Márton Áron
Kettős ünnep van az egyházmegyénkbe, mondta Ft. Kovács Sándor főesperes. Marosvásárhelyen ünnepelték Léstyán Ferenc vikárius, főesperes – plébános születésének 100. évfordulóját.
Kolozsváron a Római Katolikus Szent Mihály Plébánia szervezésében ünnepi megemlékezést tartottak Márton Áron püspökké szentelésének 74. évfordulója alkalmából. Az ünnepi rendezvényt a Római Katolikus Nőszövetség előadótermében tartották. Ezt követően a templom-kertben koszorút helyeztek el Márton Áron szobránál. A Szent Mihály templomban ünnepi misén emlékeztek a nagy püspökre.
„A hegy lábánál nőtt domb”
Ft. Kovács Sándor főesperes előadásában Márton Áron személyiségét dr. Jakubinyi György érseknek, 1980-ban írt, a Hegy című írása alapján mutatta be. Ez az írás az akkori körülmények között nem jelenhetett meg, csak 1996-ban. (Megtalálható a „Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján”- című kötetben, melyet dr. Marton József szerkesztett). Jakubinyi György a püspök halála után írt nekrológ bevezetőjében kiemelte: „A hegy lábánál nőtt domb- így nevezte magát Márton Áron püspök, ilyennek érezte magát nagy elődjével, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspökkel szemben, amikor átvette az egyházmegye vezetését. De most már szemünkben ő lett a hegy, sőt a szikla- amint idézi elődje mondását dr. Jakab Antal erdélyi püspök.”
Kovács Sándor szerint a hegy hasonlat találó. A hegy olyan, mint a szeretet, mégis adakozó. Felidézte Márton Áron püspök életének legfontosabb mozzanatait. Ember- közelbe hozta a nagy püspök személyiségét, kiemelve a következetességét, a totalitárius diktatúrával szembeni kritikus magatartását, annak ellenére, hogy tudatában volt a következményeknek. Nem alkudott meg a hatalommal szemben, hanem védte a katolikus egyház érdekeit.
1924-ben pappá szentelték. Papi állomáshelyein megismerte a katolikus hívők problémáit, a szórvány gondjait. Kapcsolatban került minden társadalmi réteggel.
1938-ban nevezték ki püspöknek. A püspöki szentelés a Kolozsvári Szent Mihály templomban történt.
1944-ben tiltakozott a zsidók elhurcolása ellen. A kolozsvári Szent Mihály templomban felemelte szavát a nácizmus nézetei ellen. 1948-ban tiltakozott a görög katolikus vallás betiltása, az egyházi vagyonok államosításával szemben. 1949-ben Bukarestbe történő utazása során letartóztatják. Bírósági döntés alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 6 esztendei börtön évet élt át. Meghurcolják Jilava, Nagyenyed, Máramarossziget, Malmaison börtöneibe. Minden sínylődése ellenére, hitében nem törik meg. Kínzóival nem alkudott meg.
1955-ben kiszabadult a börtönből, s visszatérhetett a püspöki székhelyére.
Személyisége új lendületet jelentett az egyház számára.
Újrakezdte a pasztorális tevékenységet, bérma-utakat szervezett, hogy meglátogassa egyházmegyéjét. A nép lelkesen fogadta, ünnepelte a börtönből kiszabadult püspököt. A népszerűsége zavarta az állami hatóságokat.
1956-ban behívták a gyulafehérvári rendőrségre. Közölték vele, megvonják működési engedélyét. Megtiltották, hogy elhagyja a püspöki palotát. Úgy vélték, hogy jelenléte „zavart keltett az emberekben”. Rendkívül leszűkítették a mozgásterét, amely csak a püspöki székházra, az udvarra, a kertre, a székesegyházra terjedt ki.
Ez a „palotafogsága” 11 évig (1956-1961) tartott.
A palotafogságának feloldása Franz König bécsi bíborosnak Romániában való látogatásával volt kapcsolatban. Franz König a román ortodox egyház illetve a bukaresti pátriárka meghívottja. Azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, ha lehetősége lesz találkoznia Márton Áron püspökkel.
Mivel kényszerlakhelyét Márton Áron nem hagyhatta el, az illetékes hatóságok elrendelték, autóval hozzák Bukarestbe. Visszaadták a polgárjogait. A püspök úr afelől érdeklődött, melyek szabadságának feltételei, ugyanis ő feltételeket nem fogad el. A válasz az volt, hogy „elfogadják, ahogy van”. Ismét elindult bérma-útjára.
1976-ban a Gyulafehérvári székesegyház zsúfolásig megtelt, Márton Áron püspök utoljára szentelt fel papokat.
Márton Áron Erdély 79. püspöke volt (1938-1980). Élete, helytállása a történelem viharos évtizedeiben, nyitottsága példaértékű a következő nemzedékek számára.
A Keresztény szó 2013. februári ünnepi száma Márton Áron püspök személyiségét mutatja be dokumentumok, visszaemlékezések, posztumusz portréfilm, interjúk alapján. A borítón: In memoriam Márton Áron, Szőcs Zsolt fotómontázsa. A hátoldalon részletet olvashatunk Bajor Andor „Nem mi választjuk ki szentjeinket” című szabad-versből.
Találkozásom Márton Áron püspök úrral
Amikor jelezték, Márton Áron püspök urat fényképezhetném, egy hónapi válaszadási időt kértem, ami azért kellett, mert ez alatt, beültem a könyvtárba, áttanulmányoztam a püspökké szentelésével kapcsolatos sajtóanyagot, olvastam, miként tiltakozott a náci atrocitások ellen. Olyan embereket kerestem fel, akikkel együtt raboskodott a szamosújvári, máramarosszigeti börtönben, ahol viselkedésével az őrök elismerését és tiszteletét is kivívta. Az olvasottak, de a hajdani börtöntársak elmondása alapján, kialakult bennem egy Márton Áron kép, ami a találkozásunk pillanatában mégis széjjelfoszlott. Képzeletemben robosztusnak láttam. Ezzel szemben egy nagyon kedves, acélos kék, vesébe látó szemű bölcs tekintetű, sokat látott és sokat átélt, egyszerű idős ember nyújtotta felém kezét. Úgy adott kezet, hogy a kézfeje szabadon maradt. Első mondataiból éreztem, mindent tud rólam. De nem csak rólam, hanem mindarról, ami a falakon kívül van. Hihetetlenül jól volt informálva. Úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernék egymást. Éreztem, a legnagyobb nyíltsággal, őszintén beszélhettem, kérdezhettem, azt, ami érdekelt. Jó volt vele lenni. És mikor? Abban a korban, amikor tájainkon nagyon kellett ügyelni arra, kivel állunk szóba, és mit mondunk. Talán édesapámmal és édesanyámmal beszélhettem ilyen nyíltan és őszintén. Ő maga elmesélte, hogyan lőttek rá. Hogyan kapott a golyó gellert. Előkerült a fényképezőgép, egy kétaknás, tükörreflexes Rolleiflex. Képmérete 6X6 cm. Kérdezte, mit kell, csináljon. Mondtam, semmit. Saját dolgozó szobájában beszélgessünk tovább, én időnként a kioldó gombot megnyomom. Kollaboráló magatartása volt. Mielőtt elváltunk volna, arra kértem: szeretném személyesen átadni a kész képeket, amelyek, megmondtam, mikor lesznek készek. Előzőleg, a beszélgetésünk alatt azt is megígértem, amíg él, a felvételekből kereskedelmi árut nem készítek. Ezt betartottam.
Aki vitt Gyulafehérvárra, az a személy hozott vissza Kolozsvárra is, egy számomra felejthetetlen nyári napon.
A kész, kabinet nagyságú képeket borítékba téve adtam át neki, aki ugyanolyan közvetlenséggel fogadott, mint első alkalommal.
Átadtam a kinagyított képeket tartalmazó borítékot. Egyenként vette ki a képeket. Mindeniket figyelmesen megnézte. Majd rám nézve a következőket mondta: „Hát fiam, ennél jobb képet nem hiszem, hogy ebben az életben tudnak készíteni rólam. Nagyon örvendek, hogy veled készíttettük ezt a képsorozatot!
Ebédeljünk megint együtt.” Bevitt a magán kápolnájába és azt mondta: „Tudom fiam, református vagy. Te csak ülj le, én, majd imádkozom helyetted is.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Csomakőrösön tudják, mi a dolguk
A Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozatának utolsó mozzanatai a nagy utazó szülőfalujában zajlottak. Sok résztvevő figyelt fel a Csomakőrös központjában megjelent új emlékműre. Hatalmas sziklatömb márványlappal, mellette strázsáló kopjafa, csinos kerítéssel körülvéve. A csomakőrösi hősi halottak emlékművét március 15-én leplezték le.
Mindaddig csupán Csoma Sándorhoz, a világszerte ismert nyelvtudóshoz, orientalistához kötődő látnivalókat nézhettek meg a Csomakőrösre érkező látogatók. A Csoma-emlékházat, a Csoma-diófákat, az életút-kiállítást, a nagy előd mellszobrát a központban, és nem utolsósorban az 1779-ben épült műemlék templomot, melyben egykoron, 1784. március 27-én Csomát megkeresztelték. Az új emlékmű, a negyvennyolcas, a solferinói csata és a világégések csomakőrösi hősi halottainak nevét megörökítő márványlap a bizonyság arra, hogy Csoma Sándor után is a népük mellett kiálló, nemzetükért vérüket adni nem habozó székelyek születtek és születnek ma is a Kovászna árnyékában meghúzódó kis faluban. Hangsúlyozni kell: az emlékmű születésénél a falu egésze bábáskodott, adatokkal, kétkezi munkával, adományokkal segítettek abban, hogy a hősök példaképként élhessenek tovább.
Nem volt emlékhely
Az emlékmű megépítésének ötlete már jó három éve felvetődött. Elsőként a nőszövetségi konferenciákra, Kálvin-napokra járó csomakőrösi hölgyek figyeltek fel arra, hogy más települések rég lerótták kötelességüket a helyi hősök előtt, szinte mindenhol áll rájuk emlékeztető jel, emlékmű – csak Csomakőrösön nem. Majd jött Debreczi Tamás, és felvetette, hogy a templomkertben szeretne kopjafát állítani hősi halált halt elődjének. Ekkor döntötték el: Csomakőrösön is emlékművet kell állítani a hősi halottaknak – mesélte az emlékműállítás ötletének születését Bende Tamás református lelkész.
A két világháború hőseinek névsorát viszonylag könnyű volt összeállítani. Debreczi Irénke vállalt oroszlánrészt a munkában, küszködését nagyon sokan segítették. A saját szüleitől hallottak alapján, régi gyászjelentők, egyházi anyakönyvek fellapozásával sikerült összeállítani az első és második világháborúban elesett 17–17 kőrösi hős nevét. Az alakuló névsort egy éven át nyilvánosan kifüggesztették, hogy bárki kiegészíthesse azt. Mégis, mikor már márványlapba faragták a neveket, kiderült: még van két hősi halott, akinek nevét meg kell örökíteni. A márványlapon éppen akkora hely maradt, ahová azt a két nevet be lehetett szorítani – mesélte a lelkész.
Közös ügy
Debreczi Irénke néni háza közvetlenül az emlékmű mellett áll. A befejezett munka örömével mondja: „Sokat kellett dolgozni, hogy megépülhessen. Mégis könnyű volt, mert az egész falu odaállt a közös ügy mellé. Ha nem jönnek betont önteni, nem adnak pénzt, nem segítenek jószándékkal, akkor hogyan valósulhatott volna meg?” Mély lélegzetet vesz, s úgy jelenti ki: nagy dolog, hogy az őseinknek legyen méltó emlékhelye. A családjában nem volt hősi halott, de nagyapja az első világháborúban harcolt, hat évet töltött orosz fogságban. Sokat mesélt a háborús időkről, számos hős nevét tőle tudta meg Irénke néni. A nagyapa 1961-ben halt meg, „rajta csüngöttünk, szerettük ezeket a dolgokat, amiket mesélt, megjegyeztem a neveket” – mondja. Édesapjától a második világháborús eseményekről tud. Nem került fogságba, megszökött a frontról, ő is sokat mesélt lányának. A fennmaradt gyászjelentők nagy része Debreczi Gyulánétól származik, aki a maga során nagybátyjától, Ferencz Károlytól szerezte meg azokat. A gyászjelentőkből tudjuk, hogy az első világháborúnak csomakőrösi női hőse is volt: Ferencz Zsuzsa a fronton szolgált, vöröskeresztes ápolóként adta életét a második világháborúban.
Nemzetgyűlésről a csatába
Keményebb dió volt a negyvennyolcas hősi halottak és a solferinói csatában elesett csomakőrösiek névsorának összeállítása – a faluban kevés adat maradt fenn ezzel kapcsolatban. Csomakőrösi származására mindig büszke ember dr. Nagy Lajos. Természetes hát, hogy felkarolta az emlékműállítás ötletét. Levéltári kutatással szerezte meg a Csomakőrösről elvitt anyakönyveket, digitalizált formában. Így kerültek vissza a faluba Kőrösi Csoma Sándor idejéből (!) származó anyakönyvek is. Az emlékműavatáskor dr. Nagy Lajos a korabeli eseményekbe beágyazva mesélt a hősi halottak kiléte utáni kutatásairól. Előadásából tudjuk, hogy az Agyagfalvára összehívott Székely Nemzetgyűlésre legalább három kőrösi ment el. Ők hárman onnan egyenesen az ellenség ellen indultak, életüket adták a szabadságért. „Nem fiatalkori kalandvágy vitte őket az agyagfalvi gyűlésre, hiszen Nagy József ötvenéves volt, és hét gyermeket hagyott itthon, Sidó Sándor még idősebb, 53 éves, és négy gyermek várta volna haza, akárcsak Dants Eleket” – mondta előadásában. Nagy Pál tiszteletes jegyezte fel: Nagy József és Sidó Sándor Magyarsárosnál kapott halálos lőtt sebet az Urbán seregében harcoló galíciai lengyel katonáktól. Az 1859. június 24-én lezajlott solferinói csatában vesztette életét Nagy Tamás. Abban a nevezetes harcban esett el, ahol közel félmillió fős osztrák sereg ugyanekkora francia és olasz katonával szemben harcolt.
Mindenki dolgozott
Az emlékműállítást megelőző munka során, 2011-ben kezdték el keresni az építéshez szükséges követ. A kezdeti elképzelés szerint a pávai kőbányából hoztak volna egy hatalmas homokkő tömböt. Dr. Nagy Lajos vetette fel: a homokkő nem időtálló, sokkal megfelelőbb lenne málnási, bükszádi bányából származó sziklatömb. Lőrincz Zsigmond akkori kovásznai polgármester vállalta: beszerzi a szükséges követ. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt polgármester sok elkezdett munkájának befejezését nem érhette meg. Nem lehetett ott a kovásznai sípálya befejezésénél, a városi nagy infrastrukturális munka elkezdésénél, sem a csomakőrösi emlékmű befejezésénél. Méltán mondhatjuk: munkássága halála után is folytatódott.)
