Értékteremtőket vár a gyalui várkastély
A gyalui várkastély kertjében első ízben szervezi meg a Várkert Fesztivált a patinás épületegyüttes gondozására létrehozott Traditio Transylvanica Alapítvány és a Kincses Kolozsvár Egyesület.
Az október 10-én és 11-én tartandó rendezvény helyszíne a reneszánsz jellegét máig őrző, patinás gyalui várkastély parkja.
Legelőször a Krónika számolt be arról tavaly novemberben, hogy a kastélyt Nagy Elek üzletember vásárolta meg Barcsay Tamás örököstől, aki kénytelen volt belátni, hogy nem lesz képes biztosítani a 2012-ben visszakapott ingatlan megmaradását.
„Kolozsvári lévén az egyik legfontosabb érték számomra a hagyományőrzés és vele együtt az útmutatás a jövő generációinak. A várkastélyban meg lehet valósítani egy olyan kulturális központot, amely az egész régióra nézve hasznos: az épület Kolozsvár közelében, Kalotaszeg szívében, a Mezőség határán, a Mócvidék lábánál található. A legjobb lehetőséget kínálja a kultúrák találkozására, egymás megismerésére" – nyilatkozta akkor lapunknak a Budapesten élő, kolozsvári származású Nagy Elek.
Történelmi jelentőségű épületegyüttes
Mint a fesztivál szervezői írják, céljuk bekapcsolni a több kultúra találkozási pontjánál fekvő Gyalu 15. századi nevezetes épületegyüttesét az erdélyi kulturális élet és turizmus vérkeringésébe. „Annál is inkább, mivel a jobb sorsra érdemes hatvantermes, négy sarokbástyás kastély hosszú évek óta kihasználatlanul áll. Meggyőződésünk, hogy a várkastélynak és a kastélyparknak szűkebb értelemben a régió magyar közösségét, tágabb értelemben Erdély történelmi nemzetiségeit és kulturális csoportosulásait kell szolgálnia értékteremtő és -megőrző kulturális programokkal, a régió sokszínűségét bemutató rendezvényekkel" – írták a szervezők.
A gyalui Várkert Fesztivál alkalmat teremt arra, hogy a nagyközönség megismerhesse az épületegyüttest, illetve annak történelmi és kulturális jelentőségét, mely olyan nagyszerű írókat ihletett meg, mint Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza vagy Kós Károly. Naponta több alkalommal vezetett sétára kerül sor a várkastély körül és a belső udvaron, melyek során az idegenvezetők bemutatják az épületegyüttes és a mellette húzódó római castrum történetét.
Gasztronómiai időutazás
A programokban különböző kulturális és szabadidős rendezvények, gasztronómiai, klasszikus- és népzenei, hagyományőrző és családos tevékenységek szerepelnek, kiegészítve a várkastély megismertetését célzó programokat. A borkóstolók mellett Korok, konyhák, kóstolók címmel gasztronómiai vetélkedőt szerveznek szombaton, melyre olyan főzőcsapatok jelentkezését várják, akik az elmúlt évszázadok korszakaira jellemző jellegzetes ételek elkészítésére vállalkoznak. Külön díjazni fogják az adott korhoz illő autentikus felszolgálást és öltözetet. Jelentkezni a varkertfesztival@gmail.com e-mailcímen és a 0742-591-639-es telefonszámon lehet.
A gasztronómiai program vasárnap sem marad el: Iglódi Ferenc ökörsütő mester egy 450 kilogrammos szürke marhát készít el nyárson. A különlegességet, akárcsak a szombati főzőversenyen elkészült ételeket, egy 10 lejes kóstolójegy kiváltásával bárki megízlelheti. Az ebből befolyt összeget a szervezők a Kolozsvári Magyar Napok adománygyűjtő akciójához kapcsolódva a kárpátaljai gyerekek megsegítésére ajánlják fel.
Az ökörsütéssel párhuzamosan a pecsenyéhez illő köretek és saláták elkészítése szintén verseny keretében történik. Mindemellett lacikonyhások, sörcsapok és fröccsstand szolgálják majd ki a résztvevők igényeit. Jelen lesz Gyaluban a Kolozsvári Magyar Napokról ismert Emese park, mely íjászattal, hajítógéppel, nemezeléssel, gyertyamártással, vívással, középkori és régi népi hangszerek bemutatásával, élő zenével, középkori vásári játékokkal, ügyességi feladatokkal, csutora-esztergálással és ördöglakatokkal várja majd a látogatókat, különösen a gyerekeket.
Szintén családos programnak ígérkezik a Kalotaszegi Turul hagyományőrző csoport lovasbemutatója, amelyet vasárnap szerveznek. A kultúrakedvelő közönséget irodalmi programokkal, bábszínházzal várják. Az erdélyi török világ hangulatát eleveníti fel a Canlar régizene együttes, melynek tagjai a klasszikus török zene mellett énekmondók verseit adják majd elő. A magyar népzenét mezőségi és kalotaszegi prímások és népzenészek képviselik.
Edda-koncert, fesztiválzáró táncház
A parkban felépített színpadon október 10-én, szombaton 19 órától fellép a legendás Edda együttes, október 11-én, vasárnap 16 órától pedig a fiatalok körében igencsak népszerű Bagossy Brothers Company. Vasárnap 18 órától a szintén közkedvelt erdélyi Nightlosers csap a húrok közé. A szombati koncert után tábortüzet gyújtanak, amihez a jó hangulatot Miklós Gyuri, valamint Ségercz Ferenc és barátai biztosítják. Vasárnap este több száz négyzetméteres sátorban táncházzal zárják az első alkalommal megszervezett Várkert Fesztivált.
A rendezvény két napjára szóló jegy 15 lejbe kerül. Jegyeket a Biletmaster.ro oldalon, a Kolozsvári Magyar Opera jegypénztáránál, valamint a rendezvény helyszínén, a kastély hátsó bejáratánál lehet váltani. A részletes programot október első napjaiban közlik a szervezők az esemény Facebook-oldalán és honlapján.
Krónika (Kolozsvár)

Értékes leletek a gyalui kastélyban
Az erdélyi kastélyok sorsáért civilként is sokat tehetünk – mondja Weisz Attila művészettörténész. A szakemberrel az erdélyi kastélyok sorsáról, felújítási lehetőségeikről, a feltárt örökség konzerválási módozatairól beszélgettünk.
– Művészettörténészként mennyire van rálátása a kastélyok visszaigénylési fázisaira?
– Az államosított műemléképületek visszaigénylése még ma sem lezárult folyamat. Az ingatlan visszaadása csupán az első lépés a helyreállítás felé, hiszen a több évtizedes állami tulajdonból az épületek romosan vagy lepusztulva, bútorzatuktól, gyűjteményeiktől megfosztva kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Kártérítést mindezért a pusztításért vagy több évtizedes használati bért remélni sem lehet, sőt a visszatérítések körüli (ál)visszaélések és az azt követő újraállamosítások nyilván azt a célt szolgálják, hogy elriasszák az esetleges visszaigénylőket. Szakemberekhez általában hamarabb eljut a híre egy-egy újonnan visszaszerzett épületnek, vagy a különféle helyreállításokról is több információnk van, mint az átlagembernek, de ez minden szakmában, így az örökségvédelemben is így van.
