar nyelvű irodalomként próbál meg funkcionálni. Domokos Mátyás szerint megroppant a magyar irodalomnak a nemzeti sorskérdéseket európai szinten és távlatokban fölvállaló irányzata, az ezredfordulóra pedig a magyarországi posztmodern is kimerítette lehetőségeit. Domokos Mátyás A rontás ellen című összegző könyvét a 2004-es népszavazásról írott vallomásával zárja. Ezzel a harmadik Trianonnal a magyarországi nemzetrész nemcsak újabb öncsonkítást hajtott végre, de a ,,tömeges emberárulás” a társadalom oly mértékű gyógyíthatatlan bajáról tanúskodott értelmezése szerint, hogy beteljesültnek látta Ady jövendöléseit.,,2004. december 5-én (pedig) nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk” – írta. Domokos Mátyás kétségbeejtőnek látta az ezredvégi Magyarországot: az elit elárulta a társadalmat, elfordult jelentős hagyományaitól, a szétesett, média vezérelte társadalom megtagadta az alapvető erkölcsi értékeket. Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája – utolsó széttekintések: nagy nemzedék utolsó koronatanújaként, ,,régi értékek utóvédje”-ként, mielőtt a rezervátum karámjai összezárnak, még egyszer számba veszi, hol tévesztettünk utat ismét. Az egy évvel ezelőtt elhunyt szerkesztő, Domokos Mátyás emlékére a budapesti Illyés Gyula Archívum és Műhely Az olvasó fényűzése címmel konferenciát szervezett 2007. május 31-én. Itt hangzott el Pécsi Györgyi kritikus és irodalomtörténésznek, a Kányádi Sándor- és Tőzsér Árpád-monográfiák szerzőjének előadása. /Pécsi Gyöngyi: Mielőtt a karámok összezárnak (Domokos Mátyás emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

Szőcs Géza író október 23-án Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban előadást tartott az ‘56-os forradalom évfordulóján.,,Az események szublimálódása igazi remekműveket csak a lírában eredményezett” – szögezte le Szőcs Géza, példaként pedig Faludy György 1956, te csillag, Márai Sándor Mennyből az angyal és Nagy Gáspár Örök nyár, elmúltam kilencéves című versét említette. 1956 előtt, az események vonzásában született Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye is. Szőcs Géza rámutatott: Tolsztoj Háború és béke című regényéhez hasonló, egy történelmi korszakot tablószerűen bemutató prózai mű nem született az 1956-os forradalomról. Kabdebó Tamás, Karinthy Ferenc, Karácsony Gábor próbálkozott ezzel, igazi remekművet azonban nem teremtettek. Hasonló a helyzet a képzőművészetben, illetve a filmművészetben is – ecsetelte Szőcs Géza, és hozzátette: lehetséges, hogy a közeljövőben születik majd egy ilyen regény. /Farcádi Botond: Nem született még igazi regény ötvenhatról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./

Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke 2008. január elsejei határidővel lemondott elnöki tisztségéről. Lemondásának kiváltó oka: az alapítvány hivatalos bejegyzése, legális működésének lehetségessé válása, 1985 óta első ízben idén az anyagiak hiánya miatt nem szervezhette meg hagyományos díjátadó ünnepségét. Kitüntetéseik, a Bethlen Gábor-díj, a Márton Áron Emlékérem és a Teleki Pál Érdemérem a magyarságszolgálat és a közép-európai együttműködés jeles személyiségeihez jutott. Beszédes szám, hogy az utóbbi két évtizedben a világ harmincöt országából mintegy kétszáz személyiséget jutalmazhattak kiemelkedő teljesítménye miatt. Az alapítvány szándékos kormányzati megfojtása ahhoz a szomorú, a magyar nemzeti egység megteremtését gátló kormányzati intézkedéssorozathoz tartozik, amellyel felszámolták a Határon Túli Magyarok Hivatalát, a Magyar Állandó Értekezletet, az Illyés, az Apáczai, az Új Kézfogás, a Segítő Jobb közalapítványokat, a szakminisztériumok keretéből kivágták a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozó főosztályokat, s az alkalmazottak státusát megszüntették.,,2004 óta – írja Bakos István felmondását megindokoló levelében – folyamatos a közösségi érdekű alkotómunkát és a nemzeti szolidaritást erősítő hazai és határon túli civil szervezetek és alapítványok létfeltételeinek, támogatásának sorvasztása. Mindez felmérhetetlen veszteséget okoz a magyar nemzetpolitikában, amely diaszpóránk létbiztonságát, a Bethlen Gábor Alapítvány céljait is sérti. ”Az alapítvány elnökének lemondását közvetlenül kiváltó ok, hogy a Kis Péter miniszter irányította Nemzeti Civil Alapprogram immár a megítélt támogatásokat sem utalta át az alapítvány számára. Bakos István társaival együtt maradandót alkotott a Magyar nemzetismeret című tankönyv összeállításával és kiadásával, ugyancsak segítőtársaival együtt valósággal kiverekedte Teleki Pál emlékszobrának megalkotását, és miután Teleki Pál szobrát Budapestről száműzték, megszervezte ennek balatonboglári elhelyezését. Nyugdíjazták, majd elbocsátották a Balassi Bálint Intézettől is. – Nemrég eltávozott az élők sorából Nagy Gáspár költő, a Bethlen Gábor Alapítvány titkára, a hűséges harcostárs is. Bakos István egy merénylettel felérő kultúrbotránynak nevezi a Bethlen Gábor Alapítvány felszámolását előrevetítő, a működésképtelenséget előidéző intézkedéseket. /Sylvester Lajos: Merénylettel felérő kultúrbotrány. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 5./