A sziklatömb hamarosan Kovásznára került. Akkora volt, hogy ketté kellett hasítani, egyik fele a kovásznai belvárosi református egyházhoz jutott – elevenítette fel Bende tiszteletes. A Csomakőrösre szánt darab 2012 végén került rendeltetési helyére. Az emlékmű alapzatát közmunkával ásták ki, a szükséges aprókövet a presbiterek hordták össze, a betonozást a kovásznai városháza vállalta. „Ez volt Lőrincz Zsigmond utolsó jó tette, amit Kőrösért vállalt, a sok egyéb mellett” – jegyezte meg a lelkész. Az emlékműhöz tartozó kopjafa anyagát Debreczi Tamás ajándékozta, a faragómunkát a kisborosnyói Bartha Árpád vállalta. Mindeközben gyűltek az adományok is. A 68 család ajándékából kikerekedett összeg fedezte a kiadásokat. Sőt, meg is maradt pénz, ezzel a falu ravatalozóházába felszerelendő légkondicionáló készülék megvásárlásába pótolnak be.
Az anyagiak mellett sokan kétkezi munkával támogatták az emlékműállítást. A tiszteletes sorolja a neveket: Debreczi Tamás (a kopjafa mellett a vasmunkát vállalta), Debreczi Elemér (faanyag), ifj. Debreczi Levente (sziklatömb helyére emelése), ifj. Zékely Zoltán (kerítés festése), pesbiterek testülete (kerítés elkészítése), Jeszenovics Albert (a munka irányítása). A márványlapot a sepsiszentgyörgyi Zoltáni Loránd véste. Thiesz János alpolgármesterként, polgármesterként is támogatta az ügyet, biztatta a megvalósítást. Meg kell említeni a nőszövetség tagjait is. Az asszonyok az avatóünnepségre készült közös ebédhez adományoztak hozzávalókat. Annyit főztek, hogy a díszebédről megmaradt sok finomságot a leleplezés másnapján, a vasárnapi istentisztelet után a hívek közös ebéden fogyaszthatták el. Az emlékműért tevékenykedő minden személyt felsorolni nehéz lenne. „Dicséretet érdemel a gyülekezet, de az egész falu is, függetlenül a vallástól. Minden halott neve ott a temetőben, egy fejfán, ez a hősi halottaknak nem adatott meg, de most van egy hely, ahol emlékükre el lehet helyezni egy szál virágot” – összegzett Bende Tamás. A lekész saját magát nem említi, ezért mi mondjuk: ő volt a lelke az emlékműállításnak.
Megmaradunk Mit üzennek a táblára vésett nevek egykori viselői a mai kőrösieknek? – tette fel a kérdést dr. Nagy Lajos az avatóünnepségen. Üzenik, hogy hálásak ennek a generációnak, melynek eszébe jutott, hogy emlékezni kell. Ravasz László mondta: ha tudom, mire emlékezem, tudom, ki vagy. Kis változtatással: ha emlékezünk, tudjuk, kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk, tudjuk, mi a dolgunk, ha tudjuk, mi a dolgunk, megmaradunk – adta meg a választ.
Bokor Gábor
Krónika (Kolozsvár).

Kolozsváron mutatkozik be a Szolnoki Művésztelep
Kiállításmegnyitó a Minerva-házban
A 111 éves múltra visszatekintő Szolnoki Művésztelep első alkalommal mutatkozik be Erdélyben, történelmi és kortárs anyagából összeállított kiállításon, amelynek megnyitójára május 23-án, csütörtökön délután 5 órakor a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 16. szám) kerül sor. Köszöntőbeszédet mondanak: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke; Dr. Kállai Mária Jász–Nagykun–Szolnok megyei kormánymegbízott. A kiállítást megnyitja: Murádin Jenő művészettörténész. A megnyitón elhangzik Beethoven G-dúr vonóstriójának 1. tétele Dénes Anna (hegedű), Király Erzsébet (brácsa) és Ortenszky Gyula (cselló) előadásában.
Verebes György művészeti vezető így fogalmaz a Szolnoki Művésztelepről: „Jelenlegi működését a folyamatos megújulás jellemzi, a múlt és a hagyomány iránti elkötelezettség és tisztelet jegyében. A 2002. évi újraalakulás óta eltelt időszakban számos neves képzőművész élt a lehetőséggel, hogy a rendelkezésre álló műteremlakásokban hosszabb–rövidebb ideig dolgozhasson. A művésztelep Kert Galériája időszakos tárlatok keretében mutatja be az itt folyó alkotómunka eredményeit, valamint a mai magyar és külföldi képzőművészet jeles alkotóinak munkáit, elhozva ezzel Szolnokra a jelen művészetének keresztmetszetét. A képzőművészeti események mellett zenei és irodalmi előadóestek, tánc- és mozgásszínház, filmvetítések, művészeti és egyéb kulturális témájú előadások, nemzetközi alkotótáborok, szakkörök és fiatal, pályakezdő képzőművészek felkarolása teszik teljessé a szellemi légkört. A Szolnoki Művésztelep történeti és kortárs képzőművészeti anyaga számos alkalommal kerül bemutatásra magyarországi és külföldi tárlatokon, öregbítve a város hírnevét és lehetőséget teremtve aktív kulturális kapcsolatok megteremtésére és fenntartására. Az elmúlt tizenegy esztendő időszakát az azóta sajnos elhunyt Meggyes László és Berényi Ferenc, továbbá Fazekas Magdolna, Hangay Szabó Lászó, Simon Ferenc mint állandó lakók, valamint Kiss Zoltán László, Dömény Boriska, Palkó Tibor, Katona Zoltán, Szalai Kata, Nagy Kriszta, Soós György Georgius, Varga Patrícia Minerva, Zsemlye Ildikó, Szabó György, Király György, Ágotha Margit, Rékassy Eszter, Heinrich Schorno, Meggyes László Vendel, Verebes György, Gránicz Tamás, Pogány Gábor Benő, Révi Norbert, László Dániel, Balogh Zsófia, Ulrike Franz, Benjamin Thaler, Uta Krauss, Anahita Razmi, Dóka Zoltán, Dóró Sándor, Barát Fábián, Szente-Szabó Ákos, Bullás József, Kerekes Elek, Kovács Jenő neve fémjelzi. A folyamatos alkotómunka mellett az egyre szélesebb körű kapcsolatok is biztosítékai a telep változatos, gazdag kulturális életének, amely méltó módon kötődik a nagy elődök által képviselt értékekhez, egyúttal korszerű arculattal jelenik meg a mai magyar és nemzetközi művészeti színtéren. Mindezek eredményeként két éve megalakult a Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelynek közel száz főt számláló tagsága tömöríti mindazon művészeket, akik szakmai, szellemi kapcsolatot ápolnak a teleppel, Szolnok várossal és térségével. A Kert Galéria igényes kiállítási programjával méltán tett szert országos hírnévre, az eseménydús, inspiratív, baráti légkör, a nyugalmat biztosító közeg pedig vonzóvá teszi a Szolnoki Művésztelepet az alkotók és művészet iránt érdeklődők számára egyaránt”.
Szabadság (Kolozsvár)

"Látszatmegoldások és időhúzás" a MOGYE magyar tagozata ügyében
Tiltakoznak a Magyar Tagozati Tanács képviselői
Továbbra is akadályozzák a magyar oktatók felvételét a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) – jelentette ki tegnap sajtótájékoztatón dr. Szabó Béla egyetemi előadótanár, a magyar tagozat vezetője, aki szerint mind az oktatási minisztérium, mind az egyetem vezetősége látszatmegoldásokra törekszik, és időhúzás folyik az akkreditációs folyamatot illetően is. A sajtótájékoztatón a Magyar Tagozati Tanács képviselői – 11 egyetemi oktató – vett részt.
A MOGYE magyar tagozatának vezetőtanácsa szerint a MOGYE- n az erdélyi magyar orvosképzés évtizedek óta tartó sorvasztása az elmúlt 20 év alatt felgyorsult, az újonnan indult szakokon – a nővérképzőt kivéve – kizárólag román nyelvű oktatás folyik, ami által a magyar nyelvű képzés folyamatosan hátrányos helyzetbe került. A vezetőtanács közleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy a magyar oktatók aránya egyre kisebb, az utánpótlás pedig nehézségekbe ütközik, ugyanakkor megállapította, hogy az anyanyelvű oktatást a legfelsőbb szintig biztosító 2011-es tanügyi törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részeit a MOGYE kétharmados román többségű szenátusa nem szándékszik betartani. Bár ezt jelezték a szaktárcának, "a tanügyminisztérium nem volt hajlandó idejében, kellő eréllyel fellépni annak érdekében, hogy a törvény rendelkezéseit tartsák be". "A konfliktus feloldására, átmeneti megoldásként, 2012 szeptemberében született egy hétpontos megállapodás, amelyet Ecaterina Andronescu akkori tanügyminiszter is aláírt. Ez a megállapodás lehetőséget teremtett arra, hogy a magyar tantestület rendezze sorait, és megfeleljen az akkreditációs elvárásoknak. Az elmúlt kilenc hónap során bizonyossá vált, hogy a román fél egyik rá vonatkozó pontot sem tartotta be maradéktalanul" – hangzott el a sajtótájékoztatón. Dr. Szabó Béla szerint a megállapodás egyes pontjait csak részben, míg másokat egyáltalán nem tartott be az egyetem vezetősége. A 3. és 6. pont szögezi le, hogy a magyar tagozat – a magyar rektorhelyettes révén – szabadon meghirdetheti a számára szükséges állásokat, és a tanársegédek esetében ezen állásoknál kötelezően kérni kell a magyar nyelvtudást, azonban mindez nem történt meg – állítják a magyar oktatók. "Az akkreditáció szempontjából a magyar tagozat fő hiányossága, hogy nincs elég magyar oktató. Például ott, ahol a legnehezebb a helyzet, a sebészeten, kértünk három állást, de egyet sem tudtunk betöltetni. Az egyiknél a hétpontos megállapodásban foglaltak ellenére az egyetem vezetősége nem volt hajlandó az állást meghirdetni, a másik esetben a jelölt végül belefáradt az egyetem által támasztott bürokráciai akadályokba, a harmadik esetben két nappal a vizsga előtt figyelmeztették a jelöltet, hogy legjobb lenne számára, ha meg sem jelenik a vizsgán. Nem fogadott szót, megjelent, és az eredmény borítékolható volt. Egyértelmű, hogy továbbra is akadályozzák a magyar oktatók felvételét, és az aránytalanság, ami a sebészeten van, az elmúlt vizsgaszesszióval tovább fokozódott. Míg nálunk senkit nem vettek fel végleges munkaszerződéssel, a román tagozaton fölvettek egy személyt, ugyanakkor ideiglenes munkaszerződéssel magyar tagozatra csupán egy oktatót, a román tagozatra négyet vettek fel" – jelentette ki dr. Szabó Béla. "A magyar tagozat megszervezésének problémája akkor csúcsosodott ki újra, amikor világosan megfogalmazott kérésünk és a törvényes előírások ellenére a magyar nyelvű orvosképzés akkreditációs dossziéját úgy küldték fel Bukarestbe, hogy az nem tartalmazza a magyar tagozat igényeit. Ez alapján úgy értékeljük, hogy az egyetem vezetősége sem rövid, sem hosszú távon nem szándékszik betartani a tavaly megkötött megállapodás lényegi elemeit és a tanügyi törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait. Ismételt megkeresésünkre most a tanügyminisztérium válaszolt, és újabb egyeztetésekre került sor. Ezek kapcsán azonban úgy tűnik, hogy a minisztérium újra csak látszatmegoldásokra törekszik, és a lényegi döntéseket el akarja odázni, illetve ezek meghozatalát az egyetemi szenátusra ruházná át" – nyilatkozta tegnap a magyar tagozat vezetője, dr. Szabó Béla és dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes. "Időhúzás folyik központi szinten is. A hétpontos egyezség aláírásakor tavaly a tanügyminiszter szerint arról volt szó, hogy márciusban érkezik az ARACIS, és elkezdődik az akkreditáció. Egyelőre a dossziét küldtük fel, a tanévnek lassan vége van, elvileg papírforma szerint az új tanévet nem volna szabad megkezdeni, ha mind a román, mind a magyar tagozatot nem akkreditálják. A gyakorlati képzés esetében nem világos, hogy ki tartozik a magyar, ki a román tagozathoz. Az egyetem vezetősége továbbra is visszautasítja a magyar nyelv bevezetését a gyakorlati oktatásba, pedig a külön főtanszékek létrehozása ezen áll vagy bukik. A román nyelvű gyakorlat mellett például az angol tagozaton külön angol nyelvi kompetenciát kérnek a román tanársegédektől, mi pedig ugyanezt szeretnénk a magyar tanársegédek esetében is. Nem etnikai diszkriminációról, hanem a nyelvi kompetenciáról van szó" – tette hozzá dr. Szabó Béla. Lapunk kérdésére elmondták, a magyar tagozat esetében külön állásjegyzék nincs, ami viszont a közelgő felvételit illeti a magyar tagozat esetében, "a vizsga meg lesz tartva". "Mivel az akkreditációs dosszié fel volt küldve Bukarestbe, innen tovább az ARACIS és a minisztérium hatásköre és felelőssége, hogy ezeket elbírálja. Mindaddig, míg ez nem történt meg, az eddigi beiskolázási számok maradnak érvényben, és hamarosan a Hivatalos Közlönyben is meg fognak jelenni a leosztott számok" – mondta a tagozatvezető, hozzátéve, "aki fölvételizett, az be is fejezi a tanulmányait. Ha egy felsőfokú oktatási intézménynek automatikusan vissza is vonnák az akkreditációját, a kifutó évfolyamot végig kell vinni. Az ilyen típusú aggályokat el szeretném oszlatni." Konklúzióként megállapították: "a magyar tagozat hosszú távú fennmaradásához illetve fejlődéséhez elengedhetetlen a magyar nyelv bevezetése a laboratóriumi és klinikai gyakorlati képzésbe, a tagozathoz tartozó diákcsoportok létrehozása, a különálló álláskeret megvalósítása és a magyar tagozat főtanszékeinek megalakítása. Tudatában vagyunk, hogy az itthoni orvosi tevékenységhez szükséges a román nyelv magas fokú ismerete. Ezért nem kizárólag magyar nyelvű gyakorlatokat kérünk, hanem kétnyelvűeket. Hallgatóink a klinikai gyakorlatokon a román beteggel természetesen román nyelven kommunikálnának. A kórházi ügyeleti átadási gyűlések, az orvosi dokumentumok kiállítása, a román orvoskollégákkal való kommunikáció mind román nyelven zajlana. A magyar nyelv használata a hallgatók és tanárok közötti megbeszélésekre és az azt igénylő betegekkel való kommunikációra vonatkozik". A magyar oktatók úgy vélik, a magyar tagozat helyzetének rendezése nem tűr további halasztást. Jelenleg azonban, a vizsgaidőszakra és a közeli felvételire való tekintettel, nem szándékoznak tiltakozó akciókat szervezni, de ha a magyar tagozat ügyében nem sikerül megoldást találni, ősztől a törvényes érdekérvényesítés szélesebb skáláját fogják igénybe venni. Hogy pontosan milyen tiltakozó akciókat terveznek, újságírói kérdésre kijelentették: korai erről nyilatkozni, mindent a maga idejében. Ami az RMOGYKE tiltakozását illetően, dr. Szabó Béla hangsúlyozta, a magyar tagozat intézményes formában nem csatlakozik ezekhez, de "magánemberként" mind a magyar oktatók, mind a hallgatók részt vehetnek a tüntetéseken. A sajtótájékoztatón dr. Szabó Béla tagozatvezető és dr. Szilágyi Tibor rektorhelyettes mellett részt vett dr. Pávai Zoltán egyetemi előadótanár, dr. Brassai Attila egyetemi előadótanár, dr. Sipos Emese docens, dr. Frigy Attila dékánhelyettes, Egyed-Zsigmond Imre egyetemi előadótanár, dr. Szatmári Szabolcs docens, dr. Nagy Előd docens, dr. Gergely István adjunktus és dr. Vass Levente egyetemi tanársegéd.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

A nemzeti gondolat lapja (Vendégünk volt)
Beszélgetés Papp Endrével, a Hitel felelős szerkesztőjével
A Mikes Kelemen Líceumban és a Huhuu Alkotóházban találkozhattak az érdeklődők a magyarországi Hitel folyóirat szerkesztőivel, Papp Endrével, Falusi Mártonnal, Nagy Gáborral, akik a Magyarország Kulturális Központja által kezdeményezett turné során érkeztek Sepsiszentgyörgyre. Papp Endre felelős szerkesztőt kérdeztük a 25 éves folyóirat eddigi történetéről, küldetéséről.