– Civilként mit lehet tenni a kastélyok megóvása érdekében?
– Nagyon sokat: látogatni kell a kastélyokat (a romosakat is), hogy a helyi hatóságok ráébredjenek, mennyire szégyenteljes az, ahogy pusztulni hagyják az értékeket. Támogatni kell a helyreállítást felvállaló civil szervezetek munkáját, és „elégedetlenkedni” kell, hogy ha nemtörődömséget vagy éppen ordítóan helytelen „helyreállítási” megoldásokat látunk: műanyag ablakokat vagy ajtókat, újonnan vágott nyílásokat, oda nem illő burkolatokat, díszítőelemek eltűnését vagy éppen rongálásokat.
– Az erdélyi irodalom fő mecénásának, Nagy Eleknek köszönhetően a gyalui várkastély is épül-szépül, az I. Várkert Fesztivál keretében rövid ideig meg is nyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Miben egyedi a gyalui kastély?
– Én művészettörténészként veszek részt ebben a munkában, és a feltárásainkat még nem tekintjük befejezettnek, ezért a következtetéseink sem véglegesek. A ma látható épület számtalan építési fázis eredményeként jött létre, és a legkorábbi fázisokhoz tartozó falak közül valószínűleg ma már semmi nem áll. A Dacia római provincia idejéből itt álló castrum mellé a középkorban, a 14. században egy püspöki birtokközpont létesült, ez a 15. századi forrásokban már várként, illetve palotaként szerepel. Mára mindebből nem maradt fenn álló épület, s a mai kastélyudvaron belül remélik megtalálni a régészek a maradványaikat. Ám szórványleletek arra utalnak, hogy igen igényes késő gótikus és reneszánsz részletei voltak ezeknek az épületeknek, a reneszánsz faragványok jó része Hunyadi Mátyás budai építkezéseiről ismert gyönyörű faragott kőemlékek formavilágát követte.
A középkori várat az 1530–40-es években Statileo János püspök idején övezhették a mai is látható szabályos alaprajzú, négy saroktornyos várral. Erre bizonyíték lehet a püspök várnagyának, Móré Péternek az újonnan feltárt, gyönyörű címere, amelynek eddig csupán a feliratát ismertük. Ennek azért van különös jelentősége, mivel ez bizonyíthatja, hogy a szamosújvári Martinuzzi-vár mellett a gyalui Erdély legkorábbi ilyen jellegű erődítménye, és ez még nem volt ennyire nyilvánvaló a kutatás számára. Ebből az időszakból sikerült néhány faragott kőajtókeretet is azonosítanunk.
1541-ben a vár Izabella királyné birtokába jutott, végül fiskális tulajdonba került. Lényegi változás akkor állt be, amikor I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) pompás rezidenciát rendezett be itt: a várfalakhoz boltozatos teremsorokat kapcsoltak, kaputornyot emeltek, a várudvar régi épületeit elbontották, több emeleti helyiséget habán bokályokkal (mai szóval falicsempével) vagy bőrkárpitokkal díszítettek. A korábbi lőréseket ekkor falazhatták el. Sajnos ma már nem sok maradt fenn mindebből, de sikerült beazonosítanunk több boltozattartó konzolt ezekben a helyiségekben.
A fényes rezidencia azonban Várad 1660-as török elfoglalásával gyakorlatilag végvárrá vált, amelyet Bánffy Dénesnek, Kolozsvár főkapitányának, kolozsi és dobokai főispánnak zálogosítottak el az erdélyi rendek. A kastély Bánffy György kormányzó idejében, az 1704-es és 1705-ös kuruc ostromok következtében elpusztult, de az uradalom tovább működött. A 18. század legvégén csupán a nyugati szárny egyik részét tették lakhatóvá, ekkor készült a mai barokk főlépcsőház. Később, a 19. század folyamán több ízben is dolgoztak a kastélyon, ekkor telepítették a hatalmas parkot, betemették a szárazárkot. Az északi fal mellé és helyébe istálló, emeletére magtár került. Ekkor épült a délkeleti, hatszög alaprajzú torony a régi körtorony helyére, és ekkor történt a keleti homlokzat félköríves díszítése és továbbépítése, illetve több helyiség mennyezetének kifestése.
– A kastélyok fenntartásához legtöbbször hiányoznak az egykori gazdasági alapok. Szakemberként hogyan látja, kastélyainkat a felújítás után hogyan lehetne gazdaságossá tenni?
– Ha egy hatalmas méretű, eredeti rendeltetését elvesztett épület helyreállításáról beszélünk, akkor a legfontosabb kérdés az új funkció. A gyalui és más erdélyi, partiumi kastélyok körüli uradalmakat már az 1920-as évek földreformjában államosították, így az a gazdasági alap egyik napról a másikra semmivé lett. A megmaradt birtokból sokszor elég, ha a karbantartásra futotta. A helyreállításnak éppen ezért az új, lehetőleg gazdaságilag is életképes funkció a kulcskérdése. Legtöbben a turisztikai hasznosításban gondolkodnak (amibe a kastélyszállótól a konferenciaközpontig minden belefér), mások az épület szociális hasznosításának a lehetőségét használják ki (szanatórium, üdülő árvák részére stb.). Néhány esetben múzeum működik a kastélyokban. Még kevesebb az olyan hangsúlyosan kulturális célközpont, mint amit a gyalui kastélyból próbál varázsolni a beruházó, a Traditio Transylvanica Alapítvány, amelyben az épület régi életét bemutató múzeum ugyanúgy helyet kap, mint az előadóterem vagy a fesztiválszínpad. Szerencsére hatalmas, látványos helyszínről beszélünk, ahol amúgy is rengeteg a látnivaló, a római castrumtól a reneszánsz várkastélyon át az évszázados gyönyörű parkig. Bizakodni kell.
– Milyen hozadéka lehet egy ilyen kutatásnak? Mi derülhet ki például a Rákócziak, a Bánffyak életéről, amit még nem tudunk?
– A műemléki törvény megköveteli a műemléklistás épületeknek a művészettörténeti kutatását. Míg ez sok esetben csak nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem valósul meg, addig Gyaluban mindez természetes volt, diák- és munkáscsapat is a rendelkezésünkre állt, amit a beruházó, Nagy Elek, nagylelkűen biztosított. A kutatás keretében az épületről hatalmas felületekben távolítottunk el cementes vakolatokat, amely segíti a falak kiszáradását a konkrét kiviteli munkák megkezdéséig. A feltárt leleteket a helyszínen szeretnénk bemutatni, és egy múzeumot is szeretnénk berendezni. Ezen kívül tervezzük egy tanulmánykötet megírását, ahol szakszerűen tájékoztatjuk a közönséget az eredményeinkről. Persze kisebb, olvasmányosabb publikációkat is tervezünk, ezek közül néhány már meg is valósult.