Banner Zoltán békéscsabai művészettörténész, költő és Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő a Bárka-díj idei kitüntetettje. A Bárka szerkesztősége a díjat 2000-ben alapította, s azóta minden évben a magyar kultúra napja alkalmából adja át. A díjat korábban olyan kiválóságok érdemelték már ki, mint Tandori Dezső, Zalán Tibor, Nagy Gáspár és Varró Dániel. Tavaly óta a lap az interneten is elérhető. A www.barkaonline.hu-n nemcsak a nyomtatásban megjelent írások, hanem további tárcák, interjúk, regényrészleteket is olvashatók. /Banner Zoltán és Bogdán László Bárka-díja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 2./

A magyar tudományosság napját ülték meg április 24-én Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A találkozón számos, a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) együttműködő határon inneni és túli értelmiségi vett rész. Ugyanakkor megalakították a Kolozsvári Akadémiai Bizottsághoz tartozó nagyváradi munkacsoportot is. A találkozó az Intézményépítés és összehangolás a Kárpát-medencei magyar tudományos kutatásban címet kapta, melyet a budapesti MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület, a PKE, illetve a nagyváradi Varadinum Kulturális Alapítvány és a Sapientia Varadiensis Alapítvány szervezett. Görömbei András irodalomtörténész, akadémikus, az MTA külföldi fiókszervezeteivel foglalkozó bizottságának elnöke „Az irodalom személyiség- és közösségformáló szerepéről” címmel értekezett. Előadásában Nagy Gáspár költő példáját említette, akit Öröknyár: elmúltam 9 éves című verséért állásából is kirúgtak, mert az 1956-os forradalomban elhunytaknak, a megtorlás áldozatainak adózott: „egyszer majd el kell temetNI, / és nekünk nem szabad feledNI, / a gyilkosokat néven nevezNI!” Az igazságtalanság elleni küzdelme, politikai kiállása csak 1989-ben vált ismertté. Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke Tudománypolitika, tudományszervezés: a KAB lehetséges feladatai címmel bemutatta az MTA kolozsvári fiókjának működését és céljait. Az előadó elmondta: a kincses városbeli bizottság össze kívánja fogni a Romániában tevékenykedő kutatókat. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyváradi fiókszervezetét Emődi András elnök mutatta be. Fleisz János történész néhány mondatban a Sapientia Varadiensis Alapítvány tevékenységét ismertette, majd Geréb Zsolt teológus, a PKE rektora a felsőoktatási intézményről szólt. A KAB kezdeményezésére, János-Szatmári Szabolcs irodalomtörténész vezetésével megalakult Nagyváradon az Idegen nyelvek, irodalmak munkacsoport. /Borsi Balázs: A tudományosság napján. = Reggeli Újság (Nagyvárad), ápr. 26./