– Melyek a Hitel történetének legjelentősebb mozzanatai? – Idén 25 éves a Hitel, 1988-tól létezik, kezdetben kéthetente jelent meg, és a Kádár-korszak humánértelmiségi ellenzékét fogta össze. Története a 80-as évek elejére nyúlik vissza, Illyés Gyula és Csoóri Sándor akkor vetette fel, hogy szükség lenne olyan független fórumra, amit nem a párt irányít, és amely tiltott témákkal is foglalkozna, mint a magyar történelem egyes fejezetei, Trianon, a második világháború, az 1956-os forradalom, a Magyarország határain kívül élő magyarság problémája. Sokáig nem is adtak engedélyt a folyóiratra, végül 1988 novemberében jelent meg az első szám, az akkor már halott Illyés Gyula születésnapjára időzítve. Csoóri Sándor volt a szerkesztőbizottság elnöke, a lap köré csoportosultak az alakuló Magyar Demokrata Fórum képviselői, a népi-nemzeti mozgalomhoz tartozó alkotók, a kor humán értelmisége. 1992-től havilapként jelenik meg a Hitel, célkitűzése nem változott: erkölcsi-szellemi megújulást akarunk elérni a globalizálódó világban az irodalom, a kultúra eszközeivel. 2005–2006-ig tartott a nagy elődök korszaka, amelyet olyan alkotók neve fémjelzett többek között, mint Lázár Ervin, Sütő András, majd történt egy generációváltás, de a folyóirat fő célkitűzése ugyanaz: a nemzeti gondolat lapja szeretne lenni a 21. századi környezetben, arra keressük a választ, hogy a globalizálódó világban mit jelent a nemzeti eszme korszerű képviselete.
– Irodalmi, művészeti és társadalmi lapként határozza meg magát a Hitel. Megférnek ezek egymás mellett?
– Irodalom és társadalom kiegészíti egymást, ezt Csoóri Sándor megfogalmazta: két különböző szempont egymás mellett tágabb rálátást biztosít a világra.
– Milyen kihívásokkal szembesül 2013-ban a Hitel?
– Erősíteni szeretnénk a közéleti gondolatot, a társadalmi kérdések iránti fogékonyságot, ezért minden februárban tematikus számot adunk ki – a 2004. december 5-i népszavazás után jelent meg az első –, volt már ilyen a rendszerváltozás évfordulójáról, a magyar nyelv állapotáról stb. Könyvkiadásba kezdtünk, találkozókat tartunk, erősíteni szeretnénk azt a szellemi központot, amely a nemzeti gondolat köré szerveződik. A lap a kezdettől fogva egyetemes magyarságban gondolkodott, kiemelten foglalkozik a határon túli magyarok ügyével. – Változott a Hitel eredeti küldetése?
– Nem sokat. 40 év diktatúra után a társadalom történelmi tudata sérült, az embereket rá kell ébreszteni az összetartozás-tudatra, múltjukra, a közösségteremtés alapjaira, amit Széchenyi fogalmazott meg: hinni és hihetni egymásnak – ezt jelenti a Hitel. Ez a cél, csak most más világban élünk, más eszközökhöz kell nyúlni, így legfeljebb a látásmód változott.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tudás és az elszántság fejedelme
Felsősófalva központjában avatták fel tegnap Székely Mózes első köztéri szobrát. Az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem tudással lett „sóispán”, elszántsággal pedig hadvezér és fejedelem – hangzott el az ünnepségen.
A helyi Kodáros Egyesület – amely a település határában lévő legendás barlangról kapta nevét – Sóvidék egykori központjában azért állított szobrot Székely Mózesnek, mert az alig három hónapig Erdély élén álló hadvezér tanulmányai befejezésével itt lett az akkor rendkívül értékes só „őrzője”, a bánya kamaraispánja, majd hadi tettei elismeréseként Erdély választott fejedelme. Így – bár Székelyudvarhelyen született – a sófalviak magukénak érzik azt az elődöt, aki Bokor Sándor polgármester szerint mindenével a székelységhez kötődött, vallásával, harcával és talán azzal is, ahogy életét vesztette Brassó mellett a csatában. Nyágrus László, az egyesület elnöke röviden vázolta a szoborállítás korántsem egyszerű útját, majd Dénes László, Szegvár polgármestere a magyarországi testvértelepülés üzenetét tolmácsolta, hangsúlyozva: ez az igazi összefogás, amikor egy ilyen terv mellé tudnak állni, és legyőzve minden akadályt, megvalósítják. Szekeres Lukács Sándor, az Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnöke, Sófalva szülötteként, a szobor egyik kezdeményezőjeként, de történészként is felidézte azt a kort, amelyben Székely Mózes fejedelemmé érett. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta, Székely Mózes öröksége a tudás, amit megszerzett és az elszántság, amit katonaként és fejedelemként gyakorolt. Emlékeztetett, a fejedelem harci zászlója szolgált mintául a székely zászló megalkotásánál, és felkérte a jelenlévőket, hogy a nagy elődhöz hasonló elszántsággal vegyenek részt a Székelyek Nagy Menetelésén, amely egy másik nagy előd, Gábor Áron szülőfalujától halála helyszínéig, Berecktől, Kökösig hirdeti majd a székelyek mai akaratát: Székelyföld egységes, fel nem osztható, be nem olvasztható. A szoborról alkotója, Miholcsa József szobrászművész, székely huszárparancsnok szólt, aki hiteles arckép híján korabeli leírásokból alkotta meg az arcot. Az alkotás leleplezését – amelynek időzítése egyébként többszörös évfordulón történt: Székely Mózest 430 éve választották kamaraispánná, 410 éve fejedelemmé, ugyanabban az évben esett el a Brassó melletti csatában, születésének pedig éppen 460. évfordulója van idén – tűzoltó-bemutató és gazdag műsor követte.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szórványbástya-erősítés
Szászrégeni Magyar Kulturális Napok
Nagyon sikeres, telt házas rendezvényt szervezett a hét végén a Kemény János Művelődési Társaság és az RMDSZ városi szervezete Szászrégenben, az első Magyar Kulturális Napokat. A rendezvény lényegét talán Nagy András volt polgármester ünnepi beszédéből vett idézettel foglalhatnánk össze: ...az esemény nem más, mint a kultúránk, anyanyelvünk, hagyományaink ápolására irányuló törekvés. Mi itt Szászrégenben akarunk itthon lenni, helyi szinten szerveződni, magyarul beszélni, dalolni, zenélni, táncolni, szórakozni...
A rendezvény első mozzanata a magyarrégeni templomkertben volt, ahol pénteken délelőtt a magyarrégeni 037-es Koós Ferenc cserkészcsapat toborzót szervezett. Ezen több mint 40 iskolás vett részt, azzal a céllal, hogy a mozgalomba frissen bekapcsolódottak a "nagy elődöktől" kapjanak tájékoztatót arról, hogy mit is jelentett a betiltás előtt és mit jelent most cserkésznek lenni.
Ennek a gondolatnak a jegyében szervezték meg, ugyancsak délelőtt, a radnótfájai kistemplomban azt a történelmi vetélkedőt, ahol négy középiskolás csapat mérte össze ismereteit Szászrégen múltjáról, s arról is kellett érvelniük a zsűrinek, hogy miért jó régeninek lenni? A versenyt a Regun csapat nyerte, de tulajdonképpen senki sem veszített, hiszen igen érdekes történelmi ismeretekkel gazdagodhattak a diákok.
A Magyar Kulturális Napok megnyitója pénteken este volt az Eugen Nicoara Művelődési Házban, ahol házigazdaként először Nagy András volt polgármester, az RMDSZ Szászrégen körzeti elnöke szólalt fel, hangsúlyozva, hogy a rendezvénynek hagyományt szeretnének teremteni, hiszen az a célja, hogy a magyarságot, a megbékélést, a közös akaratot és az összefogást szolgálja.
Dr. Zsigmond Barna Pál, a csíkszeredai magyar konzulátus főkonzulja dicséretesnek mondta a kezdeményezést, szerinte a szórványbástyákat így lehet megtartani, s azt is elárulta, marosvásárhelyiként mindig szívesen utazott Régenbe, s csak jó emlékei vannak a városról.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke a kulturális rendezvény mellett jó példával is szolgált a szórványépítkezésről. Kiemelte Ady István kisfülpösi lelkipásztor áldásos munkáját, aki nemcsak az említett településen, hanem Szászrégenben is szórványkollégiumot szeretne beindítani. A kultúra mellett a megtartó erőnk az oktatás, a nevelés – ezért jó példa a tiszteletes kezdeményezése. Felszólalt még Szép Gyula, a Communitas Alapítvány kuratóriumának tagja, aki a szervezőket a támogatásukról biztosította.
A továbbiakban díjazták a különböző diákvetélkedők nyerteseit, majd életműdíjat kapott id. Jorga Ferenc képzőművész és Samu Pál tanár, a magyarrégeni cserkészcsapat alapító tagja és volt vezetője.
Az ünnepi műsorban fellépett Ördög Tímea és Ördög Ödön testvérpár, a szászrégeni Sófár ifjúsági keresztény zenekar tagjai, majd az Ördögbál című táncszínházi produkciót láthatták a jelenlevők.
Az ünnepség szombaton folytatódott. Délelőtt a magyarrégeni imaházban – Baróthi Ádám és Jorga Ferenc szászrégeni képzőművészek szervezésében – nyolc szászrégeni és elszármazott képzőművész munkáiból álló kiállítást nyitottak meg. Ezalatt az Eugen Nicoara Művelődési Ház nagytermét a diákok foglalták el szüleikkel, társaikkal együtt, ugyanis az általuk előkészített műsorral léptek fel. A zömében negyedik osztályosokból álló Csipetkék a Ludas Matyi színjátékot adta elő, a nyolcadikosok Rosszcsontok színjátszói az Érettségi című iskolás vígjátékot mutatták be, majd népdal- és néptánc-előadás is volt. Felléptek a Gyöngyharmat és a Gyöngyvirág együttesek és a korábban Szászrégenben szervezett Rügyecske hagyományőrző népdalvetélkedő döntősei is.
Délután a zsúfolásig megtelt DIO Házban két fiatal történész, László Márton és Novák Zoltán Szászrégen közelmúltjáról értekezett, sok olyan új adattal, ténnyel egészítve ki a város krónikáját. A színházkedvelők este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkcióját, a Bányavirágot tekinthették meg.
Vasárnap délelőtt az ünnepség a városi parkba és a sportkomplexumba költözött. Reggel a sportteremben minifoci-bajnokságot tartottak. A turné végén a magyarrégeni csapat vehette át a szimbolikus kupát – mondhatni várható volt, hiszen több évtizede együtt focizó öregfiúkról van szó, akiket a pályán Nagy András irányít... Igen nagy érdeklődés volt a gulyásfőző verseny iránt is, tíz csapat nevezett be. Hosszan tartó mérlegelés, kóstolgatás után dőlt el, hogy ki főzte a legízletesebb gulyást. Gasztronómia terén az abafájiaknak járt az "arany fakanál". De mindenki láthatta, aki ott járt, hogy mindegyik készítmény versenyképes volt, hiszen pillanatok alatt kiürültek az üstök.
Délután az Avântul-pályán felállított színpadon néptánc- előadásokkal indult a műsor. A felfalui Bíborka, a beresztelki Lángvirág, a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Ház Rügyecskék tánccsoportjai fűtöttek be a színpadon. Népdalokat is adtak elő, és a kisebbekkel interaktív vetélkedő zajlott, valamint kívánságműsor, amelyet a katolikus egyház In Eternum könnyűzene-együttese szolgáltatott. A rendezvény két legismertebb szászrégeni előadóművész fellépésével zárult. Színpadra lépett Szabó Előd és a Titán zenekar, valamint Vizi Imre.
A háromnapos rendezvény ezúttal nem tűzijátékkal, hanem meghittebb mozzanattal, lampioneregetéssel zárult – talán szimbolikus gesztusként jelezve, itt vagyunk, együtt vagyunk, megmaradunk...
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Egy aranyosszéki közösségszervező emlékére
Amikor legutóbb a szerkesztőségben járt, hosszú perceken át hallgattam a történetét Aranyosszék lehetséges megmentéséről. Az erdélyi szövetkezeti mozgalom egyik szülőatyjáról, a Mészkőn élt Balázs Ferencről beszélt és Kövend két világháború közötti jeles unitárius lelkészéről, Fikker Jánosról, aki új lendületet vitt a falu gazdasági és kulturális életébe. Cserés Ferenc joggal tekintette őket a vidék példaképeinek, hiszen az Alsó- és Felső-Tordaszentmihályból, Sinfalvából, Mészkőből, Várfalvából, Aranyosrákosból, Kövendből, Bágyonból és Kercsedből álló összefüggő magyar faluközösségek már a kommunista rendszer megjelenése előtt ország-világ előtt megmutatták, hogy a közösségi önszerveződés útján nemcsak a falu hétköznapi boldogulását segítő helyi lapokat tudnak kiadni, hanem a terményfeldolgozó és értékesítő szövetkezet révén kincsesbánya nyílik meg a gazdák előtt. A hetvenes években a Szilágyságból Aranyosszékre érkező fiatal magyartanár, Cserés Ferenc türelemmel tanulmányozta a nagy elődök által megteremtett és az utókor számára felkínált gazdálkodási módszereket, a szövetkezeti összefogás lehetőségét, miközben arra gondolt: egyszer eljöhet az ideje ezek megvalósításának. Az 1989-es rendszerváltással bekövetkező változások láttán megbizonyosodhatott róla, hogy az idő neki dolgozik, így végre megvalósul az, amit az Amerikából hazatért fiatal unitárius lelkész, Balázs Ferenc Mészkőn kezdett el, de a háború derékba törte.