– Olvasom, a hajdani latrinákból sok érdekes adatra derült fény....
– A latrinákat eleve a régészek kutatták, de talán nem gond, ha néhány látványos leletet felidézek. Ma már tudjuk, a falak belsejében a latrinákat csupán a Rákóczi-korban képezték ki. Ezek a faluhelyen ma is gyakori pottyantósok mintájára működtek, a lényegi különbség az volt, hogy az emeleten, a falvastagságban vagy elkülönített kamrákban voltak berendezve, és egy, a külső falban kialakított függőleges csatorna csatlakozott hozzájuk, melynek az alsó vége a vársáncba nyílt. A használatát talán nem részletezném, de azt megjegyzem, hogy háztartási hulladék, törött edény, betörött ablakszem is bőven került ide, s ez igen értékes lelőhellyé teszi őket. Itt gyakorlatilag a mindennapi élet keresztmetszetét lehet megfogni régészeti módszerekkel. Előkerültek ablakszemek, habán kerámiadarab és több más érdekes lelet is.
– Egy felújítás során minek van prioritása: a művészettörténeti elemek kortól független konzerválásának vagy létezik egy egységes koncepció, ami mentén a kastélyokat felújítják, s csak az ebbe beleillő elemek lesznek láthatóak?
– A gyalui kastélyra vonatkozó levéltári források egy részét már kiadták, ezek alapján tájékozódunk az épületben. A kastélyleltárak pontos, szobáról szobára leírt képet adnak a korabeli épületről, nekünk csupán azt kell megállapítanunk, hogy most éppen melyik szobában is járnak, hiszen főleg a keleti és északi szárnyat a 19. században teljesen átalakították, míg a nyugati szárnynál egy teljes helyiségtraktust elbontottak. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, faragványok, feliratok, elfalazott nyílások, díszítőfestés bukkan elő a vakolat alól. Nyilván nemcsak a lelet lényeges, hanem a lelőkörülmény is, egy régi vakolatréteg számunkra majdnem ugyanolyan fontos, mintha elfalazott kincset találnánk.
A helyreállítási koncepció két lábon áll: a hasznosítási lehetőség és az értékek konzerválása és bemutatása. A helyreállítás csapatmunka, ahol a művészettörténész általában ez utóbbiak mellett, az építész az előbbiek mellett kardoskodik. Ezért nagyon fontos a jó együttműködés. Az építész sem szeretne készakarva tönkretenni vagy eltakarni értékeket, de minden épületbe kell konyha, fürdőszoba, hőközpont, iroda stb., ahol ezen értékek bemutatása nem mindig lehetséges, sőt nem is javallott. Ezért kihívás az építészek számára is egy ilyen jellegű feladat.
– Egy ilyen volumenű munkához sok pénz és szakember szükséges: kik vesznek részt a régészeti, művészettörténeti munkákban?
– A munkákat uniós pályázatból támogatja a Traditio Transylvanica Alapítvány, hiszen ezt magán- vagy önkormányzati forrásokból lehetetlen lenne megvalósítani. A régészeti feltárásokat Felix Marcu és Csók Zsolt kollégák vezették, míg a falkutatásokat Kovács Zsolt és jómagam végeztük egy diák- és munkáscsapat segítségével, a levéltári kutatásokat Szász Anikó történész-művészettörténész folytatta. A falfestések feltárását Kiss Lóránd, a sürgős kőrestaurátori beavatkozásokat, kőkiemeléseket Kiss Zoltán restaurátorok végezték. Kitűnő volt az együttműködés a csapatok között, a leletek sok esetben nagyon szépen kiegészítették egymást, és külön jó lehetőség volt, hogy egyszerre zajlottak a kutatások, így alla prima értesülhettünk az új eredményekről.
– Terveik szerint, ha sikerül az európai uniós forrásokat megpályázni, mikor láthatja a nagyközönség a gyalui várkastélyt teljesen felújított állapotban?
– Ha az uniós pályázat összejön, abban konkrétan le lesz szögezve a határidő. Általában egy-két éves futamidőre számíthatunk, ami alatt át kell adni az épületet. Különféle parki rendezvényeket azonban tudomásom szerint tervez a Traditio Transylvanica Alapítvány, úgyhogy még számos alkalom lesz a nagyközönség számára akár a helyreállítások műhelytitkaiba is bepillantani.
Dr. Weisz Attila
Kolozsvári művészettörténész, műemlékvédő szakember. 1975-ben született Marosvásárhelyen. 1999-től a BBTE történelem–művészettörténet szakos hallgatója, 2013-ban szerzi meg PhD-fokozatát Torda város középkori egyházi épületei témából a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetében. 2014-ben Zádor Anna-díjas. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Programdömping a kolozsvári Téli fesztiválon
Változatos kulturális programok várták a nagyérdeműt a hétvégén a Kolozsvári Magyar Napok keretében: többek közt irodalmi estek, különleges tárlatnyitók gazdagították a pénteken kezdődött és december 20-áig tartó Téli fesztivál programját.
Tárlat nyílt Kós András szobrász alkotásaiból
Nem klasszikus értelemben vett tárlat a Kós András-emlékkiállítás, amelyet meghittség, bensőséges hangulat jellemez. A megtekinthető tárgyak nem a nagyközönségnek készültek, és az alkotó személyiségének rejtettebb rétegeibe engednek bepillantást – méltatta Mile Lajos kincses városbeli főkonzul a Farkas utcai református templom kerengőjében a Kolozsvári Magyar Napok keretében szombaton megnyílt tárlatot.
Mint kifejtette, a 100 éve született Kós András szobrász emblematikus figura volt, a kolozsvári szellemi élet alakítója, és mindenik kiállított tárgy önálló esztétikai értékkel bír, ugyanakkor a művészeti érték teljes megértésében segíthet a művész személyiségének megismerése.
Németh Júlia művészettörténész, műkritikus ugyanakkor Jakobovits Miklós Munkácsi-díjas festőművészt idézte, aki már 1979-ben úgy nyilatkozott Kós Andrásról, mint aki „a mai európai szobrászat egyik legnagyobb alakja”. Elmondta, a képzőművész életében fontos szerepet játszott a Farkas utca, hiszen a Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait.
Kolozsi Tibor szobrászművész elmondta, Kós életművének nagy része olyan korszakban született, amikor a politika diktált, de a szocialista realizmus nem tudta megtörni művészetét. A Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, a kolozsvár-belvárosi református egyházközség, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Barabás Miklós Céh, a Carola Egyesület, valamint Kós András örökösei által szervezett tárlat december 20-áig tekinthető meg.
Több életre elegendő életmű, az irodalom „ízei”
Egyed Péter író, filozófus vette át szombat este az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által odaítélt Méhes György Nagydíjat, a debütdíjat pedig Láng Orsolya kapta Tejszobor című bemutatkozó prózakötetéért.