Az erkölcsi politizálásnak helye van az irodalomban – vallja Görömbei András, a Hitel című magyarországi irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese, a Magyar Írószövetség és a lap kolozsvári estje után. Évtizedes előkészítések után, 1988. november 2-án jelent meg az első szám. Kéthetente látott napvilágot mint a magyar irodalom ellenzéki folyóirata. 1992 után havilapként jelent meg, a nemzeti értékek fejlesztésére törekszik. Munkatársai a teljes magyar szellemi élet képviselői, nem tesznek különbséget kisebbségi és magyarországi közt. Legfontosabb szerkesztési elvük a tisztességen és a moralitáson alapszik, ez egyben esztétikai kritérium is. Tévedésnek tartja, hogy a művek ne jelentsenek semmit – vallja Görömbei András. Nagy Gáspár rendszerellenes versei csaknem szállóigévé váltak: „amíg a szem él látni kell felebarátainkat”, látni kell az igazságot. A Hitel a rendszerváltás előtt hatvanezer megrendelőt számlált, és kéthetente látott napvilágot. Jelenleg kétezer példányban kel el, de teljesen más a helyzet, mint akkor. Ezzel a példányszámmal érdekes színt képviselnek a kultúrában. Görömbei András fontosnak tartja, hogy a magyar nyelv irodalmát egységes irodalomnak tekintsék. Az egységen belül természetes, hogy különböző „színek”, jellegek szerepelnek. /Varga Melinda: Tisztesség és esztétika. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./

Két éve azt mondta Czegő Zoltán, hogy nemsokára hazajön. Haza Erdélybe, haza Sepsiszentgyörgyre. Sosem tudott elszakadni szülőföldjétől. Czegő Zoltán Budapestről is hetente ír a szűkebb pátriában megjelenő Háromszék című újságban. Olvashatók féltő dohogásai a mai magyar helyzetről. Beszéde kellemetlen bizonyos füleknek. Czegő Zoltán nemzedéke a modernség csúcsaira törő erdélyi költészetet visszavezette közösségi hivatásához, nemzetszolgáló szerepéhez, a Forrás második nemzedékének költői a kisebbségi sorból fakadó felelősségtudat művészi szószólói. Magyarországra való áttelepülése után Czegő lírája kettős hangzatúvá vált: a kettős honosság, az odahaza és az itthon más-más ritmusa, az erdélyi és az anyaországi élmények szembesítése, amelynek lírai dokumentuma volt az 1996-os kötet, a Lelkek világhuzatban. A hetvenéves Czegő Zoltán költészetének fontos része az elődeire és a kortárs alkotókra, illetve művükre reflektáló versek sora. A költő fölidézi Dsida Jenőt, verset címez Csoóri Sándornak; verset ajánl Nagy Gáspárnak, akik a magyarság életesélyeinek s elszánt keresői. /Bölöni Domokos: „Egy bolygó hasad meg alattam” Czegő Zoltán hetvenéves. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

Nekünk, a hetvenes évek diáknemzedéke számára Páskándi Géza kezdettől példa és szinte legenda volt, írta Bertha Zoltán magyarországi irodalomtörténész. Tudták róla, hogy hat évet töltött Románia legszörnyűbb börtöneiben és lágereiben. S hogy szabadulása után, a hatvanas évek végén már világirodalmi jelentőségű abszurd drámákat írt, illetve a Vendégséget nagy sikerrel játszották Budapesten, miközben színműveit Romániában letiltották. A Vendégséggel ő indította el az új gondolati-morálpéldázatos, klasszicizáló erdélyi történelmi drámaírás folyamatát, amely azután az ő életművében (többek között erdélyi és Árpád-házi triptichonjában), s a többiek (Székely János, Sütő András, Kocsis István) munkásságában is kibontakozott és kiteljesedett. Egységes magyarságtudatra, nemzeti eszmélésre, egyetemes műveltségeszmény követésére tanított bennünket, írta Bertha Zoltán. A nyolcvanas évek közepe táján, a Mozgó Világ, a Tiszatáj betiltása, az Új Forrás meghurcolása, Nagy Gáspár verseinek megbélyegzése és az őt ért megtorló retorziók után, az Írószövetség gyűlésén Páskándi Géza felháborodással kijelentette: a határon túl, Romániában folyamatosan szüntetik meg a magyar intézményeket, iskolákat, folyóiratokat, lapokat; s akkor most itt is megszüntetnek egyet-kettőt?! A kommunizmus leple alatt erőszakos magyarellenes nacionalizmus tombolt Romániában; Magyarországon pedig szintén (hasonlóan erőszakos és magyarellenes) anti-nacionalizmus dühöngött. Páskándi Géza világossá tette: az a liberalizmus vagy szabadelvűség, amelyből a nemzet szabadsága, a nemzet identitása, vagy a kisebbségi magyarság nemzeti autonómiája hiányzik: fabatkát sem ér. Páskándi emlékezett, Romániában mindig rászóltak: „ne magyarkodjon”, Magyarországon is lehurrogták: „ne magyarkodjon”. Páskándi Géza tanított minket hűségre és tisztességre, tudásra és hitre. Az ember és a magyar szeretetére, emlékezett rá Bertha Zoltán. /Bertha Zoltán: In memoriam Páskándi Géza. = Helikon (Kolozsvár), augusztus 25./