Az elmúlt két évtizedben sokszor találkoztam Ferenccel, és mindannyiszor kiéreztem hangjából a mély csalódottságot, ami mögött a meg nem valósult közösségi terv, Aranyosszék megmentése állt. Cserés Ferenc nem értette, hogy ilyen jeles elődök életművének birtokában miért tehetetlenek az utódok. Miért nem sikerül ötven év után újraalakítani egy olyan jól működő tejszövetkezetet, amely nemcsak Mészkő, hanem a környező magyar falvak által megtermelt, tejet, túrót, vajat is jó eséllyel értékesíthetné Tordán és Kolozsváron, ahogyan azt Balázs Ferenc szövetkezete tette? Cserés azon töprengett, miként lehetne az Erdély-szerte híres aranyosszéki gyökérzöldséget ismét helyzetbe hozni, ezúttal szövetkezeti értékesítésben.
Nem értette, választott elöljáróink, lelkészeink és a vidék embereinek magatehetetlenségét, ahogy mindenki sodródott az idővel, anélkül, hogy világos közösségi céljaik lennének. Nem értette, mint ahogy mi sem értjük, mi történt velünk a rendszerváltás óta eltelt 23 évben. Emlékszem, Balázs Ferenc elképzeléseinek jegyében a kilencvenes években jelentősebb magyarországi támogatással több aranyosszéki lelkészi hivatal vásárolhatott nagyobb kiterjedésű földterületeket. Az eredeti elképzelés szerint ez jelentette volna egy később létrehozandó, a vidék gazdáit összefogó szövetkezeti rendszer alapját. Cserés később szörnyülködve mesélt a történetről, hogy egy-két faluban a legrosszabb minőségű földeket vásárolták meg olcsón, hogy az elszámolásban magasabb áron lehessen feltüntetni. A terv kivitelezői nyilván nem szövetkezetben és közösségi összefogásban gondolkodtak, akár tucatnyi más magyar projekt esetében Erdély-szerte. Ezúttal is az emberi gyarlóság győzött, ami az Aranyoskert nevű szövetkezeti próbálkozás kálváriájához vezetett: megannyi fiaskó, amiről a nyugalmazott tanár, a népművelő és közíró Cserés Ferenc keserű szájízzel beszélt és írt.
A napokban elhunyt volt kollégám temetése után közös ismerősünk szegődött mellém. Mindketten jól ismertük Ferencet, ő viszont gyakrabban találkozott vele. „Tudod – mondta –, mégiscsak teljesült az álma. A környék polgármesteri hivatalai összefogtak, és megnyertek egy nagy értékű uniós pályázatot. Az elképzelésük az, hogy a felépítendő hűtőházakban tárolják a gazdák zöldségét, gyümölcsét, majd nagy tételben adják tovább nagyáruházak fele.”
Csendben bandukoltunk az október végi langymelegben. Újra belénk költözött a 67 évet élt Cserés Ferenc örök optimizmusa.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ars hungarica: otthonosság érzete a szórványban
Változatos tematikájú kiállításokat, népdalokkal ötvözött megzenésített verseket és színvonalas dzsesszkoncertet kínált a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének Magyar Kulturális Központja által szervezett nagyszebeni Ars hungarica fesztivál első napja, amelynek délutáni hivatalos megnyitója keretében a nagyszebeni születésű grafikusművész, lelkész, Orth István vehette át Magdó János főkonzultól a magyar állam kitüntetését. A három egymást követő tárlatmegnyitót a képzőművészeti sokszínűség jellemezte.
Teddy, a nagyszebeni születésű fiatal művész Kellemetlen szokás az elmélkedés című tárlatának munkáit Valentin Mureşan, a Brukenthal Múzeum kurátora szerint leginkább a játékosság jellemzi. – A festmények szimbolikus képvilágának mindegyike külön jelentéstartalommal bír. A művész ábrázolásmódja változtat a tárgyak jelentésén, és az általa megteremtett világba kalauzolja a nézőt – beszélt az alkotásokról Mureşan.
Szegedi Alice Torella népi iparművész A nő – toposzok játéka című tárlata a Bruck Studióban tekinthető meg. Bár alkotásainak alapanyaga természetes, szálas anyagok összessége (főként a gyékény), ő maga azt vallja, hogy az alapanyag, amit feldolgoz, az maga „a kulturális környezet”, amelyben él. A tárlat hat alkotást mutat be, amelyből három vegyes technikával készült falra akasztható, három pedig egyméteres sziluett. Az alkotások a nőt kívánják ábrázolni, annak lelki világát, a róla alkotott társadalmi képet, úgy a hagyományos, mint a nem konvencionális életformában, mindezt a művész sajátságos szemszögéből.
Mirela Creţu, az ASTRA Múzeum szakigazgatója szerint a nőiség tematikáját megfogalmazni igazi kihívás, hiszen a nő nemcsak az anyaság, a teremtés szimbóluma, ugyanakkor a karrierépítés és a család között egyensúlyozik. – A művész ábrázolásmódjának kiindulópontja a mennyasszonyi ruha, majd tovább haladva láthatjuk az érintésre vágyakozó nőt, akire a zeneiség, az alkotás és az örökkévalóság jellemző. Ugyanakkor felbukkan az önmagát kereső, belső harmóniára áhítózó nő is – világított rá a szakértő.
Orth István kiállítása különleges jelentőségű volt, nemcsak életműve apró töredékének ismertetése, hanem a tárlat helyszíne miatt is, amely a nemrég visszakapott, egykor felekezeti iskolaként működő református központ volt. A tárlat három sorozat munkáiból kínált ízelítőt: Az erdélyi magyar kultúrtörténet értékei című sorozat képeit, a Nagyszeben történetéhez kapcsolódó rajzsorozatot, valamint a teljesen új szentképsorozatot csodálhatták meg az érdeklődők.
Varró Sándor nagyszebeni lelkipásztor kifejtette: a kiállításmegnyitó hármas lelki töltetű számára. Először is azért, mert első alkalommal szólhat úgy a jelenlévőkhöz, hogy elmondhatja: az épület újra az ő tulajdonukban van. Másodszor azért, mert Orth István a művészete által tölti meg élettel az épületet, harmadszor pedig azért, mert az Ars hungarica kulturális rendezvénysorozat nemcsak a művészetre, hanem a magyar kulturális értékek mindegyikére nyitott.
Bitay Levente vezető konzul is hangsúlyozta az esemény jelentőségét. Úgy vélte: a református egyház visszakapott épülete ismét a magyar közösségi élet otthonává válhat, amelyhez sok erőt kívánt.
A fesztivál hivatalos megnyitóján Serfőző Levente főszervező, a Híd Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke beszédében hangsúlyozta: a modern közösségek mozgatórugói közé sorolható a hatalomra vágyás, az anyagi érdek, a szabályok, a törvények, a kényszer, az elvárások, a megfelelni akarás. Hozzáfűzte: ennek következménye, hogy az emberek között állandó konfliktusok merülnek fel, a hibáztatás és a „kifele mutogatás” már-már megszokott viselkedési szabály lett, ami az egyéni felelősség hárítása az önálló gondolkodás, az emberi minőség és az embereket összekötő érzelmek elvesztéséhez vezet. Ezért arra kért mindenkit, hogy a felsoroltakat helyezze figyelmén kívül öt napig, és élvezze az Ars hungarica rendezvényeit.
Magdó János főkonzul az Ars hungarica fesztivált a városlakók és a más nemzetiségűek felé való megmutatkozásként értékelte. Mindazokat a nagy elődöket – Oláh Miklóst, Borsos Miklóst, Bánffy Dezsőt, Haller Károlyt, Maczalik Győzőt – említette, akiket annak idején Nagyszebenbe vonzott a szászok által teremtett társadalmi modell. – Sok magyart adott Nagyszeben az összmagyarságnak, és akik most itt vagyunk, ezt az utat fogjuk folytatni – jegyezte meg, külön megköszönve Serfőző Leventének, hogy az általuk szervezett rendezvényekkel összetartják a helyi magyar közösséget.
Fejér László parlamenti képviselő a Kovászna Megyei Tanács elnökének, Tamás Sándornak az üdvözletét tolmácsolta. Kifejtette: mindig kellemesen meglepő számára a nagyszebeni közösség példaértékű összetartása. – A szász, a székely és román lakosság mindig bebizonyította, hogy együtt tud élni és alkotni. Az együttműködésnek és toleranciának mindig fontos szerepe van. Egymás kultúrájának megismerése, az ilyen jellegű rendezvények szervezése ehhez az eredményes együttéléshez járul hozzá – mondta a képviselő.
Bodó Barna, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke szerint a tankönyvek nem írnak arról, hogy az ember mit érez, amikor szórványban élő közösséghez látogat. – Önök itthon vannak, és az önök által közvetített értékek által én is itthon érzem magam – mondta. – Otthon érezzük magunkat kultúránkban, anyanyelvünkben, ezáltal pedig a szórványhoz pozitív képet, érzéseket tudunk társítani – tette hozzá.
Orth István grafikusművész, lelkész részére kiemelkedő művészeti tevékenységéért, lelkészi szolgálataiért és a dél-erdélyi szórványban élő magyar közösségért való kiállása elismeréséül a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Áder János magyar köztársasági elnök, amelyet az ünnepi megnyitón Magdó János főkonzul adott át a művésznek. Varró Sándor méltatásában hangsúlyozta: komplex személyiség az Orth Istváné, hiszen elsősorban Isten embere, ugyanakkor a közösség és a művészet embere is. – Az ő művészete azért a közösségért van, amely kiemelte, és amelynek él, dolgozik és fáradozik. Így ezúttal nemcsak Orth Istvánt tüntették ki, hanem az egész nagyszebeni magyar közösséget – mondta.
Az első nap rendezvénysorozatát a sepsiszentgyörgyi Evilági muzsikusainak népdallal ötvözött megzenésített versei és a Smárton Trió feat. Juhász Gábor virtuóz dzsessz dalai zárták.
DÉZSI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Békés, tudományos hőstettek
A Magyar Tudományos Akadémia 1997 óta minden november 3-án megemlékezik arról az addig példátlan, úttörő, békés hőstettről, amelynek révén 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Országgyűlési határozattal 2003 óta ez a nap hivatalos ünnep.
A nagy előd gesztusa úttörőnek bizonyult: hasonlóképpen alakulhatott meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23–26-án, amikor az Erdély Széchenyijének nevezett gróf Mikó Imre kolozsvári kertjét és kerti házát bocsátotta a közös ügy rendelkezésére. Az akkor elfogadott alapszabályzat hármas célt fogalmazott meg: a múzeum felállítását és fenntartását, a múzeumi anyag tudományos feldolgozását, a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelését és terjesztését.
Napjainkban az EME külön figyelmet fektet a hazai és anyaországi tudományos műhelyek részvételére és közös gondolkodására az egyetemes magyar tudományosság fejlesztéséről, továbbviteléről. Ilyen fórumnak számít a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című rendezvény, amelyet 2002 óta mindig az Erdélyi Múzeum-Egyesület születésnapján, vagy a hozzá legközelebb eső napokon tartanak meg. Egyik fő célja e rendezvénynek, hogy az erdélyi magyar tudományosság fóruma legyen, de tükrözze a hazai eredmények s gondok mellett az összmagyar és nemzetközi tudományművelés irányait, lehetőség szerint a kiemelkedőbb megvalósításait.
Széchenyi István és gr. Mikó Imre tettei bizonyítják, hogy nagylelkű egyéni áldozatokkal mennyire jelentős, tartós, közügyet szolgáló eredményeket lehet elérni. Sajnos, megváltozott mai világunkban ez az életszemlélet már meglehetősen fehér hollónak számít, hol vannak a kultúrára, tudományra önzetlenül áldozó, a kultúra és tudomány szerepét nagyra értékelő támogatók? Pedig helyük – és becsületük – lenne a Mikó Imre-féle mecénásoknak manapság is.
A tudomány – az erdélyi magyar tudomány különösképpen – a következetesen alulfinanszírozott területek közé tartozik. Valamennyi 1989 utáni kormány mostohagyerekként kezelte és kezeli a tudományos kutatást, amelynek feltételei távolról sem adottak a szerény költségvetés mellett. Az erdélyi magyar tudományos intézetek nemhogy támogatást alig remélhetnek, de még saját vagyonuk, például a kommunisták által elkobzott EME-vagyon fölött sem rendelkezhetnek. Ezek továbbra is különböző egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, visszaszolgáltatásukra halvány a remény.
„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma” – mondta egykor Széchenyi István. Az erdélyi magyar közösség számára hatványozottan igaz ez: igazi hatalmunk teljesítményeinkben, tudásunkban, az európai színvonalhoz való felzárkózási képességünkben rejlik.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés csillaga
Eléggé tudathasadásos állapotok uralkodhatnak a szociáldemokraták soraiban, avagy a párt jelenlegi, ifjabb nemzedékének vajmi kevés tudomása van arról, hogy nagy elődeik annak idején milyen egyezségeket, megállapodásokat kötöttek, és ezek mit is tartalmaznak. Persze, az is előfordulhat, hogy a politikai alakulat képviselői és legfőbb vezetői szándékosan nem akarnak emlékezni az egykoron történtekre, s cselekedeteiket kizárólag a napi pártpolitikai és a személyes érdekek határozzák meg. Merthogy a szociáldemokratákat állítólag Tőkés Lászlónak idén júliusban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tett felvetése – miszerint Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan azt Ausztria tette Dél-Tirol felett – bőszítette annyira fel, hogy Victor Ponta párt- és miniszterelnökkel az élen kezdeményezték a volt temesvári lelkésznek, az 1989-es forradalom huszadik évfordulója alkalmával az államelnök által adományozott állami kitüntetés visszavonását.