Balázs Imre József Egyed Péter változatos, több életre is elegendő életművét vette számba laudációjában, kiemelve, a díjazott költőként, íróként, értő kritikusként és az erdélyi magyar filozófiaoktatás meghatározó pedagógusegyéniségeként is megkerülhetetlen szereplője kulturális életünknek. Kiemelte, hogy az Echinox magyar oldalainak egykori szerkesztőjeként Szőcs Gézával számos „rebellis szellemű” fiatal tehetségnek biztosított közlési lehetőséget, a Kriterion egykori szerkesztőjeként is jelentős munkát végzett, de Bretter György életművének gondozójaként is ismerheti a közönség.
László Noémi a debütdíjast rejtőzködő alkotóként mutatta be, akinek első kötetétért az E-MIL választmánya egyhangúlag ítélte oda az elismerést. A díjakat adományozó Nagy Elek, Méhes György fia egészségi okok miatt nem lehetett jelen a gálán. A díjátadást a Kolozsvári Kikötő. Kárpát-medencei fiatal írók találkozója című rendezvénysorozat előzte meg, amelyen 21 fiatal alkotó olvasott fel műveiből, köztük erdélyi, magyarországi, kárpátaljai és felvidéki szerzők.
A meghívottakkal Karácsonyi Zsolt főszervező, az E-MIL elnöke, illetve Balázs Imre József beszélgetett többek között az irodalom „helyi ízeiről”, a pályakezdés nehézségeiről és egyéb „művészbetegségekről”. A rendezvénysorozat a téli Kolozsvári Magyar Napok és a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa projekt keretében valósult meg.
A magyar napok keretében egyébként hétfőn és kedden is gazdag kulturális kínálat: irodalmi est, könyvbemutató, kiállításmegnyitó várja a közönséget. A részletes program a Téli.magyarnapok.rohonlapon olvasható.
Kiss Előd-Gergely, Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Állami pénzköltészet? (új fejezet a kultúrharcban)
Szereztem 150 milliót a fiatal magyar irodalomnak, mit szóltok hozzá? Alávaló senki vagy. Bojkottálunk, nem kell a pénzed. Inkább fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. A szolgalelkűség és a szabadság csapott volna össze az elmúlt két hét petőfis hevületet idéző magyar irodalmi-politikai vitájában? Aligha.
Az új esztendő első nagy ,,kulturális” híre: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. 150 millió forintot bocsát a frissen megalakult Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. rendelkezésére, hogy segítse a kortárs magyar irodalom felfrissülését. Az új szervezet vezetője Orbán János Dénes brassói születésű, József Attila-díjas költő, a 90-es évek erdélyi irodalmának mindenese, a legendássá vált Előretolt Helyőrség című lap és könyvkiadó vezetője, a híres kolozsvári irodalmi kávéház, a Bulgakov volt társtulajdonosa, akinek meghívását nemcsak a romániai, hanem az anyaországi írók is szívesen vették. Mások mellett az ő nevéhez fűződik az erdélyi irodalom szemléleti megújulása, az új nemzedék felkarolása, menedzselése, a magánmecenatúra feltámasztása. Ez utóbbi a szabadsághívők szemében ma is szálka. Most a friss események nyomán újfent Orbán szemére vetik, hogy monográfiát írt Méhes Györgyről, a népszerű regényíróról, aki történetesen egyik fő támogatójuk — Nagy Elek, a Vegyépszer egykori vezetője — apja volt, továbbá szövetséget kötött a dúsgazdag Böszörményi Zoltánnal, akinél többet vélhetően senki sem tett a romániai magyar irodalomért, de egyébként költő és prózaíró.
Az egykori tanúk állítják, soha annyi fiatal nem verselt Erdélyben, mint abban az időszakban. És csodák csodájára a legtehetségesebbek meg is jelenhettek a lapban, később önálló kötetben. Nem tartozik a tárgyhoz, hogy az Előretolt Helyőrségnek voltak fiatalos vadhajtásai, és az idősebb pályatársak nem értették, miért kell egy Rejtő Jenő-ponyva címe mögé bújva harcolni például Sütő Andrásék hagyatéka ellen. Hogy a populáris irodalom elismertetése miért párosul neves mesterek munkásságának lekicsinylésével. Hogy minek a trágárság, a polgárpukkasztás. Valljuk be, belterjes témák ezek, ám ahogy L. Simon László egykori kulturális államtitkár, majd kormánybiztos esetében néhány éve, most is előkerülnek a konzervatív közönséget sokkoló, úgynevezett obszcén versek, a karaktergyilkosság immár bevett eszközei.
Azok a kilencvenes évek!
A kilencvenes évek második felétől olyan pezsgő irodalmi élet folyt Kolozsváron, mint sehol máshol. ,,1997 és 2000 között gyakran, talán havonta is mentem stoppal Kolozsvárra Pestről, ott voltam hétvégén, néha tovább is – emlékezik a Budapesten akkoriban helyét nem lelő, egykori joghallgató, Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, akit arról kérdeztünk, milyen volt a sokat emlegetett kolozsvári költőiskola. – Nem volt katedra, sem amolyan na, akkor most vegyük a te verseidet jellegű önképzőkör, hanem kocsmázás volt sok körbejáró kézirattal, sok fiatallal, idősebbekkel – az idősebbek is huszonévesek voltak, Orbán János Dénes, Sántha, Lövétei, György Attila. Jánosnak csodás érzéke volt a tehetségesek felismeréséhez, elég jó és nagy tekintélyű pedagógus volt. A versekről keményen és őszintén elmondta mindenki a véleményét. Ittunk, fiatalok voltunk, és sokat beszéltünk a versekről.” Vannak, akik az Előretolt Helyőrség szerepét eltúlozzák, Szálinger azonban realista: ,,2016-ból nézve, azt hiszem, a legnagyobb eredmény, hogy az egyik legfontosabb magyar irodalmi folyóirat, a Székelyföld szerkesztői is az Előretolt Helyőrségnél kezdték  pályájukat.” Vannak persze, akik úgy találják, főként mostanában, hogy az egykori helyőrségesek semmit sem tettek le az asztalra, Orbán János Dénes főszerkesztőt pedig előszeretettel kocsmai csaposként emlegetik. Verseiről, regényeiről, műfordításairól, szerkesztői munkájáról tudomást sem vesznek, és Szőcs Géza marosvásárhelyi születésű költő – jelenleg a miniszterelnök kulturális főtanácsadója – széles hátán felkapaszkodó ügyeskedőnek mondják. Politikai meggyőződésük azt diktálja, hogy tehetséges ember nem áll a kormány szolgálatába. Márpedig ő – immár Magyarországon – az új kormánynapilap, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetését is elvállalta, vélhetően egy komolyabb sarzsi reményében. S lám, meg is kapta 150 milliós jutalmát. Amikor a politikától távol maradni igyekvő alkotókat kérdeztük az ügyről és Orbán János Dénesről, többen csak megvonták a vállukat: ez van, ügyes fickó, remek elme, jobb költő, mint amilyennek gondolják, nyomulós fazon, Szőcs Géza samesza – jellemezték a helyzetet és pályatársukat, s nyomban nevük elhallgatását kérték.
Erdélyi maffia?