Az emlékezés napja van, 1956. november 4-én szovjet tankok gyalázták meg a szabadságot. Június 4-ét –a trianoni békeszerződés napját–, valamint október 6-át – az aradi vértanúk napját – ugyancsak a kegyeletteljes emlékezés napjaként jegyeztük be öröknaptárunkba. Ötvenkét évvel ezelőtt Románia felől újabb szovjet hadosztályok törtek rá Magyarországra, Budapestet öt hadosztály vette ostrom alá. Hajnali 5 óra 20 perckor hangzott el Nagy Imre miniszterelnök rövid segélykérő rádióbeszéde. Segítsetek, segítsetek! – kiáltották az éterbe a magyar írók; Bibó István, aki a kormány tagjai közül egyedül maradt a körülzárt parlamentben, kiáltványt intézett a világ népeihez, levelet küldött Dwight Eisenhowernek, az Amerikai Egyesült Államok elnökének. Mindhiába. A magyar ’56-tal elkezdődött a kommunista világrendszer bomlása. Ezzel történelmi tettet vittek véghez a Corvin köz, a Széna tér hősei. „Lelkük dacos és tiszta volt / akár a novemberi fehér krizantémok" – írta Nagy Gáspár, aki Október végi tiszta lángok címmel oratorikus emlékezést írt 1956 vértanú hőseiről. Művére Szokolai Sándor oratóriumot komponált, tisztelgő emlékezés gyanánt október 10-én hangzott fel Budapesten, a Művészetek Palotájában. Nagy Gáspárral szólva „március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében / „szent suhancok" bátor tettei sokkolták a világot". Meghaltak, elestek a harcokban, bitófára küldte őket a kádári bosszú, de „lelkük már a csillagokban / az Ég oltárán örökké ott van / az október végi tiszta lángok / szívükbe égették a szabadságot". /Borbély László: Emlékezés napja. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 4./

A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. A Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című munkáról van szó. A 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit célirányosan választották ki, egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra. Zavaró a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága. Ady Endréről szóló részben nincs szó az Új s új lovat, Az eltévedt lovas vagy az Ember az embertelenségben című versekről. Nem említik Móricz Zsigmond Erdély trilógiáját, Babits Mihálynál a Jónás könyvét. Egyetlen Németh László-regény és -dráma említése sem kapott helyet a vaskos kötetben. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, ennek ellenére ez a vers csak néhány sort kapott az irodalomtörténetben, továbbá Illyés Gyula költészete is hiányzik a kötetből. Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kapott említést. Nagy művészeket teljesen mellőztek, miközben jelentéktelen alkotók kapnak néhány sort. Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai. Hiányzik Kányádi Sándor, de Szilágyi István művei sem kaptak helyet A magyar irodalom történeteiben. Szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet. Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel, „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolják őket. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások. Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság jellemzi a könyvet. (Görömbei András: A másik magyar irodalom (Vázlat), Kortárs, 2008. szeptember) /B. D. : Milyen legyen? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 6./