Kissé érthetetlen, hogy miért szakadt el éppen most náluk a cérna, hiszen Tőkés László valójában semmi különöset, rendkívülit és szokatlant nem mondott a szóban forgó kijelentésével. Mindezt Tabajdi Csaba – aki paradox módon éppen ahhoz a határokon átívelő ideológiai csoportosuláshoz tartozik, amelynek romániai hívei a kitüntetés visszavonását kezdeményezték – nos, ő sem győzte több alkalommal is hangsúlyozni. Az EP-képviselő már októberben kiállt Tőkés László mellett, a román kormányt pedig önmérsékletre, illetve az eljárás lezárására szólította fel. A magyarországi szocialista politikus az ügy kapcsán kiadott nyilatkozataiban, a Magyarország és Románia között az 1990-es években létrejött alapszerződés egyik szerzőjeként nyomatékosan hangoztatta, hogy szerinte a dokumentum lényegében tartalmazza azt, amiről Tőkés László a nyáron Tusnádfürdőn beszélt, azaz biztosítja Magyarország anyaországi jogosítványait, mintegy védhatalmi státusát a romániai magyarság érdekében. Ugyanakkor Tabajdi azt is hangsúlyozta, hogy az alapszerződés nem zárja ki a kisebbségek kollektív jogait, valamint a különböző autonómiaformákat. Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy az 1996. szeptember 16-án, Temesváron keltezett alapszerződést Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román miniszterelnökök írták alá. Az a Nicolae Văcăroiu, aki az országot 1992 és 1996 között irányító szocialista kormány első embere volt!
Nos, hát ennyit egy kétharmados többséget élvező kormánypárt politikai következetességéről, ígéreteiről és komolyságáról. Mindennek fényében meglehetősen furcsa tehát, hogy miért éppen Tőkésnek ez a kijelentése verte ki a biztosítékot a szocialisták háza táján, és tulajdonítottak ennek éppen most ekkora jelentőséget? Másrészt pedig érdekes módon az senkit sem zavar, hogy a szocialista csillagtulajdonosok között jogerősen elítélt személyek is vannak, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést, lásd például a börtönt is megjáró Adrian Năstase volt szociáldemokrata párti kormányfőt.
A végső döntés meghozatala Traian Băsescu kezében van, aki annak idején méltónak találta Tőkés Lászlót a kitüntetésre, és a Románia Csillagrend érdemrend lovagi fokozatát adományozta a volt temesvári lelkésznek az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért. Emlékeztetésképpen jegyezném meg, hogy ugyancsak az ő nevéhez kötődik a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés elfogadása, amelyet egyik nyilatkozatában 2004 óta tartó államelnöki mandátumának egyik legfontosabb állomásának tekint. A kérdés ezek után csupán az, hogy Băsescu vajon képes lesz következetes maradni önmagához?
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lelki ház épül Erdődön
Ismét elkezdett bízni a jövőben Erdőd maroknyi református közössége, akik két és fél évszázad után szeretnének megint önállóvá válni és elindulni a gyarapodás útján.
Habár a Szatmár megyei helység a reformáció bölcsőjének számít, mivel itt tartották az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, a kálvinisták később ki lettek űzve a településről, majd száz éven át meg volt tiltva számukra, hogy visszaköltözzenek. Négy éve azonban ismét van saját lelkésze a körülbelül 150 fős gyülekezetnek, két éve pedig egy parókia és egyháztörténeti múzeum alapkövét is letették, melyet a nagy elődről, Drágffy Gáspárról neveztek el.
Rácz Ervin helybéli lelkész szerint Pál apostolt követve munkálkodnak, aki arra biztatta a keresztlény híveket, hogy „mint élő kövek, épüljenek lelki házzá”, ennek szellemében dolgoznak a közösség összekovácsolásán, illetve a központ felépítéséhez szükséges feltételek megteremtésén. A tiszteletes úgy véli, igen biztató jeleket kapnak istentől, példaként megemlítve, hogy az elmúlt két évben egyetlen temetésük sem volt, keresztelni viszont hatszor hívták.
Mint elmondta, a tervezett parókia nem csak papi lakásként szolgál majd, hanem egyháztörténeti központként is működik, hisz Erdőd kulcsszerepet töltött be a reformációban, a településhez kötődő jeles események pedig méltóak arra, hogy végre megörökítsék őket. Itt szervezték az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, melyet Drágffy Gáspár védnöksége alatt tartottak. Rácz Ervin szerint, ahogy a mohácsi vészt követően a magyarok az új hitben, a református vallásban találtak vigaszt, úgy kell megint Isten felé fordulva újra rendszeres hitéletet élni Erdődön, ez jelenti ismét a fejlődés útját.
A lelkész igyekezett egy tévhitet is eloszlatni az Erdődhöz sok szállal kötődő család kapcsán, az utóbbi időben ugyanis főképp politikusok azt hangsúlyozzák, hogy a Drágffyak románok voltak. Mint kifejtette, valóban Moldvából származnak, azonban a 13. század során épp a magyar királyhoz való hűségük miatt kerülhettek át Erdélybe, a nemesi rangot és az előjogokat is a magyar uralkodóktól kapták, így nem román, hanem magyar nemeseknek számítanak. Rámutatott: ezeket a privilégiumokat egy idő után elvesztették, majd a Báthory családba való benősülés révén sikerült ismét visszaszerezniük őket.
Amint a tiszteletes elmondta: Drágffy Gáspár az erdődi várat építtető Drágffy Bertalan unokája és a mohácsi vészkor a magyar királyság második emberének számító, így a Mária-zászlót vivő, majd a csatában életét vesztett Drágffy János fia volt. Az általa védnökölt első zsinaton egyébként, 1545-ben fogadták el azt a 12 pontot, mellyel az új hitet rendszerbe foglalták. Erre a híres, műemlékké nyilvánított erdődi református templomban került sor.
Az épületet viszont Károlyi Sándor a pápista svábok betelepítését követően 1769-ben elvette tőlük és átadta a katolikusoknak, a reformátusokat pedig tömegesen kitelepítette a szomszédos Dobrára, Magyargéresre, illetve Szatmárhegyre, továbbá megtiltotta azt is, hogy visszaköltözzenek. A tilalom körülbelül száz évig volt érvényben.
Rácz Ervin szerint Károlyi Sándort bátran tekinthetjük a magyarság árulójának, a címkére pedig nem csak politikai tevékenységével szolgált rá, hanem főképp azzal, ahogy a magyar alattvalóival bánt. „Habsburg nyomásra igyekezett szétzilálni a református hitre áttért magyar közösségeket – magyarázta a pap. – Szatmár a császár szemében igen veszélyes kuruc fészeknek számított, ezért utasította Károlyit arra, hogy vegye elejét a további lázadozásnak.”
A száműzött reformátusok a 18. század végétől kezdtek visszaszállingózni, felhúztak egy épületet, melyben egy időszakban iskola is működött. Ezt 2004-ben átalakították és tornyot is húztak rá, azóta szolgál templomként a korábbi imaház. A református közösség megerősödése egyébként a magyar identitás megőrzése szempontjából is fontos a településen, Erdődön ugyanis a magyarság aránya 20 százalék alá esett, és igen gyors ütemben folyik a beolvadás.
Rácz Ervin elmondta, a Drágffy Gáspár Egyháztörténeti Központ és Parókia megépítése számításaik szerint körülbelül 60 ezer euróba kerülne, melyet kisebb pályázatok és adományok révén terveznek előteremteni. Bár a gyülekezet eléggé kicsi, gyakran szerveznek adománygyűjtő akciókat, például bálokat, melyek keretében a közösségépítés mellett téglajegy- és tombolaárusítás révén próbálják előteremteni a szükséges pénzt. Emellett Rácz Ervin szerint a helyi reformátusok önkéntes munkával is hajlandóak támogatni az építkezést, így minden ok megvan a bizakodásra kezdeményezésük sikerességét illetően.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Páll Lajos: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Nagyon nehéz volt...
...a Páll Lajos-összesből válogatni, mert túl közel van még, mert hallom még enyhén karcos hangját, a dikcióját, amint mondja, szavalja verseit, amelyek így élőbb, katartikusabb hatással égtek belénk, másabbá, tágasabbá lett a holdudvarral, mint amikor a papírra örökített szöveggel szembesül az ember.
Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel. „...mikor valamit előbbi Nemlétezőből utóbb a Léthez juttatunk el, azt, aki odajuttatja: alkotónak, a létrehozott dolgot pedig: alkotásnak hívjuk” – olvasom Platónnál a művészet mibenlétéről szóló töprengésekben, s máris oldalamba üti tőrét a kételkedés kisördöge, mert Páll Lajos Léthez juttatott alkotásai mögött látom, érzem, hallom, sejtem a kimondhatatlant is, az isteni káoszban szanaszét kavargó Nemlétező elemeit, reminiszcenciáit, borozásaink közben elejtett félmondatait, hallgatásait a Duna-delta megsemmisítő táborairól, az Andromache rabhajó pokláról, Szamosújvár gyalázatáról, a koncepciós perek vérbíróiról, a rabtartó pribékekről, akik nemlétezőként, éterivé szublimáltan kísértetként bolyonganak immár a Létező Páll Lajos-életmű pokoltornácain. És ott lebeg fölöttük a szülőföld, Korond, az alfa és az ómega, az Atlantisz mélyére süllyedt édeni szédület, ó, nem a valódi, az utcaszélére kirakodott, zsibvásáros, kivagyi, közönséges urbe, hanem az egyszeri, egyedi, megismételhetetlenül megszenvedett, csak a Páll Lajos-i teremtés által örökkön Létezővé lett, síró-kacagó tündérkert. A Szép! Az érdek nélkül tetsző. A mindenséggel mérhető.
A kötet szerkesztése közben végképp meggyőződtem, hogy az oktondiságok oktondisága Páll Lajos kapcsán feltenni a kérdést – sokan fel is tették, és sajnos, meg is válaszolták –, hogy a festő, avagy a költő-e az előbbre való. Alulírottként most is azt mondom, amit mindig is: nincsen két Páll Lajos! Egy van, egyetlen, a totalitást kísértő, az egyetemes felé törekvő elementáris erejű alkotó. Páll Lajosnál a látvány, a vizualitás a lírai dallammal szervesülve lényegül megismételhetetlen egyetlenné, szinte álombéli egésszé, múlhatatlanul nyugtalanító gondolattá. A kételkedőknek egyetlen próbát ajánlanék csupán: tessék megállni Páll Lajos Passió című festménye előtt, és bekapcsolni a magnót az E se tánc? című versére. Bizony, Egy a Kettő, s így ez az Egy több, mint a Kettő. Páll Lajos immár lezárult életművében a festészet és a költészet a sziámiiker-szindróma megtestesüléseként működik, épp oly csodásan, akár az Úr. Mögöttük ott érezzük a megszenvedettséget, amelyet a nagy előd, a szigorú tekintetű mester, Zsögödi Nagy Imre imperatívuszként állított a kortárs alkotók, tanítványok elé, legyenek azok festők, költők, szobrászok, zenészek, a múzsák áldott-átkozottjai. Páll Lajos világi, közemberi, hétköznapi, ha úgy tetszik: fizikai élete telített volt szenvedéssel és fájdalommal, önpusztító küzdelemmel, amely fölött azonban a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a derű, az irónia, az önmagunkon való kacagás képessége, mint teremtéskor az Isten lelke a vizek fölött. Szinte magam előtt látom, amint Szilágyi Domokossal egymás karján oltják ki sírón-kacagón a cigarettacsikkeket, bizonyára az ifjúkor vagányságától is megrészegülten, de valószínűbb, hogy a kínról való több tudásért, vagy azért a bizonyosságért, hogy a fizikai fájdalomnál elviselhetetlenül teremtőbb gyötrelem lehet az alkotó lelkének a mélységeiben.
Van Páll Lajosnak egy emlékezetes metaforája az alkotó ember helyzetéről. Ebben a vallomásban ahhoz a balga favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a sudár fenyőfa kivágásához úgy kezd hozzá, hogy alulról fölfelé haladva nyesi le a gallyakat, végeredményben maga alatt vágja a fát, s csak amikor fölér oda, hol a piros tobozok tündökölnek, veszi észre, hogy bár messzire, nagyon messzire, tán az Óperenciásig is elláthat, nincsen visszaút, a család tűzifa nélkül, ő pedig végképp egyedül maradt. Egyedül a Jóisten van vele.
Ott van immár. Néki mondja verseit.
Ferenczes István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi emlékfalat állítottak a Báthoryban a nagy elődöknek
Az idén 435 éves iskola gazdag programmal emlékezik a múltra
A Báthory István Elméleti Líceum épületében szépen kivitelezett, elegáns emlékfal emlékeztet az oktatási intézmény alapítójára, régi történelmi időket felidéző múltjára, egykori híres és neves oktatóira, tudós emberekre.
Az Iskola másként elnevezésű program hetében szervezték meg a hagyományos Báthory-napokat, amely az iskola fennállásának 435. évfordulója alkalmával gazdag és változatos programot kínál, ugyanakkor ekkora nagyságrendű esemény lévén, az alapítókra és a fenntartókra emlékeznek. Éppen ezért vált az idei Báthory-napok jeligéjévé az emlékezés és tisztelgés a múlt előtt, és ennek keretében került sor hétfőn délután a rendezvény ünnepélyes megnyitójára, valamint az emlékfal felavatására és megszentelésére. A megnyitó ünnepségen Timár Ágnes igazgató köszöntötte a vendégeket és meghívottakat: Valentin Cuibus főtanfelügyelőt, Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettest, Kovács Sándor főesperest, Ruppert József piarista atyát, a piarista rend Romániáért felelős képviselőjét, Fodor György piarista konfrátert, Horváth Anna alpolgármestert.
(Ú. I.) Szabadság (Kolozsvár)

Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A nagy magyar körtánc
Járom körbe – jó, képtelenség – ezt a 45 éves Titus Corlățeanut, a mostani román külügyminisztert, aki nemrég elsiratta Martonyi János volt magyar kollégáját, és arra intette utódát, kösse föl a textíliát, mert nagy elődje volt Martonyiban, a nagy tárgyalóban… Ugyanekkor mintha mentegetőzne is, mintha valami jót cselekedett volna valaha az itthoni magyarok érdekében.
A szövege körbejárhatatlanul pocsolyaként is alaktalan, amorf, akár a megfogalmazója. Egyetlen jellegzetessége az a hitvallás, amely a romániai magyarság sok százezrének ellenében hangzik még ma is, még a sokat megélt Európában is fölháborítóan. „Románia, többi állampolgárához hasonlóan, szeretne jobb életet biztosítani a magyaroknak is, de tőlük lojalitást vár el”.
A lojalitás jóhiszeműséget, igazságot, becsületet, egy politikai rendszerbe való beilleszkedést, törvénytiszteletet jelent. Tehát Románia minden ellenünk szóló törvényének betartását, a hatalom elismerését. Na, és akkor mi van? Mert ha csak szeretnének jobb életet biztosítani, de hát nem teszik (!), akkor máris elismeri a román hatalmi rendetlenség, hogy ránk se bagóznak. És: jobb életről itt nem lehet hazudozni, csak kevésbé rosszról. Tehát beismeri a maguk korlátját Corlățeanu! Azt, hogy aki nem hűséges, az éhesen marad itt, itthon.