A január 8-ai első rövid híradás után Krusovszky Dénes József Attila-díjas fiatal költő emelte fel szavát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó létrehozása ellen. A finom intellektusú, szelíd és komoly alkotónak ismert, külföldön is megjelenő szerző – Szőcs Géza és Orbán János Dénes kapcsolata miatt – erdélyi maffiát vizionált a háttérben, az irodalmi élet demokratikus működésének megcsúfolását látta az új szervezetben. Felvetéseit Orbán több fórumon cáfolni igyekezett: szó sincs a meglévő irodalmi szervezetek, mindenekelőtt a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) elleni támadásról, annál is kevésbé, mivel utóbbi szervezet létrehozásában maga is részt vett, s erre ma is büszke. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. programot dolgozott ki az ígéretes pályakezdők felkarolására, képzésére, az irodalmi pályán történő elindítására. A tehetségeket felnevelik, ösztöndíjjal segítik, első köteteiket kiadják.
Bár újabb és újabb részletek látnak napvilágot az elképzelésekről, a program egészét még senki sem látja át (hacsak nem a vagyonkezelők), így a vita továbbra sem szakmai, hanem politikai síkon zajlik. Annak ellenére, hogy Pion István sikeres slammer és poéta, a Magyar Nemzet munkatársa megpróbálta szakmai köntösbe öltöztetni ellenérzéseit: miért kell íróiskola, ha egyszer a Rektori Konferencia leszavazta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának szakalapítási kérelmét? Pedig ott már többéves tapasztalat van, és a Lackfi János és Vörös István-féle kreatívírás-kurzusok számos tehetséges fiatalt bocsátottak ki. Bizony, kár volt az írói mesterképzést elutasítani, hiszen a világ számos híres egyetemén működik, csakhogy Orbán János Dénesék nem egyetemi képzésben gondolkodnak, s nem a Pázmány kenyerét akarják elvenni.
Ahogy a többi magas tandíjas íróiskoláét sem, hiszen ők, velük ellentétben nem pénzt kérnek, hanem a valódi tehetségeknek — szerte a Kárpát-medencében — ösztöndíjat kívánnak adni. Sajnos mindeközben arról nem esik szó, hogy ki és milyen szempontok alapján dönti el a jelentkezők sorsát. Ahogy a leendő mentorokról sincs hír. Csak a tervezett bojkottról, Petőfi hitvallásáról: szabadnak lenni mindennél fontosabb. A szabadság jegyében tudni vélik különféle pedagógiai szakértők, hogy Orbánnak nincs meg a megfelelő képesítése, és alkalmatlan arra, hogy fiatalokkal foglalkozzék. Nincs szükség új intézményekre, hiszen a meglévők is ellátják a tehetséggondozási feladatokat, érvel Pion is Krusovszky nyomán, s ebben van igazság, de ne feledjük, minden új testület felpezsdíti az életet a régiekben is, amire nagy szükség van. Ha Pion azt vetné fel, hogy nem új kötetekre, újabb és újabb fiatal írók és költők bemutatkozására van szükség, hanem őszinte, elemző kritikákra, teljesen egyetértenénk. A kortárs magyar irodalomnak ez a leggyengébb pontja. Nem véletlenül mondja Szálinger Balázs, hogy az egykori kolozsvári ,,költőiskola” legfőbb erénye a másutt nem tapasztalható könyörtelen igazmondás volt. A kocsmázások egy másik látogatója szerint üdítő volt, hogy ezt a társaságot nem fertőzte meg a pártpolitika, hogy fittyet hánytak a Budapesten dúló kultúrharcra.
Az elmaradt vita
Amikor a Heti Válasz arra kérte Orbán János Dénest és Krusovszky Dénest, hogy a Szemtől szemben rovatban, egy asztalhoz ülve próbálják meggyőzni az olvasókat igazukról, kitértek az újabb vita elől. Orbán levelében így fogalmaz: ,,Nem látom értelmét egy olyan politikai vitának, melynek végén eljutunk az illiberális ősrobbanás metafizikájának ontológiai dimenziójáig, miközben itt pusztán arról van szó (politika ide vagy oda), hogy van plusz (és másoktól nem elvont) 150 milla fiatal íróknak, és ebből lehet csinálni olyan innovatív dolgokat, amelyeket az egy százalékából nem lehetett megcsinálni.” Krusovszky pedig úgy véli, ő már mindent elmondott, most a JAK-on és a FISZ-en van a sor, legfeljebb mögéjük sorakozna fel, egyébként mérhetetlenül szomorú az ügytől, és attól, hogy megint nem sikerült valamit rendesen kibeszélni.
Valljuk be, mi is. Egyfelől: miért nem lehet örülni annak, ha a fiatal magyar irodalom pénzhez jut? Hogy nemcsak aranylábú fiúkat, hanem költői vénával megáldott tehetségeket is gondozunk? Másfelől: miért csak a támogatás megítélése után értesül az irodalmi közvélemény a tervekről? Miért nem előzte meg szakmai vita a programot? Végtére is állami pénzről van szó. Ugyan, miért nyitottunk újabb frontot a kultúrharcban?
Osztovits Ágnes (Heti Válasz). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született Méhes György
Száz éve, 1916. május 14-én született Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) Kossuth-díjas író. Székelyudvarhelyen látta meg a napvilágot, ahol édesapja ügyvédként dolgozott. 1917-ben a család Kolozsvárra költözött, tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban végezte. Érettségi után az I. Ferdinánd Tudományegyetemen tanult jogot, de érdeklődése a színház felé fordult. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott.
Az egyetem elvégzése után az Új Cimbora című lapnál dolgozott, majd 1938-ban a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként néhány hónapot Budapesten töltött. 1938 és 1944 között a Pásztortűz és a Keleti Újság munkatársa volt, eleinte színikritikái, később politikai publicisztikái, rövidebb humoros, szatirikus írásai is megjelentek.1952 után kivonult a hivatalos irodalmi életből, szabadúszóként írt ifjúsági regényeket és meséket. 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermekújság főszerkesztő-helyettese.
Szabadság (Kolozsvár)

Zenélő bástyák, mérges diákok a kolozsvári könyvhéten
Varró Dániel nem szívesen érettségizne le önmagából, Király László pedig tényleg hallotta zenélni a Szabók bástyáját – többek közt ilyen és ehhez hasonló érdekességeket hallhatott a hétvégén a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét közönsége.
A rendezvénysorozat számtalan eseménye közt a FestivApp nevű okostelefonos alkalmazás is segített eligazodni, a Bulgakovban pedig ingyen járt a kávé azoknak, akik könyvet olvastak. A Fogoly utcában gólyalábas bohócok szórakoztatták a gyerekeket, miközben szüleik a könyves standok kínálatából válogattak.