Száll, száll a füst, mintha egy ország / Télvégi lehellete szállna – / Valaki verset ír helyettem / egy temető fehér falára. (Csoóri Sándor: Száll, száll a füst – Czine Mihálynak). Most lenne nyolcvanéves, de immár tíz éve nem él. Czine Mihály (1929. április 5. – 1999. január 21.) irodalomtudósra emlékezett egy 1999-ben készült film újravetítésével a Duna Televízió. „Isten virágos zsoldosa, tizenötmillió magyar vándorprédikátora”, az irodalomtudós, a professzor egyszerre tudott lenyűgözően szólni akár a sörgyári irodalomest közönségéhez, akár az Akadémián, pengeélesen érvelni a magyar irodalom jussaiért; Veres Péter, Németh László, Sütő András és a maga igazáért. Értékét, nagyságát, pótolhatatlanságát a tanítványok, a hallgatók felismerték, és rajongtak érte, de a hivatalos irodalmi és politikai élet mostohán bánt vele. Életéről, munkásságáról beszéltek, akik igen jól ismerték és tisztelték: többek között Görömbei András, Püski Sándor, Csoóri Sándor, Sütő András, idézték a róla szóló emlékeket Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Nagy Gáspártól, irodalmunk más jeleseitől, és róla szóló, hozzá írt verseket hallhattak. Az egyetemi előadások után Czine Mihály a legkisebb településre is elkísérte annak idején Nagy Lászlót, Berek Katalint. Megjelenésével, értő szavú bevezetőjével a legegyszerűbb emberek szívébe is belopta az irodalom, a versek szeretetét. Az irodalom, a magyar szó vándorprédikátora volt – Csoóri Sándor szerint „Isten virágos prédikátora” – Farkaslakától Clevelandig. (Isten virágos zsoldosa, magyar dokumentumfilm, 1999, rendező: Olasz Ferenc, forgatókönyv: Pálfy G. István, operatőr: Halász Gyula) /B. D. : A Kárpát-medence vándorprédikátora. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 7./

Az egyházaknál Erdélyben is megkezdődik a megtisztulás. Azokat a könyörtelen időket nem lehet feledni, a besúgókat néven kell nevezni – hogy rontsak el szabadon egy gyönyörű Nagy Gáspár-verssort, írta Balázsi László unitárius lelkész. A Magyarországra áttelepült lelkész 320 oldalas anyagát az egyháziak, többnyire papok írták róla 1973-tól 1989-ig, az eljöveteléig. Az iratcsomója mutatja, hogy élete, majd pedig a családja veszélyben forgott. Mintegy negyven fedőnév szerepel a róla szóló iratok között. Egytucatnyinak tudja már a kilétét. A lelkész megkapott anyagát magyarra fordítgatja, hogy utódai is tudják majd, miért kellett a szülőföldet elhagyni. Jó néhány a besúgók közül nyugodt lélekkel végzi papi funkcióit. /Balázsi László lelkész, a Magyarországi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője, Füzesgyarmat: Megtisztulás az egyházban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 26./

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a kilencek versantológiája Budapesten, az Elérhetetlen föld. Éppen abban az időben jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Kapuállító irodalmi antológia, melyet fiatal szerkesztők, írók szerkesztettek /köztük Czegő Zoltán/. Egybeesés. Nem volt az véletlen, hogy a kilencek irodalmárcsoport tagjai járogattak Sepsiszentgyörgyre, Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Oláh János, Mezey Katalin, aztán a tőlük fiatalabb Nagy Gáspár, de ő nem volt a kilencek között, fiatalabb volt s fiatalon ment bele a mindenségbe. Egymás után nőtt föl az úgynevezett első, majd a második Forrás-nemzedék, közülük Farkas Árpád, Magyari Lajos, Váry Attila, Csiki László és Czegő Zoltán az 1968-ban indult sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél dolgoztak, alapító szerkesztők, kezdő írók, költők voltak. A kilencek a hetek után jelentkeztek Pesten, maguk is bolyban, mint az erdélyiek. 1968-ban a Korunk című kolozsvári folyóirattól jött le Szentgyörgyre Herédi Gusztáv szerkesztő. Azzal nyitott be, hogy látni akarja azt a csapatot, amelyik ilyen lapot szerkeszt. Herédi azután egy cikkben mondta: könnyű Dali Sándor főszerkesztőnek jó lapot csinálni öt költővel. A Szekuritáté számon tartotta őket. Ilia Mihály Szegedről, Czine Mihály Budapestről látogatott el hozzájuk. E két híres tanár küldte Sepsiszentgyörgyre a hallgatóit, menjenek magyar világot látni. Jöttek, hoztak könyveket, lapokat. A Kapuállító vakmerőség volt, ahogy a budapesti Elérhetetlen föld is, Nagy László előszavával. Czegő szerkesztette a kollégák s a közhangulat kérésére a második Kapuállítót, 1982-ben jelent meg. – Kaput állítottunk, elérhetetlen földekre, magyar kaput, összegezett Czegő Zoltán. /Czegő Zoltán: Kapuállítók az elérhetetlen földön. = Krónika (Kolozsvár), dec. 24./