Ki és hogyan merészel egyáltalán jó, jobb életről beszélni Románia kormányközelében? Ha a magyarság lojális, törvénytisztelő és azt elfogadó a saját (volt) földjén, akkor el kell ismernie az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) banda jogosságát, ahogy nyíltan, prefektusi, rendőri jóváhagyással üvöltik Marosvásárhelyen, mindenütt, hogy a magyarok takarodjanak ki az országból. Ez az a jobboldal, amelyik kitiltja a Jobbik Magyarországért parlamenti pártot Erdélyből. És még nem feledjük a Nagy Románia Pártot, nem a félbolond Funar kolozsvári expolgármestert sem. Eközben Markó Bélát aggasztja a magyarországi Jobbik fölemelkedése…
Valóban, nehéz hűen s tisztelettel nézni föl erre, arra. Csak járunk körbe.
Czegő Zoltán. hirmondo.ro

Félszáz mű a Gyimesekből
Marosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat.
2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik.
A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben.
A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket.
(nmk) Népújság (Marosvásárhely)

Az új generációba vetett bizalom jele
Arany János-díjjal tüntették ki a Téka vezetőjét
A külhoni magyar tudósok munkájáért járó Arany János-díjjal tüntették ki Lázok Klárát, a marosvásárhelyi Teleki Téka vezetőjét a Magyar Tudományos Akadémia 185. közgyűléséhez kapcsolódó külső tagok fórumán. A díjazottal a rangos elismerésről, illetve közelebbi és távolabbi Téka-terveiről beszélgettünk.
– Mit jelent számodra ez az elismerés, számítottál-e rá?
– Nagyon meglepett, hisz az ember, bár jólesik, ha elismerik, nem díjakért dolgozik, és hát belülről én mindig úgy érzem, hogy sokkal többet kellene, lehetne tenni. De az első feszélyezettség után rájöttem, hogy ennek szimbolikus jelentősége van, és nemcsak nekem, hanem az egész csapatnak szól az érem. Ez tulajdonképpen egy útrabocsátó értékelés, ami az elkezdett irányok helyességét igazolja, azt, hogy a szakmai és tudományos közéletnek tetszik az, amit most 2014- ben a Teleki Téka jelent. Ebből a perspektívából nézve nagyon sokat jelent számomra ez a kitüntetés.
– Milyen élményekkel, tapasztalatokkal tértél haza a díjátadásról?
– Nagyon feltöltődve tértem haza, hisz a beszélgetések, amelyeket az MTA Magyar tudományosság külföldön elnöki bizottsága tagjaival folytattam, tele voltak biztatással. Úgy látom, ez a kitüntetés valahol a Teleki Téka 2012-es Magyar Örökség díjának szerves kiegészítése, amaz visszamenőleges elismerése volt a Téka könyvtárosainak, főhajtás a nagy elődök előtt, az én díjam pedig a tudományos közélet bizalmát jelzi az új generáció felé, felénk, akiknek a 21. század kihívásaival szemben kell az intézmény hírnevét öregbíteni.
– Hogyan látod a Téka közeli és távolabbi jövőjét, milyen terveid vannak?
– A könyvtár fejlesztését öt fő pillér köré csoportosítottuk az elmúlt három évben, ezt a munkát szeretnénk folytatni a továbbiakban is. Mivel a Teleki Téka alaprendeltetéseként kutatókönyvtár, elsősorban az olvasóterem szolgáltatásait igyekeztünk minél inkább kibővíteni, hozzáférést teremtve a legfrissebb szakfolyóiratokhoz, online szakadatbázisokhoz, folyamatosan építve saját elektronikus katalógusunkat is, amelyhez a megyei könyvtár honlapján keresztül lehet hozzáférni. 2014-től mindezek mellett elkezdtük állományunk szakszerű digitalizálását is, nyilván ez a munka még nagyon kezdeti fázisban van. Első körben a marosvásárhelyi 19. század végi, illetve 20. század eleji hírlapjaink elektronikus változatát szeretnénk elkészíteni, mivel ezeket igényelik jelenleg a legtöbben, s ezért veszélyeztetettek, majd az unikumaink kerülnek sorra. Másik fontos célkitűzésünk az állománymegőrzés, a Tékában található, nem csak papíralapú kulturális örökség védelme. Az elmúlt években elkezdtük a könyvek konzerválásának széles körű programja mellett a 19. század eleji ásványgyűjtemény szakszerű felleltározását, feldolgozását Szakáll Sándor miskolci geológusprofesszor vezetésével, illetve a teremkönyvtár festményeinek restauráltatását. A rövid távú tervek közé tartozik még ezen a téren a freskós terem falfestményének restauráltatása is. Bár ennek költségei hatalmasak, a terem egyedülálló érték Vásárhelyen, hisz az 1804-ben készült freskó az egyetlen nem egyházi épületben található 19. század eleji falfestmény a városban. Ezt a termet bármikor megnézheti az érdeklődő jelenleg is, hisz itt tartjuk Beszélő könyvek című, talk-show-szerű előadásainkat.
– Beszéljünk egy kicsit a múzeumi tevékenységekről is.
– A Teleki Téka értékeinek láttatása szintén alaptevékenységeink közé tartozik. A könyvtár kapuja alatt felállított háromnyelvű érintőképernyős infóterminál, a szintén háromnyelvű tárlatvezető kártyácskák, a turistaszezonban működő multimédiaterem, az egyre színesebb időszakos kiállításaink azt célozzák, hogy a múzeumi látogatás valóban a könyvekkel való átütő, interaktív találkozás legyen. Ugyanakkor az intézmény stratégiájának egyik legfontosabb pontja a Teleki Téka közösségi helyként való meghatározása. Az elmúlt években elkezdett folyamatos közösségi programok (múzeumpedagógiai tevékenységek, nyári udvari rendezvények, történelmi könyvek vására) 2013 végétől kiegészültek a fent említett könyvtörténeti előadás-sorozattal (Beszélő könyvek), amelynek célja egyrészt a Téka gyűjteményének interiorizálása a vásárhelyi–erdélyi közönség körében, másrészt új kutatási irányokat szeretne felvillantani a kutatók számára. A történelmi könyvek vásárát a Forgatag alatt (augusztus 27–30.) ismét megszervezzük, és reményeim szerint kiegészítjük több más programmal is, mindenkit szeretettel várunk a Téka udvarára.
– Bizonyára a stratégiában a Téka nemzetközi fórumokon való megjelenítése is szerepel.
– Ez egy nagyon fontos irány, amelyre sajnos a napi munkák miatt nem mindig van lehetőség, de 2014-től nagyobb hangsúlyt fogunk fektetni a munkatársak helyi és magyarországi régikönyves szakmai projektekben való részvételére, hisz mind szakmailag, mind a közéletben vállalt szerep szempontjából fontos, hogy ez az intézmény egy nemzetközi szakmai láncba is bekerüljön. Ezért idéntől tagjai vagyunk a mainzi székhelyű Gutenberg Gesellschaftnak, illetve a Society for the History of Authorship, Reading and Publishingnek, és többen is részt veszünk az ez évi nemzetközi konferenciákon, forráskiadványok szerkesztésében, Teleki tékás állományok szakfolyóiratokban való ismertetésében. Jómagam augusztusban a Lyonban megrendezett IFLA-konferencián beszélek a Téka közösségi szerepvállalásáról, szeptemberben pedig a SHARP antwerpeni éves konferenciáján adok elő.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Hazatértek a Károlyiak
Családtalálkozó Nagykárolyban
A Károlyi grófok mintegy hetven számon tartott leszármazottja közül tizennyolcan vettek részt a hétvégén a partiumi Nagykárolyban tartott családi találkozón – számol be a Krónika nyomán az MTI.
A világban szétszórtan élő Károlyi-leszármazottak a Károlyi Sándor Alapítvány meghívására jöttek Nagykárolyba. A kétnapos rendezvény keretében megtekintették a város és a környék nevezetességeit, konferencián vettek részt, és igyekeztek megismerni az őseik által alapított település jelenlegi helyzetét, fejlesztési terveit. A család hazalátogató tagjait a Szatmár megyei önkormányzat román elnöke is magyarul köszöntötte.
A civil szervezetet az egyik családtag, a Svájcban élő Francesca Dürckheim hozta létre a nagy előd hagyatékának ápolására, valamint Nagykároly fejlődésének elősegítésére. Az alapítvány korábban támogatta a kaplonyi ferences kolostor felújítását és az egyházi iskolák taneszközökkel való felszerelését. A kaplonyi ferencrendi templom kriptájában nyugszik a nemesi család 29 tagja.
Francesca Dürckheim elmondta, bár a család fiatalabb tagjai nem, vagy alig beszélnek magyarul, a mai napig Nagykárolyt tekintik otthonuknak, és készek dolgozni a város fejlődéséért. Azt is megjegyezte, mindeddig eredménytelenül igényelték vissza azokat az ingatlanokat, amelyek a család tulajdonában álltak az államosításkor. Hozzátette, ha sikerülne visszaszerezni a család ingatlanait, azokat a helyi közösség szolgálatába állítanák. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzetépítő korszak következik?
Értékvesztett világunk egyik sajátos jelensége, hogy sokan lebecsülik a szimbolikus politikát, a szimbolikus térben megvívott harcok jelentőségét. Ami azért helytelen, mert nincs annál fontosabb, mint az, hogy milyen értékeket, milyen identitás-kapaszkodókat, milyen azonosulási mintákat tudunk továbbadni a felnövekvő generációknak. Ezeréves európai történelmünk alatt 1918-ig az elit minden hibájával együtt szerves volt a fejlődésünk, a nemzet megannyi válságot le tudott küzdeni.
Az 1918-ban hatalomra került szabadkőműves kommandó azonban leszerelte a hadsereget, midőn az országot három oldalról fenyegette katonai veszély, szinte biztatta az ellenséges csapatokat, hogy jöjjenek minél mélyebbre a magyar területre azzal, hogy előrejelezte: nem fognak fegyvert szegezni a betolakodókra, majd átadta a kormánybotot a kommunistáknak, akik 133 napos rémuralmukkal elérték, hogy az 1919-ben Budapestet is elfoglaló román csapatokat kezdetben felszabadítókként üdvözölte a magyar lakosság.
Hiába jelezte gróf Bethlen Miklós a román félnek azt, hogy Magyarország szisztematikus kirablásával elszalasztja a románság a két nép történelmi megbékélésének lehetőségét, a románoknak a jószomszédi viszonynál fontosabb volt a zabrálás, s az, hogy minél nagyobbat harapjanak Magyarországból. Mindennek dacára 1945 után Károlyi Mihálynak és Kun Bélának a politikai öröksége vált mintává, s ez sajnos 1989 után sem változott meg gyökeresen. Ma sem jár azonnali periferizálódással, ha valaki a magyar történelem legnagyobb kártevőjének, Károlyi Mihálynak a követője, s láss csodát, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség fel is vállalja e minősíthetetlen nemzetáruló politikai hagyatékát.
Ezért is volt rendkívül fontos, hogy a Kossuth térről eltűnjön az országvesztő hazaáruló szobra, s az is, hogy Tisza István szobra visszakerüljön a Kossuth térre.
Szobrának felavatásán pedig maga Orbán Viktor mutatott rá a lényegre: „a nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?”
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Köpecről indulva… (4.)
Vargyas, Székelyszáldobos, Olasztelek
A Rikától visszafelé Vargyas irányába érdemes haladnunk. E nagyközség Erdővidék északnyugati csücske – a Rika-hegység és a Dél-Hargita lábánál – Barót városától kilenc, Sepsiszentgyörgytől 57 kilométer távolságra. Amit itt feltétlenül meg kell tekinteni, a település impozáns műemlék kastélya, amely a 16–18. századi építészet gyönyörű hagyatéka.
A Daniel-kastély a reneszánsz, a barokk és a klasszicista építészeti stílusok felejthetetlen remeke. Érdemes megtekinteni az unitárius templom harangjait, a hagyományos helyi festett bútordíszítést. A kora középkori alapokra épített református templomot, melyet Makovecz Imre tervei alapján építettek 2005-ben. 1997. május 31-én, az új templom alapkövének lerakásakor egy 12–13. századi középkori templom kőből faragott ablak- és ajtókeret-töredékeire, egy székely rovásírásos, kőből faragott keresztelőmedencére bukkantak. E rovásírásos szöveg megfejtése: „Mihály Isten szentje.” Vargyas egyike azon falvaknak, ahol utcanév és patakhíd – a Rapsán utca, a Tatár hídja – őrzi a település népének tatárok elleni önvédelmi harcát. Vargyas határában is találunk a tatárjárással kapcsolatos megnevezéseket, mondákat. Az almási barlangnál láthatjuk a tatár kápolna megmaradt romjait, a Csala tornyát, a Síró-kutat. Ez utóbbiak külön gyalogtúra látnivalói, témái. A két utcanévhez kötődő mondát báró Orbán Balázs, a legnagyobb székely a Székelyföld leírásában jegyezte le. A monda szerint egy tatár csapat vezére, Rapsán itt, Vargyason ütötte fel a főhadiszállását, innen rabolta, gyújtogatta a környékbeli településeket. Kezdetben a vargyasiak elmenekültek, míg végül egy Marczel Gergely nevű vitéz állt az élükre, és rátámadtak a ma is Tatár hídjának nevezett híd mellett a rablókra. A közelharcban azonban Marczel halálosan megsebesült, a vezér nélkül maradt nép felmenekült a Látóhegyre. Végül a vargyasiak Marczel feleségének vezérletével felfegyverkeztek, ki mivel tudott, rajtaütöttek és szétverték a tatár hordát. Rapsán vezér is menekülésre kényszerült, üldözői elől az egyik zsákutcába torkolló úton igyekezett egérutat nyerni, lovastul a megáradt Vargyas-patakba ugratott, és ott lelte halálát. Azóta az utca az ő nevét viseli. A vargyasiak tatárok elleni küzdelméhez hasonló mondáink száma elenyésző, épp ezért turistacsalogatónak képzelem, hogy a hasonnevű utca bejáratánál vagy a híd közelében dombormű ábrázolja Rapsán és a székely vitéz, Marczel Gergely párviadalát. Ez megvalósítható, mivel Vargyason él és munkálkodik Máté Ferenc (Ilonka) jeles fafaragó meg az ő tanítványai. De e faluban alkot négy és fél évszázada a híres bútorfestő Sütő-dinasztia is. Barót felé haladva útközben érdemes betérni a székelyszáldobosi bekötőútra, mert pár percnyi gyaloglás után, bal kéz felől egy borvízkút mellett felfrissülhetünk, megpihenhetünk. E forrás vizét Bethlen Gábor fejedelmünk reumás fájdalmai enyhítésére, kúrálásra használta, és nagyra értékelte a forrásvíz gyógyító erejét. A helyi lakosság e forrást nem véletlenül nevezi még ma is, 400 évvel később Bethlen-forrásnak. Száldobostól bő fél óra séta után már az olaszteleki Daniel-kastélyt tekinthetjük meg, amely gyönyörű késő reneszánsz és klasszicista stílusban épült. Tovább gyalogolva hamarosan Barótra érünk.