A pénteki nap egyik legizgalmasabb eseményének a budapesti Varró Dániel közönségtalálkozója bizonyult. A József Attila-díjas költővel szervezett beszélgetésre jó néhány kismama elvitte a gyerekét is. Hogy ne csak felolvasásra korlátozódjon a találkozó, arról Molnár György, az Eszter-lánc mesezenekar gitárosa gondoskodott, aki Varró Dániel több költeményét is megzenésítette. A gyerekversek felolvasása mellett Varró néhány szellemes történetet is megosztott hallgatóságával. Megtudtuk, a Nők Lapja főszerkesztőjétől – miután az felkérte, hogy írjon a lapba – azt kérdezte, hogy nem írhatna-e verses formában, mire azt a választ kapta: alkosson csak prózában, mert „a versek összezavarnák a Nők Lapja olvasóit”.
Arról is beszámolt, hogy már az első kötetére olyan kritikát kapott, miszerint túl gyerekes, sőt a „posztinfantilizmus előfutára”. „Rájöttem, hogy nem tudnék önmagamból ötösre leérettségizni” – fogalmazott a költő, hozzátéve, hogy mióta érettségi tétel lett belőle, rengeteg üzenetet kapott érettségizőktől, hogy segítsen kidolgozni a róla szóló tételt. Az egyik diák ráadásul megfenyegette, hogyha őt húzza ki az érettségin, és megbukik, akkor „kiheréli” a szerzőt. Tamási Áron, a közszereplő
Természetesen a könnyed, vidám rendezvények mellett komolyabb hangvételtű irodalmi események is helyet kaptak a könyvhét programkínálatában. Május 26-án lesz Tamási Áron halálának 50. évfordulója, ennek apropóján emlékkonferenciát szenteltek a szervezők a farkaslaki születésű írónak. Ezúttal nem elsősorban a szépíró Tamásiról, hanem közéleti szerepvállalásáról esett több szó.
Kónya Hamar Sándor Tamási Áronnak a Vásárhelyi Találkozón betöltött szerepét taglalta, Láng Gusztáv, Dávid Gyula és Kántor Lajos pedig személyes emlékeket idéztek fel az íróval kapcsolatban, Tamási 1956-os, a Bolyai Egyetemen tartott közönségtalálkozója köré építve elbeszéléseiket. Kónya Hamar Sándor elbeszéléséből többek közt megtudtuk: Tamási Áron az általa szervezett Vásárhelyi Találkozó után – amelynek célja az volt, hogy a különböző ideológiai irányzatokat képviselő erdélyi magyar értelmiségieket együttműködésre bírja – úgy nyilatkozott: amit tett és mondott, normális esetben politikusi feladat lett volna.
Láng Gusztáv irodalomtörténész elmondta: a Bolyai-egyetem diákirodalmi körének elnökeként annak idején neki kellett formálisan meghívnia Tamási Áront, hogy tartson előadást. Mint részletezte: Tamási nagyon nehézkesen válaszolt a politikailag kényes kérdésekre, ugyanis közhelyeket sem akart mondani. Amikor viszont a gyerekkoráról kezdett el mesélni, akkor már könnyedén beszélt, később derült ki, hogy A vadrózsa ága című önéletrajzi írását mondta fel. Láng szerint Tamási akkora műgonddal írta meg a regényeit, hogy írás közben meg is tanulta őket kívülről. Hozzáfűzte, Tamási novellái új fejezetet nyitottak a magyar irodalomban.
Dávid Gyula irodalomtörténész szintén jelen volt a Tamási Áron előadásán, azonban emlékei helyett inkább a rendelkezésre álló korabeli forrásokra hagyatkozott. Köztük volt Jordáky Lajos szociológus naplója és kihallgatási jegyzőkönyve is. A forrásokból kiderül, Tamási 1956 október 15-én érkezett meg Kolozsvárra feleségével, aznap este Jordáky Lajossal beszélgettek, a közönségtalálkozóra pedig 17-én került sor. Mintegy 700 diák ünnepelte akkor Tamási Áront. Dávid Gyula hozzáfűzte, a Tamási Áron megfigyeléséről szóló akták még mindig nem kerültek elő a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irattárából.
Egy műemlék orgona hangja
Király László kolozsvári költő A Bethlen-bástya dallama című legújabb verseskötetét mutatta be a könyvhéten a Bulgakov irodalmi kávéházban. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényén László Noémi költő kérdésére Király elárulta, egészen banális dolgot jelez a cím. Amikor ő felkerült Kolozsvárra, még romos állapotban volt a Bethlen-bástya néven is ismert Szabók bástyája, az októberi szelesebb reggeleken átfújt a bástya ablakain a szél, így a műemléképületből orgonálásra emlékeztető dallamok szűrődtek ki. László Noémi kérdésére elmondta: nem tudja, mi lesz a mostani ifjú alkotók sorsa, de biztos benne, hogy bármilyen kátyúból megtalálják a kiutat.
Alapítvány fiatal írókért
Méhes György író idén száz éve született, ezért két rendezvényt is szenteltek a centenáriumi megemlékezésnek a szervezők. Csütörtök este a Bulgakov irodalmi kávéházban Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze olvasott fel Méhes György műveiből. Szombaton pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson Méhes György Földi istenek című egyfelvonásos színdarabját olvasták fel.
Az eseményeken az örökösök részéről jelen volt Sárkány-Nagy Erzsébet és a Bulgakov kávéház tulajdonosa, Nagy Elek, az író gyermekei, akik bejelentették: alapítványt hoznak létre a fiatal tehetséges írók támogatására és édesapjuk hagyatékának gondozására. Nagy Elek elmondta: az alapítvány 100 millió forintos nagyságrendű összegből gazdálkodik, célja felkutatni az új tehetségeket. Hangsúlyozta: édesapjuk beléjük táplálta az irodalom szeretetét, a nemzettudat megtartása pedig irodalom nélkül lehetetlen. Az alapítvány fő feladata a már korábban alapított Méhes György irodalmi díj odaítélése lesz, emellett a 2007-ben elhunyt író szellemiségét követve ösztöndíjakkal és pályázatokkal fogja segíteni a fiatal szerzőket.
Szőcs Géza író, Orbán Viktor miniszterelnök kulturális tanácsadója arról értekezett, hogy Méhes György életpályáját folytonos újrakezdés jellemezte. Az, hogy Méhes György humora ma is aktuális, a jelenlévőknek egyértelműen kiderülhetett a Földi istenek egyfelvonásos színdarabból, Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Dimény Áron színművész remekbe szabott előadásában.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)

Az utókor nem felejt – Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékeztek
A 133 évvel ezelőtt született katonatisztre, nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterre emlékeztek vasárnap Nagybaconban a Történelmi Vitézi Rend tagjai. Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, bár Parajdon látta meg a napvilágot, számos szállal kötődött Nagybaconhoz, az itteni református templomban esküdött örök hűséget feleségének.
A rend tagjai a délelőtti istentisztelet után vonultak a közeli református kultúrotthonhoz, melynek falára 2004-ben került fel a Nagy Vilmos emlékére állított dombormű. Az emlékplakett előtt először v. Bartha Imre bardoc–miklósvárszéki székkapitány mondott beszédet. Abban a mai sorsfordító idők nehézségeire figyelmeztetett, azokra a törekvésekre, melyeknek célja nem más, mint nemzetünk elsorvasztása, példás nagyjaink emlékezetének eltörlése. „A válsághelyzetből egy kiút van: ha megőrizzük erőnket, közösségünk pedig az összefogás útját választja” – hangoztatta.