A mondák földjén jártunk
Köpeci–baróti gyalogtúránk egy nap alatt megtehető. Egy ilyen úton csak a legjelentősebb emlékhelyeket, műemlékeket kell megtekinteni, mert a látottak az emlékezetben csak így maradnak meg. Előre meg kell tervezni az útvonalat, a pihenőhelyeket is ki lehet jelölni. Útközben nem szabad a múlt tragikus eseményeit elhallgatni, mert ezek is részei életünknek. Ahol alkalom adódik rá, beszéljünk a tatárjárásról, az 1848-as eseményekről. Miért ne lehetne bemutatni Attila királyt is, aki a világ egyik legnagyobb birodalmát teremtette meg. Ne feledjük, Mongóliától Törökországig nagyszámú ázsiai nép büszkén vallja a hunokkal való rokonságot, és Attila királyt nagy elődnek tekintik. Az ázsiai népek többsége a székelyeket és a magyarokat rokon népként, Attila népeként tartja számon!
A nép ajkán élő mondák, a határnevek népi magyarázatával fenn lehet tartani az érdeklődést. Nem kell rágódni azon, hogy ezek mennyire kapcsolódnak a történelmi valósághoz. Ne feledjük, hogy mindenki tud Artúr brit királyról, a kerek asztal lovagjairól, Robin Hood balladahősről, akik mind-mind a fantázia teremtményei, de helyük van a brit nemzettudat formálásában, sőt, a filmsorozatok jóvoltából az egész világon közkedvelt történelmi hősök. A kora középkori magyar királyi várak romjainál nem árt, ha néhány mondatban ismertetjük a magyar honfoglalást, a székelyek származásával kapcsolatos elméleteket.
Az erdőkben, mezőkön énekeljük népdalainkat. Lehet, sokan most tanulják azokat! A mondák földjén, szülőföldünkön járva játszva ismerkedhetünk a természet világával. Utunk során őzek, nyulak, rágcsálók, mókusok, madarak is egyre gyakrabban feltűnhetnek. Jó, ha kerül olyan útitárs, aki a gazdag rovarvilágról, lepkékről is beszél. Alkalom adódik arra is, hogy ismerkedjünk a mezei, az erdei virágokkal, fákkal, gombákkal, és így lehet egy túraút, kirándulás teljesebb, élményekben gazdagabb, és válik a szülőföldszeretet bensőségesebbé.
Vége
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Balkáni területfoglalás” – hogyan lett éttermi terasz dísze Salacz Gyula mellszobra Aradon
Két év sem telt el azóta, hogy az utókor megpróbált méltóképp tisztelegni Arad leghosszabb ideig hivatalban lévő polgármesterének, Salacz Gyulának (1832–1915) az emléke előtt, szobrot állítva annak a személyiségnek, aki 26 évig (1875–1901 között) állt a város élén, és akinek gyakorlatilag a modernizálást köszönhette Arad. A 21. század embere azonban nincs tekintettel a nagy elődökre, ha meg nem is a saját nációjából való, tudomást sem vesz róla, de talán az a legjellemzőbb, hogy az anyagi haszonszerzés nem riaszt vissza senkit még a kegyeletsértéstől sem, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű az a személyiség, akinek emléket állított az utókor.
Jelen esetben, a Battyhány (Episcopiei) és Salacz Gyula utcák kereszteződésében Salacz Gyula mellszobrát és annak talapzatát – a Newsar információi szerint – az Ema del Mar nevű étterem „kebelezte be”, legalábbis a szobor körül kialakított ki térre telepítette teraszát, sőt attól sem rettentek vissza a vállalkozás működtetői, hogy a köztéri padokat is felszedjék, helyet csinálva saját asztalaiknak. Nem akármelyik étterem büszkélkedhet azzal, hogy egy műalkotás – nem is akárkié, hanem a neves aradi szobrász, Kocsis Rudolf alkotása – díszíti teraszát.
Elértük Kocsis Rudolfot egy gyergyóremetei szakmai konferencián, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy annak idején ő kikötötte: ha engedélyeznek is valamilyen vendéglátóhelyet a téren, a szobor körül három-négy méteres körzetet szabadon kell hagyni. „Volt vita is erről a tanácsban, beszéltünk a tulajdonossal is, és amikor megadták az engedélyt a terasznak, az volt a kikötés, hogy csak a fal mentén helyeznek el egy sor széket és asztalt. Énnél valamivel többet tettek ki. Igaz, a fal mentén meg hullana a vakolat a vendégekre, úgyhogy ez ilyen balkáni megoldás. A politika beleszól, és senki nem tud csinálni semmit” – nyilatkozta a művész. Érdeklődésünkre, és külföldi tapasztalatai alapján azt mondta, hogy Nyugaton teljesen elfogadhatatlan lenne ilyesmi, de senkinek se fordulna meg a fejében ilyen dolog…
Lehet, a tulajdonosok úgy gondolták, Salacz Gyula biztos nem fog panaszkodni, hogy dohányfüstöt nyel a szobra…
aradihirek.ro, Erdély.ma

Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacs
Nem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba.
A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen.
Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel.
Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben.
Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…”
A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek.
Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Megtenni, amit lehet
Vasárnap ünnepélyes keretek között avatták fel a nagysármási szórványközpontot. Hét szép, kényelmes fürdővel ellátott emeleti szoba, egy nagy és egy kisebb földszinti terem, konyha, ebédlő tartozik az épülethez, amely a rossz állagú régi parókiából alakult át korszerű diákotthonná. Az épület átváltoztatását a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány vállalta fel a helyiek kérésére. A munkát a magyar kormány, az RMDSZ országos szervezete és a Kallós alapítvány támogatta, a berendezéshez és az egyéb költségekhez holland gyülekezetek, segélyszervezetek, cégek, magánszemélyek, a helyi egyházközség tagjai járultak hozzá.
Lapunk 2011. szeptember 22-én számolt be arról a baráti beszélgetésről, amelyet a Népújság és a Szórványtengely Mozgalom szervezett a sármási református egyházközség gyülekezeti termében. A találkozón részt vett Sallai Imre polgármester- helyettes, Ötvös József, a Marosi és Kántor Attila, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese, Balázs Lajos helybeli lelkipásztor és hat sármási pedagógus. A találkozó ötletét Vetési László, az Erdélyi Református Püspökség szórványügyi előadójának a II. Mezőségi Civil Műhelyen bemutatott előadása adta, amelyben azt tette szóvá, hogy a Belső-Mezőségnek nincsen magyar középiskolája és egy kollégiuma, ahol a magyar gyermekeket össze lehetne gyűjteni.
A 2011-es beszélgetés során derült ki, hogy Nagysármáson ennél sokkal súlyosabb a helyzet, hiszen már az önálló elemi és gimnáziumi osztályok léte is veszélyben van. Ekkor hangzott el, hogy a sármási iskola fennmaradását elősegíthetné, ha a környező falvakból, ahol megszűnt a magyar oktatás, összegyűjtenék azokat a gyermekeket, akiknek már nincs lehetőségük anyanyelven tanulni. A találkozón felmerült egy alapítvány létrehozásának a szükségessége is, amelyet Konrád Béla és Ibolya, Marosvásárhelyen élő nyugalmazott pedagógus-házaspár támogatott, akik éveken át Nagysármáson oktattak. A sármásiaknak 2012-től a válaszúti Kallós Alapítvány nyújtott segítséget egy iskolabusszal, amely a környező falvakból szállította a gyermekeket, akiket nagyon nehezen fogadtak be a helyi iskolába. A szervezésben és az ingázó diákokkal való délutáni oktatásban Györfi Apollónia és Lukács Melinda pedagógusok vállaltak szerepet kollégáik segítségével, s helyet az adventista egyház biztosított számukra. A Kallós Alapítvány pályázta meg a volt parókia szórványközponttá való átalakítását, amely egy év alatt készült el.
Az ünnepi istentiszteleten Jakab István, a Maros- mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte, hogy válságos időket élünk, s a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás, a lélekapadás, a hitehagyás, a válások sokasága, a családi békesség hiánya. Ennek ellenére a romos állapotban levő mezőségi templomok felújításán túl a cél, az álom Nagysármáson is megvalósult, ami az összefogás, a közös munka eredménye, amely nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte, amelynek mondanivalóját később a hozzászólók közül többen is hangsúlyozták. Az úton tovább kell menni, a közösségeket meg kell őrizni, működtetni kell a megépült kollégiumot, ami talán még nehezebb lesz, mint maga az építkezés. Ha azonban idővel sikerül olyan hírnevet szereznie, mint a válaszúti vagy a szamosújvári szórványközpontnak, akkor a mezőségi szülők szívesen viszik oda is az iskolás gyermekeket, s talán a mezőméhesieket is sikerül meggyőzni az anyanyelven történő tanulás fontosságáról.
Az avatóünnepségen jelen levő Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutatót Balázs Lajos helybeli református lelkész köszöntötte, aki visszatekintett a kollégium alapítására és a gondviselő szeretet mellett köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak, hogy a papilak közhasznú épületté alakuljon, s ezáltal templom és iskola közelebb kerüljön egymáshoz.
"Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet" – idézte Bethlen Gábor szavait a nap főhőse, Balla Ferenc, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány igazgatója, aki köszönetet mondott segítőtársainak és előrevetítette, hogy most kezdődik a munka.
A magyar kormány támogatja a mezőségi szórványközpontokban folyó erőfeszítést, tolmácsolta a Nemzetpolitikai Államtitkárság üzenetét Tóth László. A terv mellett mindvégig kiálló Répás Zsuzsanna leköszönő államtitkár elkötelezett emberek munkájának nevezte, ami Sármáson megvalósult.
Az RMDSZ megyei szervezete arra törekszik, hogy a szórványkollégium-rendszer az egész megyében kiépüljön – mondta Brassai Zsombor elnök, aki a nagy elődöket idézve a gyermekvállalás fontosságára hívta fel a figyelmet.
Konrád Béla nyugalmazott tanár az 1960-as évekre emlékeztetett, amikor feleségével együtt olyan osztályokat tanítottak, amelyekben 40-en felül volt a diákok száma. Saját példájából kiindulva, hisz magánszemélyekként ők támogatták a legnagyobb összeggel a sármási oktatás megmentésének az ügyét, az áldozatvállalás fontosságára emlékeztetett. A kezdeményezést üdvözölte Mocean Ioan, a község polgármestere, s a kollégium működtetését elsődleges célnak nevezte Sallai Imre alpolgármester is.
Az ünnepségen rész vettek Magyarország konzulátusainak képviselői, s Balla Péter professzor, a Károli Gáspár Egyetem rektora, aki titokban teológusként járt először Sármáson a ’80-as években, s most büszkeséggel és hálaadással vette számba, hogy az egyetem kihelyezett tagozataként működő marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola végzettjei Sármáson is jelen vannak.
A szószék alatt tanítónőik kíséretében ültek a központ lakói, akik a héten költöznek be az új épületbe. A diákok felügyeletével, az ügyintézéssel megbízott Lukács Melinda tanítványai lélekhez szóló, tartalmas műsort mutattak be. Székely Rozália és Szász Ferenc verset mondott, s az ünnepi istentiszteletet a sármási fúvószenekar játéka vezette be és zárta be.
Az ünnepség után kérdeztük ifj. dr. Hermán M. János egyháztörténészt, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát, aki a Mezőség apostolának tartott Hermán János fiaként abban az épületben töltötte a gyermekkorát, s aki pénzzel és bútorzattal támogatta központot, amely 25 év után a szórványban élő mezőségi gyermekek otthona lesz.
– Ez a terv, ami édesapám életcéljai közé tartozott, sajnos egy emberöltővel később valósult meg, mint ahogy hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy az eltávozott nemzedék itthon maradjon – mondta, majd hozzátette, hogy mégiscsak hinni kell abban, hogy alkalmas időben történnek a dolgok.
– A válaszúti eredmények ismeretében amikor megkerestek a sármásiak, természetes volt, hogy jövünk és segítünk, ha már tudjuk, hogyan kell eljárni. A sikertörténethez egyenes út vezet, de meg kell dolgozni érte. Köszönöm a magyar kormány, az RMDSZ, a Balassi Intézet és a helyiek támogatását. Sokszor elfogy a levegő az ilyen tervek életbe ültetése során, s olyankor jó valahonnan erőt meríteni, biztatást, bátorságot kapni, ahogy a prédikációban is elhangzott, hogy bátor ember az, aki másokra mer, tud támaszkodni. Ebben az esetben például az egyháznak volt egy háza, nekünk volt pénzünk, de nem volt házunk, a kettőt összerakva készült el a kollégium. A környéken van gyermek, csak össze kell tudni gyűjteni. Ma a gyermekekbe a legjobb befektetni, bár még nem tudjuk, hogy mi lesz azokból, akiket itt nevelünk. Ahogy 116 évvel ezelőtt sem tudták, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiket ide telepítettek. Merjünk abban bízni, hogy ez egy kezdet, és ne a vészharangokat kongassuk, hogy baj van. Van baj, de meg kell próbálni orvosolni – mondta Balla Ferenc, a 22-23 millió forintos projekt gazdája, majd hozzátette, hogy a pénz egy részét pályázatok útján nyerték, a többit egyelőre a Kallós alapítvány fedezte, s reményeik szerint találnak rá támo-gatókat.
A nagysármási szórványközpont kivitelezési munkálatait a Kiss László és a Gáll András vezette építkezési cégek végezték, nekik az istentisztelet utáni szeretetvendégségen mondtak köszönetet. Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Tető a bánaton
A Szélrózsa kankalin alig sorolható a megszokott irodalmi műfajok közé. Első része a szerzőről szólna, de mégsem csak róla, hiszen az erdélyi szűkebb pátriát, a néprajzban a két Küküllő közén Vízmelléknek mondott tájegység, kistáj népének létét elevenítené meg, miközben közvetlen beszédmódjával az erdélyi falvak sajátos problematikáját vetíti az olvasó elé. Mint mikor valaki csembalón ad elő igencsak mai darabot: eredeti minden, autentikus. Mégis, hej, bíráló élű, pattogó ritmusú, játékosan metsző, olykor a szatíráig vágó stílusban. Mindazáltal mindvégig élvezhető, közérthető, olvasmányos hangon. A történet tragikumát ekként próbálja oldani a szerző, és persze: miért is sikerülne neki.
Arról szól a jajgatás, hogy ha nem veszik is el, akkor is magunk adjuk oda, csaknem ingyért, a földünket. Nincs értelme a harsány szólamoknak, a senyvedés csontvázai suttogva is elkótyavetyélik a világot.
Akik semmiért sem dolgoztak meg, soha.
Rabló ölébe hullott préda, sosem állt ki az útszélre; ügyvédek hordozzák a szaporaságot.
Mindenki szeretne mihamarabb szabadulni a történelem terhétől. Ezek a régiek új suttyói. Aztán mindenki megvenné a terhelt történelmet. Ők az újak főurai.
Középen mindig kifárad, kinyuhad, meghal, elpusztul az is, aki végül nyerővé nyekkentődik.
De persze nem erről szól a könyv.
A második szövegrész többnyire önkényes válogatás eredménye. A publicisztikai szövegsátor kiegészíteni kívánja, amit a szerző az elején mintegy mottóként így foglal keretbe: Mondatok az életemből. Bölöni Domokosnak az "élete": gyermekkora (kevésbé "mioritikus", mégis örök emlékek vitráljaiba villogó) tájai és a felnőtté válás olykor nevetséges, máskor géppuskásan pergő pofonokkal járó, egy életre képen sirítő falélményei között zajlik; nem is zajlik, hanem csak bukdácsol, mint erdős-bokros legelőn az elveszett jószágát hasztalan szólongató tarisznyás legényke kányádis riadalma, erős vadriasztó álkáromkodásai… És a felnőttek: ők a Medve.
Nincs műfaja ennek a könyvnek, mégis rögtön azonosítható. Ez az ember itt is, akárcsak a nevével összekapcsolható rövid műfajban, puszta önmagát adja. Olykor vázlatosan, máskor türelmesebben. Nem szereti a hosszas dumát.
De a miatyánkos imádságig szereti a nagy elődök pompás vallomásait, lelki telitalálatait, ókori lélekkel gyönyörködik bennük, ezért is illeszti a szebbnél szebb tükördarabokat a kötet csillogó csempéi közé.
Humora az érdes tető, amelyet a bánat köré húztak az ácsok, hogy a világ fölött is maradjon szivárvány a szívünkről. (Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin, Kriterion Kiadó, 2014)
Damján B. Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Opera Omnia-életműdíj Pongrácz Máriának!
„Az egész életemet az irodalomban és az irodalomért éltem!”
Az Írószövetség temesvári szervezetének Szent György téri székházában december 4-én, csütörtökön adták át a 2013-as évre szóló Irodalmi díjakat. A tíz díjazott között van Pongrácz P. Mária író, műfordító, újságíró, lapunk munkatársa, aki ez alkalommal a zsűri nagydíját, az Opera Omnia-életműdíjat vehette át Cornel Ungureanu írószövetségi elnöktől. Az Írószövetségi Irodalmi díjakhoz járó pénzjutalmakat a temesvári Polgármesteri Hivatal biztosította.
A Marian Odangiu írószövetségi titkár elnökölte zsűri öt irodalmi díjat és három különdíjat adott át a tavalyi év legjobbnak ítélt kötetek szerzőinek. A zsűri elnöke tréfásan megjegyezte, hogy a kisebbségi nyelveken író szerzők jártak a legjobban, mert az életműdíjas magyar Pongrácz P. Mária mellett a szerb Stevan Bugarski „Monasti o monastirima” kötetéért megkapta a legjobb irodalomtörténeti, illetve esszékötetért járó díjat, a Németországban élő bánsági költő, Ilse Hehn pedig a zsűri különdíjában részesült „Csalóka fények. A Securitate, a gondolat rendőrsége” című, látványos kivitelezésű verseskötetéért. „Nálunk nincsenek külön kisebbségi szerzőknek járó díjak – hangsúlyozta Marian Odangiu írószövetségi titkár – csak a könyvek értéke számít a megmérettetés során!”
Pongrácz P. Máriának Cornel Ungureanu írószövetségi elnök adta át az Opera Omnia-nagydíjat, kiemelve, hogy az írónő a nagy elődök, Franyó Zoltán, Endre Károly és a többi nagy bánsági magyar író életművének az őrzője és folytatója. „Pongrácz Mária a temesvári irodalmi élet kiemelkedő alakja, a román, magyar, német és szerb írók közötti barátság éltetője” – mondta Cornel Ungureanu.
Az író kollégák nevében dr. Bárányi Ferenc gratulált Pongrácz Máriának az irodalmi nagydíjhoz. „Fiatal újságíró korából ismerem Pongrácz Máriát – mondta köszöntője során dr. Bárányi Ferenc – egész életében rólunk, bánságiakról írt, attól függetlenül, hogy ki milyen nyelven beszélt. Marika a miénk, a bánságiaké és nagy öröm a számunkra, hogy megkapta az Opera Omnia-nagydíjat!”
A megtisztelő irodalmi nagydíj átvétele után Pongrácz P. Mária az alábbiakat nyilatkozta a Nyugati Jelennek: „1967-ban jelent meg az első könyvem. Az egész életemet az irodalomban és az irodalomért éltem. Ez a díj elismerése nem csak az én irodalmi tevékenységemnek, de úgy érzem, hogy aki ennek szenteli az egész életművét, azt előbb utóbb elismerik.” Pongrácz Mária végül azt is hozzátette: „Tulajdonképpen a novelláskötetemért, A kopasz városért szerettem volna díjat kapni, de amikor meglátták, hogy milyen életművem van, kivettek a prózai kategóriából és a nagydíjra jelöltek.”
Befejezésül még csak annyit: a bánsági román, magyar, német és szerb írók közötti barátság hangoztatása nem üres szólam csupán, de minden írótalálkozón tetten érhető valóság, és bármilyen meglepő, ők őszintén örülnek egymás sikerének, a többiek kiemelkedő eredményeinek. Pongrácz Mária, az Opera Omnia-díj friss tulajdonosa immár egy fél évszázada kiemelkedő személyisége és katalizátora ennek a sokszínű bánsági irodalmi életnek.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Makovecz Imre grafikái Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza 39. tárlataként nyílt meg szombaton délelőtt több mint száz érdeklődő jelenlétében Makovecz Imre grafikáiból és rajzaiból kiállítás.
A rendkívül értékes anyag A Magyar Művészetért Élőtárlatából dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke által szervezett nem mindennapi székelyföldi vándorkiállítás révén jutott el Kézdivásárhelyre a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állománya támogatásával. Gyergyócsomafalva és Gyergyóalfalu után Háromszéken csak Kézdivásárhelyen kerül közszemlére a huszonkilenc grafika és hét rajz.
Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth-díjas világhírű építész életpályáját, Erdélyben, a Székelyföldön található templomait dr. vitéz Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus mutatta be, méltatta a magyar organikus építészet mesterét, aki már akkor nemzetegyesítésben gondolkozott, amikor sokan erről még álmodni sem mertek. Ifjú Gál Zoltán építész szakmai szempontból méltatta nagy elődje és példaképe munkásságát, aki élete során közel ötszáz épületet tervezett, aminek hozzávetőlegesen a fele épült meg. „A mester szerint az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből ereszkedett volna alá, és a kettő találkozása a mi világunk, a teremtett embereké, és nekünk az a dolgunk, hogy ezt a két világot összekössük” – mondotta a fiatal építész. Ezt követően vitéz Orbán Imre népművész, a Történelmi Vitézi Rend csíkszéki székkapitánya az általa fából elkészített Makovecz-mellszobor születéséről szólt, azt is beismerve, hogy soha nem találkozott a nagy építésszel. A mellszobrot alkotója és ifjú Gál Zoltán leplezte le. Vitéz Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa emléklappal köszönte meg rendtársa munkáját. A megnyitó végén dr. Szántó Bíborka, a BabeşBolyai Tudományegyetem adjunktusa Makovecz Imre írásaiból olvasott fel, Mike Bernadett, a Református Kollégium tizedik osztályos tanulója A megborjúzott ember történetét mesélte el. A tárlatmegnyitó a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulóinak műsorával ért véget. A tárlat március 14-ig naponta 8–18 óra között ingyenesen látogatható. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csapdahelyzet a magyar gyógyszerészképzésben
Az ideiglenes működési engedély elfogadását fenyegetéssel akarják kikényszeríteni
A kilátásba helyezett szankciók helyett a MOGYE Gyógyszerészeti Karának akkreditációja (működési engedélye) körül kialakult botrányosan igazságtalan, a törvényes előírásoknak, a kormányfő, az érintett minisztériumok és a felek közötti egyezségnek ellentmondó helyzetet kellett volna feloldania az egyetem szenátusának tegnap délben tartott ülésén, de ez sajnos nem történt meg. Bár ezúttal a sorozatos igazságtalanságok miatt kivonult magyar szenátusi tagok is részt vettek az ülésen, érdemben megoldás mégsem született. Így hát továbbra is függőben maradt, hogy indul-e magyar nyelvű oktatás az idén ősztől a gyógyszerészeti karon. Hogy mire jó az egyetem, a tisztségben levő miniszterelnök, valamint kormányának a tekintélyét csorbító botrány? Nos, valószínűleg az a cél, hogy a magyar felvételizőket, akik olyan eredményeket értek el, hogy fizetős helyeket is elfoglalhattak a gyógyszerészeten, elbizonytalanítsák. Magyar vonatkozásban így néz ki a múlt hét végén indult országos kampány, amellyel hallgatókat toboroznak az egyetemre. Ha megtörténne az a csúfság, hogy az ősztől nem indulna magyar nyelvű gyógyszerészképzés, akkor a román tagozat akkreditációja is érvényét kellene veszítse, s nem indulhatna román nyelvű képzés sem.
A tegnapi szenátusi ülést, majd a magyar tagozat képviselőinek megbeszélését követően dr. Szabó Béla professzor, a tagozat megválasztott vezetője a következőket nyilatkozta:
– Konkrét döntés nem született. Mi, a magyar tagozatot képviselő szenátusi tagok annak idején az akkreditáció miatt vonultunk ki az egyetem vezetőségéből, ugyanis egészen másképpen értelmeztük a vonatkozó törvényt, mint a román fél. Most hasonló helyzet állt elő a gyógyszerészeti karral kapcsolatosan is, ezért határoztunk úgy, hogy azon az ülésen, amelyen a szenátus napirendre tűzte a kar ügyét, kifejtjük a véleményünket. Legnagyobb meglepetésünkre a szenátus elnöke bejelentette, hogy csak tájékoztatni szeretné a testületet. A Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) sugallatára kialakult helyzetben két lehetőség áll fenn: egy közös akkreditáció, amely szerint egy román oktatási vonalat akkreditálnak, s azon belül lábjegyzetben esetleg ott szerepelne a magyar is, vagy egy külön akkreditáció, ami a szenátus elnökének magyarázata szerint ideiglenes lenne, mert teljesen új programra vonatkozna. Ha a magyar tagozatra külön engedélyt akarunk, akkor egy új eljárást kell kezdeményezni. Ez azonban nem jelentené azt, hogy mind az elmélet, mind a gyakorlat magyar nyelven folyna, hanem maradna minden a régiben, az előadás külön a román és a magyar diákok számára, a gyakorlat együtt, mert véleménye szerint olyan kevés az oktató a magyar oldalon, hogy veszélyezteti a diáklétszámot. Elhangzottak érvek és ellenérvek, s mi elmondtuk, hogy nem osztjuk ezt a félelmet, mert ha az ARACIS ugyanazt a mércét alkalmazza, mint a román tagozat esetében, akkor a hármasszabály alapján minket is megilletne 65 hely, ami a jelenlegi diáklétszámnak felel meg, ezért nem félünk attól, hogy diákokat kellene elküldeni. Kérdésemre, hogy a közös gyakorlat ötlete szintén az ARACIS-tól származik-e, az volt a válasz, hogy nem, de másképpen nem lehet megvalósítani. A helyzet tehát az, amivel az elmúlt három év óta folyamatosan szembesülünk: az egyetem vezetősége állítólag a legmesszebbmenően támogatja, hogy a magyar tagozat maradjon meg, ami az ellenőrző hatóság miatt nem lehetséges. Ha azonban teljesen külön működési engedélyt szeretnénk magyar nyelvű gyakorlattal, mivel csak ideiglenes engedély jár nekünk, abba az egyetem nem egyezik bele. Tehát mindig a másik fórum a hibás, s közben a szakminisztérium mossa a kezeit. A szenátus tehát nem hozott döntést, csak tájékoztatni akartak arról, ami úgyis magasabb szinten dől el. Tehát marad az a helyzet, hogy ránk akarnak erőltetni két olyan változatot, amely közül egyik sem felel meg a magyar tagozatnak. A tanügyi törvénynek ellentmond a közös akkreditáció, a törvény által előírt külön akkreditációt pedig nem engedi az egyetem. Ebből a csapdából saját erőnkből nem tudunk kilépni.
Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a múlt év januárjában az egyetem vezetősége megszavazta a végleges akkreditációt mindkét tagozat számára. Májusban kiszállt az akkreditációs bizottság, és akkor kezdték hangsúlyozni, hogy a magyar tagozatnak csak ideiglenes akkreditáció jár, amely azt jelentette volna, hogy marad minden a régiben. Ezt nem fogadhattuk el, mivel ellentétes az érvényben levő tanügyi törvénnyel, s a bizottság dolgavégezetlenül távozott. Azon híresztelésekkel ellentétben, hogy a magyar vezetőség kivonult a szenátusból, és nem tesz semmit, el kell mondanom, hogy amióta a magyar főtanszékek önállósodásáról szóló hétpontos egyezséget aláírtuk, több beadványt intéztünk a rektor úrhoz, az RMDSZ megfelelő tisztségviselőihez és az ARACIS-hoz, s hétszer fordultunk írásban iktatott kéréssel az oktatási minisztériumhoz, de írásbeli válaszra egyik fórum sem méltatott. Jelenleg is ezzel szembesülünk, s nyílt levélben fogunk állásfoglalást kérni az ARACIS-tól. Időközben a román tagozat állítólag száz helyre megkapta a működési engedélyt, amire azt tudjuk mondani, hogy az oktatói létszám alapján, és a közös oktatói bázist használva, a hármasszabály elve alapján 65 hely minket is megillet. Ha mi leválunk a román tagozatról, akkor az ő programjuk is újnak tekinthető, és akkor nekik sem járna a végleges akkreditáció.
Véleményünk szerint a működési engedélyt illetően is jogunk van az egyenlő bánásmódhoz, s ráadásul lévén csupán laboratóriumi gyakorlatról szó, itt az sem merül fel, hogy a beteggel románul kellene beszélni.
Érdeklődésünkre Szabó professzor elmondta, hogy a szenátusi ülésen újra elhangzott a fenyegetés, hogy akik nem állították össze az új dossziét, ami a rektor szerint ugyanazt kell tartalmazza, mint a jelenlegi, csak a végleges helyett az ideiglenes akkreditációs kérve, azok felelni fognak. Majd feltette a kérdést, hogy nem jelent-e diszkriminációt, hogy ugyanazon a gyakorlati órán ugyanazzal az oktatóval hogyan részesülhet a román diák véglegesen, a magyar diák csak ideiglenesen akkreditált képzésben.
Az ideiglenes akkreditációt, amely azt jelentené, hogy nyolc évig nem szervezhetnének magyar nyelven államvizsgát, elfogadnák, ha az valóban a magyar tagozat függetlenségét jelentené, de azzal a feltétellel, hogy minden marad a régiben, nem egyezhetünk bele – hangsúlyozta.
A Szabó Béla professzor által mondottakat a gyógyszerészeti kart képviselő dr. Nagy Előd egyetemi docens is megerősítette.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)