V. Máthé Lóránt Pál, a Vitézi Rend Székely Törzsének főkapitánya a magyar hadsereg 1940-es nagybaconi bevonulására emlékezett. „A helyiek szerették volna, ha a magyar csapatok nagybaczoni Nagy Vilmos vezénylete alatt érkeznek, ő azonban elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni a nagy eseményen. Napokkal később látogatta csak meg itt élő rokonságát” – mondta a felszólaló.
Idézett a vezérezredes Végzetes esztendők című önéletrajzi írásából: „Sorra jártam a csapatokat, majd siettem felkeresni feleségem szülőfaluját, családunk ősi fészkét. Arról már elkéstem, hogy a csapatokkal vonuljak be oda, mert éppen akkor kellett előkészítenem a kormányzói szemlét, és így Dést nem hagyhattam el. 17-én indultam el tehát (1940. szept. 17-én – szerk. megj.), hogy most már mint magánember látogassam meg a nagybaconi rokonokat… A hold már magasan állott, amikor végre Nagybaconba értem. Le sem tudom írni azt az örömet, amivel Nagy Elek sógoromék fogadtak a paplakban. Megöleltük és megcsókoltuk egymást, és bizony nem szégyellem bevallani, hogy megeredtek a könnyeim. 1918. augusztus óta, 22 éve nem láttuk egymást.”
V. Dimény János a katonatiszt hányatott életútját elevenítette fel, szólva arról is, hogy Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként mennyi mindent tett a magyar katonákért, a háború után nem véletlenül került Rákosi ÁVO-sainak „gondozásába”. Bár egy idő után rehabilitálták, életét mellőzött emberként kellett továbbélnie Piliscsabán.
A megemlékezésen végül v. Nagy János az 1916-os erdélyi román betörés momentumait elevenítette fel, majd a vitézi rend tagjai megkoszorúzták az emléktáblát. Az ünnepségen Szabó Tamara, Lakatos Ágnes és Sükei Katalin énekeltek, jelen volt v. Lázár Elemér, a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya is.
Böjte Ferenc / hirmondo.ro; Erdély.ma

Ők kapták idén a Kincses Kolozsvárért-díjat
A kitüntetést olyanoknak adományozzák, akik sokat tettek nemcsak a KMN-ért, hanem a város magyarságáért is.
A Kolozsvári Magyar Napok első nagyszínpadi koncertje, a felvidéki Ghymes együttes fellépése előtt adták át a Főtéren az idei Kincses Kolozsvárért-díjakat.
A Kincses Kolozsvárért-díjakat 2013-ban osztották ki először a város közösségi életének fellendítésében és a Kolozsvári Magyar Napok megszervezésében vállalt tevékenységek elismeréseként. A díjat a Kincses Kolozsvár Egyesület alapította.
Idén három személyiség részesült az elismerésben: Horváth Anna, Kolozsvár volt alpolgármestere, Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, valamint Rácz Csaba Pál vegyész, egyetemi oktató, vállalkozó.
Első alkalommal Répás Zsuzsanna, a magyar kormány Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumának akkori nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Nagy Elek üzletember, Kovács Sándor Kolozs-Dobokai főesperes, az Életfa Családsegítő Egyesület, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a kolozsvári Szabadság napilap, és a Paprika Rádió részesültek elismerésben. Második alkalommal Brendus Réka, a magyar nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese és a kolozsvári magyar vállalkozók által alapított Euréka egyesület vehették át a díjat. A Kincses Kolozsvárért posztumusz díjasai az ezelőtti években Boros János volt kolozsvári alpolgármester és Kötő József kolozsvári színháztörténész voltak. http://foter.ro/cikk

Ezüsttányértól fagyöngyig - Beszélgetés Barcsay Tamás történészprofesszorral, a gyalui várkastély örökösével (Örökségünk)
Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.
– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.
– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bánffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.
– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.
– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét...
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.
– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.
– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a visszaigénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.
– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.
– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.
– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.
BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

15 éves az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az „újra nyitott hagyományőrző” – Karácsonyi Zsolttal beszélgettünk
Bár voltak nagyon nehéz helyzetek az írószervezet életében, az E-MIL anyagi biztonságban van jelenleg, és a tagság is jól érzi magát – tudtuk meg Karácsonyi Zsolt költőtől, műfordítótól, egyetemi adjunktustól, az idén másfél évtizedes Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökétől. Interjúnk apropóját a magyar nyelv napján az RMDSZ és a Communitas Alapítvány által odaítélt díj adta, beszélgettünk az írószervezet múltjáról és jövőjéről, a fiatal írógeneráció bevonásáról és Fodor Sándor örökségéről is.
A magyar nyelv napján kapott díj talán jó alkalom arra, hogy kicsit a szervezet múltjába tekintsünk. Hogy érzi, sikerült megvalósítani az elnöksége elején, 2014-ben kitűzött célokat?
A napokban elnyert díj az elmúlt 15 év munkáját díjazza. Amikor 2002 februárjában megalakult a szervezet, mindenki nagyon optimista volt. Már a kezdet kezdetén, amikor Fodor Sándor elvállalta az elnöki tisztet, sikerült egy erős csapatot kialakítani. Szinte egy év alatt a tagság 100 fő fölé ért. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája már az első évben egy erős írószervezetként tudott bemutatkozni, és jelen lenni a különböző irodalmi, kulturális terekben. Ezt sikerült is megtartani.
Különösen a kezdeti években a magánszemélyek felől érkező támogatásoknak is nagyon sokat lehetett köszönni, Nagy Eleknek, Böszörményi Zoltánnak, illetve a kezdeményező csapatban jelen levő, aztán az elnöki tisztet is betöltő Márkus Barbarossa János is komoly összegekkel támogatta kezdetben a szervezetet. Az idők során még más személyek is támogatták az E-MIL-t jelentős összegekkel, Péter Pál nevét említhetném; a díjaink anyagi fedezete, továbbra is Nagy Eleknek köszönhető, azonban jelenleg elsősorban az intézmények által nyújtott támogatások, pályázati források azok, amelyek a szervezet hétköznapjait meghatározzák.
A különböző felolvasókörutakra, az írótáborra, könyvbemutatókra és az év végi nagyobb rendezvényekre koncentráltunk. Odafigyeltünk a középiskolai fellépésekre, tagjaink népszerűsítésére. Ezek és más rendezvények segítettek bennünket abban, hogy amennyire lehetett, erősítsük az erdélyi írók jelenlétét Erdélyben, de valamelyest a Kárpát-medencében is.
– Van-e valami kiemelt célja a díjjal járó 20 ezer lejes pénzjutalomnak?
– Egyelőre egészen pontos célja nincs, hiszen még csak a napokban kaptuk. Erről a választmány dönt majd. De nagy valószínűséggel a hagyományos irányokba indul el a pénzösszeg: a rendezvények megvalósításához szükséges anyagi hátteret tudja erősíteni. De túl az összegen a jó hangulatot is fokozza a szervezeten belül. Éppen a díj kapcsán jelezte az egyik tagtársunk: jól érzi magát a szervezetben. A találkozókon és a médiában való minél erősebb jelenléten túl fontos számunkra, hogy a tagság jól érezze magát az E-MILen belül, és az elmúlt években ezt sikerült még tovább erősíteni.
– Fodor Sándor, az E-MIL első elnöke idén lenne 90 éves, 5 évvel ezelőtt hunyt el. Milyen örökséget, szellemiséget hagyott ő a szervezetre?
– Az az örökség, amit az első elnökünk ránk, az ifjabb nemzedékre hagyományozott, az tulajdonképpen benne van az Erdélyi Magyar Írók Ligája nevében: az erdélyi magyar hagyományokra hangsúlyozottan figyeljünk oda, és továbbvigyük azt a szellemiséget, amit a mindenkori erdélyi hagyomány jelzett. Az újra nyitott, az újfajta megszólalási módokra odafigyelő hagyományőrzés ez.
Fodor Sándor halálának 5. évfordulója alkalmából tavasszal szerveztünk egy tudományos konferenciát, ennek az anyaga kötet formájában is megjelenik, amit Fodor Sándor december 7-ei születésnapja környékén be is mutatunk Kolozsváron.
Bár soha nem akart a fiatal írók szövetsége lenni, az Erdélyi Magyar Írók Ligája mégis következetesen szerepet vállalt a fiatal tehetségek felkarolásában.
A Fodor Sándort követő elnökök közül most már mindenki a negyvenes éveit tapossa – már jómagam is –, de azt gondolom, hogy a fiatalokkal való foglalatoskodás és a tehetséggondozás rendszeresen megjelenik az E-MIL „belső szabályzatában”. Soha nem volt ez szabályként leírva vagy kijelentve, mert természetszerű. Egy írószervezetnek foglalkozni kell a fiatalokkal, Erdélyben pedig ez különösen fontos. Számos tehetséggondozó pályázatot sikerült meghirdetni másfél évtized alatt. Miközben az idős kollégákat tisztelettel és szeretettel fogadjuk és várjuk a rendezvényekre, a fiatalabbakra is oda kell figyelni, hiszen előbb-utóbb, miután kellő tapasztalatra szert tesznek, ők vezetik majd az Erdélyi Magyar Írók Ligáját.
– Kiemelte, hogy Erdélyben különösen fontos a fiatalokkal foglalkozni. Miért?
– Az erdélyi fiatalok még a mai világban is nehezebben jutnak hozzá forrásokhoz, információkhoz, ezért természetes az odafigyelés. Mint ahogy az is fontos, hogy a különböző kisebb vagy nagyobb vidéki közösségekhez is eljussunk felolvasóestekkel, könyvbemutatókkal, hiszen sok olyan hely van, ahol írót nagyon ritkán, vagy talán sohasem láttak. Az elmúlt 15 évben ez a másik fontos jellemezője az E-MIL tevékenységének.
– Nehéz itthon tartani az új írógenerációt?
– Szerintem bármilyen erdélyi magyar szervezetnek az a célja, hogy a fiatalokat itthon tartsa. Azzal lehet például itthon maradásra bírni őket, hogy minőségi és meggyőző irodalmi életet hozunk létre, amelyben ők is megtalálhatják a helyüket. Ez nem mindig egyszerű, de megvalósítható. Másrészt senkit nem állíthatunk meg, ha máshol keres boldogulást.
– Az erdélyi magyar irodalom kapcsán folyamatosan felmerül a finanszírozásnak a problematikája. Ez továbbra is a szakma nagy kihívása?
– Ez nemcsak az erdélyi magyar, hanem a svéd, a svájci vagy a német irodalomnak is a kihívása – szándékosan említettem olyan országokat, ahol a gazdasági élettel nincsenek különösebb gondok. Voltak nagyon nehéz helyzetek a szervezet életében, amikor a legfontosabb rendezvényeknek a megvalósítása is gondot jelentett. Jelenleg, és különösen az idei évben olyan jelentős támogatásokat tudhatott és tud magáénak az Erdélyi Magyar Írók Ligája – köszönhetően a magyarországi és az erdélyi intézményi támogatásoknak –, ami jóval nagyobb mozgásteret biztosít. Alig volt olyan év, amikor ilyen jelentős összegekkel gazdálkodhattunk. A hagyományos források mellett az írószövetségeknek kiírt, Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett pályázat nagymértékben segített minket abban, hogy más szinteken is tudjunk gondolkozni, előretervezni, és ez egy időre egyfajta anyagi biztonságot teremt.
– A szervezet újra nagy hangsúlyt fektet a felolvasókörutakra, számos városba és iskolaközösségbe eljutottak.
– Az elmúlt években a felolvasókörutak valóban megint gyakoribbak. Ez a szervezetünk első éveiben megszokott dolog volt, de aztán hosszú éveken keresztül egyszerűen hiányoztak hozzá az anyagi források. Elképzelések, tervek voltak, ezt minden eddigi elnök a zászlajára tűzte, de hiányoztak az anyagi keretek hozzá. Idén februárban volt egy nagyobb felolvasókörutunk, most ősszel ismét eljutottunk két nap alatt négy városba, ahol tizenvalahány szerző lépett fel, illetve most decemberben is lesznek még jelentős megmozdulások.
Egy műfordítói konferenciát is tető alá hozunk, harmadik alkalommal megszervezzük a Kolozsvári Kikötőt, ami a fiatal Kárpát-medencei íróknak egy jó és közkedvelt találkozóhelye, ahol ugyancsak végigjárják a középiskolákat, és esténként felolvasóesteket tartanak. Bár idén nem csak a Kárpát-medencén gondolkodunk, a Moldovai Köztársaságból is meghívunk néhány fiatalt, elvégre ők is határon túliak.
– Markó Béla laudációjában az írószervezet kedvéről, ízléséről és irányáról beszélt. Milyen irányba tart az Erdélyi Magyar Írók Ligája?
– A korábbi vezetőség munkájának is köszönhetően egy olyan irányba, ami a hagyományaihoz és az erdélyi irodalomhoz méltó. A kultúra hétköznapjaiban való jelenlét szempontjából is egy jó irányba tart, és a korábbi évekhez képest még arra is futja, hogy tudományos konferenciákat szervezzünk, könyveket jelentessünk meg. Remélem, hogy évente egy-két kiadvánnyal alá tudjuk támasztani ezt a munkát, hogy ne csupán a rendezvények szintjén, hanem ilyen értelemben is jelen legyünk az irodalmi életben, még hogyha nem is a könyvkiadás, hanem a szerzőknek és a könyveknek a népszerűsítése az elsődleges feladatunk. Radikális változás nem várható, egészen új dolgokat nem kívánunk kitalálni, csupán arra törekszünk, hogy az eddigi tevékenységünket színesebbé és változatosabbá tegyük. Tasi Annabella / maszol.ro